A rendszeres kapitányi gyűlésen voltam, amin a szokáshoz híven nem sokan jelentek meg a kapitányok közül, jó, ha a fele itt volt. Mondjuk nem volt napirenden semmi eget rengető, de akkor is jó lenne, ha mindenki részt venne az ilyen gyűléseken. Szerintem ez a minimum, ha már megválasztottak minket kapitánynak, én el is szoktam jönni mindig, amúgy sem tart olyan sokáig, ha nincs valami hosszabb téma, amit meg kell beszélni.
Most sem volt ilyen, de mielőtt elengedett volna minket a Főkapitány, egy hírvivő tiszt kéredzkedett be egy üzenettel. Egy hatalmas ismeretlen lélekenergiát érzékeltek az Emberek Világában és parancsot várt erre a Főkapitánytól. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy a 12. osztag nem talált lélekenergia mintát Dreamerről, vagyis az ő lélekenergiája is egyelőre ismeretlen és neki sem valami kicsi. Csak nem ő lehet az? De mit keres az Emberek Világában? Kérdéseim bőven voltak és még abban sem voltam biztos, hogy ő róla van szó. Vesztenivalóm viszont nem volt, én akartam végezni Dreamerrel, vagy legalább megtudni, hogy miért csinálja azt, amit. Persze nem terveztem ezt egyedül véghezvinni, örültem volna neki, ha Anao is felem jönne, de nem biztos, hogy Dreameré az érzékelt lélekenergia, így majd csak azután tudok üzenni neki, ha meggyőződtem róla, hogy tényleg ő az, feleslegesen nem akarom magammal rángatni.
- Soutaichou-dono! Én utána néznék az ismeretlen lélekenergiának. - álltam ki a sorból és szólaltam fel a Főkapitány felé, hogy elkérjem magamnak ezt a feladatot. Szerencsémre nem volt semmi ellenvetés, így enyém lett a megtiszteltetés. Anaot előre nem akartam beavatni tervembe, hiszen ha tényleg nem Dreamerről van szó, akkor feleslegesen készül fel, vagy aggódik, hogy mi lesz. Ha pedig már akkor szólok neki, ha már biztosra tudom, hogy ő az, akkor már nincs más dolga, mint odajönni.
A gyűlés után egyből vissza is siettem az osztagomhoz, hogy elrendezzem ott a dolgokat, mielőtt elindulok az Emberek Világába. Nem terveztem, hogy ilyen rövid idő alatt megváltom a világot, de azért eligazítást kellett adnom a tiszteknek, hogy mit kell ellátniuk a távollétem alatt. Erre pedig pont elég volt ez a rövid idő és már útnak is indulhattam a senkaimon felé zanpakutoummal az oldalamon.
A Dangaion áthaladva volt időm megnézni a lélektelefonomon a 12. osztagtól kapott koordinátákat, amik jelzik hol észlelték azt az ismeretlen lélekenergiát, így talán egy kis időt is spóroltam. Amikor kiértem a köztes világból, már egyből tudtam, hogy merre kell mennem, vagyis nem volt gond, melyik irányba kell elindulnom.
Amikor már közeledben a pontos helyhez, biztos voltam benne, hogy nem téveszthetem el a helyet, mivel egy csomó ember nézelődött arrafelé. Először a levegőben álltam meg a tömeg fölött, ekkor figyeltem fel a nagyobb kráterre, amit mindenki figyelt. Így már kétség sem férhet hozzá, hogy jó helyen vagyok. Mivel a gödör közepén nem volt semmiféle nagyobb kődarab, ami meteorra emlékeztet, ezért gondolom ismeretlen barátunk itt ért földet és mutatkozott meg a 12. osztag radarján magas lélekenergiájával.
Lejjebb ereszkedtem a mélyedés közepébe, mivel kaptam egy szerkezetet a 12. osztagtól, amivel lélekenergia mintát tudok venni erről a helyről. Bár annyira nem bízok magamban, hogy tudom is használni, még ha el is magyarázták. Mondjuk, most újbóli ránézésre tényleg nem tűnik valami bonyolultnak, hiszen csak egy gomb van rajta, lehet, hogy csak a magyarázat volt feleslegesen hosszú és csak az zavart meg.
Letettem a szerkezetet a földre, majd megnyomtam a gombot, nem is kellett sokat várnom, már pityegett is jelezve, hogy készen van, ezért máris rácsatlakoztattam a lélektelefonomra, amin fel is villant egy pont. Shunpommal el is indultam az új célhelyre, hogy minél előbb meggyőződjek róla, hogy Dreamerről van-e szó. A lélektelefonom egy magas épület tetejére mutatott, ennél pontosabban viszont nem képes megadni a helyed, de ha ott vagyok, majdcsak fogom látni, merre.
Viszont amikor odaértem, nem láttam senkit az egész tetőn. A telefonom továbbra is azt mutatta, hogy itt van a lélekenergia forrása, de szemmel sem láttam senkit és lélekenergia érzékeléssel sem éreztem itt lélekenergiát. Láthatatlanná vált volna, vagy valami hasonló? Most elkezdhetnék itt csapdosni a kardommal a vakvilágba, de elég hülyén nézne ki, még ha nem is látja senki.
- Eliana? - a nagy agyalásom közepette megjelent egy ismerős arrancar is a tetőn, akit hirtelen nem tudtam hova tenni, mit is kereshet itt. Máris jött volna visszavágóért a korábbi küzdelmünk után? Még nem telt el olyan sok idő, hogy ilyen rövid idő alatt annyival erősebbé váljon. De ezt nem nehéz megállapítani, szerintem pár mozdulatából meg tudnám állapítani, hogy jobb lett-e korábbi szintjéhez képest.
