A nekromanta és az orvgyilkos. Holdfény, sírkövek, romantika.

A mai este sikerült kilógnom a fészekből, méghozzá tökéletesen észrevétlenül. Na nem mintha nagyon meg kéne onnan szöknöm, hiszen teljes mértékben szabadon mozoghatunk, de néha jól esik úgy távozni, hogy soha senki se tudja meg, hogy egyáltalán eljöttem. Azt pedig pláne nem, hogy hova jöttem. Mert bizony talán sokan furcsának hinnének, ha rájönnének, hogy esténként néha eljárok Karakura legeldugottabb temetőjébe, hogy a holtak csendjében relaxáljak némiképp. Érdekes hobbi, ezt én is belátom, de nem tudok mit tenni, egyszerűen imádom ennek a helynek az atmoszféráját. Csend, nyugalom, béke. Persze itt a szomszédok nem zajonganak. Hallgatnak mint a sír. Néha hangokat hallok a tökéletes csönd eme fellegvárában, de minden alkalommal rájövök, hogy csak a képzeletem játszadozik velem. Van olyan este, mikor még meditálni is tudok. Na persze Yogitsunét kirázza a hideg ettől a helytől, de azért mindig elhozom magammal. Meg kell szoknia az ilyesféle környezetet is. Egy este megkérdeztem tőle, hogy miért fél ennyire a temetőktől, hiszen egy fegyver akivel nap mint nap lidérceket és egyebeket ölök. Valami aminek a halál nem okozhat gondot, mire a következőképp válaszolt. " Persze minden nap ölünk, és egyetlen alkalommal sem ejtettünk érte könnyeket. De a legijesztőbb dolog amit egy szörny tehet, hogy nem marad halott." Ezzel az érvelésével nem tudtam vitatkozni, mindazonáltal kissé gyerekesnek ítéltem a dolgot. Zombik és hasonló lények nem léteznek. Minden róluk szóló mese a lidércek létezése és a shinigamik munkássága miatt született meg. Éppen ezért itt nincs mitől tartanunk.

Gondoltam ezt én, mikor ismét furcsa hangokat hallottam a temető egyik félreeső részén. Eleinte azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem, de hamar ki kellett, hogy ábránduljak a dologból, hiszen efféle hangot még sosem hallottam itt. Mintha ásnának. De a sírásó ilyen órákban már nem dolgozik. Mi lehet hát ez a hang? Felkaptam magam mellől a fegyverem, és megindultam a hang irányába. Csendesen, lopakodva közelítettem meg a sötét alakot, aki tényleg áskálódott az egyik sírnál. Sírrabló. Ez a szó futott át az agyamon azonnal amint megláttam, majd meg is indultam előre. A kezemben a fegyverem szorongattam, és úgy döntöttem, hogy nem adok esélyt a menekülésre. Elkaptam a vállát, és a hátához szegeztem a tőröm. A veséjét vettem célba, hogy esélye se legyen menekülni, majd kérdezni kezdtem.
- Érdekeset találtál? A mai világban már a holtak sem nyugodhatnak békében? Azt ajánlom nagyon gyorsan találj ki valamit a mentségedre, mielőtt idő előtt leszel eme hely lakója. - A választ várom, mikor észreveszem, hogy végül is milyen alakot tartok a kezeim közt. Magas, hófehér bőrű, karcsú nő, fehér hajzuhataggal. Egy pillanatra végigfut a tekintetem a kezeim közt tartott lányon, majd elkönyvelem magamnak, hogy igen csinos sírrabló. De ettől még sírrabló. Ideje hát válaszokat kapnom a kérdéseimre.

