Mostanában mindenki arról a házról beszél a suliban, ahol állítólag szellemek vannak. Persze én biztos vagyok benne, hogy csak valaki arra járt és meghallott egy deszka recsegését és elterjesztette, hogy szellemek vannak ott. Tudtommal már nagyon régóta ott áll az a ház és nem lakik benne senki, mert rozoga az egész. Mivel én képes vagyok a szellemek érzékelésére, így tudom, hogy a normál emberek nem láthatják, vagy hallhatják őket, ezért próbáltam nem meghallani az erről szóló beszélgetéseket, mert csak pletykák és valaki biztos kitalálta az egészet.
Persze nem maradt ennyiben ez az egész történet, tovább szőtték a történetet, amit bár nem akartam meghallani, de nem tehettem ellene, hiszen a fülemet nem tudom kikapcsolni, mint a telepatikus képességeimet. A történet azzal egészült ki, hogy néhányan elmentek, ahhoz a házhoz és lefényképezték a telefonjukkal a szellemet. Meg is tudtam nézni azt a képet, de csak egy elmosódott tükörképe volt valaminek, ami úgy is tűnhet, hogy átlátszó, mint egy szellem. Persze ezzel sem tudtam meggyőzni erről az egészről, de már nagyon untam ezt a sok pletykát és elhatároztam, hogy pontot teszek az ügy végére.
Bár az elején határozott voltam, hogy tenni akarok valamit, de most hogy valóban tenni kell valamit, egy kicsit berezeltem. Ki tudja, hogy nem egy bérgyilkos rejtőzködik, abban a házban és hiteti el mindenkivel, hogy szellemjárta. Én egy középiskolás lány, mit tudnék vele kezdeni, azon kívül, hogy futkározok előle. Félek, nem akarok egyedül menni. Katsu-chint el kellett volna rángatnom magammal és akkor nem lennék a pácban, de már közben hazament és nem akarom visszahívni.
Valahogy azért megpróbáltam összeszedni a bátorságomat és elindultam a ház felé, bár nem a szokásos tempómban, annál sokkal lassabban, mintha valami ürügyet kerestem volna magamnak, hogy ne kelljen odamennem. Váratlanul csördüljön meg a telefonom egy fontos hívással vagy valami hasonló jelet adhatott volna valaki, hogy ne menjek oda. De sajnos nem történt semmi ilyen, vagy mégis. Egy ismerős arcot pillantok meg az utcán, aki talán a segítségemre lesz.
- Rei-chin yahhoo! - kiabálok és integetek távolról a Daitenshis ismerősnek és egy kicsit gyorsítok is a tempómon, hogy utolérjem. Egy kicsit lihegtem, amikor végre beértem, de gyorsan elakartam mondani a helyzetet, hogy ne legyen ideje visszautasítani a kérésemet. - Velem jössz megnézni egy régi ház belsejét? - kérdeztem még egy kicsit lihegve, de persze a részletekről sem akartam hallgatni. Mindennek meg van a maga ideje. Miután beleegyezett, természetesen elmondom neki a pletykákat arról a házról, mert akkor már nehezebb visszautasítani, ha egyszer már rábólintott.
- Azt mondják, hogy az a ház szellemjárta, de biztos kitalálták az egészet, hiszen a normális emberek nem képesek látni vagy hallani a lelkeket, akiket ők szellemeknek neveznek. Ugye akkor eljössz megnézni, mi is van odabent? - mondtam el röviden a szituációt, majd még egyszer megerősítésként megkérdeztem, hogy tényleg velem tart-e. Persze ha el akarna menni, nem engedném, mert átkarolnám, és nem hagynám neki.
Egy hosszabb séta után végre megérkeztünk a ház elé, aminek a látványától egyből kirázott a hideg, de azért próbáltam erős maradni. Elégre az én ötletem volt, hogy eljövök ide és körülnézek. Azért remélem, hogy a legnagyobb rémképem a bérgyilkos, nem válik valóra. Így már mondjuk, egy kicsit kevésbé félek, hogy nem vagyok egyedül, ez úgy erőt ad nekem.
- Be megyünk? - kérdeztem meg az egyértelműt Rei-chintől és közben a hangomból talán egy kis félelem is érződhetett. De hát az ismeretlentől először mindenki fél, vagy nem? Ha majd megtudom, mi áll a háttérben, jót fogok nevetni magamon, hogy milyen ijedős voltam az elején. Persze ha nem fog elintézni a bérgyilkos.

Nem vagyok oda ezért az iskoláért, hiszen a szüneteket leszámítva minden tök uncsi itt, de tényleg! Persze örülök annak, hogy Aoi-channal egy osztályban vagyunk, de az algebrát egyszerűen utálom, és még a tanárnő is mindig olyan morcinak tűnik. Lefogadom, hogy Judit bácsinak sosem kellett algebrát tanulnia, mégis milyen sokra vitte...
Bandukolok hazafele, a raktárba méretes táskámmal, amiben az a sok könyv van, amit cipelnem kell. Persze azokat, amikre most nem lesz szükségem a leckeíráshoz, a padomban hagytam, bár hogy őszinte legyek, legszívesebben a többit is ott hagytam volna, annyira nincs kedvem ezekhez a leckékhez... Főleg azért, mert muszájból kell csinálni őket, és ha valamit muszájból csinálok, az sosem olyan, mintha szívvel-lélekkel vetném bele magam a dologba.
A jól ismert úton egy darabig új osztálytársaimmal sétálok, akik fokozatosan lemorzsolódnak, ahogyan újabb és újabb útkereszteződésekhez érünk. Én lakok a legmesszebb az isitől, azt hiszem, bár vannak, akik meg egy másik városból jönnek ide, és bejárósak, azonban ők általában busszal közlekednek, vagy kocsival hozzák őket. A környék, melyen keresztül kell haladnom, még a szokásosnál is kihaltabb, de lehet, csak azért tűnik így, mert ilyen sokáig a suliban kellett maradnom, és már-már mintha sötétedni is kezdene. @_@
Meg is lepődöm, valaki a nevemen szólít, ahogyan elhaladok az egyik sarkon, az integető társam láttán pedig meg is torpanok, hogy bevárjam őt. Yuu bácsi gyűlése óta csak a suliban láttam őt, és annyit sikerült megtudnom róla, hogy ő a seitokai elnök, azonban ami mégis csak ciki, hogy egyáltalán nem emlékszem a nevére... @___@ Nem értem, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, de amikor először találkoztam a Daitenshi többi tagjával, egyszerűen annyira sokaknak tűntek mindannyian, hogy teljesen belezavarodtam. Sakai-sannak is csak azért tudom a nevét, mert valamikor régen kiskoromban eljött velem és Judit bácsival halloweenezni, de egyébiránt még annak a barna hajú lánynak sem sikerült megtudnom a nevét, aki elvileg szintén az én csapatomba való... Mindez persze nem lenne ciki, ha a cukorkás lány - mert igen, erre emlékszem ám, még én segítettem neki összeszedni őket, és kaptam is tőle egy szemet! - szintén nem tudná a nevem, így viszont nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet lenne megkérdezni tőle. Nem akarom, hogy megsértődjön rám, amiért én nem tudom az övét.
- Szia! Hát én, izé... az csúnya dolog lenne, nem? o.O - nem számítottam ilyen kérésre, hiszen ha vele mennék megnézni egy ház belsejét, az betörés lenne, nem? o_O Pillantok rá társamra kérdően, nem igazán értem, hogy mit akar ezzel elérni. Nem illik mások házába betörni.
