Kyougetsusei Ittousai Houou Toudou vs Watanabe Sojirou

A mai nap valahogy nem az én napom, ezt már reggel észrevettem. Még mielőtt a nap felkelt volna és elindult volna a megszokott útján, már jóval korábban kivetett magából az ágy. Persze akaratom ellenére, mert jómagam még aludni szerettem volna legalább még pár órácskát. Igen. Órákkal a nap előtt ébredtem. Forgolódtam és szenvedtem az ébrenlét miatt. Hiába tettem fejemre a párnám, hiába húztam fel a takarom a fejem búbjáig… az se segített. A hánykolódást megunva megpróbáltam olvasni, hátha elalszok közbe, de mindhiába, csak nem akaródzott az álom újból a szemeimre jönni. A könyves sikertelen próbálkozás követően kimentem sétálni egyet. Tettem néhány kört ház körül és elsétáltam a terület egyes pontja fele. Ezután bevetve magam az ágyba azzal a reménnyel hogy most már aludni fogok csuktam le lélektükreimet. Tik-tak… tik-tak… tik-tak… teltek a percek és még mindig a valós világban tartózkodtam, s nem az álmok világában jártam, ahol már annyira szerettem volna.
Nagy nehezen jött el a reggel, kissé álmosan mentem megreggelizni. Itt aztán jött a következő olyan dolog mi még jobban elvette a jó hangulatomat. Reggeli közben egy szerencsétlen mozdulatnak köszönhetően magamra borítottam a reggelim. Mehettem vissza a szobámba átöltözni. Amire visszaértem mára kávém kihűlt és még kevesebb kaját is kaptam. Mindegy az a fő hogy legalább jutott. A napi feladat kiosztásánál sem volt szerencsém, egy halom papírt kellet rendszereznem, kiválogatnom és elolvasnom, hogy nehogy olyan dolgok szerepeljenek rajtuk, ami fontos a Nanabantai-nak. Nem szerettem volna, hogy azután derüljön ki a dolog, miután a Jubantai megsemmisítette. Nem volt könnyű feladat ám sikerült, legalább is majdnem. Már csak néhány dokumentumot kellet átnéznem, mikor kint a szabadban feltámad a szél és a nyitott ablakon keresztül befújt. A stócokat felborítva, a lapokat felkapva keverte össze-vissza azokat. Dühösen csaptam be a nyílászárókat és kezdtem előröl a dolgot. Ismét csak majdnem kész voltam, mikor a z ajtó kicsapódott és az onnét beáramló levegő megint tönkretette a munkám. Magamtól nem megszokottan szitkozódni kezdtem.
Mikor végre sikerül megcsinálnom és most nem akadályozta meg semmi, találtam közte néhány lapot, amit a Kyubantai-hoz kellett elvinni. Ezt a feladatott magamra vállaltam, nem akartam többet látni az irodában lévő papír halmokat. Hosszas várakozás után sikerült átadnom és jöttem volna el, mikor úgy döntöttem, hogy a nyílt edzőtér fele rövidítek. Nem tudom miért arra akartam, lett volna más lehetőségem. Eléggé elbambultam az idegesség miatt, és amikor ész bekaptam egy edzés közepébe csöppentem. Annyira belemerültek a harcba, hogy észre sem vették elhagyták az edző pályát és pont közrezártak.
- Nem tudnátok jobban figyelni! – kiabáltam rá a két fiatal korúra. Az egyik egy rövid fekete hajú, a másik egy hosszú vörös hajú volt. – Hova figyeltek kölykök! Még a végén valakit komolyabban megsebeztek. A környezetre is kéne figyelni nem csak az egymás elgyapálására koncentrálni. A fekete hajú hirtelen felkiáltott, valami olyasmit mondott, hogy késében van és elrohant. – Milyen modor ez, csak így itt hagyni az embert miközben az épp hozzád beszél! – dörmögtem ingerülten – Tanulni kéne az idősebbektől, mert így nem húzzátok sokáig! – mondtam kioktatóan az itt maradt vörösnek.

