jelszó: iiiio
Név:  Kishi Rikiryo
Nem:  Fiú
Kaszt:  Shinigami
Szül. idő:  nov. 29.
Emberként:  16
Lélekként:  6


Kinézet: Átlagos kamasz testalkatú, se nem túl izmos, se nem túl vézna. 183cm magas és 65kg. Kisfiús arca, paradicsom piros haja és kék szeme van. Szolgálaton kívül általában kék pólót, fekete kapucnis pulcsit és farmernadrágot hord. Meg persze a piros tornacipőt, amihez ragaszkodik még a shinigami uniformban is. Kezdetben szúrta a fejesek szemét ez az apró szabályszegés, de annyiban hagyták mondván, hogy egy villám típusú zanpakuto használónak nem árt, ha gumitalpú cipőben rohangálhat.

Jellem: Kinézetre magabiztos és talpraesett, de igazából csak a barátai mellett képes megnyílni. Egyéb társaságban halk szavú és komoly. Aki igazán ismeri, tudja, hogy csendben elmélkedő személyisége mögött egy életerős és vidám ember van, aki imádja a veszélyt és szeret segíteni másokon. Sokszor szemtelen és cinikus, de csak ha valami piszkálja az igazságérzetét. Elég lobbanékony, úgyhogy nála nem érdemes feszegetni a határt. Nagyon jó emberiserő, tudja kiben bízhat és kiben nem, bár ha felbosszantják ezt a képességét arra is használja, hogy megbántson embereket. Mivel mindig tudja hol a gyengepont mások szívében, nagyon durván hátba tud döfni. Ezt általában tudat alatt teszi, így sokszor megbánja és bocsánatot kér. Gyakran összeméri erejét másokkal, csak a poén kedvéért, és ha csatáról van, szó mindent belead. Egyik legnagyobb hibája, hogy önbizalom hiányos, és így képes mindent feladni már az első pillanatban, de ha elhatározza magát az ellenfelének ugrik még akkor is, ha az sokkal erősebb nála. Folyton keresi az extrémebbnél extrémebb kalandokat, mert utál unatkozni és szereti próbára tenni magát. Nem fél kockára tenni az életét, és szinte soha nem hallgat az eszére. Sokszor önfejű és bosszantóan makacs, mert mindig a szíve után megy.

Felszerelés: A piros tornacipőn kívül még egy farkasfog amulettet is szokott hordani. És a hátán a zanpakutóját kiengedett állapotban.

Szeret:
 Szereti apró kedvességekkel felvidítani az embereket.
 Imádja a veszélyeket és az izgalmas dolgokat.
 Szeret olvasni, így ő is szokott történeteket kitalálni.
 Szeret magasban lenni.
 Imádja összemérni az erejét és a bátorságát másokkal.
 Szeret sétálni és direkt eltévedni, hogy aztán vissza kelljen találnia.
 Szeret rajzolni és kiélni a kreativitását.

Nem szeret:
 Utálja az igazságtalanságot.
 Nem szereti a gyáva és gyenge embereket, meg az idegesítően hülyéket.
 Utálja, ha tanulni kell, vagy olyan dolgot csinálni, ami kötelező.
 Nem szereti, ha utasítgatják ok nélkül.
 Utálja a kiwit.
 Utál unatkozni, és várni.

Előtörténet:
Sosem ismertem a szüleimet, illetve senki. Egy hóeséses novemberi napon egy takaróba csomagolva találtak az árvaház ajtaja előtt. Egy cédulára volt felírva a keresztnevem és ennyi. Visszagondolva azt hiszem teljesen átlagos életet éltem. Egy sima tizenhat éves srác voltam a nagyvilágban hibákkal, döntésekkel, álmokkal. Kiskoromban az árvaház mindent megadott, amire szükségem lehetett, bár barátokból nem bővelkedtem túlságosan. Fura gyerek voltam, nem igazán állt velem szóba senki. Talán közrejátszott az is, hogy csak keresztnevem volt és senki nem tudta honnan származom, de leginkább a hajam miatt közösítettek ki. Meg kellett tanulnom egyedül lenni, ami eleinte nehéz feladatnak számított. Nincs is annál rosszabb érzés, ha a többiek nem akarnak játszani veled. Mikor ártatlan gyerekarccal megkérdezed „beszállhatok?” és valami átlátszó érvvel elküldenek. Sokszor a napom legvidámabb pontja a takarodó volt, mert az egyetlen hely ahol mindig jól érezhettem magam az álmaim világa volt. Mivel ez a pillanatnyi boldogság rövid ideig tartott, mikor nagyobb lettem elkezdtem leírogatni az alvás közben elképzelt történeteket. Később lerajzoltam a szereplőiket és képregényt kezdtem csinálni. Igazából nem is szólt másról az egész életem csak rajzolgattam, írogattam és megint rajzolgattam. Sosem gondolkoztam mit akarok majd csinálni a jövőben, és nem is érdekelt addig, amíg meg nem haltam.
