- BANKAI PÁLYÁZAT -

Bankai neve: Kuroiro Hyozanryuu (Fekete Gyémántsárkány)
Bankai külalakja: A katana egy két méteres kaszává alakul. A nyelén hasonló minta van fent is és lent is, mint ami a markolatán volt shikaiban. A közepén egy fekete színű szalag jön ki, s annak a két végén, egy kis fonalon, a három apró kő van a két ökölméretűvel, hasonlóan, mint shikai alakjában a Kashiri résznél. A kasza alján egy mély lila színű, éles, pengére hasonlító rész van, ami megegyezik Hyozanryuu sárkányformájának farka végével. A tetején a kasza vágó része van, ami két pengéből áll, pár centi leledzik a kettő között, fekete színűek és mindkettőben megtalálható a lilásszínű átmenet. Oldalán három-három apró, kiálló, tüskés rész van. Maga a nyél lila árnyalatú.
Típus: Kidou
Képességek:
A Bankait, csak akkor tudja alkalmazni, miután a shikaiban lévő penge feltöltődött (bankai szint miatt gyorsabban töltődik). Bankainál részben „egyesül” a sárkánnyal. Nem kell rosszra gondolni, nem valami sárkányfajzat lesz belőle vagy valami hasonló, hanem fizikuma kellőképp megnövekszik, ezzel kárpótolva az „elmulasztott” támadási lehetőséget. Emellett egy pár ágszerű, kövekkel kirakott szárnyai lesznek. Ezek a kövek hasonló szerepet töltenek be itt is, mint shikainál. Ugyanúgy töltődnie kell, igaz, viszonylag gyorsabb ez a töltődés, mint shikainál, de amiért sokkal több van, ezért lassabbnak tűnik. A szárnyakkal képes a repülésre, viszont ha afelé intéznek támadásokat, akkor az ért kár átáramlik a használóra (azaz a szárnynak semmi baja nem lesz, az alkalmazónak annál inkább).
Kép a szárnyairól {nem találtam jobbat, tessék elnézni ><"}
- Hyozanryuu no Ishi-ha (Gyémántsárkány ékkő hulláma): Hasonlít a shikai támadásnál lévőre, csak ez sokkal erőteljesebb, időigényesebb és rövidebb ideig marad fent. Ha a kaszán és a szárnyán csüngő ékkövek mind fényesen világítanak mindegyik a maga színén, akkor képes ezt a támadást használni. Ilyenkor a kard lélekformája tör elő a kasza pengéjéből és egy erősebb, az ékkövek színével megegyező energiasugarat lő ki a szájából az ellenfél felé. A sárkány a támadás lezajlása után eltűnik, nem úgy, mint shikainál. A kristályok ismét töltődni kezdenek. Ezt egy küzdelem során maximum egyszer, később kétszer tudja, majd alkalmazni/valójában Bankainál maximum kétszer tudja megejteni, ezt a támadást/.
- Ishi no Hahen (Ékkő szilánkok ~helyesen: kőzettöredékek~): A kaszára tekeredett szalag két végén levő ökölméretű ékkő összeérintésével és a parancsszó elhangzása után tudja alkalmazni. Amint ezt a procedúrát letudta, kettőt suhint a levegőbe, minek hatására az ékkő hullámhoz hasonló támadás jelenik meg fényes pengék formájában (hasonlít Ichigo Getsuga Tenshoujára). Becsapódásukkor nagyobb robbanást keltenek. Elsősorban égési sérüléseket okoznak a célponton, de vágás általi sebeket is képes ejteni. Előnye, hogy sokkal gyorsabbak, mint a hullám, még ha nem is annyira erőteljesek. Nagyobbik hátránya az, hogy ezzel a támadással bő a felét visszaveszi az egyik feltöltődött ékkőnek.


Tell me the object of your greatest desire,
- The thing you want the most -
Let's try and shout out its name,
With a voice so loud it'll break maximum volume…

*Az elszórtan egy-két felhővel tarkított, esti égbolton szokatlan jelenség bontakozik ki. Hatalmas, színes ékkövek pottyannak le hol a messzi, erdős-dombos pusztaságba vagy a szépséges táj közepén elhelyezkedő, holdfénytől csillogó tóra. Becsapódásukkor kisebb földrengést keltetnek, de ez a tájképromboló természeti jelenség is hamar alábbhagy, hogy csatlakozhasson a látképi csodába.
A hatalmas, víz felett lebegő fekete sárkány nyugodtan szemléli a színes drágakövek különböző helyre való beágyazódását. Cseppet sem lepődik meg ezen az újszerű jelenségen, mely lakhelyét éri. A sárkány szép lassan leereszkedett a víz felszínére, épp annyira, hogy testével érintse annak felületét, ezt követően fehér csillogás után átváltozik egy magas, fekete hajú, markáns arcvonású férfivá. Sejtelmesen nézte a színes kristályok sokaságát, majd halvány mosoly húzódott az arcára, s tekintetét szép lassan a csillagokkal tarkított ég felé emeli.*
- Talán… végre készen állsz Anao-chan? Készen állsz arra, hogy megoszd velem a kívánságodat?
*Sorakoztatta fel kérdéseit magában, majd kisebb sóhajtás kíséretében hunyta le szemeit.*
- Vajon megbízol bennem ennyire?
*Szemeivel ismét a csillagos eget pásztázza, jobb karját felemelve nyúl az elérhetetlen, fénylő égitestek felé.*
- Remélem, ezúttal nem fogsz megfutamodni előlem!
*Kezét ökölbe szorítja, majd arcára sejtelmes mosoly húzódik.*
- Kíváncsi vagyok…

