Már három hete tart a készülődés, mióta Miyu legutóbb Raidennél járt. Mintegy véletlen betévedt hozzá és egyből egy küldetéssel érkezett. Azóta folyamatosan tart a készülődés. De miután felmérte a helyzetét, kénytelen volt rájönni, hogy egyedül nem képes ezt végrehajtani. Szüksége van segítségre, eszközökre és egy helyre, ahol biztonságosan kivitelezheti tervét. Nem is jöhetett szóba más mint régi osztaga. Yori-chan némi egyezkedéssel belement a dologban. Örömmel segített volna a pindurka, de Raiden mindenáron el akarta érni, hogy a biztonsági kamerák azon a napon, abban a részlegben ki legyenek kapcsolva. Semmilyen esetre nem akart nyomot hagyni maga után. Minden a legszigorúbb titokban, részletekben érkezett ide. Raiden egyébként is állandó vendég belépőkártyával lépett be, hiszen még tiszteletbeli szobával is rendelkezett az osztag területén. Amikor visszatért, akkor úgy érezte nem idegenként jött, hanem a régi barátaihoz.
Egyébként is fontosnak tartotta a kapcsolattartást. Yori-chan pedig, megkapta cserébe a kellemetlenségekért és a túlzott óvatosságért Raiden egy nagy sikert aratott régi találmányát, a híres-neves Csokiszökőkutat. Ezt az élvezeti berendezést azóta tovább is fejlesztette, most már forró csokoládét spriccelő slagokkal is fel van fegyverezve. Tökéletes kikapcsolódás és még finom is. Ez méltó ár cserébe a kamerák kikapcsolásáért.
Nem akarta a legkisebb kockázatot sem bevállalni. Nem engedhette meg, hogy ezen az öt személyen kívül bárki más tudjon erről a dologról. Azt szerette volna, ha egy dokumentálatlan kis titkocska marad.
Még is csak egy módosított lelket fognak felruházni shinigamihoz hasonló testtel és paraméterekkel. Úgy sejtette, hogy ez szörnyű nagy felháborodást keltett volna. Biztos benne, hogy Miyu ezzel még nagyobb boszorkányüldözés áldozata lenne, de így nem kell senkinek sem tudnia. Senkinek sem fog így fájni. Arról meg főképp nem, hogy Miyu három nagy hatalmú shinigami és két vaizard energiáit is megkapja új lényébe. Sierashi Yuusuke a Daitenshi vezére és talán minden idők legerősebb harcosa, Nara Shizune tenshi, a juunibantai jelenlegi kapitánya Yoshida Yoriko, már ennyi elég lenne ahhoz, hogy a tanács hüledezve lesápadjon, de nincs itt még vége. A kiborg Kazuho Kira és nem utolsó sorban maga Raiden is része a donorációnak, mely során mindegyikükből kap egy kis szeletkét. Teste így megszólalásig hasonlítani fog egy shinigamiéra, azzal a különbséggel, hogy zanpaktout sosem lesz képes használni és idézni. Egy fura hibrid lesz, valami teljesen új. Talán Raiden életének legnagyobb fejlesztése, még sem fog érte elismerést kapni, hisz hét pecsétre kell lakatolni. Így van ez.

Yoriko is nagyon sokat melózott a gépezet programozásával, nem kis feladatot kapott ezzel. A picurka kapitány azonban könnyedén és elegánsan megoldotta, főleg ha mindig volt a keze ügyében egy kis édesség. Már rég a programozó pult előtt pötyörészett, amikor a donorok és Miyu megérkeztek a hátsó kapuhoz az éjszaka legsötétebb órájában. A lehető legnagyobb diszkrécióban, Raiden lehúzta belépőjét az ajtón és az szisszenve nyílt a látogatók előtt. Az ellenérzés nem csak Miyun látszott, Yuusuke-san és Shizune-chan sem volt odáig a helyért. Shizune-chan itt vált vaizarddá, ráadásul nem más közreműködésével mint Raiden.
Ők nem oly régen találtak újra egymásra, de ami azt illeti, kapcsolatuk mindennek nevezhető, csak éppen boldognak nem. Shizune teljesen jogosan nagyon sok feszültséget táplált keresztapja felé. Kira érdeklődve nézelődött a hosszú, rideg, fehér falakon. Ez egy igen díszes társaság. Raiden őszintén reménykedett benne, hogy nem keltették fel senki figyelmét. De ha még, is ő majd elsinkófálja a dolgot. Elég kapcsolattal rendelkezik itt Seireiteiben, hogy elsimítsa majd ezt. Ő maga is eléggé izgult. Bár annyit melózott, biztosra tudta, hogy minden jól fog működni. Még is, az apró kockázatot nem lehetett kiküszöbölni, ha nagyon apró is, még is bármi lehetséges. Addig nem fog megnyugodni míg nem végeznek.

A folyosó végén egy steril, hideg légkörű süllyesztett ovális terembe értek a jövevények. A padlón fehérre szigetelt bordás kötegeke kanyarogtak, mint megannyi kigyó. Húsos izomorsókba csavarodva, majd belefutva egy-egy hatalmas kötegbe. A terem pentaéderben oszlott öt felé. Egy egy sarokban pedig egy különleges szék csillogott az erős, kékes fényben. A láb és kéz tartóknál széles fémpántok csillogtak és a gerinc mentén végig a fém korongok sorakoztak. Mindegyiken miniatűr varázsjelek sorakoztak bonyolult sorrendben, olyan gondos szerkesztésben, finom mintákban, hogy az egész egybe olvadt. Talán nagyítóval lehetett volna kiolvasni a szövegeket. Az érkezők szépen bevonultak. Mindenhol szigetelt kötegek, drótok. Nem túl bizalomgerjesztő a gépek zümmögnek a Gépek kattognak. Yoriko-chan a pulton kódol. Még finomhangolja a szűrőket és az energia stabilizátort, pár perc és minden készen áll
- Nos ez lenne az, amiről beszéltem. Mindegy ki hol ül, a te helyed Miyu viszont... ott van...- mondja int a középső, központi, kicsit módosított, a többitől eltérően függőlesre beállított szerkezetben. Egy kijelölt helyre kell letenni a lelket tartalmazó gömböcskét.
- Előtte azonban, el kell távolítani a mostani póttested... mielőtt megkapnád az igazit. - Mondja Raiden.

Shizu-chan:
tehetné, legszívesebben beverné Raiden képét most is..de nem teheti. Ennek oka nem más, mint Yuu..aki bizonyára fél szemmel minden mozdulatát figyeli, tekintve a kettejük közti feszültséget. Követi őket, és helyet foglal valahol Yuu mellett. Igyekszik indulatait nem a külvilág tudtára adni..mostanság túl sok kontrollra van szüksége.*

Yuu-chan:
- Biztonságos ez az izé? - bökök egy savanyú grimasz kíséretében a rengeteg kábel és különbözőféle szerkezet irányába. Mondanom se kell, ellenérzéseim semmit sem változtak ezzel a hellyel kapcsolatban, legutóbbi kényszerű ittlétem is olyan következményekkel járt, amiknek megtörténtét inkább semmissé tenném, azonban egyelőre nem értek az idő visszaforgatásához. Mindazonáltal megbízom Raiden-sanban, éppen ezért csatlakoztam a kis kompániához, Shizuneval együtt, habár őt nem veti fel túlzottan az öröm emiatt. Semmi baj, Én se örülök, miszerint megint itt kell lébecolnom ebben a steril fémkalitkában. Továbbra sem bízom egyetlen itteni tudósban sem, ámbátor a DBN-S-sel jó munkát végeztek, azt el kell ismernem.

