Natsuki és Naoki

Tárgy: Natsuki és Naoki Pént. Júl. 18, 2014 9:17 am

Arra kelek fel, hogy a levegőben vagyok, és nincs alattam semmi, hideg van, és egyre gyorsulok, ahogy megindulok lefelé. Felkiáltok, ahogy lenézek, és magam alatt nagyon mélyen fekete füstöt, és vörösen izzó hegyet pillantok meg, pont oda fogok esni. Nem tudom, hogy kerültem ide, és nagyon megijeszt, hogy nincs velem Natsuki, teljesen egyedül vagyok, és nem tudom, mibe fogok megkapaszkodni. Egyenruhában vagyok, a zanpakutom a hátamon van, de zuhanás közben nem tudom sehogy elővenni, akármennyire próbálkozok. Pár perc után feladom a próbálkozást, és inkább elkezdek kitalálni valami más megoldást. De semmi.
Zuhanok. Ijesztően hosszú ideje zuhanok. Átesek egy fekete füstpamacson, köhögök, érzem, hogy nagyon meleg, de gyorsan kikerülök belőle, összekormozott hajjal, csípős szagú egyenruhával. Ahogy lenézek, látom a vulkánt közeledni, aminek az alján, a mély kráterben forró láva izzik. Megfordulok, hogy reiatsut gyűjtsek a lábam és a kezeim alá, de csak lassítom az esést, nincs elég reiatsu, és nem vagyok elég jó hozzá, hogy ebből megállítsam magam.
Sikerül lelassítanom magam, de elég keményen érkezek a vulkán peremére, mintha valaki jó erősen hasba vágott volna egy bokennel nekifutásból. Egy pillanatig úgy érzem, hogy fel tudok állni, de aztán elkezdek tovább zuhanni, fejjel előre, a mélyen alul bugyogó lávatenger felé. Újra próbálom megállítani magam, de megint csak azt érem el, hogy lassulok, lassabban esek. A levegő egyre melegebb. Végül egy kőperemen kötök ki, de ennyire még soha nem örültem neki, hogy lehorzsoltam a tenyerem és a térdem.
Lassan felállok, és körülnézek. Rengeteg kőperem, közöttük kőhidak vezetnek át a láva felett, de ahogy felnézek, csak egy apró, halvány fehér kört látok, ahol az ég van, nagyon messze van a hatalmas kráter, és nem lehet felmászni. Seitotsukuval ki tudnék menni, de észreveszek valamit, ami miatt nem tudok menni. Pont velem szemben áll, a legközelebbi híd másik oldalán.
Alacsonyabb nálam, de mégis ijesztő, árnyékokból áll, az egész teste csak egy fekete, alaktalan massza. Nincs arca sem, csak az orra vonalát látom, a szemei pedig olyanok, mint két izzó parázsdarab, amik nagyon ijesztőek, ahogy rám néz. Rám morog valamit, nagyon mély hangon, amit nem értek. Régebben biztos, hogy nagyon megijedtem volna tőle, de most már shinigami vagyok, és nem ijedhetek meg semmitől. Shinigami vagyok, a tizedik osztag tagja. Shinigami vagyok, a tizedik osztag tagja. A hátamhoz nyúlok, és előhúzom a zanpakutom, hogy ahogy az akadémián tanultuk, kendo alapállást vegyek fel.
- N… ne gyere közelebb, hai!- a hangom jobban remeg, mint ahogy szeretném, de azért mégis kicsit jobb így, hogy a kezemben van Seitotsuku. Még ha fel is horzsoltam a tenyerem, és ilyen nagyon meleg, fullasztó is körülöttem a levegő, Seitotsukuval le tudom győzni ezt, akármi is. Amikor nem mozdul, tétován felé lépek. Nem mozdul, úgyhogy teszek még egy lépést, aztán még egyet, elrugaszkodom a földtől, és meglendítem felé a zanpakutot, megcélozva vele a lény fejét. Amint a kardot meglendítettem, és elhaladt ott, ahol a feje volt, letérdelek, hogy ugyanazt a mozdulatot megtegyem visszafele is, megkísérelve a hegyét beleszúrni az oldalába. Ahogy a kard újra a jobb oldalamra kerül, átgurulok a bal vállamon, hogy az oldalába kerüljek, és ismét felvegyek egy kendo alapállást.