- Á, hogy erről van szó! - egyezek bele végül, hogy vele megyek, s mond el mindent a házról, amit tud. Hű, komoly problémának tűnik. Csodálkozom is rajta, hogy eddig még nem jöttek ki a shinigamik. Hiszen azt hittem, az ilyen esetekről mindig időben tudnak, de ezek szerint Judit bácsinak tényleg igaza van, a shinigamik sem tévedhetetlenek.
- Hát, hallottam valamikről, amiket úgy hívnak, hogy demi-hollow... Tudod, ha egy lélek megkezdi az átalakulását lidérccé, az hónapokig, akár évekig is eltarthat, és gyakran helyhez, vagy személyhez kötöttek. Az is lehet, egy erős demi-hollow van odabent... - kezdek bele magyarázatomba. Ugyan póttestben vagyok, és még sosem csináltam ilyet, talán nem lesz baj, ha megpróbálok segíteni.
- Talán ezért érzékelik az emberek szellemként. Például hallják őt, vagy csak látják mozogni a bútorokat, ilyenek. - azt hiszem, ez lenne a logikus válasz. Úgy tudom, a demi-hollowk annyira nem veszélyesek, talán meg tudunk birkózni a feladattal.
- Azt hiszem, ha igaz, amit mondok, akkor szegénynek mindenképpen segítségre van szüksége. Bár még sosem temettem lelket. Tudom, hogyan kell csinálni, azt hiszem... - indulok el társammal remélvén, hogy nem veszi észre, hogy feltűnően nem szólítom a nevén.
Hamarosan megérkezünk a ház elé, pillantásom pedig arra a házra téved, amit kiszemelt, mint felfedezendő terep, a viskó pedig igencsak kitűnik a környék többi háza közül. Mintha ezt a kihaltságot az utcákon ez a ház gerjesztené. Végigborsódzik a hátamon a hideg, pedig éppen csak néhány másodpercig tart, mire az épületet felmérem. Egészen biztos, hogy én nem akarok oda bemenni, de az ígéret szép szó. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet egyedül, felnőttek nélkül bemenni, mindenesetre a telefon közelben van, és pillanatok alatt elérhetem vele Judit bácsit, vagy Yuyu bácsit, vagy a nővérkémet, ha valami gáz van.
- Te hogyan kerültél Judit bá... izé, Yuu bácsi mellé a Daitenshibe? Tudod, nem sokakkal beszéltem még erről. Meg nem is sokakat ismerek Yuu bácsin, meg nővérkémen, meg apámon kívül. - teszem fel a kérdésem, hiszen engem igazán érdekel. A kapu mindeközben nyikorogva adja jelét annak, hogy ráférne már némi olajozás, de a fő az, hogy nem omlik ránk, és ha van egy kis szerencsénk, akkor a ház sem fog.
Még nem jutunk tovább a kertnél azonban, amikor hangokat és dulakodás zaját halljuk, ráadásul nem is odabentről, hanem innen kintről! Lehet, mégis csak egy csúnya és gonosz szellem van itt, aki nem szereti a behatolókat? T.T Automatikusan hátrálok egy lépést, hogy futásra és visszavonulásra készen álljak, azonban időben észreveszem, hogy szó sincs itt szellemtámadásról, s még csak nem is a ház jogos, és igenis, élő tulajdonosa az, aki ennyire ránk akarna ijeszteni. Ami azt illeti, még kifejezetten mókásan is néz ki azzal a sok, apró gallyal és levéllel, amik bele-beleállnak a hajába és a ruhájába, nem beszélve a karjában vadul menekülni akaró macskáról, kinek láthatóan nincs ínyére, hogy ebbe a helyzetbe van kényszerítve. Kicsit elkuncogom magam a látványon, ami persze nem szép dolog tőlem, hiszen biztosan kellemetlen lehet szegénynek, de egyszerűen olyan vicces!
- Hát mi, tulajdonképpen... - pillantok rá társamra, hogy ő adjon valami magyarázatot arra, mit is csinálunk itt. Nem tudok jól hazudni, azt hiszem, szóval a legjobb lesz, ha ezt ráhárítom arra, aki nálam talán jobban ért hozzá. Hiszen nem mondhatom neki azt, hogy tulajdonképpen szellemek után kutatunk. Vagy ha mégis, akkor hagyom, hogy Shouko-san legyen az, aki elmondja ezt neki. Bármi is a válasza, én serényen bólogatok mellé, hogy igen, így igaz.
- Szegény cica... biztosan nagyon meg lehet rémülve. Azt hiszem, a táskámban van egy-két sebtapasz. Nővérkém mindig egy csomó dolgot rak a táskámba, amik nem is kellenek... Nem akarod letisztítani azokat a sebeket? Később rosszabb lesz, tudod. - persze a bento dobozom tartalma bezzeg alig volt elég. >.< Pedig már most farkaséhes vagyok. *.* Remélem, hogy lesz valami finom odahaza. Ha ezzel végzünk, biztos vagyok benne, hogy még inkább éhes leszek.

Néha még magamat is meg tudom lepni a forrófejűségemmel, hogy nem akarok leállni, amíg meg nem tudom, amit akarok. Ilyenkor azt is elfelejtem, hogy az ismeretlen néha ijesztő is tud lenni és csak akkor jövök rá, amikor már nyakig benne vagyok. Ezért is örültem annak, hogy Rei-chin éppen az utamba került és magammal tudom rángatni.
- Nande? - nézek kérdőn Rei-chinre, mert nem értettem, hogy mire akar ezzel célozni, pedig meg tudtam volna nézni a képességemmel, de egy olyan beszélgetésnek nincs sok értelme, ahol csak az egyik fél beszél, mert a másik tud mindent, amit a beszélgetőpartnere mondana neki.
- Demi-hollow? Olyannal még nem találkoztam. Lehet, hogy igazad van, bár nem tudom. - próbáltam valami értelmeset mondani, de egy kicsit búslakodtam, hogy elméletem, miszerint nincs is a házban semmi, megdőlni látszik. Ezek szerint tényleg van bent valami és nem csak kitalálták az egészet?
- Szerinted tudjuk majd érzékelni, hogyha odaérünk a ház elé? - tettem fel kérdésemet Rei-chinnek a demi-hollowról, mert igazából a hollowkról is csak az alap dolgokat tudom, hogy megeszik a lelkeket meg ilyenek. Ha nagy lélekenergiát érzékelünk a házból, akkor vajon mit kéne tennünk? Ketten nem leszünk elegek egy lidérc legyőzéséhez, vagy mégis. Rei-chin vajon mennyire erős?
- Rei-chin, te amúgy shinigami vagy? - kérdeztem meg melyik fajhoz is tartozik Rei-chin, mert beszélgetni akartam vele. Bár a Daitenshi gyűlésen volt alkalmam belepillantani egy-két tagba, a nevükön kívül nem néztem meg semmit. Elvégre biztos nem kedvelne senki, ha tudnák, hogy tudom legbelsőbb titkaikat. Eddig mondjuk ez nem nagyon zavart, de ha egy csapathoz, akarok tartozni, akkor ennyit megtehetek.