Yori-chan:
*Előzetesen Rai-chan kérésére már megadtam egy kódocskát nekik az osztagba való belépésre, de a kis csapatnak még így is a rejtettebb utakra kellett hagyatkoznia. És bár ezzel a saját szabályaimat szegem meg, ami miatt fáj is a szívecském, mégis kikipi-kapcsoltam a biztonsági megfigyelő kamerákat, mert ezt is megígértem Rai-channak. T-T Akkor is fáj... Utálom, hogy mindenkivel betartatom a szabályokat, de nekem most nem megy egy ígéret miatt. Mindegy, valahogy majd csak megoldom, ez pedig az én kis titkom-mitkom marad. Tsuki-nee-chan részlegét kértem el ehhez a feladathoz, szerencsére senki nem mondhat nekem ellent, meg amúgy is, este inkább aludjanak a hálótermeikben a kis tudóskáim. ˘^˘ Még épp a gépezeten végzek néhány beállítást, amikor a kis csapat megérkezik. Nem igazán bízom a vezetőjükben, de hát nincs mit tenni, ha egyszer már beengedtem őket. T-T A kérdésre kissé felháborodok, de attól még Onee-chanomtól tanult módon mosolygok az illetőre.*
- Igyekeztünk minden lehetséges hibát kiküszöbölni, úgyhogy biztonságos, személyesen ellenőriztem, többször is. ^v^ Szükséged van még valamire, Rai-chan? ^w^ - *fordulok a korábbi kapitányom felé, hátha még el kell intézni néhány apróságot, amihez a többiek nem értenek. ^w^ *

Raiden:
- Köszönöm Yori-chan ^^... most már kezdhetjük. - Shizunével bajba volt, igen, a mólt nehéz, reméli meg tudja oldani keresztlányával ezt a konfliktust. Őszintén remélte. De most Miyura koncentrált. A vállára tette a kezeit.
- Nyugi... minden rendben lesz. Bízz bennem. Ők mind azért vannak itt, hogy segítsenek neked. De ide figyelj Miyu-chan. Most még ha akarsz elfuthatsz... de utána nem lehet visszacsinálni... szóval. Biztos, csinálhatjuk ? - kérdezte, majd a kardját aki ezébe vette. Most nem vágásra kellett, csak egy kis pöccintésre, hogy kivegye a módosított lelket tartalmazó cukorkát a testből... és ezzel elkezdődhessen a művelet.

Kira:
*Szinte ismeretlen folyosókon haladtam végig. Sokáig voltam a Gotei tagja, mégsem jutottam el soha a 12. osztag eldugottabb részlegeibe, bár lett volna rá igényem. Most viszont nem ez kötötte le a figyelmemet. Fejben próbáltam darabokra bontani, a körülöttem terpeszkedő gépezetet, hátha kitalálhatom, hogyan működik. Minden erőfeszítésem ellenére, azonban így sem sikerült hangyányit sem értelmeznem a szerkezet működését. Nem értettem, hogy miként fog működni, de nem is kellett. Miyu-nak kellett segítenem. Ennyi ami érdekelt. Ha a Daitenshi egy tagjának segítségre van szüksége, akkor nekem kötelességem, hogy a kezem nyújtsam neki. Így aztán csendesen beleültem a székbe, és belegondoltam, milyen furcsán is nézhet ki, ahogy egy gép a gépek közé ül.*

Raiden:
- Mindenki más elfoglalhatja a helyét.- mondta Riaden. a székek egyszerűek. Széles rúnázott fénygyűrűkbe kellett beletenni a végtagokat és a gerinc mentén a széktámlán végig lélekenergia felvevő kis korongok voltak. De azért messze nem olyan félelmetes, mint mondjuk egy fogorvosi szék. Megvárta míg mindenki elfoglalja a helyét, Ő fog bemenni utoljára, mert távirányítással a székből fogja indítani a gépezetet. Arra gondolt hogy sikerülni fog. De előtt még megvárta Miyu végső beleegyezését a dologba

Yuu-chan:
- Igazán megnyugtató... - szólalok meg gúnyosan a kapitány felé biccentve a biztonsági kérdéskörben kapott válaszra reagálva, majd ha végeztünk ezzel küldök neki egy csokinyulat (xD) a köszönet jeleként. A vörös hajú férfi kérésének megfelelően magam is helyet foglalok az egyik székben, megpróbálván elűzni azon képeket a fejemből, amelyekben középkori emberek, hasonló ülőalkalmatosságokban lehelik ki a lelküket. Vonásaimon a teljes érdektelenség tükröződik, azonban figyelmem egyetlen pillanatig sem lankad. Értelemszerűen turpisságra számítok, úgy tűnik a paranoiám egy cseppet sem enyhült az elmúlt pár hónap ellenére se.

