Tükörtánc

Tárgy: Tükörtánc Szer. Szept. 04, 2013 10:04 am

Indul a móka!
Kezdődik a tréfa, a téboly terjed, én pedig elszabadulhatok.
Szabad vagyok!
...most az egyszer. Most az egyszer önmagam vagyok.
Tükrök, tükrök, megmondják szépen, hogy járjak mások fejében.

Egy régi tanárod indultál felkeresni a Lélektovábbképző Akadémián. Igaz, csupán pár röpke hónbao telt el, mióta elvégezted az Akadémiát, és shinigamivá válhattál, amióta megtapasztaltad, milyen az élet Soul Society másik oldalán, rájöttél arra, hogy hiányosságaid lehet, nem ártana pótolni.
Testileg-lelkileg, de inkább lelkileg felkészítetted önmagad arra, hogy az Akadémia kidou tanárával, Ueshima Kohakuval találkozz. Tisztában vagy tanítási módszereivel, hiszen az utóbbi másfél évben ő oktatott téged is, de azt is tudod róla, hogy igen félelmetes és szigorú egyéniség. Tapasztalataid döntenek arról, hogy te magad hogyan viseltetsz iránta. Tény azonban, hogy valóban vannak olyan kapitányok is, akik azonnal haptákba vágják magukat az idős asszony láttán.
Tehát, elérkezel a Lélektovábbképző Akadémia épületéhez. Talán kicsit korábban is érkezel, mint amire egyébként számítottál. Talán nem probléma. Amikor diák voltál, akkor is megszoktad, hogy néhanapján egyenruhás shinigamik ácsorogtak végignézni a diákok edzéseit. Általában nem csináltatok belőle nagy ügyet, hacsak nem egy rangosabb tiszt, mint egy hadnagy, esetleg egy kapitány tette azt. Most se vesznek kifejezetten tudomást rólad. Ugyan csupán első évesek, akik egyenest a céltábla felé tartva kezeiket shakkahou-t gyakorolnak, minden bizonnyal már kezdenek hozzászokni ahhoz, hogy hogyan is működik itt a rend.
Az idős tanárnő lassan járja végig a diákokat. A legtöbb esetben szótlan, némelyik diákhoz viszont odalép, hogy tartásukat megigazítsa. Egészen szokatlan élmény számodra ezt látni. Hiszen nemrégiben még te magad is diák voltál. Furcsa, hogy most nem vagy te is közöttük, s nem gyakorlod te is a kidoukat velük. Igaz, a kidoud mindig gyenge volt, s talán még most is emlékszel azokra az oltásokra, amiket tanítódtól kaphattál, ha valami nem úgy sikerült, mint azt ő elvárta és elképzelte. Mindig is csípős volt az öreg nyelve. Emlékszel, hogy egyszer még testvérednek is sikerült olyat mondania, hogy az sírva szaladt el a terepről. Pedig csak kidou használatát véleményezte néhány szóban.
Nem tudod megállni, hogy ne a diákokat nézd, amint gyakorolnak. Valahogy eszedbe jutnak ezek a régi dolgok – a szépek és a fájdalmasak egyaránt. A diákok mind háttal állnak neked, hiszen így képesek céltáblájukat eltalálni.
Az egyik gyakorló felől robbanást hallani, s a lányt a kidou okozta lendület dönti hátra. Gyakoriak az ilyen kisebb balesetek kidou órákon. Még sem ez az, ami hirtelen igazán magára vonja figyelmed. Az arca, a haja... minden nem csak hogy ismerős, de pontosan tudod is, hogy milyen. Épp olyan, mint te. Épp olyan, mint elveszett testvéred.
A tanító gyakorlatilag rá se hederít arra, hogy valaki megint elbénázza a gyakorlatot. Egy másik, ügyetlenebb sráccal kezd el bajlódni, aki tulajdonképpen még egy apró energialöketet sem tud megidézni. Te azonban valószínű, hogy nem ezzel foglalkozol. Hiszen ott van valaki, aki fontos neked... ott van valaki, akiről azt hitted, rég elvesztetted. Akkor miért nem keresett? Vagy csak a szemed csal? Nem, ennél többről lehet szó... nem lehet más. De miért nem tudtál erről? S vajon mit teszel? Örömmámorban úszva keresed fel, s szerzed vissza önnön boldogságod? Vagy letaglóz téged a sokk, s talán még lábaid is a földbe gyökereznek? Mit kell tenned, s mire vagy képes? Végre... végre visszakaphatod tükörképed.