Rálépek az ásóra, és egy kis erőlködés után félredobom az első lapátnyi hantot a lassan húsz éve halott nő sírjáról. Gyorsan körülnézek megint, hogy nem figyel-e valaki, de valamiért senkit nem érdekelnek a temetők ebben az országban. Persze, itt lényegesen jobb a közbiztonság, mint otthon, nem sértenek kegyeletet, és temető sincs túl sok, az emberek itt még mindig sokan hamvasztatják el a testüket. Micsoda pazarlás.
Miért nem értékelik, hogy még halottként is harcolhatnak tovább, képesek mozogni, tehetnek valamit még élő társaikért? Egy vagyok az angyalok közül, aki az emberiséget szolgálja, az tehát a minimum, hogy a békés életükért cserébe nekem adják a testüket, hogy általam megvédhessék saját gyermekeiket. Lényegtelen, micsodák pontosan, egy új, nagyszerű fegyver első alkotóeleme, vagy csak egy darabka a Vacca bal hátsó lábában, mert minden darab egyformán fontos egy gépezet működéséhez.
Nagyon izzasztó munka az ásás, ami legalább fél, ha nem háromnegyed óráig tart, egy pillanatra el is gondolkodom rajta, hogy megválok a köpenyemtől, de ha meglep a temetőőr, az inkognitómat megtartva akarok távozni, semmi kedvem egy kis izzadság miatt a jövőben átfestett hajjal járni. Szeretem ezt a frizurát, hiába tűnik természetellenesnek, valójában nagyon is természetes. Semmi kedvem nincs feketére befesteni, vagy ne adj isten folyamatosan kontaktlencsét hordani.
A koppanás egy elégedett mosolyt csal az arcomra. Elértem a koporsót, csak néhány perc, és kiszabadítom belőle a hullát, akivel utána kiásathatom a további célpontjaimat. Direkt fiatalon, valószínű csontsérülés nélkül meghalt alanyokat néztem ki magamnak, úgyhogy a további munka sokkalta gyorsabban fog menni. Végre pihenhetek egy kicsit, egy csontváz irányítása közel sem olyan megerőltető, mint a fizikai munka.
Egy-két határozott csapással bezúzom a koporsót, és bár messze nem tökéletes, az ásó pedig itt-ott feltöri a tenyerem, ahhoz már elég lesz, hogy a halott kiszabadulhasson belőle. Kimászok az általam ásott, szerencsére nem túl mély gödörből, hogy azután a fadobozban fekvő, rég halott emberre koncentrálhassak, hogy a puszta csontokat is mozgásra tudjam bírni, hogy ne essenek szét olyan gyorsan a mozgás hatására. Próbaképp megmozgatom az ujjaimat, a körmeimhez kapcsolódó láncok másik végén lévő, általam még nem látott hulla pedig földöntúli hangok kíséretében megmozdul. Bár nem látom, de a hangok alapján elégedett lehetek, nem csonka, nem esett szét, jó lesz ásni, amíg én irányítom, nem is fog széthullani. Tökéletes csontváz, ami egyetlen ütéssel tör lyukat a koporsó fedelén, hogy végre megmutassa nekem az élet egykor virágzó, tiszta fehér fájának egy ágát, melyről öt ökölbe szoruló gally köszönti a sápadt holdat az égen.
Egy halk sikkantás hagyja el a számat, amikor valaki megérint hátul, egy pillanatra megfagy bennem a vér, még egy könnycsepp is elindult lefelé az arcomon. A hangja alapján férfi lehet, de a szavaiból úgy tűnik, hogy nem rendőr, nem temetőőr, és nem is kirabolni vagy megerőszakolni akar, viszont valami hegyes tárgyat tart a hátamhoz. Az első sokkot követi a felháborodásom, nem érdekel különösebben, mit mond, ijesztgeti az ember lányát ilyen késői órán, amikor egyedül kénytelen lenni a sötétben, aztán még vádaskodik is. Egy apró ujjmozdulatomra kiszabadul a csontváz a koporsóból, és kiugrik a sírból, hogy ott landoljon, ahol az engem fogva tartó férfi áll, remélhetőleg pont rá érkezik, és a becsapódás lehetővé teszi, hogy kiszabaduljak, és arrébb lépjek pár lépéssel.
- Te böszme vadállat, miért ijesztgetsz lányokat ilyen későn?! A frászt hoztad rám, jó hogy nem pisiltem be!- a csontvázzal felvetetem az ásót, hogy csapja jól pofán a kis perverz ijesztgetős csávót, de végül megállítom a mutató és gyűrűsujjam behajlítását, amivel az ásót helyeztem volna el a fiúcska koponyájába. Olyan kis cuki, kár lenne elrontani ezt az arcot. Sőt, nem is cuki, kifejezetten helyes. Embarassed

Egy csöppet ugyan alacsony, de hát ebben az országban ki nem az? És még vagány is, hogy csak így nekiment egy ismeretlennek a temetőben, éjfélkor, az emberek valamiért babonásak, félnek a szellemektől… jaj, remélem szegénykém nem fog szívrohamot kapni. O.O