A torkomban dobogott a szívem, és kicsit úgy éreztem, nem csak átvitt értelemben. A mai nap olyan volt számomra, mint egy megváltás, és ahhoz az embernek meg kell halnia. Én pedig nem szerettem volna… Kicsit ironikusnak is éreztem, hogy azon a helyen fogok új életet kapni, ahol regén megalkottak, és ahol majdnem kitörölték a létezésemnek írmagját is. Végig reszkettem, ahogy még a Daitenshi főhadiszállásának folyosóján sétáltam, pedig ott még semmi félnivalóm nem volt, sőt, amúgy sem kellett volna félnem, hiszen immár magamnak kellett volna éreznem a magabiztosságot, amit a tudat nyújt, hogy ezentúl minden megváltozik.
Jól emlékeztem még Masamune~san szavaira, hogy talán én magam is megváltozhatom, új érzésekkel, emlékekkel, és tulajdonságokkal felruházódva, ez még sem zavart. Nem éreztem akkora áldozatnak, mint amekkora a jutalom volt az egész dolog végén. Azt hiszem sokan fel sem fogták, hogy mekkora jelentőséggel, milyen fontossággal bír eme dolog, legalábbis számomra. Bár lehet egy másik módosított lélek is hasonlóan érezne az én helyemben, ha sajátjának mondhatna valamit, valami többet, mint egy aprócska golyó, amit könnyedén eltaposnak, amiről könnyedén elfelejtik, hogy mennyi minden lakozhat benne. Elsimítottam egy tincset, ami hirtelen kezdett nagyon zavarni, közben láttam a kezem, ami szinte falfehér színű volt, valószínűleg így festett egész testem.
Megfogtam az arcom, és megsimítottam a jól ismert vonásokat, le a nyakszirtemen, és vállamon át, egészen a szívemig, ami ugyanúgy dobogott, mint egy emberé. Mitől éreztem valahogy mégis egészen másképpen magam? A shinigamikon kívül sosem éreztette velem más, hogy kevésbé lennék emberi, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Még Masamune~sant is megtévesztettem! Ettől függetlenül valahogy teljesen idegennek éreztem mostmár a póttestet, amit évek óta használtam. A vonások annyira voltak sajátjaim, mint amennyire különböztek tőlem, és nehezen tudtam eldönteni, ki is lehetek valójában, hogy miként is kellene éreznem amiatt, hogy valami teljesen megváltozik. Nem fogok sokban különbözni a jelenlegi alakomtól, sőt, talán a megszólalásig ilyen maradok, mégis visszavonhatatlanul más lesz. Nem is azért, mert ezután nem változtathatok könnyedén kinézetet, hiszen eddig sem tettem, hanem mert végre tényleg azt mondhatom, igen ez én vagyok. A tükörből nem egy zoknibáb néz vissza, akit akaratom szerint mozdítok, hanem én…
Mély sóhajjal fújtam ki a levegőt, és csatlakoztam a többiekhez, hogy a Senkaimonon keresztül Seireiteibe menjünk. A helyre, amit sosem akartam viszont látni. Nem tudtam elképzelni sem, hogy Sierashi~san miként lehet ennyire nyugodt, hiszen neki is otthona volt valaha ez a hely, itt élt a családjával, míg el nem árulták, és el nem űzték. Még sem tűnik haragosnak, vagy neheztelőnek, pedig nem rég még a testvérének is képtelen volt megbocsátani. De nem foglalkozhattam tovább vele, hiszen az átkelés olyan gyors volt, hogy már a gyomrom is görcsbe rándult. Végig sétálva az utcákon, egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bárkit is érdekelne, kik vagyunk, honnan, és miért érkeztünk, valószínűleg a megállapodás miatt, amit a Daitenshivel kötött a tanács, vagy micsoda. >w< A többiek gyűrűjében haladtam szinte, így nem tudtam sarkon fordulni, és egyenesen a szobámba iszkolni, de nem is lehetett. Hiába mondott bármit Masamune~san, innen már nincs visszaút, nem tehetek úgy, mintha nem vettem volna észre a többiek áldozatát, mintha ez semmit sem jelentene nekem. Pedig életemben először éreztem azt, hogy a csoport, ahova tartozom, teljesen önzetlenül kiáll értem. Lassan végighordoztam tekintetem rajtuk, valahogy nem tűntek másnak, bár kicsit feszült volt a légkör, de biztosan ők is csak izgultak…
A fehér folyosón haladva még feszültebb lettem, és már-már megfordulva elfutottam volna, de erőt vettem magamon. Most nem úgy lesz, ahogy mindig lenni szokott, igenis végig csinálom, amit elhatároztam, kerüljön, amibe kerül. Kissé zavartan néztem a berendezéseket, nem igazán szerettem a gépeket, hangosak, fémesek, élettelenek voltak, semmi melegséget nem árasztottak magukból. Kiengedtem az addig benntartott levegőt, és csak figyeltem, ahogy a többiek helyet foglaltak, miközben Masamune~san instrukcióinak megfelelően a középső szék felé vettem az irányt, majd nagy szemekkel pislogtam fel rá a kérésére.
- Nem fogok itt megfutamodni… csináljuk! >w< - Válaszoltam határozottan, amit talán most először láthatott tőlem, mióta ismert. Figyeltem a közelítő kardját, de nem hittem, hogy azzal képes lesz bármire is, így megfogtam a másik kezét. – Azzal nem fog menni… Szerencsére most kell ezt utoljára csinálnom. >w> - Tátottam ki a számat, hogy elérhesse az apró cukorkát, aki jelenleg igazán vagyok, amiből lassan valami egészen új, más lesz…

Mindenki helyet foglal, szépen elhelyezkedik. A következő metódus nem fog sok cselekvést megkívánni. Csupán nyugodt ücsörgés az egész. Persze kivéve Miyunak, akinek ez eléggé érdekes élmény lesz. Raiden nem is tudta pontosan, hogy mit fog érezni majd a lány. Abban sem volt biztos, hogy érez majd fájdalmat vagy sem. de azért tudta, hogy az összes ellenőrzést annyiszor csinálta végig, annyi szimulációt, hogy már számát sem tudta. Egyszűren nem történhet semmi rossz. Sosem bocsátaná meg magának.

Shizu-chan:
*Magában mélyen imádkozik, hogy gyors lefolyású folyamat legyen. Egyre idegesebb, egyre jobban érez késztetést arra, hogy valamit csináljon. Idegesíti ez a tétlenség, pláne egy laborban. Most szívesen hátra ülne csak úgy firkálgatni. Egyetlen dolog, amit csinálni tud, hogy a kitűzőjével játszadozhat..*

Kazuho Kira:
*Ahogy elhelyezkedek a székben, gyakorlatilag megpillanthatom, ahogy a többiek is elhelyezkednek a "villamosszékekben". Nem túl kellemes látvány, és így már az én helyem, sem olyan kényelmes, de ez van, ezt kell szeretni. Reménykedhetek csak benne, hogy minden rendben lesz. Csúnya lenne, pont az áramütés okán elpatkolni. Főleg ilyen kiszolgáltatott helyzetben.*

Yori-chan:
*Mosolyogva bólintok egyet Rai-channak, és Yukko-nee-chantól ellesett módon rámosolygok a többi megjelent személyre is. Aztán már nincs is más dolgom, mint odashunpozni az egyik székhez és helyet foglalni benne. Nem félek, tudom, hogy tökéletes munkát végeztünk, persze a lihi-lehetőségekhez képest, de attól még mennie kell, és ez tuti bizti-mizti. Nem lenne szép, ha besülne ez a kis játék. T.T *

Raiden:
Elvigyorodott, és finoman megpöccintette a kard markolatának végére helyezett kis varázsjellel. A kis cukorka pedig a kezébe kerül. Nagyon aprócska A szék előre kijelölt pontjára tette, majd a póttestet egyszerűen eltávolította az útból hisz majd visszafelé azért szükség lesz rá az Emberek Világában. Majd beült, becsúsztatta a kezeit a felvevőbe. A távkapcsoló előtte lebegett és Yoriko cuki hangja megszólalt. Finom bizsergést érzett ahogy a szerkezet, elkezdte elfojtani belőle az energiáit. A többiek, némi fáradságon más mellékhatást nem fognak érezni.
- Filyi-folyamat elkzdimezdődik...- majd Raiden hangja átveszi a bemondó hang helyét.
- Mindenki lazítson... - mondja. A gép pedig felzümmög, mint valami elektromos turbina, a kábelek lassan szívni kezdik az energiát. A donorok körül láthatóvá válik a lélekenergiájuk színe, ami végigvezetődik a hosszú kábelrengetegen hogy befusson a kabinba. A központi székben, ami köré most üveghenger gördül. Áttetsző sárgás fény kezd gyülemleni. Egyelőre formátlan, alaktalan, ragyogó miazma.
- A folyamat nagyjából negyedórát vesz igénybe. -mondja Raiden. Feszülten figyelt. Ha még is közbe kéne avatkozni ott lebeg előtt e a platform ahonnan lehet irányítani bármit.
- 15%

Shizu-chan:
*Szopolják belőle az energiát. Megdobja Raident a kitűzővel aztán reméli, hogy Yuu ezt nem látta, mert ez a DT kitűző volt... Egyébként meg no para, emlékezhet még ő is a raktári mindennapokra..ott a berendezési tárgyak repültek, meg még ki tudja mik. (xD)*

Yuu-chan:
- Ne dobálózz! - sziszegem alig hallhatóan a Zöldfülű felé, mert bizony észrevettem, ismételten szépen bemutatkozunk egy külső szemlélő előtt. Alig észrevehetően csóválom meg a fejem, mit nem adnék érte, ha néhanapján egy kicsivel könnyedebben alakulnának a dolgok. Lassacskán a kíváncsiság felülírja minden egyéb érzésemet, remélhetőleg sikerül a kísérlet, az nem csak Miyu-san, hanem az egész Daitenshi számára nagy lépés lenne.