Tárgy: Re: Tükörtánc Szer. Szept. 04, 2013 11:36 pm

Sokáig tartott, mire elhatározta magát, de nincs más választása. Kénytelen megtenni, hetek óta furdalja a dolog, de a mai nap valahogy más volt, végre késznek érezte megtenni. Pontosan tudja, mi vár rá. Dorgálások végeláthatatlan sora, ahogy hibázik, minden apró botlásért megkapja a magáét. Ha egyáltalán hajlandó időt szakítani rá, tudván, milyen ügyetlen is ezen a téren – szinte a reménytelen eset határait súrolta, már diákkorában is. Idővel, mondták, becsülni fogja, hogy ilyen rövid pórázon fogták, meglesz ennek is a maga jutalma. Kohaku viszont nem csak ővele, mindenki mással is szigorúan bánt. Noha a szidalmakat valóban nem alaptalanul osztotta ki, olykor túl erősnek érezte azokat. Egyszer Hikarit is annyira lekorholta, hogy szegény sírva szalad ki az óráról. Pedig ő mindig is sokkalta ügyesebb volt nála, szinte sosem hibázott. Talán pont ezért fogta őt keményebben, hogy a jóból még jobbat hozzon ki. Egy biztos, ő sosem tartozott a kedvencei közé, ha voltak is neki egyáltalán. A felidézett emlékek egy röpke pillanatra elbizonytalanítják, szíve szerint visszafordulna, hiszen tudja, mire számíthat az öregtől. Semmi kedve hozzá. Tulajdonképpen csak berezelt, mindig is rettegett a vénasszony elé állni, tudva, sosem lesz neki elég jó.
~ Szedd össze magad, menni fog! ~ nagy levegőt véve újra elhatározta magát. Szinte futólépésben közelítette meg az Akadémia területét, abban bízva, ha minél előbb odaér, nem lesz ideje újra meggondolni magát.
A gyakorlótéren még javában folyt az óra, egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra a feltörő emlékekre. Mennyire is gyűlölt az első sorba lépni, hiszen többnyire semmi jó nem sült ki abból, amit csinált. A kidou nem olyasmi volt, amiben testvérével közösen, egymást ellensúlyozva képesek lettek volna brillírozni. Nem úgy, mint a különböző harci gyakorlatok, ahol, amikor csak lehetett, közösen oldották meg a feladatokat, együtt, párban szép kis sikereket aratva. A kidou órákon viszont teljesen magára volt utalva, ezt pedig nagyon utálta. Talán éppen ezért is volt ez a tantárgy a gyengéje, hiszen hiányzott belőle, mellőle valami, amitől elemében érezhette volna magát a gyakorlatok közben. Furcsamód másik felének, habár a többi gyakorlati tantárgyból közel sem volt olyan ügyes, démonmágiából ugyanakkor nem okozott neki gondot elsajátítani a nehezebb technikákat sem. Életükben először volt valami, amiben nem voltak teljesen egyformák.
Merengéséből egy kisebb robbanás zaja rázza fel. A lassan elülő porfelhő mögé tekintve elkerekedett szemekkel bámulja az ügyetlen nebulót. Sokszor látott, sőt, élt már meg hasonlót, e téren való ügyetlenségéből kifolyólag nem új számára a történés. Egészen más, ami megfogja a látványban, megragadja, és nem ereszti a fellegszürke íriszeket.
- Az nem lehet… - mormolja maga elé hitetlenül. És amennyire valótlan, mégis valós a kép, lábai akaratlanul is megindulnak az edzőtér felé. Józan esze tudja, hogy ez csupán tévedés, kit látni vél, karjai közt halt meg. Tudatalattija azonban, mit sem törődve holmi tényekkel, továbbra is hajtja előre. Mit számít az, ami megtörtént? Talán csak egy rossz álom volt az egész, melyből épp csak most ébredt fel? Ép esze, ha épp nem távol járna tőle, figyelmeztethetné a legnyivánvalóbbra, húga sosem vétene ekkorát, akit maga előtt lát, túl kétbalkezes hozzá képest. De hol jár most a józan ész, mikor elveszett testvére itt van, alig távol tőle? Minden lépés egyre közelebb viszi a bizonytalansághoz, céljához érve szinte magán kívül van, ahogy letelepszik a földön ülő mellé. Feléje nyúlna, de az érintésre vágyó kéz félúton megáll a levegőben, félve, rettegve, ha megérinti, megtörik a varázs, felébred a képtelen álomból, s mint ilyen, soha többé nem látja viszont. Ugyanígy nem is szól, talán ha nem is az érintés, de a szavak egészen biztos tönkretennék, szertefoszlana a csoda, s ő visszahullna a való világ kegyetlen szürkeségébe. Csak még egy kicsit, csak még egyetlen percig hagy higgyen a mesében!
Futago no Kaminari ébredése óta nem lát már álmokat. Álmokat, róla, vele, régről, mesékről, kettejükről. Már csupán lélekölője, ki csalóka árnymása csupán húgának, maradt számára. Ugyanolyan, de mégsem ugyanaz. És ő is, hiába vele, de mégsem mellette van. Alakját és hangját örökölte tőle, személyisége, lénye mégis egyedi, távolról sem téveszthető össze vele. Hamiskás iker, ki nem hogy enyhítené fájdalmát, azzal, hogy Rá emlékezteti, csak még inkább keseríti.
Túlságosan is akarja, hogy igaz legyen. Mit sem törődik most olyan apróságokkal, hogy besétál az óra – Ueshima-sama órájának – kellős közepén, megzavarva ezzel a tanítást. Minden és mindenki más most lényegtelen ebben a kis világban, ahol az egyik, a megtört, még kissé hitetlen, most a másik mellett térdepel, újra meglelve végre lénye hiányzó felét.