Lehet meg fog ijedni a csontváztól, hú, ezt olyan nehéz lesz kimagyarázni. - Öhm… ne ijedj meg, ez csak filmforgatás. blink

Ahogy elkapom a lányt, egy halk sikkantás hagyja el a száját, ami meglehetősen meglep. Ami még inkább meglepetést okoz az a felém lendülő ásó, ami nem kevesebb mint egy csontváz kezében van. Az első női sikoly után megérkezik a második is, mely ezúttal a zanpakutom lelkétől érkezik. A tőröm és az ásó feje hangos csattanással jelzi a találkozót majd az egész helyzet megfagy. Két igen fontos okból is.
Az első, hogy az ásó nem akar tovább haladni, mert a lány nyilvánvalóan megállította a csontfigurát. Egy pillanatra átsiklik az agyamon, hogy egy nekromantával állok szemben, majd mikor megfordul az egészet messzire elhajítom a kukába, mert már cseppet sem érdekel a dolog. A hófehér hajzuhatag valamint a sárga szemek úgy csillognak a hold fényében, hogy az egyszerűen megbabonáz. Egy észrevehetetlen pillantással siklik végig a tekintetem az előttem álló, nem is kissé gyönyörű nő, majd egy pillanatra átsiklik az elmémen egy érzés. Olyan amilyet eddig csak a fészekben éreztem, és ott is csak és kizárólag akkor, hogyha más Daitenshi tagokkal találkoztam. Ahogy mentegetőzni próbál egyszerűen tündérivé teszi, és egyszerűen ártatlanná varázsolja. Persze nem vonom vissza a készültségem, hiszen a legjobb megtévesztés is lehet ez a pár pillanat, de kötve hiszem, hogy ez az érzés csalóka lenne. Közelebb lépek s közben odébb tolom az előttem álló csontvázat.
- Nem tudok róla, hogy a Daitenshi filmet forgatna. Márpedig a Youkai egyik tenshije elől nehéz eltitkolni dolgokat. - Mosolygok kedvesen a lány felé, majd visszateszem a tőröm a helyére és kezet nyújtok a lánynak. - Kazuho Kira vagyok. Tamachi Yukezo tenshije. Te minden bizonnyal az a külföldi lány lehetsz. Zeline? Jól ejtem? - Kérdezem teljes higgadtsággal, s közben kedves mosoly húzódik végig az arcomon. Ritka pillanat így találkozni valakivel. Főleg egy ilyen lánnyal. Ő volt az egyetlen tenshi akiről semmiféle képet nem találtam az adatbázisban. De ez az érzés csalhatatlan. Biztosan tenshi. Még Éji Róka is megenyhül egy percre mielőtt újra eszébe jut, hogy mögöttünk egy csontváz ácsorog ásóval a kezében. Míg a lány válaszol és bemutatkozik, én magamban egy tervet szövögetek, hogy Éji Róka kicsit bátrabbá váljon ilyen téren. Talán ha megkérem az előttem álló nekromantát, hogy egy barátságos mérkőzés erejéig küzdjön meg velem, talán segíthetek Yogitsune félelmén is. Talán. De egyelőre inkább várok, és nem mellesleg... gyönyörködök az előttem álló nő szépségében.

