Már megint te? (Wolloh vs Taki part 2)

Tárgy: Már megint te? (Wolloh vs Taki part 2) Csüt. Aug. 09, 2012 10:44 am

Újra ki kellett mozdulnom Las Noches és Hueco Mundoból. Újra lélekre akartam vadászni, egyedül akaram lenni újra, kikapcsolódni, újra női lélek ízét érezni a számban. Indulás előtt az egyenruhám egyes részeit leraktam a szobámban, kalapomat, szemüvegemet, kabátomat és mellényemet, valamint kesztyűimet, aztán indultam is. Viszont tudtam, hogy az erőm túlzottan feltűnő, így sajnos mikor még csak Las Noches folyosóin haladtam Hueco Mundo sivatagába, már számítottam arra, hogy bármikor egy shinigami érkezhet hozzám. Nem volt kellemes gondolat, viszont az, hogy újra nőkre vadászhatok fel virágozta a gondolataimat. Mikor kiértem a sivatagba gargantamat megnyitottam Tokyo városára, mivel ott akadtam bele abba a nő shinigamiba, aki elől menekülni kényszerültem, de most már erősebb lettem talán készen állok a revansra.
Sötét volt a nap talán már le ment, s még az ég is borús volt, esőre állt, a szél erősen fújt. Nem a legjobb viszonyok voltak ezek a harcra, de nem éreztem egyelőre shinigami jelenlétet, ezért felcsillant egy halvány remény, hogy most mégse futok bele egy shinigamiba se. Múltkor egy parkban lopta el az étkemet az a nő... valamilyen Kira, Chikanatsu Kira a 2. osztag 5. tisztje, igen az a szégyentelen shinigami némber lopta el a falatomat. Így újra ahhoz a parkhoz mentem, s rövid várakozás után megláttam az új áldozatomat, egy sportos, fekete, rövid hajú nőt vettem üldözőbe. Direkt nem akartam utolérni, élveztem a hajszát, a sikongatásait, a félelmet az arcán, már-már éreztem is a félelmet,m int vadászkopó az űzött vad nyomában. Egy gyárterület szerű helyre értünk be, s még az eső is elkezdett esni, így a terep viszonyok kevésbé voltak megfelelőek egy harcra, szóval egy sonidoval beértem a nőstényt, s felfaltam.
Alig, hogy végeztem a nővel máris érzékelhetővé vált egy shinigami. ~Na most revanst vehetek a múltkoriért!~ A gyár egy magasabb pontját kiszemeltem, s oda sonidoztam, aztán vártam a shinigamit. Amíg vártam Pesquisaval felmértem, hogy tényleg az a 2. osztagos liba-e vagy sem. A technika által letapogatott, felderített lélekenergia bár ismerős volt, de nem a nőstényé volt, nem-nem egy másik "kedves ismerősé". Egy fiatal, de nem gyenge, s ő is pusztakezes harcos, viszont szeret mágiát használni, gyors, s kicsi. Természetesen úgy helyezkedek, hogy számomra szemből jöjjön, így mikor már láthatóvá vált egy cero-t indítottam meg felé üdvözlésképpen, bár ameddig vártam az eső csak erősödött, s már-már viharrá nőtte ki magát, s villámok is elkezdtek cikázni a háttérben.
- Már megint te? Kaminari Taka? - Vettem fel egy védekező pozíciót.

Tárgy: Re: Már megint te? (Wolloh vs Taki part 2) Hétf. Aug. 13, 2012 2:59 pm

A mai reggelen nem volt semmi dolgom, tegnap elintéztem minden papírmunkát előre. Akkor örültem neki, hogy jól haladok és legalább kevesebb marad mára, de így belegondolva, unatkozni fogok. Vajon mit csinálhat most Tsuki? Talán... Az elmélkedésem egy pokollepke törte meg. Anno megkértem a 12. osztagot, hogy egy bizonyos arrancarhoz külön engem értesítsenek. Ez az arrancar nem más, mint Alucard. Azt mondta még lesz visszavágó, de csak a nagy szájának tituláltam a dolgot, ám most egész másképp tűnik a dolog. Azonnal siettem a Senkai kapuhoz, és már indultam is az emberek világába. Most kivételesen nem kellett más országba mennem, mivel Tokyoban bukkant fel ez a szerencsétlen. Érkezésem már nem volt túl vidám, mivel esett az eső. Nem mintha nagyon utálnám, sőt szeretem is az esőt, de nyugodt alkalmakkor, mikor élvezhetem picit. Ám ez a helyzet egyáltalán nem mondható nyugodtnak. Valamennyire már ismerem az ellenfelemet, s ellenőrzöm a lélekerejét, amennyire kitelik tőlem. Pontosan nem tudom hogyan, vagy mennyire de erősebb lett. -Uchirase Raimei!- Adom ki a shikai parancsot. ~Vadász idény van társam, remélem az időjárás is kedvedre való.~ Mondtam, miután egy hatalmasat villámlott felettünk. Ahogy haladtam egy gyártelepre érkeztem, s eddigre már nagyjából feltöltődött a technikám. Látom ahogy már messziről támadni akar. A bunkó mindenit, még csak nem is köszön! Ismerős a dolog, már nem egy ilyennel találkoztam, ráadásul az övével is. Azonnal megtettem az ellenlépéseket.- Bakudou 65: Toransu Samenkyou!- A kidou megidézésekor a hátam mögül egy háromoldalú tükör jelenik meg, melynek hála el tudom nyelni a cero egy kis részét, s teljesen ártalmatlanítani a technikát. Sajnos ez közvetlen közelről harc közben nem biztos, hogy sikerülni fog. Nem lenne jó hagyni kárba veszni ezt a kedves kis ajándékot, így útközben fel is használom, hogy megidézek még egy kidout, s szerencsére még a fenntartására is elegendő egy ideig. -Hadou 44: Kokutan Kou!-Előtte nem messze megállok a levegőben, majd felvettem a harchoz az alap állást.- Már megint én Alucard. Ha jól rémlik említettem legutóbb, hogy direkt kérni fogom, hogy szóljanak, ha a körzetembe látogatsz. Csak nem valaki mást vártál? Azon gondolkozom, hogy lassan fogadni kellene, hogy vajon még hányszor éled túl a velem való találkozást. Bár azt hiszem most nagyobb számot mondanék, mint legutóbb. Bár való igaz, hogy nem túl fair ajánlat tőlem, hisz eddig csak Diego volt az, aki komoly problémát okozott. Az utóbbi időben nem volt túl sok küzdelmem, úgyhogy remélem megmozgatsz ezúttal.
Ahogy ezt befejeztem egy shunpoval mögéje kerültem, és már ment is a teljes erejű csapás, mely ha talált sem okozott különösebb sérülést, legalábbis az ütés nem, az utána következő a legutóbbitól teljesen más szinten álló elektromos támadást érkezik. S ha eléggé kapott belőle egy kidou-t is megeresztek beléje.- Juugeki Byakurai!- Vöröslő villám irányul az ujjamból az eltalált hely felé. Éreztem, hogy sokkal keményebb a bőre. Hierro, vagy mi ha jól emlékszem. A leghatékonyabb, ha egy helyre összpontosítom a támadásaimat igaz? Legalább hasznát veszem az idióta kombinált támadásaimnak.
Amennyiben célt tévesztett a támadásom. Egy újabb shunpóval kerülök nem túl messzire, de tisztességes távolságba. - Huh? Egész jó. De vajon meddig elég?- Természetesen csak szavaimban vagyok pökhendi, nem becsülhetem le az erejét. Legutóbb egy ilyen támadás padlóra küldte volna. Bár vannak módszereim, melyekkel megfűszerezhetem a harcot, de nem szabad mindent az elején kijátszani.
Most én állok be védekező állásba, nem akarok azonnal fejest ugrani az egészbe.- Tényleg, mi legyen a fogadás tétje? Vagy ha ez nem tetszik, akkor fogadjunk a végeredményre. Nekem édes mindegy.- Egy frászt mindegy, de valamivel szóval kell tartanom. Ha sikerült a támadásom azért, hogy újra feltöltődjön, ha nem akkor azért, hogy kitaláljak valamit amivel már eltalálhatom.