- CSU-DÁ-BA! – mondtam immáron teljes idegességgel, spontán csapkodva a levegőbe zanpakutommal. Külső szemlélőnek eléggé ijesztő látvány lehetett: egy őrült shinigami, ráadásul fegyvere is van. Szerencse, hogy a héten ez nem egyszer fordult elő, így aki erre jött, már meg se lepődött fura mutatványaim miatt.
- Már egy hete EZT csinálod! >_> Rászánom drága időmet, hogy gyakorolhassunk, mikor azt pihenésre is fordíthatnám, erre Te… erre Te… - fárasztottam fegyveremet mérges szövegem kántálásával, amit már nem egyszer hallott az elmúlt időben. De nincs mit tenni, ha ez az igazság. Igazán megérthetné a helyzetemet! Meg milyen dolog már az, hogy elküldenek villámküldetésre, erre nem engedelmeskedik? Szerencse, hogy a hollow nem egy Superman volt! És még csak nem is válaszol.
- Hyozanryuu~… - ültem le a földre elszontyolodva. Ennyi volt. Kész. Feladtam! Biztos megint játssza a kisóvodást a sértődékeny fajtája. Csak tudtam volna, ezúttal min rágott be ennyire. Nem szokott ilyen hosszú ideig hallgatásba burkolózni, főleg nem akkor, amikor csupa-csupa sértegetéseket vágok a fejéhez. Hah… el se hinném, hogy már egy aljas beszólással is megelégedtem volna, ha így végre megszólalna.
- Szóval ilyen hamar feladnád? Puhányabb vagy, mint hittem. – döbbenten néztem a hang irányába, mely megtörte a pár perces csendet, ami már kezdett eluralkodni a környéken. Rögtön felismertem a hang tulajdonosát, viszont ami elém tárult, nem az volt, amire számítottam. Furcsa, fekete ruhás fazon. Ő nem lehet, ez nem Hyozanryuu, vagy csak nem akarom elhinni?
- Ki vagy Te? – néztem az „idegen” felé komoly tekintettel. Bár a válasz visszhangzik a fejemben, mégis feltettem a kérdést.
- Ezt úgy mondod, mintha nem tudnád… - megállva előttem komoly arckifejezéssel nézett le rám. Igaza volt. Jól tudom, hogy ki Ő, de akkor se tudtam elhinni. Emlékeim szerint egy sárkány, akkor miért jelent meg emberi alakban? Sosem láttam így, nem is tudtam arról, hogy van neki ilyen formája. Behúzott fejjel próbáltam feldolgozni a látottakat, ami pár perc leforgása alatt sikerül is, ezzel egy időben kényszerítem magam álló helyzetbe.
- De ha Te Hyozanryuu vagy, akkor miért nem válaszoltál eddig? És hogy jelenhettél meg itt előttem? És mi ez a szakadt ruha rajtad? – soroltam sorban a kérdéseimet, ami az adott pillanatban felmerül bennem. Az elejét egész nyugodtan viselte, bár a ruháról való érdeklődésem miatt elhúzta a száját.
- Csak, mert, azért! Nem hiszem, hogy rád tartozik. – felelte karba tett kézzel, ezzel röviden és tömören megválaszolva összes kérdésemet, amit az alkalom szülte sokkban feltettem neki. Jobb szemidegem meg-megrándult a választ hallva, erre nem igazán tudtam mit kommentálni, pedig kérdéseimet komolyan gondoltam. Hátat fordítva nekem nézett körül és tanulmányozta a helyet, ahol vagyunk, majd pár perc elteltével fordult vissza felém.
– Jut eszembe, kis selejt, ha le tudsz nyomni, elérheted a bankai szintet! – immáron ismét felém fordulva folytatta a sértegetés áradatát. – Mondjuk kétlem, hogy sikerülne… - fitymálóan mért végig, amiért a szövegén olyannyira ledöbbentem, hogy még szóhoz se tudtam jutni elsőre, csak a lenéző beszéde miatt voltam képes választ is adni neki.
- Ne sértegess, te rongyos ruhás sárkánygyík! >__> Miért ne lennék képes pont Téged legyőzni? Akár fél kézzel is képes vagyok erre! Megmutatom! – vágtam a fejéhez, majd a zanapkutomat kitéve magam elé kezdem el ütni a rozsdás pengéjét az első kezembe kerülő, maroknyi méretű kővel. Döbbent fejjel nézte abszurd cselekedetem, majd a levegőbe leírt egy fura kézmozdulatot jobbjával, ezzel eltüntetve előlem a fegyvert.
- Mit művelsz, Te idióta?! >.> - kérdezte tőlem idegesen. – Tudod, hogy ez mennyire fáj?
- Még jó, hogy tudom! Különben nem tettem volna ezt… bár nem gondoltam volna, hogy tényleg érezni fogod… - mondom a végén kicsit elmerengve; persze gondolataimba nem süllyedhettem bele, amiért egy hatalmas, színes kristály csapódott be elém, ami elől épp, hogy hátra tudtam ugrani. – M… m… mi ez?! – mutattam remegő kézzel az ismeretlen objektumra magyarázatot várva Hyozanryuutól.
- A pontos kifejezés „mik ezek” lenne… a válasz pedig, hogy a Te lelked részei, mellyel beszennyezted a Világomat! – felelte kis idegességgel a hangjában, hogy a nemtetszését ezekről a valamikről teljes egészében nyomatékosítsa. – Ezek a benned rejlő érzelmek, vágyak megtestesítői, a Te feladatod pedig ezek közül megtalálni a legnagyobb kívánságomat. A többit majd utána. – vázolta fel röviden, tömören a feladatomat.

Now let's begin before the sun comes out,
The world dances with,
The shadow that accompanies the light,
I shall take your hand (…and say).

- Na kezdjük! – szólalt meg, szinte rám parancsolva és megindult felém, közben kezében materializálódott a zanpakuto shikai alakja. Esélyt se hagyott arra, hogy egyáltalán kikövetkeztethessem a feladat lényegét, ami összekötésben áll a kristályokkal; azonnal félre kellett vetődnöm az általa indított csapás elől. A tudatomat kérdések áradata telítette meg:
az Én lelkem részei? Érzelmek, vágyak? Az Ő kívánsága? Miért pont az Övét?
Sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne, ha az enyémet keresnénk, mert tudom, mit kívánnék, vagyis nem, de lenne egy-két elképzelésem. Mondjuk, mondjuk egy frizsidert, amiben rengeteg fagyi van, és nem kell utánatölteni, hanem automatikusan tele lesz. *>*
- Ez nem éppen a legjobb alkalom az őrült képzelgéseidnek! – förmedt rám, közben fordulatból indított egy vágást felém, amiért az előző csapását sikerült kikerülnöm. Egy oldalszaltóval tértem ki a penge útjából, mielőtt megízlelhettem volna, hogy milyen is, ha a saját fegyverem szántja végig a hátamat. Nem hagyott ismét belemerülni furcsábbnál furcsább gondolatmenetembe, a folyamatossá vált támadásai megakadályoztak ebben. Fegyver híján csak kitérni tudtam a legkülönfélébb módokon, nem is értem, hogy szeretne megküzdeni, hogyha nálam még semmi támadóeszköz sincs. Újabb vetődés; ezután fáradtan dőltem neki az egyik kristálynak, mely körülvesz minket, szinte meg is feledkeztem róluk.
- Mondd, meddig akarod ezt csinálni? Én már meglehetősen unom… - morogta rosszkedvűen és a karddal ismét lecsapott, esélyt se adva, hogy visszabeszéljek. Már ösztönösen ugrottam félre a penge útjából, mely így nem engem, hanem a zöldes derengésű követ szelte ketté. A kristály hatalmas fényáradat kíséretében esett több darabra, ezzel felfedve tartalmát, mely igazán meghökkentő volt számomra. Rövid ideig ugyan, de rémült képmásom rajzolódott ki előttem a fényben, melyet a kristály árasztott magából. Ez a sokkoló kép pár másodperc leforgása után semmissé vált, s csak az apró lélekszemcsék maradtak, melyek szép lassan a törött, zöld kristály darabjaira szálltak.
- Mi volt ez? – fordultam döbbenten Hyozanryuu felé, magyarázatott várva az előbb történt eseményről. Nyűgösen felsóhajtott, majd rideg tekintettel pillantott felém. Kicsit vonakodva ugyan, de végül felelt tanácstalan felemnek.
- Mielőtt elkezdtük volna, említettem, hogy ezek a Te lelked részei, ha félbetöröd őket, megláthatod a tartalmukat. Ez például azt a feledet tartalmazta, amelyik folyton rám támaszkodik. Ironikus, nemde? Most nincs kire hagyatkoznod… - kis gúnyolódással zárva szövegét nézett rám, hogy láthassa a reakciómat, de nem azt kapta, amire várt.
- Aha, azt nem mondom, hogy értem, de oké… - kezdtem bele mondandómba, miközben felkeltem a földről és leporoltam fekte uniformisom hátulját, mely meglehetősen koszos lett ettől a sok földre való vetődéstől. - Szóval annyi a teendőm, hogy ezeket szétcsapkodom, és előbb-utóbb megtalálom a kívánságodat elrejtve közöttük ugye? *>* - kérdezem viccelődve hatalmas vigyorral az arcomon. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű feladat, de ami biztos, hogy választ csak ezektől a kristályoktól kaphatok.
~ Hyozanryuu kívánsága, vajon mi lehet? ~ elgondolkodva nézek az ékkövek felé. Biztosan nem ad annyi időt, hogy széttörjem mindet, így érzékeimre kell hagyatkoznom. Á, miket beszélek… nekem nincs is ilyenem! TT>TT
- Gratulálok az újabb fantasztikus ötletedhez… - mondta rosszmájúan, szemeit forgatva, egy apró taps kíséretében dicséretnek szánt szövegét a szerintem igen is bravúros ötletemre.
- Jól van, na… fogd be! Inkább folytassuk, a végén sose leszel normális, Idióta Sárkánygyík! – vágok vissza sértő szövegemmel, nehogy azt higgye, amiért most kifogott rajtam, Ő itt a főnők.
- Vigyázz a szádra, jelenleg védtelen vagy! – dühösen oldalra csapott egyet a levegőben a katanával, majd gyors mozgással indult meg felém, hogy folytathassa az imént abbahagyott, igencsak egyoldalú küzdelmünket.
- Úgy gondolod? – kérdezem tőle gyanútlanul, kisebb vigyor kíséretében, nem mozdulva jelenlegi helyemről egy tapodtat se.
- Ha azt hiszed, hogy ez bármennyire is meghat, tévedsz. – ahogy elém ért, rideg arccal suhintott a karddal balom felé, vízszintesen. Jómagam pedig a zanpakuto tokját alkalmaztam, mind pajzsot, s ezzel hárítottam a csapását. Érzelemmentes tekintetét hamar felváltotta a meglepettség érdekes visszavágásomat látva, viszont nem habozott sokáig, támadását nem volt hajlandó sikertelenségnek elkönyvelni, ezért jobb lábával egy erőteljes rúgást intézett felém, minek köszönhetően az első útba eső kristálynak ütköztem.