Reggel sokáig aludtam. Legalább is a megszokottakhoz képest. Az emberek világában rendszeresen kell járőrözni nehogy egy kósza Hollow beszivárogjon. Tehát amikor felkeltem elindultam és elkezdtem itt is járőrözni. A régi szokások. Soul Society reggel ötkor elég csendes és békés hely. Másfél óra körbe cirkálás után láttam meg az első embert a küzdőtéren. Itt mindenki szeret sokáig aludni. Sebaj. Itt az ideje a reggeli edzésnek. A shinigami tanonc aki korán kimerészkedett nem mert visszautasítani egy gyakorlóharcot. Azt mondta a zanbatou támadásokat akarja gyakorolni. Az egyetlen dolog amit nekem nem kell. Na sebaj. Nem lehet mindig csak fejlődni. Szinten kell tartani a meglévő képességeket is. Semmi shikai semmi shunpo csak a kardok. Két órán keresztül csépeltük egymást és tele voltunk sebekkel a végére. Fél kilenc felé járt az idő amikor a kölyök bejelentette hogy mennie kell. Szerintem így is késett az első óráról de ez már nem az én gondom. Ekkorra már voltak páran akik ott gyakoroltak. Gyorsan elmentem az elsősegély sátorhoz és bekötöztettem a sebeimet. Pár perc szusszanás és már mentem is vissza a küzdőtérre. Nem szabad leállnom. Ha nincs mivel elterelni a figyelmemet akkor egyből eszembe jut Eichiro-chan. Akkor szomorú leszek és ez elrontja az egész napomat. Inkább megkérdeztem egy várakozó egyént hogy nem akar-e gyakorolni. Hakudo. Phe. Az meg amit egyáltalán nem tudok. Itt legfeljebb mozgó célpont lehetek. Sebaj. Addig is le vagyok foglalva. És ha le vagyok foglalva akkor nincs gond. A kapitány úgy is tudja hogy hol talál. Mindig itt vagyok. Mindig. A Hakudou edzés is egész jól ment. Csak minden második talált el és minden második találat okozott sebzést. Ez 25%. Egy normál shinigami ezt szánalmas teljesítménynek mondaná de én határozott előrelépésnek. újabb két óra az ismeretlen hadnagy különböző bűbályainak agóniája között és még mindig nincs küldetés. Átkozott Nara-sama. Mikor adsz már feladatot. Gyorsan az elsősegély sátorba. A mostani sérüléseim sokkal vészesebbek voltak. Az orvosok fél óráig nem engedtek vissza. A fél órát Izanamival beszélgetve töltöttem. Ez is eltereli a figyelmemet. A meditációmnak egy szemtelen kölyök vetett véget. Állítása szerint én vagyok a legcsapnivalóbb shinigami és ezt bizonyítani akarja. Gondolatban igazat adtam neki. Azonban mivel Izanami már unta a társaságomat és a fél óra is letelt amit kiszabtak kötélnek álltam. Természetesen a selejtes shinigami egy shikaial nyitott. Izanagi kéken fénylett a kezemben. A kölyök körbetáncolt és kóstolgatott. Nem tudott áttörni a védelmemen. Csodálkoztam is volna. 200 év szolgálat azért mégis csak 200 év. Másfél vagy talán két óra telhetett el amikor kezdett idegesítővé válni a hencegése. Odacsaptam neki néhány keményebbet és ráadásul a gyakorlótér felügyelője is rászólt. Amikor már nagyon nem bírta türtőztetni magát olyan lendülettel kezdett támadni hogy nem vette észre a papír köteggel érkező kollégát. Az úriember joggal megsértődött a partnerem meg duzzogva kitalálta mért nem tud most harcolni. Egy hihetetlen fontos küldetése van. Felteszem az ágyában. A papíros shinigami dörmögött valamit az idősebbekről... Hahaha még hogy idősek? Hány éves lehet ő?
-Bizony Bizony!-helyeseltem én is.-Már senki nem tiszteli a régi eszméket. Esetleg egy gyakorlóharcot?
Kérdeztem miközben kettőnk közé emeltem a kardomat. Gyorsan kellett tennem valamit. A régi idők említése megint olyan emlékeket idézett fel bennem ami nem kellemes.

/*Bocsánat. Azt hittem írsz és nem figyeltem a topicot.*/

- Bizony. Bizony! - helyeselte amit az idősebbekről mondtam. - Már senki nem tiszteli a régi eszméket. Esetleg egy gyakorlóharcot? – kérdezte.
- Gyakorlóharc? – ismételtem a szót. Egyik szemöldökömet felvonva figyeltem a fiút. Pechje van, pont most akar harcolni velem, mikor ilyen rossz hangulatban vagyok. – Rendben, legalább tanítok neked pár dolgot kölyök! – vágtam oda még mindig ingerülten – Felelevenítek pár leckét, amit pár éve tanultál az Akadémián! – még mindig észrevehető volt a hangom a düh – Mióta is végeztél a Lélektovábbképző Akadémián, talán egy éve vagy netalántán kettő? – incselkedtem a korával - A nevem Kyougetsusei Ittousai Houou Toudou a Hetedik osztag Harmadik tisztje. Téged hogy hívnak kölyök? - habár megküzdök vele, akkor nem árt ha tudom a nevét
~ Toudou a helyedben lenyugodnék egy kicsit, nem igazán vagy önmagad! – tanácsolta lélekölőm.
~ Miről beszélsz, még hogy nem vagyok önmagam? Pedig az vagyok. Tévedsz, ha az ellenkezőjét hiszed! ~ förmedtem rá ingerülten. Még hogy nem vagyok önmagam.