Ám mielőtt bármilyen fontosabb társalgásba mélyedtünk volna, megjelent valaki más is ezen a tetőn egyik pillanatról a másikra szinte a semmiből. Egy kicsit elámultam ezen, de még meglepőbb a kinézete volt, pont olyan volt, mint egy Dreamer alteregó. Megvolt a Dreamerre jellemző kalap és az ízléses ruházat, nincs afelől kétség, hogy ő Dreamer.
Már húztam is elő a kardomat, hiszen elég közel volt ahhoz, hogy akár támadni is tudjon és nem hagyhattam meg neki ezt az esélyt. Persze el is távolodhattam volna tőle, de az nem lett volna kapitányhoz méltó, meg amúgy sem olyan gyenge Dreamer, hogy egy támadástól kifeküdjön. Ebből az egészből viszont nem lett semmi, még mielőtt bármit tehettem volna a kardkihúzáson kívül, valami beszippantott. Az utolsó. amit láttam, az Dreamer mosolygós arca volt, bár a maszk miatt nem tudom eldönteni, hogy ő is mosolygott, vagy csak a maszk volt ilyen. Ezután mintha a látásom eltorzult volna és miután rendbe jött egy teljesen más helyen találtam magamat.

Megérkezésünk erre az új helyre olyan volt, mintha a világ elfordult volna körülöttünk és átestünk volna ide. Erről a sajgó hátsó felem is tanúskodott, miközben feltápászkodtam a földről és leporoltam a ruhámat. Körülnézve kőfalakat láttam, amin itt-ott egy-egy fáklya volt elhelyezve fényforrásképp és egyetlen ebből a helységből kivezető út is volt előttünk. Valahogy nosztalgikusérzés fogott el, de nem jó értelemben. Valahogy arra a helyre emlékeztetett, ahol először találkoztam Dreamerrel, bár ez a hely nem pont ugyanolyan volt, nekem mégis az jutott eszembe. Akkor ott volt velem Anao, Tasu meg Arliva is és persze a csapat többi tagja. Valahogy most jó emlékként emlékszem vissza rá, még ha meg is akartak ölni, vagy rabszolgává tenni, vagy valami hasonló, attól még jó véget ért. És kár, hogy nem maradt így.
- Megint el akar játszani az áldozataival? - költői kérdésnek szántam és nem is Elianának, hanem csak úgy magamnak, inkább csak hangosan gondolkoztam. Nem szeretem, ha szórakoztatási eszköznek akarnak használni, azt meg végképp, ha nem első alkalommal. Legszívesebben átszelném a falat, hogy kijáratot csináljak és keresztülhúzzam a számításait, bár nem tűnik egy vékony falnak. Ekkor tűnt fel, hogy valami fontos hiányzik a tulajdonomból.
- Nincs meg a zanpakutoum! o.ő - jegyzem meg hangosan, ahogy feltűnik, amiért nyúlnék az oldalamhoz, nincs is a tokjában. Eszembe jutott, hogy mielőtt ide kerültünk a kezemben volt, de sehol sem láttam látótávolságon belül. Egy pillanatra bepánikoltam, de utána leesett, hogy ez is Dreamer egyik tréfája lehet, és majd visszaszerzem tőle, addig is megpróbálok nélküle boldogulni.
- Na, mindegy. - lehiggadtam és inkább Eliana felé fordultam, akiről még nem is tudom, hogy került ide. Mármint arra a tetőre, ahol én is voltam. - Bocsi, hogy te is belekeveredtél ebbe az egészbe. Hogy kerültél te is arra a tetőre? - próbáltam kitudakolni az Elianával kapcsolatos kérdéseimre a válaszokat. Közben viszont reménykedtem benne, hogy nem most akar rám támadni ebben a szituációban, amikor is fegyvertelen vagyok. Bár fegyver nélkül is meg tudom védeni magam, nem vagyok én olyan gyenge, hogy a fegyveremre kelljen támaszkodnom. Azonban nem nagyon tudom elképzelni Elianáról, hogy most akarjon megölni, hiszen már volt rá a múltban is lehetősége, hogy végezzen velem, ő még sem tette. Vagyis valamennyire biztonságban érzem magam, bár egy ismeretlen helyen vagyunk, ahol bármelyik pillanatban ránk támadhat valaki.
- Szerintem legyünk túl rajta gyorsan, induljunk el. - mivel nem volt nagyon választásunk, mint elindulni és csak egy út volt előttünk, nem volt nehéz kitalálni, mit is kéne csinálnunk. Ellenben tény, hogy maradhatnánk itt is, de az csak időpocsékolás lenne, lehet nem is jönnék ide az ellenfeleink, hanem arra várnak, hogy mi menjünk hozzájuk. Ha pedig itt maradnánk és feleslegesen várnánk, ellőbb-utóbb úgyis megunnánk és amúgy is elindulnánk. Az is tény, hogy ellenfeleink részéről sokkal előnyösebb, ha mi megyünk hozzájuk, mert akkor fel tudnak rá készülni és náluk lenne a meglepetés ereje. Bár az is igaz, hogy hogyha számítunk rá, hogy meg fognak támadni, akkor már nem nevezném olyan nagy előnynek, de még mindig jobb, mintha ők jönnék hozzánk.
Ahogy haladunk előre, a folyosó távolabbi része még sötétségbe van burkolódzva, de amint közelebb érünk máris felgyúladnak az ottani fáklyák is. A folyosó ide-oda kanyarodik, de út csak egy van, így nem kell azon gondolkoznunk merre is kéne mennünk. Egy idő után viszont azon gondolkozom, hogy meg kéne szólalnom és mondanom kéne valamit Elianának, de valahogy nem jut semmi az eszembe. Nem tudom, miről szokás ilyenkor beszélni, de valamit mégiscsak mondanom kell.
- És amúgy, hogy megy a sorod? - ennyire futotta tőlem, mert elméletileg ellenségek vagyunk, még sem kérdezhetek olyat, hogy vannak és mire készülnek kedvenc arrncarjaink. Ezzel csak kinevettetném magamat, hiszen úgy sem fogja elárulni fajtársait, ahogy én sem tervezem. Mindenkiben megvan ez a természet, hogy szeret valahova tartozni, legyen az a családja, vagy a fajtársai, ahhoz nyomós okra van szükség, hogy valaki ezt eldobja magától.