Ezt mondják sokan ritka véletlennek, talán nem az, és a fiú célirányosan követett engem ide, de azt sem bánom. Örülök neki, hogy végül kiderült, hogy a társam, olyan kedves fiúnak tűnik, legalább nem rémült halálra sem szegényke, elég lazán vette, hogy ott áll mellette egy általam életre keltett csontváz. A legtöbben máshogy reagáltak volna, de éppen az ő reakciójuk az, ami furcsa számomra.
Életében vajon hányan akarhatták, hogy ezen a lányon minél kevesebb dolog legyen? Minél kevesebb ruha, minél kevesebb illem, minél kevesebb titok, látni akartak mindent belőle, és most, hogy már láthatnák a valódi, meztelen lényét, a legtöbb férfi megrémülne tőle, iszonyodna ölelő karjaiban, hűvös csókja megszaporázná szívük kovácsának vad munkáját, és füstként párologna el létük a határtalan félelem eredményeképpen. Az emberek nem ismerik az igazi, meztelen szépséget, csak a tenger felszínét merik megsimogatni, de irtóznak az ismeretlen mélységtől.
- Izé… igen… én Zeline Kalamona vagyok, örülök, hogy megismerhetlek, Kira - régen voltam már ennyire zavarban első találkozáskor, utoljára talán tizennégy éves koromban, az első randimon voltam ennyire megilletődve. Az a srác is nagyon helyes volt, és nagyon cuki is, ráadásul rögtön elvitt moziba. Szegény, emlékszem, ő is nagyon zavarban volt, alig merte megfogni a kezem, és nem is lett végül semmi komoly az egészből. Nem az ő hibája volt, hanem az enyém, az átok, ami üldöz, nem hagyja, hogy nyugtot találjak, jobb is, hogy kihagytam magam az életéből. Esélyt kapott egy normális életre, és talán, most, hogy végre nem vagyok egyedül, én is találtam ilyen esélyt. Talán pont vele, aki velem ellentétben angyalnak is született, legalábbis erre következtetek a fekete ruhájából és a kardjából.
- Öhm… remélem nem ijesztettelek meg téged, Kira, ne haragudj! Ne aggódj, egyáltalán nem képes mozogni magától, fogd fel úgy, mintha egy távirányítós játék lenne - bár kétlem, hogy megijedt volna, azért mégiscsak nagyon megállt a beszéd, kellemetlenné vált a téma. Csak miután kimondtam a szavakat, jöttem rá, hogy mennyire buta vagyok. Meg kellett volna kérdeznem tőle valamit, esetleg megkérdezni, hogy miért sétál itt. Buta Zeline. Neutral

De most már mindegy. - Bocsi, nem segítenél ásni? Kéne még két holttest, és jobb lenne minél előbb elmenni innen, és vissza is kéne temetni a sírokat- ahh, ez annyira nem romantikus. Miért pont most találkoztunk, miért nem a bázison, akkor elhívhatna vacsorázni, meg elmehetnénk moziba, most meg éppen arra kértem meg, hogy segítsen ellopni- jó, nem ellopni, újrahasznosítani- néhány halott emberi testet? Biztos meg fog utálni, azt fogja hinni, hogy valami perverz vagyok. Ezt jól elszúrtam. Sad

Miközben a tervem szövögetem, hirtelen felkapom a fejem. Ez a lány. Főleg ahogy próbálja kimagyarázni magát. Látszik, hogy nagyon nem ismer még engem, de remélem lesz rá alkalma. Meg azt is, hogy nekem is lesz időm megismerni őt egy kicsit. Jól esne valakivel jobban megismerkedni a tenshik közül. De nem biztos, hogy jó ötlet lenne. Elvégre egy orvgyilkosnak sok ellensége akadhat, s ezek az ellenségek gyakorta veszik célba azokat akik közel állnak hozzá. Persze logikus dolog, hiszen egy érzelmileg összetört célponttal könnyebb elbánni. Bárki, aki hagyja, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei halálra van ítélve. Figyelmetlenné válik, és nem képes a külvilágot kívülállóként szemlélni, ezzel is veszélyesen közelítve a halálnak nevezett szakadék felé.
Talán mégsem lenne olyan jó ötlet közelebb kerülni hozzá. Pedig csodálatos nő, és nem csak külsőre. A szavaiból is hasonlót érzek, de nem tudom biztosan, hogy milyen az igazi arca.
~ Mi lenne, ha a bámészkodás helyett inkább azzal foglalkoznál, hogy egy csontváz ácsorog pontosan mögöttünk! ~ Sikoltott át Éji Róka hangja az agyamon. Na persze őt most sokkal jobban lefoglalta a félelme, mint az előttünk álló tenshi, így talán ideje is lesz megnyugtatni.
~ Nyugalom. Semmi baj nem lesz. Az ott csak egy játékbábu. Nem él és nem árthat nekünk. ~ Súgom vissza a kardomnak, persze csak gondolatban. Már éppen meg akartam szólalni, és megkérni a lányt, hogy segítse ki az ijedős macskává változott kardomat, de megelőzött. Zeline kérése pedig egyenesen sokkolt. Hogy én segítsek neki kiásni két holttestet?
~ Kira ebbe te sem akarsz belemenni, ugye? ~ Kérdezte bátortalanul a zanpakuto-m, majd egyszerre vágtam rá a választ mindkettőjüknek.
- De! - Fordultam ismét a nekromantához, mert már biztos lehettem benne, hogy az. Megindultam az ásó felé, majd egy pillanatra megálltam, ahogy a szerszám nyelére fonódott a kezem. - Megkérhetlek én is valamire? Segítenél nekem és egy kedves barátomnak? Ő ugyanis retteg az efféle dolgoktól. - Mutatok közben a csontvázra. - Ha megtennéd, hogy egy barátságos mérkőzés erejéig összeméred velem a tudásod, akkor ez a gyáva ravaszdi, itt az oldalamon - Teszem a kezem a tőröm markolatára. - talán ráébred arra, hogy nem kell félnie attól ami egyszer már meghalt. - Csak remélni tudom, hogy elfogadja az ajánlatom, én pedig közben megindulok az ásóval a kezemben. Igyekszem minden tudásom latba vetni, hogy két tökéletes állapotban lévő holttestet ássak ki a másik tenshi számára. Elvégre, ha az ő erejét növelem, a Daitenshi hatalma is növekedni fog. A végére már tiszta kosz az arcom és a ruhám, de igazán nem jelent ez fáradtságot. Még csak az kéne, hogy egy kis fizikai munkától beijedjek, vagy elfáradjak. Képtelenség.
Az ásás végeztével ismét Zeline felé fordulok, várva a segítségét az én ügyemben, vagy ha eddig nem válaszolt, akkor a válaszát.