- Én nem kerültem Sierashicchihez, hanem Sacchinhoz kerültem. - javítom ki Rei-chin tévedését, majd folytattam. - Amikor Sacchin megismerte a képességemet, elmondott egy csomó felhasználási módot, amiről nem is tudtam és felajánlotta, hogy csatlakozzak a Daitenshibe. Nem azért csatlakoztam, hogy megmentsem a világot vagy ilyenek, csak használni akarom a képességeimet különféle módokon és ott lehetőségem van rá. És te? - meséltem el a kis történetemet, majd visszakérdeztem, hogy folytassam a beszélgetést. Közben már a ház előtt tartottunk, pontosabban a kertben, amikor is zajokra leszek figyelmes. Egyből megtorpantam és vártam, hogy megjelenjen a gyilkos egy véres késsel a kezében.
A véres kés elmaradt, de egy leveles gallyas hajú férfi jelent meg előttünk egy macskával a kezében. Gyilkos elméletemet, ekkor leváltottam egy állatkínzóra, hiszen látszik a macskán, hogy nem akar ott maradni a férfi kezében. Az állatok megérzik a veszélyt, ezért biztos igazam van és egy állatkínzóval állunk szemben. Persze még nem mondanám teljesen biztosra a dolgot, de nagy rá az esély?
- Cica! - szakítom félbe Rei-chint, aki éppen az idegen kérdésére akart válaszolni ittlétünkkel kapcsolatban. Nem akartam, hogy azelőtt megtudjon rólunk valamit, mielőtt én megtudnám, hogy pontosan kivel is állunk szemben. Ezért is közelebb rohantam hozzá és úgy tettem, mint akit a macska érdekel a kezében. A cica simogatása közben pedig véletlenül hozzáértem a kezéhez és megnéztem egy-két dolgot. Szerencsére nem az volt, akinek hittem, csak egyszerűen erre járt és macskák keresett egy gyereknek.
- Mi csak a házat jöttünk megnézni, mert egy kísértetházhoz keresünk helyszínt. - válaszoltam korábbi kérdésére, miközben Rei-chin ragtapaszolt, persze nem az igazat mondtam, mert neki nem kell tudni valójában, miért is vagyunk itt, nem is ismerjük. Bár jó lenne, ha nem csak ketten mennénk be a félelmetes házba.
Éppen hogy az előbbi gondolatmentemet befejeztem, a férfi kezéből a macska kiugrott és a ház falának egy résén besurrant oda. Ekkor legbelül örültem, hiszen így mindenképpen be kell jönnie velünk a házba, mivel a macskáért jött, a macska pedig most bent van.
- Úgy tűnik magának is be kell jönnie a macskájáért. - jelentem ki a látottak alapján és majd nem felejtem el megköszönni a cicának a segítségét egy kis simizéssel. - Gyerünk! - mondtam a legkisebb érzelem kinyilvánítással és természetesen előreengedtem Moki-chint, hiszen ő a férfi.
Amikor végre közelebb mentünk a házhoz, megérintettem a falát, hogy megnézzem, mi is van belül. Az elején még minden rendben ment, érzékletem valakinek a jelenlétét belül. Aztán a következő pillanatban az egyből több, mint tíz lett, végül pedig mindenki eltűnt. Ebből csak annyit tudtam meg, hogy valami abnormalitás van a házban, ami összezavar, de ennél többet nem tudtam meg.
- Rei-chin valami tényleg nincs rendben, ezzel a házzal. - adtam jelentést társamnak a megtudott dolgokról, hogy ő is tisztában legyen vele. Közben mi is beértünk a házba és egyelőre csak azt láttuk, amit egy ilyen háztól el lehetett várni. Minden tiszta por, a bútorok össze-vissza állnak, sok könyv meg papír hever a földön minden rendszer nélkül. Hát itt lesz mit megnézni, már ha a pókhálókat ügyesen ki tudjuk kerülni és portalanítani tudjuk a tárgyakat. Mert én tiszta poros dolgokhoz nem akarok hozzáérni az biztos.

Jól esett, hogy Rei-chin örömmel válaszolt kérdéseimre, de azért feltűnt, hogy egy-két válaszával titkolni akar valamit. Persze ezért nem haragszom Rei-chinre, mindenkinek vannak titkai és ezt tiszteletben tartom, és nem kérdezek vissza. Csak ezt még a képességem nélkül is meg tudtam mondani és így nagyon feltűnő volt, legalábbis nekem, nem tudom, hogy más is rájött volna erre.
Nem nehéz az ilyeneket észrevenni, főleg nekem, mert meg szoktam figyelni mások viselkedését. Közben pedig sok dologra rá lehet jönni, például, hogy ki szerelmes a másikba anélkül, hogy kimondaná, vagy ki akarja kerülni a másik társaságát, vagy éppen ki nem akarja elmondani a teljes igazságot. A képességemnek hála a megfigyelést továbbfejleszthetem, és egyszerre olvashatom a gondolataikat és figyelhetem a gesztikulálásukat és a beszédüket. Ezzel a módszerrel pedig több dologra rájövök, mint bárki más.
- Három családtagod is a Daitenshi tagja? - kérdezem kicsit meglepődve, hiszen nem tudtam, hogy ez egy családi vállalkozás. Bár az feltűnt, hogy van két Masachika is, de hogy azon kívül is vannak többen, akik rokonok, arra nem gondoltam.
Egymás után jöttek a kérdések és a válaszok egymás irányába és amikor Rei-chin megkérdezte, hogy milyen képességem van, valaki megzavar minket a beszélgetésben, mikor már majdnem elértünk a házhoz. Így most nem tudtam válaszolni Rei-chinnek, mert egy idegen előtt nem akarom felfedni a képességemet. Viszont nem hagyom ezt az egészet annyiban, ha alkalmam lesz rá, akkor válaszolni fogok Rei-chinnek.
- Csak kíváncsiságból megnézzük, hogy ki lehet-e itt alakítani egy kísértetházat. - mondtam érzelemmentesen, bár teljesen mindegy, hogy mit mondok, hiszen kitaláció az egész és különben sem tudna rájönni, hogy nem az igazat mondom. Remélem, megelégszik ennyivel, mert nincs kedvem további hazugságokat kitalálni.
- Szerintem nem rám mondta a testvéred megnevezést, hanem emlegetted a nővéredet és rá. Nem? - próbálom helyrehozni Rei-chin félreértését, ezért kérdően néztem Moki-chin felé, hogy erősítsen meg meggyőződésemben. Persze az is lehet, hogy én tévedek, de bízom benne, hogy nekem van igazam.
- Murasaki Shouko~nanodayo. - mutatkoztam be én is, de egy kicsit zavart, hogy Moki-chin nem árulta el a teljes nevét, amit én ugyan kiolvastam belőle, de így nem hívhatom Moki-chinnek, ahogy elterveztem, mert nem azt a nevét árulta el, amiből ezt kihoztam. De én akkor sem változtatom meg a megnevezését, inkább nem fogom a nevén szólítani, mert nem akarom lebuktatni magamat, hogy tudom a teljes nevét.
~ A korábbi kérdésedre válaszolva, a képességem a telepátián és pszichometrián alapul. Most láthatod is használatban. ~ ragadtam meg Rei-chin kezét, amint Moki-chin előre ment a hát felé. Persze mi sem maradtunk le nagyon, mert járás közben is tudom használni a képességemet és beszélni Rei-chinhez pszichometriával.