Kazuho Kira:
*Na nagyon szép halálod lesz Kira. Kiszolgáltatottan, egy székben, amibe önként másztál bele, végigvágnak a gerinceden az árammal. Én idióta. Rettentően baljóslatú a dolog, de már mit lehet tenni? A látvány, hogy Shizune Daitenshi kitűzője repül, gyakorlatilag csak még jobban erősíti bennem a gyanút, hogy valami nem stimmel. Elvégre a gépnek nem tárgyakat kéne lebegtetni. *

Yori-chan:
*Halkan felnevetek a repülő tárgyacska és becsapódása miatt. Legalább nem uncsi-muncsizunk, ameddig itt csücsikélünk ezekben a székecskékben. ^w^ De jó, hogy valaki gondolt a szórakozásra! *w* *

Raiden:
A tárgy homlokon találja Raident, mert tökre másra figyelt, de nem esik le, hanem a zsebébe lebeg. A lebegést ugyanis ő generálja mágneses képességével. Ha nagyon akarta volna, talán meg állt volna a tárgy, mielőtt eltalálja, de mivel jogosnak érezte a piszkálódást, hagyta, úgy érezte meg is érdemli.
- Izé... Yuu chan... majd a vége felé szerintem csukd be a szemed. Mert Miyu meztelen lesz... ez őhm Kirára is vonatkozik, de ő nem nős... a testet én terveztem, szóval én... azt hiszem eleget nézegettem ahhoz, hogy őő... izé ne jöjjek öhm zavarba (?) Egyébként Khhmm nagyon jól sikerült... ugye? - kérdezi segélykérőn Yoriko-chan felé fordulva :3

Shizu-chan:
- Hegyi kecske.. *Morog egyet, majd facepalmol egyet Raidenen aztán a hegyi kecskére pillant.* - Tényleg csukd be a szemed *Aztán Raiden felé pillant megint.* - Perverz állat..mellesleg szerinted majd Miyu testét fogom nézegetni? >.> *Keresztbe fontja karjait, aztán belegondol, hogy Yuu becsukja szemeit..ergo benyomhat végre Raidennek *>* *

Yuu-chan:
- Ahogy gondolod... - nemtörődöm módon vonom meg a vállam, majd a megfelelő pillanatban lehunyom szemeimet. Láttam már nőt nem egyet, s régen az ilyesfajta jelenetek mindennaposak voltak. Aztán megtaláltam Chiyo-chant, aki életem végéig nézegetni szeretnék, innentől kezdve már semmit sem jelentenek számomra mások testi adottságai.

Raiden:
- Nekem figyelnem kell >.<... csak én tudom innen finomhangolni a manifesztációt >.<. - méltatlankodott Raiden kissé felháborodottan .
- Mooh >.>- dörmögött magában. Az üvegburán belül lassan egy test korvonala kezdett körvonalazódni. Úgy tűnik minden rendben megy. A beavatkozás sikereresen halad végpontja felé.
- 45% - a megfelelő áramlás most kezd helyrejönni, majd finomodik az egész úgy fog kinézni mintha füstből és fényből szilárdulna meg az új test

Yori-chan:
- Szerintem jó lett, de nem tudom, milyennek képzelted fejben ^w^ - *mosolygok Rai-chanra biztatóan. Inkább a többieket figyelem, az eddig is sokkal mókásabb volt, meg különben is, kompromittáló dolgokért apuci biztos haragudna... és talán Yuko-nee-chan is, de apucit nehezebb kiengesztelni. -_____- Meg a Daitenshis lány reakciói eddig is viccesebbek voltak a burában zajló folyamatoknál, de persze időnként azért oda is figyelek, mert milyen tudós lennék, ha nem tenném? ^w^ *

Yuu-chan:
~Fiatalabb koromban pályát tévesztettem... Ki gondolta volna, hogy pont a tudósok látják a legtöbb meztelen csajt?~

Kazuho Kira:
*Csendben hallgattam az eseményeket, és kicsit megnyugtatóan hatott, hogy a gép működik, ahogy azt kell neki. Shizune és Raiden civódása, szinte megmosolyogtat, de nincs ilyenre időm, így csak fél szemmel - bár máshogy nem is tudok - a burára pillantok, aztán felfelé kezdek nézni, és behunyom a szemem. Elképzelem, ahogy a villogás ütemével, lassan én is Miyu-hoz úszok a reiatsuban, és segítek megformázni az új valóját. Mókás látványt nyújt.*

Raiden:
Valóban mókás, a folyamt lassan végére ér, és amikor már Riaden tud másra is figyelni, és biztos abban, hogy nem lesz semmi baj. Shizu-chan jelvényét kirepteti és egy megáll a kezeiben. Most már dobálhatja, ha akarja. A harag jó, ez azt jelenti, hogy azért haragszik, mert még szereti... igen ezt majd helyre kell hoznia. A platform belső felszínére egy üzenetet ír, majd az odalebeg a lány elé. Csak ő látja: *Hogy tegyem jóvá, ha nem is hagyod?... Kívánj bármit* Majd visszalebeg hozzá. És a folyamat a végére ér Miyu-chan pucéran, bár az üveg elég ködös, kezd magához térni odabenn. Új teste teljes érzés-ideg valósággal életre kel egy finom impulzus nyomán.
- Még pár perc amíg a rendszer ellenőriz.- mondja be a mikrofonon Raiden Miyunak. Már alig várta választ. Látványos fészkelődés és ficergés lett úrrá rajta. Nem votl képes nyugton maradni. Pedig azért némileg most stabilizálódnak még az erők. Ott csüngött. Teljesen megfeledkezett arról, hogy talán nem kéne bámulnia Miyu felé, de konkrétan megfeledkezett a gátlásairól. Jelenleg csak arra volt kíváncsi minden olyan, és úgy lett megalkotva, ahogy előre eltervezték.Gyerekes izgatottsággal csüngött a válaszon.