Lassan látszott a folyosó végén a fény és nem csak a távoli folyó sötétje, vagyis egy új terem következett. Nem sokban különbözött az előző helységtől, ahova először érkeztünk, ugyanolyan falak voltak fáklyákkal, csak ez a terem nagyobb bolt. A másik különbség meg az volt, hogy itt szemben is volt egy másik kivezető út, bár nem lehetett rajta kilátni, nem volt kivilágítva. Ami még különbség volt, hogy itt a földön a falak tövében csontvázak voltak, nem is kevés. Némelyikről még biztosan lehet tudni, hogy valaha ez egy ember volt, másik pedig inkább csak egy csontkupacnak látszik. Mintha egy teremnyi embert itt éheztettek volna ki, majd végül csak ennyi marad belőlük.
Eleinte nem akartam velük foglalkozni és csak végigmenni a termen, mindenfajta tétovázás nélkül, de valahogy gondolhattam volna, hogy ez nem lesz ilyen könnyű. Ahogy körülbelül a terem közepébe értem, mozgásra leszek figyelmes, ezért megtorpanok. A csontok elkezdenek remegni a teremben, majd az egészben lévők talpra állnak, a darabokra hullottak pedig ismét egy csontvázat alkotnak, és mindannyian ránk szegezik ilyen-olyan fegyverüket.
- Úgy tűnik, harcolnunk kell. Tiéd a bal oldali bagázs, enyém a jobb. Ha kell segítség, nyugodtan szólj. - mondtam Elianának, miközben már az ökleimet ropogtattam, jobb előre leszegezni, ki melyikekkel végez, mert akár egymás útjába is kerülhetünk, ha nem vigyázunk. Most gyakorolhatom egy kicsit pusztakezes képességeimet, hiszen kard nélkül kell harcolnom. Megmutathatom kedvenc pusztakezes stílusomat, ami az ellenfél lefegyverzéséből áll. Ha már én sem harcolok fegyverrel, akkor már más se tegye, így az igazságos.
A csontváz sereg közé vetettem magam és egyből lecsaptam az első kiszemelt áldozatra. Nem voltak annyira gyorsak, így még mondhatjuk, hogy könnyű dolgom volt, amikor az elsőnek kiütöttem a kezéből a fegyverét, majd egy pontos rúgással a gerincére is hasonló sors várt. Hasonló kombóval haladtam csontvázról csontvázra, de a harmadiknál feltűnt, hogy az első újból összerakta magát. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen, hiszen amikor még csontkupacok voltak is ugyanezt csinálták, akkor most miért ne lennének rá képesek.
Stratégiát váltottam, ha ripityára kell törnöm őket, hogy ne tudják összerakni újból magukat, akkor azt fogom tenni. Egy kicsit hátrébb mentem, hogy legyen egy kis helyen és kinyújtsam a kezeimet a csontvázak felé. Mivel nem voltak valami eszes lények, így csak felém jöttek továbbra is, így könnyebben tudtam őket a falhoz taszítani a Kami no Tesshou technikámmal. Így egyben törtem szilánkokra a technikám sugarába kerülő csontvázakat és tapétáztam ki a kézlenyomatommal a falat. Ezeket addig lövöldöztem, amíg épp csontvázakat láttam és reménykedtem benne, hogy már nem rakják ebből össze magukat.

- Nagyon vicces. :/ - nem nagyon tudtam jelen pillanatban értékelni Eliana humorát, még ha nem is estem kétségbe kardom elvesztésétől. Vagyis nem is elvesztésétől, hanem eltűnésétől, hiszen nem én vesztettem el, hanem valaki elvette. Nem vagyok én olyan felelőtlen, hogy csak úgy elveszítsem lelkem egy darabját.
- Nem azt mondtam, hogy játék, hanem, hogy játszadozik velünk, bár neki lehet, hogy játéknak tűnik, nekünk akár az életünkbe is kerülhet ez a „játék”. Én pedig nem tervezek itt meghalni. - ha már korábban vicceskedni próbált Eliana, akkor én meg beleköthetek a mondandójába, bár láttam rajta, hogy ezt komolyan mondta. Csak visszaadtam neki, ami járt és így már ki van egyenlítve a számla.
- De kaptam pecsétet, mint mindig, csak háborús helyzetben nem kapunk, de most nincsen. - mutattam meg a ruhámat arrébb húzva a mellkasom azon részét, ahol a pecsét szokott lenni, de most még sem volt ott az osztagom címerével ellátott jel. - Eltűnt! Pedig biztos rajtam volt, amikor átjöttem az Emberek Világába. Eltörölte volna ez a dimenzióugrás, vagy micsoda? - én magam is meglepődtem, fel sem tűnt ez a kis apró különbség eddig. Amúgy is mindig vissza szoktam fojtani a lélekenergiám a mindennapokban, így nem is figyeltem, hogy most is ezt csinálom és nem a pecsét teszi helyettem.
- Igen, a lélekenergia miatt küldtek, vagyis jelentkeztem a feladatra. Ha minden igaz, akkor az a kalapos fickó Dreamer, egy zanpakutou szellem. De mivel legutóbb is máshogy nézett ki, ezért ez nem biztos, de a kalap nekem erről árulkodik. Egy kapitánynak volt a zanpakutouja, akit magával együtt egy könyvbe zárt és más tiszteket is rabul ejtett. Valahogy viszont kiszabadult, pedig a könyv el lett égetve és most ki tudja, mire készülhet. - nem féltem ilyen információkat megosztani Elianával, az arrancarok ettől nem lesznek előrébb, ha meg tényleg ő az ellenfelünk, akkor jobb, ha ő is tudja ezeket.
