Tisztogatásra lettem kirendelve, egyedül. Egy autópályán történt baleset során rengetegen haltak, így egyértelmű, hogy szükség lett volna legalább kettő-három halálistenre. Ehelyett a vezetők csakis engem osztottak be erre a „megtisztelő” feladatra. A legtöbb katonával ellentétben, nekem azonban megvolt a megfelelő tervem az ügy elintézésre.  Így hát nem hagyom magam, teszek róla, hogy nem itt fogom végezni, egy ilyen küldetés folyamán.
Szerencsére egy kihalt autópályát történt az esemény, így nem kellett aggódnom jó hosszú mérföldeken keresztül az ártatlanok miatt. Valamint éppen ezért nem is kellett olyan sok lidérccel számolnom. Ugyanakkor mégis csak jó lenne valamilyen módon elhatárolódni a lelkektől, nehogy a harc folyamán bajuk essen valahogyan.
Amikor a kapun átjutva a helyszínre érkeztem, természetesen kidouval elrejtve magamat, megpillantottam az eddigi legnagyobb káoszt, amelyet tapasztaltam. Az égő autók között emberi holttestcafatok és különböző autóalkatrészek sorakoztak. A lelkek ordítva rohangáltak a föléjük magasodó hollowk elől. Hirtelenjében majd egy tucatnyi járművet számoltam, így 30-40 ártatlan lélekkel valamint féltucatnyi lidérccel számoltam.
Ilyen számok mellett igazi fejtörőnek tűnt rájönni, mit szeretnének a feletteseim. Talán tesztelni próbálnak, no de miért nem tudnak egy sokkal alkalmasabb eseményt találni erre!  Hiszen ebben a pillanatban rengeteg ártatlan újjászületése forog veszélyben. Legszívesebben erősítést kértem volna, valamiért viszont mégsem tettem. Talán rám ragadt egy kis 11. osztagos gőg, vagy, mert nem is akartam olyannyira megmenteni ezeket. Inkább az egyik, mint a másik.
Az egyik támadó útjába somfordálva levágtam azt, s egy másikat Hadou 58: Tenran nevezetű technikával intéztem el. A többiek is észrevettek ekkorra, s több hullámban kezdtek el megközelíteni.
Az első ellent még sikerül egyetlen mozdulattal levágnom, ám a soron következő hatalmas mancsával eltalálva néhány méterrel arrébb taszított. Kardommal nem tudtam enyhíteni csapását, mert nem forgatom oly’ szinten, ám erőfölényem elégnek bizonyult, ahhoz, hogy ne essen komolyabb bajom ebből. Az ellenlábasaim ismét rohamba kezdtek. Én viszont más híján újból elrejtőztem. Nyugodt tempóval közeledtem az összezavarodott csapat felé, akik esztelenül forgatták fejüket, mindhiába.
Megunhatatlanul folytattam a jól bevált taktikát, s a hátukba kerülve levágtam az egyiket, aztán pedig egy elmormolatlan shakkahouval a másik maszkját lőttem szét, az utolsóval pedig kardomat a maszkjába állítva végeztem.
A terepet végigmérve nem tapasztaltam immár semmit, ami megzavarna a munkámban. Ám elsőként meg kell nyugtatnom a kialakult tömeget, hogy ne széledjenek szét, ezzel tovább nehezítve a melómat.
- Üdvözlöm Önöket haláluk utáni első napjukon. Én azért vagyok, hogy átjuttassam önöket a túlvilágra, ahol, amíg nem reinkarnálódnak tartózkodni fognak. Az átszállítás nem lesz fájdalmas, s biztosítom önöket, az imént látott szörnyekhez hasonlók sem fogják önöket még egyszer meglepni! – Elkezdtem megtisztítani a lelküket, a csapat nagyjával végeztem is, ám fél tucatnyian még hátravoltak, amikor megjelent egy újabb alak a színen.

