A szobám kert felé néző ajtaja előtt húzódó nyílt folyosó szélén ülve játszok az erhu hangszeremmel, melyet előző munkaadóm ajándékozott nekem a kötelességem odaadó elvégzéséért. Jómagam visszakoztam a becses hangszer elfogadásától, melyhez igen kellemes emlékek fűznek, de amire munkaadóm is felhívta figyelmemet: ajándékot nem illik visszautasítani. Így hamar letettem eme udvariatlan lépésről.
Éppen a behangolásával bíbelődtem, hogy megtaláljam ama hangzást, melyet évek óta kerestem rajta, s mielőtt játszani kezdtem volna vele mindig próbálkoztam megtalálni ama beállítást, mely azon hangtartományban szólaltatja meg a hangszert, melyet a múltamra visszagondolván is újra és újra hallok. Vagy amikor a belső világomban Zhōu köszönt…
Szórakozottan húzom végig a vonót a hangszer húrjain mikor is szemem szegletében apró fekete szárnyas pillangót látok elém libbenni, s térdemen megpihenni. Kérdőn tartottam felé kezemet, hogy rátelepedve ujjaimra kényelmesen megoszthassa velem üzenetét. A megbízást apró sóhajtással veszem tudomásul, komolyabb küldetésen nem volt még részem, s megfelelő teljesítésem kapcsán, őszintén szólva kételkedem. Egyáltalán nem hittem volna, hogy ilyen hamar beledobnának a mélyvízbe, bár nem állhatok a sors ellen, amúgy is így sokkalta több tapasztalatot nyerhetek el, s gyarapíthatom ezáltal tudásomat.
Feletteseimet kötelességtudóan értesítettem pokollepke segítségével hirtelen távozásom okáról, majd magamhoz véve Lélekölőkardomat indultam el a régi osztagom barakkja felé. Mikor megláttam a kaput, talán nosztalgiázva kellett volna belépnem rajta, amennyiben átélhettem volna itt komolyabb, boldog pillanatokat is. Sajnos mindez nem történt meg, eléggé szomorú, biztosan élvezetes lehet egy szervezet szerves része lenni, ahol sok jó és rossz dolog érheti az embert. Bár cseppet sem bánom annakidején tett döntésemet, csupán mulatságos elmerengeni egy másik úton, melyet lehetőségemben állt volna megválasztani. Különben is, most minden pótlásra kerül, nemde bár? ^_^
Karba tett kézzel, türelmesen pillantok végig a társaságon, kik előttem, illetve utánam érkeztek az átjáróhoz, mely ama világba vezet, ahonnan egykoron eltávoztam. Türelmesen hallgattam végig a tiszt instrukcióit a misszióval kapcsolatban, mely a hallottakból oly’ egyszerűnek tűnik. De ha így is ítélném meg, az nem válna előnyömre, hiszen nem okkal kérhették fel pont négyünket az ügyben való közbenjárásért.
- Nos, csak ennyi lenne? – pillantok az urak felé várakozóan, mivel jómagam még egyszer sem alkalmaztam a közlekedés eme módját más világokba; így rögtön el is kezdhetem a tapasztalat gyűjtését! Ezúttal most ők lesznek a tanítóim, jómagam pedig a szorgos diák, nehogy gyakorlatlanságommal hátráltassam őket a küldetés folyamán. - Oh, elnézést a modortalanságomért uraim! A nevem Wang Shui Long, a 3. osztag tisztje, örvendek a szerencsének. Remélem, hatékonyan tudunk együtt dolgozni. – ezután kezemmel jeleztem, hogy csak őutánuk térek be a roppantul érdekes átjáróba, melyben az áthaladás során lenyűgözve szemléltem a sötét, furcsa anyagból álló folyosót. De nem keltett bennem akkora csodálatot, mint ama szépséges táj, melyet feltárt előttünk a keskeny út túloldala. Ahhoz képest, hogy negatív gondolatok keringtek elmémben az élő emberek közé való visszatérés kapcsán, most sokkal békésebben fogadom az elém tárult látképet mintsem, ahogy először gondoltam volna.
A fegyvert, melyet jómagam, s csapattársaim is észrevettek érdeklődve közelítettem meg, bár nem találtam túl bölcs gondolatnak megragadni a fegyvert, hiszen kitudja ki állította itt fel, főleg így, kőbe szúrva. Eme felállítás könyvekből olvasott történetre enged asszociálni, arra a régi mondára, mely egy kardról szól, ami szintén kőbe volt beleágyazódva és az akkori úgynevezett „kiválasztott” húzhatta csak ki börtönéből. Eddig azt hittem, mindez gyermekek szórakoztatására lett kitalálva, de a fegyver látványa arra mer következtetni, hogy a történetnek ezek szerint lehet némi igazságalapja.
Bár szóvá tenni meglátásomat csak utólag tudtam, míg elmerengtem a fegyver jelenlétén a külvilág eseményeibe nem volt lehetőségem beleavatkozni. Bár ki tudja, lehet, jobb is így? Hiszen még az is megtörténhetett volna, hogy jómagam ragadom meg a fegyvert és fordítom feje tetejére a világunkat – ezúttal szó szerint –, hiszen ha egy tettet elmulaszt valaki, láthatatlanul ott van az a másik, aki megteszi.
- „A tett az embert magával rántja. Hová? A következményekbe, amelyek alól nem lehet kibújni” – mondotta egykoron egy bölcs ember. – teszem szóvá a zűrős helyzetben meglátásomat, hogy ezáltal elkerülhessük a csapaton belüli konfliktusokat, hiszen ha széthúznánk, azzal ronthatjuk esélyeinket, pedig együtt sokkal többre mehetünk. Igaz, az erőmegosztás is lehet okos praktika, háborúban kifejezetten ravasz megoldás, s mivel jómagunk is katonák vagyunk, nemes egyszerűséggel élhetnénk eme régi trükkel.
Hagyom, hogy a többiek tanakodjanak a hellyel kapcsolatban, fél füllel ugyan hallgatom, minden egyes elhangzott szót, csak az összes ötletet meghallgatva fogok véleményt mondani, hiszen nincs okunk sietni, az nem szerencsés. Különben is, lassan járj, tovább érsz! ^_^ Amúgy is ismeretlen a hely, a világ, ahol vagyunk; nem tudjuk a szabályokat, hogy mi vezet máshova és mely’ út visz oda, ahonnan indultunk.
- Üdvözöllek útvesztő, rengeteg út, rengeteg zsákutca, rengeteg lehetőség, rengeteg rossz döntés… mindenkinek meg van a saját útja, de azt összezavarni hatalmas kihívás. Nem feltétlenül, azaz út vezet vissza, melyen érkeztünk. El kell indulnunk valamerre, új utak kreálásán nem érdemes törni a fejünket uraim. Nos, mit gondolnak? Alkalmazzuk az „egységben az erő” alapelvet vagy osszuk meg inkább? Csakhamar dönteni kell, nem állhatunk itt örökké, hiszen egy kollégánk bajban van. – fordulok a társaság felé, miközben hüvelyk – és mutatóujjam közé fogok egy fénylő rovart, melyet amint elengedtem rögtön visszament felmelegített helyére a sövényen, a többi fénylő szárnyasok közé, amelyek megvilágítják eme helyet.
Hogy társaim miképpen döntenek? Rájuk bízom. Nem hozhatok választás helyettük, jómagam viszont tudom, mit kívánok tenni, így hát se szó, se beszéd nélkül elindulok balkéz irányba. Olyan érdekes ez a hely, annyi titkot rejthet még, ki tudja! Talán a keresett halálisten, s az általa bejelentett arrancar is itt kering elveszve valamelyik úton.
Arrancar, csupán említésképpen hallottam még róluk. Milyen hatalommal rendelkeznek? Mennyire különböznek a lidércektől? Nagyon, semennyire? Vagy csupán gondolkodásukat változtatták meg? Minden bizonnyal nagyon érdekesek lehetnek, szíves örömest találkoznék egyszer eggyel. ^_^
A felcsengő hangjátékra érdeklődően hordozom végig a tekintetemet az ösvényen, a rovarok éneke igazán gyönyörűséges. Pár hangnyi dallam, mintha kőbe vésve állták volna századok viharát; vajon mióta várhattak eme apró lények a közönségre, hogy megmutathassák csodálatos előadásukat? Nincs okom miért nem tetszésemet kifejezni, lehunyt szemmel hallgatom a muzsikát, s úgy megyek előre, hiszen minden út vezet valahova… vajon eme ösvény mit rejteget még magában?

