Újabb éjszaka, újabb őrjárat. Két konsou és három elpusztított Hollow éjfél előtt. Nem rossz, látszik, hogy a Kyokkou mennyire megkönnyíti a vadászatot. Még az eső sem tudja elrontani a kedvem; magasan a házak szintje fölé emelkedek, és karjaimat széttárva élvezem az aláhulló cseppek érintését az arcomon. Innen látszik igazán, mennyire kicsi Karakura Town. Az én városom. Megnyugtató gondolat.
Nem tudom, egész pontosan meddig is állok így az egyre hevesebbé váló viharban. Szeretem azt gondolni, hogy ilyenkor megszűnik számomra az idő, és órák esnek ki csöndes merengésben, de a valóságban ezek a pillanatok alig tartanak pár percnél tovább. A ruháimat teljesen átáztató, és a tarkómon-hátamon vastag patakokban végigcsorgó, a kellemesnél jó néhány árnyalatnyival hidegebb víz hamar visszarángat a prózai valóság talajára. Szerencse, hogy shinigamiként legalább a tüdőgyulladás veszélye miatt nem kell aggódnom. Ettől függetlenül most ennyi épp elég volt egy ideig a túlcsordulóan spontán, ámde hosszabb távon annál retardáltabbnak bizonyuló ötletekből. Leereszkedek egy többé-kevésbé esővédett helyre, kifacsarom a vizet lassan lapockámig érő hajzuhatagomból, és eljátszom a gondolattal, hogy felgyújtok valamit, hátha úgy gyorsabban száradok. Természetesen az ilyesmi méltatlan lenne a város önjelölt védelmezőjéhez, úgyhogy gyorsan elvetem az ötletet. Lehet, az erdő felé kéne vennem az irányt, keresni egy kijelölt tűzrakó helyet, és ott megszárítani magam. A gondolat egyetlen szépséghibája, hogy a fejem fölötti fedél híján ugyanúgy tovább áznék. Igazából akkor már haza is mehetnék…
~ Vagy befejezhetnéd a rinyálást, és folytathatnád az őrjáratodat ~ veti fel lélekölőm, és valljuk be, nem beszél hülyeségeket. Középutas megoldásként az erdő felé veszem az irányt, fellobbantom a lángokat a legközelebbi tűzrakó helyen, majd rövid szárítkozás után lehunyom a szememet, és kiterjesztem természetfeletti érzékeimet, hollow-reiatsu után kutatva.
Pár percnyi csöndes meditáció alatt egyaránt sikerül megszáradnom és megbizonyosodnom róla, hogy a környék mentes a lelkekre éhező szörnyetegektől. Ez azonban nem jelenti, hogy mára véget ért a vadászat: a területünkön egy félreérthetetlenül shinigamihoz tartozó lélekenergia-nyomot észleltem. Ereje alapján újonc lehet; ez magyarázza azt is, mit keres errefelé. Száműzetésbe vonulásunk óta elég kényesek vagyunk a privát szféránkra, úgyhogy az erre tévedők általában számíthatnak egy kiadós elagyabugyálásra, hacsak nincsenek azon az erőszinten, ahol már nem éri meg beléjük kötni; a Gotei 13 tapasztaltabb tagjai ennek megfelelően többnyire elkerülik a szomszédságunkat. Az újdonsült behatoló esetén azonban nem fenyeget ez a veszély. Felkelek, hatalmasat nyújtózok, majd pár centivel a talajszint fölé emelkedve reishit gyűjtök a talpam alá, nehogy a tocsogás elárulja közeledésemet, és fürge léptekkel az idegen reiatsu forrása felé veszem az irányt. Széles vigyor ül ki arcomra: a vadászat elkezdődött. Kíváncsi vagyok, milyen lesz ellenfelem. Tagbaszakadt, nagyhangú barom, aki csak a kardforgatáshoz ért? Hiperaktív, izgága kis patkány, akit alig lehet megállítani? Magát roppant kifinomultnak képzelő kékvérű söpredék, aki mélységesen megveti a zanjutsu művészetét? Ellenszenvesebbnél ellenszenvesebb arcok villannak fel lelki szemeim előtt. Alig várom már, hogy összemérjem tudásomat a jövevénnyel!
Nem tart túl sokáig rálelnem az ismeretlen shinigamira. Az idefelé jövet elképzelt nagyképű suhanc helyett azonban egy alacsony, lágy vonású, meglehetősen elveszett tekintetű lányka áll a fák között, egy vörös cirmossal szemezve. Ennek láttán kissé lelohad a lelkesedésem. Na, nem mintha szexista lennék; biztos vagyok benne, hogy van olyan jó harcos, mint bármely másik, Soul Societyben szolgáló társa. Mmhmm.