Mégsem néz hülyének! Hurrá! Úgy tűnik, tényleg megértenek engem itt, és tényleg nem kell színészkednem, végül is, az angyalok mindent látnak. Mindent. Akkor meg tényleg minek ennél több ruhát hordani, amikor dolgozom? Csak tönkremehet, elszakadhat, ráömölhetnek különböző folyadékok.
- Pppersze, szívesen Jaj, tényleg, az angyaloknál ez hogyan működik? Tud beszélni a kardotok? És neked a tested mindenben olyan, mint az embereké, azon kívül, hogy láthatatlan? Bocsi, olyan keveset tudok ezekről a dolgokról.
Csendesen hallgatom végig a szőke férfi szavait, aki olyan, mint egy angyal, aki leszállt a földre közénk. Közben elkezd ásni, számomra makulátlan tisztaságúnak tűnő ruhájára és arcára föld kerül, amiért kezd lelkiismeret furdalásom támadni. Összekoszolta az angyalok által hordott ruháját miattam, sőt, még a makulátlan bőrén is foltot ejtett.
- Öhm… Kira… bocsi a ruháidért, otthon kimosom neked őket, ez a legkevesebb - miután a férfi végzett az ásással, megcsodálom a két csontvázat, az egyik egy fiatal lányé, a másik egy idősebb férfié volt, mindkettő tökéletes állapotban van. Egy-egy gyors kézmozdulattal kapcsolatot létesítek velük, és pár próbamozgatás után egy kézmozdulattal kirántom őket a sírjukból. Magasra repülnek, mindketten talpra érkeznek mellettem, de remélem, hogy az angyalt nem ijesztik meg.
Hirtelen megérzem, hogy fázom, a köpenyem átnedvesedett, megizzadtam, úgyhogy leveszem, és leteszem az egyik sírkőre. Így ugyan már csak a fáslik takarják a testem, de mivel angyal, aki mindent lát, arra gondolok, hogy sok lányt láthatott már ennél is kevesebb ruhában. Azért nem tudom megállni, hogy el ne piruljak, ahogy ránézek.
- Bocsi, csak hogy ne izzadjak meg nagyon.
Gyorsan elkapom a tekintetem a férfiról, és végignézek a három csontvázon, akik egymás mellett állnak, köszönhetően annak, hogy elkalandoztam, a felsőtestük előre hajolt. Nem tudok túl sok dologra figyelni egyszerre, sokszor elkalandoznak a gondolataim, úgyhogy sajnos csak ügyetlenül tudok egyszerre sok bábot irányítani. Végül kettőt leültetek a földre, csak az először kihantolt lányra koncentrálok teljes figyelemmel. A fehér láncok szinte minden porcogójával kapcsolatban állnak, könnyebben mozgatom, mint a saját testemet tudnám.
- Igazság szerint nem a hallottaktól kell félni, ez csak olyan fegyver, mint egy pisztoly vagy egy kard, az a veszélyes, aki használja. Legalább az egyik combcsontja kellene épen, a többi része jó törötten is Tőlem kezdhetjük is. - kicsit hátracsúsztatom a lábam, és keresztbe teszem a kezeim, minek hatására a csontváz kis terpeszbe, küzdőállásba helyezkedik. Sajnos nem vagyok jó harcművész, csak azt tudom utánozni, amit Chuck Norristól, Szilvi Stalonétól és Jackie Chantől láttam. Azért remélem, nem fog nagyon gyengének tartani.
Kezdetnek egy frontális támadással próbálkozok, néhány ujjmozdulatra a csontváz pár gyors lépéssel átszeli a távot, és néhány egyszerű ökölcsapással próbálkozik, majd elhelyezkedem vele boxoló alapállásba. Amennyire tudom, blokkolom a támadásait, vagy kitérek előlük, de sajnos nem tudok teljesen koncentrálni, most más jár a fejemben. Annyira cuki. *.*

