Az arrancar válaszára vártam, de szó helyett csak a hűlt helyével jelezte, hogy már mehetünk is elfelé. "Hatásos közlése a dolgoknak..."forgattam körbe a szemem kicsi megsértődve, aztán követtem a lélekenergiáját az elhagyatott terület felé.
Elhagyva a gyár területét, már messziről látni lehetett, merre van. A hófehér ruhája szinte világított a sötétben. Ezen egy kicsit elmosolyodtam. Nem akartam lebecsülni,de a fehér színtől reméltem, hogy harc során jobban tudom majd követni az ellenfelemet. Közelebb érve szélesen integetett és hangosan kiáltott üdvözlés képpen.
Jó másfél méterre tőle megálltam és viszonozásképpen én is beszélni kezdtem. Furcsa módon, kicsit sem hozta rám ez az arrancar a frászt. Egy csöppnyi haragot, negatív megnyilvánulást nem láttam tőle, azonban ez az érzés feszélyezett. "Nem szabad, hogy lankadjon a figyelmem. Még a végén a baráti fecsegésem játssza ki ellenem."

-Igazán lekötelez a segítség nyújtása és köszönöm a baráti fogadtatást!- mosolyodtam el önkéntelenül. Sajnos mindig vigyorgok,ha jól érzem magam valaki társaságában. A legnagyobb probléma mégis az volt, hogy az én társaságom egy arrancar volt. Nem lenne szabad ennyire közvetlennek lennem. Hiába igyekeztem, az eszemet mindig beelőzték az érzéseim, amik miatt gyakran kerültem bajba, és ez mi, ha nem baj.

Újra sikerült elvesztenem a fonalat, amikor helyet foglalt a földön. "Nocsak! Ennyire megnyerő a külsőm?" pislogtam valószínűleg túláradó értelemmel az arcomon. Észhez kapva megráztam a fejem, hogy ne bámuljam már ennyire. Elvégre nem cirkuszban vagyok és előadást nézek. Legalábbis reméltem, hogy nem az.
A szalmakalapot hátrébb tolva láttam, hogy még mindig jókedvűen mosolyog.

- Foglalj helyet Hana! Sajnos teázni nem tudunk, de jól fogjuk magunkat érezni!- mutatott illedelmesen a föld felé.

-A teához, most amúgy se lenne kedvem.-ülök le óvatosan törökülésbe. "Mi járhat vajon a fejében? Tényleg csak beszélgetni fogunk?!" Ez ellen a gondolat ellen nem lett volna kifogásom. Nem voltam abban a hangulatban, hogy harcoljak és nem csak magamra kellett gondolnom.-Remélem is, hogy nem foglak untatni...Apropó,ha már itt járunk. Hogy szólíthatlak? Nem akarok illetlen lenni, csak ha már te Hana-channak nevezel...-mosolyodtam el zavaromban. Még mindig ott motoszkált a kisördög, hogy egy arrancarral bájcsevegek.

- Ahogy már korábban mondtam én a 43. arrancar vagyok, Lucho Alcaraz. Szóval szólíts csak simán Luchonak ahogy a többiek is.-

-Rendben...Lucho-san.-a nevet elég hosszú szünet után tettem oda. Éreztem, hogy valami nincs rendben, bár az egész abnormális helyzet volt. "Még mindig tartja ezt az arrancar mesét..."figyeltem gondolkozás közben, hogy mit csinál, de láthatóan nyugodtan ücsörgött. Semmi sem utalt arra, hogy valami rosszban sántikálna. Néha-néha érdekes módon furán éreztem magam és a fejem is hasogatni kezdett,de ezt elkönyveltem annak, hogy túl ideges vagyok. Hirtelen újra megszólalt továbbra is fülig érő vigyorral.

- Te pedig Kuchiki Hana vagy eredetileg ugye?- a név hallatán még szép, hogy elkezdtem fészkelődni idegesen. Egyrészt, mert utáltam még hallani is ezt a szót, másrészt honnan a fenéből tudhatja ezt az ellenfelem. Nem említettem, sőt a helyszínen senki sem tud róla. Aizen sem hinném, hogy dossziét adott volna le minden shinigamiról. Ráadásul, már azelőtt is így hívott, hogy két szót váltottuk volna."Mi folyik itt?" Óvatosan körbenéztem a téren,de csak korom sötétséget láttam.

-Ezt mégis honnan tudod?-igyekeztem nem mutatni a zavarodottságomat.

