Konoe Karen

Tárgy: Konoe Karen Vas. Dec. 29, 2013 5:10 am

Jelszó: Fekete
Engedélyek: Megvannak

~ Adatlap

Név: Konoe Karen
Egyébb megnevezései: Elme Boszorkány; Elme Rabló
Nem: Nő
Kaszt: Fullbringer
Szül. ideje: 06. 02.
Kor: 28

Emberként: 28
Lélekként: -

~ Kinézet

Testmagassága: 171 cm
Testsúly: 63,5 kg
Csak kicsivel van az ideális testsúly alatt, de ez őt hidegen hagyja.

Fehér blúzt visel. Gombjai azonban csak a mellei tájékán vannak begombolva és ezeknek a száma is csak kettő.
Hasi tájékon pont a köldökével egyvonalban egy fekete a szélein szegecselt övet visel, ezzel tartja némiképp össze a nyitott ruha felsőt. Alsó ruházataként egy fekete farmer miniszoknyát visel melyet egy szintén fekete bőr övvel tart a helyén. Lábbeliként pedig egy fekete magas sarkút vagy papucsot visel - ahogy épp a kedve tartja.
Egyéb kiegészítői a csuklóin található fekete, bőrből készült szegecselt karkötők, melyek a blúz ujjai fölött találhatók. Illetve az ugyan azon anyagból készült nyakpánt szegecsek nélkül.
A hajszíne fekete, és elől a leghosszabb - kicsivel váll alá nyúlik - míg hátrafelé egyre rövidebb lesz így a tarkója is már félig meddig kilátszik. Olykor egy hajráfot visel. Ajkait csábító sötétvörös rúzs emeli ki. Szemei lilás színűek, és füleiben egy egyszerű ezüst fülbevaló díszeleg.

Konoe Karen Konoe_Karen_www.kepfeltoltes.hu_

~ Jellem

Képtelen a dühét visszafogni, így azt általában ütések tompa vagy lőfegyverek hangos zaja jelzi. Miután rászokott a dohányzásra ezek a ˝rohamok˝ ugyan csökkentek, de nem olyan mértékben, hogy biztonságosan lehessen tartózkodnia környezetében. (Illetve van még egy hatásos módszere a feszültség levezetéséhez, de ahhoz szükség van Cristinára, ezt viszont azt hiszem nem kell tovább részleteznem…^^)
Ezt leszámítva egy elég pozitív személy, szeret szórakozni talán kicsit sokat is, ami visszafogottabb gyerekkori és fiatal évei hatása. Így hát természetesen az alkoholt sem veti meg.
Keménynek és határozottnak mutatja magát habár legtöbbször nem az. Szeret az elektronikával foglalkozni különös szerkezeteket összerakni és a lélekenergiával kísérletezni. Imádja a fegyvereket, ezért nem meglepő a kisebb arzenál, amit magával hord.
Szerelem ügyben viszont sosem ő az, aki kezdeményez, ilyenkor mintha teljes fordulatot venne. Míg fegyverrel a kezében legtöbbször egy vadállat addig ilyenkor egy félénk kis nyuszihoz hasonlítható.

~ Képesség

~ Képesség(ek)