- Nem érdekelhet, hogy mi van a riválisommal? - még ha csak azért is kérdeztem meg, hogy megtörjem a csendet, attól még igenis érdekel, hogy mi van vele, rendesen fejlődik meg hasonló. - Egy kezdő espada nem ellenfél a Gotei 13-nak. És te, mikor kerülsz sorra, rajta vagy már a listán? Megöljek párat, hogy felszabaduljon néhány hely? - természetesen nem gondoltam komolyan, amit mondtam, ha nem bántják az Emberek Világát, akkor nincs okom bántani őket, persze, ha ők támadnak rám, akkor már van.
- Nálunk is csak a szokásos van, semmi különös. Fenntartjuk a lelkek egyensúlyát, jelentéseket írunk meg hasonlók. - én is mondtam volna valami hasonló személyesebb dolgot, de hirtelen nem jutott semmi fontosabb az eszembe. Bár talán mondhattam volna, hogy Hajime hadnagy lett. *-*
A csapdák miatt nem nagyon aggódtam, ahogy Dreamert ismerem a korábbi találkozásinkból, ha ő azt akarja, hogy csapdába lépjünk, akkor csapdába fogunk lépni, ha akarjuk, ha nem, ha óvatosak vagyunk, ha nem. Ezért sem tétováztam, hogy áthaladjak az újonnan felfedezett termen, míg Eliana egy kicsit megtorpant.
- Ha espada lennél, te is lehetnél főnök. - ha annyira zavarja, hogy megmondom, mit csináljon, akkor emelkedjen magasabb rangra a sajátjai között és akkor én is egyenlő félként fogom kezelni. Bár ezt nem parancsnak szántam, csak hogy ne ugyanazokat a csontvázakat akarjuk elintézni. De tény, hogy mondhattam volna azt is, hogy én a jobb oldaliakat győzöm le, a lényeg így is ugyanaz lett volna.
A csontvázak első-második pillantásra könnyű ellenfeleknek tűntek, de harmadikra már nem voltak annyira azok. Elianának alább hagyott a védelme, így az egyiknek sikerült megvágnia, mivel miután apró darabokra is lettek törve, ismételten össze tudták magukat rakni. Szerencsémre én a falhoz nyomtam őket, így ezt távolról figyelhettem meg, Eliana viszont egy vérző sérüléssel gazdagodott. Természetesen most sem estem kétségbe, erre a szituációra is volt tervem, amit sajnos nem tudtam bevetni Eliana miatt. Mivel korábban ő is hallgatott rám, ezért most én is így teszek, kíváncsi voltam, hogy mire készülhet.
Mögé shunpoztam és meglepődve tapasztaltam, hogy egy Cerot készít elő a kezében, amit egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, de nem tettem szóvá, mert most biztos nem hallgatott volna rám. Láttam rajta, hogy az erejét akarja fitogtatni, hogy megmutassa milyen erős, de én ebből csak azt látom, hogy felelőtlenséget követ el. Miután romba döntötte a termet, megragadja a karomat és futásnak ered, mivel elkezdett beomlani a folyosó is. Mivel nem akartam, hogy a törmelék maga alá temessen, ezért egy idő után magamtól is futottam.
- Aho! - amint megmenekültünk és szusszantunk egyet, odamentem Elianához, ökölbe szorítottam a kezemet és egy kisebbet ütöttem a fejére. - Felelőtlenség volt Cerot használnod, ránk omolhatott volna minden. Nem gondolkozol előre? - oktattam ki Elianát, bár tény, hogy én akkor is meg tudtam volna védeni magunkat, ha ránk esik az egész épület, de most nem ez a lényeg. Okosabban is le lehetett volna győzni a csontvázakat, mondjuk megfagyasztjuk őket és akkor, ha össze is rakják magukat, nem tudnak mit kezdeni a fagyott testükkel. Amit meg Eliana csinált csak lélekenergia pazarlás volt, semmi más.
Tovább menve egy elágazáshoz jutottunk, két bejárat között kellett választanunk, merre is menjünk tovább. Látszólag a két irány ugyanolyanak tűnt, de ha jobban megnéztem feltűnt egy vérfolt a jobb oldali belsejében. Ebből kiindulva lehet, hogy ezt kéne választani, mert veszélyesebbnek tűnik, de lehet, hogy ez csak megtévesztés és igazából ez a könnyebb.
- Én is azt választanám... - mondtam, de még mielőtt folytathattam volna Eliana észrevett valami kapcsolókat, amiket egyszerre akar megnyomni, ezért segítek neki. A bejáratok felett elfordulnak nagyobb téglák, amikre valami szöveg van írva, mi is van azon az úton.
Eliana összefoglalja, hogy szerinte melyik úton mi várhat ránk, amikkel én is nagyjából egyetértettem, így nem akartam megismételni. A jobb oldalinál viszont engem nagyon zavart az az áldozat, nekem erről az jut eszembe, hogy egyikünknek fel kell áldozni a másikat, hogy tovább tudjon menni és ez nem nagyon tetszett. De mégis mindkettőnknek ez volt az első választásunk, mielőtt megismertük a leírást.
- Szerintem menjünk a jobb oldalin, mindkettőnknek az volt az első megérzésünk és azt mondják, hogy az mindig helyes. - indultam meg a jobb oldali bejárat felé, miután közöltem a véleményemet Elianával. Ha ő végül nem is így döntene, szerintem akkor is utánam jönne, mivel itt nem lenne tanácsos szétválnunk.
Beérve egy vérfolyammal találom szembe magamat, amiben cövekek vannak elhelyezve. Szóval erre akart utalni az egyensúlyozás. Mivel másképpen valószínűleg nem lehet átjutni, ezért hát ráugrok az első szimpatikus rönkre. Nem tűnt olyan nehéznek a feladat, a második rönknél viszont egy manó ugrott mellém valahonnan.