~ Azért ne bízd el magad ~tanácsolja zanpakutoum.
~ Évszázadok tapasztalata és a nemesen születettek természetes fogékonysága áll az oldalamon. Ugyan mi tudna félresiklani? ~ kérdezem kissé ingerülten. Eközben egy erőteljesebb villámlás hatására a lány végre észrevesz. A hirtelen lezuhanó sötétség leple alatt pár ággal följebb shunpozok; az idegen még mindig káprázó szemekkel mered előző tartózkodási helyemre. Lélekenergia-érzékelésből egyes.
Pár apró mozdulattal megigazgatom haorimat, és Kuro Kyouaku markolatára csúsztatom kezem, hogy a következő villámcsapásnál a lehető legdrámaibb látványt nyújtsam, amint a nagyjából öt méter magasan elhelyezkedő ágon állva fölé tornyosulok. Kéne mondani valamit. Valami frappánsat. Vagy legalább bemutatkozni.
~ „A nevem Inigo Montoya. Megölted az apámat. Készülj a halálra.” ~ javasolja Kuro-san, erősen zavarodott arckifejezést csalva ki belőlem. Természetesen a villám is ekkor csap be. Szinte látom magam előtt a lány szeme elé táruló képet: kifogástalanul öltözött, jóvágású fiatalember, erőt és elszántságot sugalló pózban, arcán a bamba döbbenet kifejezésével; a résnyire nyílt ajkak tán a bennrekedt szónak kívánnak utat nyitni, de valószínűbb, hogy az általános értetlenséget tükrözik. Háttérben sötét fellegek, jobb sarokban a művész kézjegye, alatta a cím: „A száműzött shinigami”. Nem egészen az a királyi belépő, amit terveztem.

A lány javaslatának eleget téve széttárom karjaimat, és elengedem magam, kecses szaltóval landolva a talajszint fölött pár milliméterrel összerántott reishi-lapokon, elkerülendő, hogy leérkezésnél a felfröccsenő sáros lé beszennyezze ruházatomat. Pár pillanatig félrebillentett fejjel tanulmányozom a shinigamit, hagyva, hogy egy kissé önelégült félmosoly üljön ki arcomra.
- Nem szívesen látjuk a magadfajtát errefelé – szólalok meg végül lágyan. Hangomban nincs bújtatott fenyegetés, egyszerű tényt közlök csupán. – Igazán udvariatlan lenne részemről, ha fölösleges részletekkel untatnálak, szóval legyen elég ennyi: Soul Society már régóta csupán szóban adóz a nemes eszményeknek, melyeket képviselnie kellene; valójában az igazságtalanság és korrupció melegágya, semmi több. Becsületem arra kötelez, hogy ne tűrjem meg családom területén a rothadó rendszer szolgálóit. 
Szertartásos lassúsággal kivonom kardomat.
- Tudom, te nem vagy felelős az általad szolgált szervezet bűneiért, de sajnos egyértelmű üzenetet kell küldenünk. Ne aggódj, nem áll szándékomban megölni téged; azzal csak tovább csökkenne azok száma, akik védelmezik a holtak lelkeit. A legrosszabb esetben némi gyógyítói segítségre lesz szükséged, de kétlem, hogy két-három napnál tovább tartana, míg felépülsz – közlöm, bőségesen hagyva időt ellenfelemnek, hogy kardot rántson, és felkészüljön a küzdelemre. - Ha úgy tetszik, akár gondolhatsz erre úgy is, mint egy átlagosnál valamivel durvább edzésre. 
- Küzdelem előtt illendő, hogy megosszam veled a nevemet – jut eszembe az utolsó elintézendő formaság, mielőtt összemérhetnénk erőnket. - Sayuki Daisuke vagyok… és ha neked is megfelel, akár kezdhetjük is. 