Fókusztárgy: Vivien Westwood Armour gyűrű
Neve: Connected World / Kapcsolt Világ
Típusa: Dimenzió-típusú
Leírása: Karen a jobb gyűrűs ujján hordott gyűrűt használja képessége bevetésekor.
Miután érintkezik, ellenfelével látszólag nem történik semmi azonban ez ne, így van. Az érintkezéskor ugyan is a megérintett célpontból és a használóból egy másolat képződik, mely a Karen által létrehozott világban jelenik meg. Ebben a világban Karen szabja a szabályokat. Teremthet és pusztíthat is ám mindezt csak korlátozottan.
A terület méretének korlátozása nincs! A terület a látómezőt teljesen betölti, habár nem lehet a végtelenségig elnyújtani ez csak egy amolyan látszat. A bent lévő azt tapasztalhatja, hogy mérföldeket ment, vagy, hogy az egész várost bejárta pedig igazából vagy nem haladt semmit vagy a város egy részét járja csak be újra és újra.
A képesség hatósugara a valós világban, első szinten 20 méter. Ha ezt elhagyja, az ellenfél a képesség megszakad.
(Lentebb bővebben kifejtve!)
Ám a képessége fő részét nem is ez alkotja. Annál inkább a nevében lévő „Kapcsolat” a két világ ugyan is kapcsolatban áll egymásban méghozzá úgy, hogy az érintés pillanatában a célponton egy aranyozott karikagyűrű jelenik meg a jobb gyűrűs ujján. Míg ez az ujján van a másolat és az eredeti kapcsolatban van egymással, így ha az egyik sérülést szerez azt a másik is megkapja és fordítva. Persze ez Karenre is igaz. A tudatuk azonban nincs kapcsolatban egymással így nem képesek a kommunikációra. Kivéve persze a használót, aki ha a homlokához/halántékához érinti a gyűrűjét képes kommunikálni pár másodpercig a saját másolatával. Ám ez idő alatt nem használhat semmilyen más reiatsut igénylő képességet/tárgyat.
Hatások: a hatás nem csak közvetlen lehet, mint például: a másolat keze lángra kap így az eredetién is megjelennek az égési sérülések és a fájdalom. Hanem közvetett is, mint például a másolat előtt egy tűzfal képződik, és minél közelebb megy, hozzá annál jobban érzi annak perzselő hőjét, ilyenkor maga az eredeti is érzi ezt a hőt, ami addig nem is enyhül, amíg a másolat nem távolodik el a forrástól. De a mozgáskorlátozás is ide tartozik, ha például a másolat lábait a talajhoz rögzítik, és a kezeit hátrakötik úgy az eredeti sem lesz, képes mozgatni a lábait a kezei pedig egymáshoz simulnak és addig nem lesz képes elválasztani egymástól, míg a másolatnak nem sikerül. És ez fordítva is igaz. Viszont a hipnózis és illúzió képességek nem hatnak ki mindkét testre hisz a tudatuk nincs kapcsolatban ám a mérgek hatása már annál inkább.
Persze, hogy ezek milyen szinten lesznek hatással az ellenfélre ez attól is függ mekkora a kettőjük Lp-je közötti különbség. Például: Az ellenfél kétszer erősebb, mint Karen, így ha a másolat még be is kap, mondjuk, egy villámcsapást nem sérül meg olyan súlyosan mintha egy szinten lenne az erejük vagy épp gyengébb lenne Karennél. Ugyan ez vonatkozik a mozgáskorlátozásra. Egy erősebb ellenfél könnyedén elszakíthatja a kötelet, de egy gyengébb már nem.
Istenmód: Mint már említettem Karen másolata ebben a világban már majdnem olyan, mint egy isten. Ezért nevezi képességének ezen részét „Istenmód”-nak. Képes fegyvereket vagy bármilyen létező tárgyat megalkotni, átalakítani. Megváltoztathatja a környezetét illetve az időjárást és a fizikai törvényeket is. Nem képes embereket alkotni, de állatokat és rovarokat létrehozhat illetve növényeket is. Ezen kívül általa létre hozott mozgó tárgyakat, is mint mondjuk egy gólem, robot, autó stb. De létre tud még hozni a másolatok számára fogyasztható ételeket és italokat is ám itt érvényesül az a szabály, hogy csak olyat tud megalkotni, amit ő maga is már fogyasztott, hisz a megalkotáshoz tudnia kell milyen is az íze és a kinézete, állaga.
Mások képességeit nem reprodukálhatja és ez igaz a kidoukra és a más kasztok ezzel megegyező képességére is, DE a kinézetüket lemásolhatja!