"So what is it that you want? What is it that you seek?"
Those hands that have been gathering some glitter,
They were scraping everything from this tarnished night sky,
Oh black diamond, black diamond…

- Itai… - fájdalommal átitatott szavaim kitűnően tükrözték, hogy nem volt kellemes érzés közelebbről megismerkedni Hyozanryuu lábával, a kőről nem is beszélve. Nehézkesen felülök, majd halk recsegéshez hasonlító hangot hallok magam mögött; kérdőn pillantok hátra, ahol egy aranysárgán fénylő kristály törött oldala vigyorgott vissza rám. Meghökkenve ugrottam fel és léptem hátra párat, hogy a leeső ékkődaraboknak ne legyek az útjában. A kristály hasonlóképp, mint elődje, hatalmas fényáradatban tárta elém tartalmát, mely ismét egy képmásomat tükrözte. A mimika, mely a klónom arcára volt kirajzolódva, számomra homály volt, hogy mit is jelenthet. De úgy gondoltam nem lehet túl lényeges a feladathoz, ezért eltekintettem fölötte. Hyozanryuu felé fordultam, majd a zanpakuto tokjával indultam ellene. Tisztában voltam azzal, hogy nem okozhatok ezzel nagyobb sérüléseket neki, de ez is több, mint a semmi. Könnyedén hárította fejvesztett támadásomat a katanával, amit olyan jóízűen kisajátított magának.
- Tedd meg azt a picinyke szívességet, mielőtt Rám támadsz, hogy megtanulsz vívni! – sziszegte rosszallóan az előbbi csapásom miatt, amit meg kell hagyni, tényleg érdekes módón sikerült kiviteleznem. Egy apró „ch” kíséretében kezdtem némi lélekenergiát gyűjteni szabad kezembe, amit Hyozanryuu mellkasa felé fordítottam, majd a „Hadou no sanjuuichi: Shakkahou” parancs után közvetlenül testére lőttem ki a piros tűzlabdát, hogy végképp ne tévesszen célt a mágia. Utálom a kidoukat, ennek ellenére minden küzdelemben támaszkodnom kell rá, remélem, most csak egyszer kellet alkalmaznom. Hyozanryuut váratlanul érte a démonmágiával való támadásom, nem tudta kikerülni, viszont hárítani annál inkább… a shikai pajzsával könnyedén gátolta a tűzlabdámat.
- Hát erre nem számítottam, de mint mindig, most is besült ez az ostoba lángcsóvád. Várható volt. - szólt hidegvérrel véleményezve újabb támadási kísérletemet. Villámtánc segítségével hátráltam pár lépést, közben folyamatosan szemmel tartottam „ellenfelemet”. Nem akartam elhinni, hogy szinte sebezhetetlen számomra a saját kardom lelke, amit talán még nehezebb felfognom, hogy ezt a harci hőt kellett csinálnom csak azért, hogy ismét normális legyen. Komoran mértem végig Hyozanryuut, ahogy próbáltam keríteni egy kiskaput, melyen esélyem volt megközelíteni anélkül, hogy belepofozna a kristályokba, vagy hogy hárítaná.
- Elég szűkszavú lettél. Mi történt, elvitte az egyik másolatod a nyelved? – tette fel nekem a kérdést viccelődve, bár humorérzéke még mindig nem volt, de öröm volt hallani, hogy még így is próbálkozott, míg ellenem harcolt.
- Nem… csak a Vénember tanácsát tartom be. Emlékszel még, ugye? „Kevesebb rizsa, több támadás”. – feleltem neki visszaidézve a nem is olyan rég múlt emlékeit, a csúfos vereséget, melyet olyan nehéz volt feldolgoznom. Sose hittem volna, hogy Ji-san tanácsait valaha is fel fogom használni, de ez tényleg hasznos!
- Chh… ne tedd nagydobra azt a Pojácát, emlékezz csak vissza, hogy elbánt veled! És mégis hallgatsz a tanácsaira?! – kelt ki magából, dühében még felém is csapott a katanával, persze a távolság közöttünk lehetetlennek bizonyította volna a támadás sikerét, de ahogy suhintott vele, egy színes penge materializálódott a levegőben és indult meg felém nagy sebességgel. Döbbenten igyekeztem kikerülni a nagy iramban felém közelítő, ismeretlen támadást, sose láttam és azt se értettem, hogy Hyozanryuu hogy volt képes ilyen technikát alkalmazni. A színes pengenyaláb könnyedén végigszántotta oldalamat, balomat így használhatatlanná téve. A találat szelétől hátrazuhantam és a talajt is felköszöntöttem a keserves fájdalom mellett, melyet megízlelhettem a támadás során. Jó, hogy ha a shinigaminak ilyen szeretetteljes kis lélekölője van. Sziszegve ültem fel, jobb tenyeremet a vérben ázó bal vállamra szorítva, pár Simán Csak Keisuke-samatól tanult, keresetlen szót is elejtve mellé, hátha sikerül ezzel túltennem magamat a hirtelen jött fájdalomérzeten.
- Oké, oké igazad van… elnézést, hogy a számra mertem venni Őméltósága előtt Vénember tanácsát. – ülök fel, legyintve párat felé, ezzel jelezve, hogy félvállról veszem szövegem ellenére az iménti eseményeket. – De, legközelebb valami erősebbel is jöhetnél. Meg se kottyant az utóbbi. - füllentek jó szokásomhoz híven, de nem tehetek róla, kizárt, hogy beégjek előtte azzal, hogy beismerem neki, mennyire is fájdalmas élmény volt az utóbbi.
- Oh, bocsáss meg, hogy visszamertem fogni magamat, ígérem, legközelebb nem teszek ilyet. – felelt ördögi mosollyal a képén, közben a katanát vállára helyezve, ezzel egy menő beállást elérve vele. Vagyis csak próbálkozott, mert tőlem csak apró szemideg rángatózást kapott reakcióként.
- Köszönöm az ajánlatodat, de nyugodtan fogd vissza magad továbbra is. – vakarom meg tarkómat, miközben fölállok, második őrült akciómra teljes egészében felkészülve. Hisz mit törődjek azzal, amit úgy se értenék meg?

Now say your prayers with your shaky hands,
- The thing you want the most -
You're like a worthless doll, aren't you?
You don't even shed tears.