~ Nem vagy az, aki szoktál lenni! ~ emelte fel hangját ~ Attól, hogy a mai nap nem a te napod még nem kéne ilyen lenned!
Szavai hallatán eszembe jutott a mai nap eseményei és a viselkedésem is. Ahogy leszúrtam idejövet az osztagomban néhány újoncot, meg ahogy az elején viselkedtem a velem szemben álló halálistennel. Az nem én voltam, tényleg nem úgy viselkedtem, ahogy szoktam.
~ Belátom igazad van, bocsánat a kirohanásomért! ~ kértem elnézést a társamtól, kit ok nélkül lekiabáltam. ~ A mai nap eseményei hiába voltak rosszak, attól még nem jogosított fel arra, miképp viselkedtem mindenkivel. Mindig is rossz szemel néztem az olyanokra, akinek ilyen a magatartása, és most tessék én sem voltam kivétel. Micsoda szégyen. Szégyellem magam, úgy viselkedtem mint egy frissen kikerült újonc.
- Akkor mutasd mit tudsz fiú! – szólítottam fel, miközben előhúztam katanám, s elé shumpoztam. Villámtáncom segítségével ahogy megérkeztem, magasra emeltem karjaimat és lesújtottam a benne tartó fegyverrel. A függőleges csapás nem volt annyira gyors, volt elég ideje kitérni előle vagy hárítania azt. Nem is adtam bele mindent, csak tesztelni akartam a reflexét. Ha elugrott, akkor követtem, s a mellkasát célozva néhány vágást indítotok felé. Mindegyik csapást oda célozok, mivel elég gyenge képességekkel rendelkeztem kardforgatás terén. Kisebb célpontok eltalálásában nem mindig úgy értek célt, ahogy azt szerettem volna. Ha esetleg kardjával kivédi az sem okoz fennakadást, néhány másodpercig kialakítok patthelyzetet majd egy gyomrot célzó rúgással szüntettem meg. Teszteltem, és közben próbálok kitalálni valamilyen tervet. Tisztában voltam a képességeimmel és azok korlátjaival, jól tudtam miben kell vigyáznom, de azt sem akartam, hogy az elején kiterítsem az összes lapomat.

Spoiler:

Hibát követtem el. Nem veszélyeset hanem csak olyan bosszantót. Túlságosan a saját érzéseimmel foglalkoztam. Nem figyeltem leendő ellenfelem kedélyállapotát. Márpedig az úriember nagyon nem volt jókedvében. Kapásból gorombáskodni kezdett. Az életkoromon élcelődött. Mondjuk lehet hogy igaza van. Ennyi lélekenergiája minden végzősnek van. Hogy őszinte legyek ha most végeznék sem érném el a legtöbbjük szintjét. Egy dologhoz azonban értek. és az a harc. Kár hogy pont ebben versengünk. De sebaj. Nem gondolnám hogy az esetleges vereség felvidítaná, sőt nem is biztos hogy nyerek, de ha szórakozásnak állítom be a harcot akkor talán ő is megérti hogy nem kell itt olyan halálosan komolyan venni mindent.
-Watanabe Sojirou vagyok.-válaszoltam a kérdésére.-A 9. osztag tisztje vagyok. Hálás lennék egypár lecke felelevenítésének. Elég rég volt már.
Eközben hátrébb léptem és eltettem a kardokat. Felkészültem a harcra. Nem tudom a kolléga mit tud a batojutsuról de nekem a kedvencem. A bal lábam hátra a kard mögém rejtve a tokban. Az első láb egyenesen rá mutat. Rogyasztott lábak, mély testsúlypont. Kissé előre hajolok hogy gyorsan tudjak indulni. A lábujjammal elegyengetem a földet egy biztos állás érdekében. Derékmagasságban tartom magam mellett a jobb kezemet a bal a tokot szorítja. A hüvelykujjam a zubán. Kicsit kitolom vele a kardot a tokból. A penge meglazul és a fának koccan. Nem hangosan. Nem is lehet hallani. Csak aki a tokot fogja az érzi. Izanagi megmozdult. Amint levegőt ér a penge már a hátam mögött érzem is az isten jelenlétét. Pontosan tudja mikor kell készenlétben állnia. Ha kirántom a kardomat már szólíthatom is ha kell. Végre olyan dolgok amikkel szeretek foglalkozni. Előre emelem a fejemet és érzem minden porcikámban a harcot. Ilyenkor vagyok saját magam. Egész délelőtt egy ilyenre vártam. Vége az ostoba futkározásnak. Végre harc következik. Nem izzadok. Nem remegek. Azt jelentéstételkor kell.
