Kapitányom távollétében igyekszem tartani a frontot az osztag ügyeinek és iratok elkészítésének ügyében. Külön örömmel tölt el a tudat, hogy ebben egy jó ideje Shizuka-san is segítségemre van, s nem hátráltató tényezőként lép fel. Az általa megírt jelentéseket ugyanolyan kifejezéstelen, hűvös tekintettel futom át, mint mindig, amikor erre szükség van. Voltaképpen erre az egyetlen okom, hogy még nem kaptam parancsot az ellenkezőjére, noha társam munkássága drasztikus javuláson ment keresztül.
– Voltaképpen miért is szükséges ezeket még átnéznem? – teszem fel a kérdést, saját gondolataimba révedve. Mióta unokafivérem megjelent az osztagban, magam is sok változáson mentem keresztül. Noha rettegtem ennek a lehetőségnek a gondolatától, immár biztosan tudom, helyes döntéseket hoztam. Legalábbis azóta. Zanpakutom ugyan még mindig hallgatag, de legalább már néha-néha felelget hívó szavamra. Az az érzésem, türelmesen vár valamire, aminek bekövetkeztét és lényegét én még nem látom, nem érzem át. Ám azt is tudom, az ezzel kapcsolatos végső döntéseket is nekem kell majd meghoznom.
Hátradobok egy tincset hosszú fürtjeim közül, mely vállam elé kószált. Kis ideje már kiengedve hordom, fejem tetején hátrafogva egy tincset, mely enélkül szemembe lógott volna, s az edzésekre a jobb csuklómon lévő, jelenleg masniba kötött fehér szalaggal fogom össze. Már megcsapott a változás szele, ha másból nem, ebből érzem. Annak idején meg sem fordult volna a fejemben, hogy ilyesmit tegyek kinézetemmel. Múltam árnyai még mindig itt lebegnek körülöttem, bár már sokkal kisebb ráhatással, mint egykoron. Kezdem pedzegetni a döntést, hogy végleg lezárjam, s ne hagyjam, hogy jelenemben túlzottan befolyásoljon, noha ez jelenleg túl drasztikusnak tűnik ahhoz, hogy meglépjem. Lelkem mélyén tudom, hogy szükséges lesz, ám jelenleg még nem érzem az erőt, hogy teljesen szakítsak vele, hiába tudom, az egyetlen személy, kit meg akartam őrizni belőle immár velem van, s nem hagyna magamra. Egyelőre túl fájdalmas döntés lenne.
Mélyet sóhajtok, mikor egy pokollepke röppen elém az ablakon keresztül. Üzenetét hallva komolyan bólintok, s tekintetemmel máris társamat keresem, ám mire felpillantok, ő már nincs velem egy légtérben. Ugye csak most hagyott itt és nem órákkal korábban? ^^” Sóhajtva leteszek mindent, mit a kezemben tartottam, s kimegyek az osztag épülete elé, hogy megnézzem, van-e oly tiszt, ki egyedül nem talál a Kagami taichou által kijelölt találkozóhelyre, vagyis a Kagami birtokra, s ha akad ilyen, örömmel segítek neki eljutni odáig. Halovány mosolyt csal az arcomra, mikor eszembe jut ittjártam legutóbbi alkalma. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, mostani jelenlétem valószínűleg komolyabb üggyel kapcsolatban kívánatos. Az őrök kalauzolásával könnyedén jutok(/unk) el kapitányom színe elé. Shiroichi taichou jelenléte őszintén szólva meglep. Nem számítottam rá, hogy más osztag kapitánya is jelen lehet ezen a megbeszélésen, de ez csak tovább növeli a helyzet súlyát. Kissé összevonom szemöldököm, noha nem szólok egy szót sem. Biztos vagyok benne, hogy perceken belül megfelelő tájékoztatást fogok kapni.
Kagami taichou szavai meglepnek, s döbbenetem arcomra is kiül. Azonnal elfordítom kissé arcomat, s erősen ökölbe szorítom kezeim. Ugyan szó és minden előjel nélkül tűnt el, de Mizushima Takeo mégiscsak a kapitányom volt egykor. Bár irat- és jelentés kezelési módszereivel kapcsolatban akadtak kivetnivalóim, azért meg kell hagynom, sokat tett az osztagért, és a tisztek fejlődéséért. Nem hiszem, hogy a második osztag beavatkozására lenne szükség... S lelkemben egyre inkább felsikolt egy mondat: Magyarázatot akarok! Igen, szeretném tudni, miért? Miért tűnt el oly távolra, hogy eddig hírét sem hallottuk? Kapitány nélkül egy osztag előbb-utóbb káoszba zuhan, s a sanbantai már így is rengeteg váltást élt át. Örömmel hallom, hogy ki jelenleg a haorit viseli, nem kívánja másokra hagyni ezt a feladatot. ”Megérdemeljük, hogy elsőként értesüljünk az ügyét illetően” – visszhangzanak elmémben kapitányom szavai. Én már döntöttem, nem maradt megválaszolatlan kérdésem. Több okom is van arra, hogy kapitányommal tartsak, s ezek közül csupán az egyik a célszemély kiléte. Hadnagyként amúgy is kötelességem Kagami taichou mellett állni, amikor szüksége van rám. Leoldom csuklómról a hófehér szalagot, s összefogom vele hosszú tincseim, míg a többiek kérdéseire várunk. Amint mindezzel megvagyok, kapitányom mellé lépek.
