Még mindig ki van bukva a táncos esten történtektől. Amióta végre megúszta azt a dolgot Suwun kapitány rendezvényén, s végül visszatérhetett a maga hétköznapi kis életéhez, a szokottnál is sokkal feszültebben, morgósabban viselkedik. A minap például, amikor a bevásárlását intézte, az eladó kisasszony kis híján elbőgte magát, annyira leteremtette, mert nincs megelégedve a kapható szójaszószok minőségétől, ellenben az ára meg - Kohaku véleménye szerint - a csillagokat verdesi. Pedig nem akart ám ő olyan nagy jelenetet rendezni, azonban még mindig annyira feszült, hogy képtelen levezetni azt. Mindennek tetejében egyszer rajtakapott néhány huligánt, amint arról trécselnek, hogy hogyan is ropták ők ketten Hanbei-el, s milyen szórakoztató volt azt látni, hogyan teszi rá az öreg flúgos a kezét a derekára. Na adott nekik ezért olyat, hogy egy életre megemlegetik! Sajnos túl gyorsak voltak azonban ahhoz, hogy Pincefogságra ítélje őket. Igazán sajnálatos.
Így tehát, talán kicsit erőteljesebben csapja az asztalra a deszkát, hogy a mai menüt elkészíthesse. Semmi speciális, csak négy fogással készül, hogy az osztag tagjai megkaphassák jól kiérdemelt ebédjüket. Már aki kiérdemli, ugyebár. Kiszűri ám ő azokat, akik nem törtetnek eleget, s most, hogy egyébként is ennyire harapós kedvében van, halál arra, ki akár csak trehányul felöltözve merészel megjelenni az ebédnél. Az ebédnél, amit még meg kell főznie úgy, hogy jó sokan jól lakjanak belőle.
Má-már azon morfondírozik, miféle mérget lenne érdemes belekevernie egy süteménybe, amit véletlenül Hanbei tányérjára csempészik, mikor meglepetés éri. Az a kellemes típusú meglepetés, melynek minden nap örülne, még akkor is, ha álmából rávisítana felkeltvén őt, vagy tudja is ő! Hiába, nagyon régóta vágyik egy unokára, de amióta észrevette, hogy nem ér el semmit a sürgetéssel, csak rosszabbodik a helyzet, már nem macerálja vele szerencsétlen Takeot. Marad hát a türelmes várakozás, a kínai vázák begyűjtögetése (még réges-régen választania kellett, hogy melyiket kéri; az unokát választotta nagy megfontoltság után, de most, hogy az nem adatik meg neki olyan könnyen és egyszerűen, marad hátra a kínai váza, imádja őket, egész antik gyűjteménye van, vagyis a mai szemmel antik), s végső soron a pótunokázás. Erre pedig szerencsére adott ám néhány lehetősége, s mind közül a leglelkesebb pótunoka Yoko-chan, ki más? Igen, igen, Kohakunak még mindig gondjai vannak a nevekkel, az is csoda, hogy Hatsumiét (Haruki) megjegyezte. De még nem szólt neki, tehát biztosan jó nevet mondott neki a legutóbb is.
- Hiányoztam? - hangjából nem érződik ki, hogy mennyire de teljesen meg van hatódva, pedig annyira, hogy nagyon. Pont úgy, mint amikor Mitsu lyánya megölelgette őt, csak most azért mégis csak másképp, mert hát unoka, amivel pillanatok alatt vépézni lehet a sodrófás szemöldökösszeborzolását is. Talán csak azt nem, amikor elkezd háromig számolni, ha valami nem tetszik neki. Nincs olyan élő ember, aki tudná, mi történik, ha elérkezik a számolásban a háromhoz. Általában már kettőnél inába száll a bátorságuk.
