Erős túlzás, hogy azonnal elnyomott volna az álom, mikor tegnap este lefeküdtem aludni. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy mi vár rám, miután felkelek reggel, hosszú órákon keresztül járt az agyam minden elképzelhető szituáción, és hogy miképpen is kéne viselkednem ezekben. Témákon agyaltam, hogy ne fagyjon be az esetleges beszélgetés, meg ilyesmik. Bár... nem jutott eszembe túl sok épkézláb ötlet, ami azt illeti, inkább máson jártak a gondolataim Midorival kapcsolatban. Gouto-senpai elültette a bogarat a fülemben azzal, hogy hogyan is tehetném... randivá ezt a teázást, noha a javaslatainak csak a feléről tudtam elképzelni, hogy képes lenném megtenni. Igazából már maga a randi gondolata is olyasmi volt, ami idegessé tett, és kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben tőle, hiszen még a saját érzéseimben sem voltam száz százalékig biztos, csak abban, hogy másképp érzek a lány iránt, de hogy ez tényleg szerelem-e...? Pusztán attól izgatottá válok, ha találkozhatok vele; a társaságában úgy érzem, mintha ki akarnék ugrani a bőrömből; felvidít és feldob, ha mellette lehetek; szívmelengető érzés beszélgetni vele; több, mint szívesen segítek neki, ha tanulásról vagy bármi másról van szó; mindennél jobban szeretném megóvni minden bajtól és akkor is furán érzem magam, ha más fiúkkal látom, de... ennyi lenne? Nem mintha ez nem lenne elég, csak mégis... valami megfoghatóbb dologra számítottam, vagy nem is tudom...
Viszont ami visszavet, hogy Tsukatani-san is kijelentette többször, hogy ne randiként gondoljak a meghívására, én meg ugye ki vagyok, hogy ellenkezzek vele? ^^" Különben sem tudom, hogy ő mit gondol rólam. Lehet én vagyok a vak, de nem tűnik olyan nagyon úgy, mintha másképp viselkedne velem, mint bármelyik másik fiúval, legyen az korombeli vagy felnőtt, hiába győzködött a Senpai is, hogy ne higgyek Midori szavainak. Arról nem is szólva, hogy én és az önképem nem vagyunk éppen jó viszonyban, vagyis magyarul esélyt sem látok rá, hogy az iskola szépe pont engem, egy ilyen jellegtelen, gyáva és szürke alakot szemeljen ki. Ez nem valami manga, hanem a való élet ^^"
Felsóhajtva fordultam meg az ágyamban, a következő pillanatban viszont már reggel volt, és alig bírtam kinyitni a szemem az ébresztőóra hangjára, szóval valamicskét csak sikerült aludnom, ha nem is eleget. Kissé kábán másztam ki az ágyamból, hogy aztán a függönyt is széthúzzam. Várt verőfényes napsütés helyett kicsit borús volt az idő, de nem úgy tűnt, hogy esni fog ezekből a felhőkből, szóval nem aggódtam amiatt, hogy eláznánk. Igyekeztem némi nyugalmat erőltetni magamra, mielőtt hozzáfogtam volna a reggeli teendőimnek. Mondanám, hogy alig vártam az indulást, de igazából volt egy részem, ami hezitált és azt mondta, hogy nem fog ez a teázás jól elsülni :/ Készülődés közben egyre többször kalandoztak el a gondolataim, még a reggelit is kis híján odaégettem, azonban valahogy sikerült még időben észbe kapnom, így Yukinát sem elszenesedett étel várta, miután felkeltettem. Gondoskodtam róla, hogy a húgom ne maradjon itthon egyedül, míg én Tokióban... ööö... teázok, pontosabban igyekeztem úgy intézni, hogy az ő programjával egy napra időzítsek. Miután megjöttek érte és útjára engedtem őket, immár foglalkozhattam azzal is, hogy idegeskedjek meg kiűzzem a fejemből a hülye gondolatokat és megtöltsem hasznosakkal. Mint például, hogy mivel állítsak be a találkozóra. Szívem szerint virágot vittem volna, de az talán túl egyértelmű lenne, így arra gondoltam, hogy valami bonbont szerzek. Ha már Gouto-senpai meggyőzött róla, hogy ne törődjek a teázó áraival és bízzam Midorira a dolgot, akkor legalább ennyi figyelmességgel szerettem volna meglepni. Kényelmetlenül éreztem magam amiatt, hogy képtelen vagyok egy ilyen hely árait anélkül megfizetni, hogy ne kelljen nélkülöznöm, illetve ha Yukina kirándulása nem lenne, meg is tudnám oldani. Viszont arról szó sem lehetett, hogy a hónapok óta várt útját lemondjam vagy akár csak megkurtítsam egy yennel vagy perccel is. Egy szerencsém van, hogy a születésnapi ajándékát már korábban megvettem, így legalább amiatt nem kellett aggódnom, hogy arra nem jut keret. Így is szégyellem magam, amiért nem tudtam elmenni a bulijára, amit a karaoké bárban tartott, de azon a délutánon egy percre sem értem rá ^^" Hál' istennek ez most tökéletes alkalom lesz arra, hogy odaadjam neki a csomagot. Bíztam benne, hogy lesz bátorságom hozzá, holott aggódtam amiatt, hogy ez a csekélység tulajdonképpen túl csekély :/ Így is napokat szenvedtem afelett, hogy mit is adjak, jó darabig minden ötletem hülyeségnek tűnt, pedig rengeteget tudok Tsukatani-sanról. Ott a rajzolás, tudom, hogy milyen zenét szeret, hogy érdekli a divat, meg a manga is, de valahogy egyik eszembe jutó lehetőség sem tűnt elég... személyesnek. Különleges helyet foglalt el az életemben, így valami olyasmit szerettem volna, amit használni is tud és amiről én jutok az eszébe Más kérdés, hogy mire ezt kisilabizáltam, hosszú órák teltek el Végül némi segítségkérés után egy cuki - legalábbis egy lány számára bizonyára az ^^" - mókusos rajzmappára és egy virágos hajdíszre esett a választásom, amit nagy gonddal becsomagoltam és az útitáskámba rejtettem.
Igyekeztem valami elegáns külsőt kölcsönző öltözetet magamra aggatni, szóval egy galléros pólóra esett a választásom, mint ennek a fő eleme. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy nő, elvégre hosszú perceken keresztül álltam és igazgattam a külsőm a tükör előtt, hogy biztosan emberi és rendezett legyen a kinézetem, és csak azután álltam tovább, miután elégedetté váltam. Fontos volt, hogy ápolt legyek és ne keltsek rossz érzetet Tsukatani-sanban, szerencsére bőven időben voltam ahhoz, hogy ráérjek a legkisebb apróságokkal foglalkozni. A boltban is jó ideig válogattam a különböző csokik között, ár/érték arányt hasonlítgatva, bár eléggé fájt a szívem pár szemért ennyi pénzt kiadni, ráadásul attól is tartottam, hogy ha túl olcsót választok, azzal megbánthatom a lányt. Ám még így is olcsóbb volt, mint két tea meg a sütemény lenne azon a vendéglátóhelyen Szívem kábé így is a torkomban dobogott, mikor beállítottam aaa... Tsukatani-palota elé és szóltam róla egy SMS-ben, hogy megérkeztem. Nem bántam, hogy várnom kellett, igazából számítottam is rá, csak az idegesség ne lett volna, ami miatt minden perc legalább egy órának tűnt >.> Egy idő után már azt találgattam, hogy képes leszek-e újra pontosan két perc elteltével megnézni a zsebórámat, ahogy az előző négy-öt alkalommal, persze mikor szándékosan erre mentem, akkor már kudarcot vallottam Ám erről gyorsan elterelte a figyelmem, hogy a lány végre feltűnt, méghozzá szokás szerint lélegzetelállító szépségként, és pusztán attól is némi pír került az arcomra, hogy ránéztem. Még mindig szokatlan volt hétköznapi ruhában, annyira megszoktam már az iskolai uniformist, viszont kétségtelenül... eh, enyhe kifejezés a csinos, nincs valami erősebb? :/ Nem tudok szinonimákon gondolkodni, amikor itt van előttem, sőt, csak rajta jár az eszem ilyenkor Hozzá képest az én megjelenésem bezzeg katasztrofális volt minden próbálkozásom ellenére, egészen biztos vagyok benne, hogy felteszik majd néhányan azt a kérdést minket meglátva, hogy mit keres ez a szakadt csávó emellett a bájos és divatos lány mellett
- Konnichiwa... Tsukatani-san Eeetooo... ezt... n-neked hoztam - pillantottam félre zavartan, miközben átnyújtottam neki a dísztasakba rejtett bonbont, noha kicsin múlott, hogy ne rántsam vissza és ellenőrizzem le huszadszor is, hogy leszedtem-e az árcímkét. Igaz amilyen szerencsém van, Midori biztos tudja, milyen árban mozognak ezek a csokik ^^" Szinte remegve vártam a reakcióját, betegre aggódva magam, hogy akkor most örülni fog-e neki, vagy sem, és azt hiszem lélegezni is elfelejtettem néhány pillanatra, vagy ha azt nem is, de a fájó tüdőmből ítélve nagyon felszínes lehetett a légzésem
- A-azt hiszem az lenne a legjobb, ha elindulnánk minél hamarabb, lesz vagy egy óra, mire a városközpontba érünk ^^" - invitáltam a lányt kissé sietősen, mivel nem akartam Hidari-san előtt lebukni. Arról viszont hallani sem akartam, hogy valami limuzinnal, vagy tudom is én, milyen luxus közlekedési eszközzel menjünk. Vonatozni fogunk, mint mindenki más, szóval határozottságot mímelve el is indultam az állomás irányába. Csak tíz-tizenöt perc séta az innen, még kényelmes tempóban is elérjük a következő járatot.