Ahogy a verandára léptünk, pontosabb képet kaptunk róla, hogy milyen öreg is ez a ház, hiszen majdnem minden lépésünket a fapadló recsegése követett. Az egyik lépésnél pedig azt is éreztem, hogyha jobban ránehezedek az egyik lábamra, akkor az a padlólap biztos beszakad alattam, ezért gyorsan el is vettem onnan a lábamat. Viszont nem csak ez volt az egyetlen elkorhadt fa a ház körül, az ajtó Moki-chin érintésétől egyszerűen ki is dőlt a helyéről és nagy puffanással landolt a földön.
Nem nagyon foglalkoztam a kidőlő ajtóval, mivel éppen egy nyalókát bányásztam elő a táskámból és helyeztem el a számban. Utolsónak léptem be a házba és egy kis körbenézés után követtem is a többieket, mert nem akartam távol lenni tőlük. Én is akartam valamit csinálni, ezért egy-két poros könyv felé vettem az irányt. Mivel porosan nem akartam hozzájuk nyúlni, ezért próbáltam lefújni a port róluk, de inkább sikerült mindenfelé porfelhőt létrehozni, mint megtisztítani valamit is a portól. Egyből tüsszentenem is kellett egy jó párat a portól, de végül felvettem az egyik könyvet. Nem találtam semmi érdemleges információt, csak egy régi könyv volt.
Ezután kezdődtek a furcsaságok. Minden felől zajok jöttek és hirtelen nem is tudtam merre nézzek. Víz folyása hallatszott több irányból is, a hintaszék önmagától mozgott és még az emeletről is mintha lépések zaja hallatszott volna. Valójában olyan volt, mint amit erről a házról mondanak. Szellemjárta. Legalábbis úgy nézett ki a sok megmagyarázhatatlan dologtól.
Rei-chin vissza is akart fordulni, én pedig meg akartam állítani, hogyha már eljöttünk idáig, akkor ne forduljunk vissza, de nem kellett semmit tennem, mivel a korábban kidőlt ajtó ismét ellátja a feladatát, ráadásul nem is nyílt ki. Most már, ha akarnánk, se tudnánk visszafordulni, így nincs más hátra, mint előre.
- Én is hallom a zajokat. - jegyzem meg a két társam kérdésére, bár szerintem egyértelmű volt, hogy mindannyian érzékeljük ezeket a furcsaságokat. Mondjuk nem baj, hogy megosztottuk egymással a biztonság kedvéért, mert az is lehetett volna, hogy valaki behallucinálja az egészet.
Csak ezután veszem észre a megrémült macskát, aki a zongora alá kuporodott be ijedtében. Közelebb mentem hozzá és próbáltam hívogatni, de nem akart megmozdulni. Ekkor elővettem a táskámból az első dolgot, aminek zörgött a zacskója, ha mozgattam, hiszen a macskák szeretik az ilyeneket. A tervem be is vált és kijött a rejtőzködésből a macska, aki egyből meg is ragadtam és a karjaimba vettem, hogy ne meneküljön el többet.
- Akkor menjünk fel. - javasoltam a többieknek, hiszen még ott nem voltunk és lehet, hogy ott van a titok kulcsa. Persze még mielőtt bárki elindult volna a lépcsőn, megérintettem azt, hiszen meg kell néznem, hogy biztonságos-e. - A hiányzó lépcsőfokokon kívül, vigyázzatok az utolsó fokkal, mert meg van repedve és bármikor eltörhet. - intettem óva a társaimat, mert nem lenne jó, ha balesetet szenvednénk. Amint befejeztem mondandómat, a szoba közepére zuhant a mennyezetről a csillár, nagy csörömpölő hangot hagyva maga után. A macska a kezemben azonnal szökni próbált a nagy hangzavarra, de még én is megijedtem a hirtelen történtektől. Szerencsére már mindannyian a lépcsőnél voltunk, így nem esett senkinek semmi baja.
A lépcsőre először Rei-chin lépett, majd én mentem utána a macskával, végül pedig Moki-chin védte a hátunkat. Szépen, óvatosan haladtunk felfelé, és amikor már Rei-chin majdnem felért, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Először nem tudtam, hogy mi volt az, de amikor akaratom ellenére elindult a testem, tudtam, hogy valaki átvette a testem fölött az irányítást. Rei-chin elé bevágtam, majd felérve az emeletre a lépcsővel szemben álltam meg. A táskámban kezdtem el kotorászni, majd elővettem a cukorka bombámat, amit most vásároltam először kipróbálásra.
Teljesen úgy néz ki, mintha egy igazi bomba lenne. Tenyérnyi méretű, fekete gömb, egy piros gombbal rajta, amit ha megnyomunk olyan hangot ad ki, mint egy időzített bomba ketyegése. Persze nem robban föl, csak szétválik a gömb felénél és szétrepülnek belőle a cukorkák, amik benne vannak.
~ Csak nem használni akarja? ~ tettem fel magamban a kérdést, persze nem tudtam továbbítani az információt a többieknek, mert nem uraltam a testemet. Nem tudom, hogy Rei-chinék ismerik-e ezt az újfajta cukorkát, amit ilyen formában árulnak. Bár logikusan gondolkozva, miért lenne nálam egy igazi bomba?
- Tick-tock on the clock, but the party don't stop. - szólalt meg a testemet uraló valaki az én hangomon, miután megnyomtam a cukorka bombán lévő gombot, majd a lépcső tetejére helyezte azt és elkezdett tőle távolodni. Nem tudom, mit akar ezzel elérni, hacsak nem azt, hogy szétszórja mindenfelé a cukorkáimat. Ezt még meg fogja bánni, ha megtalálom, miután visszanyertem a testem felett az irányítást.

Egészen elvörösödök, mikor kiderül, hogy mennyire félreértettem Hirotot. Én igazán nem így akartam! Remélem, nem fog rám haragudni, amiért félreértettem, amit mondani akart nekem. Röstellve, de be kell vallanom, kicsit türelmesebben kell végighallgatnom őt a dadogása miatt, de nem igazán akarom ezt hangosan is megjegyezni. Még a végén megbántanám vele, azt pedig én igazán nem akarom. Csúnya dolog másokon gúnyolódni ilyen dolgok miatt. Biztosan nem tehet róla, hogy csak így tud beszélni. Az isiben is volt egy fiú, akin sokan nevettek a beszédhibája miatt, pedig ha odafigyelt az ember, észrevehette, hogy furcsán lélegzik. Szegényt el is üldözte a saját osztálya. Csak később tudták meg, hogy valamilyen betegsége volt. Én úgy örülök annak, hogy mivel gigai-om van, ezért nem lehetnek ilyen betegségeim! Bár néhány hete már sikerült megfáznom, mert hagytam magam elázni. De egyszerűen olyan jól esett a sok hőség után az a hűs eső, hogy annyira nem zavart, hogy megfáztam.
- Bo-bocsánat. Remélem, nem haragszol. És igen, sorstesók. Nem is hangzik olyan rosszul. ^^ - lesütöm a fejem, ahogyan bocsánatot kérek tőle, mert hát úgy illik. Én tényleg nem akartam... Bár nem tűnik bosszúsnak, sőt. Egészen kedves. Szerintem kifejezetten aranyos, a dadogásával együtt. Meg aztán jó tudni, hogy nem csak én vágyok ennyire kistesóra. Bár én főleg kisöcsit szerettem volna, és azt hiszem, még mindig, de amikor anyukám volt, akkor éppen apukám nem volt, most pedig fordítva.