- Hozz áldozatot, hogy tovább juthass. - mondta, bár nem volt valami meggyőző, hiszen semmi sem gátolta az utamat, hogy tovább menjek. Vagy majd pont ő fogja? Simán arrébb rúgom miden erőfeszítés nélkül, ha szükségesnek látom. A manó viszont tovább állt és ekkor jött az igazi akadályozó erő. Egy hatalmas penge zuhant le az orrom előtt, amikor pedig felnéztem, láttam, hogy jön a következő is egyenesen felém. Gyorsan tovább is ugrottam, de ott sem voltam biztonságban, egyből haladnom kellett tovább.
Ezt az ugrást viszont egy kicsit elnéztem és egyenesen egy rönkmentes hely felé suhantam, ezért gyorsan Hyouga Seirannal megfagyasztottam a folyó egy kisebb részét. Ekkor eszembe ötlött, hogy talán az egészet is megfagyaszthatnám és a jégen könnyebben végig tudnánk haladni. Ez viszont már nem volt aktuális, ugyanis elkezdett olvadni alattam a jég. Vagyis nem csak egyszerű vérfürdő volt, hanem forró vérfürdő.
Shunpoval a legközelebbi biztonságos cövekre indultam, ahol végre megpihenhetek egy kicsit. Elianára is ránéztem, hogy is halad és furcsának találtam, hogy éppen az oldalához nyúlt, amiből a vért a folyóba csöpögtette és úgy indult tovább. Ez lenne az áldozat? Én is hasonlóan akartam tenni, ezért elharaptam az egyik ujjamat, majd eltartottam magamtól, hogy jó helyre hulljon a vérem.
Miután beleesett a vérem a folyóba, világítani kezdett néhány cövek, amik gondolom, az utat akarják nekem mutatni, merre is haladjak tovább. Természetesen megfogadtam a világító cövekeken keresztül nyújtott tanácsot és elkezdtem rajtuk ugrálni. Ezek körül is estek pengék, de itt már nem volt annyira veszélyes, csak hajolgatnom kellett, vagy gyorsan továbbugrani. Innen már nem okozott különösebb problémát számomra, gyorsan a végére értünk és meg is találtuk a kijáratot.
Kiérve egy újabb folyosóra kerültünk, de ez egy kicsit máshogy nézett ki. Ugyanúgy réginek tűnt, de már nem látszottak a téglák, teljesen sima volt a fal, ahogy a padló is. Ezen kellett végighaladnunk és séta közben feltűnt, hogy mintha egy kicsit lejtene az út, később pedig már biztos voltam benne, hogy lefelé megyünk.

- Nem tudom. - mondtam figyelmen kívül hagyva Eliana vicceskedését, mert valóban volt abban valami, amit mondott. Bár az is igaz, hogyha így lenne, akkor Dreamer könnyedén át tudott volna verni másokat is előttünk, hogy pusztítsák el neki a könyvet. Vagy ő nem is tudott róla, hogyha megsemmisül a könyv, akkor ő kiszabadul?
- Az enyém? Kb. olyan, mint amilyen voltam első találkozásunkkor, lusta és kicsit öntelt, de egy jó zanpakutou. - magyaráztam és most megtehettem, hogy azt mondok, amit akarok, hiszen most nincs nálam a kardom.
Talán egy kicsit sokszor emlegetem fel, hogy lehetne már espada, de hát mégis csak jobb elmondani, hogy egy espada a riválisom és nem csak egy egyszerű arrancar. A beszólásaimmal is csak hergelni akarom, hogy minél gyorsabban váljon erősebbé, hogy le tudja törölni a mosolyt az arcomról.
A folyosó, amin haladtunk, egyre csak lejtett és lejtett, egy idő után viszont nem csak ennyi volt a baj hanem, jöttek az akadályok is. Először csak apró vasgolyókra leszek figyelmes, amikre ha véletlen rosszul lépünk lehet, hogy elkezdünk gurulni és csak a lejtő alján állunk meg. Szerencsére ez egyikünkkel sem történt meg, de a kis golyóknál volt nagyobb bajunk is. Egy nagy golyó. Ez sokkal észrevehetőbb és veszélyesebbnek tűnt, mint kisebb társai, ezért gyorsabban kezdtem futni. Elgondolkoztam egy pillanatig, hogy talán meg kéne próbálni megállítani, de pont olyan sebességgel gurult, aminél már lehet, hogy nem sikerülne és ezt nem akartam megkockáztatni.
Ezután jöttek fegyveres csapdák, amik innen-onnan jöttek ki a falból vagy a padlóból. Először a földből csapódtak fel, akadályozva az utunkat, de legfőképpen csak kerülgetni kellett őket, szerencsére nem a lábunk alatt akartak feljönni. Sokkal inkább arra mentek, hogy lelassuljuk valamennyire és beérhessen a hatalmas golyó, de nem adjuk olyan könnyen magunkat. Következőleg a falból repültek ki shurikenek, amik egyike el is talált, de ezeknek nem olyan nagy a sebzése, hogy ennyi megártson nekem, vagyis csak kihúztam és közben futottam tovább, kerülgetve a többit.
Egy idő után viszont egyik pillanatról a másikra, Eliana eltűnt mellőlem, nem tudom hová lett, de ez nem tetszett nekem. Mondjuk én sem maradtam már sokáig a golyó előtt, egy lyukba zuhantam, valószínűleg Eliana is hasonló sorsra jutott, ezért már nem aggódtam annyira. A lyuk valójában egy csúszda volt, amin elkezdtem végigcsúszkálni, elég csúszós volt, nem nagyon tudtam megállni, ezért inkább hagytam, hagy csússzak.