-Fiú he?-vigyorodtam el és már siklott is ki a kard a helyéről. Fényesen pengett a két kard. Végre egy ismerős hang. Ez nem egy Hollow puha teste. Ez fém. Ennek lelke van. Élmény lesz harcolni. Izanagi még várt. Lássuk mit tud a kolléga. Két szúrás lassan és pontatlanul. Ellépnem sem kell hisz könnyen félre lehet ütni. Ha azt gondolja hogy egy kezdő shinigamit könnyen lecsap akkor már most gondolkodjon el az életén. A kard könnyen táncolt a levegőben. Amikor ezekkel nem ért célt mással próbálkozott. A rúgás hirtelen meglepett de nem annyira hogy ne tudnám lereagálni. A jobb lábam körül megfordultam és közben leguggoltam fél lábbal. Az ilyen trükkök elengedhetetlenek a Hollowok ellen ha nincs hatalmas Reishid. Én tehát az összes ilyet tudom. Az ember egy helyben marad mégis teljesen máshol van. az elműlt évek még arra is engedtek időt hogy továbbfejlesszem magamat. Forgás és guggolás közben megragadtam a wakizashimat. Izanami azonnal mellettem volt. Ha lehet még gyorsabban is mint Izanagi. Még őt sem hívtam. Nem kell mindent megmutatni. Azért jól esett hogy ott áll mellettem. Biztonságot adott. A két isten ködös mozgással követte a mozdulataimat és mindig a hátam mögé rejtőztek. Nem mintha féltek volna a harctól. Ez csak olyan megszokásuk. A fordulat és a kardrántás azonban nem volt teljesen haszontalan. Fordulatból ellenfelem támasztó lábát támadtam a kisebbik kardommal. A nagy el sem fért volna köztünk most. Ezért kell a két kard. Nem értem a többi shinigamit. Hogy tudnak így harcolni? A támadásom sikerességétől függetlenül lábat váltok és egy újabb teljes fordulat után a háta mögött termek a shinigaminak. Innen veszélyes elbizakodottan támadni. Inkább hátrarugaszkodok és felegyenesedek. Hosszan magam előtt kinyújtva a jobb kezemet a szemére szegezem a katanát. A wakizashi a lábam mellett a balomban földre néz.
-Kétszáz év az kétszáz év.-vigyorgok Toudoura.-Már nem vagyok olyan gyors mint régen.

Sikerült lenyugodnom, zanpakuto-m még időben felhívta a figyelmemet a nem szokványos kedélyállapotomra. Ha nem szólt volna vagy nem sikerül elnyugodnom, akkor talán rosszul is elsülhetett volna ez a gyakorlóharc. Egy dühös, ideges ember hibákat követ el ha túlzottan az érzelmei irányítják. Láttam már ilyet és harcoltam olyan emberrel, kit a dühe vezérelt. Óvatlan lesz ilyenkor az ember, kevésbé figyel a védelmére és olyan merész lépéseket tesz, amivel nagy kockázatot válla. Na én ezeket akartam elkerülni.
- Watanabe Sojirou vagyok. A 9. osztag tisztje vagyok. Hálás lennék egypár lecke felelevenítésének. Elég rég volt már. – mutatkozott be. Ameddig én elmélkedtem Watanabe-san felveszi az alapállását. Csak most, hogy végre lenyugodtam, csupán most vettem észre, hogy nem egy kard van a kezében, hanem kettő. Kettőt rakott vissza a tokjába. Eddig nem igazán figyeltem a környezetre, csak a két fiú arcát néztem és magammal voltam elfoglalva, még meg sem néztem őket alaposabban.
~ He… pont azt csináltad mint a két fiú, ugyanúgy mással voltál elfoglalva! ~ csengett fel a hanga a fejembe ~ És még te szúrtad le őket, hogy a környezetre is kellene figyelni, ne csak egy dologra koncentráljanak. Milyen dolog ez? ~ korholt le kardom szelleme. Még jobban elszégyelltem magam, amikor meghallottam a szavait.
~ Bocsánat! Többet nem lesz ilyen pillanatom! ~ határoztam el magam. Leszerepeltem a lélekölőm előtt.
~ Nincs semmi gond, az a fő, hogy beláttad! Nem kell többet rágódni rajta, inkább az elkövetkező eseményekkel legyél elfoglalva, és csak azzal törődj. Tanácsai mindig hasznosak voltak eddigi életem során. Vettem egy mély levegőt és kifújtam. Megismételtem még kétszer, s a fiúra szegeztem tekintetem. Jobban mondva az oldalán logó fegyverekre.
~ De a két lélekölő kard akkor is meglepő. Nagyon ritka az olyan ember, akinek dupla zanpakuto-ja van. ~ hétszáz év alatt talán ha egy fél tucat olyan emberrel találkoztam, kinek a kezeikben ilyen fegyverek díszelegtek.
~ Meglepő vagy inkább zavaró? ~ kérdezett rá felettébb komoly hangon.
~ Mindkettő! Ha két kardot forgat, akkor jó kell lennie zanjutsu-ban, mert két fegyvert egy időben nem egyszerű forgatni! Megosztani a figyelmet két kéz között, közben az ellenfélre is koncentrálni megterhelő.
