Shikai módosítási és ryankai pályázat

(Yoruichi-sama engedélyével)

Név: Kurokaze no Majokko [Fekete Szél Kis Boszorkánya]
Parancsszó: Chikara wo nigase! [Engedd szabadon erődet!]
Változások: A fegyver küllemét leszámítva nem sok minden változik a kezdeti shikaihoz képest, csupán valamivel gyorsabb, jóval stabilabb és könnyebben irányítható lett a Konjiki no Odori nevű technika, illetve a lélekölő által keltett szél immár fekete színű lesz. A zanpakutou azonban hegyes végű pálca helyett egy dárdává, úgynevezett juumonji yarivá változik, ahol a hosszú markolat végén egy kereszt alakú, háromágú penge található. A két oldalsó penge enyhén ívelt, a fegyver végén pedig egy hosszú lánc található, ami lehetővé teszi, hogy a dárda hatótávolságát Miyoko megnövelje.

Név: Yami no Majokko [Sötétség Kis Boszorkánya]
Háttér: Rinaaya lélekszilánkja és a valódi zanpulélek fúziója megnyitotta az utat Miyoko számára egy új lélekölő-szinthez. A két entitás egyesített ereje rendelkezik a kettősséggel, amely eltérő hatalmukból adódik, ugyanakkor erősítik is egymást. A ryankai hasonlóságot mutat a bankai egyes jellegzetességeivel, ám nagyjából mindössze háromszor-ötször erősebb mint a shikai, míg a bankai akár tízszeresére is növelheti a zanpakutou erejét.

Külső: A második feloldás alkalmazásakor Miyokót tömény lilásfekete reiatsu borítja be. A lány mintegy bebábozódik, majd amikor a megszilárdult réteg szétrobban, külseje alaposan megváltozik. Shinigami egyenruhája helyett egy fekete bőrruhát visel, hátára pedig két pár fekete, tépett bőrszárny kerül. Szemei élettelenek lesznek és megváltozik a színük: egyik sárga, a másik vörös árnyalatot kap. Fegyvere körül sűrű, fekete füst kavarog.

Leírás: A zanpakutou ezen szintje erős érzelmi hatás vagy sokk esetén aktiválódik. Ez lehet félelem, fájdalom, de akár túlzott akaratosság eredménye is, a lényeg, hogy Miyoko tudat alatt átengedje a gyeplőt a lélekölőjének. Ryankaiban a lány cselekedeteit és gondolkodását befolyásolja a zanpakutouja lelke, extrém esetben akár teljesen át is veheti felettük az irányítást. Minél erősebb Miyoko, ennek annál kisebb az esélye.
Fajtól és erőtől függetlenül, legyen az barát vagy ellenség, a lány kisugárzása mindenkiben nyomasztó félelmet és rettegést kelt, mozgásuk lelassul, akár meg is béníthat egyeseket. Miyoko arca teljesen érzelemmentessé válik, könyörtelen gyilkológép lesz belőle. Megszűnik körülötte a világ, érzékei erősen eltompulnak, így például a fájdalmat sem érzékeli olyan intenzitással. Az ebben az állapotban eltöltött időszak kiesik az emlékezetéből is. Mindenkiben ellenséget lát, akit megpillant, éppen ezért bajtársaira is veszélyes ebben az állapotban. A ryankai-jal megnövekedett gyorsaság és fizikai erő is jár.

Képességek:

• Miyoko a dárda végét a földhöz koppintva, majd suhintva vele nagy mennyiségű fekete füstöt bocsát az ellenségére, aki ezt belélegezve egy illúzió hatása alá kerül. A vízió teljes sötétségben való hosszas zuhanással kezdődik, és kezdve a földet éréssel elviselhetetlenül erős fájdalmat okozó sérülések sorozata éri az áldozatot. Ez olyan erős mentális traumát okoz neki, amitől képtelenné válik a további harcra, fel kell hogy adja a küzdelmet. Az áldozat az időérzéket is elveszti a technika hatása alatt, ami neki egy óra, az a valóságban csupán egy másodperc.
  
• Ha Miyoko teljes erejével csap egyet a szárnyaival, pusztító erejű széllökést tud kelteni, mely mindent elsöpör és összetör, ami az útjába kerül: beleértve az ellenséget is, aki erejétől függően jobb esetben csak tele lesz fájdalmas zúzódásokkal, rosszabb esetben csontjai törnek el, vagy végtagokat is elveszíthet.

Korlátok:

• A ryankai támadásai óriási mennyiségű reiatsut emésztenek fel, ezért a feloldás után csak az egyikhez van elegendő ereje. A illúziótechnikát egyszer, a szárnycsapást legfeljebb kétszer tudja használni, mielőtt kimerül.
  
• A ryankai másik hátránya, hogy mindössze öt percig tartható fenn (9 zanpakutou-pont felett minden további egység után +1 perc) és megszűnése után Miyokónak jártányi ereje se marad. Ha eléri a bankai-szintet, ez változik annyiban, hogy legalább saját maga megvédésére marad energiája (feltéve ha eszméleténél tud maradni), addig ez a feloldás kétélű fegyver, hiszen ha nem sikerül vele ellenfelét kivonni a forgalomból, kiszolgáltatottá válik.
  
• Végül előfordulhat olyan is a fellépő erőktől, hogy törékeny teste nem bírja ki a megpróbáltatásokat. Intenzív használat esetén elszakadhatnak az izmai vagy eltörhetnek a csontjai is.