Miyu elkészült, s ez nem valami szófordulat, ezúttal szó szerint értendő. Persze Raiden nem valami hétköznapi szakácskönyvi receptet főzött ki, hanem egy élő lelket. S annál is jobban fontos ez, minthogy Miyuról van szó. De ami azt illeti, a régi énjét nyugodtan el lehet felejteni, mert ez már más. Az alapvető energetikai vizsgálatokból egyértelműen meglátszódott.
Riaden az elemző szemüvegén keresztül figyelte az eseményeket, míg a többiek lassan elszállingóztak. Érdekes módon most egyáltalán nem jött zavarba a pucérság látványától. Azért mert épp a tudomány, mindenkori elsző számú szerelme, kitessékelte elméjéből a felesleges gondolatokat. A megmutatkozó áramlások arra engedtek következtetni, hogy bár a lélekerő szűrők jól működtek, némi a donorok személyiségéből még is csak átvándorolt a lányba. Ez egyenlőre kiszámíthatatlan következményekkel fog járni Miyura nézve, de annyi bizonyos, hogy eredeti személyiségét némileg sikerült kicsit eltolni. Hogy ilyen irányba ? Majd kiderül. De egyébként valóban nagyon jól funkcionált. Most már illetlenség lenne azt mondani, hogy működik, hiszen most már nem csupán egy szintetizált lélekről van szó. Pontosan a random faktor miatt a lélek, ami született, teljes mértében egyedi, megismételhetetlen. Erősebb lett, jól sejtette Raiden, hogy a lány majd képes lesz pár speciálisan shinigami természetű sajátságot megtanulni.
De, hogy mennyi marad meg az eredeti személyiségből nem tudta pontosan. Miyu nem reagált még különösebben. Lehet teljesen meg is változik. Hozott számára ruhákat, amit benyújtott neki.
- Hogy vagy? Emlékszel rám? - egyenlőre ennyit engedett meg számtalan kérdései közül. Erre is pont elég lesz válaszolni. Közben a mozgáskoordinációt, a szemmozgást, az áramlást figyelte. De kezdett ő is magához térni a tudományos apátiából. Most, hogy tudatosult benne gyakorlatilag mit is figyelt eddig, el is fordult és inkább a kivetítő értékeit böngészte.
- Ha felöltöztél, rád még egy tesztelési feladat vár. A többiek elmehetnek. Köszönöm mindenkinek, főleg Yoriko-channak a közreműködést :3. Nélküle nem ment volna. - mondta miközben egy kicsit megköszörülte a torkát. Most kezdett zavarba jönni, el is bújt arcába lógó vörös tincsek árnyékában. Lassan azért úrrá lett a dolgon. Hiszen még figyelnie kell. Ugyan a többiek már elmehetnek, de neki meg Yorikónak majd el is kell tüntetnie ezt a sok mindent. Az egész kócerájt, amit ide építettek el kell tüntetni, hogy nyoma se maradjon. Enne legjobb módja ha, az egész kócerájt beteleportálja a szobájába. A "Ratár" látszólag egy szekrény, valójában egy szubdimenzió, ahol minden van, amit nem használ nap rendszerességgel. Ebből a raktárból hozta el a csokiszökőkutat Yoriko-channak a diszkrécióért cserében ^^. Jó üzletet kötött.
Most már igazán megadott minden lehetőséget és segítséget Miyunak innentől rajta múlik, hogy lesz e belőle valaki. Majd megölte a kíváncsiság, csüngött az első szavakon. Addig míg meg nem szólal nem nyugodhat meg igazán.

Próbáltam a rohangáló gondolatok rengetegében egy kis rendet tenni, mert olyan hirtelen jött minden, hiszen csak az imént léptem át Seireiteibe. Mennyi idő telt el azóta, hogy találkoztam Masamune~sannal, vagy Tamachi~sannal? Napok, hetek, hónapok? Minden zavarosnak tűnt most, ahogy próbáltam a helyükre csúsztatni a kirakós darabkáit, s kiélesedett érzékeim csöppet sem segítettek ebben. Olyan éles volt a fény, és elevenebb minden hang, s mintha a bőröm is érzékenyebb lett volna… annyira új volt, annyira más.
Megint felnyitottam a szemem, ezúttal már nem bántotta a fény, lassan hozzászoktam. Mindenféle hirtelen mozdulat nélkül ültem fel, és néztem le saját magamra. Magam elé emeltem a kezeimet, megmozgatva ujjaimat, amik mindenféle tudatos kontroll nélkül, egyszerűen az izmaim segítségével keltek táncra. Végig húztam az arcomon, pontosan kitapintva a tükörben sokszor látott vonásokat, megsimítva a hosszú tincseket, amiken könnyedén szaladtak végig ujjaim. Párat rugóztam a lábammal is, megmozgattam a lábujjaim, és szinte boldog kacajjal néztem, ahogy ficánkolnak. Minden szín megtelt élettel, sokkal élénkebbnek láttam őket, még ha talán nem is voltak azok, számomra egyszerűen kitágult az egész világ. Szerettem volna felállni és a többiek nyakába ugrani, és szaladni, csak szaladni… hogy egyszerre érezzem a lábam zsibbadását, a talaj keménységét, a szél hűvösét, és lássam a világ minden formáját, szegletét, színét.
Rá is álltam a lábamra, ami ismerős érzés volt, de más, egészen más. Ácsorogtam egy ideig, majd tettem egy bizonytalan lépést, s fellelkesülve azon, hogy semmi probléma nem lépett fel, néhány újabbat, azonban még nem voltam teljesen tisztában, hogyan is kellene mindezt, így egyensúlyomat vesztve a búra üvegfalának estem. Szerencsére a kezeimmel meggátoltam, hogy jobban beüssem bármimet is, így némi kényszerpihenő után feltoltam magam, és a nyíló rés felé pillantottam. Jól kivehető volt a férfi arca, ami gondolataimban több helyről is fel-felbukkant, legtöbbször kedvességet, és melegséget tulajdonítottam neki, meg némi bánatot, majd megkönnyebbülést, és felhőtlen örömöt. Ki lehet számomra? Tudtam a nevét, a rangját, hogy segített nekem, de valahogy teljesen vegyesek voltak az érzéseim vele kapcsolatban.
- Semmi bajom, nem estem nagyot! ^_^” – Mosolyodtam el kicsit zavartan, majd elvettem a ruhákat, fel sem tűnt, hogy eddig nem viseltem semmit. O////O Ettől kicsit elpirultam, de nem kezdtem el kapkodni, egyesével húztam magamra a darabokat. – Igen, Rai~chan! Vagyis… Masamune~san.
A véletlen kicsúszott becenévről tudtam, hogy már használtam rá, de nem emlékeztem, hogy mikor, és hogy én voltam-e egyáltalán? Figyelmeztetett, hogy ez megtörténhet, de egyáltalán nem törődtem olyan apróságokkal, minthogy esetleg mások emlékei is kavaroghatnak bennem. Azonban az biztos, hogy ennyi áldozatot megért az, hogy végre önmagam lehessek, bármi is az. Hogy ez kicsit más lenne, mint az eddig megszokott énem? Biztosan. Viszont azt hiszem ez egy olyan változás, ami akkor is megtörtént volna, ha nem kerülnek belém a többiek emlékei. Közben eligazgattam az alsó ruházatomat, és komoly harcot folytattam a hakamával, hogy magamra tudja applikálni, ami komoly és bonyolult műveletnek bizonyult. Pontosan tudtam, mit is kell csinálni, hol és miként kell megkötni, mégis mintha testem minduntalan mást akart volna tenni, mint amit én szándékoztam.
- Rendben! ^w^ - Válaszoltam, bár elképzelni sem tudtam, mit tesztelhet még rajtam.
Tovább küzdöttem a ruházkodással, de végülis győztesen kerültem ki, de a zoknit és a szandált nem húztam fel, érezni akartam a padlót a lábam alatt, az erős ellentartást, a járás örömét. Ráadásul annak hűvöse meggyőzött arról, hogy ez az egész nem csupán egy álom, nagyon is ébren vagyok. Mert hiába volt elképesztő, csodálatos, és megindító az első álom, amit átéltem, azt hiszem, nem örülnék, ha most fel kellene kelnem. Nem akartam volna visszatérni azokba a mindennapokba, amikben eddig éltem.
Kiléptem a burából, és mélyen magamba szívtam a levegőt, ami persze kissé fertőtlenítő illatú volt, és közel sem olyan friss, mintha a szabadban lettem volna, mégis jól esett. Felnéztem a férfira, akinek mindezt köszönhettem, azonban a hálán kívül számtalan érzés öntött el, így a homlokomra kellett szorítanom a kezem. Olyan intenzív ellenérzések tódultak fel, amit nem tudtam hová tenni, nem voltam képes semmihez sem kötni, egyszerűen csak előbukkant, és úgy éreztem, nincs más vágyam, csak megütni a férfit, miközben a nyakába ugranék legszívesebben.
- Azt hiszem, egy kicsit még össze vagyok zavarodva, de… minden rendben lesz! >w< - Támaszkodtam meg az egyik pulton, és próbáltam összeszedni magam.
Szavaim nem csak neki, önmagamnak is szóltak, hiszen nem tud más segíteni ezúttal, csak én. Senki sem mászhat a fejembe, nekem kell rendeznem az érzéseimet, és úgy helyeznem az emlékeket, hogy azok ne tudják ennyire befolyásolni a mindennapjaimat. Muszáj valahogy lekötnöm őket, és helyretenni, különben kiszámíthatatlan leszek, akár egy tudathasadásos egyén, ami nem lenne jó. Nem akarok veszélyeztetni senkit, hiszen annyit segítettek nekem.