Az első sakura szirommal nem tudtam mit kezdeni. Csak felnéztem, hogy mégis micsoda, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Inkább visszapillantottam Lucho-ra. Láthatóan nagyon élvezte a helyzetet.

- Számomra te egy nyitott mesekönyv vagy. Érdekes dolgok történtek eddig veled. Kitagadtak az egyik legnagyobb nemesi családból. Feleségül mentél egy kapitányhoz.-válaszolta teljes nyugalommal.

-Mi?-horkantam fel meglepődve. "Mégis honnan tudja? Nem, az nem lehet..."rázom meg a fejem, azon az elképzelésen, hogy olvasni tud az emlékeim között. Túl hihetetlennek látszott ez az elmélet. Közben a lehulló szirmok száma tovább erősödött. Kétségbeesetten hessegettem őket a szemem elől. Minden egy perc alatt a feje tetejére állt. A fejemben kérdések millió cikáztak, féltem a fent álló helyzettől és bosszantott is egyszerre, hogy nem tudok semmit sem tenni. Mielőtt ingerülten felpattantam volna kiabálva mindenfélét, egy szirom elvágta a jobb karomat némileg észhez térítve. A fejemet megrázva igyekeztem visszanyerni a nyugalmamat.

- Bizonyára büszke volt rád Kuchiki Byakuya. Az voltál ugye Byakuya-kun?-kérdezte jobb oldalra fordítva a fejét. Dühösen ráncoltam össze a homlokomat, hogy milyen olcsó vicc ez, de ahogy kirajzolódott az alak a sötétben azonnal szertefoszlott ez az érzésem. Kikerekedtem a szemeim, megdermedve bámultam, ahogy a nagy Kuchiki Byakuya ott álldogál az arrancar mellett. A következő pillanatban rémülten ugrottam hátra. Rettegtem, hogy mi fog még történni. Teljesen elvesztettem az irányítást a testem felett. Úgy remegtem mint egy nyárfalevél. Újra jelentéktelen hangyának éreztem magam és itt áll az, aki mindjárt el fog taposni. "El akarok futni..." mondogattam magamnak,de a lábaim nem mozdultak.

Abban a pillanatban az sem keltett bennem gyanút, hogy vállon fogja Lucho Byakuya-t, mintha régi barátok lennének vagy egy egyszerú bábu, ami úgy fütyül ahogy ő akarja. Annyira rettegtem, hogy teljesen kikapcsolt az agyam. Csak az előttem álló rémet láttam.
Pont olyan volt az egész mintha az egyik rémálmom elevenedne meg előttem. Már csak egyetlen dolog hiányzott, hogy rám támadjon. Mindig ettől féltem a legjobban. Kétségbeesetten kiabálnék neki, hogy ne bántson én vagyok az a húga, de ő nem is figyelne rám, csak egyszerűen felém irányítaná a sakura szirmokat. Na és mit tettem mindig? Álltam és könnyes szemmel vártam, hogy vége legyen az egésznek.
Láttam, ahogy Byakuka felém indul. A fejemben visszhangzottak a léptei. Olyan súlyosak voltak, mintha kalapáccsal verték volna a fejemet. A fülemhez kaptam a kezeimet és közel álltam ahhoz, hogy egyszerűen összerogyjak és hagyjam, hogy mindez megtörténjen velem.

-Chire! Senbonzakura!-adta meg a kegyelemdöfést a ridegen csengő hang. A térdeim remegni kezdtek és sírni kezdtem mint egy kisgyerek. Minden régi seb okozója, minden fájdalmam most támadott meg egy perc alatt. Ahogy elvesztem az önsajnálatban egy ismeretlen hang szólalt meg a fejemben.
~Ideje lenne hogy összeszedd magadat Hana!~
Hirtelen nem tudott érdekelni, hogy ki és miért mondta igaza volt,de akkor sincs esélyem a bátyám ellen. Ezt a meccset el fogom veszíteni. Ha már választásom van, akkor legalább méltósággal. "Szeretlek His. Ne haragudj!" hunytam be egy pillanatra a szemeimet. A szirmok már vészesen közel voltak hozzám, ezért előkaptam Kin Tennou-t és a földbe szúrva vontam magam köré pajzsot, hogy védjem magam.