~ Ez igaz… ám küzdeni ellene sem könnyű. Vajon képes leszel megbirkózni vele! Jó kérdés tett fel.
~ Majd kitalálok valamit, az viszont biztos, hogy jobb nálam és talán erősebb is fizikailag. Ezt már leszűrtem abból, ahogy kivédte a pengém. Szokás szerint most is hátrányba vagyok.
Felsőtestét célzó csapásaimat elég könnyűszerrel hárította, csak úgy félrelökte azokat, mint valami könyvet. A rúgásom elöl már kitért, s nem hárította, csak leguggolt el öle és így elkerülte a lábamat. Egyszerű mozdulat volt mégis hatásos abban a helyzetben. Na ekkor kerültem csak bajba, mert alig hogy leért, előhúzta a wakizashi-ját és azt a lábamat támadta, amivel a földön álltam. Hátraugrok egy métert, s így kerülök ki a kisebb fegyvere hatóköréből. A támadást tovább folytatva fordul egyet a másik lábán, és ezzel a mozdulattal mögém kerül. Ideális alkalma nyílik ezzel az újbóli támadásra… a hátam védtelen céltáblaként állt. Fordultam, hogy minél kisebb támadható felületet hagyjak, azonban nem támadott, inkább meghátrált.
- Kétszáz év az kétszáz év. – mosolyodik el. - Már nem vagyok olyan gyors mint régen.
~ Mégsem kéne fiúnak szólítanom, ha már elmúlt kétszáz éves!
- Akkor én mit szoljak, több mint hatszáz éve vagyok már shinigami! – mosolyodok el sejtelmesen és lélekenergiát kezdtem áramoltatni a jobb kezembe – Gaki Rekkou! – ugrok fel a levegőbe és idézem meg a hadou-t. A számtalan zöld sugár gyorsan átszelte a kettőnk között lévő távolságot, és csapódott be előtte. Felkavart egy kevés port, ami csökkentette a látótávolságot, a robbanás még némi követ is felszakított, ami meg ha nem vigyázott okozhatott sérüléseket. Miután földet értem újból megismételtem a mágiát, most már nem a földre célozva hanem Watanabe-sanra. Nem hagytam neki sok időt a reagálásra.
- Elnézést szeretnék kérni az előbbi viselkedésemért, elég rossz hangulatomba voltam akkor még. – mondtam miközben vártam mit fog ezek után csinálni.

Az ellenfél olvasása nagyon fontos egy harcban. És én tökéletes vagyok benne. Legalább is az utóbbi tíz perc azt mutatja. Még az első támadása előtt megállapítottam hogy nem jó Zanjutsuban. Aztán ahogy kitárt a wakizashim elől azt súgta hogy nem most végzett ő sem. Valami érzés azt súgta hogy még nálam is idősebb. Ha pedig így van és még nem halt meg és nem is jó zanjutsuban akkor csak is hadouban jeleskedhetett. Pehh. Pont ellentétes a beállítottságunk. A bálna és az oroszlán harca. Ez sosem lesz eldöntve. Én mindig felül kerekedek majd ha kardok kellenek ő meg egy varázslattal távol tud tartani. Mindenesetre szeretném látni hogy ki fullad ki előbb. Hatszáz év. Biztos nem lopta az idejét. És ami hátrányt jelent nekem az az hogy ő végig itt volt fenn Serietiben. Feltehetőleg csak küldetéseken volt az emberek világában. Én azonban ellentétben vele végig egyedül voltam az emberek világában. Nem ismerem az új harcstílusokat és nem tudok új technikákat amik a gyakorló shinigamik között feltehetőleg már hétköznapinak számítanak. De hát ez a kihívás a harcban. Sosem tanulok ha nem harcolok.
Természetesen a második támadása már Hadou volt. Szerencsémre nem engem célzott hanem a földet de biztos ami biztos nem kerülök a hadou közelébe. Hála az égnek hogy még egyik istent sem szólítottam. Így volt erőm shunpozni egyet hátrafelé és eélerülni a felcsapódó köveket. Épphogy talajt fogtam biztonságosan a por mögül újabb fénycsóvák törtek elő. Ezek már engem céloztak. Nem tudok többet shumpozni. Nincs időm. Már csak egy kiálltás van hátra.
-Watashi to isshoni odotte kudasai Izanami!-rántottam magam elé a wakizashit és az isten a balomról eltűnt. Ugyan ebben a pillanatban kéken felizzott a kard és füst vette körül. Az érkező fénycsóvák gellert kapva pattogtak le a pengéről. Az eddig könnyen forgatható kard még gyorsabb lett és minden kis fénynek ami ártó szándékkal felém tört útját állta. Azonban ára is van az ilyen erőnek. A lélekenergiám szinte megfeleződött. Egy shikai előhívása senkinek nem jelent gondot. Alig emészt lélekenergiát. Csakhogy nekem abból a kevésből ami van majdnem a felét fel kell használnom. Így shunpóra már biztos nem marad. Egy Hadou pedig egyenesen nevetséges próbálkozás lenne. Ilyenkor egy dolgot érdemes tenni. Elpazarolni a maradék reishit is.