Tárgy: Re: Tükörtánc Csüt. Szept. 05, 2013 5:23 am

Nem tudod mire vélni, ami történik. Jól emlékszel rá, amikor testvéred meghalt. Talán nincs egy olyan óra, amikor ne jutna eszedbe. A tükörből is tulajdonképpen mindig az ő arca fogad. S akkor is, amikor zanpakuto lelkeddel találkozol lelked belső világában. Azonban ez nem ugyanaz. Te nem vagy ő, ahogyan zanpakuto szellemed is csupán olcsó, gyenge másolata annak a személynek, aki ennyire hiányzik neked.
Hát itt van! Nem tudod, miért, hogyan, mióta, honnan, s ismét csak hogyan, de itt van! Mert más nem lehet... Talán még kandikamerák után is kutatsz, valamiféle tréfára számítván, de ez talán nem történne meg veled. Pont veled. Túl nagy kegyetlenség lenne. Akár meg is dörzsölheted szemed, s kezed is megcsípheted. Nem álmodsz, ez a valóság. Ez valóban megtörténik veled. Itt és most. A testvéred. Mindenkor.
A te döbbenetednél talán csak tükörképedé nagyobb. Nem egyszerűen rád csodálkozik, hogy itt vagy, s - azzal ellentétben, ami elvárható lenne - nem ugrik nyakadba, hogy füledbe súgja, mennyire hiányoztál neki. De hiszen kidouból is gyengébb volt annál, mintsem ahogyan emlékszel rá. Eszedbe jut, hogy először és utoljára akkor történt vele ilyen baleset, amikor az első gyakorlati órán voltatok Kohakunál. Egyszerűen túl sok energiát töltött bele az energiagömbbe, így pedig idő előtt felrobbant. Gyakori hiba azoknál, akik tulajdonképpen kezdő kidou használók, azonban van hozzá érzékük. Csupán idő kell az energia kontrollálásának megtanulására.
Döbbenten, fagyottan néz veled farkasszemet, mint aki hirtelen azt se tudja, hogy mit mondjon. De hiszen te is hasonlóan viselkedsz. Te sem tudod, mivel kezdd... Annyi minden van, amit szeretnél neki elmondani! Ő azonban csak egy dologra kíváncsi.
- Ki vagy te? - fájdalmasan marnak beléd a szavak. Kérdése azonban határozott, még ha hangja bele is remeg, ahogyan kimondja a három szót. Zaklatottnak tűnik. Sőt, tulajdonképpen az is.
Látszik rajta, mennyire nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nem érdekli már az óra sem. Csak abban biztos, hogy valami olyasmi történik vele, amit nem igazán képes felfogni. Megpróbál felkelni a földről, ha pedig gondolod, akár a kezed is nyújthatod számára, hogy segíts neki. Meg tudod érinteni. Húsból van, éppen úgy, mint te. Tapinthatod, láthatod, hallhatod, érezheted. Igen, biztosan ő... De akkor miért kérdezett tőled ilyet? Vagy talán kérdése épp annyira letaglóz, hogy kifakadsz ittlétére?
Kohaku-san egy pillanat erejéig tekint csak feléd. Ha odanézel, akkor feltűnhet neki, hogy azon vacilál, megkérdezze-e tőled, hogy minden rendben van-e. Azonban sürgősebb dolga akad, amikor ezúttal egy másik elsőéves diákja robbant be egy energiagömböt. Sóhajt egyet, s a diákhoz siet, hogy néhány kedvesnek éppenséggel nem mondható szóval megdorgálja ügyetlenségéért ("hát nem megmondtam, mucikám, hogy ne hajlítsd be a könyököd?"), s segítsen kijavítani annak hibáit. Nem fog megakadályozni abban, hogy testvéreddel beszélgess. Talán nem. Már ha valóban a testvéred. Őszintének tűnik pedig. Őszintén nem emlékszik rád.

Tárgy: Re: Tükörtánc Szomb. Szept. 07, 2013 7:43 am

Szívfájdítóan hat a kiejtett egyetlen mondat. Fájó, épp, hogy nem csapva át valódi, fizikai fájdalomba marcangolja ez a néhány egyszerű szó. Nem is csupán a szavak – ezek a szavak Tőle – és az, ahogy mondta őket... Túl őszintén nem érti, ki is ő. Nem csupán játék, tréfa. Sokkal megrázóbb, mint a tény, hogy itt áll előtte, húsból, vérből, az övéből. Érzi és felismeri a belőle áradó reiatsut, látja, megérintheti, nem csupán képzeli. Hitetlenül kacag fel, képtelen az egész, ám mindenáron hinni akarja, e kettősség pedig őrjítő.
- Hogy én ki vagyok? Te ki vagy? – kérdezi segítő kezet nyújtva a másiknak. Gondosan le is porolja, miután talpra segítette. Nem is igazán helyes a kérdés, hiszen pontosan tudja rá a választ. Hiszen csalhatatlanul biztos benne, tulajdon húga, ki előtte áll. A helyénvaló kérdés csupán az, hogyan?
- Szegénykém, jól beverhetted a fejed – nyúl a tükörmás felé, féltőn, szeretőn simítva végig képmása arcán, ha az nem ellenkezik. Túl egyszerű és túlságosan szép egyben, ami történik. Túlontúl mesterkéletlen. Minden mozzanatában tökéletes. Leszámítva a tényt, hogy halott testvére előtte áll, elevenen, s nem tudja, ki is ő. Keserűség mérgezi meg a viszontlátást, minek felhőtlenül örömtelinek kéne lenni. Mint akibe belerúgtak, hosszú idő után felemelkedett a földről, s mintha valaki csak ezt várta volna, visszataszítja ismét.
Sokat siratta és még többet gondolt húgára. Egy idő után csak az emlékek, a legszebb együtt töltött idők képei halványultak el, aztán már a hiánya sem volt olyan fájdalmas, mint korábban. Egyetlen dolog volt, mit mindig magában őrzött belőle, az arca, mi minden nap visszanézett rá a tükörben.
Próbálhatna szabadulni, ellenkezni, üvölteni, elfuthatna. Mégis hagyja, hogy így legyen. Sem a hely, sem az idő nem megfelelő, hogy megkérdőjelezze a másik ittlétét, alapjában véve akár a létezését.
A tanárnőre néz, kérdőn, talán ő az, ki választ adhatna ezer és egy, az elméjét tépázó kérdésre. Egy pillanatra tekint rá csupán, nem hagyva időt, hogy megszólítsa, újra a többi diákra koncentrál. Habár különösnek tartja, hogy az előbbi esetnél nem sietett a segítségére, mi több, szóvá sem tette Hikari ügyetlenkedését, egyetlen dorgáló szó nélkül hagyta, nem von le belőle mélyreható következtetést. Sokkal nagyobb gondja is akad, minthogy a nő különös viselkedésén akadjon fenn. Magukra maradva veszi a bátorságot, hogy kézen fogva húgát gyengéd erőszakkal maga után vonszolja, ki a gyakorlótérről.
- Gyere – nem törődve most olyasmivel, hogy ezért mit fog kapni – elrángatni egy diákot az óra kellős közepén. De jelenleg a vizslató tekintetek és a sugdolózás a hátuk mögött, mire legkevésbé szükségük van adott pillanatban. Minden más most eltörpül kettejük mellett, a tény mellett, hogy újra ketten vannak. Túl sok kérdésre kell most választ kapnia és minden bizonnyal ugyanígy megválaszolnia, ez most a legfontosabb.