- Én izé... nagyon hálás vagyok, amiért időt sz-szentelsz rám és me-eghívtál - szólaltam meg végül némi kínos csend után picit dadogva, miközben Tsukatani-sanra sandítottam félénken. Nem igazán mertem még mindig ránézni, pláne nem ilyen közelségből, hiszen biztos zavarná és megszólna miatta, ha bámulnám, meg egyébként is illetlenség :/ Ugyan motoszkált a fejemben valami olyasmi, hogy mi lenne, ha megfognám a kezét, de persze nem vitt rá a lélek, addig jutottam, hogy egy lépéssel közelebb húzódtam hozzá és megrezzent a kezem. Nem, én erre egyszerűen képtelen vagyok >///>

Fejemet a párnába fúrva folytatom egész napos hitetlenkedésem, amit már nagyjából azóta csinálok, hogy Yuzuri-sannal beszéltem a suliban. Még mindig nem tudom felfogni, honnan volt annyi bátorságom, hogy elhívjam őt teázni, főleg azok után, hogy olyan gorombán elüldöztem a házamból. Egyáltalán nem akartam és nem is az ő hibája volt, hiszen köztudott, hogy borzasztóan ügyetlen vagyok és azért küldtem el, mert szégyelltem magam, az utána lévő napokban annyira furcsa volt a viselkedése… Úgy gondoltam, megbántottam azzal, hogy így kizavartam az otthonomból azok után, hogy annyit segített nekem, sőt, a tesztem utána négyes lett *.* Nem is olyan nehéz ez a matek, ha figyel az ember, de én tényleg nem értem, miért nem lehet normálisan elmagyarázni a dolgokat és miért kell csak úgy átszaladni minden anyag felett… bár így legalább van okom, hogy újra… meghívjam Yuzuri-sant, hogy korrepetáljon Nem akartam viszont most olyan… hát… intim helyet választani, mint az én otthonom vagy akár az övé, még az sem biztos, hogy megengedte volna, hogy elmenjek hozzájuk, mégiscsak az az ő élettere, nekem pedig semmi közöm hozzá. Azt sem tudom, hogy jutottam eszembe akkor őt meghívni hozzám, hiszen biztosan nagyon kínos volt neki, láttam is rajta, mikor megjött, hogy mennyire feszélyezte a helyzet, de eszembe sem jutott felajánlani, menjünk esetleg máshová, könyvtárba, vagy akár a városi parkba, ahol biztos nyugodtan lehet tanulni a szökőkút mellett. Én mindezek ellenére ragaszkodtam ahhoz, ami valószínűleg mindkettőnknek a legkínosabb volt, még nem is az egyik nappali a sok közül vagy apu dolgozószobája, hanem egyenesen a szobám! Aminek meg is lett az eredménye, nem mertem Yuzuri-sanhoz szólni egy teljes hétig… Persze azért igyekeztem nem kifejezetten kerülni őt, nehogy azt higgye, haragszom rá vagy ilyesmi, mert egyáltalán nem így volt, pont hogy szégyelltem magam és nem mertem a szeme elé kerülni, amíg össze nem szedtem a maradék bátorságom és oda nem álltam elé, hogy megkérdezzem, nem lenne-e kedve eljönni velem teázni. Ismerek egy jó helyet Tokyoban, hangulatos és talán összefuthatunk valami hírességgel is, mert legutóbb például, amikor anyáékkal voltam ott, láttam… kit is láttam? Pedig az előbb még itt volt, tényleg a nyelvemen, a gondolataim között, látom is az arcát, barna haja van és olyan szép, hatalmas szemei, amilyet én is úgy szeretnék! T^T Azt hiszem, modell, de nem tudom… majd megnézem a következő Kerában. Anya biztosan tudná, mert könyvelő létére elég jártas volt a divatvilágban, így szereztem az ismeretségeim nagy részét onnan. Igaz, ha arra gondolok, hogy régen, még a születésem előtt ő is modell volt… néha meglepődöm és egy kicsit csalódom is, hogy ennyi mindent nem tudtam róluk és már nincs is alkalmam megkérdezni, hiszen ha szellemekké is lettek a haláluk után… nem tudom, hol kereshetném őket. Apa dolgozószobáját is ki kéne már takarítanom, hiszen nem maradhatnak a papírok úgy szétszórva örökké az asztalon, ahogyan ő hagyta, mikor elmentek itthonról. Annyira átlagos napnak indult… még az sem érződött, hogy születésnapom van. Talán ül rajtam valami átok vagy ilyesmi, ami miatt ilyen szörnyű az életem, meg balszerencsés vagyok és úgy egyébként is szerencsétlen. Emlékszem, az az idős hölgy még négy éve a piacon egyszer megátkozott, mert azt mondtam, hogy a fura fogai miatt le szeretném rajzolni, pedig amíg ki nem nyitotta a száján olyan aranyos, idős hölgynek tűnt T_T
Reggel hétkor csörgött az órám, pedig hétvége lévén addig alhatnék, ameddig csak akarok, így elég lassan jut el az agyamig, tulajdonképpen miért is kelek ilyen korán, mikor semmi okom rá. Valószínűleg tegnap este álomba aggódtam magam a mai nap miatt, hiszen olyan fontos, ma megyek teázni… Chotto matte, nem aludhatok vissza, Yuzuri-san fél tizenegyre jön értem, mert meghívtam teázni Tokyoba O.o Úgy pattantam ki az ágyból, mintha tele lenne bolhával, pedig azt már korábban észrevettem volna és hívattam volna az irtókat, de szerencsére az ágyneműm teljesen tiszta és bogármentes, hacsak nem számítjuk bele a katicát a párnám szélén, de az műanyag. Majdnem elbotlottam a szekrényben a fürdőszobámba rohanvást, de még időben megkapaszkodtam a szélében, aminek köszönhetően viszont leborítottam egy teljes polcnyi mangát a földre Hajat is mostam a különleges alkalmakra tartogatott epres samponommal, bár igazából nem reménykedtem benne, hogy iskolatársam észreveszi, mert biztosan nem az lesz a legfontosabb dolga, hogy szagolgassa szőke tincseimet. Ami azt illeti, erősen zavarba is jönnék tőle, hogy ilyeneket kezdene csinálni, főleg hogy nem szoktam meg tőle még a hasonló viselkedést sem, nem hogy ilyen közvetlen megmozdulásai legyenek Fésülködés közben jutott eszembe, miközben kissé még bágyadtan nézegettem magam a tükörben, vajon hogy néznék ki szemüveggel… úgy tudom, hogy jól látok, de mostanság már sokan hordanak divatból szemüveget és kíváncsi lennék, rajtam hogy állna. Kanade-onee-san biztos meg tudná mondani, hogy jó ötlet-e, mert ha nem, ő úgyis lebeszél róla, mert neki ha nem is mindig, de sokszor igaza van. Vele is olyan régen voltam együtt vásárolni, legutóbb, mikor hosszabban elbeszélgettünk, éppen letromfolt, hogy mégis hogy gondoltam elhívni Yuzuri-sant teázni, amikor ez egyáltalán nem különös, hiszen őt is el szoktam vinni vásárolni meg szórakozni, nem értem, miben lenne ez más. Az is igaz, hogy nem fordítom félre az fejem pirulva, ahányszor felém néz és ha esetleg megdicsér valamiért nem kezdenek pillangók repdesni a gyomromban, matekórán pedig nem pillantok felé félpercenként, hogy erőt merítsek és megnyugtassam magam, értem az anyagot, csak figyelnem kell.