- Hííííí! - kis híján a saját lábamban esek el, amikor meghallom Shou-chan hangját a fejemben. O.o Éppen olyan volt, mint az eredeti, de még sem, és nem valami kellemes érzés, ami azt illeti. ^^" Szegények most biztosan azt hiszik, hogy valami apróságtól ijedtem meg a házban, közben pedig csupán Shou-chan képessége hozta rám a frászt... ^^" Uhm... Etooo... Ha ettől is megijedek, azt hiszem, egyre kevésbé jó ötlet az, hogy itt garázdálkodjak. De hát nem hagyhatjuk magára szegény cicát...
~ Ne haragudj, megijedtem... De... Légyszi, ezt ne csináld, ha nem muszáj. T.T >.> - kifejezetten ijesztő, hogy van valaki, aki csak úgy bele tud mászni a fejembe. Így még titkaim se lehetnek. o.O Mi van, ha máris többet tud rólam, mint amit én elmondtam? Főleg úgy, hogy igazából sok dolgot én sem igazán tudok magamról, mert nem nagyon sikerült még senkinek sem úgy elmagyaráznia, hogy mi ez az izé, ami egyébként van velem., hogy meg is értsem. Bár az az igazság, hogy nem is foglalkozok az ilyenekkel sokat. Én csak élni szeretnék. Az isit is azért szeretem, mert ott van például Aoi-chan és Kanade-chan is. *.* Csak ne lennének ilyen hosszúak az órák...
Shou-channak egy ügyes trükkel sikerül kicsalogatnia a cicát. Szegény nagyon meg van rémülve... Ami pedig még ennél is jobban aggaszt, hogy mi lehet az, ami őt ennyire megrémítette. Nem lehet semmi, bármi is művelte szegénnyel ezt.
A plafon felől baljóslatú csörgés hallatszik. Mint amikor elmegy egy megrakott kamion a raktár előtt, és a kristálypoharak a szekrényben megremegnek tőle.
O-ó... - pillantok fel, sejtelmem pedig beigazolódik. Egyenesen előre szaladunk, macskástul, s mindenestül, a csillár pedig jellegzetes hanggal szakad le a plafonról. Csupán gyors reakcióinknak köszönhetjük, hogy nem esett semmi bajunk, s még a szétszóródó kristályszilánkok sem okoztak kárt bennünk. Ami pedig a legnagyobb szerencse talán, hogy a gyertyák nem égtek. Akkor aztán most egészen biztosan para lenne, azt pedig nem akarom.
Úgy döntünk, hogy az emeleten folytatjuk a nyomozást. Elhatározom magam, nem fogok megijedni holmi mumusoktól! Itt az ideje bebizonyítanom Judit bácsinak meg az apunak, hogy elég rátermett vagyok arra, hogy a Daitenshi tagja legyek! Azt hiszem, ezek a szellemek - bármik is valójában - tulajdonképpen nem is igazán tudnak ártani nekünk. Úgy értem, eddig a legnagyobb trükkjük annyi volt, hogy ránk ejtettek egy csillárt. Őszintén szólva nem szívesen alkalmaznék kidoukat azért, hogy megvédjük magunkat, azonban kétségtelen, hogy Hiroto és Shouko, meg persze a cica a csapat sérülékeny részét képzik - én viszont az efféle veszélyektől ha nagyon muszáj, könnyedén meg tudom óvni őket. Csak hát izé, más dolog, ha Shouko-chan látja, hogy kidouzok, és más az, ha Hiroto. Hiszen nem akarom halálra rémíteni a szellemek helyett szegényt. Nem tudhat arról, hogy shinigamicsodi vagyok, és arról, hogy tényleg léteznek szellemek. De ha nagyon muszáj, és nincs más választásom... Talán Judit bá is meg fogja érteni.
Nagyobb baj akkor történik, amikor az emelet felé sétálva Shou-chan elkezd elég... különösen viselkedni. Nem ismerem olyan régóta a lányt, de - ígéretemmel ellentétben - mégis megfagy az ereimben a vér, amikor felfogom, mi történik. Shou-chan nem önmaga, amire fel is hívja a figyelmem. Ez a ház valóban szellemjárta lenne? S ezeknek a szellemeknek valóban hatalmukban áll átvenni az uralmat az ember teste felett? Bár az én esetemben ezzel számomra nem tudna ártani, legfeljebb kikapok odahaza, hogy miért nem vigyáztam rá jobban, de Shou-chan és Hiroto-chan csupán emberek. Ha pedig képesek megszállni őket, akár a lélekláncaikat is elszakíthatják, nem? Akkor pedig nem tudom, mit csináljak.
- Shou-chan! - egyszerre akarok mozdulni és cselekedni, valamint a tehetetlenségtől dermedten hagyni, hogy csak úgy történjenek maguktól a dolgok. Riadt felkiáltásommal azt hiszem, kellő választ adtam Hirotonak is. Egy lépést megteszek felé, de Hiroto kinyújtott karral vág elém, hogy ne közelítsek. De akkor mégis mit csináljak? Nem hagyhatom így!
Az egész akkor válik rosszabbá, amikor egy bombának kinéző valamit pillantok meg, amint lerakja azt a legutolsó lépcsőfokra. Csupán akkor fedezem fel a tárgyat, amikor már lehelyezi azt oda. Hirotonak bizonyára hamarabb feltűnt, hogy mi van a lánynál. De ha Shou-chan ott marad, akkor nekem meg kell mentenem! Arról fogalmam sincs, hogy mit mond idegen nyelven, angolból én vagyok a legrosszabb az osztályban, de nem igazán tudok ezen gondolkozni. Nem tudván, mitévő legyek, egyszerre akarom megmenteni Shou-chant az esetleges robbanástól, és attól, ami benne van, valamint Hiroto utasításának megfelelően a nyitott ajtón át berohanni. Amikor elérkezik a cselekvés ideje, mégis ösztöneim győznek inkább bátorságom ellenében, és hallgatván Hirotora berohanok az ajtón. Még kis shunpot is használok, hogy hamarabb beérkezzek a biztonságot nyújtó fedezékbe. Az ajtó anélkül vágódik be mögöttem, hogy egyáltalán hozzáérnék, de nem is igazán foglalkozom vele. Az alsó szintről felhozott képet szorongatva próbálok némi nyugalmat szerezni magamnak.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mióta beléptem az ajtón. Nem számoltam, milyen szaporán vettem levegőt. Tudom azonban, milyen hevesen zakatolt szívem, s mennyire remegett kezem, mikor kétségbeesetten a kilincs után nyúltam.
Talán csak másodpercek, talán csak percek. Fakó arccal lépek ki a szobából, alaposan becsukva magam mögött az ajtót. Tágra nyílt tekintetem riadtan, mégis üvegesen mered előre, végtagjaim erőtlen remegnek, azonban nem azért, mert a hideg futkározna a huzattól a hátamon. A levegőt még mindig szaporán veszem. Nem nézek rá se Hirotora, se Shoukora - valahogy fel sem fogom, hogy ott vannak. Hadd legyenek. Nem érdekel. Inkább a falhoz döntöm hátamat, majd szépen, lassan lecsusszanok onnan. Fal mellett gubbasztva egy mukkot nem hallanak tőlem. Én oda be nem megyek többet.

Nagyon megijedtem Rei-chin sikoltásán, még az arcomra is kiült a meglepődöttség, ami nagy szó, mert nem mindig szokott megtörténni. Érdekelt, hogy mi ijesztette meg ennyire, de amikor megtudtam, nem voltam valami boldog.