Tárgy: Re: Már megint te? (Wolloh vs Taki part 2) Kedd Aug. 14, 2012 7:06 am

A cerom nem láttam pontosan, hogy el találta-e vagy sem, mivel az eső igencsak zavarta a kilátásomat, hogyha tudom, hogy ilyen időjárást kapok, akkor mégiscsak hoztam volna a kalapomat. De nem hoztam, így az eső a képembe esett, mivel valami itt légörvényeket kavart folyamatosan, szóval nagyjából akár merre néz az arrancar az eső a képébe hullik. Kisvártatva nem messze tőlem.
- A fogadás jól hangzik, de a fogadást szűkítsük le erre a rövidebb időre! – Vágtam a szavába. – Hogyha a harcunkat megúszod villámcsapás nélkül – mutatok az ég felé közben, ahol, mintha a természet is engem pártolna éppen ekkor cikázott végig egy villám – akkor elmondom, hogy kit vártam. Viszont, hogyha benyelsz egy villámcsapást, akkor viszont gyávaként el kell menekülnöd! Benne vagy?
A kis pimasz valamikor Diego-sannal is megküzdött, és volt képe túlélni, de lehet, hogy akkor Diego is gyengébb volt. Aztán ahogy befejezte a a sonido szerű technikájával eltűnt a szemem elől, túl gyors volt, hogy követni tudjam, de mivel múltkor is hátba támadott ilyenkor, így nem ért meglepetésként, mikor öklét újra a hátamban éreztem. ~Már megint ez a taktika?~ Ahogy az ökle hozzám ért én már fordultam is volna kar lendítve, térdeket összerogyasztva, hogy arcon találjam, de közben több dolog is történ, első, hogy megint a shikaitechnikáját használta, ami a múltkorinál nagyobb fényjátékot eredményezett, s az ingem nagyobb részét megsütötte némiképpen. Másodiknak meg ott volt az, hogy miközben fordultam meg egy pocsolyában elcsúsztam, s hanyatt estem, így csupán pár esőcseppet sikerült szét vernem, de mintha a shinigami lábát is eltaláltam volna, mert éreztem, hogy lábbal is elkaszálok valamit, amit hirtelen lábnak tudtam beazonosítani. Mivel a fekvőhelyzet nem volta a leg biztonságosabb helyzet, ezért fél pillanattal a „láb” elkaszálása után baloldalra gurultam nagyjából hármat, aztán talpra vetődtem, s sikerült újra elesnem. >.>
Pontosabban most nem esnem, hanem zuhannom, mivel az épület széléhez gurultam ügyesen, s az újabb pocsolya pont a tető szélének másik oldalára dobott. Ahogy földet értem nem tudtam eldönteni, hogy ez a tökmag shinigami vagy a pocsolyák a veszélyesebb ellenfeleim. Filozofálni nem volt időm, hiszen bármikor itt teremhet, így nem sokkal a földbecsapódásom után arrébb vetültem, s aktiváltam a Lágrima képességemet. Bár ezt a képességemet nők becserkészésére szoktam használni, de bíztam benne, hogy ez a shinigami kölyök részvétet fog érezni irántam, hiszen mégis csak egy gyerek képét mutatom, vagyis egy gyerek alakjába vagyok bele bújva. Ebben az alakban a falhoz bújtam, s ott sírtam-rítam, hogy „ne báncson”, „ne faljon fel”, „adja vissza az anyukámat”, „félek”, meg hasonlókat.
Reméltem, hogy Kaminari hamar megtalál, mert nem tetszett nekem ez a kiszolgáltatott helyzet, bár jobban belegondolva itt egy shinigami a közelemben, múltkor is hamar érzékelte a silbidom által oda hívott lidérceket, szóval fajtársaimtól nem kellett tartanom. Talán földet érés után be kellett volna játszanom újra, de még nem volt semmi sem veszve, hiszen később is szólíthatok hollowokat. ~Mihelyt rám talál, egy ideig még adni fogom az ártatlant, hiszen a lelkeket a kardjuk végével küldik magukhoz, így lehet, hogy sikerült rávennem, hogy shikaierejét zárja vissza a kardjába, akkor fogok vissza változni és támadni, igen ez már nem egyszer bejött, most is sikerülni fog. Sikerülnie kell.~