A csúszda össze-visszakanyargott, forgott, csavarodott, hullámzott és valamennyire fel is fordult tőle a gyomrom, de azért tartottam magamat. Volt azért néhány hely, ami elég veszélyes volt, mert egy nagy szünet volt a csúszdában, és ahogy láttam a sebességem nem elég ahhoz, hogy átrepüljek az egyikből a másikba, de nem estem kétségbe, fagyasztottam magamnak utat, így kényelmesen áthaladtam azon a távon. Másik alkalommal viszont, amikor elfogyott alólam a csúszda, nem arról volt szó, hogy itt véget is ért az egész, egy zuhanással kerültem bele a másik csőbe, ahol folytathattam az utamat.
Ez a cső egy szélesebbe vezetett, ami egy kicsivel később háromfelé ágazott, én pedig a jobb oldaliban haladtam tovább. Az ezután csúszda sem különbözött az eddigitől, csak ez fedett volt és ki volt világítva belül, de ez csak az elején volt, utána teljesen ugyanolyan volt, mint korábban. Megint össze-visszakanyargott, de már kezdtem látni a végét, aminek örülnöm kellett volna, de nem nagyon tudtam. A végén egy fortyogó lávafürdő várt rám, ezért gyorsan neki is láttam, hogy elkerüljem ezt a felejthetetlen élményt.
A csúszdából létrehoztam a saját csúszdámat jégből, amivel át tudok csúszni a láva felett és nem kell beleesnem. Így szinte kényelmesen landoltam a medence mellett, mert a kis emelkedő valamennyire lelassított. Ezután viszont sikerült csúszós felületre lépnem és elcsúsznom, de szerencsére nem csúsztam bele a lávába, már egy kicsit arrébb volt az esés. Miután felálltam elkezdtem keresni a kijáratot, de valami, vagy inkább valaki nekem jött, így megint a földön kötöttem ki.
- Jól vagyok. - válaszoltam Elianának, majd ismételten talpra álltam, hogy együtt keressük meg a továbbvezető utat. Szerencsére mostanra már a gyomrom is rendbe jött a sok kavargás után, máris jobban éreztem magamat, hogy véget ért a csúszkálás.
Újabb séta következett, és amikor megálltunk egy idő után, olyan érzésem volt, mintha káprázna a szemem. Meg is töröltem a kezemmel, de ugyan azt láttam, amit előtte. Mintha ugyanoda értünk volna, ahol az a kétirányú kereszteződés volt, csak most a jobb oldali ajtó nem volt ott, vagyis nem is volt már kereszteződés, csak egyetlen út volt. Ugyanúgy ott volt a tábla a korábbi felirattal, vagyis ez volt a csöndes szoba.
- Most megint ott vagyunk, ahol voltunk? Vagy csak ugyanúgy néz ki? - fordulok Eliana felé meglepődve, hátha csak az én szemem csal. Legutóbb választhattunk, hogy merre menjünk, most meg mégis át kell mennünk a másikon is? Vagy alapból a rossz úton indultunk el és ebből látszik, hogy a másik lett volna a jó választás?
- Essünk túl rajta akkor. -.- - egy kicsit elment ettől a kedvem, hogy mégis ezen is át kell mennünk, de nem nagyon tehettem mást, így beletörődtem. Be is mentem az egyetlen bejáraton, ahol koromsötét volt, vagyis nem nem használhatjuk a szemünket, hanem nem tudjuk használni, legalábbis normál körülmények között.
Néma idézéssel egy Shakkahout hoztam létre a kezemben, amivel valamennyire sikerült bevilágítanom a termet. Majdnem elsikítottam magamat, amikor megláttam a plafonról lelógó hatalmas denevért, de szerencsére nem adtam ki semmilyen hangot. Valamennyire könnyíteni akartam a helyzeten, hiszen valószínűleg emiatt a denevér miatt nem lehet hangot kiadni, mert érzékeny bármilyen hangra. Ezen viszont könnyen tudtam segíteni a Kuroi Shitsui nevű kidouval elvettem az érzékszerveit egy időre.
- Szerintem most már suttoghatunk valamennyire, elvettem a denevér érzékszerveit, de azért ne csapjunk nagy zajt, lehet hogy más is van, ami hang érzékeny. - suttogtam oda Elianának, hogy ő is tudjon róla, így ő is tud ötleteket adni. Ezután a környezetet kezdtem el jobban szemügyre venni, hogy hol is vagyunk.
A denevér alatt egy nagy lyuk volt és csak a lyuk körül volt járható út, de ha jól látom ott is van valami a földön, de bármi is legyen valószínűleg az is csapda, vagyis nem kéne arra mennünk. Még az sem biztos, hogy a denevér volt az egyetlen biztonsági rendszer, ami aktiválódott a hangra, de az biztos, hogy ő volt a legérzékenyebb. Ki tudja, hogyha elkiátjuk magunkat, akkor nem kezd az egész visszhangozni és nem omlik ránk a terem. Nem maradt más, mint az egyenes út a lyuk felett.
- Bakudou 37, Tsuriboshi. - suttogtam el a kidou nevét, amire is szétterül egy kidou háló a lyuk felett, így már könnyedén átmehetünk rajta. Elianának is mutattam, hogy jöjjön utánam, én meg elől világítottam az utat nekünk. Így már nem okozott nehézségeket az átkelés, mondjuk majdnem felkiáltottam megint, amikor valami a nyakamba cseppent. Remélem nem a denevér nyála volt. -.-
- Ezen is túl vagyunk végre. - végre normál hangerőn szólaltam meg, amikor kiértünk a csöndes szobából. Most kivételesen nem kellett sokat mennünk, ez előző teremből kiérve már látszódott a következő. Oda beérve egyből szemben voltak velünk legújabb ellenfeleink.