~ Bocsánat, nem csinálom. ~ válaszoltam Rei-chinnek lehangoltan, mert én nem akartam semmi rosszat, legfőképpen megijeszteni Rei-chin, de mégis sikerült.
- Rendben. - fogadom meg Moki-chin tanácsát a macskával kapcsolatban, amikor kezembe veszem az állatot. Én talán nyugodtabb vagyok, mint a macskát korábban megfogni próbálkozó Moki-chin, de azért vigyázni fogok, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, amivel felhergelhetem az állatot.
Miután valaki átvette a testem felett az irányítást, nem tudtam Rei-chinnek és Moki-chinnek üzenni és a testemet uraló sem kívánt velük beszédbe elegyedni. Én próbáltam volna figyelmeztetni társaimat, hogy a bomba nem valódi, hanem csak játék, de sehogy sem akart sikerülni.
Mindketten elhitték, hogy egy igazi bombával állnak szemben, ezért a legközelebbi szobába akartak előle bemenekülni. Először Rei-chin futott be a szobába, majd miközben Moki-chin engem próbált bevinni ugyanebbe a szobába, lejárt az idő és a "bomba" felrobbant. A kis gömböcskében lévő színes cukorkák mindenfelé szétrepültek és felkavarták a port. Ezért is mentünk be mégis a szobába, annak ellenére, hogy már nem volt a bomba veszély.
Valamikor ekkortájt tudtam ismét irányítani a saját testemet, valószínűleg azért, mert érzelmeim ekkor a tetőpontjára hágtak. A korábbi megbocsáthatatlan cselekedet, amit a saját testemmel hajtottak végre, nagyon dühössé tett. Az élelmiszer pazarlás bűnnek számít, mert vannak éhező gyerekek a világon, például itt vagyok én. Nem volt jó kedvem és legszívesebben megnyúztam volna a felelőst. Ekkor viszont megpillantottam Rei-chint, aki remegett a félelemtől, ezért is foglalkoztam vele elsőnek.
Mielőtt viszont odamehettem volna hozzá, Rei-chin odament az ajtóhoz és megfogta a kilincset, hogy kimenjen. Azonban amikor kiment, egyből be is jött és nekidőlt a falnak. Most ragadtam meg az alkalmat, hogy odamenjek hozzá és megpróbáljam megnyugtatni.
- Rei-chin, jól vagy? Kérsz? - próbáltam felvidítani Rei-chint, ezért megkínáltam a táskámból előbányászott gyümölcsös nyalókával. Mindenki szereti az édességet és ettől egyből jobb kedvre fog derülni.
~ Gyere elő, tudom, hogy itt vagy? ~ fordultam el Rei-chintől és próbáltam kapcsolatba lépni telepatikusan a ház lakójával. A sok csínytevés után egyértelmű volt, hogy akar tőlünk valamit és ezt jobb lesz, minél előbb tisztázni. Amint válaszolt kérdésemre Rei-chint és Moki-chint is bekapcsoltam a beszélgetésbe, hogy ők is halljanak mindent.
~ Hol vagyok? ~ nem kicsit lepődtem meg a kapcsolat másik végéről jövő kérdéstől, mert egyáltalán nem erre számítottam. Egy vérengző szellemre gondoltam, aki jól szórakozik rajtunk, amint beleesünk a csapdájába.
~ Egy házban, ahova bezártál minket. És miért is zártál be? ~ válaszoltam a váratlan kérdésre, majd továbbra is egy kicsit dühösen visszakérdeztem. Most biztos csak játszani akarja az ártatlant, hogy elhiggyük, nem is gonosz. De majd szembesítem a tényekkel, amire nem tud majd mit mondani.
~ Nem én voltam! ~ egy kis hatásszünet után válaszolta, ami logikus válasz volt, hogy nem ismeri el saját tettét, de akkor minek gondolkozott a válaszán? Megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy valami itt nincs rendben, de ennyitől nem hagyom abba a kérdezgetést.
~Haa? De te szálltad meg a testemet, nem? ~ próbáltam továbbra is érvelni a saját igazam mellett és tovább sorolni, mit is művelt eddig velünk. Vajon el fogja vállalni valamelyiket is és bevallja, hogy tényleg ő volt?
~ Óvakodj! Vigyázz! Jön! Félelmet hoz és halált! ~ kérdésemre való válaszolás helyett inkább próbált minket valami ellen óva inteni, de nem volt számomra tiszta, mitől is kellene félnünk.
~ Micsoda? ~ tettem is fel a kérdésemet.
~ Nem tudom... itt van... jön... közeleg... menekülj! ~ továbbra se tudtam, hogy mitől kell félni, de nagyon ijedtnek tűnt a hangja és valami biztos van amögött, amit most elmondott.
~ De hát be vagyunk zárva. Az ajtón se tudunk kimenni. Valami van vele. ~ közöltem a tényeket, hiszen nem tudunk sehova se menekülni. Rei-chin példájából kiindulva, nem tudunk kimenni a szobából.
~ Milyen ajtó? Nincs tér... nincs semmi. ~ továbbra is ködösen fogalmazott beszélőpartnerem, amik számomra értelmetlennek tűntek. Lehet, hogy neki nem voltak azok, de nem tudok az ő fejével gondolkozni.
~ Itt van az ajtó előttünk. De ha ott nincs semmi, akkor hova akarsz elmenekülni? ~ próbáltam valami frappánsat visszamondani, de szerintem nem értem el vele célomat.
~ Ahol nem kell többé rettegnem... te tudsz nekem segíteni? ~ ezután a kérdés után valahogy meg lettem győzve, hogy nem is ő áll minden csínytevés mögött, hanem az a dolog, amitől annyira fél.
~ Ha te is segítesz nekünk, akkor igen. ~ egy próbát megér, hátha tud rajtunk segíteni, mert ha nem akkor mi se tudunk rajta segíteni, hiszen be vagyunk ide zárva és nem tudunk kimenni.
Ekkor egy áttetsző ködös alak jelent meg, akinek le volt horgasztva a feje és az ajtó felé mutatott, amin nem tudtunk kimenni. Egy kattanást lehetett hallani, majd a szellem eltűnt. Ez azt jelentette, hogy most már ki tudunk menni és van is egy kis információnk, hogy valaki vagy valami szellemeket ijesztget és minket akar használni a csínytevéseihez.

Mit nem adnék azért, hogy újra otthon lehessek... Jó, biztos van, aki sokkal, sokkal rosszabb dolgokat látott nálam, de abban az egy pillanatban, amikor a misztikus árnnyal szembenéztem, megértettem valamit. Megértettem a múlandóságot, megértettem, mennyire jelentéktelenek vagyunk. Az a szörnyeteg, ami ebben a házban kísért, felülírta a képzeletemet, s alapjaiba véve rengette meg világnézetem.
A nyalókának köszönhetően sikerül kicsit lenyugodnom. Holott pupilláim kerekre tágulnak továbbra is a döbbenettől. Mi, shinigamik nem vagyunk egyedül. Valami más is van odaát, melynek azt hiszem, talán az egyetlen célja, hogy kétségbeesést hozzon a mi világunkba. Sikerrel.