Tehát, látszólag érzéketlen és érzelemmentes kifejezéssel hallgatja végig a hosszú monológot. Ő maga amúgy is egy hallgatag egyén, s szívesen végighallgatja Yomekot, igaz, az egészből nem sokat fog fel, mert leragadt a tudata valahol ott, hogy hiányzott a kislánynak. Nincs is annál csodásabb ajándék, mint amikor ilyet hall az ember. Azt azért a végén még megérti, amikor kísérletekről beszél, pedig ő is fel tud fújni egy lufit sütőporral, éppen csak nem szokta, mert ez a mocskos kapitalista rendszer megeszi a pénzét, és ő köszöni, még itt, a feudális Japánban sem kér belőle. Tehát, a végefelé már sikerül kapcsolnia, mert ennyi idő kell neki, mire feldolgozza boldogságában, hogy hiányzott neki, ez pedig egy igazán fantasztikus érzés. De tényleg.
- Dehogy haragszom rád, édes drága kis tündércsillagom. - csipkedi meg az arcát, olyan öregasszonyosan, ahogyan máskor is szokta, csupán kevesebb erővel, mint amikor valakit bántani akar, hiszen ő aztán nem akarja bántani Yoru-chant. Már-már el is felejtené, hogy az imént még a lókötő Hanbei miatt bosszankodott, akinek sajnos a nevét is sikerült megjegyeznie, mikor hirtelen egy árnyalatnyival, alig észrevehetően vörössé változik arcán a bőre, mert meghallja azt az átkozott nevet. Na nem ám a szerelemtől pirulgat így, inkább a szégyentől és a haragtól, hogy neki vele kellett táncolnia, amikor ő Kei... ööö... Kenosukével akart táncolni. Lévén az arccsipkedést már befejezte, s épp a főzéssel foglalatoskodik, mérgében a kelletténél nagyobbat csap rá a halra, hogy levágja a fejét.
- Mert nekem csak az a hibbant vén kujon maradt. - vészjóslóan felvillannak szemei, s egy újabb halnak csapja le a fejét egy nagyobbacska késsel.
- Ne beszéljünk róla. Moss szépen kezet, megmutatom, hogyan kell sushit csinálni. A wasabit szereted, vagy túl erős neked? Milyen sushit szeretnél, drága csincsillacsillagom? - távolítja el a fejeket, hogy nekiálljon a hal megpucolásának, mely az ő szakértésével nem egy nagy folyamat.

Egy pillanat alatt felforr az agyvize, ahogyan arra az átokverte Hanbeire kell gondolnia. Nem akart vele táncolni, és egyáltalán nem igazság, hogy neki már csak ő jutott! Úgy tűnik, nem marad semmi, ami vigaszt adna számára lassacskán nyugdíjba vonuló éveire, ennyi évszázad után pedig már biza, ideje volna. Kinőtte ő már az ugrándozást, és csupán azért látogatott el arra az eseményre, hogy életében egyszer, egyetlenegyszer gyógyírt és vigaszt találjon lelkére, s a táncolásban újra fiatalnak érezze magát egy rövid, kis ideig. Ehelyett kaphatta azt a nyomorultat táncpartnernek! Észre sem veszi tán, hogy Kohaku asszonyság akkor kerüli őt, amikor csak tudja? Hát az esze megáll, hogy zaklatják őt szerelmi ügyekkel ilyen idős korában is. Mit nem fognak fel rajta, hogy nem érdekli őt? Neki egyáltalán nem tetszenek a korabeli férfiak.
Lelkén mégis könnyít némelyest, hogy Yoriko-chan meglátogatta. Nem tudja, nem érti, hogy neki eddig miért is nincs unokája. Hiába célozgat ám Takeonak, egyetlen kisnagy fiacskájának, hogy ideje lenne asszonyt szereznie, csak nem talál senki olyat, akivel elégedett. Az egyiknek nagy az orra, a másikak meg folyton letörik a körme, a harmadik meg túlontúl kapható. A negyedik meg, hát... tulajdonképpen vele semmi gond nem lett volna, igazából csak egyszerűen nem tetszett Kohakunak az a sunyi, ravasz képe, ami teljesen biztos, hogy azt akarta mondani neki, hogy elveszi tőle örökre a fiacskáját azzal a szeplős kis édes orcájával és bájos szempilla rebegtetésével. S lévén shinigami volt, Kohaku megtalálta a módját, hogyan utálja ki. Hiszen a szandálja nyitott volt! Ez minden bizonnyal arra akar célozni, hogy olcsó utcalány. Azóta is mindig beleköt a barátnők és leendő menyek szandáljába, amint meglát egyet.