1. szint: Kezdeti szinten a képessége bizonyos mértékig korlátozott. Ez annyit tesz, hogy magán kívül csak egy ellenfelet tud bevinni a saját világába. Ám ez után, ha eléri a 10.000 lp-t + 1 fővel növekszik az áldozatok száma.
A másik korlátozás a fizika szabályainak megváltozásának számát taglalja magában. Első szinten ugyan is csak egyet változtathat meg közülük.
A színteret nem változtathatja meg azonban kisebb változtatásokat már akárhányszor megejthet, de persze ezt sem viheti túlzásba hisz ez, is mint más tárgyak létrehozása csökkenti a lélekenergiáját.
Továbbá a létrehozott kis világában a következőképp tolhatja el az idő múlását: 5 perc a valós világban = 30 perccel maximum a képességen belül. Illetve míg a valóságban 1 perc telik el a képességen belül ez idő alatt maximum 6 perc telhet el; 2 percnél 12 és így tovább.
Időkorlát: Mivel ez csak a képességének az első szintje, így azt nem is tudja túl sokáig fenn tartani. Napi szinten összesen csak 5 percet képes használni, mielőtt teljesen kimerülne a reiatsuja.

2. szint: Ezen a szinten még két fővel bővülhet a bevihető ellenfelek száma, 15.000 LP-nél a képesség kiteljesedésekor és 20.000 lp-nél. Így összesen 4 fő a korlátja.
A fizikai hatások közül itt már minden 3-ik pont után megváltoztathat egyet.
A világváltást minden 4-ik Fullbringre tett pont utány egyszer képes megtenni, de a változtatások között legalább 5 percnek el kell telnie. Illetve mint minden ez is nagyban csökkenti az erejét.
A másik nagy különbség az első szinttel a ˝Világtöbbszörösítés˝. A ˝ Világtöbbszörösítés ˝ alatt azt kell érteni, hogy a használó képes több világot is létrehozni és a saját másolatait azokban elhelyezni egy másik személlyel egyetemben. Ezek számát a bevihető személyek száma adja meg így kiteljesedve is csak összesen négy darabkülönböző világot hozhat létre.
Második szinten már a valós világban a hatósugár 200 méter.
Kinézet: A fókusztárgy e szinten két külsőt képes felvenni (De nem egyszerre!). Az egyik egy 9 mm-es lőfegyver, mellyel annyit lőhet, ahány ellenfél maximálisan be tud vinni magával. A másik alakja pedig egy mesterlövész puska mellyel szintén ugyan annyit lőhet, mint az előzővel. Miután a lövést elvégezte a fegyverek ismét visszaváltoznak, így nem akadályozzál a továbbiakban a használót. Minden lövés egy erős fájdalom érzetet produkál, ám látható külső sérülést nem okoznak. Illetve a mesterlövész puskával (de csak azzal) a használónak lehetősége nyílik arra is, hogy egy olyan lövést adjon le, ami a képesség hatósugarán kívül van. Ekkor működésbe lép a fegyver távcsövére szerelt lézeres célzója és, amíg ezt az ellenfelén tartja képes a képességét ezen keresztül is használatba venni, bár ekkor ismét csak egy személyen használható a képesség, és ha a lézeres célzóval nem képes követni a képesség megszakad.
Továbbá a létrehozott kis világában a következőképp tolhatja el az idő múlását: 10 perc a valós világban = 64 perccel maximum a képességen belül. Illetve míg a valóságban 1 perc telik el a képességen belül ez idő alatt maximum 10 perc telhet el; 2 percnél 16 és így tovább.
Időkorlát: Mivel ez a képességének maximális szintje, így az időkorlát is a duplájára növekszik, így a fenntartási ideje 10 perc a valós világban.