A lány kérdéseire, csupán mosolygok, s megragadom az ásót, hogy munkához lássak. Amíg nem végzek, egy szót sem szólok, majd amikor a lány bocsánatot kér a ruhám miatt, feltűnik valami. Egyszerűen Kirának szólít. Semmi jelző, csak így simán, ami jól esik, és elmosolyodva leülök egy pillanatra, hogy megtöröljem az arcom.
- Ugyan, ez az egész semmiség. Egy kis fizikai munka, meg egy kis kosz nem árt senkinek. - Mosolygok, majd a korábban feltett kérdéseire kezdek válaszolni. - Egyébként nem angyal vagyok. Illetve tenshi a titulusom, de valójában halálisten vagyok. A kardom pedig, gyakorlatilag a lelkem egy része. Csak velem képes kommunikálni, de tekintve, hogy Yogitsune igen eleven leányzó, így ezt a lehetőségét maximálisan kihasználja. - Mosolyodok el, ahogy felkelek, és a kezembe veszem, az említett tőrt. - Egyébként, azt hiszem a testem ugyanolyan, mint egy normális emberé. Póttestben teljesen, azon kívül, szerintem csak láthatatlanság választ el az emberektől, de ha gondolod, bizonyosodj meg róla. - Felhúzom a bal karomon a ruhát, és odanyújtom a lánynak, hogy ha akarja, nyugodtan kitapogathatja a csontokat is akár. Engem nem zavarna.
Ahogy a két új csontváz a magasba emelkedik, Éji Róka megremeg a kezemben. Én már tudom, amit neki még nehezére esik elhinni. Ezek a csontok, csupán marionettbábuk a nő irányítása alatt. Alig gondolom ezt végig, a szívem egy pillanatra félredobbant. Engem nevez angyalnak, pedig kettőnk közül, ő érdemli meg inkább ezt a nevet. A kinézete, a kedvessége, a teljes lénye, akár egy mennyből leszállt gyönyörűség. Habár mindketten, kicsit a sötétben mozgunk. Ő a holttestek mozgatásával, míg én a munkámmal. Még sejtelme sincs, hogy mivel is foglalkozom a datenshin belül, de majd rájön, vagy majd elmondom neki, nem számít hogyan, de tudni fogja. Furcsamód ironikus, hogy hol, és hogyan találkoztunk. Egy temető, méghozzá éjszaka. Gyakorlatilag mindkettőnk munkája kapcsolódik az efféle helyekhez. Én ide juttatom a célpontjaimat, míg a lány innen szerzi a bábjait.
- Engem nem zavar. - Biccentek felé, ahogy mentegetőzni kezd, majd küzdőállást veszek fel, látva, hogy ő is hasonlóképp tesz. A szavai eljutnak Yogitsunéhoz, de a szőke kitsune makacskodik.
~ Neked könnyű. Nekem pont az a dolgom, hogy a sírba vigyem a célpontot, és ott is maradjon. Eléggé regresszíven hat, hogy amit én halottnak hiszek, az visszainteget elevenen. ~ Magyarázza, miközben a csontváz megindul felénk. A frontális támadást, direkt a tőrömmel hárítom, majd azonnal visszatámadok, és igyekszem minél többször megvágni az ellenfelem, hogy a zanpakuto szokja a hulla közelségét. Bármilyen éles esetben, azonnal a nekromantára célznék, de az több okból sem menne most.
Az egyik, hogy a lélekölőm bátorságát kell növelnem, ezzel is közelebb kerülünk egymáshoz. Márpedig minél nagyobb az összhang kettőnk közt, annál jobban ki tudjuk aknázni a lehetőségeinket.
A másik ok, hogy Zeline~chan-t egyszerűen nem lennék képes bántani. Igaz, hogy ez egy orvgyilkosnak nem lehet akadály, hiszen le kell győzni ezt az érzést, de tekintve, hogy ő is tenshi, így nem jelent komoly problémát.