Igyekeztem nem túlzásba vinni az öltözetet, hiszen mégsem egy drága éttermi vacsorára megyünk, csak egy átlagos teázóba, egy átlagos délutánra, így nem kéne estélyit felvennem, csak valami elegáns, de mégis hétköznapi ruhát, ami semmiféleképp nem nadrág és illik hozzá valamelyik magassarkú cipőm, bár igaz, olyat biztosan nem lesz nehéz találnom. Végül csak egy egyszerű fehér összeállítást vettem fel lenge, kissé fodros, térdig érő szoknyával és rövid, buggyos ujjú felsővel, valamint egy nem túl magas, hét centis sarokkal kiegészülve. Igazgattam egy kicsit a hajamon, plusz ki is sminkeltem magam, bár nem olyan feltűnően, csak diszkréten, én amúgy sem szeretek kitűnni a tömegből bármivel is. Ha a képességemet nem nézzük, teljesen átlagos, szürke egérke vagyok, egy mindennapi japán iskolás lány, kissé furcsa családdal és elég nagy örökséggel.
Összerezzentem és majdnem elkentem a festéket, mikor odakint megszólalt a telefonom, hogy jelezze, üzenetem érkezett. A tőlem telhető leggyorsabban tipegtem ki a fürdőből, miután befejeztem az arcomon és a hajamon az utolsó simításokat és meglepett, kissé ijedt arckifejezéssel vettem észre, bizony elérkezett az idő, merthogy pontosan fél tizenegykor Yuzuri-san küldött sms-t, itt vár a kapu előtt. Felkaptam a retikülöm, amibe a legszükségesebbek voltak belesüllyesztve, pár papírlap és toll a biztonság kedvéért, valamint a pénztárcám, benne a bankkártyáimmal és egy pár yennel, ami készpénznek nálam volt, hátha venni szeretnék valamit, amit nem tudok kártyával fizetni. Olyan gyorsan szaladtam le a lépcsőn, hogy majdnem fellöktem az egyik szobalányt, akitől sűrű bocsánatkérések közepette hátráltam el, közben igyekeztem elkerülni azt, hogy nagybátyám a semmiből elém toppanhasson és megkérdezze, hová készülök. Szerencsére valahogy sikerült átjutnom a veszélyzónán és hamar a kapun kívül voltam, ahol már iskolatársam várt rám.
- K-konnichiwa… Sajnálom, ha késtem, nem akartam, biztosan nagyon ziláltan nézek ki, ráadásul majdnem elestem, a ruhám is máris tiszta kosz, hiszen fehér, nem kellett volna fehéret, nem… mi-mit mondtál? – pislogtam rá hatalmas, döbbent szemekkel és átvettem a kis csomagot. Óvatosan bontottam fel a csomagolást, azonnal az ötlött az eszembe, hogy majd a limuzinban megesszük, amíg utazunk, főleg mert nagyon finomnak tűnt. Nem eszem túl gyakran csokit, úgyhogy nem igazán tudom, milyen árban mozognak, de biztosan nem lehetett olcsó, mert a legjobb csokik eléggé drágák és ez olyan felsőkategóriás csodának néz ki a csinos csomagolásával, pont olyannak, mint amilyet anyáék vettek, ha jó jegyet kaptam a suliban.
- Ez nagyon… kedves, Yuzuri-san, nagyon örülök neki, én tényleg igazán, de nem kellett volna, nekem már az is elég ajándék, hogy eljössz velem… vagyis izé… mindegy – zártam le a témát, erősen elvörösödött fejem inkább lehajtva és szőke tincseim mögé bújtatva. Lassan elindultunk, ő sétált mellettem, én topogtam őmellette, pillantásom pedig néha ernyedten teste mellett lógó kezére tévedt. Nem szokásom sétálgatni a városban, csak nagy ritkán, ha nem akarom mindenképpen vitetni magam valahová, akkor megyek tömegközlekedéssel vagy ilyesmivel, de addig még sosem jutottam el, hogy megjegyezzem, mennyi egy jegy, mert úgysem kellett túl gyakran… most mégis a vonat felé tartottam és gondolkoztam, hogy esetleg meg kéne fognom Yuzuri-san kezét, hiszen az állomáson biztos nagy a tömeg és még… elveszítjük egymást T^T Neki gondolom nem olyan borzalmas a tájékozódási képessége, mint az enyém, de én a kertünkben is eltévedek, ha nem jegyzem meg, hogy a nyúl-sövénytől jobbra van a ház, na meg ha éppen nem magasodik fölém a hatalmas, fehér falaival.
- Jaj, igazán semmiség volt, valamivel meg szerettem volna köszönni azt a múltkori korrepetálást, meg hogy annyit… foglalkozol velem, amikor ilyen reménytelen eset vagyok Ráadásul még bonbont is kaptam, a te dobozod pedig azóta is nálunk van… ha majd hazaértünk, akkor felugrom érte neked és lehozom, jó? Nagyon sajnálom, hogy így megfeledkeztem róla, nem volt szándékos tényleg T^T – szabadkoztam, kínosan elpirulva, mígnem az állomásra értünk. Érdeklődő pillantásom végigpásztázott mindent és tényleg sokan voltak, így önkéntelenül is közelebb húzódtam Yuzuri-sanhoz és megfogtam a kezét, nehogy elvesszek belőle, de mikor beljebb értünk és kicsit kevesebben lettek, akkor sem engedtem el. Lassan rájöttem, mit is csinálok épp és már rántottam volna el az ujjaim az övéitől, de olyan meleg és puha volt a keze… biztonságban éreztem magam, mikor megszorította egy kicsit az ujjaim, hogy ne aggódjak. Vártunk egy kicsit, a percek néma csendben, kínos lassúsággal teltek, de én mégis jól éreztem magam mellette, ahogy ott álltunk a peronon és vártuk a saját járatunk. Időben érkezett, mi felszálltunk, már épp nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, ugye nincsenek sokan egy ilyenen, mikor szinte bepréselődtem Yuzuri-san és egy elég ijesztő kinézetű, nagydarab férfi közé.
- Nem mondtad, hogy ilyen sokan vannak… – nyöszörögtem a lehető leghalkabban, hogy még lehetőleg Yuzuri-san se hallja meg. Nem szerettem volna, ha olyan lánynak gondol, aki hisztizni kezd, ha valami nem felel meg az igényeinek, mert én egyáltalán nem ilyen vagyok és soha nem is szeretnék ilyen lenni. Jó, gazdag mivoltomból sokan vonják le, hogy biztosan nagy igényeim vannak, de én csak az esti illatos, habos fürdőmre vágyom és az ágyamra éjszaka, meg persze a ruháimra, de szerintem ezzel minden ember így van. A szerelvény hirtelen befékezett, nekem megcsúszott a kezem a kapaszkodón és ahogy a kocsin átfutott a megállás hirtelen szele, én megbotlottam, testem pedig egyenesen Yuzuri-sanénak ütközött. A fejemet lehajtva próbáltam takarni a pírt az arcomon és rögtön elhúzódtam volna, de a nagydarab férfi oldala a hátamnak nyomódott, így szinte semmi esélyt nem láttam rá, hogy kiszabaduljak ebből a szorult helyzetből.
- G-gomenasai Yuzuri-san, én megpróbálok… de nem tudok arrébb menni T_T – mondtam halkan, idegesen harapdálva szájfényes alsó ajkam, de a megoldás, az isteni szikra valahogy nem érkezett és sajnos a csoda sem…

Azt hiszem a körülményeknek köszönhettem, hogy idegességem az egekig szökött ismételten abban a pillanatban, hogy Tsukatani-san és a köztünk lévő távolság minimálisra csökkent, legalábbis a kapcsolatunkat figyelembe véve, hiszen nem arról van szó, hogy ölelgetném, vagy ilyesmi, csak állunk... fél méterre egymástól. Tulajdonképpen eszembe jutott, hogy megölelhetném, vagy adhatnék neki két puszit, mint azt a bátrabb fiúk megteszik a lányismerőseikkel, de... hát ők a bátrabb fiúk, én meg gyáva és félénk vagyok, aki nem meri megtenni, mert fel lenne pofozva úgyis ^^" Szóval csak álltam szerencsétlenül és tétován, meg feszülten, rejtegetve a hátam mögött az első ajándékot, mivel ugye a szülinapi, amit majd teázáskor szeretnék átadni, az el van rejtve a táskámban. Na de legalább a bonbont át mertem adni, ez is valami. Tényleg furcsa egyébként, hiszen a suliban egyáltalán nem vagyok ideges Tsukatani-san mellett, legfeljebb csak zavarban vagyok, amikor képtelen vagyok kinyögni egy értelmes szót, vagy amikor összenézünk mondjuk matekórán teljesen véletlenül. Bevallom, én elég gyakran pislantok mostanában a lányra, kíváncsi voltam, hogy mit csinál, és... mit tagadjam, vonzott a puszta látványa is Most viszont görcsölni kezdett a gyomrom és olyan gombócot éreztem a torkomban, hogy még a beszéd is nehezemre esett, a gombóc mellé pedig hamarosan csatlakozott a hevesen dobogó szívem is, mikor átnyújtottam a pakkot.