A 11. osztag életében van egy bizonyos esemény, amely más osztagoknál nem jellemző, hovatovább megvetendő ceremóniának számít. A Kenpachi-szabály, azaz a kapitánnyá válás harmadik módja: megölni a poszt előző bitorlóját és átvenni a helyét. Ez a mások számára barbárnak tűnő módszer azonban az én szememben a legalkalmasabb arra, hogy eldöntessék, ki legyen egy osztagban taichou. A Gotei 13 egy katonai szervezet, ahol a vezetők feladata a harc, a fenyegetések visszaverése. Holmi bankai-tesztek vagy beajánlások nem tesznek senkit sem nagy harcossá. Ám ez, ez más. Itt élet-halál küzdelem dönti el, hogy valaki alkalmas-e arra, hogy a csatatéren is tündököljön. Aki túlél egy párharcot, az olyan tapasztalatot szerez, olyan megbecsülést vív ki az osztaga tagjaiban, amilyen semelyik másik kapitánynak sincs.
Alattam nem messze éppen egy ilyen párbaj folyt. Időnként jönnek önjelölt vandálok, rendszerint Rukongai legmocskosabb és legszegényebb kerületeiből, és kihívják a papát. Szívós, edzett emberek, akik számos nagy csatát már túléltek. Tiszteletre méltó, tapasztalt harcosok egytől-egyig, ám a papa előtt eddig mindegyikük fejet kellett hajtson. Eddig. Azonban a mai ellenfele más, mint a többiek. Sötét, démoni aura vette körül a lényét, a gyilkos szándék úgy sugárzott belőle, mint senki másból. Szemei előtt csupán egyetlen cél lebegett - a vérontás, mások életének a kioltása. Mindezt egyetlen pillantásból képes voltam leszűrni, és ezzel nem voltam egyedül. Más volt a harc légköre, eltért a megszokottól. Az osztag tagjai is érezték, hogy valami készül. A feszültséget szinte tapintani lehetett, mindenki némán, lélegzetvisszafojtva figyelte a küzdelem alakulását. Kétszázan voltunk, mégis tisztán lehetett hallani a két férfi lihegését. Pedig én nem is ott voltam, ahol a többiek, hanem a főépület tetejéről figyeltem.
A kihívó legalább 210 centi magas volt, széles vállú, kopasz vadállati alak. Abnormális vigyora csak szélesebb lett minden seb után, amit okozott. Fizikai ereje elsöprő, minden egyes csapása után úgy éreztem, hogy a papa karja bármelyik pillanatban eltörhet pusztán attól, hogy felfogja a súlyos suhintásokat. Gondterhelten ráncoltam a homlokom. Mindig van egy erősebb, és ez a fickó annak tűnt. Sose hittem a papát legyőzhetetlennek, hiszen olyan shinigami nincs, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljő az idő, amikor reális közelségbe kerül a veresége. Márpedig a Nikuya néven bemutatkozó férfit ezen három perc után, mióta a harc tart, képesnek éreztem a győzelemre. Mészáros... Kifejező becenév, merthogy ez nyilván nem a valódi neve volt.
Az idő aztán lassan eljött, amikor a papa nem húzhatta már tovább teljes ereje felfedését. Már számos mély seb tarkította vállát és mellkasát, egyértelmű volt, hogy így nem győzhet. Kokuhyou no Prinsu megjelenése el kellett hogy döntse a csatát. Habár még sosem láttam se a papa, se a mami bankaiát, volt már némi fogalmam arról, hogy miféle hatalmas energiák szabadulnak fel, ha egy zanpakutou erre a szintre lép. Élénken élt emlékezetemben Kagami Ai hadnagy végső feloldásának képe, mely hiába volt kiforratlan akkor még, mégis egyetlen egy támadása elegendő volt ahhoz, hogy legyőzzön engem. A lent feltörő lélekenergia pedig még annak a bankainak a feloldásánál is legalább kétszer-háromszor nagyobb súlyt helyezett a vállamra. Maga a végzet szabadult el.
- Szóval Majokko innen örökölte a külsejét...