A fogadás, amit mondott eléggé necces volt, hisz nem kell egy zseninek lenni, hogy kitaláljam tökéletes villámhárító vagyok a környezethez képest jóval eltérőbb potenciálommal. Azonban megérte kockáztatni, egy ilyen gyár remek szolgálatot is tehet, például Faraday vagy mifene kalitkaként. Elcikázott a fejünk felett egy villám, szerencsémre nem volt különösebben nagy, így csupán a felhőkben szaladgált.
-Legyen! De rád is vonatkozik, ha téged csap meg a villám te menekülsz gyáván!
Kiáltom vissza, mert kissé feltámadt a szél, és ez nem kedvez a kommunikációnak. Azonban a tetteknek már annál inkább. Ismételten sikerült elkapnom, mint legutóbb, de a nyomorult hierrója, mintha még vastagabb lenne, s így alig tud érvényesülni a zanpakutom hatása. Azért szó mi szó, bőven elég volt, hogy leterítsem, hát igen nem a semmiért.... A következő gondolataimat felváltja a zuhanás, ugyanis eltűnt a talaj a lábam alól. A kellemetlenebbik része az egésznek az volt, hogy úgy ahogy van lendületből fejeltem meg az arrancar kőkemény ostoba fejét. Ezután a saját kobakomat fogva próbáltam megszabadulni a fájdalomtól, még elment volna, ha fel vagyok rá készülve, de így rohadtul fájt. Kész ennyi volt, ezért kinyírom, erről is ő tehet! Fogtam rá a saját hülyeségemet, hogy nem vetettem meg eléggé a lábamat.
-Hadou 50: Rei no kuron!
Hoztam létre két klónt, s indultam, hogy megkeressem. Ám ekkor az egyik énem rálépett valami síkos részre a tetőn, s eltűnt a mélységben. A másik énem ugrott utána, hogy megnézze, rendben van-e, de a vihar miatt nem látta az alig két méterre lévő oszlopot, amit így telibe kapott. Hát ez az én szerencsém. A harmadik énem pedig elindult arra, amerre a kivégzendő egyént sejtette.
A második énem még ölelgette egy picit az oszlopot, hisz még első fejfájása sem múlt el, máris gyarapodott egy újabb fej, és ágyékfájással.
Az első énem egy szép hasas bemutatása után vagy fél percig kiterülve feküdt a betonon, majd feltápászkodott, s szédelegve megindult valamerre, nem sokkal ezután koppant a gyár falán, ahogy elérte a már stabilitást nyújtó területet. Itt vett észre egy apró gyereket, akit először nem is értett, hogy mit akar. Hablatyolt itt össze-vissza mindenről. Idejövetelkor csak a lidérc lélekenergiája volt, most meg ez. Nem volt mit tenni, hisz csak útban lenne, s elég nagy megrovást kapnék érte, ha veszélyeztetném egy lélek épségét. Épp ezért feloldja az első énem a shikait, s megpróbálja egy Konshou-val átküldeni.
Nagyjából ekkor éledezik a második énem.
A harmadik énem, meg... Nos rossz helyre lépett, s így a gyár rozoga tetejének köszönhetően eltűnik, mint az úszó, minek végén a horgot elkapta egy nagyhal. Viszonylag hangosan érkezik meg, ez annak is köszönhető, hogy út közben pár vasrudat is lelök a gerendákról. Az egyik ilyen éppen a feje mellett ér földet, s rezonanciája vészjóslóan cseng a fülemben, s lassan a kezemben lévő remegés is elhalványul, ahogy a rúd hangja is. Feltápászkodva körülnézek, s megpróbálok az arrancarra utaló jelek után kutakodni, ugyanis a lélekerejét egyelőre nem érzem.