Ami mindkét szintre igaz: Ha Karen másolatát megölik, a képesség szertefoszlik, míg maga az eredeti eszméletét veszti több percre illetve előtte átérzi ugyan azt a fájdalmat. A másik módja a valóságban való kiütése, vagy ha elég messzire tud szökni, akkor, kijut a képesség hatása alól ám ezért ˝büntetésből˝ 15 percig szédülés és émelygést fog érezni.
Ha a képesség megszűnik, a másolat emlékei összekeverednek az eredetiével, ezzel jócskán megzavarva az elméjét. Ellenben Karennél ezek az emlékek rendeződnek és kedve szerint hozzá férhet a két világban szerzett információnak.

~ Szeret-nem szeret

Szeret
- Fájdalom okozása/érzése
- Gumicukor
- A bárja
- Lőfegyverek
- Robbanószerek
- Technikai vívmányok
- Nők
- Cristina

Nem szeret
- Fájdalomcsillapító
- Kézi közelharci fegyverek
- Puszta kezes harcosok
- Gyors harcosok
- Semmire kellő, lézengő, nem tudja, mit kezdjen magával típusú emberek
- Ha kioktatják
- Ha kijavítják a mondandóját
- A nem dohányzó helyeket(És ebbe a laborja is bele tartozik XD)

~ Felszerelés(ek)

Különleges töltények melyek az általa készített folyékony lélekenergiában áztatott egy héten keresztül, ezáltal ezek a lőszerek képesek a fizikai testet nélkülöző fajok megsebzésére, elpusztítására is.(Tehát shinik, hollowok stb.-k ellen is hatásosak.)
Ezen kívül tart magánál két 9mm-es kézi lőfegyvert (plusz egy tárat mindegyikhez), melyekre természetesen van engedélye. Ha küldetése van, még a továbbiakat tartja magánál: 2 db 9mm-es; 4 db kézi gránát; 2 db repeszgránát; egy kisméretű bokára erősített négy töltényt tartalmazó revolver; golyóálló mellényt és alkar és sípcsont védő páncélt. Kedvenc gurulós utazó bőröndje pedig a következőket tartalmazza: Egy mesterlövész puska (minden felszereléssel/kiegészítővel) + póttárak; egy vállról indítható rakétakilövő + két rakéta mellé; Robbanó szerek és anyagok, póttárak. Mindegyik a töltényekhez hasonló eljárásban részesült!
A sebzés értékük mindnek a fegyverhasználatra tett pontokkal egyezik meg.

Tárgy: Re: Konoe Karen Pént. Feb. 14, 2014 8:44 am

Szeretnék előre is elnézést kérni a terjedelem miatt, meg ha esetleg még unalmas is lenne.
- Karakter leadásokból származó Lp+: 8.025 - és ez már meg va felezve!

~ Előtörténet

Nevem, Konoe Karen. Születési helyem Osaka. A fájdalom mennyei…
Már születésem előtt különlegesnek mondható vagyok. Így van ez, ha egyszer az embernek két szülő helyett három van. Az apám Tachikobe Sasuke a Japán Önvédelmi erőknél szolgál még napjainkban is Ezredesi ranggal. Képzett mesterlövész és robbanószer specialista, bár már a már java részt csak újoncokat képez, régen profi katona volt és sokszor védte meg az országot. Anyukám Tachikobe Suzune a Tokiói egyetem egy elismert professzora még a mai napig. Fő szakterülete az elektronikai eszközök, mikrocsipek fejlesztése és nem mellesleg nanobotok előállítása és velük lefolytatott vizsgálatok. Anyuci azaz Sagawa Karin pedig egy jól menő karate dojo vezetője. Na, észrevettetek valami érdekességet?...*várakozik a mellkasa előtt összefont karokkal* Pontosan, két anyám van, plusz, ha észrevettétek azt is láthatjátok, hogy a nevem is eltér a három szülőmétől.
Nos, hadd kezdjem a magyarázatom előtt azzal, hogy kibontok egy zacskó gumicukrot. *kibontja a zacskót és bekap egy almás karikát* Mmmmm… annyira savanyú és édes, imádom. Na, de akkor folytatom is. Tehát mint mondtam már születésem előtt különlegesnek mondhatom magam, de hogy miért? Na, azt mindjárt megtudhatjátok…