Kilencen volt és embereknek néztek ki, de lélekenergiájukból ítélve nem voltak azok, kinézetük viszont olyan volt, mint az Emberek Világában úgynevezett huligánok. Nem tűntek olyan erősnek, ahogy a korábbi csontvázak sem, ezért nem is akartam velük játszadozni sokáig. A legerősebb talán a leghátul lévő nagyobb darab fazon volt, akinek a kezében egy katana volt. Vagyis nem is egy egyszerű katana, hanem az én zanpakutoum. O_O
- Hadou 4, Byakurai! - lövöldöztem el fehérvillámaimat, miután elkezdett felénk szaladni a csőcselék, de azt nem reméltem, hogy mindegyik egy támadástól összeesik. Már csak a legerősebb maradt talpon, aki a többieket előre küldte, de nem látszott rajta, hogy kétségbeesne, hogy az embereinek annyi.
Ahogy farkasszemet néztünk egymással, egyszer csak egy gúnyos mosoly kúszott az arcára, ami után embereinek teste valami világoszöld nyálkás anyaggá változott. Ezek a zöld trutyik összegyűltek a megmarad vezető körül és teljesen körbevették a testét. Készen egy igazi trutyi embernek nézett ki, közepén eredeti testével. Gondolom valamennyire védelmet jelent neki ez a trutyi és karddal nem is lenne tanácsos nekiesni, csak beleragadna.
- Ezt majd én elintézem. - néztem Elaian felé és elhappoltam ezt a zsákmányt magamnak, mielőtt Eliana megint megpróbálná ránk omlasztani a termet és már tudom is mit fogok csinálni. Tudom, hogy egyszerűen meg is fagyaszthatnám és az sokkal könnyebb is lenne, de az egyáltalán nem vicces.
A trutyi ember felé nyújtottam a kezemet és a Koori no Yubi technikával találtam el a bal oldalát. Gondoltam, hogy nem próbálja meg kikerülni, mert azt hiszi, hogy a páncélja majd megvédi, de ebben téved. Eljátszadozok vele egy kicsit. Még ha első látásra nem is tűnik olyan erősnek ez a technikám és a kis megfagyott helyet könnyedén eltűnteti a lélekenergiájával. A technika ereje viszont későbbi hatásában rejlik, amihez várni kell. Amíg azt hiszi, hogy a technikám tök felesleges volt, mert nem csinált semmi, akkor nyertem meg ezt a harcot.
Ezután következő vágásait vagy ütéseit könnyedén kikerültem shunpoval vagy anélkül, hiszen a nagyobb testtel kisebb sebesség is jár, így nem sokat ér. Amíg engem próbál eltalálni, addig a technikám vígan fejti ki hatását és terjed szét a testén egyre jobban. Amikor észreveszi, hogy mi is történik vele, akkor már rég késő, hiszen a jég mindig a kétszeresére nő és már elég vastag, hogy ne lehessen könnyedén eltávolítani. Amikor már csak a feje egy része és a jobb karja van szabadon, egy Soukatsuival leégetem a trutyi páncélját és ismét magamhoz veszem a zanpakutoumat, amit azonnal használok is, hogy kettévágjam a trutyi embert.

Valahogy furcsa érzésem támadt, hogy túl könnyen visszaszereztem a kardomat és az eddigi akadályok se voltak olyan halálosak. A kardomat őrző ellenfél is elég gyenge volt, csak ő hitte magáról, hogy erős és a csontvázak sem okoztak nagyon kihívást, Eliana rombolása nélkül is meg tudtam volna állítani őket. Még hogyha hasonlítanak is Dreamer csapdaállításaira, mintha mégis mások lennének. Nem elég veszélyesek. Ennyire megváltozott volna, amíg nem találkoztam vele, vagy mondjam inkább, hogy elpuhult. Majd ha elérünk hozzá valahára, majd mindenre fény fog derülni, de addig is az előttem lévő akadályokra figyelek, mert azért ezeknél sem lenne tanácsos figyelmetlennek lenni.
Tovább haladva immáron a kardommal, egy cirkuszi sátorhoz érkezünk meg egy újabb versikével a bejáratnál pont, mint az elágazós úton. Ismételten baljóslatú felírat volt, ami nem jelenthetett semmi jót, de hát ez volt az egyetlen út erre kellett mennünk, nem volt más választásunk.
- Én nem becsülném le a tükröket. - mondtam Elianának, aki nem tartotta veszélyesnek a tükröket, pedig ha rád zuhannak, nem kis sérülést tudnak okozni. Ami még eszembe jutott róla, az Vera zanpakutouja volt, aminek nevében szintén benne volt a tükör szó és neki sem volt hétköznapi képessége.
Belépve a sátorba egyből egy tükör volt előttünk, amihez Eliana egyből közelebb is ment. Meglepődve jön el a tükörtől, majd én is odaállhattam elé és azt láttam, amit Eliana mondott. A szüleimet és magamat csecsemőként, meg persze Nii-sant. Én annyira nem lepődtem meg tőle, mint Eliana, de azért előjöttek az emlékek, a szépek is meg a kevésbé szebbek is.
- Igen, én is őket látom. - válaszoltam Eliana kérdésére és tudtam, hogy most valami pszichológia csapda következik, vagyis jobb lesz vigyáznunk. Lehet, hogy először a szép múltunkat látjuk, de utána csak a rossz emlékeket fogják mutatni a tükrök és ezzel akar valamit elérni Dreamer.
Tovább mentem a többi tükörhöz, nem sokat álldogáltam előttük, de nem is siettem, inkább sétáltam. Valamennyivel Eliana mögött haladtam pár tükörrel, de nem is akartam utolérni, mindketten haladjunk csak a saját tempónkban. Bár legszívesebben összetörtem volna néhány tükröt, nem tettem, nem vagyok ennyire erőszakos, a tükrök valójában azt mutatták, ami a múltban történt, mindenféle másítás nélkül.
Lassan közeledtem az utolsó tükör felé, ahol éppen Eliana állt és meglepetésemre előjött valami abból a tükörből. Nem is akármi volt, Elianára hasonlított és véres kezével közeledett hozzá, de meg volt dermedve. Segíteni akartam neki, de a mellett álló tükörből kezek nyúltak ki és fogtak le, hogy ne avatkozzak közbe. Valószínűleg egyedül kellett megküzdenie saját magával és én abba nem avatkozhattam bele.