A válaszok alapján úgy tűnik kezd normalizálódni az energiája. A kezdeti kilengések normálisnak tekinthetőek. Bár a személyes individuuma, nyilvánvalóan új színekkel gyarapodott általunk. Szemmel látható az aurájában. Idővel bizonyára ezek az éles hazások majd tompulnak, ahogy magáévá teszi őket, vagy lecsökkenti. Végül is szabad akarata van, ő dönti el, milyen akar lenni. Most már tudja miből válogathat, és a " rossz" tulajdonságokat leépítheti, ami tetszik neki, azt pedig megtarthatja.
- Verbális készségek kielégítőek.- állapítom meg monoton gépies hangon, ahogy végre megszólal, majd amint felöltözött átvezetem a tesztelő holografikus térbe. Egy rövid kis séta át a kábeleken, be egy teljesen fehér, üveg ablakos szobácskába. A dísztelen fehér ajtó kitárul előtte.
- Ez a tesztelő terem. Minden holografikus lesz, de valóságként fogod megélni. Holo-vidámpark. A mozgásodat és a megoldóképességed fogom tesztelni.- szólok a lánynak. Én magam nem megyek be. Kívülről kell futtatnom a programot. Olyan lesz, mint egy edzés. Felveszem a fejemre a mikrofont. Odabenn egyenlőre minden fehér, és nagyon steril, bántóan világos.
- Ne ijedj meg, amíg betölt.- mondom be a headset-en. A szobán belül úgy hangzik, mintha egyszerre a tér összes pontjáról szólaltam volna meg.
- Program töltés.- Beindulnak a generátorok. A vetítő kimenti egységek lélekenergiával tellnek fel, és manifesztálnak, ezért érzi valóságként az egészet. Gyakorlatilag mint egy belső dimenzió zárvány. Egy illúzió, valójában már rég álmodik. Éber transz, ahol minden valóságos, csak irányított. Akár be is zárhatnám ide örök életére, és talán el is felejtené, hogy egy apró szobában van. Szerintem Aizent is ide kellene bezárni, nem egy szobába. Mert akkor azt hinné, hogy amit megél, az valóság. Itt akár le is igázhatná egész Soul Societyt anélkül, hogy az valóban veszélyben lenne. Így mindenki szabad akarata érvényesülne. Minden bűnözővel ezt kéne tenni. Kreálnánk nekik egy olyan vetítést, ami megfelel természetüknek. Ott aztán kedvükre leírthatnák egymást. Senkit se zavarna, és ők is jól éreznék magukat. Ezt a megoldást azonban a tanács valószínűleg nem tartaná elég drasztikusnak. Azt akarják, hogy a bűnös szenvedjen, én meg humánusabb vagyok. Én azt szeretném, hogy mindenkinek jó legyen, még a rosszaknak is, ha egy mód van rá. És van rá mód.
A program elindul, Miyu hirtelen az űrbe kerül. Fekete, nincs semmi gravitáció, üresség, se csillagok, se bolygók. Hasonlíthat ahhoz, amit akkor érzett, amikor kivették a póttestéből. A különbség, hogy most, testként lebeg a semmiben. Majd egy végtelenül hosszú húsz másodperc után hirtelen zuhan, mintha az egész testét megrántotta volna egy (isteni?) erő. Egyenesen a Föld bolygóra, Seireiteit mintázó városba. Senkii sincs az utcán minden üres. Ez egy mátrix program.
- Üdvözöllek a Holo-élményparkban. - mondom be a mikrofonban. Ő most úgy hallja mintha a kövek, a fák, de még a felhők is a hangomon beszélnének. A tesztelést egy nagyon egyszerű kis játékról mintáztam. A Szuper Márióról. Előtte hirtelen fénylő tenyér nagy aranyérmék sorakoznak, meg akadályok, falak.
- No, végre betöltött a pálya. - a mobok is lassan be-genrálódnak. Alacsony szintű holowok grasszálnak a kijelölt helyükön, persze az egész program úgy van megírva, hogy meg lehessen oldani, de nem is lesz olyan egyszerű.
- A feladatod, hogy érj el a zászlóig. - mondom. A távolban ott lobog, jó magasan a Daitenshi szárnyas emblémája.
- Végtelen életed van, de, ha meghalsz, akkor visszaküld a program a pálya elejére és újragenerálja az ellenfeleket és az akadályokat is - mondom neki
- Csak rajtad áll meddig tart megcsinálni. Ja és vigyázz a csapdákkal. - kuncogok. A játék első harmada az ügyességről szól ugrálni, lendülni, harcolni kell. Pontosan, előtte pedig egy vödör víz lebeg. Yuusuke-sannak talán kardot generálnék bele, de Miyunak víz kell fegyverként. Igaz ha nagyon rafinált, víz helyett más folyadékot is használhat esetleg, mint vért, izzadságot, bármit. Igaz ki tudja kiterjed e ezekre a képessége.
- Mindent bele ^^.- biztatom a lányt kedvesen. Majd hátradőlök és nézem a műsort. Azt persze nem árultam el, hogy a programból csak akkor tud kijönni, ha megoldotta a pályát. Az altató logaritmus csak akkor nyit, ha túljut a pályán és csak akkor nyitja a következő kaput. Én sem tudom kihozni addig. Kénytelen lesz végrehajtani .