Tárgy: Re: Tükörtánc Kedd Szept. 10, 2013 11:46 pm

Az első döbenet után eluralkodik rajta a kétségbeesés. Ő mindig is az a személy volt, aki gyorsan próbált reagálni a krízisekre, mindig mindenre volt valami válasza, mindig mindenből a maximumot próbálta nyújtani. Talán csak akkor láthattad így, amikor a szemed előtt végzett vele az a lidérc. Ez azonban másfajta kétségbeesés. Igaz, csakúgy, mint akkor, megint nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.
Mint aki nem tud magához térni ebből a sokkból. Pillant félre tanárnőjére, hátha majd ő megmenti, vagy felvilágosítja őt arról, hogy ez mi. Ez valami vicc... valami próba? Valami tréfa? Azonban Kohaku nem foglalkozik veletek. Ugyan felétek néz, de éppen csak hümmög valamit az orra alatt. Láthatóan jobban lefoglalja őt, hogy egy nyurga, vézna fiút tanítson meg a helyes alapállásra és kéztartásra.
Itt az idő. Remek alkalom arra, hogy elrángathasd testvéred, hogy kicsit privátabban beszélgethess vele, távol Ueshima-san kajtató szemeitől. Bár nem tudod, mennyire pletykagép, azon nem csodálkoznál, ha híre kelne ennek az esetnek. Mégis, most talán ez az a dolog, ami a legkevésbé foglalkoztat. Elfogadja a felé nyújtott segítséged, karját kinyújtja felé. Megérinted, érzed testének melegét. Mintha kicsit remegne is... Furcsa, nem? Az érzelmi sokk hihetetlen dolgokat képes művelni az emberi testtel.
- Na de... - reménytelen tiltakozás az ellen, hogy elrabold őt órájáról, de nem kéreti magát sokáig. Még akkor is kezét fogod, mikor már viszonylag messze vagytok a tanárnő oktatásától. Jól ismered már az Akadémiát, s tudod, hogy ilyenkor nem sokan vannak az akadémiai parkban. Ugyan innen is hallani Ueshima-san óráját, s az elhangzó, kisebb robbanásokat, mindez inkább egyfajta távoli, összemosódó zaj számotokra. Egy lélek nem jár ilyenkor a parkban. Tökéletes hely, hogy átgondold, mi is történhetett.
- Á, tudom már! Te... te biztosan a zanpakuto lelkem vagy! Talán... - próbál valamiféle magyarázatot keresni. Bármilyen butyuta ostobaság is, amit mond, legyen az bármennyire fájó, szívbe markoló számodra, talán már kezded felfogni, hogy testvéred tényleg nem emlékszik rád. Nem tudja, ki vagy. Először lát. Vagy talán még nem jöttél rá? Nem, testvéred nem az a mókamester típus... már leszámítva azt, amikor gyerekkorotokban próbáltatok másokat megviccelni. Igaz, akik jobban ismertek titeket, mindig hamar rájöttek a tréfára. Elvégre hiába a szinte teljesen azonos külső, testvéred általában többet mosolyog. Valahogy mindig pozitívabban, kicsit naivabban állt hozzá a dolgokhoz, erről pedig könnyedén megkülönböztetett titeket az, aki egy kicsit is ismer titeket. Ugyanaz a hanglejtés, ugyanaz a tekintet. Az Akadémián is mindig voltak olyanok, akik számára egyszerűen összetéveszthetetlenek voltatok.
- Ami azért furcsa, mert elvileg még nem kaphatnánk zanpakutot... - teljesen összezavarodott, ezzel pedig talán téged is összezavar. Kezedet azonnal elengedi, és magához húzza azokat. Még mindig azon agyal, te vajon miért kérdeztél vissza tőle, hogy ő kicsoda. Feszülten pillant rád, láthatóan tőled vár válaszokat. Bármi magyarázatot. Látszik, hogy ő sem hiszi el teljes egészében saját kijelentését.