- Sajnálom, de a minták, amiket megvizsgáltam azt mutatják, hogy az ön petéi nem alkalmasak a megtermékenyülésre. – ez az ősz hajú, bajszos férfi nem más, mint Kobayashi~sensei anyám szülész orvosa. Már jó rég óta a szakmában van, sőt még ma is praktizál, bár hamarosan nyugdíjazzák. A sötét barna hajú, gyönyörű nő pedig, aki vele szemben ül nem más, mint Suzune az anyukám. Már egy és fél éve házasok apával ekkor, és már egy fél éve próbálkoznak, de hiába a gyerek projekten. Így hát Kobayashi~sensei-hez fordultak segítségért, aki rossz hírrel szolgált anyum számára. Aznap egész nap letört volt, és szétszórt, még a kávéját is sóval ízesítette meg, de észre sem vette, annyira maga alatt volt. Főzni azt nem tudott, sőt a mai napig nem tud, de aznap mégis megpróbálkozott vele, hogy apa kedvére tegyen a rossz hír előtt. Ám a vége az lett, hogy nagypapi poroltóval rohant a konyhába és oltotta el a tüzet, majd rögtön ezután anyu borult sírva a karjaiba.
Este apa haza érve kapta meg az üzenetet, amit a nagymama hagyott neki, miszerint anyu ott van náluk. Ebből már ő is hamar rájött, hogy az orvos rossz híreket közölt vele, így hát hamar autóba szállt, hogy felesége mellett lehessen minél előbb.
- Azt mondta… *szipog*… hogy a petéim nem alkalmasak a megtermékenyülésre, így értelmetlen próbálkozni. – kicsivel később járunk már, mikor is anyu elmondta apunak mi a helyzet. A nagypapi és nagymami is egymás kezét fogták miközben hallgatták zokogó lányukat.
- És nincs más megoldás? – kérdi apám. Tudni kell róla, hogy már tízen évesen is nagyon felnőttesen viselkedett és már akkor eldöntötte, hogy egy rakat gyereket akar, és jó apa akar lenni.
- De van… ha például lenne valaki, aki engedné, hogy egy mesterségesen megtermékenyített petesejtjét a méhembe ültessék akkor talán… de… honnan…
- Mit szólnál az enyémhez? – ez a hirtelen felbukkanó kissé izzadt nő a kezében egy XXL-es méretű rámennel a kezében nem más mint Karin, anyu huga más néven az én anyucim. Ebből gondolom, már sejthetitek mi történt, de azért én mégis folytatom.
- De Karin ez…
- Semmi „ez” vagy „de” vagy „nem”. Az én imádnivaló nővérkémért bármit! Szóval, mikor mehetünk ehhez a dokihoz? – karolta át anyát a pálcikát tartó karjával a fotel háttámlája mögül.
- Karin…*sírni kezd*… köszönöm.

Így aztán egy hét múlva elmentek ismét Kobayashi~sensei-hez, aki ekkor még csak a szükséges vizsgálatokat végezte el Karin-on. Az eredményekre egy hetet kellett ugyan várni, de megérte ugyan is a doki zöld utat adott nekik, így megérte a sok feszültséggel járó napokat.
A terhesség időszaka nehéz volt, mint ahogy mindegyik az, de anyu emiatt nem igazán nyavalygott, örült annak, hogy végre várandós, bár ettől függetlenül még sokáig dolgozott. Már akkor elismert technikus volt ám volt még valami, ami nagyon érdekelte. Az okkult tudományok. Anyu nagyon szerette az efféle dolgokat – és sokat próbálkozott is varázsolni ^^” – így terhessége alatt sem hagyott fel vele, főképp mert ő maga volt egy titkos okkult társaság feje.