E szavakkal rohamra indulok. Az eső csúszós sártengerré változtatta az erdő talaját, de ez nem zavar különösebben, ugyanis pár milliméterrel a talajszint fölött lebegek. A reishire támaszkodás minden shinigami számára alapvető képesség, de csak az Élők Világában használható, így az akadémiai kiképzés közben nem túl gyakran kerül elő. Igazából meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az újonc shinigaminak a harc hevében teljesen kimegy a fejéből, hogy ilyesmit is tud. Ez meglehetős optimizmusra ad okot részemről: a sötétségben szinte kizárt, hogy a talpamat a földtől elválasztó pár milliméteres távolság feltűnik neki; ugyanakkor figyelembe véve a gyenge lélekenergia-érzékelését, valószínű, hogy a kidouhoz sem ért nagyon, aminek kompenzálásaként feltehetőleg elég jó kardforgató ahhoz, hogy tudja, mennyire nem célravezető ilyen körülmények közt rohamozni. Sanszos tehát, hogy elbízza magát, alkalmat nyújtva számomra a küzdelem irányításának átvételére. Márpedig, ha folyamatosan nyomás alatt tartom, valószínűtlen, hogy kisakkozza, mitől is állok annyira stabilan a számára roppant ingatagnak érződő talajon.
~ Nem érzed úgy, hogy az ellenfél tudatlanságára és elbizakodottságra építeni a taktikádat kimeríti a tudatlanság és elbizakodottság fogalmát? ~ érdeklődik lélekölőm, de válaszolni már nincs időm, mert pengém ekkor találkozik a lányéval.

~ Igazán nem tudom, mi másra számítottál ~ jegyzi meg lélekölőm, mikor ellenfelem villámtánchoz folyamodva eltűnik szemem elől. Reflexből előrevetődök, tudva, hogy az esetek túlnyomó többségében ilyenkor az ellenfél háta mögül szokás ellentámadást indítani. Érzem, hogy a penge minden igyekezetem, és a hatékony támadáshoz szükséges fordulat időigényessége ellenére is elkapja haorim szélét. Jó gyors, hogy a fene vinné el. Kecses bukfenccel érek földet, még mindig kicsivel a föld fölött, és átfordulás közben szembehelyezkedek ellenfelemmel. Menet közben valószínűleg meg tudtam volna lepni egy innen indított kidouval, de egyrészt karddal a kézben bukfencezni így is elég életveszélyes mutatvány, másrészt úriemberként – egyelőre – nem akarom varázspárbajjá változtatni ütközetünket, hiszen úgy tűnik, ezen a fronton eléggé komoly hátrányban van a leányzó.
- Kétségbe vonod családom becsületét, kárt teszel felbecsülhetetlen értékű haorimban… ejnye – ingatom fejemet, miközben fél szemmel az értékes (ám pótolható, bár ezt nem áll szándékomban Akira orrára kötni) ruhadarabon éktelenkedő vágást vizslatom.
~ Ejnye? Komolyan ez a reakciód arra, hogy valaki gúnyolódik a családodat érő tragédián? ~ berzenkedik Kuro-san.
~ Ő nem tudja, mi történt ~ vonok vállat fejben. ~ Csak annyit lát az egészből, hogy őrjárat közben beleköt egy anarcho-szindikalista retorikát köpködő elmebeteg. Kifogástalanul öltözött és őrjítően jóképű elmebeteg, de akkor is. 
~ Lenyűgöz a képességed, hogy ilyen szinten képes vagy empatizálni az ellenfeleiddel. Óh, várjunk csak, a „lenyűgöz” talán nem a legmegfelelőbb szó… hmmm… áh, megvan. „Undorít”. Ezt kerestem. 
~ Becsületes párviadalban nincs helye a tiszteleten kívül más érzésnek az ellenfél iránt. Nemeshez méltatlan lenne másképp viszonyulnom hozzá ~ közlöm hűvösen.
~ Nemeslelkűséged már-már eposzba illő ~ küldi egy ironikus főhajtás telepatikus megfelelőjét zanpakutoum. ~ Mondd csak, akkor is így vélekednél, ha ellenfeled - családtagjaidat és a hihetetlen gyorsasággal öregedő embereket leszámítva – nem az első nőnemű lény lenne a közeledben olyan… hmmm… két-háromszáz éve? 
Ez eléggé övön aluli volt. Párbeszédünk ideje alatt talán most először suhan át először valamilyen érzelem arcomon. A döbbent sértettség kifejezése azonban pár töredékmásodperc alatt elhalványodik, ahogy rendezem vonásaimat.
~ …Mentségemre szóljon, apám gyilkosai túlnyomórészt férfiak voltak ~ préselek ki magamból valami visszavágás-félét, majd figyelmemet újból a csatatér felé fordítom, és ismét támadásba lendülök. A shinigami bal oldala mellé shunpozva megeresztek egy combrúgást, miközben elterelésként az arca felé lendítem kardom. Remélhetőleg ez már kibillenti annyira az egyensúlyából, hogy következő támadásommal első vért fakasszak. Ennek érdekében természetesen nem állok meg és örülök a fejemnek, ha sikerrel jár a manőver, hanem erőteljes csapásokkal ostromlom ellenfelem védelmét, keresve egy rést, ahol becsúsztathatom pengém.