A mai napon különösen indult. Anao-taichou felkért, hogy vegyek részt egy küldetésen. Egyre gyakrabban jön elő ezzel a kéréssel, de nem haragszom érte. Nyilvánvalóan azért teszi, mert bízik több száz éves tapasztalatomban és abban a képességemben, hogy kitartóan képes vagyok láda számra tűzre vetni azokat a jelentés halmokat. Természetesen emlékszem még, amikor koránt sem volt ekkora elmaradás a jelentések elkészítésével, de a kapitány szava szent. Így most a papírok elégetésével spórolunk a fűtésen és az energiánkon. Szóval mégis csak elmentem arra az eligazításra, oldalamon természetesen öreg barátom Higitsune és még néhány kristály, amelyekkel erősíthetem a Tűzrókát. Na meg természetesen az örök kellék néhány manga se hiányozhat. Segít fókuszálni a cicik... izé a titkokra. Csöndben hallgatom végig az eligazítást. Az egyik tiszt bajba került egy arrancar miatt. Hm elég erős lehet az az arrancar vagy éppen a shingami lehet gyenge, ha bajba került. mindenesetre feltehetően egy okos és ravasz arrancarral hozta össze a sors, amennyiben teljes mértékben hihető a történet. majd kiderül, ha utána járunk. A küldetésre kapott egyik társam fiatal zöldfülűnk tűnik. Már abból kiindulva, hogy mily csodálattal tekint a Senkaimonra, amelyet jómagam, már igen sokszor használtam. Amikor bemutatkozik, kedvesen elmosolyodom, majd válaszra nyitom a számat.
- Cseppet sem volt modortalan fiam, csak fűt a tudásvágy. A nevem Yamakida Yoshirou, Yoshida Yoriko taichou nagypapája vagyok. Örvendek a találkozásnak.
Mondom, majd kezet nyújtok a fiatal férfinak, hogy megszorongathassam a kezét, jelezvén, hogy bár öreg vagyok, mint az országút és úgy is nézek ki, mint a karbantartást sosem látott főút, de attól még erős és kitartó vagyok. Az ismerkedés lezárása után, válaszolok ama kérdésére, hogy ennyi lenne-e egy átjáró.
- Az egyszerűbb dolgok, néha nagyszerűbbek. De haladjunk kérem, nem érünk rá, egy társunk bajban van. nekünk pedig segíteni kell rajta.
Amíg az átjáróban haladnak, hogy végül megérkezzenek az Emberek Világába, önző módon a többieknek semmit sem mutatva olvassa a Nagy Cici Háború legújabb számát, ami telis-tele van szaftos részletekkel. Azonban hamar a végére érnek és kilyukadnak a "felszínen", onnantól kezdve pedig dolguk van, igen sürgős dolguk. Hisze egyik társuk bajba került, ki tudja, hogy él-e még vagy már egy jóllakott arrancar gyomrában korrodálódik. Így elteszem a mangát és letörlöm ajkamról csüngő nyálcseppet. Komolyan kell viselkednem, hiszen szükségük van a 10. osztagos tapasztalatomra a titkok felderítéséhez. A park elég kihaltnak tűnik, sőt mondhatni kísérteties. A szökőkút és a mellette lévő zanpakuto is semmit mondó ... álljunk csak meg... zanpakuto? Erősen kétlem, hogy egy shinigami a zanpuját, csak úgy a sziklába mélyesztené. Amennyiben az arrancar zanpakutouja, akkor ez nem más, mint egy ....
- Ne nyúljatok hozzá, ez egy ...
Fejezném be a gondolatot, de ekkor valaki nem bír a vérével és talán meg sem hallotta az intő szavaimat, vagy már későn jutott el hozzá a hang. A lényeg az, hogy minden a feje tetejére áll és máris egy útvesztőben találjuk magunkat.
- ... csapda. -.-"
Fejezem be végül a mondatot. Mivel egy új helyzetbe kerültünk, megvakarom kopasz kobakomat és tanakodni kezdek. Mire jó az öreg a háznál, megpróbálok felemelkedni, de hamar rájövök, hogy nincs értelme magasabbra nyújtózkodni, ugyanis a belmagasságig érnek a sövények. Botomnak álcázott zanpakutommal megcsapkodom az egyik nagyra nőtt gazt, de az pillanatok múltán vissza nő. A zenélő bogarak igazán különösek, kezd összeállni a kép. oda is megyek az egyikhez és megpöccintem őket, miután leesik fogja magát és egyszerűen visszasétál a helyére.
- Igen különös. Gyerekek, ne kószáljatok el.
Alig mondom ki, utolsó mondatomat, amikor a zöldfülűnek tűnő kiskrapek elkezd elsétálgatni, csukott szemmel a zenét hallgatva. Könnyedén utána lépek és a botomnak álcázott zanpummal fejbe, pontosabban, mivel kicsit magasabb nálam, tarkón koppintom.
- Ejnye, édes fiam. Nem kimondottan bölcs dolog egyedül kószálni egy idegen helyen. Ajánlanám, hogy maradjunk mindannyian együtt és ne kószáljunk el. Van egy olyan sejtésem, hogy ez a labirintus egy arrancar zanpakutojának a képessége. Óvatlanul aktiváltuk és most valahol les ránk, hogy elkaphasson minket. Feltételezem nem én vagyok a legnagyobb rangot viselő közülünk, de ettől még hallgathatnak rám. A sövény, visszanő, a bogarak visszamásznak a helyükre, ez arra utal, hogy amit látunk az egy technika. Vagy illúzió, vagy a valóság manipulációja. Legyünk óvatosak, ha már sikerült belesétálnunk.
Mondom, majd botommal balra mutatok és folytatom a kis beszédet.
- Menjünk erre, semmivel sincs több támpontunk erre menni, mint jobbra.

Borzalmas napja volt mindenkinek a nyolcadik osztagnál. Már kora reggeltől ugyanis olyan idegtépő kalapálás hallatszott, amit az osztag területének legtávolabbi pontjáról is hallani lehetett.
Voltak jó páran, akik mérges arccal mentek el a hang forrásáig, ám alig pár perc múlva kissé rémülten jöttek el onnan.
Egyik társuk ugyanis kovács volt, és úgy tűnt, ő is épp bal lábbal kelt fel. Ha ugyan volt olyan nap, mikor nem azzal kelt.
A nyurga shinigami felkötött hajából pár tincs engedetlenül kiszabadult, belelógva izzardt arcába, amit már kora reggel vörösre festett a kohó lobogó tüze.
Kezei alatt szikrát hányt az izzó fém, de azzal ellentétben arca olyan hideg volt mint a kő, és mogorva fintorba merevedett. Cseppet sem érdekelte osztagtársai véleménye arról, hogy mekkora zajt csap. Munkájába, és borús gondolataiba temetkezett, és ezekből ugyancsak nehezen lehetett őt kirángatni.
A műhelyébe berepülő pokollepkének azonban ez sikerült. A csöpp teremtmény könnyedén szállt le a shinigami jobbjára, hogy átadja üzenetét.
Raiden abban a pillanatban szinte reflex szerűen a lepke felé suhintott, majdnem rácsapva a kezére a kalapáccsal.
Nem értette miért éppen őt hívják, hiszen a fehér hajú shinigamit legtöbbször csak járőrmunkára osztották be. Végül kérdésekkel a fejében legyintett egyet a jobbjával, s egy pár pillanatig elnézte, hogyan repül ki a lepke a félig nyitott ablakon.
Ahogy az apró jószág eltűnt, eltette a kalapácsát, az izzó fémet egy hideg vízzel teli vályúba rakta, aztán beoltotta a kohót, és a barakkok felé indult, hogy megmosdjon, átöltözzön, és magához vegye nodachiját, és wakizashiját.
Út közben sok shinigami arcán látta hogy cseppet sem örültek se a korai ébresztőnek, a folyamatos kalapálásnak, és úgy egyáltalán magának a férfinak.
Ilyenkor elég volt rájuk néznie, és azok egyből megszaporázták a léptüket. Ugyan semmivel nem volt erősebb náluk, de jó páran ódzkodtak tőle.
Pár percnyi séta után beért hajlékába, majd egy gyors mosdás után magára öltötte a shinigamik körében szokatlan szürke ruháját, melyet a szokásos sötétzöld övvel kötött meg, s végül helyére került a két penge is.
Felhúzta getáit, melyek talpára épp két nappal azelőtt rakott erős acéllemezeket, majd öles léptekkel megindult az első osztag épülete felé, miközbe feje fölött gyülekezni kezdtek a felhők, s a szél is kissé jobban kavargott.
Ahogy odaért, egyből továbbították a senkaimon felé, a férfi pedig változatlan kőarccal haladt tovább az új úti cél felé. A séta nem tartott sokáig, s már látta, hogy késett. a megnyitott kapunál ott állt az eligazító, illetve egy fiatal, és egy Raidennel talán egy korú férfi.
Még hallotta távolabbról, hogy bemutatkoznak egymásnak, de ő maga meg sem állt. Kissé lelassította lépteit, így szemügyre vehette a két shinigamit, akik valószínűleg vele együtt indulnak az Élők Világába. A fiatalról lerítt hogy új élmények előtt áll, csak úgy sütött az arcáról a vágy hogy átmenjen a kapun. Az öreg viszont megért már pár telet, akárcsak Raiden, látott már egy s mást.
Ezek után, a fehér hajú shinigami elfordította arcán, és egy árva szó nélkül, töretlen léptekkel tért be a kapun. Az Élők Világába vezető úton mindvégig gondolataiba zárkózott, s talán még társai hangját se hallotta.
Útja végén egy parkhoz ért, s ahogy a többiek, úgy ő is szétnézett. Persze az ő szeme is megakadt a sziklába szúrt kardon, de amíg mindenki azzal foglalkozott, neki más is feltűnt. Szokatlan volt, hogy egy park teljesen üres legyen.
Sehol nem volt egy árva lélek, s a gondolat gyökeret vert Raiden fejében. Meg akarta kérdezni a többiek véleményét, de ahogy szólásra nyitotta a száját, a park gyorsan, és gyökeresen változásnak indult. összevonta a szemöldökét, kezét a wakizashijára tette, s jobbra-balra pillantott. Az esemény nem tartott tovább pár pillanatnál, s a területet ahol álltak, immár több méter magas sövényfal fogta körbe, melybe itt-ott ösvény nyílt. Tehát egy labirintusban voltak.
*Igen különös. Gyerekek, ne kószáljatok el. – hallotta a másik öreg hangját, miután az megcsapkodta a sövényt a botjával.
- Jobb ha nem veszel mindenkit egy kalap alá – mondta halkan Raiden, majd a sziklához fordult, ami valami oknál fogva ugyancsak átkerült velük az útvesztőbe.
A kard még mindig a kőben volt, és ahogy hallotta, valószínűleg az volt az oka, a jelen helyzetnek. Leguggolt, és közelebbről szemügyre vette a pengét. Azon semmi különös nem látszódott, és Raiden sem érzett felőle semmi furcsát. Ha volt is valami ereje, a labirintusba kerüléssel valószínűleg elveszthette azt.
Hümmögött egyet, majd felegyenesedett, és baljával megfogta a kardot. Jól sejtette, semmit nem érzett. Talán csak azt, hogy a penge megmozdul kőből való átmeneti kardhüvelyében. A szikla engedett, és a shinigami kihúzta a kardot, majd egészen közel emelte a szeméhez.
Furcsamód egy karcolás ha sok, annyi nem volt a pengén, pedig a kőnek csúnyán végig kellett volna sértenie a fémet. Közbe hallotta ahogy furcsa rovarzene kezd hallatszani, s feltekintve már látta is, hogy a sövényen itt-ott bogarak ciripelnek.
A szünet nélküli zenén keresztül is hallotta, ahogy a másik öreg a fiatal shinigami után szalad. Nyilván az megadta magát a zenének.
Raiden közben azon töprengett, hogy hogyan is juthatnának ki ebből a helyzetből. Mikor eszébe jutott egy lényegében régi módszer, suhintott egyet a kőből kikerült karddal, majd az övébe csúsztatta a wakizashija mellé, viszont akkorra már a kopasz shinigami már el is mondta az ő javaslatát.
- Helyes – biccentett aprót Raiden, s immár három karddal az oldalán a balra nyíló ösvényre lépett, kezével pedig megérintette a bal oldali sövényfalat.

Az ég sötétszürke színt öltött magára, úgy tűnik hamarosan esni fog. Sem azt nem tudom hol vagyok, sem pedig azt, hogyan kerültem ide. Ahogy körbepillantok, óriási embereket látok magam körül, kik mind feketébe öltözve zokognak, vagy épp csak gyászos ürességgel szemeikben tekintenek előre. Mikor én is arra nézek, egy koporsót látok magammal szemben, mely készen áll arra, hogy leeresszék a gödörbe, majd földet szórjanak rá, így helyezve örök nyugalomra egy újabb testet. A koporsó tetején a sok virág keretében, egy nő képe ékeskedik. Valószínűleg az elhunyt. Így ránézve, nem tűnik ismerősnek, mégis mikor meglátom azt a szelíd mosolyt, mely örökre belefagyott abba a képbe... a szívem összeszorul. Érzem ahogy a meleg könnycseppek lassan siklanak végig arcomon, s a hátam mögül valaki vállaimra teszi hatalmas kezeit. Egy gyengéd szorítás, mely egyszerre vigasztaló, és bátorító, majd az ismerős hang csak annyit mond, „minden rendben lesz.” Mintha hirtelen csatornát váltottak volna, egy másik helyszínen találom magam. Hét ágra süt a nap, körülöttem virágok, én mégis szomorúan gubbasztok a zöld pázsitban és csak lesek magam elé. A gondolataim még mindig akörül a nő körül keringenek, és minduntalan darabokra töri a szívem, ahogy eszembe jut. Egy újabb váltás. Éjszaka van. A lámpák és a nagyváros fényei magukkal ragadnak, ahogy kipillantok a kocsi ablakán. Körülöttem több fiatal srác nevetgél és viccelődik én pedig boldog vagyok. Végre. Az előző két két lélekölővel szemben ez a kép legalább vidám és jó érzéssel tölt el. Hirtelen éles fényt látok a szemem sarkából, hangos dudálás, kiabálás, egy éles fájdalom... félek.