Az akció nem volt mást, mint… mint a semmi. Támadj, azt lesz valami, igen ez a pontos megnevezés. Hyozanryuu felé kezdtem futni, majd az egyik kristályról indulórajtot véve ugrottam fel a magasba, ezzel a mozzanatommal beláthattam az egész környéket, és így volt időm is kiszúrni a sok, színes ékkőrengeteg között az egyetlen mély lila színnel izzó drágakövet. A fejemben rögtön átfutott a gondolat, hogy talán kapcsolatban állhat azzal a kívánsággal vagy mivel, így ahelyett, hogy a sárkány megtestesülését vettem volna célba erőteljes rúgássommal, inkább a kőre összpontosítottam. Egy fordulattal a levegőben indítottam az erőteljes rúgást a kristály felé, mely hangos recsegések között adta meg magát, majd a szokott, békés, fehéres fényáradattal ellentétben sötét lángok csaptak ki belőle, s azok mutatták meg a kakukktojás ékkő tartalmát. A benne elhelyezkedő másolat rólam rendkívül érdekes volt, egy őrült pszichopata nézett vissza rám, akire minden bizonnyal ráférne egy kis kezelés egy doktor által. Oldalra döntött fejjel néztem végig a furcsa jelenetet, mely elém tárult.
- Mielőtt belehalnál abba, hogy megkérdezd, inkább elárulom. Ez a sötét éned volt, amely csak arra vár, hogy felszínre törhessen és leigázhasson Téged. – szólalt meg teljes nyugodtsággal mögöttem Hyozanryuu, a gondolataimban fel-felmerülő kérdést ezzel megválaszolva.
- Mi volt ez jövendő mondás? – néztem rá felvont szemöldökkel, majd visszatekintettem a lila kristály maradványaira. – El se hiszem, hogy van bennem efféle sötét oldal. Valld csak be nyugodtan, ez is Te voltál, csak női kiadásban! – kuncogtam egyet saját kis poénomon, melyet persze csak a rossz humorú Hyozanryuu nem vett jónéven, amit az ismét felvetett, érzelemmentes arcával fejezett ki. Hűvös tekintetével elérte azt, hogy kicsit komolyan vegyem a mondandóját, de nem volt erőm túl sokat gondolkodni ezen. Túl logikus ez számomra, majd ha bármikor is problémám lesz őrült valómmal, majd kiradírozom magamból, hehehe.
- Megint máshol jár az eszed ahelyett, hogy a feladatra koncentrálnál! – Hyozanryuu ideges szavai ismét figyelemre kényszerítettek, szerencsére még időben ahhoz, hogy hátrálni tudjak az újabb támadása elől, melynél ezúttal nyakamat vette célba. Még a szelét is éreztem a vágásnak, mely milliméterekre ment el torkom előtt, amikor pont hátrább léptem. Ahogy shunpo segítségével kellően odébb kerültem tőle, ezáltal fegyvere elől is biztonságban tudva magamat, azért egyszer leellenőriztem, hogy nyakam tényleg egyben van-e még. Amint tapintás útján is megbizonyosodtam erről, megkönnyebbülve néztem kardom lelke felé, aki ezúttal közvetlen megölésemmel próbálkozott.
- Meglepő, régebben egy ilyen támadásomtól bőgve könyörögtél, hogy hagyjuk abba a gyakorlást. Bezzeg most szó nélkül tűrőd. – nézett végig rajtam, miközben levonta összehasonlítását a múlttal kapcsolatban. Még a hideg is kirázott, ahogy neki köszönhetően felmerültek bennem az emlékek, melyek igazát tanúsították.
- Persze, mert régen túlságosan is durva voltál! >_> - gyerekes mivoltommal élve öltöttem ki rá a nyelvemet, hogy ezzel idegesítsem egy kicsit. Nem akartam beismerni, hogy igaza van ezzel kapcsolatban. De még mindig halvány fogalmam se volt róla, mi is lehet a kívánsága.
- Ne másra fogd gyöngeségedet! – emelte fel hangját tanító jellegűen és ismét elindított felém az előzőhöz hasonló színes pengenyalábból kettőt is. Nagy sebességükkel közelítettek felém, a kard tokját pedig ismét védekezésre kellett alkalmaznom, hisz kitérni úgy se tudtam volna előlük. Szerencsére, mivel ez mégis zanpakutom tartója, az első fénynyalábot könnyedén kettészelhettem vele, ezzel semmisé téve a támadást. De a másodikat, igaz, kitértem előle, viszont helyettem a nem messze tőlem elhelyezkedő kőben kötött ki, a becsapódása pedig egy nagyobb erejű robbanást eredményezett. Így a robbanás által okozott tűzet kóstolhattam meg ezúttal, jó pár égési sérülést beszerezve ennek köszönhetően. Igaz, nem valami súlyosak és csak elszórtan kaptam belőlük, de már kezdett idegesíteni ez az ismeretlen technika, melyet már másodszorra vetett be ellenem. Lihegve hátráltam az egyik kristály tetejére, amiért a jó pár sérülésemmel kellett a nem valami gyors villámtáncomra hagyatkoznom. Átmeneti pihenőm közepette vettem észre, hogy zanpakutom tokja ezúttal túlságosan is megsínylette a dolgot. Elhúzott szájjal könyveltem el, hogy valahogy be kellene szereznem egy normális fegyvert, mellyel végre visszavághatok ennek az átkozott Sárkánygyíknak, s utána kiütném belőle, hogy mit is akar. Valamiért kizártnak tartottam, hogy bármely kristály is pont az Ő kívánságát tartalmazhatja.

No matter how much you are hurt or be lied to,
Don't you ever give in?
Only the original shall eventually come to shine,
Repelling the unseen energy.

Morogva néztem Hyozanryuu felé, még mindig utálom a démonmágiát, de most nincs mit tenni. Egy szaltó kíséretében ugrottam a földre a kristályról, majd ide-oda cikázva indultam meg felé, mindvégig a mágia verselését kántálva, majd ahogy villámtánccal sikeresen mögé kerültem, aljas mosollyal az arcomon mondom ki a kidou parancsszavát.
- Bakudou no kyuu: Hourin! – a narancssárga derengésű kötél a technika nevének elhangzása után nyomban Hyozanryuu felé indult. Mivel háttal állt nekem, úgy gondoltam, végre talán sikerrel járok, viszont a kardom lelke ennél furfangosabb volt. Komoran fordította felém arcát, majd a felé közelítő kidou kötelet a zanpakuto dupla pajzsával hárította.
- Fölösleges, add fel! – szólalt meg hidegvérrel a próbálkozásomra, majd a katanát fordulatból felém lendítette, ezzel kicsapva kezemből a zanpakuto tokját, mely a pihe súlyával messzire repült előlem és jóval távolabb ágyazódott bele a földbe, hasonlóan, mint a kristályok. Földbegyökerezett lábakkal néztem a messzire szálló kardhüvelyt, egészen a landolásáig. Lehet, hogy igaza van, és tényleg fel kellene adnom? Nem vagyok képes rájönni a kívánságára és még méltó ellenfele sem vagyok...
- Tudnám miért is erőlködök veled, sose leszel képes lenyomni engem, mert egy nyuszi vagy! – vágta a képembe sértegetéseit. Elsötétült arccal néztem föl rá szép lassan, ahogy tudatosult bennem a mondandója.
- Nyuszi…? Engem senki se hívhat így! Főleg nem Te! Most már biztos, hogy nem adom fel ellened addig, míg egyszer be nem húzhatok a formás kis arcocskádba! – vicsorítva közöltem célomat neki, mintha valami nagy, négylábú kutya lennék, és már indultam is, hogy elhatározásomat véghez is vigyem. Nagyobb lendületet véve ugrottam fel a levegőbe, hogy onnan fordulatból kínálhassam meg egy jól irányzott rúgással. De ahogy felszökkentem, egy fura érzés nyilallt át rajtam, mintha hívna valami. Kérdőn néztem szemem sarkából a furcsa vonzerő irányába, mely a kardtok felől jött, pontosabban mögüle. Egy koromfekete kristály derengett mögötte hol erősebb fényben árasztva el magát, hol pedig csekélyke csillogással átitatva belsejét. Amikor felé néztem, olyan érzésem volt, mintha egyre jobban azt sugallná, hogy „Jöjj, jöjj”, de én mozdulni se tudtam, amire persze erre rásegített Hyozanryuu egy jobb lábával indított rúgással, minek köszönhetően ismét közelebbi ismeretséget tehettem a földdel.
- Aranyos a fenyegetőzésed! De csak eddig tartott ez a felbőszült lendületed? – gúnyolódva indult meg felém szép lassan. A rúgásnak hála minden egyes porcikám belesajdult, de most nem értem rá apró problémáimmal foglalkozni. Hyozanryuu újabb sértegetését eleresztve füleim mellett indultam az imént látott fekete ékkő felé, Villámtánc segítségével egész hamar sikerült odaérnem, így ismét kezem ügyében tudhattam kardom tokját is, és ha már így kéznél volt, természetes, hogy annak segítségével törtem ketté a fekete fényáradatban úszó követ. Tartalma az eddigiekkel ellentétben nem olyan volt, mint a többi, ez nem egy klónomat foglalta magába, hanem egy ékkövekkel kirakott kaszát. Tanácstalanul nyúltam a fényáradatban megjelenő fegyver nyele felé. Mintha az idő forgása meglassult volna közben, olyan apránként haladt kezem a fogórészhez, de amint sikerült megfognom, a fehér fényesség jobban ragyogni kezdett, majd szép lassan alábbhagyott…

"So what are you gonna sing? What do you believe in?"
Hesitation will turn you into garbage,
So shake free from everything else in this distorted night sky,
Oh black diamond, black diamond...