Mint minden embert élete során, engem is elkapott a rózsaszín köd. Nanaónak hívták. Osztálytársak voltunk a városi gimiben, és én fülig belezúgtam. Nem igazán foglalkozott velem, mivel központi figura volt a suliban. Mindig a barátnőivel lógott és az volt a hobbija, hogy magamfajta lúzerekbe kötött bele. Kifogástalan jegyei voltak és gyönyörű haja. Nem volt elég önbizalmam, soha nem mertem megszólítani, csak az utolsó padból figyeltem. Aztán eljött február 14-e és lépnem kellett. Úgy döntöttem erőt veszek magamon és elhívom valahová suli után. Kicsöngettek és én nagy léptekkel elindultam, egy csokor virágot tartva a kezemben. Az iskolaépület lépcsőjénél álltak a barátnőivel és vihorásztak. Nagy levegőt vettem és elindultam feléjük, bár a tekintetükből leszűrtem, hogy megint csak hülyét csinálok magamból.
– Ööm sziasztok… - kezdtem bizonytalanul, és odanyújtottam a csokrot. Amikor Nanao rám nézett éreztem, hogy elvörösödtem. – Van kedved eljönni velem valahová? – a többi lány gúnyosan felkacagott.
– Hová? – kérdezte Nanao udvariasan, és elvette az ajándékot. Ötletem se volt hova lehetne vinni egy lányt, nem nagyon volt tapasztalatom ebben a témában.
– Csak úgy sétálni, meg beszélgetni. – mondtam bizonytalanul. Igazából nem számítottam rá, hogy megkérdezi, azt hittem csak élből elutasítja majd, és nem készültem semmilyen haditervvel. Megint csak improvizáltam, és mentem fejjel a falnak, mint általában. Hirtelen valaki megszólította a háta mögül.
– Nanao-chan! – egy izmos 19 körüli srác volt. A lány hirtelen megfordult, és virágillatú parfümje megcsapta az orrom. Odaszaladt a fiúhoz és kezében a csokrommal átölelte. Akkor megállt bennem valami. A csalódottság és a gyengeség hideg érzése ellepte az egész lelkemet, és nem jutottam szóhoz. Nanao visszajött és a kezembe nyomta a virágokat, eleresztett egy halvány mosolyt és otthagyott. Nem igazán tudom mi történt az után. A gondolatok és az érzések csak úgy cikáztak a fejemben, és félig kába állapotban elindultam az árvaházhoz vezető utcában.
Csak egy villanást láttam, és nem is éreztem semmit. Illetve kettőt, mert egy kamion lámpái voltak a fény forrása. Azt hiszem, amikor azt mondják „Ne menj a fény felé!” nem épp erre gondolnak, bár ki tudja. Sokáig csak álltam a vérbefagyott testem fölött és kapkodtam a levegőt. „Ez most tényleg megtörtént?!” hüledeztem. Aránylag gyorsan leesett, hogy meghaltam, és meglengettem a láncot, ami a hasam környékén lógott. Vajon mi célt szolgálhat? Figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. Ahogy a sofőr ijedten kipattan a kocsiból és az arcához kapja a kezét, és ahogy a járókelő emberek szörnyülködve kiáltoznak: „Valaki hívja a mentőket!” aztán riadtan telefonjukhoz kapnak. Drámaian festettem halottként, egy virágcsokorral a kezemben. Erről eszembe jutott egy új történet, és bosszantott, hogy nem tudom leírni a jegyzetfüzetembe. De nagyobb gondom is volt annál, minthogy megint valami hülyeségen törjem a fejem, mivel jelenlegi állapotomban hullaként feküdtem egy kamion előtt. Sok időbe telt mire a rendőrök és a mentő megérkezett. Felkapartak a földről, a sofőrt elvitték, és úgy éreztem nincs több keresnivalóm azon a helyen. Eszembe jutott Nanao és összeszorult a szívem. Soha többé nem láthatom. Vajon mit fog szólni, ha megtudja? Tudtam, hogy minden rendben vele, és hogy jól érzi magát azzal a fickóval. Kicsit megnyugodtam, de aztán eszembe jutott az árvaház és az eddigi életem és elfogott egy fojtogató érzés. Mi lesz a jövőmmel? Csak akkor jöttem rá mennyit ér az élet, amikor elvesztettem.