Az aranyszínű pajzsot alig bírtam fenntartani. Byakuya még mindig piszkosul erős volt, és már ennyitől is izzadtság cseppek gurultak végig az arcomon. Az első sikertelen próbálkozás után visszahívta a szirmokat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, bár tudtam ennyivel még korán sincs vége. Egy ideig csak gubbasztottam a pajzs mögött és győzködtem magam, hogy kászálódjak fel. Tudtam, hogy lépnem kéne. Nem hiányzott ebben a lelkiállapotban, hogy kapjak egy csípős megjegyzést a gyávaságra kiélezve. Végre jött az elhatározás és meg is moccantam. A pajzs semmivé lett. Byakuya-ra akartam nézni. Látni, hogy mennyire élvezi a helyzetet. Mégis a szemeimmel oldalra pillantottam. Egy ismerős illat irányába. "Jaj, ne!" Hasított belém szinte azonnal a felismerés.
Erőtlenül estem le a földre. Úgy éreztem végem van. Nem akartam, hogy Hisagi ide jöjjön. Nem akartam, hogy ebbe belekeveredjen. Azt pedig végképp nem akartam látni, ahogy a volt testvérem hideg vérrel megöli. "Mit tegyek?" Minden porcikámban remegtem a sokktól. Még a mély, dörmögő hang sem tudott megnyugtatni, ami védelmet ígért számomra. Mire összeszedtem magam és a férjem felé emeltem remegő kezem, hogy megállítsam, már késő volt. Elkezdte a harcot Byakuya-val.
-Könyörgöm csak ezt ne...-ütöttem a talajba akkora erővel az ökleimet, amekkorával csak tudtam. Tovább folytattam a sírást, pedig tisztában voltam vele, hogy cselekednem kéne.
~Byakuya megfogja ölni! Használnod kell! Használd a Bankaiod Hana hogy megmentsd a szerelmedet!~hallottam újra az ismeretlen hangot.
-Hagyj békén!-mélyesztettem a kemény földbe körmeit, annyira,hogy vérezni kezdtek. -Tűnj el!-behunytam a szemeimet, azt remélve, hogy ez csak egy rossz álom és ha újra kinyitom felébredek.

Egy szó nélkül, üres tekintettel figyeltem, ahogy Byakuya szép lassan öli meg a férjemet. Szörnyen fájt látni ezt az egész jelenetet, még sem tettem semmit, csak ültem egy helyben. Cserben hagytam a legfontosabb embert az életemben. Nem kászálódtam fel és tettem valamit, hogy megmenthessem. Féltettem a saját szánalmas életem pedig nem érdemelném meg, hogy én éljem túl a Hisagi-t.
A fejemet lefordítottam és a talajra szegeztem. Nem akartam látni. Robbanás zaja ütötte meg a fülemet, amire önkéntelenül és felkaptam a fejem. A két harcoló fél sehol sem volt és még a velem szemben álló Lucho is eltűnt. Reménykedni kezdtem, hogy vége van ennek az egésznek, de az arcomat megmarkoló kéz hamar visszarántott a valóságba. A semmiből feltűnő kéz, annyira megijesztett, hogy legszívesebben sikítottam volna. Olyan erővel szorongatott, hogy azt hittem még pár pillanat és szétroppantja. Meg akartam tőle szabadulni, ezért próbáltam lehámozni a kezét természetesen sikertelenül.

- Nagyon akaratos vagy Kuchiki Hana. Hagytad hogy meghaljon a férjed, pedig ha használod a Bankaiod, lehet hogy megmented. Van itt azonban még más is.- súgta a fülemhez hajolva. Igaza volt. Hagytam abba a tiltakozást azonnal. Nem kért tőlem lehetetlent az arrancar én mégis feláldoztam a férjemet. Úgy éreztem ennél lejjebb nincs út. Áruló vagyok a pokol mélyéről, egy alattomos önző féreg. Az utolsó mondata csak nehezen jutott el hozzám, bár nem tudtam még mim lenne,amit el tud venni tőlem.

- Van egy másik mesekönyv is. Ott benned. Nem tartalmaz még egyetlen egy történetet se, de ha nem engedelmeskedsz nekem, sajnos soha nem is fog.-

-Mi..ih?-csuklott el a hangom el pillanat alatt, ahogy tudatosult bennem mégis mire céloz. "Nem, nem, nem!" Kezdtem el kétségbeesetten próbálkozni a szabadulással, miközben a bara egy jobban kezdte égetni a bőrömet. Minden erőmmel ütni kezdtem a gömböt tartó kezét, de nem jártam sikerrel. Az ismeretlen hang újra kínzott a gondolataimon keresztül. Az elvesztett küzdelmem közben még Renji-t is hallottam a fejemben.
~Na, nézd meg mekkora szar helyzetbe kerültél...És miért? Mert lusta vagy használni a bankai-od. Megéri mindened elveszíteni, Hana? És, köszi, hogy szóltál, hogy keresztapa leszek. Szóval emeld meg a csontos hátsódat és mond ki azt a szót,mert szeretném azt a gyerkőcöt még ebben az életben megtanítani csajozni...vagy pasizni!~
Nem voltam már magamnál és erőm se volt tovább harcolni. Alig bírtam magamhoz kotorni a két zanpakuto-t. Végül remegő hangon mondtam ki, az arrancar által annyira áhított szót.
-Ban-kai!-