- De legalább nem piszkítottad össze magad – fintorog bukfencemet követően a lány. Sejtelmes mosollyal és kurta főhajtással felelek neki, de ennél többre nem méltatom a megjegyzést. Előbb-utóbb elkerülhetetlen volt, hogy feltűnik neki; kíváncsi vagyok, mennyi idő múlva fog visszaemlékezni az akadémiai leckéire, ahol ennek mikéntjét megtanították neki. Nem mintha különösebben zavarna, hogy esetleg le kell mondanom a stabil talaj jelentette előnyről; az életük nagy részét Soul Societyben töltő, és jórészt ott edző shinigamikkal szemben én egész fiatal koromtól kezdve az Élők Világának körülményei közt tanultam a zanjutsu művészetét, így lényegesen nagyobb tapasztalatom van a légi harc finomságaiban.
Kombinált manőverem részsikerre vezet: megvágnom ugyan nem sikerül ellenfelemet, de legalább a földre küldöm.
- Ez igazán nem volt szép - panaszolja vigyorogva.
-  A harc ritkán szép dolog - vonok vállat egykedvűen. Flegma válaszom azonban úgy tűnik, nem töri le a kedvét, épp ellenkezőleg: halk dudorászásba kezd. Ahogy a dallam közeledik csúcspontjához, úgy növekszik a lány reiatsuja is, míg az ózon és… talán valami parfüm? virág? illata az egész tisztást betölti. És ekkor megteszi azt, amitől eddig tartottam: előhívja lélekölőjét.
- Reménykedtem benne, hogy elodázhatjuk ezt a pillanatot – kerekednek el szemeim. Némi csalódottság fog el, mintha a lány valahogy megszegte volna kimondatlan játékszabályainkat. Elhessegetem ezeket a gondolatokat; elmém egy hátsó zugában mindig is tudtam, hogy ez elkerülhetetlen, és ennek megfelelően fel is készültem rá.
- Hétköznapi körülmények között örömmel követném példádat, Akira-san… de úgy tűnik, lélekölőm nem kedvel téged túlságosan. Nem tudnám garantálni, hogy shikaiba váltva nem okozok a tervezettnél súlyosabb sérüléseket – szabadkozok bocsánatkérő meghajlással. Azt persze elhallgatom előle, hogy Kuro-san mindenkivel szemben így viselkedik, aki nem hordozza a Sayukik vérét ereiben, elvégre nem akarom, hogy azt gondolja, képtelen vagyok irányítani tulajdon zanpakutoumat. Még akkor sem, ha ez az igazság. - A párbaj tisztességességének fenntartása érdekében ezennel felhatalmazva érzem magam, hogy kardforgatói képességeimet kiegészítsem a démonmágia művészetének néhány applikációjával, melyek használatát korábban túlságosan unfairnek ítéltem. Hadou 50: Rei no kuron. 
A mágikus parancsra egy velem külsőre tökéletesen egyező másolat jelenik meg a bal oldalamon. Helyzethez illő kidou, hiszen lélekölőjével összedolgozva ellenfelem is egy megbízható harcostársra számíthat az oldalán. Néha irigylem azt a magától értetődő természetességet, amivel mások képesek szót érteni lelkük e darabjával.
Gondolataimat egy, az egész égboltot vakító fényárba borító villámlás szakítja félbe; illetve nem is maga a villám, hanem a tény, hogy káprázó szemeimnek ideje sincs újból alkalmazkodni a sötétséghez, mikor ellenfelem alakja szinte közvetlenül előttem bukkan fel, és máris lendíti fegyverét, hogy lesújtson rám. Elég amatőr húzás: ilyen távolságból meglehetősen reménytelen vállalkozás a hatékony kardhasználat. Saját pengémmel lágyan érintem az arcom felé közeledő lélekölőt, miközben előrelépek a lány jobb oldala mellé. Inkább elkerülni igyekszem a támadást, mint kivédeni; katanám csupán azért keresztezi a shinigamiét, hogy nehezebb legyen célba vennie az oldalamat. Eközben a kilépés lendületét felhasználva, széles ívben ráfordulva egy csöppet sem visszafogott bal könyökütést indítok meg Akira-san halántéka felé. 