A fekete ékkő tartalma is kibontakozott előttem, majd szép lassan eltűnt, mint ahogy elődjei is tették. A kristálynak már csak törött törmelékdarabkái hevertek a földön. Jómagam pedig továbbra is némán néztem a fénysugár hűlt helyére, kinyújtott karomat szép lassan magam mellé eresztettem, s leeresztett fejjel hallgattam Hyozanryuu kiborult kérdéseinek áradatát.
- Miért nem vagy képes rájönni?! Miért kell folyton elmenekülnöd?! Ha, kicsit gondolkodnál, ráeszmélhetnél… miért kényszerítesz arra, hogy bántsalak?! – reményvesztett tekintetét rám emelve fénylett fel körülötte a talaj, majd lassan felöltötte valódi alakját, legalábbis azt a formáját, amit eddig is ismertem, a méretes sárkánygyík külalakját. Lomha tempójával rögtön megindult felém a kis türelmetlen. Meg se várta, míg válaszolok a kérdéseire.
- Ch… ha ilyen feldúlt vagy, persze, hogy nincs időm kitalálni azt az ostoba kívánságodat. Bárcsak tudnám, miért is kell ezért ilyen harci hőt csapnunk. Nyugodtan elmondhattad volna, hogy zavar, amiért folyton folyvást elfutok tehetetlenül a megszerezhető erő elől. – néztem a felém közelítő sárkányra, aki már javában az igencsak ismerős támadás elindításán tevékenykedett. Az egyre duzzadó fehér gömb a szájában már megállíthatatlan volt, hiába tántorodott meg közben. A színes sugár hamar ellövésre került, egyenest engem véve célba, a zanpakuto tokját magabiztosan tartottam a támadás útjába, mellyel könnyedén kettényeshettem a felém közelítő támadást, ezzel két oldalra küldve a pusztító erejű technikát, de az erő, amivel jött, sokkal nagyobb volt, mint amire számítottam, így egy idő után elvesztettem miatta az egyensúlyomat és a még mindig felém jövő nyaláb maradéka eltalált engem. Ezzel jó pár méterrel hátrataszítódva landoltam a földön, s még így is csúsztam a talajon egy ideig, mire egy földbe ágyazódott kristály volt olyan kedves, hogy megállítson. Igaz, minden jóban van valami rossz, mint például ennél is. Az érdekes megállás során bevágtam a fejemet a színes ékköbe, minek köszönhetően szép lassan elsötétült minden előttem.

Lassan kiütött valómhoz lépdelt az ismét emberi alakjában tetszelgő Hyozanryuu, kezében szorongatva a zanpakuto tokját, mely a támadás közben kiesett a markomból. Persze én nem láttam, de a sárkányt jól kupán vágta a kardhüvely, amit persze meg is érdemelt.
- Meg kell hagyni, ez egy érdekes visszavágás volt Tőled… - morogta, miközben feje búbját dörzsölgette, ahova a jókora taslit kapta. Közben odaért mellém, majd féltédre ereszkedve nézett végig rajtam, utána a kard tokjának hatalmával élve gyöngéden megkopogtatta homlokomat, hogy magamhoz térítsen. Nem hogy valami kellemesebb módszert választott volna.

"So what is it that you want? What is it that you seek?"
Those hands that have been gathering some glitter
They were scraping everything from this twisted night sky
Oh black diamond, black diamond...

- Itai… - motyogtam, közben ellökve a kard tokját, mellyel a kellemetlen ébresztőt kaptam. – Olyan érzésem van, mintha hat kamion hajtott volna át rajtam egyszerre… - tapasztottam jobbomat fájó fejemre, majd a panaszom után néztem csak az aggódó tekintetű Hyozanryuura. – Végre normális vagy…
- Milyen duma ez? Eddig is az voltam. – morogta sértődötten, miközben segített felülni. Háttáblaként az újonnan szétvert kristály maradványainak egyikét használta fel, hogy nehogy ismét visszadőljek fekvő helyzetbe.
- Az eszed tokja, az voltál! – förmedtem rá mérgesen mire Ő csak fejét fogta a „tok” szó hallatán. Kérdőn vontam fel szemöldökömet, ezzel jelezve, hogy magyarázatot várok furcsa reakciójára.
- Te nem emlékszel, de ezzel a kacattal eltaláltál, mikor elvesztetted egyensúlyodat az ékkőhullám miatt. – bökött kezével a zanpakuto tartójára, mely immáron jóval távolabb helyezkedett el tőle. Értetlenül pislogtam, még is csak a zanpakutom lelke lett most ellensége a tartójának, ami elég érdekes fordulat számomra. – De inkább ne fitogtassuk a dolgot. – tette hozzá szégyenkezve apró kérését.
[color=#9b7ed4]- Haah’, első dolgom lesz elújságolni minden ismerősömnek ezt a dolgot! *>* - nevetek fel saját ócska viccemen, amire ismét humor nélküli tekintetét kapom. – Kicsit mosolyoghatnál is. – vágtam a fejéhez sértődötten, karba font kézzel.
- Majd talán azután miután elmondtad, hogy mit fogsz kezdeni a bankai-al. – nézett rám komolyan. Először meglepett a kérdése, meg is feledkeztem arról, hogy a bankai megszerzése volt a tétje az egésznek, túlságosan is belemerültem a régi Hyozanryuu visszaszerzésébe. De a válaszon nem kellett sokat tűnődnöm, még mindig fejemben visszhangzott a fekete kristály által átszivárgott Hyozanryuu gondolatai, ami miatt az egyetlen célom jelenleg az lett, hogy erősebbé válljak, hogy ne okozzak gondot neki gyönge valómmal. De ki vagyok Én, hogy ezt így a tudtára hozzam?
- Hm… azt hiszem bemelegítésnek egy édességbolt kirablása megfelelő lesz, aztán meg talán meghódítom a világot és utána majd ami jön… - széles vigyorral az arcomon néztem rá. Válaszom miatt ha lehet, még ijesztőbben nézett, mint ezelőtt. Természetesen átlátott rajtam, ez a tekintetébe volt írva, hiába akart vele megfélemlíteni.
- Rendben, sok sikert akkor az egyeduralomra való törekvésedhez, de rám ne számíts! – állt, fel, majd eltűnt, helyére pedig zanpakutom esett le. Döbbenten néztem a hirtelen távozó Hyozanryuu hűlt helyére, majd azt éreztem, hogy elkezdek dőlni, amiért a kristályok is vele együtt eltűntek, mint a kámfor. Kisebb, fájdalmas csattanás kíséretében kötöttem ki ismét a talajon, melyet egy „áú”-val nyugtáztam.
~ Kuroiro Hyozanryuu, mi? ~ halvány mosoly húzódott arcomra, majd tekintetemet az ég felé emeltem, minek köszönhetően láthattam, hogy egy jókora kráter közepén fetrengek. Köszi, Hyozanryuu, a következő hónapban sincs nasi. >.>

- KAPITÁNYSÁGI PÁLYÁZAT -

Engedély: Kami-samatól – megvan
Engedély karakterek alkalmazásához:
- Akiyama Akane (Shunci) – megvan
- Verashu Suwun (Vera) – megvan
- Nagano Nobu (Nikka) – megvan
- Ninomiya Mitsuko (Yoru) – megvan

Éjfél múlt, de a Juuniibantai falain belül még mindig hallani a munkára utaló jeleket. Halk számítógép klaviatúra kattogások zaja töltik be a sötét belső teret, csupán az óriási képernyő ad némi megvilágítást. Apró kacarászás csendül fel minden egyes gombnyomás után a gép előtt ülő személytől.
- Ezt múld felül Juubantai… - fűzte hozzá heherészések közepette az illető, miközben lenyomta az utolsó gombot, s kényelmesen hátradőlt székében, hogy díszpáholyból nézhesse végig a fejleményeket.