Arra gondoltam, ha már láthatatlan, és érzékelhetetlen vagyok, kiélvezem a helyzetem. Első dolgom szellemként az volt, hogy beüljek a moziba, és megnézzem az összes filmet, amit akkor adtak. Zsebpénzt nem igazán kaptunk az árvaházban, így még sosem jártam efféle helyen. Elmentem a vidámparkba hullámvasutazni, felmentem egy felhőkarcoló tetejére, és kiálltam a szélére, mint a csaj a Titanicban, egész éjszaka a csillagok alatt hevertem egy domboldalon, aztán néztem a napfelkeltét. De pár nap után kezdtem unni az egyedül létet, és azon kezdtem gondolkozni meddig fog ez így menni. Féltem, hogy örökké lélek maradok. Épp egy utcában lépkedtem és azzal szórakoztam, ahogy az arra járó macskák prüszkölve átmennek rajtam. „Legalább érzékel valaki” gondoltam, és abban a pillanatban megéreztem valami félelmetes erőt a hátam mögül. Egy hatalmas állatszerű szörny állt mögöttem, és láthatóan megpróbált megenni. Nem volt más választásom, futnom kellet. Óriási léptekkel elindult utánam, én meg igyekeztem eltűnni onnan. Berohantam egy szűk utcába, aztán elfordultam a sarkon. Mikor azt hittem leráztam leugrott mellém egy ház tetejéről, és csapdába szorított. Tanácstalan voltam, és rémült. Ekkor egy fekete ruhás nő libbent elém, kardját előreszegezve.
 – Bocsi a késésért! – mondta mosolyogva, aztán egy suhintással végzett a szörnnyel. Egy pillanatig nem jutottam szóhoz, részben az ijedtségtől, részben a meglepettségtől. A nő elhadarta, hogy ő egy shinigami és azért jött, hogy a másvilágba küldjön, aztán mielőtt mondhattam volna bármit is a kardja markolatának végét a homlokomhoz nyomta.
Bármi is történt ez után, nem emlékszem rá. Egy lepukkant városban találtam magam, ócska ruhákban. Körülöttem az emberek kíváncsian fürkésztek, vízzel kínálgattak, és azt mondták szívesen befogadnak a családjaikba. Egy ideig egy mukkot sem értettem, de aztán elmagyarázták és én úgy döntöttem csatlakozom hozzájuk. Így lett egy családom a sokévi árvaság után. Megérkezésem után elindultam sétálni, hogy felkutassam a helyet, és belebotlottam egy ételt árusító férfiba. Addigra már szinte farkas éhes voltam, úgyhogy nyál csorgatva választottam valamit. Az árus kissé érthetetlenül nézett rám.
– Te éhes vagy? – kérdezte.
– Öm.. persze. Mivel ember vagyok. – feleltem. Aztán elmagyarázta, hogy igazából nem szabadna éhesnek lennem, és ő csak erre járó shinigamikat szokott kiszolgálni, majd tájékoztatott arról kik is azok és mit csinálnak. Akkor döntöttem úgy, hogy halálisten leszek. Egyrészt mert menőnek tartottam őket, másrészt mert a hasamra gondoltam. Tehát beiratkoztam az akadémiára miután megbeszéltem a dolgot a családommal. Búcsúajándékként kaptam tőlük egy farkasfog amulettet, hogy sose felejtsem el őket.
Hat év után átmentem a vizsgán, de elég béna voltam. A kardforgatást szerettem a legjobban a tantárgyak közül, ami nem is ment olyan rosszul, a többit meg leginkább igyekeztem túlélni. Például Hakudán mindig elvertek, sokszor még a lányok is, ami kicsit sértette a büszkeségem. A Kidót egyenesen utáltam. Sosem tudtam megjegyezni a hosszú szövegeket, és a lövéseim többsége egy kisebb robbanással végződött a tenyeremben. Amit persze „kedvesebb” osztálytársaim gúnyos nevetéssel nyugtáztak. Az elméleti órákon általában zombisat játszottam, ami annyit tesz, hogy félig alvó állapotban a tanárt néztem és igyekeztem tartani magam, hogy nem zuhanjak arccal a padba. Így nem igazán maradt meg semmi abból, amit magyarázott. Visszagondolva azt hiszem nem szerettek különösebben a tanárok. Mindig kiszúrtak, mert telefirkáltam a füzeteimet és leszidtak mondván, hogy én ennél többre vagyok képes. Folyton piszkáltak, hogy szerintük tehetséges vagyok, de csalódottak, mert nem használom ki. Kicsit bosszantó volt ezt hallgatni, úgy hogy közben nem is értettem mire gondolnak. Nem éreztem magam se különlegesnek, se erősnek. Csak egy átlagos tanuló voltam gyatra képességekkel. Az igaz, hogy lusta voltam tanulni és rosszak voltak a jegyeim, de mégis előbb megtudtam a zanpakutóm nevét, mint a többiek.