Csendes megjegyzésem senki fülébe nem juthatott el, kaján vigyoromat azonban bárki láthatta aki felpillantott. Igaz az túlzás, hogy szóhoz sem jutottam, de a látvány izgatottá tett. Megjött az én kedvem is a harchoz a levegőben vibráló nyers erőtől. Ahogy talpra szökkentem, a lágy szellő belekapott egyenruhámba, és hosszú hajamat zászlóként lengette mögöttem. Hideg, metsző, balszerencsét magában hordozó széllökés volt ez, én mégis élveztem ahogy cirógatta az arcomat. A papa támadása elsöprő erővel vágta Nikuyát a szemközti falhoz, talán nem is maradt ép csontja. Úgy tűnik mégsem volt annyira erős, hiába a baljóslatú érzések és a félelmetes aura. A tömegből nyugtalan, bizonytalan, győzelmet pedzegető találgatások szálltak fel, mindenki a porfelhőt bámulta, melyet a becsapódás okozott. Semmi sem mozdult azonban. Olyannyira, hogy a felszálló füst által felfedett kráterben semmilyen eszméletlen test nem feküdt a törmelékek alatt! Szemeim tágra nyíltak a meglepetéstől, elmém képtelen volt feldolgozni ezt a lehetetlen információt. Tekintetemet jobbra-balra kapkodva kerestem a kihívót, mígnem meg nem találtam. Hátborzongató mosoly, vérszomjas pillantás... az az arckifejezés örökké beleégett emlékezetembe. De a felismerés volt a legrémisztőbb: a papa halálos veszélyben volt.
- FENTRŐL JÖN, PAPA!!!
Tőlem talán soha nem hallott, hisztérikusnak ható kiáltás hagyta el ajkaimat, de már késő volt. A testes férfi elképzelhetetlen erővel csapódott be méteres mélyedést vájva a talajba, kardja pengéje pedig elérte a papát. Földbe gyökerezett lábbal bámultam a krátert, melynek alján - bár a portól nem láthattam - minden bizonnyal ott feküdt a papa. Szememből könny csordult ki, és tört utat magának bőröm felszínén, hogy aztán állam vonalát elérve a cserepekre potyoghasson. Olyan érzések törtek rám egyszerre, melyekkel ilyen intenzitásban még soha nem találkoztam. Félelem, düh, aggodalom és a vereség keserű ízének keveréke szaggatta, marcangolta a szívemet. A papa vesztett, a napnál is világosabb volt hogy egy ilyen találat után nem fogja tudni folytatni a küzdelmet. Ettől a pillanattól kezdve a testét betakaró fehér ruhadarab már nem őt illette meg, hanem legyőzőjét. De ezt a tényt lelkem nem tudta feldolgozni, megtagadta ezen gondolatokat. Ebben a pillanatban az volt számomra a legfontosabb, hogy a papát biztonságban tudjam ettől a vadállattól. Biztos voltam benne, hogy ennyi nem volt elég ahhoz, hogy megölje, szívemben éreztem az őt képviselő darab halvány pislákolását. Aggodalmamnak viszont megvolt az alapja. A sűrű porból két árnyék bontakozott ki, és az egyik éppen arra készült, hogy kardjával lesújtson a másikra, a tehetetlenre. Kegyelemdöfést kívánt adni. A veszélyt érezve testem felett átvette az irányítást tudatalatti, villámtáncommal habozás nélkül közéjük kerültem, és katanámat kirántva felfogtam a másik kard gyilkos erejű suhintását. Hallottam ahogy Majokko pengéje megreped, vállamba pedig éktelen fájdalom hasított. De megállítottam, megmentettem a papát. Látásom fátyolos volt újra és újra kifakadó könnyeimtől, de arckifejezésem dacos és haragos volt ennek ellenére is.
- Miyoko párbajt kíván. A tét a haori. Négy nap múlva, ugyanitt, ugyanekkor... kapitány.
Utolsó szavamban végtelen gyűlölet visszhangzott, és mivel a választ nem kellett megvárnom, hiszen nincs joga visszautasítani a kihívást, így felnyaláboltam a papát és egy hatalmas gombóccal a torkomban elhagytam az osztag főterét, egyenesen a 4. osztag felé véve az irányt.