-Nem! - Ültem fel nagy lendülettel ágyamban, lelökve magamról a takarót. Úgy lihegtem, mint aki épp most futott le egy maratont és úgy is izzadtam. Pár percig némán bámultam magam elé az üres falra, csak szapora légzésem hangját hallgatva, ahogy fokozatosan lassulni kezdett, szívem lüktetésével párhuzamosan. Soha nem volt még azelőtt hasonló álmom, és őszintén abban sem voltam biztos, hogy valóban álom volt amit láttam. Túlságosan valóságosnak tűnt minden tekintetben, így nem tudtam másra gondolni, minthogy emlékek. De mifélék? Zavarodottan másztam ki a bevetetlen alvóalkalmatosságból és mentem át a fürdőbe, hogy megmossam kicsit az arcom. Meg kell hagyni, bármi is legyen, érdekes volt, de nem vagyok az a fajta, a sokáig lovagolna valamin, amit nem ért, vagy nem tud irányítani. Legjobban úgy gondoltam, ha elterelem valamivel a figyelmem, aztán talán elfelejtem. Szerencsémre nem is kellett soká tennivalót keresgélni, hisz ahogy visszaértem a szobába, egy kis fekete lepkefon libbent orrom elé, hogy átadjon egy üzenetet. Egy küldetés. Végre. Mióta összeszedtem ezt a szép kis sérülést, az egyetlen megbízás amit kaptam az volt, hogy pihenjek, és nem mintha én ezt bánnám, de kezdett egyre inkább magával ragadni az unalom. Gyorsan összekaptam magam, aztán a kijelölt találkozóponthoz siettem, ahol már négyen vártak rám. Úgy tűnik, csak én hiányoztam már a buliból, mert ahogy odaértem, az első osztagos üdvözölt, majd elmondta pontosabban a küldetés részleteit. Rohadt arrancarok. Legutóbb engem harapdál meg az egyik, most egy másikat kaptak el... bezzeg értem senki nem küldött erősítést ._.
~ De te nem is tűntél el.
~ Részletkérdés. Ne dumálj, figyelek ._. - Intettem csendre, bár lényegében ennyi volt az eligazítás, és irány az emberek világa. Nah, viszont így alkalmam nyílt kicsit megismerni azokat, akikkel közösen megyek kalandozni és ha szerencsém van, akkor lesz köztük egy csinos kis... hát ez pasi, ez vén pasi, ez meg egy magas vén pasi O.o Remek, még jó, hogy hoztam magammal egy kis nasit az útra ~.~ Viszont az ismerkedést ettől még ne vessük el, főleg hogy nem magas fiatal kezdte a bemutatkozást és így megtudhattam, hogy a becses neve Fang Shushi Kong, de hogy megmutassam milyen barátságos vagyok, becézni fogom :3
~ Szerintem inkább WangShui Lo...
- El van nézve Sushi- kun, Noah vagyok a 11. osztagból. - Csaptam ezzel a markába kedves vigyorral ábrázatomon.
~ Nem is figyel rám... ._. - Míg ő zsörtölődött, bemutatkoztam bajuszpapónak és... neki nem merek becenevet adni T.T túl magas és olyan bölcsnek tűnik, meg elég szürke és kurta magas, ráadásul láttátok ti mekkora? Plusz nem is tűnt valami nagyon beszédesnek, és a sor eleje közben el is indult így közelebbről nem ismerkedtünk meg, de majd még meglátjuk,lehet ott rejlik a partiállat, csak kell hozzá pár pohárka, hogy szabadjára engedjük a benne lakozó... bocsi gyerekek nem jutott eszembe semmi jó ._. szóval átérve végül az emberek világában ott voltunk egy tök üres parkban a közepén egy sziklával,a miből mintha kinőtt volna egy kard... mondjuk lehet mi vagyunk a hülyék és az emberek világában ez a kalapács a menő Mondjuk Shikai-nak se gyenge, ha ezzel csapsz kupán valakit biztos megszédül. Mondjuk, túl sokszor használom a mondjuk szót. De ettől eltekintve, mindenesetre, majdnem egészen biztos voltam benne, hogy ez a helyzet gyanús. Ekkor azonban az oldalamon lógó Kage megjegyezte, h milyen formás a kicsike, én pedig gondoltam akkor kiszedem had örüljön a kis Don Józsi, és aztán...

(~ Vagy mesélj rendesen, vagy én folytatom. ._.
~ De ezek az én emlékeim, és tuti, hogy így volt. O.o
~ Volt neked a jó nénikéd, azt mondtad „De fasza kis kard” és megpróbáltad kihúzni.
~ Most ezt miért kell a gyerekek elő... tudod mit? Egyezzünk meg valami semlegesben.)

Szóval, ahogy már mondtam, úgy éreztem gyanús a helyzet, de egy társunk bajban volt és az egyetlen valamirevaló nyom az a kard volt, így odamentem, és mivel semmi kétes dolgot nem mutatott, megérintettem, aztán ami ezután történt, felforgatta a világom. Már úgy értem tényleg, hirtelen fordult körülöttünk a világ és egy nagy labirintusban találtuk magunkat. Az a kard olyasmi lehetett mint a Harry Potter-ben az a büdös bakancs, tudod, amit megfogtak, utána meg úgy beszédültek, h teleportáltak és... szóval a labirintus. Hiába próbáltam tovább fogdosni a kardot, ez a cucc csak egy irányba működött. Ott volt a teleport cucc, aztán a labirintus... ha a sövény túloldalán Voldemort várt volna, tuti betöröm az orrát azért amit Dumbledorral te... nincs is orra. Meg akkor még nem is láttam a filmet ._. Nah mindegy, ideje felszedni a történetszálat, mert így sosem jutunk a végére. Szóval míg bajuszapó figyelmeztetett, hogy ne kóricáljunk semerre, Szürke magas felhorkant a fiatal jelzőre és lelki szemeimmel már láttam is magam előtt, ahogy egy ring két sarkába állva kisgatyókban vicsorognak egymásra. Eközben a korban hozzám közelebb álló Sushi- kun flashelve a bogarak zenéjére, csukott szemmel vette semmibe, alacsonyabb öregúr óvó figyelmeztetését, amiért meg is kapta a kokit a fejére :/ Ezalatt, míg nem figyeltünk, magas öregúr csórta a vasat, s úgy csapta saját pajtija mellé Kage barátnőjelöltjét, hogy időm sem volt reagálni, mert közben a másik oldalon eldöntötték azt is merre induljunk. Gyorsak vazze ._. Mindent le is játszottak, a bogarak lelökdösésétől a bokor piszkálásáig, amit lehetett és nyilvánvalóvá tették, hogy nincs más lehetőségünk csak hogy egy utat választunk... dee ez már megvolt szóval... belekavarodtam Viszont közben feltűnt valami..
~ Én... ismerem ezt a dalt...
~ Tényleg? O.o
~ Igen... kicsit más a tempó és így rovarzenével furább, de biztos vagyok benne..,
~ Mi ez?
~ Figyeld... pápá pá „lökd ide a sört”
~

Egy ideig bolyongunk. Igazából dfogalmam sincs, hogy mennyi ideje kóválygunk, ugyanis az első percek vagy órák után annyira eluntam magamat, hogy kedvenc mangám egyik példányát kezdtem el olvasni. Mondhatom hatalmas sikert aratott nálam a Nagy Cici Háború legújabb fejezete, ugyanis egy idő után már csak a többiek után koslattam. Amikor azonban egy dalt vélek kihallani a bogarak ciripelésén túl, elteszem a mangát és fülelek. A szövegnek valamilyen mondani valóval rendelkeznie kell, különben nem énekelnének. legalábbis, így hiszem, így ezen agyalok, mind addig, amíg aztán végül beleütközünk egy pofás kis babaházba.
-Szűz lányok!
Kiáltok fel a babaház láttán és egyből beszaladok a műanyag, csilli-villi házikóba. -.- Legnagyobb sajnálatomra azonban egyetlen szűz lány se fogad bennünket.. pedig ... illendő lenne csinos kis szoknyácskában, bikiniben fogadniuk minket. De sajna semmi sincs itt.
- Száz lányok, azok nincsenek. Viszont az éneklő hölgyeményt, illendő lenne megnézni és megkérdezni tőle, hogy mégis merre juthatunk ki. Más ötletem nincsen. Talán még arra is tudna válaszolni, hogy merre koslathat a társunk, hátha ő is a kijáratot keresi és feladványokon keresztül kell kijutnunk innen.
Mondom és elsőként indulok meg, fel a lépcsőn, hogy megnézzem ki énekel. Akárkit is találok, nyugodtan köszönök neki.
- Jó napot! A nevem Ojii-san és érdeklődni szeretnék, hogy tudna-e segíteni nekünk bizonyos dolgokban. Először is, hogyan juthatunk ki innen, másodszor, találkozott-e a nap során másik látogatóval is, aki hasonló fekete ruhát viselt, min én ... illetve lenne egy utolsó kérdésem is. Hol vannak a bikinis szűzlányok, akik ilyenkor fogadni szokták a megfáradt vándort?
Keverem a szezont a fazonnal, de csak azért, mert a Hawai-t keverem egy manga béli történettel, ahol a szellemházban megbabonázott szűzlányok tartották rabságba a főhőst és mindaddig nem engedték ki, amíg az összessel nem hált. Ilyenek ezek a manga csajok, remélem, hogy minket ezért annyira nem tartanak föl és remélhetőleg csak egy vagy két lánnyal fogunk találkozni. Az összeset felvilágosítani és bevezetni a gyönyör művészetébe nem lenne rá, annyi időnk. Persze hússzal könnyedén eltudnék bánni, de akkor is fő, hogy megtaláljuk a társunkat és kijussunk innen mindannyian.