Ichibantai, edzőtér…

Reggel igencsak nagy volt a felhajtás, ahogy ki lett adva a parancs egy kinti edzőtér megnyitására, hogy egy Kapitányi alkalmassági vizsgát le lehessen zavarni ott. Még magát a Soutaichout is meglepte az utóbbi, hiszen hirtelen jött utasítás volt, de efféle parancsot nem hagyhatott figyelmen kívül. Pár osztag Taichouját is meghívta erre az eseményre, hiszen az előírtakban nem csak az első osztag Kapitányának, hanem még három másiknak is részt kell vennie igazolás szempontjából. Szerencsére meg volt a várt létszám, sőt még többen is érkeztek a kelleténél, de ez sosem volt probléma.
A megadott időpontot már javában túllépve a várakozás során, kisebb türelmetlenség kezdett kibontakozódni a díszes társaságban. Bár ketten csendes pihenő alatt el tudták foglalni magukat, mások kevésbé tűrték ezt. Elfoglaltságként pedig egymást sértegették szavak útján. A Gobantai és a Hachibantai vezetőinek marakodása mely már lassan kezdett elfajulni, kitűnően tükrözte, hogy ez a nagyszabású esemény nem várhat tovább. A Soutaichou szíve szerint nem kapkodná el a dolgot, de mivel a Taichoukról lerí az elégedetlenség, ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. A Gobantai Taichouhoz fordulván kisebb fél vigyorral az arcán kezdet bele a kérésének hangoztatásába.
- Akane Taichou, egészen túlbuzgó ma… megkérhetném, hogy hozza ide kedves vizsgázó tisztecskénket a Juubantaitól? ^.^ - ami parancs az parancs, s bármily szégyenteljes is, hogy egy tiszt a saját vizsgájáról késik, ennek ellenére szó nélkül fordított hátat és indult meg a Juubantaihoz igen látványos trappolás kíséretében távozva a gyülekezőpontról, amiért cseppet sem nyerte el tetszését az utóbbi feladat. Hiszen nem elég, hogy elvárják tőle a megjelenést egy ilyen fontos eseményen, ahol a frontember késik (!), de még Ő is hozza ide a tisztet?