- Ööö... ha megnyugtat, szerintem... n-nagyon jól áll ez a ruha rajtad és egyáltalán nem nézel ki ziláltnak ^///^ - próbáltam valami odaillőt mondani tiltakozásképpen, noha legszívesebben hozzátettem volna, hogy egyszerűen gyönyörűszép, és a fehér ruhák, meg az aranyszőke haja angyalhoz hasonlatos külsőt kölcsönöz neki, meg hogy csak a szárnyak hiányoznak a hátáról Persze én ilyesmit ki nem tudnék mondani, meg úgyis elrontanám, összekeverném a szótagokat, eldadognám és kihagynám a legfontosabb szót a mondatból Így is teljesen belepirultam már abba is, hogy ennyit kimondtam, mi lenne ha efféle bókokkal zaklatnám? :/ Zavartan mosolyodtam el a köszönetre is, miközben a hátam mögött összekulcsoltam a kezem és a testsúlyomat a bal lábamra helyeztem. Jó lett volna valamit erre válaszolni, de csak akkor ugrott be a megfelelő szófordulat, mikor már az utcán igyekeztünk az állomás irányába, és Midori éppen beszélt, szóval letettem róla.
- Öhm... ugyan, ne fáradj miatta, nem olyan fontos az a doboz. És igazán szívesen foglalkozok veled, nekem is jól esik, ha látom, hogy jobb jegyeket kapsz ^^ - válaszoltam ezúttal kicsit természetesebb, de halvány mosoly közben a lánynak, miközben a cipője sarka kopogását hallgattam. Bár szerintem nem illett hozzá a magassarkú, de kétségtelenül volt valami a viseletében, ami csak még szebbé tette Tsukatani-sant a szememben ahhoz képest, mint amilyen az iskolában szokott lenni
Az állomáson kicsit meglepődve tapasztaltam, hogy mennyi utazni vágyó zsúfolódott össze a kapuknál. Nem szoktam gyakran utazni a vonattal, szóval nem tudtam, hogy ez megszokott volt-e, de nem igazán volt kedvem nyomorogni a vasúton. Mondjuk biztos voltam benne, hogy csak soknak tűnik, elvégre annyian elférnek egy szerelvényen, sokkal többen, mint gondolnák. Tsukatani-sanra pillantottam, hogy lássam ő mit szól ehhez a tömeghez, azonban míg odafordítottam a fejem, teljesen váratlanul mintha áramütés ért volna, egy puha és bársonyos kéz ért az enyémhez, sőt, meg is fogta o.O" Döbbenten pillantottam le az ismerős érzésre, és kissé értetlenül néztem vissza. Mondjuk az egész csak egy pillanatig tartott, talán Midori észre sem vette, azután meg igyekeztem inkább arra koncentrálni, hogy beérjünk az állomás területére. Úgy éreztem teljesen elvörösödtem a lágy érintéstől, és csak lassan esett le, hogy tulajdonképpen mi is történt és történik. Nyilván csak nem szeretne szem elől veszíteni, de ettől függetlenül annyira kellemes és... izgalmas volt a kézfogás, hogy képtelen voltam másra figyelni Némán, lesütött szemmel és pipacspirosan léptünk a peronra, majd sétáltunk egy kevésbé zsúfolt helyre, de a szőkeség még most sem engedte el a kezemet, így még inkább feszengtem, majd azon aggódtam, hogy amikor megigazítottam a fogást, akkor véletlenül megszorítottam a kezét, és hogy ezzel nem okoztam-e neki fájdalmat :/ Úgy voltam vele, hogy ha nem engedi el, akkor végül is én sem fogom, mert... szerettem volna Tsukatani-san kezét fogni, és ha nem bánja akkor... akkor miért ne? Csupán akkor változott a véleményem, amikor ráébredtem, hogy bámulnak minket, és hogy így egészen úgy nézünk ki, mint egy... pár o.O, viszont a lányt sem akartam megsérteni azzal, hogy elveszem a kezemet. Én biztosan azt gondolnám ilyenkor, hogy olyan helyzetbe hoztam a másikat, ami neki kellemetlen volt ^^" Eme belső konfliktus megoldását jelentette a vonat megérkezése, hiszen felszállás után muszáj volt a kapaszkodáshoz elválasztanunk a kezünket, mivel ülőhely nem volt... és tulajdonképpen hely sem nagyon
- N-nem tudtam ^^" - súgtam vissza, miközben azt igyekeztem elérni, hogy ne lépjek rá senki lábára sem és hogy stabilan meg tudjak kapaszkodni, mielőtt elindul a szerelvény. Nos, ez persze nem sikerült, így egy sűrű bocsánatkéréssel kezdhettem meg az utazást, miután nekiestem kis híján a mellettem állónak. Ha tudtam volna, hogy ilyen tömeg van, inkább más utazási formát választok A tömeg pedig egyre csak nőtt megállóról-megállóra, így a kapaszkodás is egyre kényelmetlenebb volt, ahogy odébb sodródtunk egy picivel. Éppen ezért is csodálkoztam a saját reflexeimen, amikor a hirtelen fékezésre reagálva képes voltam elindítani a mozdulatot, hogy megfogjam a nekem eső Tsukatani-sant. Azonban befejezni már nem sikerült, így ahelyett, hogy megtartottam volna a két vállánál, csak annyit értem el, hogy az egyik kezem közénk szorult, és onnantól kezdve egy tapodtat sem tudtam moccanni, annyira préseltek minden irányból o.O" Beleértve a lányt is, közelségétől pedig leírhatatlanul zavarba jöttem. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy tulajdonképpen hozzám simul a puha testével, hogy olyan finom a haja illata, de a leginkább mégis az foglalkoztatott, hogy a közénk szorult karom hol is volt pontosan, ugyanis úgy éreztem, hogy nagyon-nagyon rossz helyen, és éppen ezért meg sem mertem mozdítani vagy kihúzni onnan, ahol volt O///O" nagyokat nyeltem, miközben tekintetemet próbáltam elhelyezni valami semleges helyen. Lesütni nem süthettem le a szemem, hiszen még a végén Midori félreértené, hogy mit nézek, viszont bármerre fordítottam a fejem, nyomorgó emberi arcokat láttam, így végül más választásom nem lévén, Tsukatani-san arcán állapodtam meg, miközben zavaromat próbáltam leküzdeni... persze esélytelenül.
- G-go-gomennasai! - hallattam kétségbeesett hangom egy újabb zöttyenés után, mikor véletlenül ráléptem valakinek a lábára, aztán lélegzetemet visszafojtva folytattam a rimánkodást, és próbáltam nem arra figyelni, hogy mennyire illetlenül közel vagyok egy olyan csinos lányhoz, mint Midori. Az egyszerre mennyei és kellemetlen helyzetből aztán végül a következő állomásra érkezvén szabadultunk ki, hiszen a leszállóknak köszönhetően a tömegnyomor is megszűnt, és csak simán zsúfolt lett a szerelvény.
- Ugye jól vagy, Tsukatani-san? Ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe sodortalak... :/ - mondtam a szememet lesütve, fülig vörösödve, de hangomból azért kicsengett a zavarom mellett az aggodalmam és a bűnbánásom is. Nekem fájt az oldalam kicsit, remélem a lánynak nem esett ilyesmi baja. Kissé nyugtalanul lestem, hogy mikor szállunk már le végre, és mikor ez megtörténhetett, nagyot sóhajtva léptem a peronra. Ezúttal én ragadtam meg a szőkeség kezét, hogy ne sodródjon el a közelemből, bár az imént történtek függvényében nem mondhatnám, hogy minden félelem és habozás nélkül tettem meg Megkíséreltem egy bátorító mosolyt küldeni a lány felé, miközben elindultunk kifelé az állomásról, és egy viszonylag nyugodtabb helyen álltam meg Midorival immár az utcán, hogy kicsit összeszedhessük magunkat.