Aznap este a vacsora körül lengő hangulat nem egy boldog családét idézte, hiszen a hír nem maradt egy pillanatig sem rejtve és ez rányomta a bélyegét a kedélyünkre. Vállamon méretes kötés díszelgett, kificamodott vállam már túlesett egy kidou-kezelésen is. Négy nap múlva kutya baja sem lesz, így nem törődtem vele. Némán, lehajtott fejjel bámultam a tányérom, evőpálcikámmal csak kotorásztam a rizst. Nem volt étvágyam. A papa mellett akartam lenni, de a yonbantai nem engedte, hogy ott maradjunk. Chiyoko taichou szerint hiába súlyos a sérülése, nem életveszélyes, de én mégis látni akartam a papát.
- Miyoko kihívta... Bosszút fog állni és visszaszerzi a papa becsületét. A 11. osztag elbitorlója az életével fog fizetni azért, amit tett...
Suttogásom tisztán hallatszott a csendben, ahogy a szorításomban összeroppanó pálcikák hangja is. Fel voltam rá készülve, hogy a mami meg fog szidni, amiért felelőtlenül cselekedtem, de még ha gondolkodás nélkül is hívtam párbajra a kapitányt, egy pillanatig sem bántam meg a döntésemet.
- Kicsim...
A mami lágy mosolya, gondoskodása, gyengéd érintése és felelősségteljes, komoly tekintete hatására kis híján eltört bennem a mécses, ahogy elvettem az új pálcikákat. Kis híján. De vissza tudtam tartani a könnyeimet, csupán az ajkaim remegtek meg néhány pillanatra. Szégyenteljes és gyenge oldalamat félre kellett söpörnöm, ahogy ezt a témát is fel kellett hoznom.
- Tedd, amit igazságosnak érzel... A papa így is büszke rád. Hogy ízlik a vacsora? ^^
Kérdezte, és nem volt nehéz rájönnöm, hogy legszívesebben ő is kerülné a témát. Épp elég neki, hogy a papa kis híján odaveszett, és még én is veszélybe sodortam magam. Nem is tudom, hogy mit vártam, azt hogy a mami jóváhagyja a döntésemet, vagy hogy lebeszéljen róla. Még abban is bizonytalan volta, hogy átérzi-e a helyzet súlyát. Én ott voltam, láttam mire képes az a szörnyeteg. Játszi könnyedséggel győzte le a papát, nekem valójában esélyem sem lehetett ellene.
- Gomennasai, Miyoko nem éhes.
Hangom továbbra is halvány és vékony volt, végül el is fordítottam a tekintetem és inkább a tányéromat bámultam. Nem éreztem magam boldognak a választól, de úgy éreztem azt is sajnáltam volna, ha a mami lebeszél a párbajról. Pedig ha ő azt mondaná, hogy ne tegyem meg, akkor visszavontam volna a kihívást.
- Mit tennél... mit tennél ha Miyoko nem jönne haza abból a párbajból, mami?
Rövidke életem talán legfontosabb kérdését tettem fel. Nem kéne ilyesmi foglalkoztasson 11. osztagosként, hiszen ez bármikor megtörténhetett volna. Ám most mindennél közelebb éreztem magamhoz a halál szagát, mintha tapintani tudtam volna. Nem éreztem magam így még akkor sem, amikor Ai nee-chan győzött le, pedig akkor sem sokon múlott, hogy kihunyjon az életem fénye.
- Ne butáskodj, kincsem! Azt hiszed, engedném, hogy bántson? - mondta, miközben végigsimított az arcomon - Bízz a mamiban... És gyógyulj meg mihamarabb. Holnap délelőtt pedig meglátogatjuk a papát.
Kelletlenül hagytam, hogy a mami etetni kezdjen, bár az étel ízét nem éreztem a számban. Kifejezéstelen arccal rágtam meg és nyeltem le a falatot, mintha valami olyan kötelességet teljesítettem volna, ami nincs ínyemre. Szerettem volna azt mondani, hogy harcoljunk Nikuyával együtt, de ezt sem az én büszkeségem, sem a 11. osztag elvei nem engedték. Talán féltem ettől a harctól, de csupán emiatt nem visszakozhattam, vagy kérhettem segítséget. Kihívtam, innentől kezdve az én felelősségem minden, ami történik velem.
- Megnyugtató, biztonságot adó szavak, de Miyoko tudja, hogy nincs mögöttük valódi jelentés. Ezt a harcot egyedül kell megvívni, és Miyoko nem fog sértetlenül kijönni belőle...
Tényeket közöltem, és bár valóban jól estek a mami szavai, mindez nem változtatott azon, ami előttem állt. A legnagyobb próbatételem. Mindig is arra vágytam, hogy kapitány lehessek, ám nem ilyen áron. Képzeletemben szűk családom minden tagja haoriban jelent meg, olykor-olykor még Arliva nénit is el tudtam képzelni a fehér köntösben. Ám a papának immár nem volt haorija, és talán soha nem is lesz többé.
- Miyoko nem megy. Edzeni fog reggeltől-estig holnaptól a nagy nap elérkeztéig. - Céltudatosan néztem fel, a tréning gondolata egy pillanat alatt izgatottá tett. Nem volt vesztegetni való időm.
- Jaj, kincsem... - Szólalt meg a mami ismét, miközben megölelt azzal az igazán kellemes és szeretetteljes öleléssel, amit csak a mami tudhat. Lassacskán feladtam a küzdelmet a megkönnyebbülés ellen, és a szomorúságot tovaűzve visszaöleltem a mamit. Nem akartam már erőltetni ezt a témát, jobb is, ha előrefelé tekintek és szembenézek az előttem álló megpróbáltatással.
- És szerinted a papa mit szólna hozzá, ha elmegyek meglátogatni és nem leszel ott, hmm? A papának nehéz korszaka van, szüksége van arra, hogy lásson téged. Utána viszont... Utána viszont megtanítok neked bármit, amit tudok. Ha akarod. Most viszont elég ebből, ha nem vagy éhes, akkor irány a fürdés! ^.^ Előkészítem neked a vizedet. A kék vagy a rózsaszín habfürdőt kéred?
A pillanatnyi szünet után kiejtett mondat hallatán felcsillant a szemem. Nem mintha nem lenne gyakori a közös edzés, hiszen mindent a mamától és a papától tanultam, amit eddig tudok, de az érzés, hogy a mami segíteni fog a felkészülésemben, magabiztosabbá tett. Szófogadó helyeslésem ugyan valamivel tompább volt, mint általában, de rossz kedvem múlni látszott, és helyét az a mentális állapot kezdte átvenni, ami egy valódi harcoshoz való volt. Csakis egyetlen cél lebeghetett a szemem előtt: Nikuya legyőzése.