Bár nem értettem tisztán, hogy mit mondott, hiszen a viharos idő még inkább viharosra fordult, de annyit kivettem, hogy elfogadta a fogadási feltételemet.
Tényleg sikerült kigáncsolnom, viszont ahelyett, hogy valamerre másfele esett volna, egyenesen lefejelte az arcomat, bár szerencsére a hierrom felfogta, de attól még nem volt sem kellemes érzés, sem kellemes látvány, ámbár szerencsére pillanatok múlva már az épület mellett feküdtem a földön, ezért nem kellett sokáig élveznem a shinigami kölyök közelségét.
~Hogyha nem siet, akkor a végén még teljesen átázok, és megfázok, ami teljesen nem hiányozna.~ Morgolódtam magamban, miközben Lágrima képességemet használva vártam, hogy Kaminari megérezzen. Bár csupán nagyjából 1-2 percet kellett várnom rá, mégis több tíz percnek tűnt.
Gonosz vigyor húzódott egy fél pillanatra az arcomra, mikor feloldotta a shikai-át, s ahogy felemelte, hogy homlokon vághasson én is feloldottam a képességemet. Ekkor már a gonosz vigyor ott volt az arcomon.
Igyekeztem nem hagyni neki időt arra, hogy meneküljön, hanem rögtön feje felé markoltam, hogy annál fogva, vagy ahol elérem, egy körívet leírva, a tengelyem körül megfordulva a gyár falába építsem, de nem merőlegesen, hanem hegyes szöget bezárva. Az akciómat, egy villám értékelte azzal, hogy a fal tetejébe csapott.
Hogyha sikerült a támadásom, akkor sem élvezhettem sokáig a cselekedetem gyümölcsét, mivel alig, hogy befejeztem az építkezési folyamatomat a fal felettünk lévő része úgy döntött, hogy meg kívánja nézni, hogy ki az, aki egy shinigamit, nem éppen Kőműves Kelemen módjára épített a falba, vagyis engem. Viszont a fal lelkesedése, hogy találkozzon velem akkora volt, hogy időm nem volt kitérni rajongói rohama elől. Így egy új rejtőzködési módszert volt szerencsém, vagy inkább balszerencsém kipróbálni, amit akár „Rejtőzködés lvl Peches Arrancar” néven is lehetne említeni. Viszont, hogyha nem sikerült megragadnom a shinigamit, akkor az eltúlzott lendületemnek hála a kezemet sikerült csak a falba építenem, s így is sikerült sajnos felkeltenem a fal érdeklődését az építész személyem irányába.
Hierro ide, hierro oda, hogyha egy legalább 5-6 méter magasságú fal rád omlik nem köszönöd meg. Nem tudom, hogy meddig rejtőzködhettem a fal maradványai, vagyis a téglák nem túl kényelmes takarója alatt, de sötét volt oda bent a rejtekemben, valamint a fejem is kóválygott mikor újra tudtam magamról. Minden erőmet, vagy legalábbis amit csak tudtam összeszedtem, s dacolva senor Gravitáció és a Tégla család összefogásával igyekeztem magamról ledobálni, magamat kiszabadítani a nem kért, de annál intenzívebben segítő rejtek fogságából. Számomra hosszú perceknek tűnt az a legfeljebb fél perc, mire újra a viharos, de szabad ég alatt és a gyár épületén nyílt új ajtó, vagyis inkább bejárat előtt állhattam.
Mivel nem volt kedvem villámhárítóvá lenne, ezért megindultam befelé az épületbe, ott talán még biztonságban is lehetek. Legalább a villámokkal szemben, hogyha mással szemben nem. Viszont alig, hogy megtettem egy lépést szívmegállító, hangos robbanásszerű hangot hallottam, aminek hála tompult a hallásom, és még sípolt is. Hogyha ez nem volna elég, akkor az amúgy is sajgó fejemnek több kisebb valami is nekicsapódott, nem kis erővel. Miközben befelé igyekeztem a hajamon végigsimítottam, ott ahol azok a valamik rám estek, s kezemet csodálkozva néztem, mivel tégla poros volt. És egyből leesett, hogy mi is történt, mély levegőt vettem, és hálát adtam magamban gyorsan a szerencsémnek, hogy legalább a villámcsapást meg úsztam, hogyha a kölyök támadását nem, a pocsolya gáncsolását sem, valamint a zuhanást, és a fal rám omlását sem.
Mihelyt a villámoktól biztos helyen voltam gyorsan körbe kémleltem a szememmel, hogy az a shinigami gyerek itt van-e a közelemben, hogyha nem láttam sehol sem, akkor a Pesquisa technikával is körbekémleltem, hogy itt van-e még, él-e még, merre lehet.
Akár tekintetemmel, akár a technikával, ahogy rátalálok, azon nyomban egy újabb, teljes erejű cerora kezdek energiát gyűjteni, hogy azzal megpróbáljam elsöpörni.

Első énem elég kellemetlen meglepetésben részesült, mikor megpróbálta az árva gyereknek tűnő arrancart átküldeni, amely kimerült a falba építésben. Ezt még túl is élte volna, ám az ezt követő falomlásban azonban életét vesztette. Talán még látta Alucard, ahogy ellenfele kevéske lélekenergiára bomlik, majd szétoszlik, mint a lehelet a hideg téli este. Ez a robaj térítette észhez a második énemet, aki már cselekedni is készült. Azonban most sem ment olyan gördülékenyen a dolog, mint azt tervezte. A lába beleakadt egy vezetékbe, s a magasfeszültségű vezeték kellemesen bizsergette testét, de rövid úton le is szakadt, s a leomlott falrésztől alig néhány méterre landolt a shinigami. Azonban mire ideért, már hűlt helyét találta az arrancarnak. A falomlást követő porfelhő az esőnek köszönhetően lassan kezdett eloszlani, s megpillanthatta a második Taki az ellenfelét. A harmadik énem is ebben a pillanatban ér be a látótérbe, s néz szembe Alucard-al, aki épp a ceroját készül ellőni. Hát szó mi szó, idegesítő egy technika, de most az egyszer nem bántam, hisz tökéletesen eltereli a figyelmét a második énemről. A hármaska sem tétlenkedik, hisz nincs kedve napozni egy ceroban, mert nagyon valószínű, hogy leégés lenne belőle.
-Bakudou 65: Toransu Samenkyou!
Három tükör jelenik meg mögöttem, s az érkező technikát elemére bontja, hogy beolvadhasson egy része a kidouhasználó erejébe. A meggyengült tetőszerkezet azonban nem bírta tovább, s beadta a kulcsot felettünk. Az omladozó fedél miatt meglehetősen nehézkes volt sérülésmentesen megúszni az egészet. Sőt mi több, hisz szerencsém úgy tűnt 180°os fordulatot vett, s ketteske fullra töltve shunpózott az arrancar mögé. Már emelte is a kezét, hogy végzetes markolásával elkapja ellenfele fejét, amikor a tátongó lyukon keresztül lecsapott egy villám. A többletfeszültség zabolátlanul cikázott a második énemben, s áthúzott egyszer a két tenyere között is, mely közrefogta Alucard fejét, így kellemes agymasszírozást kaphatott, ahogy az ezernyi volt futkosott az agyán. Bár tényleges, hosszú távú károkat nem okozhatott az arrancarban, s mivel közvetve kapta a villámot így az nem csak gyengült, hanem még csak érvényes találatnak sem számított. Azonban tökéletes lehetőséget kínált, hogy a harmadik énem kivégezhesse.
-Juugeki Byakuria!
Egy dolog nem került bele a halálpontos számításba, ez az óriási balszerencse, mely a mai napon kísérte. A leomlott tetőszerkezet egy darabja beleakadt egy darukábelbe, s ide-oda himbálózása közben jól tarkón vágta hármaskát, s ez kicsit beleszólt a kidou irányába, mely így tökéletes headshot-ot adott ketteskének, aki azonnal bele is halt. Klónjaim a végletekig ki lettek használva, hisz ha én követem az útjukat már kétszer is meghalhattam volna, bár fene tudja. Ha a második én lettem volna én, akkor nem vagyok én, hogy fejbe lőjem magam, vagy mifene. Ez a gondolatmenet kusza volt, ahogy a fejem sem volt éppen tiszta az iménti tockosnak köszönhetően. Azért mutogatni próbáltam a volt klónom helyére.
-A.. auz...Az nem ért, nem engem talalalált el.
Aztán tüsszentettem egyet, a kellemetlen szag miatt. Alaposan belefájdult a fejem, de valamennyire kitisztította a homályos gondolataimat. Annyi szent, hogy innen távozhatnékom támadt, mivel nem mást éreztem, mint gázt. Nem elég, hogy a technikáink 99%-a képes berobbantani, arról nem is beszélve, hogy szerintem csak a mázlin múlik, hogy a passzív szikrázásom még nem lobbantotta be. Mivel ötletem sem volt, hogy mennyire sérült, vagy hol a gázvezeték, így az egyetlen biztonságos irányba menekültem. Felfelé, közvetlen a tető alá.