Juubantai…

Jobb reggel sem lehetne a mai, érezni a friss füst illatát, miközben dobálom a fölös iratokat az égig… vagyis plafonig csapkodó lángokba. Mellé zeneként hallgatva, ahogy hamuvá perzselődnek, s ennek zajára írt szokásos gyászinduló dudorászása eme Ördögűző projekthez. Igazi élmény. Bár egész jól haladtunk, mégis volt még egy kész raklapnyi írat. :/ Pedig elég gyakran munkálkodunk, hogy elfogyjanak végre. ToT Hiába jó a munka, hogyha időnként unalmassá válik, kellene némi akció, amivel fellendíthető lenne az egész, de… mi? :scartch:
Eme gondolataim mélyéből, a váratlanul irodába rontó tiszt rángatott ki. Ahogy feltárta az ajtót, meg hangos beszédbe kezdett kis híján jómagam is az Ördögűző lángokba ugrottam, az önkéntesen tűzbe sétáló írat tömeg után. Ijedten kaptam tekintetemet irányába, hogy az engem foglalkoztató kérdést feltehessem neki, fontosságán már kevésbé ragadtam le.
- Mimimimimimi a szösznek nem kopogsz? @.@ - böktem ki, miközben Simán Csak Keisuke-sama már faggatta is a váratlan látogatót, akiről kiderült, hogy a mai őr, aki elméletileg felügyeli, hogy ne jöjjön be egy más osztagba tartozó tiszt se, míg tart e nemes feladatunk.
- A-a… G-g… Gobantai… Tai… Taichou… o.o… - mutogatott kifelé a folyosóra nagy hebegve – habogva, de végre kibökve magából, hogy mi a szöszért is jött. Bár nem nagyon értettem miért van így leakadva a Gobantai Taichou látogatása miatt. Sőt jómagam egyenest örültem neki, hiszen végre láthatom egy volt Taichoumat! *.* Momoru fukutájcsónak köszönhetően – aki már nem fukutájcsó, de nekem fukutájcsó -, pedig már emlékszem nagyvonalakban az ott tartózkodásommal kapcsolatban egy – két dologra, ezért sem haboztam üdvözölni a volt Kapitányomat.
- Akane Tájcsóóóó!!! *.* - dobtam el a kezemben tartogatott egy – két iratot a tűzbe, majd már vágtattam is kifelé az irodából, ahonnan kilépve a folyosón máris észrevehettem a bejelentett személyt. Óriási lelkesedéssel vetettem volna magamat nyakába, de reflexei, mint mindig kitűnőek, így a cél előtt alig egy karnyújtásnyira sikeresen nyakon csípve akadályozta meg az örömteli üdvözlésem folyamatát. – Mi szél hozta Önt ide…? TT^TT – tettem fel a kérdést elszontyolodva, de elmémben már meg is fogattam, hogy majd legközelebb akkor is így fogom üdvözölni és akkor sikerrel járok. ˇ.ˇ
- Állj le. Most azonnal jelenésed van a Soutaichounál…. – kezdett bele azonnal a lényegbe, mogorva arccal nézve rám, melytől még a vér is megfagyott ereimben, s nyomatékosítására már a lelkem is elszállt volna a testemből, hogyha alapból nem a lelkek egyik csoportjába tartoznék. - Ez parancs! – kész, végem, lebuktam! T_T Ördögűző karrieremnek befellegzett, eddig tartott, másik osztag vár reám, sőt lehet, hogy rosszabb! T.T De ki vagyok Én, hogy ellenkezni merjek Akane Tájcsónak, aki nem mást, mint a Soutaichou küldöttje? Elfehéredve nyúltam a hadnagyi iroda irányába jobbommal, egy halálhörgés szerű hangot hallatva mellé, ahogy éreztem a végzetem, de nem tudtam kinyögni magamból a „segítség” szót, és nem azért, mert nem bírtam beszélni a sokkállapot miatt, hanem azért, mert túlságosan is rombolná becsületemet. Lefagyott állapotomban már csak annyit reagáltam a külvilágból, hogy Akane tájcsó visz is az Ichibantai irányába, pedig a tűz mellett lenne a helyem, hogy megemésszem ezt az egészet vagy valami ilyesmi. T.T
Odaérve az Ichibantai területére sikerült végre kiszabadulnom Akane tájcsó fogásából, azzal a címszóval, hogy tudok saját lábamon is menni és ne szégyenítse már meg magát ilyesmivel, hogy engem cipel. Nagyokat lépve igyekszem tartani az iramot ezután, egészen addig a kanyarig, ahol egy apró gúnyos kacajt nem vélek hallani magam mellett felcsendülni egy elsuhanó idegen szájából, aki valójában nem is volt annyira ismeretlen.
- Hehehe… biztos, hogy be fogsz égni… – kacagott fel jóízűen… Yuko. >.> Kisebb düh csillant fel a szememben, miközben felé fordultam, hangja már elég volt a felismeréshez de, hogy mellé még láttam is, az tett rá egy lapáttal. Biztos azt hiszi, hogy elfelejtem a múltkori szájborger támadást, ahol Ai-san és Simán Csak Keisuke-sama is megsérült? >.> Hát nagyon téved, ha úgy véli igen! Sejthettem volna, hogy Ő kreált ismét valamit, melyet a hátam közepére sem kívánnék.
- Teee!!! >.> - nyújtottam el a szót dühömben, miközben a legrémisztőbb tekintetemet próbáltam arcomra hívni, hogy hatásos legyen a további lépésem. - Ezért véged! Sase, aratama Hyozanryuu! – rántottam elő tokjából katanámat, s mellé aktiváltam is mérgemben, ahogy a hadnagy fittyet hányva az egész helyzetre röhögcsélve csupán csak hátra shunpozott mérges felállásom láttán pár lépést. – Rád még kezet sem emelnék, de majd Hyozanryuuval~ - haragos mondatomat nem tudtam befejezni Yuko felé, mert Akane tájcsó ismét nyakon csípett és szó szerint húzni kezdett az út további felén.
- Bankait kell mutatnod a tanúk előtt a kapitánysághoz, nem pedig egy egyszerű tisztet megverni, szóval maradj nyugton és inkább foglalkozz ezzel a feladattal! – hangoztatta a tényeket mérgesen, melyre tanácstalanul pillogtam párat. Milyen kapitánysághoz, milyen vizsga, miért és hol? O_o Semmit sem tudtam hova tenni ezzel kapcsolatban, de valami azt súgta tudat alatt, hogy Yuko keze van a dologban. >.> Míg e dolgot aprítottam gondolatomban fel se tűnt, hogy egy színes tájcsókkal felvonult helyhez értünk, csak akkor mikor a földön landoltam Akane tájcsó jóvoltából a fuvar végén. Bambán körbelesve a társaságon, szívem szerint azonosultam volna Kavics rokonaival, hogy ne vegyenek rólam tudomást. Persze csak áhítozni tudtam a természettel való egybeolvadásért, mert a Soutaichounak olyan jó szeme volt, hogy észrevett, pedig még a levegőmet is visszatartottam a sikeres akció kivitelezéséért.
- Nos, lássuk a medvét. – fonta össze a karjait mellkasa előtt, miközben kíváncsian tekintett felém. Kissé hezitálva kapartam fel magamat a földről és bizonytalanul kapkodtam tekintetemet ide – oda a talajon elhelyezkedő különböző fűcsomó, avagy Kavics tesókra felváltva csak, hogy ne kelljen a Tájcsókra néznem. Közben igyekeztem elég bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy egyáltalán megkérdezzem, mégis milyen medvéről van szó. o.o
- A mm…. medvét? N… nekem csak ka-kavicsom van. – vettem elő a zsebemből az említett Kavicsot, mire jobbról az egyik Tájcsó, akit eddig csak látásból ismerek fejét fogva közölte, hogy a medve jelen esetben valami szinanoma (szinonima) vagy mi a szösz és voltaképpen arra kíváncsi a Soutaichou mit is tudok. Felkapcsolt fejem felett a kis lámpaégő, majd nagy rácsodálkozással emeltem tekintetemet a Főkapitányra. – Szóval nekem egy medvével kell harcolnom? O_O – tettem fel az eget rengető kérdést remegő hangon, hiszen miért bántsak Én ártatlan állatokat, főleg macikat? T.T
- Dehogy kell harcolnod, csak a bankait kell megmutatnod. – fűzte hozzá a Niibantai tájcsó, legalábbis a haoriból ítélve a Niibantai kapitánya, gondolom…. Bár kicsit meglepődtem erre, mert mégis honnan tudhatnak arról, hogy képes vagyok bankait használni? Alig tudott róla egy – két ember, nem reklámoztam. T.T Félve nyeltem egyet, s akartam sarkon fordulva elviharozni, de nem számítottam a fél centivel előttem lévő medence alapra, melybe egy igencsak látványosat sikerült zuhannom. Az alján felkaparva magamat sandítottam felfelé a tájcsókra kik arra vártak, hogy használjam végre a bankaiomat. De csak esni tudok itt össze – vissza, ez olyan… ciki. T-T Ég rendesen a pofám a sok balszerencsés lépésem miatt és már teljesen elbizonytalanodtam, hogy mégis mit kellene tennem. Kamuzzam be, hogy ez egy óriási nagy tévedés és cseppet sem így van, ahogy Ők gondolják vagy fejezzem be önmagam lejáratását és bemutatózzam Hyozanryuu második szintjét legalább öt Shinigami előtt? Igencsak nehéz választásnak bizonyult jelen esetben. Az pedig még rá is tett egy lapáttal, hogy még hiányzott egy kevés Hyozanryuu feltöltött állapotához, így addig nem is sikerülhet a bankai… mohh… mit tegyek? T.T Oda a becsületem...
- Bocsi Anao-chan, de neked... bankai? És ha lenne is, mi lenne a képessége? Kavicsokat dobálsz az ellenfélre? Bár ha szerencséd van, és a másiknak meg vizes képessége van, akkor akár még kacsázhattok is egy gyorsan összedobott mini tavon. – szólt lezseren a látásból ismert Tájcsó, mely miatt legalább harminc, plusz – mínusz egy karó ment át rajtam. Elsötétedett szemekkel, kisebb lélekenergia emeléssel, némiképp őrült tekintetett vágva néztem rá, ökölbe szorított kézzel.
- Ezt mond a profilomba! >____> Igenis tudok bankait és nagyon is menő képességei vannak! Például fényes nyalábokat tudok lövöldözni vele, meg tűzijátékszerűen robbanó csillámport is tud! *.* – jelentettem ki határozottan. Kész, slussz, passz nem hagyhatom magamat beégetni. ~ Kit érdekelnek a Te pitiáner gondjaid?! Itt az Én becsületemről van szó! Használd azt a bankait különben… Valamiért nem vagyok kíváncsi a következményekre -.-’’… ~ zavartam le az alaptalan beszélgetést Hyozanryuuval elmémben. Most a bizonyításon volt a lényeg erre belekontárkodik az egészbe, pedig olyan szép zavartalanul zajlott volna le az egész. Halántékomon enyhén – nagyon megszaladtak az idegességjelek, majd vízszintesbe vágtam magam előtt Zanpakutomat, hogy aktiválhassam a kért második szintre.
- BAN-KAI! Kuroiro Hyozanryuu! – kezemben a katanát felváltotta a kétpengéjű kasza, hátamra pedig materializálódott az ágszerű, kristályokkal kirakott szárny. Fölényeskedően húztam ki magamat, miközben megejtettem egy öntelt vigyort a Tájcsó felé, aki megvétózta azt, hogy ismerem e egyáltalán Hyozanryuu eme szintjét.
- Nos, úgy vélem új tagot tudhatunk szűk körünkben. – szólalt meg a Soutaichou szemrebbenés nélkül, melyre kis híján padlót fogtam. Értetlenül meredtem a Főkapitány irányába, miközben gondolataimban igyekeztem levonni az ok – okozat felállítást. Elfehéredve, még egy jókora izzadság csepp is legördült fejem mellett, ahogy leesett mit is jelent ez. S alig, hogy rájöttem máris halhattam felcsendülni egy Seretei rengető, igencsak ismerős „ááá” kiáltást.
- Valaki szóljon a hátsó sorban ülő Fukutaichounak, hogy egy kicsit tompítson, szétesik a fejem… - masszírozta meg halántékát a Soutaichou, miközben hátat fordítva intet egyet szabad kezével ez által közölve a társaságnak, hogy oszolj van elfelé.
Ehh… mégis miképp közöljem a többiekkel, hogy merő véletlenből kapitány lettem? *<*” Fordultam sarkon, majd bizonytalanul lépdelve, szinte részegesen dülöngélve mentem az edzőkráter széléhez, majd kiugorva belőle szúrhattam ki az anno másik volt tájcsómat, melynek köszönhetően sikerült elkergetnem e zavart gondolataimat.
- Nobu volt tájcsóóóm *<* - indítványoztam felé is egy nagy vetülést, de ahogy meghallotta hangomat ismét rohanásba kezdett. T^T Miért fél tőlem még mindig? Elszontyolodva sikerült egy ügyes balett mozdulattal megállnom és megúsznom az újabb talajköszöntést, majd a látásból ismert Tájcsó felé fordultam kinek kiléte végre leeset, hát Micchan lányom keptöne, aki valami összefüggéssel van az eperrel! *>*
- Áhh’ Tájcsó, nézze el az iméntit, meghívom valami epres dologra, hogyha nincs ellenére! De… hogy is volt az a mini tavas dolog? – ragadtam karon és már rángattam is elfelé, várva tőle miféle epres dolgot is szeret tulajdonképpen, hiszen nem árt tisztázni valami közben ezt az aprócska nézeteltérést.