Raiden az útvesztőben való menetelés közbe lassacskán hátra-hátramaradt, míg végül ő lett az utolsó, s balját újonnan szerzett kardján pihentetve figyelt a háta mögé, így nem kellett a már első ránézésre is komolytalan társaival terhelnie magát. Közbe azon gondolkozott, hogy miként találhatják meg egyáltalán a kiutat, vagy legalább az eltűnt shinigamit.
Töprengése szerencsére elég volt ahhoz, hogy a monoton zenét ne érzékelje, de egy idő után azon kapta magát, hogy már nem csupán rovarzenét, de énekhangot is hall. Eleinte ugyanúgy nem méltatta sokra, de mikor kezdte kibogarászni a szöveget, rossz előérzete támadt.
„Nézd az árnyakat, sors drótján ránganak, mily büszkén, mégis mily esendőn!” – itt alig láthatóan megborzongott, gondolatai borúsabbak lettek, s baljós érzéssel a mellkasában haladt tovább.
Hosszú percekig volt még hátvéd szerepben, mikor is az őket közrefogó sövényfal eltűnt, és utolsóként, de ő is egy tisztáson találta magát. Nagy megrökönyödésére, egy komplett ház állt előtte, ahonnan az ének is szólt. Rosszallóan fújt egyet, s alig láthatóan ujjai közé fogta az ismeretlen katanát, és az azzal majdnem ugyanolyan hosszúságú wakizashiját, hogy szükség esetén egy pillanat alatt a kezeiben legyenek.
Már épp mondani akarta a csapatnak, hogy várjanak egy kicsit, ne menjenek be egyből az épületbe de…
-…marhák – sóhajtott, miközben látta hogy a zöldfülű, és a kopasz shinigami már a küszöbön túl van. Az előbbi annyira el lehetett foglalva az új élménnyel, hogy valószínűleg fel sem merült benne, hogy csapdába sétálhat. Utóbbi esetében pedig nagy valószínűséggel valami túlzott szoknyapecérség játszhatott közre. Nem mintha egy valamirevaló nő szóba is állna kopasz társával, vagy magával Raidennel.
Már csak azért is tippelt az öregebbik nőmániájára, mert miután meglátta a házat, már rohant is oda feltépni az ajtót nők, vagy lányok után kutatva.
A szürke shinigami csak megcsóválta a fejét, és lemondó sóhajjal lépett egyet. Nem nagyon volt kedve a házba lépnie, ugyanis azt szimplán egy csapdának gondolta.
- Nem mintha nem lennénk benne egyben máris – gondolta, de úgy döntött vár még egy keveset, nem akart fejjel előre menni a halálba.
Baljával továbbra is a wakizashit, és a katanát fogta, de még nem emelte ki őket az övéből. Tekintete pásztázva ugrált ide-oda, hol az ösvényt, hogy a házat figyelve.
Ketten már bent voltak, de ő, és még egy másik shinigami még kint. Úgy döntött, hogy addig kint marad, míg egyenlő a csapatuk elosztása. Máskülönben rosszat sejtve lépett szintén a házba, immár nyíltan kivont két pengével a kezében.

A rovarzene, csak egy ideig nyújtott kisebbfajta szórakozást számomra, hisz egy idő után annyira belerágta magát agyamba, hogy jóformán fel sem tűnt. Lépéseim sebessége, az untig hallott háttérzaj tempójához igazodott, így valahol Sushi-kun és a két idősebb társam közé sikerült csúsznom az idegesítően hosszúra sikerült séta során. Nem vagyok biztos benne, de asszem a nagy menetelés közben sikerült el is szúnyókálnom pár percre, ami azért valljuk be elég király. Ha sikerülne megtanulnom így enni, akkor tutira...
~ Megfulladnál.
~ Rohadj meg
A melankólikus bóklászásból azonban hamarosan egy női hang rázott fel, és ezt most szó szerint értem, mert a hideg rázott a csaj hangjától. Most nem az, hogy szar volt, de képzelj el egy brutál szirénéneket, egy csajos szellemhangon... én meg parázok a szirénszellemektől, mert annál szarabb halált, hogy a kis hableány kitépi a szíved... Na mindegy, visszakanyarodva a sztorira, követtük a hang forrását... na jó, igazából csak arra tudtunk menni, de ez mellékes. Szóval hamarosan egy giga babaháznál lyukadtunk ki.. ahol olyan satuféket vágtam, hogy lekopott a cipőm talpa. Itt most térjünk vissza kicsit a fóbiáimra. Nincs belőlük sok és elég átlagos dolgok. Félek a szirénektől, hogy bezár a Meki, betiltják a bikinit, a kamionokról sincs túl sok szép emlékem, tekintve, hogy az egyik kinyírt, de ami mindet kenterbe veri, azok a kicseszett babák... főleg ezek a porcelán izék amik követnek a szemükkel T.T Itt meg volt egy nagy babaház, amiben énekelt valaki, és kétlem, hogy Casper és Wendy játszanának odabent. Hát nem tagadom féltem, de természetesen nem futhattam el, mert egy társam bajban volt. Meeeg féltem volna elfutni, mert kitudja mik vannak még ebben a rohadt labirintusban, így társaimmal együtt nekem is be kellett lépnem a szellem babaház ajtaján, és hű zanpakutommal ilyen helyzetben, csak egy dologra tudtunk gondolni...
~ Hé Noah. Who you gonna call?
~ Ghost busters!! Türü tűtü tűtü... türü tűtű tütü.
Miközben vidáman énekelgettem magamban, eszembe jutott egy újabb gondolatelterelő. A kisebbik tata tényleg azt kiabálta, hogy szűz lányok egy babaház láttán? Arról nem kislányokra szokás asszociálni?
~ Mert azok nem szüzek? :/
~ Ott a pont, befogtam
Az őszintét megvallva, hazudnék ha azt mondanám, nem maradtam volna sokkal inkább lent a földszinten... vagy kint a ház előtt... vagy esetleg otthon, hisz, most nézem, - aú, még mindig szúr kicsit a vállam ez nem biztonságos egy küldetésen :/ - szóval mivel mindenki felment az emeletre, követtem őket, merthát lássuk be ideje végre szembenézni a félelmeimmel Mondjuk azért nem lehet egyből a mély vízbe ugrani, kezdetnek elég ha elbújok a csodacsapat mögött és hagyom, hogy megbeszéljék a dolgokat, amíg én hátulról fedezem őket

Azt mondják, többet megtanulsz az útról, ha végigjárod, minthogyha a világ összes térképéről próbálod a tudást megszerezni róla. S az út vége meglepően sok talányt és meglepetést rejt, olyan dolgokat, amelyekre nem feltétlenül várunk, de ahhoz hosszú, hosszú menetelés vezet. Akinek elfogy a türelme, az alkalmatlan az út végigjárására, de korántsem annyira, mint az, aki az út végén hagy fel törekvésével.
- Ejnye, Yamakida-dono, hagyjuk a kisasszonyt is szóhoz jutni. – homlokomat ráncolva fordítom arcom az úr felé, ki modortalan kérdésekkel állt elő a bennünket vendégül látó hölgy irányába. S „a modor, néha egyszerűen csak annyit jelent, hogy el kell viselnünk a másik ember modortalanságát” – eszerint igyekeztem tenni jómagam is. Az etikett megköveteli a választékos beszédet, s amit Yamakida-dono hangoztatott az roppantul messze állt az udvariasságtól.
Tekintetemet körbevezetem a díszes szobában, mely mintha hálószoba funkcióját kívánná betölteni. Micsoda modortalanságra hajtottam fejemet! Előzetes engedély nélkül tértem be egy hölgy szobájába! Már éppen szerettem volna bocsánatkérésemet hangoztatni, mikor is a kisasszony megelőzött gondterheltnek hallatszódó mondandójával.
- Ne haragudjon, de nem találkoztunk senkivel sem az útvesztőben. Netalántán őt tetszik keresni itt? Ha esetleg megosztja velünk, hogy az említett Tóbiás, hogy néz ki, akkor esetleg segíthetünk önnek megtalálni. – a kisasszonyra vezetem tekintetemet, a szokatlan arcát fürkészem, bár igyekszem nem udvariatlan módon komolyabban megbámulni. Így is tettem már elég modortalanságot eme pár percben, nem hiányzik, hogy mindezt tovább tetézzem.
- Kérem, legyen oly’ szíves és ossza meg velünk, kinek a dala szól a fénylő kórussal? – tekintetem apránként elkomorul, amint szembesülök azzal, hogy a hölgy kérdésének megválaszolására sem méltatja idejét. Pedig igyekeztem az illemhez megfelelően hozzáállni a helyzethez, s engem igazán, őszintén érdekelt a hangjáték tisztelt előadója. Hiszen valakinek el kellett énekelnie azelőtt, mielőtt ama dobozba került volna a daljáték, nemde bár? ^_^
A szivárvány kincséről való beszéde azonban elgondolkodtat, miért érdekelheti a kisasszonyt eme bizonyos Tóbiás honléte, ki lehet netán ő? S a szivárvány végén felelhető rengeteg arany, drágakő, ahol a koboldok élnek? Hallottam erről történeteket, de minden egyes szó gyermeki áhítat volt, mese, apró vágyakozás, hogy egyszer, ha szivárványt lát a gyermeki lélek, élete álma legyen felfedezni a végét, s ezzel együtt meglátni a kincset és az ott élő varázslényeket. Persze, mindez lehetetlen, az égen lévő színek játékának nincs se vége, se eleje, pedig olyan bőszen állítják, hogy az élet maga irodalom, mindennek van eleje, közepe és vége. De be kell látnunk, nem mindennel van ez így, vagy netalántán tévednék? ^_^
- Nem, nem, félreért minket. Én és társaim nem találkoztunk semmi és senkiféle Tóbiással, s legfőbbképpen nem ettük meg. De kérem, árulja el, ennél a Tóbiásnál lenne a szivárvány kincsei, hölgyem? Esetleg, Tóbiás személyének kellene megvédenie a drágakincseket? – próbálkozom meg egy újabb kérdéssel, reménytelenül. A hölgy ügyet sem vet ránk, de ilyen kegyetlenséggel vádolni bennünket, minthogy kárt tettünk ebben a Tóbiásban. Még a szívem is összeszorul eme vádaskodásra.
Tekintetemet Yamakida-donora vezetem, hogy lássam, ő maga miképpen ítéli meg helyzetünket, mindent összegezve cseppet sem kecsegtető. Van egy útvesztő, egy babaház, melyből nem tudunk kijutni, s egy kisasszony, aki nem kíván velünk társalogni. Információkat sajnos nem igen sikerült kapnunk tőle, azonban már tudunk egy bizonyos Tóbiásról egy keveset. Az is lehetséges, hogy őt kell meglelnünk ahhoz, hogy feladatunkat folytathassuk.
- „Meghívást visszautasítani gyakran udvariatlanság, ráadásul butaság is, mert így lehet barátokat, szövetségeseket, információt szerezni” – mondotta egykoron egy bölcs ember, jó uram. Személy szerint nincs szükség pengeélre ahhoz, hogy kijussunk innét. Sokkal inkább ép eszünket szükségeltetik hozzá használnunk. – szólok fegyverfogó társamhoz, amint Yamakida-dono is belátta, kérdéseink reménytelen a kisasszony irányába, s más utat kell keresnünk ahhoz, hogy visszatérhessünk oda, ahonnan indultunk, s végrehajtsuk eredeti feladatunkat, amiért a vezetőség elküldött minket. Már amennyiben társaink szintén nem ebbe a csapdába estek bele, amelybe jómagunk is oly’ botor módon besétáltunk.
- A kisasszony a szivárvány kincseiről, s az ott fellelhető boldogságról beszélt, illetve egy úgynevezett Tóbiásról, kit elvesztett, nincs meg. Férfiak lévén lovagi kötelességünk lenne felkutatnunk Tóbiás személyét, s elhozni ide. Bár bennem él egy ama feltételezés, hogy ő lehet számunka a kulcs. De vajon hol keressük? – gondolataimat megosztom társaimmal, ha többen merengünk egy dolgon, több esélyünk lehet eredményesen kijönni az elhangzottak lényegének kutatásából. Pillantásomat végighordozom a lenti helyiségeken, a nappali, s konyha mintázatán, lassacskán pedig a berendezésre vezetem tekintetemet, körbe – körbehordozom szemeimet rajta. Szivárvány, nem igaz? ^_^
A narancsszínben tündöklő lámpát odahelyezem a vörös színben játszó ülőalkalmatosság mellé. Érdeklődve figyeltem, ahogy egyik helyről a másikra vittem a tárgyat, úgy változott a rajta lévő minta is, s mikor lehelyeztem a kanapé mellé a műanyag fényforrást, türelmesen vártam, hátha valami különleges jelet mutatnak fel, de nem történt semmi, feltételezem: egyelőre. Hiszen a szivárvány nem kettő, hanem több mint hét színből áll, ugyebár. Vagyis mindez nem is oly’ megdöbbentő. ^_^
- Azt hiszem a kisasszony többet segített nekünk, mint azt gondolnánk, uraim. Hogy is vannak a szivárvány színei, önök tudják? Piros, narancs, sárga… zöld…? – beszéd közben kerestem szememmel a sárga színű tárgyat, mely a sorban következett, s amint leraktam a díszpárnák egy darabját a lámpa mellé, immáron zöld színben játszó dolgot kezdtem el felkutatni a helyiségekben. Azonban a szivárvány színeiben is kissé megakadtam… mi is jön a zöld után, kék vagy lila? Netán rózsaszín? Többet kellett volna tanulmányoznom ama gyönyörű, természeti jelenséget! Remélem, hogy társaim ismeretében állnak a színek soraival, hogy folytathassuk a színskála felállítását. Bár nem tudom, mire is számítok, hisz bármi történhet azután, ha egymás mellé raktuk őket, még a semmi is származhat eredményként. Érdekes a játék, melyet űznek velünk itt, eme helyen, mennyire is érdekel, hogy ki vagy mi állhat mindez mögött! Téged is ugye, Zhōu?