– Természetesen számíthat rám, Kagami taichou – szólalok meg tisztán érthetően, hogy másokban se maradhasson szemernyi kétség elhatározásom felől. Átérzem a helyzet súlyát, s tudom, a felsőbb vezetés utasításai ellen cselekszem, ha kiállok eme terv mellett. Ám mégsem fogok ettől megrettenni. A döntéseknek súlya van, s bennem nincs szemernyi bűntudat sem, hisz úgy érzem, pozíciómnak megfelelően cselekszem. Ameddig a többiekre várunk, rámosolygok Shiroichi kapitányra. Bár ambivalensnek tartom a társam és a juubantai taichou kapcsolatát, számomra megnyugtató a tudat, hogy ő sem fél megtenni azt, amit kapitányom is elhatározott. Az én helyem itt van, Kagami Ai-sama oldalán. Ha mást nem is, ezt biztosan tudom. Ezúttal nem fogok meghátrálni semmiben.

Kellemetlenül érint, hogy legalább magamnak be kell ismernem: már csak azért is kapitányommal kívánok tartani, hogy elődjét kérdőre vonjam. Mintha más is motoszkálna bennem a kötelességtudaton kívül. Talán harag? Vagy bosszúvágy lenne, amiért a kapitányi jelentések aláírásaiért is könyörögnöm kellett? Nem tudom, de nem fogom hagyni, hogy csak úgy, minden magyarázat nélkül elintézzék ezt az ügyet. A Sanbantai untig eleget sínylődött már megjelenő majd eltűnő kapitányok miatt, sosem tudva az okokat. Hát, ezúttal úgy vélem, legalább annyit megérdemlünk, hogy az okokkal tisztában legyünk. Shizuka-chan kérdésére Shiroichi taichouval kapcsolatban csak sóhajtok. Ismerem a viszonyukat, így hát nem tudok egyetérteni a hévvel, amivel kapitányom lereagálja az ügyet, noha a szavak értelme teljesen jogos. A kapitányok közötti szóváltás viszont olyasmi, amibe nincs jogom beleszólni. Azonban a reakciókból ítélve hívatlan látogató megjelenésére és beszédére szinte önkéntelenül is fontolgatni kezdem a lehetséges lekötési módokat. A magam részéről benne sokkal kevésbé bízom, mint Shiroichi kapitányban, elvégre Kagami-sama arcán is tisztán látható volt: az ichibantai hadnagyának jelenléte meglepte. A jelen körülmények között nem tudom, mennyit érhet az ő szava, bár ennek nem adok hangot. Helyette társam mellé lépek, hisz tudom, a kioktatást nem viseli jól, akkor sem, ha valamit csupán annak vél, és kezemet a vállára téve suttogok neki.
– Uralkodj magadon, Shizuka-chan. Épp a létszám miatt most egyikünk sem eshet szét és hagyhatja, hogy az érzelmei vezéreljék – csak ennyi mondanivalóm van, még kapitányunk újabb szigorú szavai előtt. Jelentőségteljesen pillantok Kagami-samara. Pontosan tudom, mire képes a társaiért, még akkor is, ha nem az ő osztagához tartoznak. Ámbár, a magam részéről nem áll szándékomban megismételni azt az immár évekkel ezelőtti incidenst. Túl nagy áldozattal járt részéről. Jelen helyzetünkben is gondolkodás nélkül fogom követni az utasításait, de hadnagyként, azt hiszem, az is a kötelességemhez tartozik, hogy a kapitányom támasza legyek. A Gotei számára egy hadnagy elvesztése jóval kevesebb kárt okozna, mint egy kapitány elvesztése, a Sanbantai pedig nem engedheti meg magának még egyszer, hogy kapitány nélkül maradjon. Túl sokszor voltunk már az anarchia határmezsgyéjén emiatt, így többé ilyesmi nem fordulhat elő. Legalábbis a közeljövőben nem. Nem vagyunk rá felkészülve.
– Értettem, Kagami taichou – bólintok az utasításra, és azonnal a kislány és Kaminari-kun mögött termek, hogy segíthessem őket a dangaiban, ha bármi szükség van rá. Természetesen a jövőben Shiroichi kapitány utasításait is ugyanígy el fogom fogadni, megkérdőjelezés nélkül, amennyiben nem ellenkezik a saját kapitányomtól kapott paranccsal. Shiranui-san, noha a hadnagyok közt igen rangos helye van, jelenleg úgy veszem ki, kapitányának parancsa ellenére, magánszemélyként van itt. Neki nem tartozom semmiféle lojalitással, sem a saját pozícióm, sem az övé szerint. – Ne aggódj, Shibata-chan. Kagami taichou nem hívott volna magához, ha nem bízna a képességeidben – mosolyodok el halványan a kislányhoz intézve szavaim. Ezt követően jelentőségteljes pillantást vetek hadnagy társamra. Rég volt már, hogy együtt kellett mennünk egy feladat végzésére, vagy egymás mellett küzdenünk, de én bízom a csapatmunkánkban. Rengeteget fejlődött, mióta hadnagyomként a Sanbantaihoz került, és a magam részéről vakon bíznék benne, bármilyen vészhelyzetben. Ám ezúttal, remélem, nem lesz szükség rá, hogy kiegészítsük egymás képességeit.