Mivel jó kislány lévén beleegyeztem, hogy meglátogatjuk a papát, így a tréningemet éjjel kezdtem meg, hogy a kiesett időt pótoljam. Sejtettem, hogy a mami figyel rám, így a takarómat úgy tömtem ki plüssökkel, hogy úgy tűnjön, valóban én alszom a paplan alatt. Nem volt szép dolog, és soha máskor nem tennék ilyet, csak most. Túl nagy volt a tét. A papa büszkesége, egy egész osztag működtetésébe belefektetett munkája és legfőképp a saját bosszúm sikere múlott ezen a harcon. Az alapján, amit láttam és tapasztaltam, az edzésem fő céljának az állóképességem és a fájdalomtűrésem növelését tartottam. A papánál gyorsabb és mozgékonyabb vagyok, így talán engem nem fog tudni meglepni sebességgel Nikuya, azonban egyetlen csapásával képes volt sérülést okozni nekem úgy, hogy én csak blokkoltam. Ostoba illúzió lett volna azt hinni, hogy négy nap alatt utol tudom őt érni erőben, de ha képes lennék kibírni egy-egy ilyen suhintást anélkül, hogy bajom esne, akkor nagy lépést tennék előre a győzelem felé.
Úti célom a 2. osztag területe volt, kellékekre volt szükségem. Még Kotomi nee-chan edzését meglesve láttam, hogyan teszi szívósabbá a testét, és a makiwara, amit használt, most jó szolgálatot tehetett nekem. Ismertem a terepet, így nem okozott gondot a belopózás, de a biztonság kedvéért megváltoztattam a külsőm úgy, ahogy Majokko megtanította nekem. A sötétben talán még össze is tévesztenének a mamival így. Az edzőterembe beérve pedig nyílegyenesen az ude makiwarákhoz léptem, és alapos bemelegítés után hozzáfogtam az edzéshez. Egyik ütés a másik után, egyik rúgás a másik után, és közben tűrni ahogy az izmaim lassan égni kezdenek és az öklömön meg a csuklómon karcolja a bőröm a kötél durva felszíne. 100-100 ütés és rúgás minden olyan mozdulattal, ami megedzi az összes izmomat a végtagjaimban. Mire hazakerültem, olyannyira fáradtnak éreztem magam a folyamatos erőkifejtéstől, hogy nyomban álomba is merültem, mihelyst az ágyam puhaságát és melegét éreztem.
Másnap reggel korántsem meglepő módon ugyanolyan fáradtan és álmosan ébredtem, ahogy lefeküdtem, hiszen nem aludtam ki magamat. Csak ekkor vettem észre, hogy a bal kezemen kicsit felhorzsoltam a csuklóm, de egyenruhám takarásában ez szerencsére nem látszott. Már alig vártam, hogy túlessünk a látogatáson, hiába gondoltam úgy még tegnap este, hogy a papa mellett akarok lenni. Ráadásul még a vállamat is kezelni kellett, ami most különösen fájt az éjjeli megterhelésnek köszönhetően. Ragaszkodtam is hozzá, hogy hadd maradjak egyedül amíg ápolnak, mondván nagy kislány vagyok már És így legalább a mami nem hallhatta ahogy leszidnak a 4. osztagosok, akik számára a csuklósérülésem és a vállam állapotának romlása után nyilvánvaló volt, hogy mit is csináltam az előírt pihenés helyett. Persze ők ezt nem érthetik, ide és a 12. osztagba kerülnek azok a shinigamik, akik teljesen alkalmatlanok a harcra, mind fizikálisan, mind mentálisan.
A papa aludt, amíg ott voltunk, de biztosan érezte, hogy mellette vagyunk. Látványa azonban ismét felkeltette bennem a bosszúvágyat Nikuya iránt, így hazatérésünket követően késlekedés nélkül a közös edzés elkezdésére ösztökéltem a mamit. Megvolt az elképzelésem, és ez alapján magyaráztam el neki, hogy milyen segítségre lenne szükségem. Egyrészt a szervezetem ütésállóságát akartam növelni, másrészt pedig egy olyan stratégiát is ki akartam dolgozni, amivel el tudom kerülni, hogy a csapásai teljes erejét el kelljen nyelnem. Bíztam benne, hogy a mami tudni fog valamit javasolni még úgy is, hogy vívásban inkább a papa volt erős, elvégre a zanjutsu sokszor a hakuda elemeire épít.
A következő három napban hadnagyi teendőimet szinte teljesen elhanyagoltam, egyébként sem szerettem volna az új kapitány keze alatt dolgozni. A bemutatkozásán ugyan megjelentem, de egy pillanatig sem hagytam kétséget Nikuyában afelől, hogy utálom őt, és hogy nem fogadom el kapitányomnak. Egyébként meglepően jámbor embernek tűnt így, a csatatéren kívül, nem éreztem benne azt a vérszomjas vadállatot, amit ott és akkor, a főtéren. Ám hozzáállása pont ezért volt káros az osztagra, a benne lévő harcosnak nyoma veszett, így nem keltett senkiben olyan érzést, hogy követnie kéne az utasításait. Ráadásul mint később kiderült, meglehetősen engedékeny volt, ahogy gondoltam, teljesen alkalmatlan a juuichibantai irányítására. Még velem sem foglalkozott, pedig látványosan ignoráltam a munkát, hogy helyette edzhessek reggeltől-estéig. A tréning pedig kemény és megerőltető volt, hiszen rövid idő alatt kellett fejlődést elérnem, és begyakorolnom egy új küzdőstílust. Utóbbi kigondolásában végül Kotomi nee-chan és Arliva néni is segített, így három edzővel készültem végül: a 2. osztagosok segítségével begyakoroltam a mozdulatokat, Arliva ellen pedig tesztelhettem, hogy mennyire hatékonyak azok egy képzett vívó ellen. De hogy az edzés mennyire volt eredményes, az csak a valódi küzdőtéren derülhetett ki.