Minthogyha láttam volna, ahogy szemcsékre bomlott volna a shinigami, viszont a jelenlétét mégis éreztem. Így arra tudtam gondolni, hogy vagy valami különleges shinigami technikát láthattam tőle, vagy csupán egy klónt pusztítottam el. Miután a fejem felett villámcsapástól felrobbant egy tégla, bevonultam a gyár épületébe, ahol nem kellett sokat keresnem a shinigami kölyköt, hiszen jóformán rögtön vele néztem farkas szemet. Ceromat készítettem, gyűjtöttem az erőt, s ellőttem. Viszont ez a lövés sem volt mindennapi.
Alig, hogy a ceromat megindítottam megéreztem egy újabb másolatot a hátam mögött, aztán fél pillanattal később láttam, hogy a látásom perifériájába az ujja vége belelógott. Valami nem túl kellemes, illetve aljas technikát, taktikát sejtettem meg így jobb könyökömet megindítottam, hátha megzúzhatom a bordáit. Viszont arra már nem biztos, hogy eltaláltam, mivel alig, hogy befejeztem a cerot… Nos… Az egész fejem bizseregni kezdett, főleg a hierrom. Valami elektromos technikát használhatott, megint, rajtam, mivel a bizsergéshez nagyon hamar éles, ordító fájdalom társult, s az egész testemet rázó izomrángás, remegés.
A hirtelen jött elektrosokk kényeztetését, szerencsére, nem élvezhettem sokáig, mivel nem sokkal az elektros táncom elkezdése után semmivé vált. Nem csak a kapcsolatom az elektromossággal, hanem a shinigami hasonmása is. Azt nem tudom, hogy hogyan, sőt igazából egy rövid ideig az sem tudott érdekelni, hogy a kiskölyök él-e vagy hal, mivel hiába szűnt meg a technika, még mindig rángtak az izmaim, s szokatlanul, furcsán bizsergett az… agyam. O.O

Szóval a felvillanyozó élmény utóhatása még nagyban élt bennem, valamint volt oly kedves és kissé el is fárasztott, vagyis ernyesztett, így remegve négykézlábra hullottam, s arra koncentráltam, hogy végre összeszedjem magam.
A tisztuló agyamba elsőnek a gyerek dadogása jutott be, valami olyasmit mondott, hogy valami érvénytelen, mert nem ő volt. Hirtelen nem tudtam, hogy miről beszél, feléje néztem, vagyis arra, ahol állt, de már nem láttam. Kisvártatva álmosság tőrt rám, s ahogy egy hosszabbat pislantottam minden értelmet nyert a fejemben, minden. Már tudtam, hogy a másolatába villámcsapott, amin keresztül az belém is belém jött. Így már érthető volt a felvillanyozó elektros tánckényszerem. Egy villámtól kaptam elektrosokkot. Talán csupán azért élhettem túl, valamint elmém talán azért nem sérülhetett, vagyis nem éreztem, hogy az utóbbi sérült volna, szóval azért, mivel arrancar vagyok. ~Hogyha, ennek a kis shinigaminak a fejét elvinném Räv elé, akkor talán valami dicséret félét is hallhatok tőle.~ Szippantottam egy mélyet a gázszaggal telített levegőből…
- Ez gáz. – Tértem magamhoz, s első nekifutásra a Cerom által talán kiütött lyukra néztem, viszont nem volt semmiféle lyuk arra felé, így talpra keltem, s azon falomlás felé néztem, amit okoztam, s aminek szép nagy résén keresztül bejöttem, viszont sok minden elzárta az utat, kezdve valami ponyvával, néhány vasrúdon keresztül, egészen… ajtó? o.O? ajtóig, sok minden. ~Hogyha villám jutott a fedél alá, a tetőn résnek is kell lennie.~ Futott át az agyamon a gondolat, s felnéztem, s láttam is a rést, ahol kiugorhatok. Talpam alá reiatsut gyűjtöttem, s már ugrottam is kifelé…
Alig, hogy elértem a rést hirtelen forróság öntött el, valamint minthogyha gázmeghajtásom lenne gyorsulni kezdtem. Igaz, hogy én is eregethetek, de azért ekkorákat nem szoktam. Neutral

Hogy hogyan értem az ekkorát? Nos úgy, hogy valami olyan lökő erőt biztosított számomra, hogy a viharos szél erejét ignorálva nyíl egyenesen az ég felé szálltam. Vagy legalábbis arrafelé indultam meg, de hogy merrefelé tartottam, azt nem tudom, mivel alig, hogy forró, hatalmas löketet kaptam egyszerűen elsötétedett minden körülöttem.