Tárgy: Re: Tükörtánc Vas. Szept. 15, 2013 9:41 pm

Magyarázat nélkül húzza maga után, úgy szorítva testvére kezét, mintha csak az élete múlna rajta, s ha a másik tiltakozna, se tenne másképp. Egészen a parkig meg sem állva, messze mindenkitől.
Megtorpanva épp felé fordul, semmire sem vágyva jobban, minthogy magához vonva, sok idő óta újra megölelhesse. De még mielőtt megtehetné, elhangzik egy kérdés. Egy ostoba, egyáltalán nem ide illő kérdés. Meglepetésében megfagy a mozdulat közben, elmarad a tervezett ölelés.
- Hogy a micsodád? – értetlenül néz végig magán, cseppet sem fest kardléleknek. Csupán értetlen arckifejezés a válasz a feltett kérdésre.
- Áh…értem már – nem fejti ki bővebben mire gondol, leginkább csak magának válaszolva előbbi kérdésére. Hiszem Futago no Kaminari is pont úgy néz ki, mint húga, talán ez most visszájára fordítva lett kifigurázva. Poénnak ez viszont igen rossz lenne.
- De elég ebből az ostoba játékból – amint kimondja, egyből meg is bánja, ahogy a másik arcára tekint. Nem játszik, nem tréfál. Nem tud, még ha akarna, sem tudna neki hazudni. Valóban nem ismeri fel. Hagyja, hogy a másik eleressze, nem tiltakozik, nem kap utána. Mindkettejüknek enged egy kis teret, hátrébb lép, időt akarva hagyni, hogy ő, ahogyan a másik is, feldolgozhassák a tényt, hogy ki is áll előttük.
- Én én vagyok, mindig is az voltam. De akkor most te mondd meg, ki is vagy? – széttárt karokkal, értetlenül áll. Ismét feltette a kérdést, melyre igazán nem akar választ kapni. Egyetlen igazságot akar létezőnek vélni, ám félő, koránt sem azt hallja majd, mire oly nagyon vágyik. Félve, rettegve a másik válaszát, karba font kézzel fel-alá kezd járkálni előtte, mintegy tiltakozásképp, hisz valóban nem akarja tudni a választ. Titkon, legbelül, még mindig vágyik a mesére.
- Te… te… – vádlón mutogat a másik felé. Ő maga sem tudva igazán, mit akar mondani. Csak nézi, végtelennek tűnő másodpercekig, keresve a szavakat. Összeráncolt szemöldök alatt dühös szikrák pattognak a szürke szemekben, hallgatása olyan, mint a vihar előtti csend.
- Te nem lehetsz itt! – tör ki belőle mégis, talán a kelleténél ingerültebb hangnemben, mint amilyennek eredetileg szánta. Mint előbb a tündérporos mámor, most ugyanolyan gyorsan önti el a féktelen harag. Nem is annyira az előtte állóra, mint inkább tudatos, józanabbik énjére dühös, mely lassacskán felülkerekedik, hogy visszarántsa a valóságba. A zavarodott, s talán mostanra ijedten rámeredő gránitszürke szemekbe nézve ráeszmél, talán túl messzire ment.
- Te… - elmosolyodik, mosolyában azonban több a keserűség, mint az őszinte öröm. Lemondóan hajt fejet, maga sem tudva igazán, mit akar, vagy mit kellene mondania.
Legalább annyira zavarodott, mint a szemközt álló. Tulajdon képmása, kinek mindene, ránézésre, ugyanolyan, mint azé, akit elvesztett. De ez a valaki mégis más, valaki, aki nem tudja róla, ki is ő. Hogyan lehetséges, hogy élő, kinek halottnak kéne lennie, é ez az élő mégsem az, kinek hinni szeretné? Ha ő is lenne, nyilvánvaló, semmi sem maradt abból, kit annyira szeretett. Ez a valaki már nem tulajdon másik fele, csupán egy tökéletes, de idegen képmás. Minden, ami őket, kettejüket, együtt jelentette, már csak emlék. Poros mementók, melyek csak az ő elméjében léteznek. Ez az, miről eddig oly nagyon nem akar tudomást venni, ami ellen üvöltve próbált tiltakozni. Persze, ettől sem lett jobb, nem oldott meg semmit, talán rontott is a helyzeten.
A tehetetlen düh felveri maga körül a port, örvényként vonva körbe rohamoz meg valamit, tereli felszínre, így magával hozva egy ódon emléket. Két pöttöm lányka táncolt a kertben…
Révetegen maga elé meredve kezd halk dúdolásba, egy dalba, mi az övék volt, mindenkor, másba már nem kapaszkodhat. Oda sem nézve, csupán reménykedve nyújtja előre karjait, táncra hívva, párra várva ebben az ostoba színjátékban. Most semmi sem számít.

Tárgy: Re: Tükörtánc Kedd Nov. 12, 2013 8:37 am

Látszik rajta, ő sem hiszi el mindazt, amit mond. S nem csak azt, ami akarva-akaratlanul elhagyja vékonyka ajkait. Azt sem igazán hiszi, amit lát. Valóban valóságos? Te tényleg létezel? Hiszen ott vagy! Élő, lélegző bizonyítéka, nem vagy káprázat! Még hozzád is tud érni. Igen, megérinthet! S ami még fontosabb - te is ugyanúgy érzed bőrének tapintását. Ő az, te vagy, ti vagytok azok! Ti, kiket valóban képtelen szétválasztani bárki! Még a halál sem volt képes rá. Valamiért, valami csoda, vagy éppen kegyetlen tréfa során újra összefonódik sorsotok. Hiszen találkozásotok bizonyára sorsszerű. Mi más is lehetne? Miért is lehetnétek most mindketten itt?
Érted. Valóban érted? Vagy mindez csupán nyers kifogás, ne kelljen a valósággal szembesülnöd? Már ha szembesülhetsz vele igazán. Talán éned egyik része még mindig szkeptikus. Talán az a részed magyarázatért, válaszokért kiált. Talán nem kíván mást, mintsem a valóságot. Hiszen mindez túl sok, túlságosan sok így egyszerre. Túlontúl sokat kíván meg számodra a helyzet - hiszen hinned kell. Hinned kell valakiben, kiről nem tudod, hogy valóban itt lehet-e. Vagyis, valójában lehet, nem is neki nem hiszel. Túlságosan őszinte. Lehet, te önmagadnak nem hiszel. Félsz, hogy becsapod magad. Félsz bízni magadban. Félsz újra szeretni, s újra közel engedni. Hiszen egyszer már elveszítetted, te pedig csak megkukultan ácsorogtál, s semmit sem tehettél érte. Félsz, hogy a szemedre hányja? Rettegsz tőle, mi lesz, ha megtudja? Tán haragszik rád? Talán sosem felejti el? Te túlélted. Ebből a szempontból jobb lettél nála. Talán egy miliméterrel amúgy is mintha nagyobb lennél nála. Nem sokkal, éppen csak egy pindurnyival. Ikreknél ez állítólag normális. Vagy csak te képzelted be magadnak.
Éned másik része azonban azért rimánkodik, hogy fogadd el végre. Higyj neki, könyörög neked, bízz benne, s hagyd magad a boldogságban úszni, a mámorban elvakítani! Hiszen újra itt van! Kaptál még egy esélyt a Sorstól - s ez egy olyan dolog, amit nem lehet elszalasztani. Talán a legjobb lenne, ha egyszerűen engednél ennek a felhőtlen örömnek, a valódi boldogságodnak. S tekints el mindentől, mi eddig történt, vagy nem történt. Immáron mindketten tiszta lappal kezdhettek.
Amikor pedig eme két ellentétes érzelem találkozik, akadsz el félúton, s érzel valamiféle tompa sajgást homlokodon. Beléd nyilall a fájdalom, s egészen olyan, mintha valamilyen féreg akarna beléd furakodni. Talán nem veszel tudomást erről, talán viszont igenis, odafigyelsz erre. Már ha pontosan feltűnik, mire is figyelj.
Kitörésedre megszeppen kissé ikred, s hátrál egy lépést. Ugyanolyan zaklatott, mint te, ám láthatóan ő keresi a szavakat, hogy mégis hogyan juttassa ezt tudomásodra. Néha látszik rajta, hogy meg-megszólalna egy-egy mondatra, azonban mielőtt egy szót is kiejtene száján, inkább elhallgat. Azonban tűri vizslatásod, s most már némiképp nagyobb önbizalommal méreget. Ideje felmérnie, ki vagy, s miért is hasonlítasz rá ennyire.
- Tagaki Hikaru, az Akadémia első tagozatának tanulója. - sóhajt egyet mondata végén. Kérdésedre választ adott - te azonban valószínű, nem barátkozol meg ezzel. Talán felkavar. Talán megőrjít. Talán a tébolyba kerget.
Mielőtt azonban józan eszed megbizonyosodhatna róla, hogy csak káprázattal, csalással, vagy a szivárványos megkönnyebbüléssel állsz szemben, kezdesz bele végső próbádba - egy réges-régi dalba, melyhez megannyi emlék köt. Az első néhány másodperc után azonban már nem egyedül dúdolod a dalt. Képmásod tökéletesen lemásolja mindazt, amit te dúdolsz. Vagyis, talán csak az elején tökéletlenül, egy picikét megkésve. Mindez azonban hamar változik. Hiszen annyit énekeltétek!
Kezdesz bele a "táncba", hogy a pengeélen táncoló délibábot sarokba szorítsd. Tökéletesen veszi az adást. Kezd bele ő is a játékba. Az érzés ismerős, a mozdulatok ugyanazok - azonban azt tapasztalod a mámorban eltöltött, hosszadalmas idő után, hogy te nem is őt látod "táncolni". Hanem azt, aki az emlékeidben van. Emlékeid a szó legszorosabb értelmében peregnek le előtted. Mintha egy virtuális valóságban vetítenék le előtted a mozdulatsort, amit vele együtt művelsz. Ettől az egész olyan zavarossá válik.
Vajon csak a nosztalgia öltött nálad ilyen valóságos formát? Vagy itt valami másról van szó? Képes leszel rá, hogy a dolgokat a maguk valóságában lásd ebben a kellemes, kellemetlen, delíriumos állapotban? Vagy örökkön belemerülsz az álmaidba, a vágyaidba, reményeidbe, melyeket soha nem kaphatsz meg?

