Tudtam jól, hogy Sachi~nee nem fog elengedni a Cirkuszba, hiába kaptam kupont, amivel féláron is bejuthatok, mert ugye hogy még diák vagyok. De azért meg kellett próbálnom... A válasz egy határozott nem, én pedig hosszú napokon át rágódtam, hogy akkor most mi lesz, mi legyen. Mindenki elment megnézni már a cirkuszt a suliból, aki számít. Még az is, aki nem számít. Csupán mert épp egy rossz környéken táboroztak le, ennek mégis mi köze van az én személyes biztonságomhoz, valamint szórakozásomhoz?
Szóval egyáltalán nem örültem annak, hogy Sachi~nee nem engedett el. Pedig nagyon sokat tanultam ám, hogy jó jegyeket szerezzek... de még így sem. -.-" Így aztán kénytelen voltam a legkedvesebb fegyveremhez nyúlni - a hazugságokhoz.
Nem kifejezetten zavar, hogy illik-e vagy sem. Az egész életem egy hatalmas nagy hazugság, elvégre. Amíg megszerzem, amit akarok, addig számomra lényegtelen, hogy milyen eszközökhöz kell folyamodnom. Tehát bevetettem színészi képességeimet - elvégre a gimiben a színjátszó kör tagja vagyok - , és az alibimet is megszereztem hozzá. Hiszen előző nap átmentem az egyik osztálytársamhoz, ahol meggyőztem őt, és az anyukáját, hogy ha Sachi~nee felhívja őket, akkor mondják azt, hogy velük vagyok, mert tanuló estet szerveztünk magunknak. Mindebből persze egy szó sem igaz... De nem olyan nagy hazugság ez pusztán azért, hogy ellátogathassak a cirkuszba. Persze egyedül, természetesen.
Egy kis batyut a hátamra csapva indulok meg az estébe. Néhány felesleges holmit is magammal kellett vinnem, hiszen mégis csak azt mondtam, hogy tanulós estére megyek. Néhány könyv, két füzet, a notebookom, sőt, egy pizsama is van nálam. Holott kétlem, hogy hajnalig fog tartani a cirkusz, de úgy beszéltem meg Natalieval, hogy majd elmegyek hozzá a klubba, ha itt mindennek vége. *.* A nagy felkészülés közepette éppen csak egy dolgot hagyok odahaza... A kuponom, ami féláras belépőt jelent nekem! >.>
Már látom a méretes sátrat, mikor pénztárcámat zsebemben keresve felfedezem a bakit. Hoppá... én egyáltalán nem erre számítottam. Megtorpanok, s kifordítom kabátom minden zsebét, s a mackós pénztárcámban is megnézem, hátha beleraktam... Pedig alig van nálam pénz. Ha kifizetem a teljes belépőt, akkor nem vehetek magamnak olyan hatalmas nagy perecet... Pedig ma nem ettem indulás előtt. Azt mondtam Sachi~neenek, hogy majd a barátnőm anyukája főzni fog.
Körbenézek egy másik diák után kutatva. Hiszen még biztosan vannak olyanok, akik az én sulimba járnak, és még nem látták a cirkuszt. Ha pedig van ilyen, akkor talán kedve szottyan nekem adni a kupont. ^.^ Nekem nagyobb szükségem van rá. Csak az a baj, hogy bármerre is nézek, sehol senkit se látok. Fel se tűnt, hogy mennyire kihalt ez a városrész. Mondta Sachi~nee, hogy veszélyes környék, de én nem hallgatok ilyen bugyutaságokra. Nálam ebben a városban senki sem veszélyesebb. ^^
Eufóriával tölt el a mennyei sikoly, melyet meghallok. Ennél már csak az lenne jobb, ha én okozhatnám a szenvedését. Néhány másodpercre megfeledkezem minden bajomról, s a pénzügyi aggodalmak helyett valami egészen másfajta, vérszomjasabb érzés kerít lassan hatalmába. A következő sikolyig fel se tűnik nekem, hogy ismét ilyen gondolataim vannak. Megrázom a fejem, hogy picit kijózanodjak, és a hang után eredek. Valaki az én városomban csinálja azt, amit csak nekem szabad. Ez az én területem. Itt csak én okozhatok szenvedést a helyieknek.
Éppen csak a szemem sarkából látom az engem kis híján fellökő rémet. Ellenben ruházatomnak ennyi elég, hogy teljesen összevérezzék. T.T Utálom a vért... Koszos. Fúj... Nem véletlenül nem dolgozok a saját kezemmel. Ezért most meg kell, hogy öljem... vagy rosszabb.
Eredek utána tehát, ami kicsit nehezemre esik a batyummal. Csupán fél percnyi futás elegendő ahhoz, hogy arcom teljesen kivörösödjön, hiszen túl nehéz a cumóm. De túl fontos nekem a notebookom, hogy csak úgy ott hagyjam valahol. Aztán persze egy másik srácot is sikerül észrevennem, mikor már egészen a rémség nyomába érek. Hangos sikolyt hallatok, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Elvégre nem természetes reakció, hogy egy magamfajta lány ennyire meg van békélve a véres ruhájával. ^^" Persze, hogy mi a normális, az már csak nézőpont kérdése. A normalitás maga csupán egy illúzió. Ami a póknak normális, az a légynek maga a káosz.
- Te-te-te-te is láttad? - szólítom meg a fiút. A csípős hideget kihasználva még egy kis remegést is sikerül megjátszanom.
- Éppen a cirkuszba indultam... aztán majdnem fellökött egy ilyen izé. A ruhám meg tiszta izé ott, ahol megérintett. Ráadásul a kuponomat is elhagytam. - mesélem el neki, hogy mi történt. Mindeközben pedig képességemmel vágyat ültetek a fejébe, hogy adja nekem a kuponját. A vágyat, ha sikerül, akkor teljesen a sajátjának fogja érezni. Mintha a saját gondolata lenne. Egyszerűek az emberek. Én pedig egyszerűen csak cirkuszba akarok menni.