- Én... nem akarok... menjünk innen. – alig hallani a hangom, ahogyan kijelentem távozási szándékomat. Az a dolog, ami itt van, túl erős hozzánk. Nem beszélve arról, hogy szegény Hirot is belekevertük. Pedig ő csak egy ártalmatlan ember! Ahogyan a lélek is, akit fogva tart. Mi lesz, ha mi is az ő sorsára kerülünk? Mi van, ha sosem szabadulunk innen? Ami meglehet, hiszen a bejáratot már rég elzárták előlünk. S még rosszabb. Már nem is létezik.
A nő hangja Shouko fejében elhallgat. Felváltja azonban ezt valami egészen más, aminek nem kifejezetten fogunk örülni. Halk, monoton zümmögést hallani, mint amikor sípol az ember füle. A hangnak pedig nincs forrása, hiába halljuk ezt mindannyian. A hangerő fokozatosan válik egyre nagyobbá, míg végül elviselhetetlenül kínzó nem lesz. A fájdalom nem tart azonban soká, legfeljebb néhány másodpercig vagyok képtelen a fejemet fogni. Jobban összezavaró az, amikor minden hang elnémul. Síron túli csendbe borul minden, még szívverésemnek sem hallom hangját, hiába van még mindig bennem az az érzet, hogy a torkomban dobog, és ki akar ugrani onnan. Egészen konkrétan megszűnt minden zaj. Ami talán jobban zavaró, mint amilyen a sípolás volt. Vagy lehet, hogy talán amiatt süketültünk meg?
Hallásunk után a látásunk veszik el egy rövid időre, míg kialszik minden fény a szobában. A fény eddigi jelenléte már csak azért is furcsa, mert évtizedek óta senki sem él ebben a házban, tehát áramhoz se lenne szabad jutnia. Valami hideget érzek a lábam körül, aztán a világítás visszajön. A falon lévő kép üvegfalán pedig szokatlan súgót kapunk. Rúzzsal, vörös színű betűkkel egyetlen szót írt fel azalatt a néhány másodperc alatt, míg nem láthattunk semmit.


Nekem nincs időm végigolvasni azt, hiszen mire az agyam átkapcsolna a sokkos állapotból, a kép leesik a falról, mintha valaki nem akarná, hogy tudjuk, mi van ráírva. Az üveg darabokra törik, jó lesz vigyázni, hova lépünk. Biztató viszont, hogy a kép leesésének már halljuk a hangját. Csak ideiglenes volt tehát, amíg nem hallottunk semmit. Talán fenyegetés. Lehet, így akar ránk ijeszteni.
Kezd elegem lenni, hogy egyáltalán nincs biztonságérzetem ebben a házban. Szegény cica. T.T Nekidőlök a falnak, és próbálom összeszedni magam. Ideje lenne kicsit kifújni magunkat. A nyalóka pedig nem rossz ötlet. Már tudok picit gondolkozni is legalább, hogy miről lehet szó. ^^
- Nincs idő és tér? Hát... Ez nem is hangzik butaságnak. ^^ Sőt... ez nagyon jó, Hiroto! – lelkendezek. Valami megcsap a gondolataival kapcsolatban. Jó, nem vagyok a Gotei tagja, az igaz, de Judit bácsiék amúgy is azt szokták mondani, hogy a Gotei a lámáknak való, és a Daitenshisek sokkal jobbak. Nem tudom, mennyire van ebben igazság, de tény, hogy jelenleg sem a Gotei van itt, mert nem ők voltak, akik felfigyeltek erre a helyre.
- Mi van, ha tényleg külön síkot nyitott valami vagy valaki? Mi van, ha egy lélek odajutott? Egy olyan sík, ahol nincs se idő, se tér? Csak a nagy semmi. – folytatom Hiroto gondolatmenetét. Igazából teljesen logikus mindaz, amit mond. Lehet, az a lény, amit láttam, maga a sík. De legalábbis a sík okozója.
- Ha pedig ez így van... Ha ez így van, akkor ez a ház egyszerre börtön és játszótér. A házat nem pusztíthatjuk el. Annak akár következményei is lehetnek. – próbálom megosztani gondolataimat. Nem sok éles küldetésen vettem részt. Azonban a gond itt lehet, hogy sokkal nagyobb, mint azt én gondoltam.
- Hiroto, tartozunk egy vallomással. Mi nem is kísértetházat szerettünk volna nézni egy iskolai feladathoz. Mi igazából... – ha már úgy néz ki, hogy az életét kockáztatja, akkor a legjobb lesz, ha tisztázom előtte a helyzetet. Lehet, hogy alapjaiba véve rengetem meg a világnézetét. Hiszen a legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy van élet a halál után. És ugyanez fordítva. Bár lehet, hogy a Daitenshit inkább kihagyom. Senki se hinné el, hogy két iskolás lány egy szuperhős nevelde tanítványai. ^^”
- Legalábbis én egy shinigami féleség vagyok. Az a dolgom, hogy halott lelkeket küldjek át a túlvilágra. Amikor pedig meghallottam a híreket erről a házról, Shoukoval úgy döntöttünk, eljövünk ide. Hátha megtaláljuk a lelket, és akkor tudnék neki segíteni. Hiszen én át tudom juttatni őket a túlvilágra. Elméletileg. Igaz, még sohasem csináltam... – tényleg nem volt bennem rossz szándék, amikor idejöttem. T.T Én annyira, de annyira nem akarom, hogy bárkinek is baja essen miattam! Hiroto megérdemli az igazságot, különben lehet, hogy az életébe kerülhet mindez.
- Kérlek, ne akadj ki! – pánikolok egy kicsit. Sosem kellett még ilyet senkinek sem elmondanom, hiszen a legtöbb barátom tudja. Akik meg nem, azoknak pedig nem kell tudniuk róla. Szeretnék én is olyan nyugodt, egyszerű életet, amilyen nekik is van. *-*
- Shou-chan, valami ötlet? Talán van valami módja, hogy megnyissuk az átjárót. Akkor én oda tudok menni. Csak hátra kell hagynom a póttestem. – őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes megoldás. Tényleg nem tudom. T.T Mindenesetre egy lélekcukorkát előkészítek, biztos, ami biztos. Ha pedig van ötlete valakinek bármire, akkor hajrá. ^^

//Kései postért elnézést T.T mostantól vagyok aktívan ^^
Igyekeztem mesélni is eleget, meg kitaláltam, hogy egészen pontosan mivel is állunk szemben. Most már csak gyakorlatilag a megoldást kellene kitalálni a parára, valamint megvalósítani azt. Valami homályos, szóljatok!//

Miután a szellem kinyitotta nekünk az ajtót, ismét láthatatlanná vált, de mielőtt bármit tehettünk volna fülsiketítő zajt kezdtünk hallani, amire reflexszerűen befogtam a fülemet. A zúgás egyre csak hangosabb lett már-már fájni kezdett a fülem tőle, de egyik pillanatról a másikra abba maradt. Ekkor pedig az volt zavaró, hogy nem volt semmi zaj, vagyis inkább nem hallottunk még egy neszt sem. Ilyenkor jobbnak láttam meg sem mozdulni, ki tudja, mi történhet.
Ez lehet a ház büntetése, hogy a szellem segített nekünk és kinyitotta az ajtót, amit ő becsukott. Remélem, azért a szellemet nem fogja megbüntetni, lehet, hogy még tudna nekünk segíteni. Bár biztos nem lehetett könnyű beleavatkozni a ház dolgaiba, de valahogy sikerült megoldania, biztos azért, mert már jó régóta itt ragadt. Talán én is képes lehetek valamire, ha erősen koncentrálok és közelebb kerülünk vele a megoldáshoz.