A szó kimondása után azonnal izzani kezdett a levegő, és vörös fény vett körül. Kinn Tennou halvány aranyszínű fénnyel tűnt el a kezeim közül. A következő pillanatban már a pácél kezdett körvonalazódni mindkét karomon. Hosszú fémtüskék álltak ki belőle végig, hogy még hatékonyabb legyen a védekezés. Ezek után következett a támadó zanpakuto. Az ostor szinte azonnal felváltotta a katana markolatát az ujjaim között. Az egész folyamatot egy világos fényrobbanás zárta le. Már nem volt visszaút, felvettem az átmeneti bankai alakomat. Üres tekintettem néztem magam elé. Támadó állást vettem fel és fenyegetően csaptam egyet az ostorral.

- Adokenai Mamono! Hatásos kis Bankai! Gyors, olyan védelmet nyújt mint a hierro... de befejezetlen. Ugye Hana-chan?- nem volt sem kedvem, sem erőm, hogy válaszoljak a kérdésére, csak egyenesen előre bámultam a következő lépésére várva. Látszólag semmi jelét nem mutattam annak, hogy aggódnék vagy feszélyezne a helyzet. Belül viszont ordítani tudtam volna. Instabil volt még a bankai-om, amit az ellenfelem játszi könnyedséggel ki tud használni,ha akar. A másik aggasztó tényező az volt, hogy már eleve ideges voltam, ha tovább hergel felvehetem az igazi bankai alakomat,de akkor fogalmam sincs mi fog történni.

Az arrancar nagyon elismerően nézett végig tetőtől talpig. Láthatóan nagyon tetszett neki, amit lát. Nem tolakodóan bámult, ahogy a kocsmában méregeti a részeg az italát. Egyszerűen megnézte a végeredményt, amit remélt a bankai-omtól.

- Tényleg minden elismerésem! Gyönyörű vagy így Hana-chan! A korábbiakért elnézést kérek, de te kényszerítetted ki belőlem.-

-Persze. Te csak a körülmények áldozata vagy.- vágtam rá halkan. Ha azt remélte felhergel nem érte el. Túl nagyot csalódtam saját magamban, hogy utálattal vagy haraggal tudjak gondolni másra. Képtelen voltam koncentrálni. Nem ment, hogy ott legyek azon a sötét tisztáson fejben is. Akkor eszméltem csak rá, hogy felém lépeget az arrancar, amikor sokkal közelebb szólalt meg a hangja. Ijedten kaptam fel a fejem, hogy védekezzek vagy egyáltalán megtudjam mit akarhat megint.

- Mit szólnál hozzá ha befejeznénk a Bankaiod? Akkor már méltó ellenfele lennél még egy Espada tagnak is akár.- értetlenül néztem a vidám szemeibe. Megint sikerült olyasmit mondania, ami teljesen összezavart. Újra sikerült elérnie, hogy ne értsem mit akar. Pár percig csak néztem, remélve, hogy valami árulkodik a céljáról,de semmi.

-Ebben semmi logika sincs!- fakadtam ki magamból.-Miért segítenél? Miért fordulnál Hueco Mundo ellen?! Ne játszadozz velem! Csak ölj meg végre, vagy menj el innen!-

Figyelmesen hallgattam végig az arrancar mondókáját. Nem kívánt lehetetlent, de szöget ütött valami a fejemben. "Legyen egy méltó ellenfelem." Rögtön szöget ütött a fejemben a dolog.
-És én lennék ez a személy? - néztem rá nagy szemekkel. Semmi különös sem volt bennem, akkor mégis miért rám esett a választása, már ha tényleg rám gondolt. A fejtörésből hamar visszarángatott a földre. A jobb kezét felém emelte és egy számot mutatott. 'Te jó ég!' Bámultam meredten a számot. Nem elég, hogy egy espada állt velem szemben, de még az egyes számú is volt. Azt végig sejtettem, hogy erősebb mint egy arrancar, de hogy ennyire. Ha rám támad semmi esélyem sem lenne ellene. Miért nem keres egy kapitányt magának. Velük sokkal kevesebbet kéne vesződnie mint velem.