Elérkezett a nagy nap, idegességemet pedig meditálással igyekeztem elűzni. Merthogy valóban nem a harc öröme és az adrenalin miatt remegtem. A pontos okát viszont csak akkor értettem meg idegességemnek, amikor megpillantottam az ellenfelemet. Féltem tőle, attól az aurától, amit harcra hangolódva sugárzott magából, a gyilkos, metsző pillantástól, mely a csontomig hatolt. Mélyeket lélegeztem, ahogy csukott szemmel besétáltam az aréna közepére. Kezeimet kötés csúfította a horzsolásaim miatt, de vállamról már eltűnt a fásli köszönhetően a yonbantainak és Chiyoko taichounak. A testem készen állt, de a lelkem ingatag volt. Nem tudtam kiverni a fejemből azt, ahogy legyőzte a papát, számtalanszor átfutott elmémen a gondolat, hogy akkor én hogy verhetném meg Nikuyát? De bennem volt az is, hogy nincs más választásom, le kell taszítanom a kapitányi posztról a jogtalan bitorlót.
- Miyoko wa... Miyoko itt van, hogy teljesítse az ígéretét... A nyugati kultúrában a 13 a szerencsétlenség száma, a japán kultúrában pedig a négyet a halállal kapcsolják össze. En garde, tizenharmadik Kenpachi, pontosan négy napig lehettél kapitány!
Bizonytalan voltam, de miközben előhúztam a lélekölőmet, megpróbáltam ellazítani magam és csak a harcra koncentrálni. Nikuya néma maradt, ahogy a papa elleni harc közben is. Talán elveszti ilyenkor a beszédkészségét is. Néhány tétova lépést követően aztán végül megrohamoztam egy harci kiáltás kíséretében, ám támadás helyett máris védekezni kényszerültem. Nodachiját a feje fölé emelve sújtott le, én pedig kitértem a penge elől oldalra. A csapásban épp elég erő volt ahhoz, hogy felszakítsa a kövezetet, arcomat apró kődarabok találták el. Összpontosításomban zavar keletkezett, a kapitány pedig kíméletlenül kihasználta: oldalamban egy lábszárat éreztem meg, a rúgás erejétől pedig meglepett arccal szálltam odébb vagy tíz métert. Nem csak az erő, de a fájdalom is elviselhetetlenül erős volt, hiába próbáltam kétségbeesetten talpra állni, a kín újra és újra földre kényszerített. Máris megmutatkozott a köztünk lévő erőkülönbség, megtörtént az, amit minden áron el kellett volna kerülnöm. Erősen köhögve tápászkodtam fel, mikor végre enyhült a fájdalmam. A kis híján kétszer magasabb férfira felnézve gondolataim közé befurakodott az érzés, hogy semmi esélyem sincs ellene. Pedig az általunk kidolgozott stratégia működőképes kellett hogy legyen. Nikuya nyers fizikai erőre hagyatkozik, nincs kiképezve sem kardforgatásban, sem pusztakezes harcban. Mivel ő nem támadott meg, így ismét rajtam volt a sor. Egyenes roham helyett ezúttal shunpóval kerültem mellé-mögé, és kardommal a lábát céloztam, de mozdulatom lassú volt. El tudott előle lépni, és már érkezett is az ő pengéje. Ám hozzá képest apró alkatom segítségemre volt, és el tudtam gurulni a vízszintesen érkező veszedelem elől, hogy aztán felpattanva azonnal nekitámadjak egy gyors döféssel. Mozgékonyságom ezúttal eredményt hozott, hiszen Majokko beleállt a combjába, és ahogy felfelé mozdítva a kardot, kihúztam azt Nikuya lábából, a talajt vöröslő vércseppek festették be. Büszkén pillantottam fel a férfira, azonban várakozásommal ellentétben fájdalom helyett eszelős vigyor virított az arcán. Magabiztos mosolyom az arcomra fagyott, ahogy realizáltam, hogy meg sem érezte a sérülést, mi több, még nagyobb lelkesedéssel suhintott le rám. Nem estem, nem eshettem pánikba, de nem láttam kiutat ebből a harcból. Az egyik előre betanult mozdulatot alkalmazva nem az ő kardjára merőlegesen blokkoltam, hanem úgy helyeztem a katanámat, hogy az ellenfél nodachija lecsússzon róla. Ez volt a fő alapelv, ezzel a módszerrel kívántam gyengíteni a csapásain. És valóban, ugyan így is megéreztem mekkora erőt képvisel a suhintás, de nem tudott bennem kárt tenni. Sőt, ahogy félrevezettem a pallosát, lehetőségem nyílt arra, hogy ellen támadjak az így keletkezett védelmi résen!
- Hadou no yonjuuyon, Kokutan Kou!
Kiáltottam fel fekete lélekenergiával bevonva a kezeimet, majd felugrottam, és miközben a vállán megtámaszkodva átlendültem felette, egy erős ütést mértem a mellkasára, a szíve helyére. Az extra támasztékot kihasználva bevetettem egy Kuchinukit is, megpörgettem magam és tarkón rúgtam a tőlem telhető legnagyobb erővel. Elrugaszkodás után végül egy hátra szaltót követően értem földet, és még egyet szökkentem hátrafelé a biztonság kedvéért. Nyugtalanul figyeltem, hogy mennyire lett sikeres a mozdulatsorom, és egy pillanatra mintha meg is ingott volna, de aztán ugyanazzal a vérfagyasztó mosollyal fordult felém, mint amit az előbb viselt, a vágás után.
- Mihatenu*... Miféle... démon vagy te?! Kensei!
Hitetlenkedés és némi kétségbeesés lett úrrá rajtam, ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkaimat. Távoli suhintásom megsebezte a karját, de az arcára fröccsenő vére volt az egyetlen jele ennek. Még csak meg sem rezzent, mintha nem is érezne fájdalmat! Be kellett látnom, hogy így nem vagyok elég erős, hogy nem tudok benne elég kárt tenni. Nem foghatom vissza magam, most, hogy immár a zanpakutoum szél aspektusának teljes erejét képes vagyok használni, így pláne nem. Bár az én fejlődő szervezetemre nézve veszélyes a használata, habozás nélkül felcsatoltam az Izomnövelőt, és megpörgettem magam előtt a kardot, mint valami propellert.