Paradoxona ellenére tényleg szeretne unokát, csupán nem találja a megfelelő anyát. Neki fontos, hogy olyan nő legyen fia mellett, akire nyugodtan rábízhatja őt, amikor ő már nem tud neki segíteni, mert egyszer eljön ama idő is. Ellenben azt sem akarja, hogy őtőle vegyék el Takeot, hiszen egészen biztos, hogy összeroppanna nélküle. Ami pedig lányát illeti, még túl fiatalnak tartja ahhoz, hogy komoly barátja legyen, nemhogy férje. Hiszen még az Akadémiát sem végezte ki! Nem maradt más hátra, mintsem Yoriko-chanhoz hasonló kislányok és kisfiúk ölelgetése és süteménnyel való tömése. Hadd unokázzon már kicsit.
- Ugyan, semmi gond, aranyoskám. - egyelőre tiszta kezével oszt le az apróságnak egy buksisimit, szíve szerint pedig még az arcát is megcsipkedné, hiszen alig lehet ám ezt kibírni, de valahogy csak megoldja, hiszen a főzésre is koncentrálni kell. Ma sushi napot akar tartani, hiszen régen ettek már olyat, pedig alapjába véve könnyű elkészíteni, mégis ínyenc falat egy kicsit.
- Felejtsd el a kurafit. Inkább segíts sushit készíteni. Ezt itt kell feltekerni szépen, egyenletesen. Menni fog, ugye? - osztja ki a feladatot, majd egy sámlit is odatol, hogy Yoriko-chan felállva rá segíthessen neki a főzésben. Már mindent kikészített, a nyers halba pedig nem nehéz beletekerni a tölteléket. Az így elkészült, hosszú rudat apró darabokra szeletelheti, na persze, miután egy harmadik rétegbe, az algába is beletekeri ugyanazt. Amíg pedig Yoriko a tekeréssel van elfoglalva, ő maga az ennél kicsit bonyolultabb sushi fajták elkészítésével foglalja el magát.
- Szóval otthon nem engedik, hogy megkóstold a wasabit, drága édes, egyetlen aranybogárkám? Szeretnéd megkóstolni milyen? Na várj egy kicsit, hozok neked vizet is, és vágok neked egy késhegynyit. Ha nagyon rossz, igyál csak rá rendesen. - sürög tovább, s tálal egy nagyon kicsi darabkát, éppen csak egy kóstolócskát egy apró edényre, mellé pedig előre odakészíti az emberes mennyiségű vizet. Bár ez nem az erős fajta, ki tudja, hogy reagál majd rá a kislány. Az égvilágon semmiért sem akar neki bántódást okozni. S mindeközben monoton hangon, röviden elmagyarázza, melyik alapanyag éppenséggel mire is való. A legtöbbel Yoriko-chan már biztosan találkozott. Bár nem biztos, hogy az algát szereti önmagában, akár abból is tudna kínálni egy keveset. Van, aki úgy eszi a szárított algát, mintha édesség, csokoládé lenne. Na persze, mindenkinek megvan a maga heppje.
- Hadd halljam ám, mennyi jelesed van az osztagocskádban, mucikám. Tudtad, hogy aki megeszi a főztömet, az még szebb és még okosabb lesz, mint azelőtt? Csak mindent meg kell ám enni, ami ott van a tányéron. - kezd bele a feltekert rudak felszeletelésébe. Egy sushi koronghoz kettő határozott, precíz mozdulatú vágás szükséges. Az amatőrök mindig elrontják, hiszen összenyomják a halat. Ő azonban sehogy sem tudna elrontani egy ennyire begyakorolt mozdulatot.