Már kezdtem nagyon beleunni az újból kezdődő, és ismét csak hosszúra nyúlt menetelésbe, ami most a változatosság kedvéért, nem ijesztő labirintusban, hanem egy még ijesztőbb lépcsősoron felfelé vette kezdetét. Annyira nem is lenne vészes, de senki nem akar dumcsizni, ez a monoton séta, az egyre idegesítőbbé váló dallal fűszerezve valahogy elveszi a küldetés varázsát. Szerencsémre azonban a végtelennek tűnő lépcsősor a végéhez ért, és egy csicsa ajtó kereteit átlépve, bent is voltunk a szobában ahonnan az ének indult. Nekünk háttal egy göndör lány álldogált vörös ruhában, meredten bámult kifelé az ablakot. Perverzpapó lerohanása mit ne mondjak, érdekes volt, nem sikerült leszűrnie, hogy ez nem egy vidéki fogadó, hanem egy elátkozott babaház és, aztarohadtminddenitnekedmivanaszemeddeltelány? O.O Megfordult a hölgyemény és hála istennek nem egy gyilkos porcelánsellő volt, ahogy vártam, sőt hogy őszinte legyek eléggé... rrrrrr :3 volt, de a szemei helyére két hógolyót szuszakolt valaki, ami elég furán hatott... tudtam ám, hogy engem bámul, éreztem >.> de nem láttam mit néz, szóval értitek Ami még durcább volt, hogy az ének továbbra is szünet nélkül szólt, holott a lány ajkai egy rándulásnyit sem mozdultak, szóval két lehetőség volt. Vagy ő a világ legkirályabb hasbeszélője, aki valaha láttam, vagy az a doboz... lecsukta, csend lett, oké, a doboz volt. Eztán Sushi kun vetette be a vallatás egy igen érdekes formáját, mire a hölgyemény, mintha csak a láthatatlan barátaival beszélgetne, a kérdésekre választ nem igen adó és értelmetlennek tűnő mondatokat ismételgetett. Szerinte felfaltunk egy tóbiást, mert el akartuk lopni tőle a kincseket a szivárványtól, vagy valamit félreértek, de ki a tököm mököm az a Tóbi?
~ Te, szerinted lehet, hogy az a Tóbiás egy olyan bogár volt?
~ Nem hiszem, hacsak... ugye egy bogarat sem ettél meg?
~ Én izéé... talán egy berepült a számba de aztán ki is szökött.
~ Fujj ._.
~ Mit fujj? Sokan esznek bogarakat.
~ Például? O.o
~ A... kínaiak... Timon és Pumba
~ Hakuna Matata tesó... de fujj
Rendben a zanpakutom nem haladó szellemű, amúgy meg tényleg csak véletlen repült bele, de... nocsak Sushi barátunk közben leszűrte saját következtetéseit a hallottakból, s meg is osztotta a nagy társasággal mire jutott, miután a vörös ruhással tovább folytatni a beszélgetést értelmetlennek tűnt és ismét a lépcső alján voltunk... megjegyzem lefelé sokkal hamarabb értünk de... felfelé lassan lefelé gyorsabban... agy lefelé mozgó mozgólépcső volt és szivatott minket bazze rohadt átokbabaház. De szóval Sushi hát ő is majdnem arra a következtetésre jutott amire én, csak tök más lett a vége, így mikor megosztotta velünk gondolatait és arra jutott, hogy Tóbiást kellene megmentenünk és elhozni ide, enyhén mélázó hümmögést hallattam... olyan ismerős ez a Tóbiás név O.o Míg én ezen gondolkodtam csapattársamnak továbbra sem volt nyugta, s egyik pillanatról a másikra már arra eszméltem, hogy mintha elfojtott lakberendező ösztönei próbálnának felszínre törni, buzgón a bútorok pakolgatásába kezdett. Kíváncsian figyeltem, ahogy a tökre nem passzoló színű bútorokat egymás mellé illesztgette, és már el is határoztam magamban, hogy nemcsak a szobámtól, de az oroszlánkirályos kifestőm... izé... a modern oroszlános poszterem, is távol tartom tőle, amin varázsbotokkal lehet színt változtatni... egyszer Na szóval elhatároztam ezeket, mikor is a szivárványos megjegyzése értelmet adott az egésznek... jó na, épp nem voltam formában és még lassan estek le a dolgok, de attól még hasznos voltam. Bizony ám, én ismerem a szivárvány színeit
- Én azt hiszem, tudom a sorrendet – szólaltam fel, majd barátunk mellé léptem és ahogy mondtam a színeket, mutattam a bútordarabra, ami soron következik. - Vörös és narancs ez már megvan, aztán a sárga, zöld, türkiz, kék, és végül a lila – A felvilágosítás után pedig segítettem az említett színű tárgyakat sorrendbe rakni, és reménykedtem, hogy nem rosszul emlékeztem O.o

Bevallom, előfordult már, hogy elkéstem, sőt, az is, hogy eltévedtem; hogy elindultam valamerre, és végül korántsem ott kötöttem ki, mint szerettem volna, de… de ez… szóval ennyire nagyot még soha nem hibáztam! >.< Megint minden a szokásos módon kezdődött: hogy a nap süt, az élet szép, és minden nyugodt, békés, a Végzet meg eközben acsarogva leselkedik a sarkon, és amikor véletlenül befordultam… akkor hopp! Elkap-felfal azon nyomban ez a szégyentelen szörnyeteg >.< Az egyik pillanatban még kedves ifjú hölgyekkel beszélgettem a kertben, aztán pedig ott találtam magam egy labirintus közepén, kétségbeesetten keresvén a kiutat, avagy pár shinigamit – na igen, még azt sem tudtam eldönteni, hogy melyiket is kéne… T.T Mivel az effajta útvesztők aljas-gonosz-furfangos csapdák, ide-oda bóklászva az elágazások közt rengeteg időm volt végiggondolni, pontosan minek köszönhetem a jelenlegi helyzetemet… Már persze saját ügyetlenségemen kívül, mert ez nem is csak az én hibám volt! Most tényleg nem, vagyis de, de…