Nagy szemekkel pillantottam Masamune~sanra, és próbáltam uralni teljesen kusza érzelmeimet, amik lassan elöntöttek. Sosem tartottam szentimentálisnak magam, elvégre visszahúzódva, szerény számú ismerőssel kapcsolatot tartva éltem ez idáig, a Daitenshi tagjainak száma sokszorosan meghaladja ezeknek az embereknek a számát. Mégis olyan ellentmondásos volt, ahogy kavarogtak bennem a dolgok, ám egy valamit biztosan tudtam, ha törik, ha szakad, bizony futnom kell… Nem tehettem róla, egyszerűen, akár egy bakfis nyargaltam el a férfi mellett, az egyik sarkon majdnem elcsúszva mezítelen talpammal, de hangosan nevetve megkapaszkodtam, és néhány kört szaladtam Masamune~san körül. Szökdeltem, ugráltam, és kezeimet kitárva pörögtem, amíg el nem szédültem. Természetesen eddig sem feledkeztem meg arról, hogy odafigyeljek a környezetemre, és a legkisebb veszélyre is valószínűleg a tudós mögé ugrottam volna, azonban nem úgy tűnt, mintha bárki is ebben a percben szeretne az életemre törni. Engedelmesen sétáltam be a terembe, nem igazán értettem, miért is kell tesztelni, hiszen erőm teljében voltam. Azt hiszem sokat számított, hogy ezúttal nem kellett már tartanom attól, hogy egyszerűen lekaszabolnak a shinigamik, hiszen hozzájuk hasonlóvá váltam. Talán nem egyenrangúvá, de ezután senki sem mondhatja, hogy nem vagyok élőlény, nem titulálhatnak eszköznek, egyszerű fegyvernek.
Ökölbe szorult a kezem, az árulás érzése mélyen belém mart, sokkalta, mint azt megszoktam, igen ritkán voltam dühös, és tettlegességre még ritkábban vágytam, abban a pillanatban mégis azt éreztem, hogy az ezért felelőseket képes lennék megölni. Enyhe rémület futott végig rajtam, de közel sem az eszköz, vagy Masamune~san miatt, inkább attól tartottam, hogy ezek a kósza gondolatok nem csupán időlegesek lesznek, hanem esetleg véglegesen ilyenné váltam. Meglepett volna, ha képes lennék olyasmire, mint valakinek a meggyilkolása, csupán a bosszú kedvéért. Lehunytam a szemem, mélyre szívtam a levegőt, és lassan kilélegeztem, hogy kitisztuljon a fejem, és képes legyek a feladatra koncentrálni.
Felnyitva a szemem, végigtekintettem a pályán, első nekifutásra nem tűnt olyan nehéznek, elvégre évekig edzettem ügyességre, hogy bármilyen helyzetben képes legyek a lehető leggyorsabban kereket oldani. Kiropogtattam ízületeimet, nem lett volna jó, ha meghúzom valamimet, miközben a feladatokat végzem, nem szerettem volna hollow eledel lenni. Az előttem álló vödörnyi vizet egyszerűen vettem magamhoz egy húzó mozdulattal, majd alig észrevehető ujjmozgással kezdtem a derekam, a karom, és a lábaim körül keringetni, hiszen így volt a legkönnyebb irányítani a későbbiekben. Még egy utolsó mély levegőt vettem, aztán neki iramodtam, az előttem lebegő érméket felszedve haladtam. A magasabbnak tűnő akadályokat egy jégből készített dobbantóval vettem be, aminek elkészítése koncentrációt igényelt, de így sokkalta gyorsabban tudtam haladni, mintha a leomlott falon keresztül másztam volna. Akárcsak a Tamachi~sannal végzett edzésen ezúttal is a gyorsaságra, és a precízen eltervezett és végrehajtott támadásokra, és mozdulatokra koncentráltam, hogy egyetlen felesleges se legyen közöttük, hiszen az energia- és időpazarlás lett volna. Az első felém guruló, égő hordót egy toló mozdulattal, és nagyobb mennyiségű vízzel oltottam el, majd futtomban át is szökkentem felette, ám a mozdulatot nem megfelelően kalkuláltam, mert túl közel érkeztem az egyik hollowhoz. Felemelt kézzel jégpajzsot vontam magam köré, ám aztán kénytelen voltam felvenni vele a kesztyűt, és leengedve a jégvédelmet, egy köríves rúgást indítottam el, ami nagy erővel csattant a lényen, ám én magam is a pálya elejére kerültem, ismételten.
Ebből kénytelen voltam levonni azt a következtetést, hogyha hozzáérek ellenfeleimhez, egyszerűen magam is meghalok, valószínűleg valamilyen külső méreggel vannak felszerelve, legalábbis erre tudtam gondolni. Nem estem kétségbe, újult erővel és lendülettel indultam neki, miközben derekam, és végtagjaim körül keringettem továbbra is a vizet. A kisebb-nagyobb akadályokat, melyek egyszerű ügyességet kívántak, sokkalta könnyebben vettem, mint első alkalommal, semmi bizonytalanság nem maradt bennem, tudtam, hogy képes leszek anélkül végigvinni a pályát, hogy többször meg kellene halnom, elvégre az életben nincs második lehetőség. Ezúttal nem csupán eloltottam az égő hordót, hanem egy jég pecekkel meg is állítottam, majd egy szökkenéssel, és némi egyensúlykereséssel megálltam rajta, hogy ekként a felém közeledő ellenfelet harcképtelenné tegyem. Megemeltem jobb lábam, és egy oldalról indított rúgással egy éles jégsarlót indítottam felé, ami pontosan a derekánál szelte ketté, ezután pedig a lendülettel le is csusszantam a hordóról, hogy folytassam utamat a zászlóig. Az előttem magasodó, kissé háborús övezetre emlékeztető Seireitei utca tökéletes játszótérnek bizonyult megújult testem kipróbálására. Néhányszor úgy oldottam meg a szörnyek likvidálását, hogy a leomlott falrészen egyszerűen felfutva a tetőn folytattam utam, és az onnan lerúgott cserepekre fagyasztottam ékformában a vizet. Nem hagytam magamnak pihenőt, ott lobogott tőlem nem messze a zászló, ami azt jelentette, hogy ezt az akadályt is sikeresen vettem, innentől kezdve nem kell tartanom attól, hogy egyszerűen végeznek velem.
Izzadság csordult végig tagjaimon, éreztem, ahogy lefolyik a bőrömön, és ez megborzongatott, ami csupán egy pillanatra, de elég volt, hogy elterelje a figyelmem, így megcsúsztam a tető egyik cserepén. Ijedten tekintettem a három méter mélyen rám ácsingózó hollowokra, és átkoztam saját figyelmetlenségem, ami új testem miatti örömből adódott. Próbáltam tompítani az esést, ám valahogy még sem estem már, hanem enyhén biztos állás után kalimpálva a levegőben álltam. Olyasfajta bizsergést éreztem a lábamban, mint amikor a vizet szoktam összegyűjteni a környezetből, ám talpam alatt semmilyen ehhez hasonló nem volt. A nagy kapálózásban majdnem lementem hídba is, ám végül sikerült valahogy megállnom, ám kétségbeesetten tekintettem körbe, hiszen fogalmam sem volt, miként is vittem végbe mindezt. Ismerős technika volt, hiszen néhány shinigamitól számtalanszor láttam már, ahogy megállnak a levegőben, vagy szemnek követhetetlenül gyorsan mozognak, ám sosem gondoltam volna, hogy magam is képes lehetek majd ilyesmire, és arról főleg nem, miként is kellene ezt csinálnom. Végül arra a döntésre jutottam, hogy addig, míg meg nem tanulom teljes mértékben, jobb nem kockáztatni, ezért a vízből gőzfelhőt vontam magam, és az alattam masírozó hollowok közé, majd a jótékony takarásban előre rugaszkodva, és lepottyanva néhány mozdulattal összefagyasztottam őket, ezáltal megtisztítva a zászlóig vezető utat.
Hősnek éreztem magam, hogy a viszonytagságok, és ismeretlen gondolatok, érzések ellenére is teljesítettem végül a feladatot, még ha nem is elsőre. Az utolsó métereket szinte mosolyogva tettem meg, mintha csak élvezném a csatában fölényem, a győzelem ízét, pedig azelőtt mindenfajta konfliktust kerültem, nem is igazán akartam harcolni. Egyszerre volt mámorító, és szomorú az, hogy milyen áron tudtam teljesíteni a pályát, bár nem a hollowokat sajnáltam, hiszen ha nem is tudtam volna, hogy csupán hologramok, akkor is végeztem volna velük, lévén ez a dolgom. Inkább az volt, ami kissé letörté tett, hogy úgy éreztem, ilyen az új Én. Gyors, átgondolt, de mindenekelőtt kétségektől mentes, ha az ellenfelekről van szó. Nem szerettem volna belefásulni ebbe az egészbe, inkább éltem volna az újonnan kapott lehetőséggel, és kissé kevesebb félsszel, mint amiben eddig részem volt. Mély sóhajjal nyúltam a zászlóért, és szomorkás mosollyal vettem el. Ez a záloga annak, hogy túl vagyok egy megpróbáltatáson, de vajon ez az utolsó volt, vagy inkább az első? Nem igazán tudtam, de azért intettem Masamune~san felé, hogy végeztem, ha időközben elbóbiskolt volna.
- Jól teljesítettem, doktor bácsi? ^w^ - Nevettem el magam. Nem volt helye kétségeknek, ezt vállaltam, ezzel fogom végig csinálni, ha törik, ha szakad.