Ez a nap is úgy kezdődött, mint általában. Mikor apa felkelt, hogy munkába induljon, anyu már a vécé mellett üldögélt a nagy hasával és még mindig a reggeli rosszullét hatásait élte át (Ezt most nem részletezném.).
- Szívem, kell segítség? – apu okos ember nem jött rögtön a „jól vagy?” kérdéssel, ám anyu a másikra is csak csóválta a fejét, majd gyorsan a szája elé kapott a vécé felé fordult és…
- Hát… rendben, akkor megyek! Szia! – nyomott egy puszit anyu homlokára, majd távozott. Anyu mintha csak erre várt volna, lassan feltápászkodott, majd az éjjeli szekrényhez sétált és felkapta telefonkagylót.
- Moshi, moshi, én vagyok… Hát Suzune… Két óra múlva szedjetek fel. Mindent bepakoltatok?... Rendben… most mennem kell… – azzal hamar letette a telefont és a vécéhez sietett.
Két óra elteltével mikor már anyu képes volt elszakadni a mellékhelyiség mellől el is jött érte egy sötét színű mikrobusz. A járműben pedig három férfi és egy anyu kora béli nő ült. Ők voltak az okkult társaság tagjai, bár akkor épp három ember hiányban voltak, mert a többiek nem tudtak a munkájuk miatt csatlakozni hozzájuk.
A három férfit Tenma Rokuro-nak, Shinya Kenpachi-nak, és Sakamoto Ryuu-nak hívták a nőt pedig Sakurakouji Ririn-nek. Mind a harmincas éveik elején jártak és Kenpachi-t kivéve mind irodai munkások voltak. Kenpachi egy fuvarozási cég alelnöke volt, amelyet apja vezetett, mára azonban már ő vezeti.
Útjuk egy régi elhagyatott osaka-i gyártelepre vezetett, melyről az a hír járta, hogy kísértet járta. A híreknek némiképp igazuk is volt ám nem, úgy ahogy az a filmekbe megszokott. Szellemek… nem lelkek és lidércek. Persze azt hogy ezt honnan tudom, majd később mesélem el, de most vissza a történethez.
Tehát miután beléptek a gyártelepre a kocsit hátra hagyva indultak egy a központi raktár felé, hogy miért arra? Nos, egyszerűen csak azért mert anyu saját készítésű szellem detektora abba az árnyba jelzett nagy erejű szellem energiát, ami persze nem más volt, mint lélekenergia. Egy nagyobb erejű hollow rejtőzött ott el egy a vadásza elől.
- Ssshh, erre… - suttogta anyám mintha attól félt volna, hogy a szellem meghallja és elfut. Mind utána siettek és bár titkolták, de kezdtek már mind nagyon megijedni. A raktár sötét volt a vezetékekben pedig nem volt áram, így az egyetlen fényforrásuk a kinyitott bejárati ajtó és a magukkal vitt zseblámpák voltak.
- Mi volt ez? – kapta hirtelen a fejét az egyik sötétebb rész felé mindenki, amint Tenma~san felkiáltott.
- Biztos csak egy patkány, hagyd rá… – felelte legyintve anyu, aki a többiekkel ellentétben egyáltalán nem ijedt meg. Hát igen ő már csak ilyen. Majd hirtelen a semmiből nagy robaj hallatszott és a magasból egy jókora acél gerenda hullott alá.
- Áááááh! – kiálltott fel anyu. Sajnos lassabb volt, mint a többiek így nem sikerült arrébb állnia, így a vasszerkezet lezuhanásakor elkapta a jobb lábát. Ám ha csak ez lett volna a főbb probléma. A vasgerenda lezuhanása után ugyan is ijesztő, és förtelmes üvöltés rázta meg a falakat, majd egy hatalmas lény lépteit lehetett hallani mely egyenest anyu és csapata felé indult. Persze ekkor, mint ahogy azt a filmekben szokás a kis csapat annyira berezelt, hogy ott hagyták vezetőjüket és menekülőre fogták.
- Várjatok! – de meg sem hallották a sérült nő kétségbeesett és kissé dühös kiáltását. A léptek ekkor megálltak, kközvetlen a gerenda előtt. A szellem detektor, majd kiakadt a lidérc közelségétől.
- K-ki az? Mutasd magad! – kiáltotta anyu majd előkapott egy szelleműző cetlit, amit ő maga készített egy könyv leírása alapján. Maga elé tartotta, de persze semmi hatása nem volt. Pedig a cetlin lévő ábra ténylegesen használható lett volna csak, hogy anyu nem rendelkezett lélekenergiával, amit az ábrakészítő is alkalmaztak lelkek és gyengébb lidércek elűzésére. A lény mely anyu számár a láthatatlan volt ekkor jelenlétét mutatta azzal, hogy egy erőteljesebb vágással felszakította a jobb combján a bőrt és vágott bele a húsába. Anyu ekkor felsikoltott, majd ezt követően a szellem detektor ismét kilengett, de teljesen más irányból. Ezt a lidérc is érzékelte, és tudta, hogy a vadásza meglelte, viszont nem akarta ott hagyni azt az ízletes falatot így megemelte a karját és vaskos karmát anyám mellkasába vágta. Azonban ezt rosszul tette. Ez a mozdulatsor ugyan is elegendő volt ahhoz, hogy az őt üldöző személy szélsebesen, zöld lángcsóvák keretei közt megjelenve kardját a lény fehér maszkjába szúrja, és ezzel elvegye az életét. Ez volt Tsukishima Shuokorou. Anyu ekkor még eszméleténél volt ám látása egyre homályosabbá vált, ahogy a férfi felé tekintett… majd elsötétült minden.