- A-azt hiszem arra kell menni, ugye? - kérdeztem kicsit bizonytalanul abba az irányba mutatva, amerre sejtettem úti célunkat. Térképen utánanéztem a címnek, de így élőben valahogy teljesen másnak tűnt minden, és egyetlen tereptárgyat sem tudtam felfedezni azok közül, amiket kinéztem előre Mindenesetre amint Midori jelezte, hogy mehetünk, lassan elindultam vele, a saját tempómat az övéhez igazítva. Míg én aktívan nézelődtem, eszembe sem jutott, hogy már percek óta csendben megyünk egymás mellett, csak akkor kaptam észhez, mikor feltűnt, hogy nem hallom a hangját és hirtelen igencsak kínossá vált a csend
- Eto... anou... tudtad, hogy a seitokai tagokat keres? Én izé... szóval arra gondoltam, hogy beajánlanálak Himeji-sannak, mint kincstárnok. Persze csak ha érdekel... esetleg - hoztam fel az egyik előre tartalékba tett témámat óvatosan. Ami azt illeti, én örültem volna, ha a lány is tagja lenne a seitokainak, már csak azért is, mert több időt tudnék eltölteni a közelében, de az igazi oka mégis csak az lenne, hogy megtanulja a pénzt kezelni. Nem tudtam nem észrevenni, mennyire nem számít neki a pénz, itt viszont limitált forrásokból kell gazdálkodni és mindent yenre beosztani, és ha szerezne ilyen téren tapasztalatot, az biztos jót tenne Legalábbis én így gondolom
- Jaj, Tsukatani-san! Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk a Tokyo Skytree-t? Tudod, az a nagyon magas toronyépület, amit mostanában adtak át. Állítólag nagyon szép a kilátás, biztos tetszene - szólaltam meg az említett épületre mutatva. Nem volt messze onnan, ahol éppen voltunk, és ezer százalék, hogy eltévedni nem fogunk, amíg odaérünk. Amellett hogy én is meg szerettem volna nézni a tornyot, ezzel azt is leplezni kívántam, hogy fogalmam sem volt, merre járunk, már semmi sem volt ismerős T_T Nem akartam osztálytársamat aggasztani azzal, hogy eltévedtünk. Mondjuk Midori biztos tudta, hol vagyunk, hiszen egy szót sem szólt eddig arról, hogy nem erre kéne menni. Akárhogy is, onnan majd könnyebb lesz tájékozódni, emlékeim szerint a teázó nincs messze tőle. Az utcanevet megjegyeztem, így csak meg kellene találni az utcák erdejében, ha sikerül valahogy egy térképet keríteni ott. Legrosszabb esetben veszünk egyet, turistaközpont, biztos árulnak Lehetett volna annyi eszem, hogy hozok magammal...

Én éreztem, hogy hol van a keze vagyis igyekeztem nem figyelni rá, mert tudtam, hogy nem direkt, de olyan közel voltunk egymáshoz és éreztem a bőrét és az arcunk… aaaah bele sem akarok gondolni, annyira, de annyira kínos volt, mert láttam rajta, hogy zavarban van, ahogy én is, de nem mertem megmozdulni vagy legalábbis megpróbálni bármit is, mert nem tudtam, egyáltalán sikerülne-e és ha igen, nem kerülnénk-e esetleg ennél is rosszabb helyzetbe. Én igazából annyira nem bántam, hogy ilyen közel voltam Yuzuri-sanhoz, még ha nem is miatta vagy miattam történt, mármint nem ő lépett vagy én csak úgy… megtörtént, de aggódtam, hogy neki esetleg kínos lehet, mert mégiscsak osztálytársak vagyunk az igaz, sőt járt már a szobámban is, de én sosem gondoltam volna rá vagyis talán, de nem tudom, hogy ilyen közel kerülhetek hozzá, hiszen ő mégiscsak okos és biztosan ügyvéd lesz belőle vagy valami ilyesmi, aki sokra viszi és rá sem néz majd egy olyan esetlen és buta lányra, mint én Szerencsére a szorongás hamarosan megszűnt, mert a következő megállónál elég sokan leszálltak, úgyhogy el tudtunk húzódni egymástól Yuzuri-sannal, bár ami azt illeti, én maradtam volna még egy kicsit… ha kényelmesebb lett volna. Olyan biztonságban éreztem magam, pedig volt egy olyan gyanúm, hogy a kemény valami, a combomnak nyomódott a másik, nagydarab férfi oldaláról, aki osztálytársamnak szorított, nem a pénztárcája volt…
- N-nani? Ja igen, jól vagyok, azt hiszem N-nem ütöttelek meg, ugye? Nagyon sajnálom tényleg, én arrébb mentem volna, igazán nem a te hibád volt, de úgy odaszorítottak az emberek, hogy mozdulni sem tudtam – magyarázkodtam lehajtott fejjel, újfent kínosan elpirulva.
Reméltem, hogy nem haragszik rám, de nem úgy tűnt, mintha mérges lett volna, ami megnyugtatott, mert én szerettem volna ezt a napot boldogan eltölteni, hogy jól érezzük magunkat, csak hát egészen máshogy terveztem meg az utazást… Nem szoktam hozzá a tömegközlekedéshez, engem általában sofőr visz mindenhová, azt sem tudom, merre járnak vagy nem járnak a buszok, meg mikor, csak szoktam látni, hogy vagy állnak a megállóban emberek vagy nem, de még egyszer sem álltam meg, hogy ránézzek a menetrendre. Ezek után ki sem fogom próbálni a többi tömegközlekedési eszközt .__.
Egy újabb zöttyenés után Yuzuri-san elindult kifelé, szóval követtem, mert nem akartam több időt tölteni ezen a szűk és kényelmetlen… valamin, mint szükséges. Mikor társam hirtelen megragadta a kezem, ijedten rezzentem össze és kaptam a szemeim kézfejemet szorongató ujjaira, amik erősen, de nem fájóan fogták tenyerem, kellemesen meleg érintése pedig felkúszott a karomon, egészen az arcomig. Halványan elpirulva néztem inkább előre, nehogy nekimenjek valakinek, ahogy Kouhei húzott maga után, elég magabiztosnak tűnt, szóval reméltem, ha én nem is, ő tudja, merre és hogyan kell menni. Nekem sosem kellett magamtól eltalálnom a teázóig, a sofőröm mindig tudta, merre megyünk, leparkolt szinte az ajtó előtt, szóval ha akartam volna sem sikerült volna eltévednem. Szorgosan pislogva néztem körül, hátha találok valami ismerőset a környékben, de a memóriám nem segített valami sokat, pedig elég könnyen megjegyzem a dolgokat, de aztán rá pár napra olyan könnyen el is felejtem T^T Zavartan tanulmányoztam a házakat és a mellettünk elhúzó autókat, de valahogy semmi nem tűnt úgy, mintha láttam volna… ilyenkor bánom, hogy sosem nézek körül rendesen ott, ahol vagyok, mert úgyis tudom, hová megyek, legalábbis az, aki visz, tudja. Reméltem, ezzel Yuzuri-san is így van, mármint hogy tudja, merre megyünk, mert nekem őszintén szólva fogalmam sem volt, de ő olyan magabiztosnak tűnt, ahogy haladt előre a járdán, hogy el is felejtettem megkérdezni, ugye nem tévedtünk-e el, mert hát mégiscsak meg kell bíznom benne és féltem, ha kérdezek valami ilyesmit, azzal megbántom Mikor a fiú megállt én is megtorpantam mellette és újfent körbehordoztam a tekintetem, de ugyanaz lett a vége – semmi ismerőset nem találtam, csak azt a hatalmas épületet, amit mindig láttam, mikor erre jöttünk a teázóba. Apának volt valami köze az építéséhez, legalábbis gyakran emlegette fel, de azt sosem említette pontosan, miért is foglalkozik ezzel, én pedig megtanultam, ha apa nem mond el valamit direkt, akkor nem is szabad kérdeznem, mert csak mérges lesz.