- Nem akarlak elkeseríteni, de teljesen egyértelmű volt, melyik vagy te és melyik a klónod. Eszemben sem lett volna egy ilyet rajtad használni  - magyarázkodik a lány. Kicsit visszagondolva, a klónom valóban elég természetellenesen festhetett, ahogy megjelent, és semmit sem csinált, mert ellenfelem nem hagyott annyi időt, hogy utasításokkal láthassam el.
- Úgy tűnik, túlságosan elhamarkodott következtetéseket vontam le cselekedeteidből. Utólag belátom, neked van igazad. Fogadd őszinte bocsánatkérésemet – hajlok meg lesütött szemmel.
Kissé meglep, mennyire simán beveszi a manővert, pláne, mert ahhoz elég paranoid volt, hogy felhúzzon egy pajzsot annak ellenére is, hogy a hadou nyilvánvalóan nem őt célozta. A penge tisztán metszi keresztül az izomkötegeket, és a shinigami a támadást követő első lépés után összerogy.
- Na, ez… ez szép volt- préseli ki magából. Enyhe bűntudat fog el, látva, mennyire megszenved, mire újból álló helyzetbe tornássza magát. Az érzést tovább mélyíti látható igyekezete, hogy jó képet vágjon a dologhoz.
- Sokan hajlamosak elfeledkezni róla, hogy az Utsusemi nem csak defenzív célokra használható – jegyzem meg szenvtelenül, majd érezhetően aggodalmasabb hangon folytatom. – Minden rendben, Akira-san? Be kell vallanom, arra számítottam, hogy legalább részlegesen sikerül elkerülnöd a vágást; meglehet, ennek elkerülésére irányuló igyekezetemben a szándékomhoz feltétlenül szükségesnél súlyosabb sebeket okoztam. Ha kívánod, rögtönözhetünk egy kötést, és akkor kevésbé kell aggódni az esetleges vérveszteség miatt… bár nem hinném, hogy ez túlzottan reális veszély lenne. Ettől függetlenül jobb az óvatosság.
~ Ha egy csöpp esze van, ki fogja használni, hogy ennyire aggódsz ~ jegyzi meg Kuro-san.
~ Erősen kétlem, hogy így tenne ~ rázom fejemet gondolatban. ~ Ha a te fogalmaid szerint ez azt jelenti, nincs egy csöpp esze sem, ám legyen. Igen, a jó taktikus felismeri, hogy milyen, az ellenfél védelmében megnyíló réseket tud kihasználni. A jó stratéga viszont emellett még azt is tudja, hogy ezek közül melyikeket érdemes kihasználni.
Párbeszédünket félbeszakítja, hogy a lány ekkor újból rohamra indul, bár sérülése miatt érezhetően csökkent lendülettel, mint korábban. Bár örülnöm kellene a tervem sikerének, mégis kicsit csalódott vagyok; hacsak nincs valami igazán lenyűgöző képessége a lélekölőjének, innentől elég unalmas harcra számíthatok. Igaz, így legalább megengedhetem magamnak, hogy ne használjak kidoukat, amit azért remélhetőleg ő is értékelni fog. Akárhogy is, tovább könnyítve dolgomat, pont a jobb oldalam mellett jelenik meg. Gyors mozdulattal hárítok, de hamarosan kiderül, hogy ellenfelem épp ezt akarta kiprovokálni. Egész testem görcsös ívbe rándul, ahogy az elektromosság végigcikázik rajtam, miközben legkevésbé sem méltóságteljes hangok törnek ki torkomból. Teljesen védtelen vagyok, még jó néhány másodperccel a támadás után is csak erőtlen tántorgásra futja tőlem.

Felocsúdni sincs időm az előbb kapott sokkból (ha-ha), mikor a lány hirtelen a másik oldalamon bukkan fel, és egy sebes mozdulattal megfoszt egyensúlyomtól, továbbá – ennek mintegy kiterjesztéseként – méltóságom maradványaitól, ahogyan ügyködése folytán hangos toccsanással a latyakban kötök ki. Bamba hitetlenkedéssel pislogok fel rá. Egész eddig sikerült megóvnom ruházatomat attól, hogy bemocskolódjon, erre itt jön, és… elpocsékol egy teljesen jól kihasználható taktikai fölényt ennyire kicsinyes előnyért? Nem is tudom, min csodálkozom jobban. Valószínűleg az utóbbin; ellenfelem meglehetősen gyors és képzett, így már küzdelmünk eleje óta igyekeztem lelkileg felkészülni arra, hogy ezt patyolattisztán úgysem fogom megúszni. Nem is bánt különösebben; a vágás miatt úgyis kénytelen vagyok lemondani a haorimról, minden más meg olcsón tisztítható és pótolható. (De legalábbis megfizethetően.)