Tárgy: Re: Tükörtánc Szer. Nov. 13, 2013 1:17 am

Az elhangzó névre görcsbe rándul a gyomra. Lehetett volna, de mégsem ugyan az, mint amit várt. Nem köt bele, nem tiltakozik, hiszen ez a valaki már valóban más lehet, s ha idővel saját képére próbálná formálni, sem kapná vissza ugyan azt, akit elvesztett.
Utolsó esélyébe kapaszkodva, végső próba elé állítva a másikat kezd dúdolni. A régi dallamhoz a várttal ellentétben nem csupán szemközt, de belülről is felcsendül, csatlakozik egy visszhang, tudatva, nincs egyedül. Szólni, kiáltani akar a hang, tiltakozni a látott ellen, Ő az ki valós, és egyedüli, féltékenyen mar a tudatba, talán sejtve valamit, miről gazdája nem akar tudomást venni. Láthatatlan erő rántja vissza, s mintha tűz égetné, rebbennek el kezei az olyan nagyon érinteni vágyottól, míg szinte már üvöltve ágál a másik, az ellen, mit tenni akar. Kényszeríti magát, hogy kitörjön a nem létező béklyókból, erővel taszítva el egyiket, kapaszkodni vágyva a másikba. Érzi, választás elé állították. Vagy hozzá fut, kit maga előtt lát, vagy bizalmat szavaz a kérlelő hangfoszlánynak, s hátat fordít a hús-vérnek.
Dalra, a régire, s felkérésre válasz érkezik, kéz fonódik kézbe, túlontúl valódi és ismerős az érzés. A hangok, mozdulatok, nem ösztönszerűek, egy régi emlék mesterkélt másának tűnnek, mintha nem is szabadon tennék, amit tesznek, azt mintha már milliószor gyakorolták volna. Ismerősek a léptek, nincs benne semmi új. Semmi játszi könnyedség, gépiesnek hat az egész, sokszor, sokszor ismételtnek. Hiányzik belőle az, ami régen. Ha változtat valamin, egyből esetlennek, megerőszakoltnak tűnnek a mozdulatok, azokra nem spontán érkezik a válasz, mint történnie kéne. Hiányzik valami fontos, valami megfoghatatlan belőle, az, amitől nem csupán testvérek, ikrek, egymás mellettiek, hanem valójában egyek voltak. De mintha csak kívánsága teljesülne, utóbb minden mégis olyannak tűnik, mint egykor volt és megtörtént, számosszor. Még a virágok illatát is érezni véli, talpa alatt a füvet, amiben táncoltak, s mintha már nem is tulajdon képmása kezét fogná, gyerekkori önmaga áll előtte. Ijedten rezzen össze az elé törekvő képre, egy lépést elhátrálva a jelenéstől, a kislánytól, kinek még mindig a kezét fogja.
Pillanatnyi megingását kihasználva egyre erőszakosabban tolakodik előtérbe a másik is. Legerősebb érvként, mit most a benne élő felhozhat, újra felzendül a dal, mi egykor kettejüké volt, s most is ugyan az, csupán mással osztozik rajta. Ő maga már nem is hallatja hangját, megfagy a táncban is, kéz a kézben állva értetlenül tekint az előtte állóra, s ugyanilyen értetlenséggel hallgatja a kétfelől visszhangzó dallamot. Kinek higgyen, melyik félhez húzzon? Zúgva kavarognak benne gondolatok és érzelmek, hajszolva, űzve egymást, nem találva kiutat a kavalkádból. Úgy érzi, menten felrobban a feje.
- Csendet! – tör ki végül teljes tanácstalanság közepette, a káoszba fulladó kánon nem hogy segítene a probléma megoldásában, csupán ront a helyzeten. Kirohanására az álomszerű kép szertefoszlik, újra a felnőtt képmás áll előtte. Egy hasonmás, kinek nem szabadna léteznie. Elereszti a fantomot, bizalmatlanul méregetve lépdel el tőle, mintha már a saját szemének sem hinne.
- Az én nevem Takagi Akira. A tiéd pedig Hikari volt. És bármennyire is szeretném, ő nem lehet itt – hajtogatja újra, győzködve magát, akármennyire is valótlannak tűnik szembemenni azzal, amit a két szemével lát. Próbálja felidézni az utolsó képet, a legutolsót, mit olyannyira gyűlöl, amit oly régen próbált feledésbe taszítani, mélyre zárni, de amire most mégis szüksége van. Jutalmul, mintha csak meghallgatásra talált volna a kérlelő, valótlan, mégis érezhető ölelésbe vonja a másik erő, akárha már győzelmét ünnepelné, s ő most tiltakozás nélkül enged neki. Talán utóbb bánni fogja a választást, hogy mellette döntött, nem hagyhatja figyelmen kívül, miben volt eddig társa. Most mégis ésszerűbbnek tűnik kiállni amellett, ki nem csupán vele és mellette jött világra, hanem saját lelkéből született. Feltekintve az eleven képmásra, kényszerűen, fogcsikorgatva ugyan, az egyetlen biztos emlékbe kapaszkodik, mi hozzá köthető. Bármennyire is fájó, olyannak akarva látni az előtte állót, mint legutoljára volt. Halottnak.