Merthátazúgyvolt… huhh >.< Egyszóval az osztagon belül napok óta teljes a sürgés-forgás, folyamatosan épülgetnek az új központok, ugyanis Airisu-taichou-sama kidolgozott egy fantasztikus rendszert, hogy minél hatékonyabban tudjuk ellátni a feladatainkat! *.* Szerintem nagyon jó gondolat, és mostanra már az is kezdett kialakulni, ki melyik alosztályban dolgozik, ennek megfelelően hatalmas lelkesedéssel vetettem magam a Szanatórium és Rehabilitációs központ ügyeinek intézésébe, mert hát, ugye, nem hozhatok szégyent sem Airisu-, sem Chiyoko-samára. Még mindig aggódom, hogy talán… hogy talán egyszer elrontok mindent, elvégre a lelki sebeket orvosolni hatalmas felelősség! De ez most nem tartozik ide, csak mindig elkalandozok… >.< Tehát az elmúlt napokban sokat foglalkoztam olyan shinigamikkal, akiket valami nagy-nagy bánat, vagy trauma ért, és próbálok segíteni, hogy újra tudjanak mosolyogni, vagy csak egyszerűen pihenhessenek egy kicsit, hogy aztán újult erővel láthassanak munkához. Mert nem szabad feladni! *.* Éppen erről beszélgettem Yamashita-sannal, aki, szegény, teljesen maga alatt volt mostanában, mert… egy szerelmi ügy miatt, de azt hiszem, erről nem is lenne szabad beszélnem? >.< Végre kijött velem a kertbe sétálni, és elmesélte, hogy mi bántja, ami azért esett jól, mert amúgy nagyon zárkózott kis hölgy; azt hiszem, úgy érzi, hogy csak mert fiatal, senki sem veszi komolyan az érzéseit. Holott szerintem az érzések fontosak, még ha később butaságnak, vagy éppen haszontalannak is érezzük őket; abban a pillanatban, amikor megszületnek, fontosak, és mivel arra is hatással vannak, mit teszünk, az életünk részei, a mi részeink! Mármint... Ugye értik? Annyi minden más mellett az érzéseink tesznek minket igazán önmagunkká. Így hát külön megtiszteltetés volt, hogy pont velem beszéli meg, mi nyomja a lelkét, hiszen erre néha igenis szükség van, főleg, amikor valaki úgy érzi, senki sem érti meg. Azt hiszem, ha kimondjuk, máris sokkal jobban átlátjuk a bonyolult helyzeteket is, hiszen ahhoz, hogy érthetően a másik tudomására hozzuk, kicsit rendszereznünk kell a dolgokat. Csak persze nekem… nekem ez nem sikerül, gondolom, ezt sem érti most senki >.<
Nagyon érdekes volt Yamashita-sant hallgatni (tanácsot persze, hiszen én tényleg nem igazán értek a lelki dolgokhoz sem, nem mertem adni), és mivel tudtam, hogy ez ritka alkalom, nem szakíthattam félbe semmi esetre sem, nem is akartam! *.* Ennek okán pedig, bár, legalábbis úgy érzem, viszonylag hamar észrevettem a mellém szálldosó fekete pillangót, csak rápillantottam sajnálkozva, és gondolatban kértem, hogy kövessen. Igaz, fogalmam sem volt, vajon megérti-e majd… de megértette. Jó pár körön át kísért minket a kertben, és szegény csak akkor szállhatott le kimerülten a kezemre, mikor megköszöntem a kis hölgynek a beszélgetést, és elbúcsúztam tőle. És persze, hát persze, hogy persze, sürgős volt az üzenet, úgyhogy rohanhattam, mint a száguldó szellőcske az első osztag területére, ahol természetesen nem találtam senkit, még Shin-kunt sem, pedig ő ott lakik! T.T Csak egy senkaimon volt ott a maga teljes, hatalmas, nagy ijesztősségében. Én picit tartok ezektől a kapuktól, nem nagyon haladok át rajtuk; életemben talán mindössze négyszer használtam, és akkor is csak egyszer kellett egyedül, ám akkor visszafelé jöttem, és tudtam, hogy itt fogok kikötni, most meg… semmi! Egyre azon töprengtem, menjek-e, vagy sem – ha küldtek, mennem kell, de egyáltalán, biztos, hogy nekem szánták az üzenetet? >< Nincs túl nagy gyakorlatom a harctéri dolgokban, a pokollepkét meg elfelejtettem megkérdezni, nekem szól-e az üzenet, mert mi van, ha nem is? És nem engem várnak? o.o Jobb híján, persze, miközben igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam, nagy levegőt véve beléptem; és amikor a nagyszerű „minél óvatosabban, annál gyorsabban!”-elv alapján haladva végre megpillantottam a túloldal egét, annyira nem is meglepődve (mert az sokkal inkább meglepett, hogy túléltem az áthaladást) megállapítottam, hogy ez bizony az Emberek Világa! *.* Egy szép parkba kerültem, ahol minden volt, fák is, bokrok is, szökőkút is, csak emberek nem, pedig ennek a világnak ez lenne a sajátossága, nem?
Ami még rosszabb, hogy egy teremtett shinigami sem volt a környéken, holott szerintem nem sokkal járhattak előttem, mert az átjáró még rendben volt, pedig azt biztosan nem hagyják sokáig nyitva, akkor mindenfajta lélek ki-be járhatna Seireiteibe, jó és gonosz egyaránt! o.o Márpedig még a bokrok alatt sem lapult egy fia halálisten sem. Viszont egyszer csak észrevettem, hogy az egyikük valószínűleg itt felejtette a kardját, ami… azért különös, és még az én gyakorlatlan valóm számára is rengeteg kérdést vet fel. Mert először is: lehetséges, hogy egy ilyen rémesen veszélyes helyen, ahonnan (jutott eszembe hirtelen a borzasztó tény >.<) bármelyik sarok mögül előbukkanhat egy arrancar, valaki megváljon legfőbb fegyverétől? És másodszor pedig – vettem sorra, miután megbizonyosodtam afelől, hogy senki nem áll a hátam mögött – miféle eljárás pont egy sziklába szúrni a lélekölőt? Mármint, persze, még én is hallottam az Excaliburról, és izé… valóban remekül néz ki, de hát… minek? ^.^” Bááááár… Talán ez valami jel, ami segít őket megtalálni! Talán egyenesen a kard irányában indultak el, és ha átvágok a fák közt, könnyedén utolérhetem őket *.* Már indultam is, amikor eszembe jutott, hogy valamelyiküknek biztosan szüksége lehet még a kardjára, ezért visszalibbentem a sziklához, és határozottan megmarkoltam a fegyvert. Én gyenge vagyok, ez meg egy minden tekintetben hatalmas szikla, jó erősen kellhet majd húzni! >.<
De csak hittem; mert alighogy hozzáértem, mintha megnyomtam volna egy titkos fülke gombját, egyszeriben az egész világ felfordult. Aztán mégsem. És még mindig a talpamon álltam, de nagyon különös volt, mert már rég nem a parkban, hanem egy égig érő sövényekkel beültetett labirintusféleség terült el körülöttem, egyedül a kard és a szikla maradt a helyén, de én hozzá nem érek többet, az biztos! >.< Ez egy gonosz varázslat lehetett, legalábbis csak arra tudtam gondolni, és gyorsan magamhoz öleltem Anemone-chant, hátha valami aljas arrancar rám akarná vetni magát. Aztán csak riadtan pislogtam percekig, várva, hogy becsapjon a mennykő, és nem értettem, hogyhogy nem történik ez meg; majd beláttam, hogy mégsem várhatok egy helyben az örökkévalóságig, és odamentem az egyik bokorhoz, hogy megvizsgáljam. Ilyen növényt még nem láttam soha, de soha, nagyon különös volt! Ráadásul az ágain hatalmas, világító bogarak ültek, olyanok, mint megannyi nagyra nőtt szentjánosbogár, nagyon aranyosak voltak...
- Elnézést, de nem láttatok erre elmenni pár halálistent? *.* - kérdeztem tőlük, mert ha varázsbogarak, talán beszélni is tudnak! És valóban, mintha megértették volna, egyszerre zizegni kezdtek a szárnyaik, ám a dalból, amit előadtak, sajnos semmit sem sikerült megtudnom. De mégis… mondtam, hogy varázsbogarak! *.* Még zenélni is tudnak, akkor is, ha csupán egy rövid dallamot ismételgetnek szüntelen. Mit volt mit tenni, el kellett indulnom az úttalan utakon, remélve, hogy valamerre csak megérzem a többiek lélekenergiáját… Mármint remélem, többen vannak o.o Csak nem keveredtem ide egyedül… Hiszen a lepke is azt mondta, hogy „sürgősen jöjjenek…”, tehát ez nem csak nekem szólt! Csak nem T.T

Egyszóval ezeken merengtem, miközben ide-oda bóklásztam a folyosókon valami útmutatást, jelet keresve, mert – bár Anemone-chan elvileg képes rá – átlebegni a sövényen csak úgy… Ez varázssövény, talán nem lenne jó vége! A gyaloglás meg egészséges, ugyebár, csak… idővel kissé egyhangúvá vált, és csupán akkor vettem észre, hogy valami megváltozott, amikor már ugyanannál a kereszteződésnél álltam talán ötvenedszerre is, mert ugyanaz volt, én tudom, hiába nézett ki mindegyik ugyanúgy! >.< Egyszóval ki tudja, mióta, de mintha egy nő énekelt volna együtt a bogarakkal, és csakhamar arra is rájöttem, hogy ha egy adott irányba tartok, a hang erősödik, és egyre tisztábban kivehető a dal; ami, persze, nem azt jelenti, hogy az értelmét is megfejtettem, mert dehogy! Furcsa dal volt, kicsit szomorúnak éreztem, de nem tudtam, mire utalhat… mindenesetre javában követtem, mikor hirtelen elhallgatott; és miközben kétségbeesetten töprengtem a következő elágazásnál, merre is tovább, újra meghallottam, most már egészen közelről. Egy kicsit jobbra, egy kicsit balra, és már ott is álltam egy tisztáson egy furcsa babaház előtt, ami azért volt különös, mert olyan nagy volt, mint bármelyik rendes ház. Lehet, hogy összementem? A sövény is nagyon nagy volt, és a bogarak is nagyobbra nőttek a szokásosnál… Mindenesetre a házikó felől mintha ismerős lélekenergiát éreztem volna, és az ajtó is nyitva volt, arrancar meg biztosan nem lakna ilyen helyen, úgy értem, Hueco Mundo szerintem nem babaházakkal van tele! >.< Úgyhogy óvatosan odasomfordáltam, és beléptem a kapun, odabent pedig, legnagyobb örömömre, meg is pillantottam pár ismerős fekete-fehér egyenruhát, tulajdonosaik lázasan tevékenykedtek valamit, ám csak ennyit sikerült észrevennem, mert a szobák tiritarka, szinte vibráló színeitől a kinti bokrok egyhangú, kellemes mélyzöldje után káprázni kezdett a szemem.
- Izé… Elnézést... – motyogtam, remélve, hogy a nagy pakolás közben is meghallanak, miközben a szememet megdörzsölve próbáltam megszabadulni a színek és formák iménti szédítő kavalkádjától. Riadtan gondoltam arra, hogy miközben én éppen csak tarkabarka foltokat látok, ez valójában talán egy csapda! Hiszen… az arrancarok egyenruhája is fekete-fehér, nem? >.< Úgyhogy gyorsan felnéztem, biztos, ami biztos, mert egy gyanús varázsbogarakkal teli gyanús varázslabirintus gyanús varázsbabaházánál sosem lehet tudni!