-Watashi to isshoni odotte kudasai Izanagi!-mondtam csak magamnak amikor már nem álltam támadás alatt. A katanám is felizzott és ugyan olyan füst vette körül azt is. Most már tényleg csak arra van erőm hogy mozogjak. Egy hatszáz éves tiszttől nem is vártam mást. Futva indultam meg felé. Természetesen nem tudok shunpózni marad a lábmunka. Ha hadouval támad akkor azt hárítom a Wakizashival. Ha közel tudok érni akkor felugrok és a katanával támadok. Ez az egyetlen lehetőség. Rátapadni és addig ütni míg mozog. Ha hagyom varázsolni akkor végem. Lássuk hogy sikerül a tervem.

Második kilőtt mágiám becsapódása előtt Watanabe-san elkiáltotta magát.
- Watashi to isshoni odotte kudasai Izanami! – aktiválta lélekölője első szintjét.
~ Jó. Legalább komolyan vesz, és nem szórakozza el. ~ mosolyodtam el miközben figyeltem, ahogy a Gaki Rekkou sugarai becsapódnak. ~ Valami nem stimmel…
Nem tétlenkedett mint nemrég jómagam, újból halottam a hangját, azonban most nem a kisebbik kardja volt kezébe, hanem a nagyobbik, a katana-ja.
- Watashi to isshoni odotte kudasai Izanagi! Valami aura vagy füstszerű dolog lengte körbe. Felkészültem a védekezésre, azonban ahelyett, hogy Watanabe-san a villámtáncát használtba közeledet volna felém, simán csak futva indult meg.
~ Mi a…? ~ döbbenek le a cselekedetén, shunpo használatára számítottam, helyette csak sima futást használt. ~ Miért nem alkalmaz villámtáncot, az sokkal hatékonyabb lenne, mint ez. ~ lassabban közeledett, mint azt vártam volna, persze a sima futás miatt ez nem meglepő. ~ Ez valami stratégia része akar lenni? ~ tűnődök el ~ Mi lehet a célja ennek? ~ nem tudtam rájönni miért csinálja így.
Ahogy szaladt felém rájöttem arra, hogy ö rájött arra, hogy közelharcban gyenge vagyok. Közelharcba akar bonyolódni velem, mert így van legnagyobb esélye legyőzni, és persze kihasználja eme lehetőséget. Ám mi van ha nem hagyom magamhoz közel érni.
- Szörnyek Szétszórt Csontjai! Orom, Karmazsin Kristály, Acélkerék! Ha mozog, akkor Szél, ha nem, akkor Ég. A zengő dárdák hangja betölti az üres kastélyt! Hadou no Rokujuusan: Raikōhō! – kezembe összpontosítottam a lélekenergiám és miután elmormoltam az igé,t kilőttem a pusztító mágiát. Ismertem ezt a magas szintű démon mágiát és használni is tudtam, azonban nem akkora erővel, mint azt kéne. Még nem álltam azon a szinten, hol teljes erejét meg tudnám idézni. Normál esetben ez a varázslat olyan kárt tud okozni, ami akár több méteres krátert is vájhat a talajba, és nem ilyen apró lyukat mint az enyém ha becsapódik. Azonban jelenlegi szintemen ezzel is meg vagyok elégedve, nagyobb pusztítást még nem várhatok magamtól. Az még várat magára, ám ellenfelem nem. Kardjával állította meg a destruktív varázslatom, s továbbra is jött. Mikor elém ért felugrott a magasba és lecsapott rám.
- Bakudou no Hachi: Seki! – a kör alakú pajzs megállította az erőteljes támadást, és azon nyomban visszalökte. A fentről érkező csapásban volt erő, mert a lábaim megrogytak alatta, majdnem sikerült fél térdre kényszerítenie. - Akarod látni a kardom képeségét? – kérdeztem rá. Nem igazán számított mit fog erre válaszolni, igyis-úgyis előhívom lélekölőm első szintjét.
~ Ha már eldöntötted, hogy használni fogsz engem, akkor miért kérdeztél rá? – érdeklődött.
~ Egy oka van annak, hogy feltettem ezt a kérdést, ez az ok nem más, minthogy megtudjam mennyire gondolja komolyan!
~ Lényegében az elhatározására vagy kíváncsi.
~ Igen.