A tervem nem egészen úgy működött, mint ahogy kellett volna. Egy klón meghalt, mire egyáltalán célkeresztbe vehettem az arrancart. Itt rám kacsintott a szerencse, mivel sikeresen eltereltem a figyelmét, s már hajszálnyira voltam attól, hogy kiüssem. Aztán rá kellett jönnöm, hogy az a kacsintáshoz tartozott még egy mosoly is, de mindkettő tele volt gúnnyal és rosszindulattal. A villám szerencsére megviselte Alucardot, de sajnos nem ért. Nem, mintha nem verném örömmel meg saját kezűleg, de a mai napból már kezd lassan nagyon elegem lenni. Épp most kellett felmenekülnöm az elől, hogy magamra robbantsak egy egész gyárat. Az, hogy semmi sem szirénázott, és mozgolódásról sincs jel, mármint rajtunk kívül, akik már itt randalíroznak egy ideje jó jel. Elhagyatott gyár, így ember nem kerülhet elvileg bajba, és akkor talán én is megúszom a balhét, ha az egészet az arrancar tetteinek tudom be.
Megtörlöm a homlokom a felkarommal, mivel a páncélkesztyű még mindig rajtam van. Aztán, ahogy eresztem le a kezemet elnézek a vállam fölött, s egyvalami fut át az agyamon: „Bakker...” A két tüske között lévő szikrázást egyenesen egy rézkábelhez. Már shunpózik is kifelé, azonban nem jutok ki időben. Valami pajzs technika kellene, amivel ezt ki tudom védeni. Az egyedüli a vízburok, ami égés ellen védene, de lassú, és nem a legjobb. Belenyugszom, hogy ez minimum nagyon fájni fog. Valahogy sikerült jól megúsznom az egészet, még a ruhámból is maradt egy kevés. Már elkezdtem örülni, hogy egész könnyen megúsztam. Nagy hiba, ez a nap még mindig tartogatott meglepetéseket, mely ezúttal egy meglehetősen nagy sebességgel közeledő pörgő fél ajtó volt. Szinte reflexszerűen használtam a gyűrűmet, s teleportáltam ki az útjából. Vettem egy 180°os fordulatot, és jó hangosan adtam ki magamból a győzelemittas szavaim.
-HÁHÁHHÁhá! Ez nem jött be, nem tudom mi a fene folyik itt ma, de ezúttal nem kapsz el, hallod?! Engem aztán ne..
Valaminek, vagy valakinek nem tetszhetett ez, mert egy hatalmas tockost adott egy ajtófélfa, ami ketté is tört. Ernyedten zuhantam, s ég tudja hová érkeztem. Amint magamhoz tértem megláttam a mellettem fekvő arrancart. Ezúttal megölhetem, akkor érdekli a halált a fogadás. Feltápászkodom, majd erőt gyűjtök, hogy a Hierrója ne legyen képes túlságosan kitartani, vagy legalább második ütéssel bezúzhassam a koponyáját. Emeltem a kezem, ekkor tért magához, de késő. Az arcomon széles vigyor terülsz szét, majd megindult a kezem.
-Mázli!
Mondtam, ám ezzel végzetes hibát követtem el. A következő pillanatban már vízszintes irányba szálltam hála annak, hogy a gyakorlatilag három tartóoszlopból, mely a felettem lévő falrészt tartotta egy beadta a kulcsot, s isten tudja mi, mint egy golfütő csapott el, s lőtt velem gólt néhány méterrel arrébb. Őszintén szólva lassan kezdtem eljutni arra a szintre, hogy egy átlagos pocsolyától is féljek. Jó, ez kicsit durva, de komolyan ránk jár a rút ma. Óvatosan talpra kecmergek, aztán szembenézek Alucarddal, s komoly tekintettel teszek feléje egy lépést, majd még egyet már nem. Egy apró tócsának tűnő részbe lépve úgy merülök el, mint kalapács a tengerbe. A pillanatnyi sokk, hogy egy pocsolya is megtámadott elvesz néhány másodpercet, de aztán egy shunpóval török ki.
-Kicsit forró volt a gázrobbanás, le kellett hűtenem magam.- Mondtam egy random kifogást, ez egyszerűen túlságosan zavart, hogy beismerjem. Nagy levegő kifúj, majd beszéd. -Nekem kezd elegem lenni a mai napból, neked mi a véleményed? Szerintem a villám elmarad, nem csap kétszer egy helyre. Mellesleg ennél rosszabb már nem lehetne.
Mondom, mert tényleg, ezúttal egy döntetlennel is megelégedek, csak érjen már véget ez a vacak. Nos, talán azt is a lehetőségek közé vehetem, hogy leereszti a védelmét, és akkor le tudok rá csapni, s befejezni ezt az ostoba napot, csak remélni merem, hogy nem fog haza is követni. Hatalmas hibát vétettem, mikor kijelentettem, hogy ennél rosszabb már nem is lehet. Egy stabilnak tűnő oszlopnak dőltem könyékkel, hogy adjam a lazát a hitelesség kedvéért. Egy pillanattal azután, hogy elmondtam amit akartam megcsúszott a kezem, s egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat. Újra egyenesbe álltam, s csak magamban átkoztam, hogy még a beállásomat is el kell rontani. Azonban a következőkre egyáltalán nem voltam felkészülve. Egy rakás törmelék alá temetődtem alig néhány pillanat leforgása alatt. Elég nagy darabok voltak, így gyakorlatilag láttam is belőle, meg mocorogni is tudtam, csak nem nagyon akart engedni abból az idióta fogásból. Fapofát vágok, s magamban átkozom ezt a napot. Az biztos, hogy nem fogom egyhamar elfelejteni. Mondjuk így lekötve egész érdekes ötletek jutnak az ember eszébe. Eléggé szereti használni a cero-ját, legalábbis ma már kétszer ellőtte. Már csak az kell, hogy elbízza magát, s most is adjon egyet belőle, akkor egy teleportálással egyenesen vissza a feladónak, had érezze a törődést. Ilyet még nem csináltam, szóval több mint valószínű, hogy mellémegy. Valahogy ki tudnék szabadulni, de egyelőre jó itt nekem, így talán nem érhet több csapás egy ideig.