Körbe fordulván párszor a szobában, tekintetemmel mustrálva a színes tárgyak sokaságát, melynek bármelyike következhet a színsorban, melyet fel kellett állítanunk a hölgy által mondottak alapján. Persze kétséges volt, hogy szavai valóban ezt tükrözték e, hiszen sok érthetetlen dolgot osztott meg velünk, de attól még lehet értelme. Azonban ha tévedek, s valójában semmit sem rejt magában a hölgy titokzatos szavai, akkor miképpen is leljük meg társainkat, azt a bizonyos Tóbiást, vagyis miképpen találhatjuk meg további utunkat eme útvesztőben?
Gondolataimat félbeszakítja egy lágy, ismeretlen hang, melynek tulajdonosa irányába fordultam, hogy lássam ki tisztelt meg jelenlétével minket. Hanglejtése alapján biztos voltam benne, hogy ő nem az a hölgy, kivel odafent az emeleten találkoztunk, s külseje meg is erősítette eme felfedezésemet, öltözéke pedig arról tanúskodott, hogy közénk tartozik. Csak nem ő lenne az eltűnt halálisten? Odahaza megfeledkeztek szólni arról, hogy egy hadnagy az, kit meg kell találnunk.
- Áh, Yonbantai fukutaicou, örülök, hogy köreinkbe érkezett! A nevem Wang Shui Long a 3. osztag 4. tisztje, szolgálatára! ^_^ De kérem, árulja el, hol rejtőzött eddig eme útvesztőben? Minket azért küldtek, hogy az eltűnt halálisten nyomára akadjunk. Ön az ugyebár? Netán bujdosnia kellett, s ha igen: mi elől? Vagy netalántán az emeleten lévő hölgy vendégszeretetét élvezi? Mint láthatja, mi éppen a szivárvány színeinek megfelelő sorát igyekezzük megfejteni az emeleten lévő hölgy által elmondottak alapján, ki egy úgynevezett Tóbiást keresett. Esetleg nem tudja, merre bujkálhat Tóbiás, Yonbantai fukutaichou? – nem tudván kílétét a kisasszonynak jobbnak ítéltem mielőbb megtudni. Ámbár a karján pihenő karszalag önmagában felelt. Egy pillantás a rangjelzőre, s nyomban tudtam, hogy a kisasszony a 4. osztag hadnagya, de részletek, azok a kísérteties részletek egem roppantul érdekeltek.
Megkönnyebbültem, hogy az urak hamar rájöttek tetteim lényegére, s miért is vált fontossá számomra a szivárványnak a színei. Noah-sama ráadásul tudta is a színkör folytatását, ezáltal helyére kerülhetett a többi tárgy. S már csak az eredmény volt vissza így, melyben reménykedtem eddig csupán, s reményeim nem voltak hiábavalóak. Egyik percben nincs semmink, másik percben több mindenünk van, mint amit el tudunk fogadni.
- Óh… Noah-sama, azt hiszem sikerült. ^_^ – mutattam rá a szőnyegre, ahonnan varázslatos módon a bútorok által generált szivárvány végződött. - Yonbantai fukutaichou. – nyújtottam kezemet, hogy udvarias módon arrébb kísérjem, mielőtt az urak drasztikus módon cselekednének, félre sem vezetve a kisasszonyt, csak azért, hogy rájöhessünk mit is rejt a szőnyeg maga alatt.
- Nahát, ez sok mindent megmagyaráz. Talán ha kinyitjuk, akkor megtaláljuk Tóbiást, s a kiutat is innét. ^_^ – hozakodok elő az ötlettel, bár tudtommal a szivárvány végénél a koboldok aranya van elásva, s ha valóban drágakövekkel tarkított pincébe lesünk le, figyelembe kell vennünk, hogy ez nem a mi, hanem a hölgy tulajdona ki odafent van. - Uraim, azt azért tartsák figyelembe, hogyha kincseket lelünk odalent, az más tulajdona, s vétek lenne elcsábulni. Régebben a kezükkel fizettek érte. – hívom fel a többiek figyelmét is a történetre, mely a szivárványról szól. Persze megeshet, hogy ők maguk nem is állnak ennek ismeretében, azonban elmondhatom, hogy én figyelmeztettem őket és ha nem kérdeznek miértjéről, akkor jómagam arról nem tehetek. S ha netán lopásra – oh, milyen förtelmes ez a szó! – adnák fejüket, akkor tudniuk kell, személyem mindvégig ellenezni fogja, és azon leszek, hogy semmiképpen se tudják saját hasznukra fordítani más értékes kincseit!
- „A rég várt is váratlanul ér, amikor bekövetkezik.” – fejezem ki eme szavakkal meglepettségemet, melyet egykoron egy bölcs mondott. Cseppet sem egy újabb halálisten felbukkanására számítottam egy fehér selymes nyúl kíséretében. Lehet, ő Tóbiás? De más történetekben a fehér nyúl képe egy vezető szerepét betöltő ártatlan állat. Bár eme példányon nincs mellény. - Talán célszerű lenne megfogni, az is lehet, hogy ő Tóbiás, vagy tudja, hol találjuk meg magát Tóbiást. – jegyzem meg, majd az úrra pillantok, ki megtisztelt minket jelenlétével. Ezek szerint többen eltűntek volna, kiket meg kellene keresnünk? Hiszen a küldetés csupán egy shinigami megleléséről szólt. De akkor vajon melyiküket is kerestük? Yonbantai fukutaichout vagy az újonnan felbukkanó ismeretlent? - Uram, kérem, mondja el ön… – kérdésemet nem tudván befejezni a furcsa morgás hallatán, amely beszédemet félbeszakította. Homlokomat ráncolva, elkomorult arccal pillantok a sötét mélybe. Kezem zanpakutom markolatára fonódik, minél közelebbről hallom a lény hangját. Bármi is az, minden bizonnyal hatalmas lehet a hangjából ítélve, bár nem bölcs dolog ez alapján ítélni, ugyanis még az is előfordulhat, hogy a lény nem nagyobb egy mezei egérnél. Igaz, elképzelésem sincs arról, mi lehet az, azonban nem feltétlenül szánt szándékkal kíván támadni, az is lehet csak megijedt, fél valamitől, s ezért viselkedik így.
- Szégyen a futás, de olykor hasznos is lehet, uraim. A szűk lépcső talán akadályozhatja, menjünk az emeletre. – engedem el zanpakutom markolatát. Nincs szívem egy ilyen szokatlan, s gyönyörű teremtést bántani. - Yonbantai fukutaichou. – tessékelem előre, hiszen a szobában ő a hölgy, s a vészhelyzet ellenére is megérdemli azt, hogy a csoport élén haladjon. Azonban az ordas nem volt rest, s bár mérges arckifejezése megrémített, azt sem kizárt, hogy talán játszani szeretne. Pár kört követően azonban sikerül jómagamnak is kijutnom a szobából és a már fent lévő, vagy éppen még csak felfelé haladó többieket követnem. Szerencsére sejtelmem igaz volt; a nagytermetű négylábú nehezen mozgott a kanyargós lépcsőfokokon. Az út során abban reménykedtem, hogy a többiek nem feledkeztek meg arról, hogy hátra maradtam, s nem zárták be az ajtót, mely a hölgy szobájába vezet, ami talán az egyetlen menedék lehet számunkra eme pillanatban.
Megkönnyebbülten láttam, hogy az ajtó még nyitott állapotban tátong, szabad utat adva arra, hogy egy nagyobb lépéssel a biztonságos négy fal közé léphessek.
- Elnézést kérek, hölgyem, hogy ismét kérdés nélkül lépek szobájába, higgye el, rendkívül szégyellem magamat miatta. – igyekezvén rendszerezni légzésemet tudatom a szobában álló kisasszonnyal udvariatlan ittlétem miértjét újabban. De folytatja kísérteties szavait, mely cseppet sincs összefüggésben a válasszal, amit bocsánatkérésemre hangoztathat. Bár amennyiben nem vesz rólam figyelmet, bizonyára arra utalhat, hogy nincs problémája vele. A hölgy további mondanivalójával majdhogynem udvariatlan módon nem foglalkozom, ezért amint kihúztam magamat, ahogy az elegáns tartás megköveteli az etikett, igyekszek visszaemlékezni a kisasszony által mondottakra, hiszen bő öt – tíz perce is rengeteg érdekes, és hasznos dolgokat osztott meg velünk.
- Jól tudom, uraim, hogy a legyőzöttség csak egy ideiglenes állapot, s a feladás teszi azt véglegessé, de szerintem a meghallgatás is nagy erény. ^_^ – utalok az uraknak és a hadnagy kisasszonynak arra, hogy talán mindezen cselekedet fölösleges, s érdemes lenne szembenézni az ordassal. Lehetőleg nem ártó szándékkal. - “Bármilyen félelmet le tudsz győzni, ha erre felkészíted a tudatodat. Emlékezz, a félelem nem létezik máshol, csakis a tudatodban!” – hangoztatom egy bölcs szavait, majd meredten figyeltem, ahogy a négylábú őrjöngve tépi fel a faajtót, mely a szobába vezet. Igyekeztem legyűrni az érzést, mely az életben maradást sugallta, bármi áron, s ezáltal megállni, hogy fegyvert rántsak, hiszen a kisasszony szavai sokat elárultak Tóbiás viselkedéséről, s honnan tudhatjuk, hogy nem éppen Tóbiást zártuk ki? Egy apró, ártatlan pamacsból nehezen lehet elképzelni agresszív morgó hangokat. Ugyan ez sok kérdést felvet, mint például azt, hogy akkor ki vagy mi is a fehér nyúl? ^_^
Ahogy a farkas szabad utat kreál magának a szobába, eléggé udvariatlan módon kérve belépéshez engedélyt a háló tulajdonosától. Azonban nem vagyunk olyan helyzetben, hogy mindezt felrójam neki. Ehelyett közelebb lépek hozzá, ahogy hallom a kisasszony által nevén szólítani az ordast. Ejnye, hát milyen udvariatlanok vagyunk!
- Elnézését kérjük Tóbiás-dono, de nem tudtuk, hogy ön az. Reméljük, megbocsájt és meghallgat minket. – nyújtom kezemet formalitásból egy kézfogásra, bár jelen helyzetben inkább úgy tűnik, mint aki pacsit vár el egy jól idomított farkastól, pedig cseppet sem volt semmiféle lekezelési szándékom ezáltal, csupán tiszteletemet kívántam tenni a híres Tóbiásnak.

Hirtelen egy kedvesen ismerős hang szelte át a szobát és amint felismertem, áhh ~ :3 cicapofival fordultam az ajtó felé. Füleim nem okoztak csalódást, mert a nekik köszönhető felismerést hamar szemeim is alátámasztották. Bezonyám, Amatsu- chan álldogált az ajtóban, szokásos zavartsággal és enyhén halvány pírrel fűszerezve, én pedig csak remélhettem, hallotta az előbbi szivárványszín felvilágosítót, melyet társaimnak tartottam és leszűrhette, hogy szivárványból ász vagyok
~ Lenyűgöző
~ Jah, szerintem is aranyos.
~ Nem, én rád gondoltam.
~ Megtisztelsz barátom.
~ Úgy értem, nem létezik még egy ember aki erre büszke lenne.
~ Újfent köszönöm, de elég már a verbális seggnyalásból, még elpirulok itt
~ Inkább... pakold a bútorokat >.>
Nem értem min kapta fel ilyen hirtelen a vizet, de való igaz, dolgunk volt, így csak egy kedves, mégis határozott, és férfias mosollyal üdvözöltem a betoppanó hadnagyot és egy jól átgondolt sziával díszítettem a köszöntést, ne higgye, hogy nyomulok >< Nekiláttunk hát Sushi barátommal a színes tárgyak pakolgatásának, és bizonyítván, hogy instrukcióim helyesek voltak, mikor minden bútordarab a helyére került, az azzal megegyező színű fénysugár tört elő belőle, melyek szivárvánnyá összeállva egészen Amatsu lábai elé íveltek.
~ Látod ezt? Tényleg kincs van a szivárvány végén :3
~ Jah elég fasza szőnyeg
Ezt inkább válaszra sem méltattam, főleg, hogy a hülyesége megfosztott attól, hogy én kísérjem félre a hölgyeményt, így a bársonyos keze helyett, csak azt a hülye szőnyeget tudtam... Kage-nak igaza volt ez tényleg fasza szőnyeg O.o Nahde... a szőnyeg odébb helyezése utána, egy fa csapóajtó tárult szemeink elé, amivel nem tudtunk mást kezdeni, mint kinyitni, szóval gondoltam, ha más nem vállalkozik rá felrántom. Még szinte ki sem nyílt a csapóajtó, de nem gyenge italszag csapott meg, odalentről... nyilvánvalóvá is vált, hogy az elrejtett kincs egy nemes italokkal megtöltött borospince lehe... ki ez a pasi? A pia édes aromájával érkezett közénk, s míg előbbi kérdésemre választ nem kapok, a rendelkezésemre álló infók alapján ki kell jelentenem, hogy ez nem lehet más mint Tóbiá... egy fehér nyúl? Rendben, fehér nyúl, egy lyuk, és ha a srácot Alice-nek hívják netán akkor minden tiszta, főleg ha az ott lent egy borospince, mert úgy a csodaország dolgot is vágom. Remek, mindent letisztáztam, erre egy morgás szakít félbe, mintha egy farkas készülne előtörni, ez pedig két ízben is rossz volt. Egy ez megesz, kettő én ezt a mesét bazdmeg nem ismerem