- Seitei shiro Tennou! – ordítottam el magam, ezzel aktiválva zanpakuto-m shikai szintjét. A kardom eltűnik a kezemből és a hátam mögött megjelenik hat gömb. - Kazejin! – idéztem meg a szél őrzőjét magam mellé. Kazejin gömbje eltávolodik a többitől, s megáll az oldalamon, hol elkezd testet ölteni. Még egy perc sem telik már mellettem áll a két méter magas, zöld kristályszerű testtel rendelkező védelmezőm. - Bakudou no Ichi: Sai! – hívtam életre egy másik lekötő mágiát, az egyik leggyengébbet. Amint befejeztem azonnal elindítottam s szél kanji-ával a hasán díszelgő monstrumot. Ha sikerül lekötni egy-két másodpercre, akkor az ütés, mit szándékozik bevinni a lélekölőm kellemetlenül fogja érni.

Első látásra közelebbinek tűnt ellenfele. Négy öt lépés ment feleslegbe amit nem számoltam. Ez elég időt adott neki hogy tám tudjon küldeni egy 60-as szintű varázslatot. Uram atyám! Ha egy ilyen elkap akkor hiába a páncél rejtve a kimono alatt cafatokra szabdal. Vigyáznom kell. SZerencsére elő volt hívva a shikaiom így tudtam hárítani. El sem tudom képzelni mi lett volna ha most kell előhívnom. A villám félreütés ismét lassított rajtam de a meglepetés hogy egy ilyen erős varázslatot csak úgy félreütök nekem adott igazat. Toudou egy pillanatra hezitált csak. Ez elég volt hogy rá támadjak. A csapást egy Hadou fogta fel. Különös védekezés volt. Nem csak elterelte a fegyveremet hanem vissza is dobott. Megfordultam magam körül a levegőben és négykézláb csapódtam a földbe néhány pillanat múlva. Ahogy leérkeztem már ugrottam is félre. Négykézláb mászva araszoltam arrébb egy esetleges csapás elől. Ő azonban csak állt és a kardjáról kérdezett. A bal kezemet ökölbe szorítottam és pont a mellkasom alatt tettem a földre. Ez egyensúly szempontjából nagyon célszerű volt. A jobb kezem felszabadult és maga mögé rejthettem a katanámat. Felnéztem és rávicsorogtam Toudoura. Ilyen kérdést nem is veszek komolyan. Ha valaki nem harcol teljes erejéből az meghal. Mért gondolja hogy ez a harc más? A kevés lélekenergiám a shumpo nélküli támadásom az egyszerű kardom nem jogosítja fel hogy lenézzen. Illetve ha megteszi hát lássa a következményeit. Keményebb fafejeket is átvágtam már Izanagival. Kiköptem oldalra és ráugrottam. Egy hadou eltalált. Egyszerű lefogó varázs de mivel érzékeny vagyok a hadoura ez tökéletesen megfelelt ellenem. Mért nem hárítottam? Mért nem védekeztem Izanamival? Mi történt velem?
~Nem figyelsz! Sikerült felidegesítenie! Vigyázz magadra! Csak nyugalom.~hallottam a nyugodt női hangot a wakizashimból. Feltételezem Izanamit is bosszantotta hogy nem tudott megvédeni.
~Nem figyelsz! Jobbra!~szólt közbe szokott hideg kimértségével Izanagi. Igaza volt. Ameddig az istennő szavain elmélkedtem egy szörny ugrott mellém és ütésre emelte a kezét. Izanamit megfordítottam a kezembe úgy hogy a penge lefele álljon. Ezzel közben áthasította a Hadout is. A következő pillanatban már fordultam is a zöld monstrum felé. A katanát kaptam magam elé. AZ ütést tökéletesen hárítottam. Valami mégsem stimmelt. Izanagi aki mindent át tud vágni nem hasította szét a kristályt ami felém tartott. A kristály a kelleténél sokkal erősebben érkezett. A wakizashit a katana hátuljának támasztva két kézzel tartottam vissza a támadást. A célom részben lett sikeres. A kristály engem nem ért el azonban elemelt a földről és elrepített. Ismét megfordultam magam körül és ismét négykézláb érkeztem.
~Jól vagy kedveském?~halottam az istennő hangját amint földet értem.
-Semmi gond.-válaszoltam hangosan mint egy magamat is bíztatva.
~Mi ez a dög?~hallatszott a felsült isten hangja.~Még egy próbát! Nem tudom mért nem tört ketté!
Egyetértettem vele. Ha egyből nem megy akkor itt az ideje egy második csapásnak. Gyorsan megvizsgáltam a szörnyet és Toudout is. A shinigami mögött gömbök lebegtek. Ismeretlen Hadou vagy a shikai formája. És mi ez a szörny? Lehet hogy ezt irányítja? Egy dolog biztos. Nincs nála kard. Védtelen. Ha ki tudom iktatni a kristálygólemet akkor nyert ügyem van. A gólem keze amivel ütött biztos hogy sérült. Ha először azt veszem célba akkor könnyen meg tudom kezdeni. Hajrá.