Őszintén megvallom, hogy nem egyszer voltam elverve, hogy nem egy harcot éltem túl néhány hajszállal. Sokszor volt, hogy komoly sérüléseket szereztem harcok folyamán, de ezek sosem zavartak, sőt talán még élvezetesebbé tették a dolgot. Viszont ez a viharos, esős nap, mikor Kaminari Taka-val, ezzel a kölyök shinigamival újra találkoztam egyik addigi harcomhoz, napomhoz sem volt hasonlítható. A kölyök bár alig ért hozzám, ahogy én is alig értem hozzá, mégis mind a ketten lestrapáltak voltunk. Nem, nem azért mivel ez a kevés alkalom, oly pusztító volt, egyáltalán nem emiatt. Azon a napon valami volt a levegőben, a szabad reiatsuban, mivel ránk egyáltalán nem jellemző hibákat, baleseteket szenvedtünk el. Minthogyha igazából nem egymással, hanem a véletlenekkel harcoltunk volna. Ebben a harcban egyértelműen mi álltunk vesztésre, az, hogy egymás ellen melyikünk fog nyerni, az lényegtelen, hiszen az igazi ellenségünk már győzelmet aratott felettünk. Csupán egy dolgot tehetünk már csak, hogy túlélünk.
A gázrobbanás, ami segített kirepülni a gyár elhagyatott épületéből leégette a ruhámat rólam, bár ezt csupán azután vettem észre, hogy a földön fekve magamhoz tértem. A fejem kóválygott, látásom még homályos volt, de azt észleltem, miközben próbáltam feltápászkodni, hogy a kölyök a közelemben van. A testemen, a hierrom maradékán éreztem a perzselő érzést, amit a tűz okozhatott, valamint az eső áztatását, ami nem sokat enyhített az égett, perzselt sérüléseimen. Már vártam, hogy a kicsishinigami lecsapjon rám, de nem tette. Ehelyett egy acélgerenda megreptette, s aztán nagy kegyesen hátba vágott engem, mitől újra feküdni kényszerültem. Kisvártatva az egykori tartó gerendától megszabadulva, már újra talpon álltam… mezítláb. Mivel, mint említettem a robbanásban a ruhám nagy része oda veszett, a csizmámból csupán bokaszorító maradt, a nadrágom inkább hasonlított valami tógaszerű valamire, mint nadrágra, az ingem megmaradt foszlányait meg a szél letépte rólam, miközben talpra kecmeregtem. Mondhatni majdnem csak hierroban állva néztem, ahogy a kölyök először merülőforralót, azután rejtőzködő shinigamit játszik nem sokkal előttem. Így a hibáit látva, örülve, hogy az én talpam alatt stabil… vagy legalábbis egyelőre annak tűnő talaj van, nem kívántam mozdulni. Mivel keresztirányú szél fújt, ezért alig értve, de hallottam, hogy hozzám próbál szólni. Amit sikerült megértenem, hogy elege lehet a napból, meg hogy engem kérdezett, valószínűleg ugyan erről, valamint valami villát, vagy mit próbált emlegetni, s mielőtt rejtőzködő shinigamit kezdett volna játszani valami olyat mondott, hogy „rosszabb lenni”, már ahogy ki tudtam venni a szavait. Ameddig ő bujkált, én próbáltam magamban összerakni, hogy mit próbált közölni velem, de csupán arra jutottam, hogy a végén olyasmit mondhatott, hogy „ennél nem tud rosszabb lenni a helyzet”. Erre a következtetésre az aznapi balszerencsénket nézve jutottam, valamint általában akkor következik be valami rossz, hogyha azt hisszük, hogy már nem történhet semmi sem.
Megvakartam a fejem, amibe reméltem, hogy nem csap bele villám, s a kölyök rejtekhelye felé indultam óvatos léptekkel. Vagyis egészen addig, míg egy, a lábam alá ugró, gördülékeny valami ki nem gáncsolt, onnantól inkább a kúszást részesítettem előnybe. Mikor oda értem kezeim magasba emeltem, hátha ismeri ezt a jelzést, s nem fogja azt gondolni, hogy ártani akarok neki. A nap tapasztalataiból jól tudtam, vagyis inkább csak éreztem, hogy hiába akarnék neki ártani, úgy is én szívnám meg, s ebből elegem volt már, ezért fegyverszünetre kényszerültem.
- Kaminari Taka! – Kezdtem üvöltve, hogy biztosan meghalljon engem. – A fogadást, és a harcot halasszuk el! Cserébe elárulom az igazi nevem, hogy tudd pontosan, hogy ki volt ennyire nagylelkű veled! Wolloh Del Desierto vagyok, Räv la Luz fraccionja! – Ahogy a kilétem a levegőbe ordítottam, minthogyha valamiféle büszkeséggel töltött el, hogy igen, a harmadik espadanak vagyok a fraccionja. Bár az utam egyik legnagyobb mérföldkövéhez képest eme cím apró, de akkor ott, mégis nagynak éreztem magam tőle. – Hastala Vista, shounen! – Kiáltottam búcsút az eltemetett shinigaminak, aztán arrébb sonidoztam, és egy negacionnal otthagytam a gyár romjait. A távozásom zökkenő mentesen zajlott… vagyis csak zajlott volna, de nem volt szerencsém, az elátkozott vihar egy búcsú ajándékkal látott el, amit akkor kaptam meg, mikor újra Hueco Mundoban voltam, egy ajtó zuhant a fejemre. A sajgó fejemet dörzsölve haladtam a szobám felé, hogy ott az egyik Alucard cosplay-emet magamra öltve elindulhassak új egyenruháért.