Az átjáró másik oldalára érve úgy érzem, mintha eltévelyedtem volna a saját belső világomban, ámbár nem emlékszem, hogy Chi Kiri valaha is ködbe burkolta volna lelkem éjszakáját, arról nem is beszélve, hogy ott általában nincsenek rajtam kívül mások. Aztán feltűnik az az ismerős sziluett, és az ismerős hang. Valami különös oknál fogva viszket a tenyerem, hogy Chi Kirit használva lekeverjek neki egyet, bár nem tudom megmagyarázni, miért vannak ilyen késztetéseim korábbi kapitányommal kapcsolatban. Csak az a baj, hogy mozdulni nem tudok, lebénít a tüdőmet maró forróság. Úgy sejtem, ez az egykori kapitány technikája lesz. Bár sosem ismertem a képességeit, azért van némi sejtésem arról, egy beszélgetésünk alapján, hogy zanpakutoja hasonló lehet típusában, mint az enyém. Úgy érzem, mintha valaki megpróbálna minden éltető lélegzetvégelt kipréselni mellkasomból. A világ egyre homályosodik lélektükreim előtt, de utolsó erőmmel még megpróbálom megcélozni Mizushima Takeot egy kidouval, aminek idézéséig már nem jutok el. Felettébb kellemetlen.
Tűzropogás, lassan visszatérő érzékek, melyekkel mind tompa zsibbadtságot érzékelek. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázom magam, és kótyagos fejemre téve kezem próbálok körülnézni. Mit mondjak, kissé siralmasnak tűnik a helyzet. Ahogy lassan próbálom befogadni az engem körülvevő helyszínt is, kapitányom segítsége zökkent ki, melyet hálásan fogadok el, hogy végre talpra tudjak állni.
– Hát én ezért megölöm – jegyzem meg halkan morogva, gyilkos indulatomat egyértelműen az ex-kapitány felé irányítva. Ez a húzása most túllőtt egy bizonyos határon még nálam is. Pedig nagyon sok mindent hajlandó voltam lenyelni tőle. A madárijesztő szerű alak megjelenésére önkéntelenül is zanpakutom markolatára csúsztatom a kezem, és kapitányom fenyegetése közben Shizuka-chanra pillantok, vajon ő is készen áll-e akár támadni is végszükség esetén. Egyelőre azonban tekintetemmel igyekszem egy kis türelemre inteni, nehogy azonnal fejjel rohanjon a falnak. Az idős asszony megjelenése és a por, amit az üstbe szór, egyáltalán nem tetszenek, noha kétségtelenül a ”shinigami” és ”áldozat” szavak összekapcsolása kecsegtet a legkevesebb bizalommal. A férfi táncával nem lenne bajom, azonban kissé ledöbbenek, amikor Kaminari-kunnak is csatlakoznia kell hozzá. Ez így kezd túlmenni a gyanús és veszélyes jelzőkön. Shibata-chan mellé araszolok, hogy szükség esetén vigyázhassak rá. Egyelőre ő tűnik közülünk a legfiatalabbnak. A többiek biztosan képesek lesznek megoldani valahogy, bármilyen veszély is fenyegetné őket, de a kislánynak nem kellene, hogy baja essen.
– Shiroichi taichou... – motyogom a döbbenettől halkan, habár nem tisztem, és nem is kívánok megkérdőjelezni egy kapitányt döntéseiben, bár ezzel a mutatvánnyal messzemenőkig nem értek egyet. Inkább leveszem a kezem lélekölőmről. Ha minden kötél szakadna, a koncentrációmra szükségem lesz a Dankuu létrehozásához. Bár kétséges, mennyit fogna fel egy esetleges robbanásból, de bízom benne, hogy Kagami taichou sem hagyná, hogy bajunk essen. Sőt, őt ismerve inkább amiatt kellene aggódnom, hogy minden terhet önmagára vállal anélkül, hogy figyelembe venné, mekkora súly az, amit már nem képes megtartani.
– Türelem, Kasumiouji-dono. Jelenlegi helyzetünkben nem biztos, hogy bölcs döntés követelőzni, noha egyetértek kérésével – vetek egy pillantást a bátor, avagy épp vakmerő férfira, és táncoló tisztünkre. Nem örülök neki, hogy ebben a helyzetben van, de a szituációt figyelembe véve nem vagyok benne biztos, hogy a mi kezünkben van a zsarolási potenciál. Az én dolgom jelenleg az, hogy vigyázzak a tisztekre, és kövessem a kapitányom utasításait. Ehhez pedig résen kell lennem, nem lankadhat a figyelmem. Vészhelyzetben a másodperc minden aprócska töredékének jelentősége lehet a jövőnkre nézve.