Egy temérdek új információt kapok Kirától az angyalokról, például azt, hogy a kardjuknak saját lelkük van, amikkel kommunikálnak, sőt, még nemük is van, és talán emberihez hasonló személyiségük. Úúh, nekem milyen lenne, ha angyal lennék? Tudom, nem én döntöm el, de milyet szeretnék? Öhmm… mondjuk egy olasz macsót… nem, kettőt, ikreket, az olyan cukker lenne… Persze, biztos nem lehet velük semmit csinálni, de legalább látszatra lennének jó pasik.
Óvatosan fogom meg Kira karját, ami azonban, úgy tűnik, teljesen olyan, mint egy rendes ember karja. Érzem, hogy meleg, még érzem a pulzusát is, pedig azt vártam, az angyalok valami anyagtalan, szelíd hűvösséget árasztanak magukból. Amikor észreveszem, hogy már egy ideje fogom a karját, sietve elengedem, és lesütöm a szemem. Elfelejtettem elengedni, és most arra fog következtetni, hogy nyomulni akartam rá. Azt fogja hinni, hogy könnyűvérű vagyok.
- Öhm… köszönöm, hogy meséltél… tényleg nem tudok sokat a ti világotokról, csak hogy ti véditek meg az embereket, és űzitek el azokat a maszkosokat, a hollowokat. Pár hónapja még nem tudtam, hogy vannak mások is a hollowokon, és rajtam kívül- fél füllel hallottam róla, hogy a hollowok között is létezik szervezettség, és rengeteg más csoportosulás is van a világon, akik hasonlóak a Daitenshihez, de a tudásom róluk minimális. Csak annyit tudok, hogy a Földön több varázslat létezik, mint ahogy azt mindenki hitte.
Visszatáncolok egy kicsit, így a halálisten tőre csak két-három bordáját szeli le a csontváznak. Ez persze egyáltalán nem akadályozza a mozgásban, amíg a végtagjait közvetlenül meg nem sebzi, ugyanolyan, mintha egy éppen kihűlt testet mozgatnék. A holttestek nagy előnye, hogy nem éreznek, amíg van bármi rajta, amin keresztül mozgatni tudom, még képes harcolni.
Éles harcban meglepetésszerűen szétbontanám a csontvázat, és megpróbálnám átdöfni őket az ellenfelemen, elvégre most hazai terepen vagyok, és nem kell spórolni a munícióval, de gyakorlásnál ezt a technikát soha nem használom. Nagyon veszélyes, súlyos sérüléseket okozhatok vele, és nagyon nehéz kikerülni. Kira valószínű ki tudná, de nem kockáztatok, és most én is jobban járok vele, ha a közelharcot gyakoroljuk.
Térdre küldöm a csontvázat, és Kira felé vetődök fele, aki valószínű meg fogja tudni sebezni a csontvázat, de ha kettévágja hosszában vagy lefejezi, sem tudja megállítani, és ha sikerül belekapaszkodni, elég időt nyerek, hogy az egyik kezemmel rácsatlakozzak egy második csontvázra, akit a halálisten mögé küldök. Ha sikerül megragadnom hátulról, azzal nem okozok fájdalmat, de azért egyértelmű előnyre teszek szert… tényleg, hagyjam győzni? Ha legyőzném, azzal lehet, hogy egy életre megsebezném az önbecsülését, bár ő túl kedvesnek néz ki hozzá, hogy emiatt dühös legyen. Meg különben is, ha becsapom, azzal elrontok mindent.
Azzal, hogy az első csontváz leguggolt, tisztán kivehetővé tettem Kira számára a fehér láncokat, amivel irányítom őket. Yuu úr már mondta, hogy azok lélekenergiából vannak, még soha nem szakított el senki egyet sem, pedig már pisztollyal eltalálták, sőt, egyszer még robbanás közelébe is került. Kira viszont lehet, hogy el tudja vágni a láncaimat, elvégre ő a léleksíkon mozog. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e neki.

Közös megegyezésetek alapján a küzdőteret LEZÁROM! Jutalmatok 200 LP és 1500 ryou!