A kis tündérkének beletelt egy kis időbe míg ráérzett, miként is megy ez. De ami azt illeti, a vártnál sokkal jobban teljesített. A mutatók az egekben ugrándoztak. Már-már Raiden azon kezdett el reménykedni, hogy Miyu elsőre képes lesz véghezvinni a programot. Közepes erősségre állította végig. Nem túl könnyű, nem is olyan nehéz. Majd lerágta a körmeit, ahogy a kijelzőn figyelte a mozgását. 
- A fenébe! Olyan közel volt :3. - káromkodott, halkan mikor Miyu megrúgta a szimulációban a szörnyeteget. Visszakerült a játék elejére.
- Majdnem sikerült neki!- hitetlenkedett a székben és vigyorgott. - Ügyes, nagyon ügyimügyi. Gambateneee Miyu-chan>.<- szurkolt a kivetítő másik feléről. Még az is könnyen meglehet, hogy ő maga, jobban izgult, mint Miyu-chan, aki valóban harcolt odabenn. Nagyon megörült, amikor másodjára is bátran nekiindult a szimulációnak és nem kedvetlenedett el. Az elkövetkező pár sikertelenség is épphogy hajszálon függött. Figyelte a mozgást, ahogy használja fel az erejét és ahogy mozgatja a vizet. Mindez egészen lenyűgözte. Úgy érezte Miyuból egyszer, ha ő is akarja, nagyon erős harcos lehet. Most már nincs bekorlátozva, innentől kezdve a határ a csillagos ég. Miyu ugyanis hibrid. Nem volt benne biztos, de úgy vélte, talán rá nem feltétlenül vonatkoznak azok a szabályok, amik rá, egy shinigamira igen. Miyu kapott vaizard elemeket is, Shizune-tól és Yuusukétól. Meglehet, azon a határon, ahol egy shinigami lehetőségei végéhez érnek, neki nem kell majd megállnia, és az is lehet, hogy a felépítése miatt, amit Raiden, mondhatni tökéletesre tervezett, talán még lassabban, vagy egyáltalán nem fog öregedni. Mindez azonban még jó ideig nem fog kiderülni. Most ennek az aprócska leánykának kellett megoldania ezt, a jelenlegi erejével. Ám a potenciál... a jövő, az ő kezébe került.
Ez a szabadság maga. S néhány próbálkozás után végül elérte a célt. Átment a próbán. Semmi fura anomáliát, instabilitást, fluktuációt nem tapasztalt. Úgy vélte, itt az idő egyel tovább lépni. Bekapcsolta a mikrofont.
- Nagyon szép volt Miyu-chan, ügyes vagy, úgy tűnik az áramlás stabil, nem lépett fel komplikáció és semmi jelét nem látom annak, hogy új formádban bármi hiba lenne. - közölte a mikrofonba izgatott hangon. Szinte érződött belőle a siker és az öröm. Majd újra közel hajolt a kommunikációs pulthoz.
- Gratulálok, teljesítetted az első szintet, most bemegyek. Az én felelősségem, hogy bevezesselek a shinigami alapkiképzésébe. - mondta titokzatos sötét hangon. Mintha, egy ici-picit fenyegető él is bujkált volna mély hanghordozásában, de lehet csak a dörzsölt ravaszság hangja. A virtuális környezet leomlott, fehér formázatlan tér maradt utána. Eltűntek a falak ,a szörnyek minden. A fehér űr közepén lebegett. Pár pillanat múlva a fényen egy kis sistergés és szemcsés betöltés után Raiden lépett elő.
- Ez még mindig csak szimuláció, ám ez már kicsit komolyabb lesz. Most megtanítalak a shunpóra. Meggyőződésem, hogy képes vagy rá. Ebben a feladatban én leszek az ellenfeled, és egyetlen feladatod, hogy hozzám érj. Ám futással nem fogod tudni elérni. Az előző játékban, egy pillanatra megálltál a levegőben... biztosan érezted az energiát, ami áramlik körülötted. Nos, ezt kell felhasználnod, ha véghez akarod vinni a feladatodat.- Ismertette a kihívást Raiden. Miyunak nincs ideje végigtanulni az akadémián, és kötve hiszi, hogy ha lenne is, engednék neki. Egyelőre úgy vélte, bölcsebb, ha senki nem tud Miyu hibrid természetéről. Meg kell védenie ezt az új létformát. Ez egy teljesen új út. Nem is baj, hogy számára mindent most előröl kell elkezdeni megtanulni. De nem fecsérelte tovább az időt, hanem könnyeden a kardjához nyúlt.
-Jah igen, majd nem árt kitérned a támadásaim elől ^^, mert ha eltalál eléggé fog fájni, bár a program számomra lekorlátozza a felhasználható erőt, nem lesz halálos. Kokutan no Makase - sötéten elmosolyodik. - Migakeru! - Hangzott fel a parancs. Végigzengett az üres fehér semmin. Elektromos zúgás morajlott fel a férfi alakja körül. Levedlette kedves, előzékeny mosolygós valóját. A tekintete olyan izzó, akár a tomboló förgeteg, mély méregzöldben pompázott. Miyu hirtelen megérezte a kiáramló reiatsu nyomását. Már dördült is el felé az első villám. Raiden nem mozdult el a helyről, nem állt szándékában komolyan ártani Miyunak, de jól tudta, hogy a lelki erő, legjobban nyomás alatt szabadul fel. Így nem viccelt, nem mellé célzott. Erejének csak negyedét engedélyezte a program felhasználni. Most nagyjából egyenlő erősek, ám még így is kihívás lesz Miyu számára, hisz a megtanult tapasztalatból és tudásból semmit nem vesztett, játék ide-oda.