- Primera Espada, Creus Luján Alcaraz, becenevemen: Lucho.- mondta végül vérfagyasztó hangon. A hideg is végigfutott a hátamon hallva is az igazságot. Akárhogyan is játszi könnyedséggel el tud tenni láb alól,ha valami nem neki tetszőt mondok.

-És mi lesz akkor, ha visszautasítom ezt a nagylelkű ajánlatot?-kérdeztem vissza, annak ellenére, hogy sejtettem a választ. 'Akkor meg fogsz halni, Kuchiki Hana!' vagy valami hasonlót, de ha már mindezt megtudtam, ezzel sem árt tisztában lenni.

- Ha visszautasítod, akkor újfent megkérlek hogy hozz nekem valami finom emberi ételt, majd utána kissé csalódottan visszatérek Hueco Mundoba.-

-Ááááh, te folyton döntésképtelenné teszel...-vettem le gyorsan a hangerőt, ahogy rájöttem, hogy hangosan gondolkozom. Egy zavarodott mosoly után iparkodtam feldolgozni, hogy mihez kéne kezdenem,de folytatta a gondolatmenetet.

- Az életedről nem az én dolgom dönteni, de ha legközelebb ellenségként futunk össze kénytelen leszek veled végezni. És jelen állapot szerint ez elég gyorsan menne. Érdeked a fejlődés. De ha nem akarod... nos akkor hozz nekem egy gyorst vagy mit és utána hastala vista baby!- Akárhogy is néztem kecsegtető ajánlatnak hangzott a dolog , de, hogy ebben pont egy espada segítsen nekem.

-Ha elfogadom a segítséged mik lesznek a szabályok? Egyáltalán, hogy fog kinézni ez az egész? És meddig fog tartani?- ezt muszáj volt hozzápakolnom, mert a terhesség miatt kicsit rugalmatlanul kell kezelnem az időmet és bizonyos képességeim is feladják a szolgálatot néhanap. Sőt volt olyan is, hogy még a zanpakuto-m is képtelen voltam shikai formába kényszeríteni. Egy szó mint száz instabilabb vagyok mint amennyire kéne. A bankai-hoz jelen pillanatban bőven van erőm, de lehet a következő pillanatban egyszerűen megszűnik. "Nagy a rizikó..."vakartam meg a fejem Lucho reakciójára várva.

Értetlenül szemléltem, hogy mit akarhat a gyűrűjével. Kezdett rossz előérzetem lenni, amit a következő mondata csak tovább tetőzött.

- Ha a következő egy percben még mindig talpon leszel akkor nagy lépést fogunk tenni a tovább fejlődésed érdekében.-

-Hogy mi?- vágtam rá azonnal, de ahogy levette a gyűrűjét elszabadult a lélekenergiája. "Jézusom! Szóval a gyűrű a korlátozó. Remek. Most ezzel mit kezdjek?! Borzasztóan erős és biztos, hogy ez még közel sem a maximum. " Sok sikert kívántam magamnak a túléléshez és próbálkoztam összeszedni magam. Ha szétszórt vagyok végképp nem fog sikerülni a dolog.

- Légy gyorsabb mint a fény, légy kecsesebb mint egy hattyú, legyél halálos mint a kobra mérge és az isten szerelmére: Higgy magadban!!!- Ez a mondat elég vészjóslóan hangzott és lám két bara közeledett felém. A helyzetet csak tovább fokozta, hogy az espada is eltűnt egy szempillantás alatt. "A fenébe!" Nem nézelődhettem mindenfelé, hogy honnan fog feltűnni Lucho, akkor a bara-kat nyelem be. Viszont fordítva ő fog élni a meglepetés erejével. "Csak előre figyelj!" mondogattam magamnak. Az ostort megforgatva a fejem felett izzítottam a megfelelő hőfokra, hogy lángra tudjon lobbanni. Közben a másik kezemmel igyekeztem egy kidou-t összehozni.

-Tűz, a tűz ellen!- csapok az ostorral az egyik bara felé. A födre csapva robbantom fel, hogy engem elkerüljön. -Hadou 63: Raikouhou!- lövöm ki a kidou-t. Nem sikerült a legerősebbre, de a célt így is sikerült elérnem. A bara-kat eltüntettem, de arról fogalmam sem volt merre lehet az espada. Hiába koncentráltam a lélekenergiája, hogy bemérjem, csak körülbelül tudtam besaccolni. Túl gyorsan mozgott.