Spoiler:

Az idő telt-múlt, a balszerencse áradásának pedig nem látszott a vége. Az egyetlen dolog, ami valamennyire elviselhetővé tette ezt az egészet, hogy láttam az ellenfelemet is hasonló gyötrelmeket átélni. Általában nem élvezem az ilyesmit, de már nagyon tele volt a hócipőm ezzel az arrancarral, és a mai nappal is. Ahogy a nem épp önként választott bunkeremből nézem Alucardot ruházatát elnézve rosszabbul állt, mint én, ha nem is sokkal. Azonban baljósan közelített felém, útja során még azért megfizet, hogy ellenszegül a szerencsétlenségeknek, és még megkísérli folytatni ezt a napot. Valahogy egy belső ördögöcske jó érzést táplál bennem, mikor látom magam előtt kúszni. Eredeti célját nem ismerem, hogy miért is jön közelebb, de egy megadás vagy hasonló jelet ad. Most nem tudom, hogy kapitulálni akar a kitartásomnak, és nem hallotta az előbbi szövegemet, vagy egyetért az okfejtésemmel, és neki is elege van. Hamar kiderül, hogy halasztani akarja ezt a leszámolást. S nem nagyon van kedvem vitatkozni ezzel. Még meghallgatom a mondanivalója többi részét is, majd válaszolok.
-Legyen halasszuk el a párbajt Wolloh! Azonban, legközelebb nem holmi fogadás fog várni, hanem egy totális háború! Ne feledd, egyszer még visszafizetek mindent, kamatostul!
Amikor odébb surrant eszembe jutott valami. Vennem kellett volna lélekmintát tőle Tsukinak. Rögtön elő is álltam egy ötlettel. Kiteleportálom magam, és odashunpózok. Ám dugába dőlt tervem, mikor a negacion megjelent. Eleget tanultam róla, hogy ne akarjam megkísérelni a fizikai kapcsolatot vele. Nem maradt más választásom, mint megvárni, míg eltűnik. Az eső csendesedni látszott, s a szél ereje is, mintha csökkenne. Ekkor döntöttem úgy, hogy ismét a gyűrűm erejére támaszkodok, s kiteleportálom magam kitörés helyett, sokkalta biztonságosabbnak tűnt a módszer. Egészen addig, míg nem tettem meg. Ahogy megjelentem a romhalmaz tetején egy az eddigieknél nagyobb potenciálkülönbség talált meg, s küldött az álmok vidékére. Eszméletem elvesztésével a shikaiom is megszűnik, s egy utolsó hangot még hallok miközben elmerülök a sötétségen. „Baka” Valószínűleg Raimei, próbálta kifejezni az aggódását, vagy valami hasonló. Sokáig nem értettem, hogy miért piszkál, ver, és tör borsot az orrom alá. Persze nem mondom, hogy már teljesen megértem, de talán mondhatom, hogy a kapcsolatunk jócskán javult. Eltelhetett egy kis idő, mire magamhoz tértem, mivel valószínűleg a csontig hatoló hideg volt az, amit már nem bírtam elviselni, s ébresztett fel. Első dolgom volt katanám felkutatása, mely elég hamar sikerült, hisz egy karnyújtásnyira volt onnan, ahol feküdtem. Megnyugvást éreztem, ahogy elraktam, s csak ezután figyeltem fel a távoli hangra, mely félreérthetetlenül engem szólított. Valami olyasmi volt, hogy „ Kaminari-san, merre van” meg hasonló. Nehéz volt megérteni, és még nehezebb kiszúrni, hogy merről jött. A kábaság melyet a hirtelen aggodalmam Raimei után elnyomott, most újra felülkerekedett. Követtem a hangok vélt irányát, melyeket egy ajtó mögül sejtettem. Kicsit furán festett, ahogy az ajtó kinyílik, s átlépek rajta, hisz könnyűszerrel ki is kerülhettem volna. A két shinigami akit megpillantottam azonnal felém kezdtek el rohanni, s mindenfélét kérdeztek. Egyszerűen nem bírtam felfogni az a sok információt, mely hirtelen elözönlött, így leültem, s felemeltem a kezemet, hogy megálljt intsek ennek az őrületes káosznak.
-Egyszerre csak egy, és, ha kérhetem, egy picit lassabban.
Sokkalta tisztább lett, s hamar kiderült, hogy a keresésemre küldött negyedik osztagosok voltak. Nem küldtek nagyobb osztagot, mivel az arrancar lélekereje eltűnt, s az enyém még érzékelhető volt. Kaptam egy amolyan elsősegély féleséget, helyi kezelés, a már a hordágyat készítették elő, amikor kattant bennem valami.
-Na-na-na. Arra semmi szükség, a saját lábamon fogok visszatérni, elegek voltak az eddigi önbizalom romoló események, még csak az kellene, hogy cipelve érkezzek vissza Soul Society-ba.
Egy rövid vita lefolytatása után abba kénytelen voltam belemenni, hogy az osztaguknál töltsem a gyengélkedőn az estét. Hiába akartam ellent mondani, még a zanpakutom is rám parancsolt, hogy ne legyek ennyire önfejű és gyerekes, s be kellett látnom igaza volt. Másnap természetesen ismét szolgálatba álltam, de kértem, hogy a napot had töltsem papírmunkával. Ugyan kellett nekem, mint púp a hátam közepére, de nem éreztem magam jelenleg alkalmasnak arra, hogy egy esetleges újabb harcban vegyek részt, s ezt bevallani sem akartam. A jelentés megírásában természetesen az összes kárt az arrancarra fogtam, s csak futólag említettem meg néhányat a balszerencsés körülmények közül. Átolvasva a jelentésem elégedetten bólintottam. Nem fényeztem magam a hihetőség kedvéért, és csak néhány apró dolgot világítottam meg másik szemszögből. Melyek nem voltak hazugságok, vagy füllentések, csupán az igazság egy része, melynek másik fele hanyagolható volt. Majd a leadása után eltávot kértem a negyedik osztaghoz, úgymond kontroll, és jelentés megírásának segítése céljából. Útközben beugrottam egy doboz vaníliás sütiért, hogy ne üres kézzel érkezzek Airisuhoz, s ép test ép lélek mondás alapján helyrehozzuk a testünket egy kis süteményezéssel.
Köszönöm szépen a játékot!

Üdvözlet! ^ v ^

Azt hiszem elmondhatjuk, hogy az elhagyatott gyár kontra természet győzött 1-0-ra ellenetek. ^ v ^ Másnap akár meglepetésként is érhet benneteket az Emberek Világának hírújságában közzétett természeti katasztrófa sújtotta övezet, annak a gyártelepnek a képével, ahol minap majdnem otthagytátok fogatokat a nagy viharban.
Sikeres túlélésetekért járó jutalom 200 LP és 2000 ryou, további jó játékot és kevésbé balszerencsés napokat!