-Izanagi!-kiálltottam mikor nekiugrottam a szörny karjának. A kard még az eddiginél is fényesebb volt. Izanagi meg akarta mutatni hogy mire képes valójában.

~ Mégsem annyira rossz Watanabe-san mint hittem, kivédte a Raikōhō-m és elég hamar sikerül kiszabadulnia a Fogság nevű kidou-mbol is! ~ lepődtem meg egy kicsit.
~ Tudod jól Toudou, hogy nem szabad lebecsülni az ellenfelet, még ha fiatalabb vagy kevesebb lélekenergiával rendelkezik, mint te! ~ emlékeztetett arra a dologra, mit nem sokkal azután, hogy megismertem a nevét megtanított nekem.
~ Tudom jól! Ennek ellenére mégis majdnem azt csináltam. ~ vallottam be neki. Ha ez élet-halál harc lenne, akkor egy ilyen cselekedet az életembe kerülne. Még időben vagyok, hogy jobban koncentráljak az ellenfélre és a mozdulataira.
~ Sikerült már valamit kitalálni a legyőzésére? ~ stratégiámról kezdett faggatózni.
~ A létszám fölényt akarom kihasználni ellene. Három az egy ellen. Ezzel a létszámmal sikerülnie kell megtörnöm öt! ~ vázoltam fel a tervemet. Annyira nem bonyolítottam túl, ezt próbálom kivitelezni és közben azért majd kitalálok egy B tervet is, ha esetleg mégsem sikerülne.
~ Működnie kell, azonban arra figyelj, hogy még nem megy olyan könnyen egynél több őrző irányítása. Sokáig nem vagy képes fenntartani és nagyon lefáraszt szellemileg! ~ ecseteli a képességem határait, amivel fenntartom lélekölőm első szintjét.
~ Tudom, tudom. Nincs is szándékomban sokáig kettőt irányítani, minél előbb le akarom győzni! Csak nemrégiben sikerült elérnem azt a szintet, hol már kettő őrzőt meg tudok idézni. Az irányítás is már, úgy ahogy megy mikor párosan használom őket. A tökéletestől még messze elmarad, de lassacskán fejlődök és egyre tovább bírom. A figyelmet megosztani és fenntartani nehezebb, mint azt gondoltam.
Miután kiszabadult Bakudou no Ichi fogságából, volt elég ideje kardját Kazejin ökle elé helyezni. Egy kardal nem tudta levédeni, emiatt a másik fegyverét is a katana-ja mögé rakta. Az ütés akkora erővel csapódott bele, mitől Watanabe-san megemelkedett s elrepült. Néhány pillantást vetettem biztonság kedvéért Kazejin öklére, nem-e sérült meg az ellenfelem fegyverével való találkozásakor.
~ Jó, nem sérült meg komolyan. ~ állapítottam meg.
~ Mi van, talán azt hiszed ilyen könnyen kettévágja Kazejin öklét, azt hiszed egyetlen kardcsapás ilyen kárt tesz bennem? ~ kérdezte rosszallóan.
~ Nem, bízok benned… de nem árt a biztonság. ~ válaszoltam remélve, hogy nem sértődik meg ~ Lehet, hogy nem fog tetszeni, ám fel kellesz áldoznom a karját! ~ kicsit félve mondtam, valami azt súgta nem fog tetszeni neki.
~ Elmondanád miért akarod feláldozni?
~ Az akarom, hogy ezzel elbízza magát, és ezt kihasználva meglepetés támadást indítok ellene. ~ vázoltam amit szerettem volna.
~ Miből gondolod, hogy azt a testrész fogja támadni?
~ A helyében én azt támadnám. Persze van rá esély, miszerint figyelmen kívül hagyja, azonban, ha azt foglya, akkor oda akarom adni neki.
~ Hmmm… értem, rendben! ~ egyezett bele.
Mégsem olyan fiatal ellenfelem támadásba lendült.
- Izanagi! – szolidja kardját miközben az felizzik. Védekezésre emeltem Kazejin karját, úgy hogy egy kicsivel jobban előrébb legyen az előző támadáskor sérült végtag. Beleadott mindent, mert a karbol egy jókora darab tört le és hullott le. A levágott darab még azelőtt eltűnt, mielőtt a földre ért. Őrzöm hátraugrott és karja hanyagul lógott magam mellett.
~ Tökéletes. ~ egy sejtelmes mosollyal indultam meg felé villámtáncot használva.
- Gaki Rekkou! – mondtam olyan halkan, ahogy csak tudtam. Reméltem elbizakodott és meglepi a gyors ellentámadásom. Belekalkuláltam azt is, hogy esetleg kivédi vagy elvetődik előle, őrzőmet mozgásba lendítve gyors rúgásokkal kínálom meg ellenfelem. A fejét és hasát támadom, miközben körbe táncolja Sojirou.