Azon eszméltem, lassan kelleténél több időt fecsérlek itt létre, mint otthon töltve. Nem mintha a palotában, sivatagban lézengve a semmittevés hasznosabb lenne. S egyre nehezebb már itt is olyasmit lelni, mi valóban szórakoztat. Mik korábban csak itt fellelhetőként kedvemre voltak, azon kapom magam, mára untat, mi több, olykor bosszant. Láthatatlan játék, mit a halandó söpredékkel űztem, azok rémülten lesnek körbe, ugranak félre, hogy őket szemük elől rejtve érinteni merem, már nem vidít fel. Butácska kis játékszereim dühödten lököm félre, nem kellenek. Kedvemre sincs már, hogy folyton éhségem csekélységük nem táplálja, holott korábban döbbent, riadt, halálra értetlen tekintetükkel is beértem, miként rádöbbentek a nincs továbbra. Fásultan bámészkodtam a morajló, unalmassá lett tömeg felett, míg nem valami nagyobb el nem terelte róluk figyelmem. Hirtelen összecsődült lelkek, egy helyen, sokak, s rajtuk tobzódó lidércek. Ellenállhatatlan lett a késztetés meglesnem, mi forog fenn. Nem az emberiek érdekelnek, azok gyengék, semmirekellőek, annál inkább vonzottak fejletlen fajtámbeliek. Desszertnek jók lesznek…
Ám mire éhségem csalogató terített asztalhoz értem, lidérceknek már hűlt helye, megelőztek. Még csak nem is arra érdemes volt a tettes, egy hóhér takarította el őket.
~S te mindezt csak úgy hagyod?~ kérdi hitetlen, biztatva megtorló tettre, mindenki másnál jobban ismerve, jobb napjaimon az ilyesmi nem hagy hidegen. Máskor furcsállnám, hogy valami ostobaságba hajt bele, felteszem, unalmam rá is rossz hatással volt, hogy ilyen helyzetbe kerget, míg máskor óvatosságra intene.
- Meg sem fordult a fejemben – hessegetem el a kotnyelest, ki megmondaná, mit tegyek, nélküle sem hagynám annyiban e tettet. Feledtetve, hogy magam is pusztításukra érkeztem, felháborodásom leginkább fajtársi önérzet korbácsolta fel, miként merészkedik semmivé tenni kicsiny, ártatlan lidérceket? Ha valakinek joga van eltiporni őket, az inkább én legyek, mint holmi nyavalyás halálisten. A legkártékonyabb faj, mit valaha ismertem, ahol csak tud, keresztbe tesz. Hallatlan, hogy azt hiszik, bármit megtehetnek. Jelenlétem nem titkolva közelítem meg a szemtelent, ki első, majd második, többedik ránézésre sem fest túl érdekesnek. Még a gondolattal sem játszadozok el, akarnék-e valamit tőle, túl azon, hogy egy leckét megérdemelne. Ténykedését félbeszakítva szólítom meg, hogy érzékelem, érkezésemre nem maradt figyelmetlen.
- Faragatlan egy jószág vagy, shinigami! Nézd, mit tettél – mutatok magam elé, nyafogva, mint a kisgyerek, kinek homokozóban a várát rombolták le, kedves játékától fosztották meg. Duzzogást nem csak szóban, karba tett kézzel mímelem, toppantva egyet, lábam alatt a semmit eltaposva, hagy lássa, ténykedését valódi sértésnek veszem. Hogy voltaképpen kislányos dac mégsem való nekem, színleléssel ezzel fel is hagyok, vállat vonva.
- Tönkre tetted a vacsorámat – közlöm végül emberi hangnemben mi kivetnivalót leltem viselkedésében. Kétlem, hogy panaszom meghatná, felteszem, hogy figyeljem rám, ettől erélyesebbnek kell lennem.
- Mivel fizetsz érte, hogy jóvá tedd? – szegezem felé Travesíát, mintha az önmagában erre alkalmas volna, kárt tudna tenni benne. S míg ezt hiszi, addig jó nekem. De nem, valódi harchoz még sincs kedvem, hamar unok bele fenyegetőzésbe is, a lámpással felé néző fegyvert, lemondó sóhajjal legyintve kényelmesen magam mellé veszem.
- Szórakoztass legalább, ha már az étvágyam elvetted –türelemmel kivárom, kényelmesen helyezkedve el a levegőben, mintha fotelban ülnék, lábam keresztbe vetve, unalmat sejtető arccal, mégis kíváncsian rá, eleget tesz-e kérésemnek. Ha nem, úgy várakozást hamar elunva hátat fordítok, bámészkodáshoz nem igen van kedvem, inkább elmegyek.