Aznap épp ebédelni mentünk a többiekkel. Nem igazán volt barátom, mert mindenki uncsinak tartott, de úgy ahogy mindenkivel elvoltam. Arról beszélgettünk melyik osztag a legmenőbb, amikor egy halk hang megszólalt a fejemben.
– Rikiryo! – mondta és én egyből tudtam, hogy ő az. – Rikiryo figyelj! – Megálltam, és úgy tettem, ahogy mondta próbáltam koncentrálni.  Izgatottan kértem, hogy mutatkozzon be, de csak hallgatott és nem mondott többet. Csalódottan a többiek után indultam, akik közben tovább mentek. Ezután majdnem minden este ugyanazt álmodtam. Egy erdőben hevertem a hideg fehér takaróban, hóval borított fákkal körbevéve. Csak bámultam a szürke eget, és hagytam, hogy a hópelyhek ellepjenek.
– Riki. – mondta egy hang, és ahogy felültem, a hó lepergett rólam. Körbenéztem, de csak a tájat láttam. – Ki vagy Rikiryo? – a hangja kellemes volt, és barátságos, de a kérdést nem értettem. Tisztában voltam azzal ki beszél hozzám, de vajon miért kérdezi ezt? – Ki vagy? – ismételte.
– Egy srác az akadémiáról. – mondtam határozottan. Hosszú csend következett, és én újra figyelni kezdtem a hópelyheket.
– Ki vagy? – kérdezte ismét. Kicsit bosszantott, így felálltam és az égre nézve odakiáltottam.
– Mégis mit akarsz? Mit kéne mondanom? – A zanpakuto szelleme nem mondott többet, és az álom véget ért. Sok időbe telt mire megfejtettem a rejtvényét, és visszagondolva nem is volt olyan nehéz kérdés. Akkor jöttem rá, amikor megbuktam a kidou vizsgán. Mindenki átnézett rajtam, és lekezelt, ami késként szurkálta a szívem. Csak egy vesztest láttak bennem, és csalódtak. Nem volt senki, aki meghallgatott volna, mindenkitől csak a bántó megjegyzéseket kaptam. Addig emésztettem magamban a fájdalmat, egyedül, amíg észre sem vettem azokat, akik segíteni próbálnak, és sokszor megbántottam őket. Eszembe jutottak a tanáraim szavai, és a zanpakutóm kérdése. Mégis ki vagyok én? És mi a célom?
Újra a havas erdőben találtam magam.
– Hogy ki vagyok én? – mondtam az égre nézve, meg sem várva a szellem kérdését. – A nevem Kishi Rikiryo. A vezetéknevem én választottam, és azt jelenti, lovag. – egy kis szünetet tartottam, vártam valami reakcióra. - Kiskoromban hős akartam lenni, és úgy gondoltam ez a cél elkísér majd életem végéig. – egy pillanatig ismét csönd volt - Nem tartom magam erősnek tudom, hogy van hová fejlődnöm. De nem vagyok gyenge sem, mert erős akarok lenni. Ezt akartad látni igaz? Hogy van e akaratom ahhoz, hogy erős legyek. Igen is van! – A szellem nem válaszolt egy ideig, már azt hittem tévedtem. Aztán hirtelen megjelent előttem egy kapu, és kilépett rajta egy hatalmas farkas. Mérete ellenére külseje egyszerre volt fenséges és barátságos. Kék szemét egyenesen rám szegezte és megszólalt.
– Miért akartál hős lenni? – kérdezte.
– Mert meg akartam védeni azokat, akik rendesek voltak velem. – mondtam kicsit elvörösödve. A farkas elmosolyodott.
–A nevem Raiookami. Örülök, hogy megértetted. – egy pillanatig arra gondoltam, hogy talán egyszerűbben ment volna, ha nem beszél rejtélyesen. – Tudod, az erő a lelkedben rejlik, és az, aki nem ismeri magát gyenge marad. – hallgattam. – De ha tudod is ki vagy, el is kell hinned magadról. – azzal eltűnt és felébredtem. Vigyorogva felültem az ágyon.
– Szóval Raiookami huh? – mondtam. Akkor vettem csak észre, hogy a kardom, amit a falnak támasztva hagytam teljesen átváltozott.