- NJK PÁLYÁZAT -

Engedély: Szayel Aporro Granz - samatól /és ezen úton köszönöm mellé a segítségét is/

Neve: Shimizu (Shiroichi) Miyu (代市 実夕)
Kor: 150 (emberként: 25 |1861 – 1886| lélekként: 126)
Nem: Nő
Faj: Shinigami/Lélek (?)
Külső:
Gyönyörű, hosszú egyenes fekete haj, ibolya lila íriszek. Bőre fehér. Ruhája általában elegáns kimonokból, yukatákból áll. Shimizu nemesi házhoz való tartozását jelző ruha egy fekete kimono, vörös holddal díszítve.
Jellem:
Mondhatni kétféle jelleme van egy, amit a külvilág felé mutat és egy, amit csak a családja, avagy a hozzá közelálló személyek ismernek csupán. Bölcs, s nyugodt, nehezen kapja fel a vizet, ennek ellenére mindig jó kedélyű, és csak ha szükséges, akkor veszi fel a komoly pókerarcot. Mindig tudja hol a határ, viszont ha üzletről van szó, akkor a számára, avagy a háznak legfontosabb értékkel kapcsolatos kérdéssel hozakodik elő: a fizetség mennyiségével. Haragját eddig kevesen tapasztalták meg, viszont tekintetével már olyannyira tiszteletet parancsoló, hogy nincs, ki komolyabban ellene szegüljön. Szeret szórakozni mások reakcióján, és ha netalántán megtetszik neki valamiféle hozzáállása egy bizonyos személynek – mint például az, hogy tekintetében viccesen túlreagál valamit -, akkor azt tovább hergeli, hogy minél többet kacarászhasson. Igencsak titokzatos, gyakran hallgat el fontos dolgokat, avagy hozakodik elő érdekes ötletekkel. Nehéz eldönteni, hogy épp mire gondol. Talán Ren az egyetlen életében ki teljes egészében kiismeri.

Spoiler:

Története:

1886. –
- Emberi élete ezen év tavaszán fejeződött be. Egy Hollowtól igyekezte megvédeni családját, bár ugyan férje, és lánya nem látta már, de egy halálistennek hála megmenekült. Ezáltal „túlélte” a félelmetes szörnyeteggel való találkozást, s egy új világot ismerhetett meg a shinigaminak köszönhetően, ahogy továbbküldte Őt Soul Societybe.
- Egyazon évben Soul Societybe keveredése után, egy egész teljes napot lézengett a kietlen, poros utakon éhsége miatt, mely ébredése óta üldözte, kezdett rosszul lenni. S bárkit kívánt volna megkérdezni e furcsaságról az idegen helyen, nem jött egy árva lélek sem vele szembe. Talán a szerencséjén múllott, hogy elért Rukongai egyik kiemelkedőbb negyedébe került, ahol egy gyönyörű kimonoba öltözött hölgy felkarolta és szállást, illetve ételt adott neki. E nap derült ki, hogy a hölgy nem más, mint egy független nemesi család vezetőjének felesége, s tanítani kívánta Miyut, amiért felkeltette érdeklődését kiemelkedő lélekenergiája miatt. Persze a neveltetés bonyolultabb volt, hiszen igencsak nagyszájú és hiperaktív jellemmel rendelkezett ekkor még, de a hölgynek semmi nem volt lehetetlen.

1906. –
- Húsz év intenzív illemtanulás után végül a család vezetősége utód hiányában gyermeküké kívánták fogadni, mivel az eltelt évek során eléggé szoros kapcsolat alakult ki közöttük. Egy belső, zártkörű, afféle konferencia után végül egy névváltoztatás keretében hivatalosan is családtag lett a Shimizu nemesi háznál, emellett az örökösödést is neki kellett felvállalnia.
-Eme évben kötelességéhez hűen, mint következő vezető a Shimizu nemesi háznál, jelentkeznie kellett a Lélektovábbképző Akadémiára, mint minden magas lélekenergiával rendelkező, Soul Society-t szolgáló nemes, hogy elvégzésével hivatalosan is megállja helyét a Shimizu-háznál.

1912. –
- Tanulmányait az Akadémián ezen évben fejezte be, bár osztagba való igaz, nem jelentkezett, hiszen képességeit mind a Shimizu nemesi ház hasznára kívánta fordítani. Zanpakutoja ismeretlen, viszont ismeretek szerint a démonmágiában jelentős eredményeket ért el. Ha lehetséges, kerüli a konfliktusokat, ennek fényében shinigami erejét csak végszükség esetén alkalmazza.

1978. –
- Miyu az évek során rengeteg dolgot sajátított el a nemesi házak rejtelmeiről, illetve szokásairól. A Shimizu házzal kapcsolatos feladatait is kitűnően elsajátította, hogy megfelelő örökös lehessen amiért ebben az évben elhunyt fogadott anyja, s immáron egyetlen vezetője maradt a háznak: apja, kinek ugyanúgy évei voltak csupán hátra betegsége miatt. Ő a felesége által meg nem tanított dolgokat igyekezett átadni Miyu számára. S eme tanulmányai során ismerte meg Isami Ren-t, aki pár éve került a házhoz ugyan, de kiemelkedő tanácsadónak számított gazdaság téren.

1980. –
- Az évek múltával rengeteget köszönhetett Rennek, kinek hála több dolgot is elsajátíthatott a ház vezetését illetően. Sok mindenre megtanította, s végül meg is lett a szép eredménye. Szinte észre se vették, amikor Cupido nyila eltalálta őket és szerelembe estek egymással.

1990. –
- Tíz évig tartó turbékolást követően végül megszületett egy szépséges döntés Ren és Miyu között: Összeházasodnak. A rangbéli különbség ugyan fennállt közöttük, viszont a Shimizu-ház vezetőjének hála örökké tartó együttlétüket meg tudták oldani. Hiszen azzal, hogy beházasodik a családba Ren, csupán annyi dolga volt, hogy Ő neki is viselnie kell a Shimizu nevet.

1991. –
- Igen borús év volt ez a Shimizu-ház számára, ugyanis az utolsó családfő betegség miatt elhunyt. Hiába a yonbantai fejlett varázslatai, csak eddig voltak képesek életben tartani. Rengeteg munka hárult Renre és Miyura a gyász mellett, amiért új vezetőként kellett elfoglalniuk immáron a helyüket.

Napjainkban… –
- Gond nélkül vezetik a Shimizu-házat, szokásukhoz hűen meghúzódnak és továbbra is csupán felületi kapcsolatot tartanak a négy főnemesi házzal.

Shimizu – ház:
A Shimizu – ház a főnemesség megalakulása óta fennálló független nemességhez tartozó família. Feladatköre igencsak kiemelkedő, s a négy főnemesi család számára jelentős. A Lélektovábbképző Akadémiát sikeresen elvégzett, illetve osztagba sorolt tisztek illemtani oktatását Ők viszik végbe azokon a Shinigamikon, akik hivatalos – nem csak átmeneti időre - szolgálatba kívánnak lépni egy főnemesi háznál. Általában oda küldik ki ezeket a Halálisteneket, mely ház jelentette, hogy szüksége van plusz emberekre, persze ezt csak azon háznak teszik meg, mely előtte fizetett, mert addig nem végeznek el ilyen munkát. Az oktatás egy és fél év – egy az elmélet, fél év a gyakorlat -. Elsősorban csak a négy főnemesi családdal vannak szorosabb összekötetésben, de egyikkel sem mennek tovább egy bizonyos határnál, jobb szeretnek önállóak maradni és mindegyik házat ugyan úgy kezelni, nem kivételeznek ok nélkül.