Valószínűleg az arcomra kiülő döbbenet is szerepet játszik benne, hogy Akira-chan vigyora fokozatosan terebélyesedik, míg végül leplezetlen hahotában tör ki. A feltörő nevetés láttán belőlem is előtör egy megadó mosoly, majd pár pillanat múlva az én hangom is csatlakozik az esőcseppek dobolását túlharsogó kacajáradathoz.
- Bocsánatkérés elfogadva - nyújtja kezét, mikor már eljutott abba az állapotba, hogy meg tud szólalni. Hagyom, hogy felsegítsen, nem vagyok finnyás ebből a szempontból.
~ Izgalmasabbnál izgalmasabb új dolgokat tud meg rólad az ember ilyenkor ~ kommentálja a gondolatot lélekölőm. Persze, igaza van, normál körülmények közt, átlagos shinigamitól talán akkor sem fogadnék el segítséget, ha az életem forogna kockán, de Akira-san szerintem már megfelelően demonstrálta, hogy az igaz shinigamihoz – mi több, nemeshez – méltó erényekben nem szenved hiányt; egyenlő féltől segítséget elfogadni pedig nem szégyen.
~ Mint például? ~ faggat Kuro-san.
~ Mint például azzal, hogy nem élt vissza kiszolgáltatott helyzetemmel, és csak jelzésértékű találatot vitt be ~ felelem.
~ Igen, a könyörület jellegzetes shinigami erény ~ bólogat a farkas. ~ Biztos vagyok benne, hogy a legközelebbi lélek, akit megmentesz, azon a véleményen lesz, hogy az őt üldöző Hollow-val szemben is elég, ha csak jelzésértékű találatokat viszel be. Roppant nemes lélekre vallana részedről.
~ Erőtlen gúnyolódási kísérleted még arra sem érdemes, hogy időt vesztegessek az alapját képező érvek földbe döngölésére ~ hessegetem el a próbálkozását, leporolva magam, majd visszafordítom figyelmemet a külvilág eseményei felé.
- Most már kvittek vagyunk – biccent a másik mosolyogva.
- Valóban – felelem, majd szertartásosan meghajlok. - Tagaki Akira! Bár hitvány mestereket szolgálsz, párbajunk során megbizonyosodtam felőle, hogy te magad megtestesíted mindazon erényeket, melyek méltóvá tesznek minket a shinigami név viselésére. Őszintén remélem, hogy egy napon magad is belátod a rangban fölötted állók romlottságát; azonban amíg ez nem történik meg, addig is gondoskodni fogok róla, hogy családunk egyetlen tagja se támadjon rád jó ok nélkül. Azonban arra kell kérnem téged, hogy tartózkodj a területeinkre lépéstől, hacsak erre kifejezett engedélyt nem kaptál. Ha bármilyen problémát észlelsz, elsősorban minket értesíts – ha rendezésében szükségünk van a segítségedre, szólni fogunk. Amíg ezeket az irányelveket betartod, a Sayukik barátjuknak fognak tekinteni.
Rövid szünetet tartok, nem igazán tudom, hogyan folytassam.
- Mielőtt még távoznál… egy kéréssel fordulok hozzád. Úgy vettem észre, több mint adekvát képességekkel rendelkezel a zanjutsu és a hohō művészeteiben, emellett lélekölőddel is harmonikus kapcsolatot ápolsz. Ha ez nem ütközik fontosabb kötelességeid teljesítésébe, igénybe venném… – időben elharapom a nyelvemre kívánkozó „szolgálataidat” szót, nem vagyok benne biztos, hogy jó néven venné – …segítségedet privát instruktorként. Családom vagyona az itt-tartózkodásunk során csak gyarapodott, így biztosíthatlak róla, idődet méltón kompenzálnánk. Emellett, ha kívánod, akár a kidou művészetében is biztosíthatok számodra felzárkóztató képzést.
Kíváncsian várom válaszát, őszintén remélem, hogy nem találja sértőnek az ajánlatot. Akárhogy is, a viadalnak részemről vége; az este további része biztos vagyok benne, hogy békésebb körülmények közt fognak eltelni.
 
// köszi a játékot  //