- Anou… i-igen, biztosan… nekem ismerősnek tűnik – bólintottam kissé zavartan, de bíztam benne, Yuzuri-san csak azért kérdez ilyesmit, hogy én is megmutathassam, valamire emlékszem, amikor igazából nem is, de ezt nem mondhatom el, mert az nagyon-nagyon kínos lenne
Engedelmesen követtem osztálytársamat az úton, közben észrevétlenül egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, mert bár annyira nem volt nagy a tömeg, itt elég sok volt a mellékutca, meg a fordulók és ha lemaradok, én örökre eltévedek, mert Yuzuri-san biztos csak későn veszi észre, hogy nem vagyok mellette, most nem is beszélek, meg ő sem, szóval nem lenne furcsa, ha nem válaszolnék neki, a nincs mire… Kami-sama, el fogok veszni! TT_TT Megragadtam társam karját és szorongatni kezdtem, észre sem véve a helyzet félreérthető voltát, mert most nagyon megijedtem, végülis Tokyoban vagyunk, ami egy hatalmas város, én még Karakurában is hajlamos vagyok eltévedni olyan helyen, ami nem a pláza, sőt még ott is, mert olyan sok az új üzlet és én mindig csak a ruhákat nézem, nem hogy hol vagyok épp, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy Kanade-onee-san már nincs sehol, csak én a sok csomaggal, a teljesen ismeretlen üzletek közepén! T^T Olyankor mondjuk eszembe sem szokott jutni, hogy létezik telefon, szóval általában megkeresem a talált tárgyak osztályát és bejelentem, hogy én elvesztem, tessenek megkeresni a nővéremet, aztán még be is diktálom a számát a telefonomból és csak akkor jövök rá, hogy én is felhívhattam volna, hogy jöjjön értem, mikor nagyon-nagyon mérgesen karon ragad és kihúz az őrszobából, aztán hosszasan ecseteli, hogy igen, létezik modern technika és nekem, aki a legújabb fejlesztésű telefonnal járkál, ezt igenis tudnom kéne és használni is, de nem tehetek róla, ha egyszer elfelejtem, mert annyira megijedtem! T___T Összerezzentem a fiú hangjára, meg is feledkeztem róla egy kicsit, hogy nem kéne elkalandoznom, mert nem vagyok egyedül és jó lenne beszélgetni, mert ez így olyan… félreérthető Mintha nem lennék kíváncsi Yuzuri-sanra vagy unnám magam mellette, ami egyáltalán nem igaz, mert nagyon is érdekes a társasága és én élvezem, csak nem tudom, mit mondjak…
- Hallottam róla valamit, de nem nagyon érdekelt. T-tényleg úgy gondolod, hogy beillenék a diáktanácsba? O.o Hiszen nem is vagyok jó tanuló olyan nagyon… nem tudom, miben lehetnék segítségetekre… – ráztam meg a fejem értetlenül, kétkedően, hiszen én mint kincstárnok? Sosem gondoltam rá így, az egyáltalán nem is jutott eszembe, hogy egyáltalán felvennének, sőt valaki ajánlaná, hogy legyek tag. – Nem is igazán tudom, mi a dolga egy kincstárnoknak… persze a feladatköréről hallottam, de biztos elszórnám a pénzt az első adandó alkalommal és nem szeretnék gondot okozni senkinek… – motyogtam, kicsit elhúzódva tőle, mikor rájöttem, nem kéne így szorongatnom őt, mert még fájhat neki, sőt elég sok furcsa… mosolygó pillantást kaptunk, meg egyszer hallottam, hogy két lány összesúgott a hátunk mögött, milyen szép pár vagyunk O.o
- Ühm, megnézhetjük, én kíváncsi vagyok rá. Említették már, hogy milyen messzire lehet látni onnan, de azóta nem voltam Tokyoban, hogy meg tudjam nézni… örülök, hogy erre jöttünk, biztosan érdekes lesz! *.* – lelkesedtem be, mindig is szerettem magasról lenézni a városra, legyen az Karakura, Tokyo vagy bármi más, élveztem, ahogy alattam elrohannak az emberek a saját dolgukra, én pedig nézhetem őket, láthatom, ahogy előrehaladnak a napjukkal az életükkel… legalább ők képesek rá, ha én nem tudok tovább lépni a múlton.
Megragadva Yuzuri-san kezét, előrelendültem és ügyesen kanyarogva a tömegben, haladtam előre, hogy minél hamarabb odaérjünk, bár ahogy közeledtünk, egyre sűrűbben álltak az emberek körülöttünk, a végén már minden lépésnél bocsánatot kértem, mert rátapostam valaki lábára vagy nekimentem valaki másnak vagy mindkettő, de én nem akartam bántani senkit, nem tehetek róla, hogy mozdulni sem lehet ebben a hatalmas hömpölygésben, én ezt nem szoktam meg, Karakurában sokkal nagyobb nyugalom van, még a híresebb helyek környékén is O.o Végül csak sikerült beérnünk az épületbe, ahol már kevesebben voltak, kényelemesen lehetett sétálni, de olyan síkos volt a padló, hogy egy ügyetlen lépés és teljesen elveszítve lábam alól a talajt, háttal egyenesen nekiestem Kouhei mellkasának. Oldalra pillantva vettem csak észre a figyelmeztető táblát, miszerint itt az előbb felmostak, ezért ilyen csúszós… annyira ügyetlen vagyok, figyelhetnék jobban is! >__< Ügyetlenül arrébb topogva igyekeztem elkerülni a veszélyzónát és kikerülni az újabb kínos helyzetből, arcom színéhez képest a pipacs fehérnek tűnt volna.
- S-sajnálom, nem akartam, nem ütöttelek meg, ugye? – szabadkoztam gyorsan, hajlongva, bizonytalanul toporogva álltó helyemben, míg végül már majdnem az kezdett furcsa lenni, hogy ennyire bocsánatot kérek. Miért nem tudok jól csinálni semmit? T__T – M-menjünk fel
Lassan, most már a lábam elé figyelve mentem tovább, de tartottam egy kis távolságot Yuzuri-santól, nehogy megint ráessek vagy feldöntsem vagy ilyesmi, de folyamatosan felé pillantgattam, nehogy elveszítsem magam mellől, mert akkor rémülnék meg csak igazán, ha egyedül maradnék ezen a teljesen ismeretlen helyen. Beléptünk a liftbe még pár másik emberrel együtt és felfelé vettük utunkat, egész végig csak a halk zene szólt, senki nem szólalt meg, én inkább csak a cipőmet néztem némán, mikor azonban megérkeztünk a hely legfelső emeletére, rögtön kirohantam, gyakorlott léptekkel sietve a magassarkúmban az ablak felé. Pont volt nem messze egy olyan rész, ahol kevesebben voltak, afelé vettem az irányt, hogy nyugodtan tudjak nézelődni és esetleg beszélgetni is tudjunk társammal anélkül, hogy elterelné a figyelmünket mások eszmecseréje. Lelkesen pislogtam ki a városra és a szikrázó, kék égre, majd hátrafordultam Yuzuri-sanhoz, hogy mosolyogva megosszam vele véleményem a látottakról.
- Hát nem gyönyörű, Yuzu… Yuzuri-san? – Ijedten néztem körbe, de sehol sem láttam az ismerős, fekete hajat és kék szemeket, pedig még arra is emlékeztem, milyen ruhában volt! – Kouhei! Hová lettél?! – kezdtem el lassan kiabálni, szemeimbe rémült könnyek gyűltek, de igyekeztem kidörgölni őket. Nem sírhatok, mint egy kisgyerek! De elvesztem… elvesztem…

Szabályosan megijedtem, mikor Tsukatani-san megragadta a karomat o.O A kézfogás az egy dolog volt, szükség volt rá hogy ne veszítsük el egymást. Nem azért csináltuk, mert mi egy p-pár lettünk volna, akik kéz a kézben járnak, hanem mert nem lett volna jó elkeveredni egymás mellől, főleg a lány miatt. Már épp eléggé ismertem Midorit ahhoz hogy tudjam, el-elkalandozik a figyelme és akkor könnyen eltévedhet, főleg ilyen relatíve nagy tömegben, mikor könnyű elveszíteni a másikat szem elől. Más kérdés, hogy több, mint kellemes érzés volt a szőkeség finom, puha és ápolt kezét az enyémben tartani, bár ha csak eszembe jutott, már akkor is igen komoly zavarba jöttem az érintésétől. Meg tudnám szokni... de még nem szoktam meg Most viszont egyenesen karon ragadott, és ez nem azért volt baj, mert úgy éreztem, szinte felforr a fejem és elolvadok, hanem mert... mert... mit fognak rólunk gondolni mások? O///O Leírhatatlan melegség és boldogság öntött el attól, ahogy a karomat a testéhez szorította, sokkal kevésbé éreztem kínosan magam, mint a vonaton, és hiába tudtam, hogy ez nem jelentett semmit, hiszen valószínűleg csak kicsit megijedt, azért... azért csak elkalandozott a fantáziám, hogy mi lenne, ha mi ketten egy... egy p-pár lennénk és azért sétálnánk így az utcán >///< Viszont a lelki szemeim előtt derengő képet hamar kituszkolták az idősebb emberek, akik képzeletemben már rosszalló pillantásokat vetettek ránk, és összesúgva szégyentelennek és erkölcstelennek neveznek minket, amiért fényes nappal ilyen nyíltan kifejezzük aaa.... azt, ami a részemről létezik, Tsukatani-san részéről pedig nyilván nem, bármit is mondjuk Gouto-senpai mondjuk. Olyan szerencsés nem lehetek Mindegy, szóval igen, megrezzentem ettől a manővertől és kettős érzések szaladgáltak bennem tőle, ez a lényeg.