- Chikara wo nigase, Kurokaze no Majokko!
Ejtettem ki a parancsszót, a lilásfekete reiatsu felszabadulása közepette pedig a lélekölőm is felizzott, és átalakult shikai formájába. A háromágú lándzsává átváltozott fegyver pörgését egy pillanatra sem állítottam meg, miközben lila íriszeim felizzottak. Kellemes, megnyugtató bizsergés járta át a testemet, ahogy megéreztem az erőt, amit a fegyver biztosított számomra. Shikai feloldásom úgy tűnt, Nikuyát is izgalomba hozta, de az egyre erősödő sötét aurával ezzel a hatalommal a birtokomban immár nem törődtem. Ezúttal ő támadott, de mozdulatai mintha lelassultak volna a szememben. Mindent láttam, könnyedén követtem le fegyverének útját. Végre úgy éreztem, egyenlő felekként küzdünk. Négy napja egyetlen csapásától megrepedt Majokko pengéje, most azonban rájöttem, hogy képes vagyok félreütni a kardját, holott eleinte csak úgy tompítottam, hogy hagytam lecsúszni a fegyvert zanpakutoumról. Képzetlensége okán mozdulatait könnyen kiszámítottam ebben az állapotban, hiszen eltűnt az engem fojtogató félelem. Folyamatos támadás alatt tudtam tartani, egy fogással még az egyensúlyából is sikerült kibillentenem, hiába volt a mérete többszöröse az enyémnek. És ha távolabb is kellett ugranom, a lélekölőm végén lévő láncot megragadva a dárdát el is tudtam hajítani felé. Számos sebet ejtettem rajta, míg ő megnövekedett sebességemnek és erőmnek köszönhetően gyakorlatilag hozzám se tudott érni. Megrendült, tisztán látszott rajta, hogy elérte azt a pontot, ahol már a harc nem örömet, hanem szenvedést okoz számára. Nyerésre álltam.
- Konjiki no Odori!
Körkörös mozdulatomra lándzsám felszínén forgószelek keletkeztek, melyeket egymás után indítottam el Nikuya felé. Négy tornádó négy irányból, össze akartam zúzni velük a testét. Ő talán már feladta, de nem mozdult, nem próbált meg védekezni. A négy szélörvény egyszerre érte el a kapitányt, és lilán szikrázó fekete takaróba vonta alakját. Körbepillantottam, úgy tűnt a körülöttünk álló tömeg egészen a falakig húzódott vissza. Bizonyára nem kevés energiát szabadított fel kettőnk küzdelme, belülről is intenzívebbnek tűnt, mint a papa elleni harca. Elmém parancsára végül a tornádók nyomását megszüntettem... de összeeső, tehetetlen csont- és húshalmaz helyett semmi sem volt a fergeteg centrumában.
- Megint ez a trükk?!
Kiáltottam fel, és azonnal felnéztem, már tudtam hol keressem. A felém közeledő árnyék már nagyon közel volt, de így, hogy számítottam rá, félre tudtam ugrani a kardcsapás elől. Viszont ahhoz nem voltam elég gyors, hogy ne rúghasson utánam. Lendületemet megsokszorozta a találat, én pedig fájdalmasan felkiáltva gurultam-pattogtam végig a kövezeten. Hasra fekve terültem el, a kíntól könnyek szöktek a szemembe. Ez a rúgás sokkal erősebb volt, mint az előző... és nem csak azért nem tudtam felállni, mert fájt. Letaglózott a reiatsuja, tömény volt, és sűrű, és legfőképpen jéghideg. Reszketve-vacogva fordítottam az aktuális Kenpachi felé a fejemet, miközben megpróbáltam felállni, de hiába. Nem mozdult egyetlen izmom sem, le voltam bénulva a hatalomtól, amit képviselt... és a félelemtől. Vörös lélekenergia-köpeny vette körül, szemei pedig gyilkos ösztöntől izzottak. Rosszabb volt, mint egy pokolfajzat, Nikuya maga volt a Démonkirály!
- Fogalmam sincs mit tettél velem, hogy elvesztettem a koncentrációm. Még soha nem történt velem ilyesmi. Nagyon régen nem találkoztam olyannal, aki képes lett volna kikényszeríteni belőlem a teljes erőmet, még Matetsaku Kai ellen is csak 70-75%-ot nyújtottam. Őszinte elismerésem, fukutaichou. Így azonban nincs kedvem tovább harcolni, nem szeretem ha gyengének érzem magam. Nem hagytad, hogy az előző kapitányt megöljem, így rajtad leszek kénytelen kielégíteni az igényeimet.
Szólalt meg, hangja meglepően békés és barátságos volt. Nem olyan volt, mint egy gyilkosé. Tettei és kisugárzása azonban mindezzel szöges ellentétben álltak, monológja közben ugyanis végig az arcomat taposta. Kiszolgáltatott voltam, hiszen mozdulni sem bírtam, csak tehetetlenül tűrtem a kínt, amit okozott rúgásaival, taposásaival. Fájdalmas kiáltásaim egyre inkább sírásba torkolltak, hamarosan már zokogtam. Éreztem, ahogy ujjaim megroppannak és eltörnek, ahogy rúgásai összezúzzák törékeny testemet. Aztán végre abbamaradt, de nekem már nem tellett többre egyszerű nyöszörgésnél. Tudtam, hogy ezzel még nincs vége, hallottam a kardja suhogását, de tenni ellene nem tudtam semmit. Összeszorítottam a szemeim és kétségbeesetten próbáltam segítségért könyörögni, de egy hang se jött ki a torkomon így, az ájulás szélén. Nem akartam folytatni a harcot... nem is harc volt ez már, hiszen csak engem vertek. Döntésemet azonban még most sem bántam meg, csak... csak azt akartam hogy legyen vége. Sajnálom mami, sajnálom papa, nem tudtam helyreállítani a családunk becsületét.