Szívesen maradtam volna még, hogy megnézem miféle szerzet készül ránk vetni magát odalentről, de Sushi- kun, csapatunk legmagasabb rangú tagját felfelé irányított a lépcsősoron, én pedig jobbnak láttam, a közelében maradni. Amatsu- chan kiváló gyógyító, ezt már tapasztalhattam, de harcok terén, nem tudom mennyire lehet képzett és így felküldeni, egy nem túl épnek tűnő talán szellem, kísértetszobájába, nem tűnt valami fényes ötletnek, kellett neki a védelem.
~ Szerintem meg, csak azért akartál vele menni, mert a közelében akarsz lenni te kis Casanoah :3
~ Ezt meg mire alapozod?
~ Először is arra, hogy félsz attól a csajtól, aki a szobában van.
~ Csak nem bírom a fehér szemű kattantakat.
~ Ez rasszizmus
Lálálá, nem folytatom ezt a beszélgetést, inkább kezem készenlétben, kardom markolatán tartva várom, nem e kell hirtelen előrántanom valami ellen, míg szorosan a hadnagy mögött szedem a lépcsőfokokat. Miután felértünk, kicsit kirázott a hideg, mikor újra megláttam azt a két hófehér szempárt, de szerencsére most volt más ami miatt aggódhattam. Sushi- kun zárta a felfelé igyekvők sorát, de hamar ő is megérkezett, majd bezártuk az ajtót és vártunk. Míg a fentebb említett srác, hangosan mantrázott, hogy erőt öntsön a csapatba hófehérszeműke, még mindig Tóbiás után sóvárgott. Naszóval eztán, hamar szembetalálhattam magam végre én is a szörnyecskével, aki elég könnyedén bezúzta az ajtót. Nagy farkas test, sasszárnyak... ha a nyuszi a testvére, bele se merek gondolni, milyen buli volt a százholdas pagonyban. Épp készültem volna nekirontani az amúgy különleges állatnak, mikor is ismét felcsendült a Tóbiás név, de ezúttal az állathoz érkezett a megszólítás... hát nem mondhatnám, hogy tisztább lett a kép ~.~

Meghökkenve toporogtam a tiritarka szoba ajtajában, mert hát ki bír ennyi színt egyetlen helyiségbe bezsúfolni? o.o Ráadásul mintha még a bútorok mintája is mozgott volna, igazán, roppant különös volt, komolyan! Egészen lenyűgöző. Nos… szóval igazán arra sem számítottam, hogy esetleg a bent lévők közül is ismerhetek valakit, pedig ott volt Senshi-san, öhm, igen, szóval ott volt, és nagyon megörültem neki Mármint… na, hát izé, úgy értem, tehát, vagyis örültem, mert örültem. És csak azért lettem még pár árnyalattal vörösebb, amikor mosolyogva azt mondta, hogy „szia”, mert boldog voltam, hogy végre megmenekültem, és nem vagyok egyedül, tényleg! Meg egyébként is, nem csak ő volt a szobában, például ott volt az a fiatalember is, akivel éppen szivárványt alkottak a bútorokból; igazán nagyon szépen alakult, nem is tudtam, hogy ilyen ügyesek! *.* Én ugyan Noah-san megpillantása felett érzett zavaromban, akarom mondani, megmenekülésem felett érzett örömömben hirtelen nem is fogtam fel minden egyes szavát, ami hatalmas szégyen, hiszen igazán kedves és udvarias volt. Csakis abban voltam biztos, hogy az ő neve Wang Shui Long, de hogy ki tévedt el, és milyen Tóbiásról van szó, számomra hirtelen kissé érthetetlen volt; az meg főleg, hogy honnan tudhatta, ki vagyok? o.o Mármint a negyedik osztagot, mert hát nincs rám írva, vagy igen? Egyszóval nem igazán álltam a helyzet magaslatán, hiszen még a karszalagom jelenléte sem tűnt fel; és tágra nyitott szemekkel próbáltam összeszedni magam annyira, hogy valami érdemleges választ adhassak Wang-sannak, közben pedig valahogy sikerüljön eltüntetnem az arcom pirosságát, mert igazán kínos, nem is tudom, mit gondolhattak rólam, hogy csak így, minden ok nélkül pirulgatok
- Igazából nem tudom, engem keresnek-e… Én önöket kerestem, vagyis... tulajdonképpen nem is tudom, mit keresek itt >.<
Mégsem mondhattam azt, hogy eltévedtem, és csak bolyongtam céltalanul, remélve, hogy valaki megtalál, vagy én találok meg valakit, mert akkor mit gondolna rólam Sen… Mindenki?
- Amatsu Yukariko vagyok, nagyon örvendek – hajoltam meg, mert első az illem,és hirtelen észrevettem, hogy a lábam előtt egy szépséges-fénylőséges szivárvány ível egészen a bútorokig, amit Senshi-sanék toltak össze a megfelelő sorrendbe. Legalábbis Wang-san felkiáltásából azt következtettem ki, hogy Noah volt ilyen ügyes *.* És miközben az udvariasan felkínált kéz odébbvezetett a szőnyegről, ő felemelte azt, alatta pedig egy csapóajtót pillantottunk meg. Ugyan egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha ezen esetleg szivárványszínben ragyogó virágok nyílnak, ám (szerencsére) teljesen sima, fából készült lyukfedél volt… végre valami természetes a sok műanyag közt, mármint, persze azzal sincs bajom, és biztosan remek ízlés szerint lett összeválogatva a ház berendezése, de számomra már… sok volt, na >< A bátor és hős Noah-san (*.*) pedig ki is merte nyitni az ajtót, mialatt Wang-san mondta, hogy a szivárvány alatti kincs a fent lévő hölgyé… ez csak természetes, de... hmmm… ezt már másodszorra hallom tőle, akkor van itt rajtunk kívül valaki? Persze, a ház berendezése inkább illik egy nőhöz, mint egy úrhoz… és a labirintusban is egy nő énekelt… Egyre inkább gyulladtak ki a lámpácskák a fejecskémben! *.* Long-sama pedig ismét megemlítette azt a bizonyos Tóbiást… azt hiszem, őt kereshették, mármint Tóbiást, és a fiatalember talán a csapóajtó alatt remélte megtalálni az illetőt – lassan kész Sherlock Holmesnak éreztem magam, bár arról még mindig fogalmam sem volt, valójában engem kerestek-e, és mehetünk haza, vagy másról van szó, de majd kiderül. Legalábbis Tóbiást illetően biztosan igaza volt, mert a föld alól hangos kiáltás kíséretében előbukkant még egy halálisten – most már tutira meg vagyok mentve! *.* – meg egy nyuszi! o.o Nyilván a shinigami kiáltott, de vajon mi szerepe lehet a nyuszinak? Nagyon cuki kis nyulacska volt ám, de szegény nagyon megijedhetett, mert azonmód begaloppozott egy fotel alá, én pedig követtem, és csak jelentős kotorászás után sikerült megtalálnom, és rávennem, hogy jöjjön elő, elvégre nem esszük meg! Ölbe véve és selymes fülecskéit simogatva – olyan édes *.* – tértem vissza a társasághoz, akik az időközben megérkezett fiatalembert, Wakahisa-sant, aki tehát nem Tóbiás, a nyolcadik osztag hős tisztjét hallgatták éppen, aki valamiféle csodakardról beszélt; talán ugyanarról, amivel én is idekerültem? *.* De akkor ez tényleg egy ördögi, gonosz csapda! Mármint nem vagyok egyedül, például, tényleg csak példaként itt van Noah-san, meg egy nyuszi, igazán kedves, aranyos, bolyhos nyusszancs *.* Azt ugyan Shun-san sem tudta, hogy ki ez a Tóbiás, már éppen kérdeztem volna Wang-sant, mit is kéne tudnunk az illetőről, de a most befutott fiatalember megjegyzésétől olyannyira zavarba jöttem, már sokadszor, hogy csak pirulva gyömöszköltem a nyúl fehér fülecskéit, és képtelen voltam megszólalni. A többiek példáját követve lenéztem a lyukba, ahonnan éppen valami naaaagy, hatalmas valami morgása hallatszott… Biztosan egy arrancar, és végünk, mind meghalunk! >< Aztán persze eszembe jutott, hogy csak én és Nyuszkó-kun vagyunk veszélyben, hiszen a többiek biztosan nagyon jó harcosok, sőt, talán minket is megvédenek; azért a biztonság kedvéért még erősebben szorítottam az állatkát, és jónak találtam az illedelmes fiatalember taktikai megfontolásához alkalmazkodva kispurizni a helyiségből, kerengeni kicsit a házban, és „nahát, egy lépcső!” felismeréssel elindulni felfelé. Ugyan fogalmam sem volt, hogy hová vezet, de éppen eléggé lefoglalt a robaj, amit az okozott, hogy az a nagy valami, amit nem is láttam teljesen eddig, felborogatta a tiritarka bútorokat, és reméltem, nem kap el senkit. Egyszer félig hátrapillantottam, de láttam, hogy Noah-san közvetlenül mögöttem van, és hát nem tarthattam fel kis csapatunkat azzal, hogy én zavaromban összeakadó lábakkal leszánkázom a csigalépcsőről! o.o Azért egy pillanatra mégiscsak megtorpantam, amikor felérve a szobában megpillantottam egy nőt, akinek – de komolyan – teljesen fehér volt a szeme. Gyorsan elálltam az útból, hogy mindenki beférjen a helyiségbe, és udvariasan meghajoltam a hölgy felé.
- Igazán sajnálom, hogy zavarunk, tudja, üldöz minket valami… valami naaaaaagy! o.o – magyaráztam fél kézzel hadonászva, mekkora is az a „valami nagy”. Ám mintha nem is figyelt volna… Bár engem is meglepett volna, ha ilyen nagy társaság tör be csak úgy, minden további nélkül hozzám, nyilván nem jutott szóhoz a meglepetéstől. És időközben szerencsére sereghajtóként – legalábbis annyian érkeztünk, mint ahányan elindultunk – megérkezett Wang-san is; boldog voltam, hogy nem tépte szét a fenevad, szavai nyomán pedig rájöttem, hogy a szobában lévő nő az, akiről idáig is beszélt, a ház tulajdonosa! A hölgy pedig azt kérdezte, hol hagytuk Tóbiást, tehát összefutnak a szálak, és ha esetleg a szörnyike Tóbiás-san, megoldottuk a rejtélyt! *.* Sajnos nem tudtam segédkezni a többieknek, hogy idefent is folytatva a lakásátalakító-showt, az ajtó elé tolt bútordarabokkal akadályozzam meg önnön felfalatásunkat, mert tele volt mindkét kezem nyúllal, aki egyébként szintén nem volt Tóbiás, legalábbis a hölgy nem ismerte fel benne rég nem látott cimboráját… Long-sanról pedig kiderült, hogy nem csak nagyon udvarias, de nagyon bölcs is! Azt tanácsolta, semmiképpen se adjuk meg magunkat harc nélkül, és nem is kell félnünk. Reméltem, a nyuszi is hallotta, mert remegett kicsit, vagy én remegtem, nem is tudom… Mindenesetre mindannyiunk közül az odakinti bestiácska bizonyult a legprofibb belsőépítésznek, mert rövid úton betörte az ajtót - pedig szép volt! Fenevad-san ízlése és az enyém eléggé eltérő lehet -, a robajtól pedig ijedtemben ugrottam egyet, és csak Noah-san háta mögül pislogtam arra a hatalmas, szárnyas farkasra, aki végigkergetett minket a takaros házikón. Amúgy, ha nem nézett volna ránk, mint leendő vacsorájára, egészen aranyos lett volna! És talán Wang-sannak sikerült is szépnek látnia, mert ő biztosan legyőzte a félelmét, és amikor a hölgy megszólalt, és kiderült, hogy Szárnyasfarkas-kun végre valóban Tóbiás, még mancsot is fogott volna vele, de szerencsére Wakahisa-san próbálta visszatartani… Mert hát dühös volt az állat, hiába, ahogy a nő is mondta, „elszabadultak a morgásai”! Ráadásul ha minket nem is, lehet, hogy Nyuszmusz-kunt megpróbálná megenni, azt meg nem hagyhatom! ><