A nagy csöndesség után, hirtelen korom sötét lett, mintha megvakultam volna, de biztos ez is csak a ház műve lehet, ezért próbáltam nem foglalkozni vele. A sötétség ideje alatt mintha valami hűvös fuvallat jött volna be a szobába, egy kicsit megrázkódtam. Szerencsére nem tartott sokáig a vakság, ismét világos lett. Körbenéztem a szobában és észrevettem, hogy az egyik kép üvegén megjelent egy piros feliratként az üresség szó, majd a kép a földre zuhant és összetört. Reménykedtem benne, hogy ezzel végre véget értek a ház tevékenységei egy időre, hogy a tettek mezejére tudjuk lépni.
Rei-chin és Moki-chin beszélgetésébe, hogy mi is történhet itt nem nagyon szóltam bele inkább csak figyelmesen hallgattam. Persze közben előhalásztam egy doboz pockyt és elkezdtem enni a beszélgetés alatt, és ha bármelyikük kért belőle, akkor szívesen adtam nekik is. Egy kicsit logikátlannak hangzott ez a tér és idő nélküli hely, hiszen ott nem létezhetne semmi. Ettől még a szellem is biztos erre akar utalni, tehát biztos igaz lehet, még ha lehetetlennek is tűnik.
A veszélyekre való tekintettel Rei-chin jobbnak látta, hogy elmondja az igazat Moki-chinnek, hogy nem is szellemház keresőben vagyunk, amivel én is egyetértettem, ezért helyeslően bólogattam. Nem akartam semmi rosszat ezzel a füllentéssel, de most már tényleg belekeveredtünk valamibe, ezért jobb, ha ő is tudja, hogy nem egyszerű emberek vagyunk.
- Én ember vagyok, csak nem hétköznapi, van különleges képességem. - Rei-chin után én is elmondtam, hogy mi vagyok és mivel találkozásunkkor egy kicsit megérintettem Moki-chint, ezért tudtam, hogy ő sem egy egyszerű ember, de majd ő elmondja, ha úgy gondolja. Talán attól Rei-chin is megnyugszik és nem fog aggódni, hogy is fogja fogadni Moki-chin ezeket az információkat.
- Átjárót nem tudok nyitni, de talán tudok keresni olyan pontot a házban, amivel tudunk valamit kezdeni. - nem voltam biztos magamban, de ha ki akarunk innen jutni, akkor meg kell oldani ennek a háznak a rejtélyét. Előbányásztam a táskám mélyéről egy hajgumit, majd copfba kötöttem a hajamat, hogy kevésbé lógjon a hajamba. Az arckifejezésemet is komolyabbra váltottam, majd odamentem a falhoz és megérintettem.
Bár jó lett volna megint kikérni a szellem segítségét, hiszen ha ki tudta nyitni az ajtót, ami zárva volt, akkor arra is képes lehet, hogy pár pillanatig megvédjen a házból kiolvasott információk meghamisításától. Mégis magamtól kell ezt elintéznem, nem kell másokra hagyatkoznom, egyedül is képes vagyok nagy dolgokra, ha megerőltetem magam. Csak az nagyon fárasztó, így nem nagyon szoktam ezzel a megoldással élni, most viszont akár életveszélyben is lehetünk, komolyan kell vennem a helyzetet.
Mivel nem kicsit koncentráltam a kezembe a lélekenergiát, ezért fel is fénylett indigó színben a falhoz érintett végtagom, miközben a házban kutattam. Érdekes volt, hogy korábban, amikor a lépcső épségét akartam megtudni, mindent rendben kiolvastam, de amikor a ház spirituális részében kutakodtam, máris ott voltak a zavaró tényezők. Megpróbáltam egy elterelő módszert alkalmazni, hogy egyszerűbb információkra keresek rá, majd hirtelen keresési célt váltok, hátha ezzel ki tudok bújni valamennyire a ház zavaró hatása alól.
Hát, nem tudom ez mennyire sikerült, hiszen a ház több pontján is érzékeltem erősebb kisugárzást, vagyis pontosabban valami átlagtól eltérőt. Képzeletben megrajzoltam a ház képét, amin be vannak jelölve ezek a pontok, majd továbbítottam ezt a két társamnak, hogy ő is tudatában legyenek. Amint megvoltam ezzel, nagy lihegés közepette fordultam vissza a többiekhez, hiszen megtettem, ami tőlem telhető volt, ezért ki is vettem a hajgumit, mert már nem kellett. Csak nagy koncentrálásnál szoktam használni, segít, hogy ne legyen az útban a hajam.
- Ezeken a helyeken érzek valamit, de nem tudom, hogy melyik az, amelyiket mi keressük, a ház próbál megzavarni. - próbálok utalni az átküldött információra, hogy ők is tudják, miről van szó. El is indultam az ajtó felé, hiszen jobb, ha kimegyünk innen, nehogy megint bezárjon ide minket, meg amúgy sincs ebben a szobában egyik pont se.
Azt viszont el kell döntenünk, hogy merre is kéne mennünk, mert van egy pont a földszinten is, de még az eggyel felettünk lévő szinten is, meg ezen is, nem is egy, hanem egyből kettő. Kiérve a szobából is azon gondolkoztam, merre is kéne kezdeni, nem voltam benne biztos, hogy a következő emelet elég biztonságos, hogy felmenjünk, hiszen már jó öreg ez a ház. Vissza akartam fordulni, hogy megbeszéljük, hol kezdjük a kutatást, de a macska nyávogása elvonta a figyelmemet és rá kezdtem figyelni.
Egy helyben ült a cica pár méterre tőlem, majd megjelent felette a korábbi szellem, amire elkezdett felém szaladni, mert bizonyára megijedt tőle. Ismét a kezembe vettem, mivel korábban, amikor megszállták a testemet kiugrott a kezemből. A szellemre figyeltem, ha már megint megjelent előttünk, és láttam, hogy a másik szoba felé mutat, ami ezen a szinten van. Úgy tűnik, mégis tud nekünk segíteni a maga módján, így már nem kell azon agyalni merre is kellene mennünk.
- Gyerünk. - szóltam a többieknek, hogy kövessenek, ha már a szellem segít nekünk, el kell fogadnunk azt. Előrementem a másik szoba felé, ami az előzőnél sokkal nagyobb volt és reménykedtem benne, hogy Rei-chin már megnyugodott és ő is tud nekünk segíteni. Bár az előző beszélgetésből látszott, hogy már megtette hatását a nyalóka, amit adtam neki.
- Én megkeresem az itten pont forrását, ti menjetek a szoba másik végében lévőhöz. - mondtam a többieknek, elsősorban azonban Moki-chinnek, elvégre ő a férfi, de Rei-chin gondolom vele megy, és segít neki. Meg én is odamegyek hozzájuk, ha megtaláltam, vagy éppen nem találtam, amit kerestem és egy szobában vagyunk úgyis, ha félnének.
A szoba ezen végében lévő pont egy ládára mutatott, amit ki is nyitottam, hogy azon belül lehet-e valami tárgy, ami kiváltja. Elkezdtem belőle kipakolni belőle mindenfélét, ami kezem ügyébe került, nem törődve a renddel. Végül sikerült kipakolnom az egész lábát és csak egy karperec maradt a láda alján. Mivel a ládában lévő összes többi dolog kacatnak tűnik, ezért csak ez lehet az, vagy alapból a másik hely a helyes.