Tárgy: Re: Tükörtánc Pént. Nov. 29, 2013 5:16 am

Talán csúfos tréfát űznek veled. Talán csak legrosszabb rémálmodban gyötörnek. Mintha szándékosan akarnának kételyek közé taszítani. Foganhat meg benned a gondolat, mikor nevét meghallod. Nem ő az. Vagyis ő az, de még sem. Ennyire eltorzulna az a bizonyos tükör? Ennyire fals képet mutat múltad szeletéről?
Nem vontad kérdőre a személyt, pedig megtehetted volna. Lehet, elméd még évekig fog kattogni ezen, hogy mi lett volna, ha mégis megkérdezed. Másrészt viszont mintha ezzel is az elengedés felé hajlanál. Elsőre csupán a nevét engeded el, majd aztán a teljes személyét. Talán a legjobb módja a feldolgozásnak.
Emlékeid a szó szoros értelmében megelevenednek. Hol ikermásod valóját látod magaddal táncolni, hol pedig a tűnékeny káprázatot, még gyermekként kergetvén régi álmaitokat. Vagy vajon nem is a kislány a káprázat, hanem az, kit magad mellett tudhatsz? Már ha valóban magad mellett tudhatod őt. Megszavazod számára a bizalmat? Vagy nem engeded, hogy egy hamis illúziókép teljesen feleméssze mindazt, melyet hosszas magányod alatt összekuporgattál? Talán olyan az egész, mint egy hazárdjáték. Talán megéri vállani a kockázatot. Vagy éppenséggel tudni kell feladni, mielőtt mindent elveszítesz.
Időd lassan lejár. A mókának is mindjárt vége már. Időd pedig röghöz köt - választásra késztet. Kényszerít belső éned arra, hogy végre döntést hozz. Bontakozzék ez ki bárhogy; kétségekkel teli ölelésben, dühödt felhangban, kábító sikolyokban, mindegy, hogyan, de valahogyan döntened kell. Véget kell vetni az egésznek! Minden pedig csakis rajtad áll. Érzed valahol odabent, hogy a tánc nem volt meggyőző, s minden olyan torz, morbid képet mutat neked a valóságról. Valahol ott dobog benned a valóság. Testvéred meghalt. Már nem erre a világra való. Azonban számolnod kell azzal is, mi a leginkább húz mégis letargikus boldogságba. Mintha két szíved lenne. A másik már nem az igazságért, nem a valóságért, nem a realitásért lüktet. Sokkal inkább azért, hogy mégis csak küzdj érte, ne pedig ellene. Kétségbeesetten visszhangzik sóhajtásokkal teletűzdelt könyörgése, erőtlen kezeit felfelé nyújtja, mintha szakadék széléről kéne beleesnie érzéketlenség mélységes, sötét, végtelen csapdájába. Ez a másik hang, ez a másik szívverés azt akarja, hogy ragaszkodj hozzá, hogy kötődj hozzá, hogy még mindig higyj a hihetetlenben. Talán csodák még mindig léteznek. Talán a varázslatok mégis valóságosak. Talán van esélyetek együtt, közösen egy új, boldogabb életre.
Döntesz végre. Döntesz, döntésed meghozatalába pedig elég időt adtál önmagadnak. Meghallgattad mindkét feled, s hiába a sok kétség, hiába vagy képtelen arra, hogy tényleg higyj mindabban, melyet másik feled ittléte képvisel, legalábbis kellene, hogy képviseljen, te mégis úgy döntesz, ezúttal engedsz az elkeseredettségnek. Belekapaszkodsz, megérinted, táncotok végét ezzel koronázván meg. A teste egészen meleg. Az illata a régi. A tartása is ismerős. Karjait azonban magasra emeli. Nem viszonozza mindazt, melyet te meg szeretnél adni neki.
Talán eltaszított volna? Szinte kézzel foghatóan sugárzik belőle az apátia. Az apátia igen, azonban a reiatsu egyáltalán. Mintha egészen más erők működtetnék őt. Majd arckifejezése megváltozik, szándékosan vszájalós vigyort villant, olyat, amilyet eddig legfeljebb horrorfilmekben láthattál a legrosszabb sorozatgyilkosoktól. Tekintete pedig más lesz. Ugyan alakja megmarad, nem csak szeme színe - egyik zöld, másik kék -, de valami más is megváltozik. Mintha egészen szándékosan akarna ártani neked.
- Szép, szép, kár, hogy csak káprázat az egész. - búgja súgva füledbe, s kényelmesen sétál arrébb két lépést.
- Játék, játék, játék! Jó játékszer voltál. Majd játszol velem még, néni, ugye? - teszi fel kérdését, a porcelánbaba pedig lilás füstbe burkolózva tűnik el szemed elől. Szándékosan nem magyaráz meg semmit, szándékosan gyötör azzal, hogy kétségek között hagy. Ő jól szórakozott, s ami még ennél is fontosabb - játszva tanult valami újat.