- N-nem olyan fontos, hogy... hogy jó ta-tanuló legyél, és p-pont az le-lelényeg... lenne a lényeg, hogy ööö... szóval, hogy megtanuld nem elszórni. Himeji-senpai és... és én se-segíteni fogunk ^^ - nyögtem ki a választ a lánynak megannyi dadogás és nyelvbotlás után, mely csakis annak volt köszönhető, hogy ilyen közel volt hozzám. Közben már-már pánikszerűen nézelődtem körbe, hogy lássam, mit szólnak mindehhez az emberek, és ami azt illeti lehet hogy paranoiás vagyok, de én úgy láttam, hogy a legtöbb tekintet ránk szegeződött O///O Egyre feszültebben lépdeltem a járdán, oldalamon Tsukatani-sannal egészen addig a pillanatig, amíg nem húzódott tőlem kicsit távolabb. Egyszerre sajnáltam és könnyebbültem meg... komolyan, fogalmam se volt, hogy melyik érzés volt bennem erősebb, annyira fura volt
Lelkes válaszára elmosolyodtam, azaz konkrétan fülig ért a szám immár. Észre sem vettem, hogy egész eddig végig halvány mosoly játszott az arcomon, ám míg ezzel törődtem, addig komoly fordulatot vettek az események. Elképedve vettem észre, hogy immár nem én vezetek, hanem engem rángatnak keresztül a tömegen. Nem győztem bocsánatot kérni az emberektől, akiknek nekimentem, de erősen koncentrálnom kellett arra is, hogy ne engedjem el véletlenül Tsukatani-san kezét. A tömeg könnyedén elsodorhatott volna minket egymástól, és hiába volt az úti célunk teljesen egyértelmű, azért aggódtam a lány miatt. Én sem szoktam hozzá ahhoz, hogy ennyi ember legyen körülöttem, bevallom a tokiói forgatag kicsit megijesztett Magam se tudom hogy, de végül csak sikerült anélkül eljutnunk a toronyig, hogy el szakadtunk volna egymástól, hektikus küzdelmem ezúttal fájó lábam jelezte. Rátaposott valaki elég kegyetlenül :/
- Végre, huh... - sóhajtottam fel most, hogy megszabadultunk a tömegtől, és míg a tempót nyugisabbra véve beljebb sétáltunk, elővettem az ásványvizem és kortyoltam belőle párat. Kicsit kiszáradt a torkom az út alatt, valószínűleg nem csak a meleg, hanem az idegesség miatt is. Ráadásul még mindig nem tudtam, hogyan kéne eljutnunk addig a teázóig innen, szóval sürgősen keresnem kellett egy térképet lehetőleg úgy, hogy az osztálytársamnak ne tűnjön fel, miért is van rá szükségem. Szórakozottan csúszkáltam a síkos padlón, miközben körbelestem a tágas előtérben valami információs pultot keresve, és örömmel konstatáltam, hogy van is valami recepcióféleség. Ott biztosan tudnának nekünk segíteni. Mosolyogva fordultam vissza Tsukatani-san felé, és már nyitottam is a szám, hogy szóljak, de egy kétségbeesett, mégis édes sikkantás belém fojtotta a szót. Fel se fogtam mi történt, csak azután, hogy reflexszerűen elkaptam a szőkeséget a felkarjait megragadva, akkor viszont már nem volt okom megijedni, hiszen biztonságosan tartottam a lányt. Igaz, hogy az én egyensúlyom is megingott, de az egyik lábammal hátralépve sikerült megakadályoznom, hogy én is elessek. Meleg helyzet volt, de úgy tűnik vigyáz ránk valamiféle őrangyal (:
- Iie... Ugye jól vagy? Vigyázz magadra, nem szeretném, ha valami bajod esne - kérdeztem aggódva, de úgy láttam, hogy szerencsére nem történt semmi - Ööö... hát jó - egyeztem bele Tsukatani-san kérésébe végül, arra gondolva hogy végül is visszafelé is meg tudom kérdezni amit akarok, vagy talán fent is találok valamit, ami segíteni tud. Csak el ne felejtsem, kezdtem úgy érezni, hogy lassan már minden gondolatomat a lány és hogyléte tölti ki. Folyamatosan őt figyeltem, hol lopva, hol nyíltan attól függően, hogy ő éppen merre nézett. Nem volt elég bátorságom hozzá, hogy mosolyogva a szemébe nézzek, vagy ilyesmi, ha véletlenül ilyesmi történt, azonnal el is kaptam a tekintetem róla. Pedig olyan szép szemei voltak, csak... csak nem akartam túl tolakodónak tűnni Pláne azok után, ami eddig történt ma, így is féltem, hogy azt gondolja, esetleg szándékosan maradt ott a kezem kettőnk között a vonaton Gouto-senpai már így is annyi rosszat gondolt rólam, azt... azt hiszem annál lesújtóbb dolog nem történhetne velem, hogy Tsukatani-san megbélyegez valami olyasmivel, ami nem igaz T_T
Csak ekkor vettem észre, hogy még mindig a karijaimban tartom a lányt, úgyhogy villámgyorsan odébb léptem és elhúzódtam a szememet lesütve, kezeimet pedig a hátam mögé rejtve. Tenyeremen még mindig ott éreztem a lány puha bőrének érintését, és egy apró mosoly került az ajkaimra a gondolatra, de inkább gyorsan megráztam a fejem és Midori után indultam, hogy felzárkózzak mellé. Kissé feszülten léptem be a liftbe, de nem azért, mert sokan lettünk volna, mert nem voltunk sokan a szűkös szerkezetben. Kényelmesen elfértünk, viszont gyerekkorom óta ha tehetem, elkerülöm a felvonókat. Még mindig élénken él az emlékezetemben, hogy anyummal hazafelé tartva leállt a lift valami miatt, és bent ragadtunk két emelet között, majd kábé fél méter magasból húztak fel minket, ami kiskölyökként elég félelmetes magasság volt. Voltam vagy 5-6 éves, több biztos nem lehettem. Persze semmi okom félni, hiszen ahogy azóta sem, most sem történt semmi, gyorsan felrepített minket a turbólift a legfelső nyilvános emeletre, és a halk zene is nyugtatólag hatott az idegeimre. Már-már el is feledkeztem róla, hogy pár centivel mellettem ott van Tsukatani-san, de mihelyst kinyílt az ajtó, ismét az emlékezetembe röppent a személye látva, hogy milyen lendülettel robbant ki a liftből. Fejemet megvakarva emeltem fel a szemöldökömet azon töprengve, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen tempóban szaladni magassarkúban, de ezzel együtt kissé elbambultam és mire észbe kaptam, addigra ár befelé tódultak az emberek a felvonóba o.O Elfogott a pánik és kétségbeesetten próbáltam kitörni, de minden próbálkozásom hiábavaló volt. Bent maradtam Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a lift leért, majd újra felmehettem vele, és közben csak arra tudtam gondolni, hogy Tsukatani-san is biztosan kétségbe van esve, hiszen eltűntem mellőle. Idegesen toporogtam a szerkezetben, tekintetem szinte szuggerálta az emeletszámlálót, hogy pörögjenek a számok gyorsabban, aggodalmam pedig egyre inkább elhatalmasodott rajtam. Ingem szélét markolásztam nyugtalanul, és halkan mantráztam a gyerünk már-gyerünk már varázsigét, testsúlyomat pedig egyik lábamról a másikra helyeztem. Mire végre felért a felvonó, szinte még kis se nyílt az ajtó, én már préseltem is át magam rajta, szinte kiesve a szintre, és feszülten kapkodtam a fejem, keresve a lány szőke kobakját.