Viszonylag gyorsan vége lett Eliana harcának és megzabolázta gonosz énjét, vagy akárki is volt az. Most rajtam volt a sor, hogy a tükör elé álljak és egy kicsi tétovázással, bár talán kíváncsisággal is, sétáltam oda a tükör elé. Reménykedtem benne, hogy nem lesz olyan véres jövőképem, mint Elianának volt, de annyira nem tartok az ilyenektől.
Belenézve a tükörbe, nem azt láttam, amire vártam, ezért pislogtam párat. Ismételten a gyerekkori önmagamat láttam, ezúttal a koromsötét helyen összekuporodva. Nem tudtam hirtelen, mire vélni, hiszen a jövőbeli énemet kellett volna látnom, vagy valami hasonlót, de ez egy kisgyerek. Össze fogok menni a jövőben? O_O
Amikor megérintettem a tükröt, akkor mintha hallottam volna a kis énem gondolatait és akkor megértettem mi is történik itt. Ő valóban a jövőbeli énem volt, csak nem a fizikai megvalósulása, hanem a lelki, vagyis míg a külvilágnak felnőttként mutatkozott meg, addig belül egy kisgyereknek érezte magát. Amint ezt megértettem, a kezem átment a tükrön és be tudtam menni hozzá.
- Nem kell félned, nem bántalak. - szóltam oda a kis énemnek, aki még jobban összehúzta magát, ahogy meglátott. Odamentem hozzá és megborzoltam a haját, pont úgy, ahogy Hajimének szoktam. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy még jobban megértsem a gondjait és tudjam, hogy mit mondjak erre.
- Nem vagy egyedül, én itt vagyok. - nyújtottam felé a kezemet, hogy fogja meg, amit egy kis hezitálás után meg is tett és sikerült felkeltenem ülő pozíciójából. - Látod, erős vagy te. - ejtettem el felé egy kisebb mosolyt, majd elindultam a tükör felé, amin bejöttem. Kézen fogva sétáltam a kis énemmel, akivel együtt végül átmentem a tükrön és ugyanott voltam, ahonnan bejöttem.
Nem sokáig maradtunk hármasban a tükörnek ezen oldalán, mert kisebb énem lassan elkezdett csillámokká változni, de előtte még egy nagy mosolyt engedett el felé, mielőtt végleg eltűnt. Most ha így átgondolom, nekem is az a legnagyobb félelmem, hogy nem tudom megvédeni a számomra fontos személyeket és végül teljesen egyedül maradok egy nagy sötét helységben. Amint ketten maradtunk, elfordultam pár pillanatra Elianától, hogy néhány könnycseppet elengedhessek, de gyorsan le is töröltem és visszafordultam.
- Tényleg, a tükrökben nem láttad azt a valakit, akit első találkozásunkkor kerestél? - jutott eszembe hirtelen, ha már a múltunk volt benne a tükrökben, akkor lehet, hogy láthatta, akit annyira keres, és már tudja, hogy is néz ki. Ha jól emlékszem azt mondta nem emlékszik, hogy néz ki, de ráismerne, látná. Én is megnézném magamnak, hátha tudok segíteni a keresésében.
Az utolsó tükör nagyon fényesen világított és mivel nem láttam semerre sem továbbvezető utat, ezért gondoltam ez lesz az, hiszen egyszer már bele tudtam menni, lehet, hogy máshova is el lehet vele jutni, most hogy vége ennek a próbának. Hozzá is próbáltam érni a fénylő tükörhöz és valóban át tudtam menni rajta. Miután mindketten átértünk rajta, a tükör darabokra tört és semmivé vált.
Ahova megérkeztünk egy nagyobb terem volt, lábunk alatt egy-két méterig kavicsok voltak, majd ameddig elláttunk víz volt. A vízen jókora levelek úszkáltak egymástól nagyobb távolságban, köztük néhol egy-egy tavirózsa is látható volt. Egy táblát is felfedezni véltem, ami a kavicsokba volt szúrva, majdnem a víz mellett és egy szöveg volt ráírva:

- Gondolom, ha nem úszhatunk, akkor ezeken a nagy leveleken ugrálva kellene átkelnünk a vízen. - mondtam Elianának miután olvastam az utasítást, majd meg is próbáltam rálépni az egyik közeli levélre, egyáltalán el bír-e egy megtermett személyt. Ám mielőtt a testsúlyom egészét rátettem volna, szinte még lábujjhegyen is alig léptem rá, de el kellett rántanom, mert egy krokodil feljött és megette a levelet.
Majdnem hátraestem olyan hirtelen kellett visszarántanom a lábamat, ekkor pedig valami hangot hallottam a tábla felől. Amikor újra ránéztem, megjelent egy új szöveg a másik alatt, mintha valaki most hirtelen írta volna oda:

Gondoltam, ha a levelek sem a legbiztonságosabbak, akkor megfagyasztom a vizet és akkor nem lesz gondunk a benne úszkálókkal sem. Nyújtottam is a kezemet közelebb a vízhez és kezdtem megidézni a Hyouga Seirant, de valami olyan történt, amire nem számítottam. A kidoum egyszerűen lepattant a vízről és a tetőt sikerült megfagyasztanom. Valószínű a korábbi feladatokból kitapasztalva, nem akarta Dreamer, hogy mindenhol megtaláljuk a kiskaput fagyasztás képében, így fagyasztás mentesre csinálta ezt.
Valahogy viszont biztos át lehet ezen is menni lehet, hogy nem minden levelet eszik meg a krokodilok, hanem vannak biztonságosak is, vagyis biztosan vannak. Eddig minden feladatnak volt megoldása, az a feladat pedig nem is igazi, amelyiknek nincs, vagyis ennek is biztos van valahol egy megoldása.