Az akadémi tanulók többsége az udvaron töltötte a csöngetés előtti idejét. Uzsonnáztak, házit másoltak vagy csak simán beszélgettek. Sokan voltak kint és én csak egy embert kerestem.
– Bocsi – mondtam, néha amikor az utamat állta valaki. A többség udvariasan elengedett, de voltak, akik csak jó hangosan megjegyezték, hogy mekkora lúzer vagyok. – Légyszi. – mondtam nekik. Nagy fickók voltak, és gonoszul vigyorogtak. Arra vártak, hogy megint nekik ugorjak és megverhessenek közelharcban, de most nyugodt maradtam.
– Mit nem mondasz? – gyúnyolódott amikor az egyik társa megbökte a vállát. – Az… - suttogta és a hátamon lévő kardra mutogatott. A másik szájtátva bámult rám.
– Te meg mikor… - kezdte, de nem vártam meg, hogy befejezze és elsuhantam mellettük. Fekete haj, lila hatalmas szemek. Körbe néztem, de sehol nem láttam. Apró termet, kislányos arc. „Hiszen itt szokott lenni” gondoltam és kerestem tovább a lányt, aki felajánlotta a segítségét. Aki észrevett és megsajnált, és akit élből elutasítottam.
– Mizuki! – kiáltottam, amikor megláttam. Amikor rám nézett bizalmatlanság csillogott a tekintetében. – Szeretnék bocsánatot kérni. – kezdtem mire az arca megenyhült. – Az eddigi viselkedésemért. – A barátnői közelebb jöttek hozzánk, és a zanpakutómat bámulták.
– Sajnálom, hogy megbántottalak. Igazából nem rád voltam mérges  hanem magamra, amiért ilyen béna voltam a vizsgán. – Mizuiro elvörösödött, amit nem tudtam hova tenni, úgyhogy folytattam. – És ha még vállalod, szeretnék segítséget kérni Kidouból. Megértem, ha visszautasítasz, mert megérdemlem, de ha meggondolod magad keress meg jó? – rámosolyogtam, és visszaindultam a suli felé. Az udvar szokatlanul csöndes volt, és mindenki engem figyelt. Az épületbe érve egy csapat tanár fogadott. Azt hittem hirtelen, hogy már megint rossz fát tettem a tűzre, de kiderült, hogy indítani akarnak a shinigami vizsgán. Az volt az utolsó napom az akadémián, és volt egy hetem gyakorolni. Egész jó kapcsolatot alakítottunk ki a zanpakutómmal, és szerintem Raiookami tök jó fej. Megtanított egy technikára jutalomként, hogy bocsánatot kértem Mizukitól, és azzal ugratott, hogy a végén még tényleg lovag lesz belőlem. A vizsga igen jól sikerült, csak úgy taroltam, mint egy igazi shinigami. Mielőtt beosztottak, azt hittem lesz időm elköszönni az osztálytársaimtól, de a levél gyorsabban megérkezett, mint hittem. Egy ideig csak bámultam a kezemben lévő borítékot. Eszembe jutottak a kemény párbajaim, a fájdalmas hakuda órák, a kötekedő osztálytársaim és Mizuki elpirult arca.
– Mégis csak hiányozni fog a suli. – mondtam magamban, és kinyitottam a levelet.


Zanpakuto: Fekete pengéjű kétkezes kard, kék markolatvdővel és fehér éllel.

Raiookami  ( villámfarkas )
Parancs: Kiengedve hordja.
Képessége: (MEGJEGYZÉS: viharban vagy borús időben hatékonyabbak)
Raiko no Houkou ( a villám üvöltése ) – Egy kardsuhintással létrehoz egy hatalmas és gyors villámot, ami ha eltalálja az ellenséget akár hátra is röpítheti. Ereje és gyorsasága lélekponttól függ. Egy nála erősebb  seellenfelet rosszabb esetben megm karcol, de gyengébbnek kemény égési sérüléseket okozhat, és plusszban meg is rázza az áram.
Shudousha ( falkavezér ) – Megjelenik körülötte egy kékes színű villámló aura, és kiszürkül a haja a használat végéig.  Ennek a képességnek az a lényege, hogy a szervezetben található vészreakciót létrehozó anyagokat (adrenalint) felerősíti, így nem csak egy pillanatra lesz erősebb és gyorsabb, hanem hosszú ideig. Viszont a hátránya, hogy a használat közben sem fájdalmat, sem fáradtságot nem érez, így ha a technika véget ér, akár össze is eshet a hirtelen rázúduló érzésektől. Zanpuponttól függ, hogy mennyi ideig tudja használni. Minden pont plusz három perc, és minden harmadik pont plusz egy erő és gyorsaság.