- Tsukatani-saaaan! - kiáltottam el magam, de nem érkezett felelet, csak egy is méltatlankodás a körülöttem lévő emberek részéről. Abban sem voltam biztos, hogy a hangom mennyire hallatszott el, bár egyszer azt mondták, hogy ha üvöltök, akkor jó hangos vagyok. Csakhogy alapból halkan beszélek, nincsenek erős hangszálaim. Kicsit kijjebb sétálva nyújtogattam a nyakamat, még a lábujjhegyre is álltam, hátha megpillantom. Miért nem maradt itt, a lift előtt, vagy jött vissza? T_T Szinte futva indultam el az egyik irányba, de nem tudtam az ő fejével gondolkodni, így csak tippeltem egyet, merre mehetett. Közben igyekeztem minden bizalomgerjesztő embert leszólítani, hátha látták, pedig alapvetően nem szokásom kérdezősködni. Most azonban voltam annyira kétségbeesett, hogy ehhez az eszközhöz nyúltam. Sajnos hiába, senki sem látott szőke, kék szemű, angyali arcú lányt T_T
Jó tíz perc is eltelhetett mire körbeértem, de nem találtam meg. Lehet nincs is a szinten és lement a bejárathoz? Vagy visszament végül a lifthez, csak mivel nem talált ott, megint elténfergett és pont elkerültük egymást? Esetleg bement a mosdóba és azért nem találtam? Elkeseredetten rogytam le egy padra, és a fejemet a kezeim közé temetve próbáltam lehiggadni. Hogy találhatnék rá? Jelentsem be az eltűnését, hátha hangosbemondón keresve sikerül kapcsolatot teremteni vele? De ez olyan, mintha egy kisgyerek veszett volna el Kapcsolatteremtés... telefon! Váratlanul bevillant a fejembe, hogy biztos van nála mobil! Sietve bányásztam elő a zsebemből ütött-kopott, ezeréves telefonom. Nem kellett új, ameddig ez működik, egyrészt pénzem sem lett volna rá, másrészt telefonálásra pont jó volt, és mire kelljen egy mobil, ha nem erre? Vagy háromszor félrenyomtam, mire sikerült megtalálnom a számát a nevek között, de végre megnyomhattam a zöld gombot. Kicsöngött... csak ő vegye fel!
- Tsukatani-san?! Tsukatani-san! Hol vagy? Ugye nem esett semmi bajod? - szóltam bele a telefonba, miután végre kapcsolt, és már fel is pattantam, hogy megkeressem a helyet, amit leírt nekem. Ismét csak futva indultam el, de így is hosszú percekbe tellett, míg rátaláltam az ajtóra, amin bement. Inkább nem gondolkodtam rajta, hogy mégis hogyan sikerült egy lezárt, még építés alatt álló folyosóra, miközben elsiettem az állványok és cementes zsákok között.
- Tsukatani-san! - kiáltottam, mihelyst végre megpillantottam az ismerős szőke kobakot. Kétségbeesetten toporgott egy üres, berendezés nélkül irodahelyiségben, de úgy örültem neki, hogy újra láthatom és nem esett baja! Majd kiugrottam a bőrömből, miközben odaszaladtam hozzá és kissé lihegve megálltam mellette.
- Annyira aggódtam miattad, nagyon rám ijesztettél T_T Az én hibám volt, nem figyeltem oda, ne haragudj! - esedeztem bocsánatáért a kezemmel babrálva. El sem akarom képzelni, min ment keresztül, csak mert elbambultam kicsit, ha én ennyire megrémültem, akkor vele mi történhetett? :/ Szívem annyira hevesen verdesett, szinte a torkomban dobogott, de a lényeg, hogy mindketten megvoltunk épen és egészségesen. hatalmas megkönnyebbülést jelentett a lány látványa, ehhez képest a vonaton tapasztalt érzésem a fasorban sem volt. Komolyan, majd' kicsattantam az örömtől, hogy újra itt volt mellettem!
- Menjünk vissza gyorsan, nem szabadna itt lennünk - tanácsoltam, majd remegve felsóhajtottam és kézmozdulatommal a hiányzó ajtó felé tereltem Tsukatani-sant. Csak most volt alkalmam felfigyelni rá, hogy a folyosón milyen gyér a világítás és mennyire poros minden. Inkább nem értem hozzá semmihez, itt-ott még a vakolat is hiányzott a falakról. Látszik, hogy csak nemrég készültek el az épülettel, hallottam róla, hogy ilyenkor még hosszú hetekig folyik a munka, hiába nyitják meg a közönségnek és üzemel egyébként rendesen. Most a saját szemeimmel is láthattam, de baljós előérzetem volt tőle, szóval elég sietősre fogtam a lépteimet a lány mellett. Ráadásul valami furcsa morajlást is meghallottam a pislákoló neoncsövek keltette zaj mellett, az egyik ablak mellett elhaladva pedig ahogy kitekintettem, madarak százait láttam egyszerre felreppenni a közeli park fáiról.
- Basszus... siessünk! - csúszott ki a számon egy káromkodás, miközben osztálytársamat magam elé ösztökélve futólépésre vettem a figurát. Úgy hittem tudom miből származik a morajlás, és nagyon reméltem hogy tévedek, de néhány másodpercen belül bekövetkezett, amitől tartottam. Csak egy pillanatra torpantam meg, hogy kinézzek az ablakon, de a két méternyi különbség, ami kettőnk között keletkezett, bőven sok volt. Megmozdult alattunk a föld, és a kezdeti csekély remegésből még azt is hihettem, hogy csak egy apró rengés érte el a várost, de nem kellett sok hozzá hogy rájöjjek, ez nem a szokásos földrengések egyike. Ijedten kaptam a tekintetem Tsukatani-san felé, mikor felsikoltott. Mihelyst a függőleges kilengések mellé megérkezett a vízszintes is, azonnal elesett abban a cipőben. Én magam is nehezen álltam meg a lábamon, hogy is történhetett volna másképp? Ott kellett volna legyek közvetlenül a nyomában, akkor talán el tudom kapni... Szívem is összeszorult, ahogy nekiesett a falnak, az események pedig lassított felvételként játszódtak le előttem. Habozás nélkül vetettem magam a lányra, amint megpillantottam az eldőlni látszó állványt. Pedig már nem volt messze a biztonságot jelentő ajtó, itt viszont sehová sem tudtunk elbújni. Nekem kellett fedezéket nyújtanom, és anélkül megtettem, hogy gondolkodtam volna. Felszisszentem a hátamra zuhanó zsákok miatt, szerencsére legalább az állvány maga túl magas volt ahhoz, hogy ránk dőljön. Nem tehettem mást, erősen átkaroltam és behunyt szemekkel vártam, hogy vége legyen a heves rengésnek. Soha nem tapasztaltam még ekkora földmozgást, meg se mertem tippelni hányas lehetett. Éreztem, hogy a plafonról vakolat hullik a fejünkre, az egyik darabtól kicsit meg is szédültem, de igyekeztem minél többet takarni a lány fejéből.
Mire véget ért a borzalom, addigra megéreztem a fejemből csorgó vékony vérpatakot, és hátam is eszeveszetten sajgott, mikor lelöktem magamról a több tíz kilós zsákokat, amik rám zuhantak. Alig bírtam megmoccanni, de a fogamat összeszorítva tűrtem a fájdalmat, és lassan lehúzódtam Tsukatani-sanról. Ki kellett kúsznunk az állvány alól, mielőtt még valami ránk eshetett volna, azonban... túléltük. Életveszélyben voltunk egyáltalán? Nem tudtam, de a légszomjtól, amit a sokk, a ijedtség és a sok por okozott, most erősen köhögni kezdtem. Megnyugodva láttam, hogy a lány is eszméleténél van, illetve hogy nem vérzik sehol, ám azt ostobaság lett volna megkérdezni most, hogy jól van-e. Csúnyán beüthette a vállát, és elég volt a bokájára pillantani ahhoz, hogy megmondhassam a választ. Bedagadt, még innen is láttam, garantáltan nem tudott azzal lábra állni.
- Gyere, ki kell jutnunk az épületből! - nyújtottam felé a kezemet, miután feltápászkodtam. Fel-feljajdultam egy rossz mozdulatnál, azonban most fontosabb volt, hogy Tsukatani-sant minél gyorsabban biztonságba juttassam.
- Nyugodj meg, nincs semmi baj ^^ - mosolyogtam rá, miközben felnyaláboltam és átvetettem a karját a vállamon. Ki akartam támogatni innen. Lassan haladtunk, de néhány lépést követően végre kijutottunk a folyosóról. Kint mindenfelé törmelék hevert a pár perce még csillogó padlón, hozzám hasonlóan jó néhányan támogattak másokat a legközelebbi tűzlépcső felé. Több száz méter magasan voltunk és az egyetlen út lefelé a lépcsőházakon keresztül vezetett. Nagyon reméltem, hogy nem omlott be sehol, ha igen... akkor nem tudom mi lesz :/