Halk, ismerős visszhang rezonanciáját éreztem meg elmémben. Fokoztam a koncentrációm, hogy halljam mit is mond: a segítségkérésemre felelt. A hang sunyi kuncogása nyugtalanító volt, de egyértelműen segítséget ajánlott, én pedig habozás nélkül elfogadtam azt, kérdések és kétségek nélkül. Szükségem volt rá, Majokko hatalmára. Eltompult érzékeim hirtelen kiélesedtek, izmaimba pedig újra erő költözött. A körülöttem felszabaduló lilásfekete reiatsu teljesen beborított, eltaszítva a közelemből Nikuyát. Kínos lassúsággal álltam talpra és némán pillantottam fel a befelhősödő égboltra, majd a nagyjából 200 harcosra. A sorokból zúgolódás hallatszott, de a legtöbb shinigami szájából a ‘bankai’ szót értettem ki. Ennek hallatán magamon is végigpillantottam. Ruhám megváltozott, hamarosan sötétségbe boruló fegyverem és szárnyaim jelenlétét is felfedeztem. De zanpakutoum lelke azt sugallta, hogy ez nem bankai, hanem valami más. Furcsán éreztem magam, olyan volt, mintha szinkronban lennék Majokko lelkével. Nem értettem, mi folyik körülöttem, de ahogy a kapitányra vetettem tekintetem, már nem is volt fontos. Elmémbe beférkőzött egy gondolat és egyre mélyebbre ásta magát. Le kell őt győzzem, kíméletlenül meg kell fosztanom a címétől... és az életétől. A shinigami arckifejezése elégedettséggel töltött el, szívébe jól láthatóan félelem költözött. Szorongatta, facsarta a rettegés, ahogy hátrált. Elmosolyodtam a kedvemre való látványon... majd előrelendültem és lándzsámat elemi erővel hajítottam a vállába, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is rántottam azt. Súlyos roncsolást okozva a férfi testének ezzel az egy mozdulattal, hiszen egészen belefúródott a dárda hegye. Meglepetés, döbbenet a reakció... kukuku, erre nem számított. És ez még csak a kezdet volt! Majokko vezette a kezemet, a lábamat, megmutatta mit, hogyan tegyek, segítségével felfedezhettem fizikai valóm korlátjait is. Csökkentette a fájdalmamat, elviselte helyettem a fájdalmat, amit a másik nodachija okozott, így nem kellett a védekezésre sem figyelnem. Növelte a koncentrációmat, immár csak Nikuyát láttam magam előtt. De ez még nem volt elég, így küzdöttünk egyenlő felekként. Több kellett, több! És lélekölőm meg is adta nekem azt, amit akartam. Szárnyaimmal a levegőbe emelkedtem, és amilyen erősen csak bírtam, csaptam velük egyet, mire shikai támadásom erejét bőven felülmúló szélörvény indult útjára. Nikuya ezt nem kerülhette el, hiszen nem egy kis helyre koncentrálódott az erő, ahogy a papa bankai-támadásánál vagy az én shikaiomnál. Ezt a támadást mindenki megérezte, aki az osztag főterén nézte a harcunkat, de a legjobban mégis a démoni alak szenvedte meg. A szélroham felkapta a hústornyot és hozzávágta az egyik épület falához, miközben a levegő mozgása is erős nyomást keltett a testén, így kárt téve benne. A férfi félig eszméletlenül zuhant a talajra az ütés erejétől, nem volt képes talpra állni és folytatni a harcot. A győzelem az enyém volt, de ezzel még nem volt vége. Elégtételt kellett vennem a papát ért megaláztatásért, és a sajátomért is. Bosszút kívánt minden porcikám, addig nem dőlhettem hátra, amíg Nikuya Kenpachi lélegezni tud. Így hát a nagydarab test fölé repültem, és félelmetes gyorsasággal és erővel zuhantam térdemmel a torkára, közben pedig lándzsámmal átszúrtam a szívét. Szemében elhalványult a fény, lassan megszűnt körülötte a vérszomjas aura. Diadalittasan szálltam le róla, és húztam ki belőle a yarit. Sikerült szívem vágyát elérni, kiteljesítettem a bosszúmat is és a haoriját is elvehettem... a papa haoriját, ami most már az enyém. Boldogan mosolyogva öleltem magamhoz a fehér anyagot, ám ekkor minden erő elszállt a testemből. Zanpakutoum és ezzel öltözetem is visszaváltozott, én pedig összeestem a fáradtságtól és a sérülésektől, amit a szervezetemet ért megterhelés okozott.

Bankai pályázat
Waaaa~i *.*

Heyho!

Szép és hangulatos ez a pályázat. Legalább annyira borongós, mint az a bankai, amit készülsz megidézni. Remélhetőleg a későbbiekben nem nyomorítod ennyire meg Miyo-chan taichout. T.T Mindenesetre a közös megbeszélések után a pályázatodat ezennel ELFOGADOM. Sok sikert a bankai kijátszásához!