Tárgy: Re: Tükörtánc Szer. Dec. 04, 2013 1:33 am

Az elképzeltet, a látni vágyottat, melyről végső bizonyosságot nyerhet, mi végleg megerősíthetné, nem kapta meg. Ugyanúgy áll előtte, tükröt tartva, nem torzulva, hogy kevésbé élőnek mutassa magát. És bár elhatározásra jutott, kinek az igazában hisz, még egy utolsót, akár búcsúzóul megengedhet magának. De a másik mellett pártot fogva már nem fordulhat vissza. Hiába fonja ölelésbe, egy utolsóba, érintését, illatát vágyva, hogy még utoljára kapjon valamit, mit magával vihet. Hiszen bármennyire nem is lehet valós, valahol mégiscsak ő az. Annak ellenére is így gondolja, hogy valami csalhatatlanul hiányzik belőle. Nem érezni felőle a mindig megnyugtató, biztonságot sugalló, sajátjához annyira közeli lélekenergiát. Valaminek mégis kell legyen, ami egykor ő volt, hiszen anélkül nem csalhatta volna meg ennyire. Ebbe a megmagyarázhatatlanba próbál még egy kicsit kapaszkodni. Viszonzás, hiába szeretné immár, mégsem jár. Döntése nem maradhat következmény nélkül. A hamis tiltakozón, tétlenül fogadja immár a ragaszkodást. Semmittevésével, viszonzatlan ölelésével szinte félredob, többet ártva, mintha viszont vonná magához. Ha tehetné, most visszaforgatná az időt, csupán néhány percre, csupán akkorra, mikor még hinni vélte valósnak a csodát. Hibát követett volna vele, hogy hagyta semmivé foszlani a lehetetlent? Közönytől fájó képmásán pihen meg két keze, közrefogva a jól ismert arcot, szenvtelenségét megtörőn, maszkja dermesztő vigyorba torzul. Színjátszóvá lesznek a gránitszürke íriszek, azok immár nem mutatnak tökéletes tükröt sajátjával. Így, ugyan még hasonlón, de egész másként, már nem játszva szerepét mutatkozik meg, felfedve az igazságot. Elhátrálva, két lépéssel mintha csak szakadékot vájt volna, végtelennek tetszik a távolság. Az űr pedig, mi kettejük közé feszül, szinte összeroppantja. Nem ő volt az, tudja immár, s még csak nem is valóság. Ésszel feléri a hallottakat, mitől megkönnyebbülhetne, mégis mélyen, legbelül fájón tátong az üresség nyomában.
És elvesz mindent, az utolsó torz képet is, eltörli a képmás létezését, mintha soha meg sem történt volna. Némán, tátott szájjal áll a tünemény nyomán, szólni képtelen. Hogy mindez játék lett volna csupán? Ismerte a legtöbb játék természetét, ám ez túlment mindenen, mit valaha elképzelni mert volna. Több mint kegyetlen, fájóbb, mint valaha. Másodszor is elveszteni ugyanazt, mivel érdemelt ki ilyen súlyos büntetést? Várja, hogy felébredjen a szörnyű rémálomból, hisz mi más lehetett volna, de a valóság vigasztalanul nehezedik rá, mi történt, ha csupán neki is, és röpke időre, de mind nagyon igazi volt.
Ahogy lennie kéne, most mégsem hoz megkönnyebbülést az igazság, s ha lehet, még több kétség közé taszítja, melyre nem várhat választ. Dühösnek kéne lennie, magyarázatot követelni, felelőst keresni, továbbra is némán, tétlenül áll. S habár már nem látni a festett porcelán arcot, szemei előtt utolsó képként továbbra is ott lebeg, mintha örökre bevésődött volna. Mintha csak ez lett volna a cél, felkavarván a régi emlékeket, beletiporni a feledés keserű nyugalmába, az utolsó szépet is porig égetve, mit magában őrzött. Kigúnyolva kettejüket, mindent, mit együtt jelentettek. Ajándékként mit maga mögött hagyott, talán bosszúból, hogy hitetlen maradt, a másik pártját fogva, bemocskolta az utolsó szép képet is, mit őrizhetett volna.
Jó ideje csendbe burkolódzik a másik is, hogy kiállt mellette, nem jár érte jutalom. Nem áraszt nyugalmat, boldogságot, most támaszt sem nyújt, talán azt akarva, ezzel a démonnal egyként küzdjön meg, miután a legmélyebb gödörből már kirángatta, helyes útra terelve őt. De milyen jogon döntött úgy, hogy neki ez a jó? Talán hagynia kellett volna magát illúziókba rángatni, a végletekig abban élni? Meg fogja-e tudni valaha, jó döntést hozott-e, hogy a másik pártját fogta? A válasz egyértelmű, mégsem érzi magát jobban tőle. Perceket, vagy talán órákat tölt a jelenés hűlt helyét bámulva, várva, hogy történjen valami, mi megszabadítja, hogy valaki vállára téve a kezét megnyugtató szavakkal csitítsa. De az vajon valódi volna, ha megtörténne? Hiszen már a saját szemének sem hihet. Honnan fogja tudni, ha legközelebb tapasztal valamit, az nem csupán egy játszi délibáb, ki mondhatja meg, mi valóság? Csak áll, továbbra is kétségek közt vergődve, immár egyedül. És nincs vigasz.

Tárgy: Re: Tükörtánc Szer. Dec. 04, 2013 2:26 am

A küldetést lezárom. Jutalmatok 2500 LP és 3500 ryou.