Később egy intenzív osztályon nyerte vissza az eszméletét, szemei előtt pedig apu könnyes aggódó tekintete állt össze. Legszívesebben ott rögtön megölelte volna a férjét, de amint megmozdította a testét erős fájdalom nyilallt a mellkasába és a lábába.
- Nyugalom, ne mozogj, különben felszakadnak a varratok. – nyugtatta apu, majd anya tekintete kissé jobbra irányult. Szeme sarkában pillantotta meg először az ismerős alakot ám amint tekintetét arra irányította már rögtön felismerte ki is az. A hullámos fürtökkel megáldott férfi az egyik széken ülve lábai keresztben és egy könyvet olvasott.
- Oh, ő Tsukishima-san… ő volt az, aki megmentett és elsősegélyt végzett el, míg a mentősök odaértek hozzátok… – anya csak nyöszörgött, még kába volt kissé és a torka is egy kicsit kiszáradt. A férfi viszont tudta mit szeretne mondani így ekképp fel is állt, majd a könyvet összecsukva oda sétált anyu ágyához.
- Ugyan semmiség, de legközelebb legyen óvatos, meggondolatlan dolog egy rég használaton kívüli épületbe bemenni terhesen. – apunak nem kellett magyarázat ahhoz, hogy tudja miért is volt ott anyu ahol… már rég tudott a különös hobbijáról és bele is törődött.
- Máskor legyen óvatosabb, hisz… egy igen értékes személy életéért felel… – monda ezt egy furcsa mosollyal a száján, mikor anyu kerekedő hasára nézett. - Most ha megbocsátanak, vár a munkám, viszontlátásra és jobbulást. – azzal a mondandója végén, sarkon fordult és elhagyta a szobát. Persze nem ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk vele.
Később ugyan ebben a kórháznak az egyik szülészetén láttam meg a napvilágot, pont azon a héten mikor az orvosok már haza engedték volna a szülőanyám.
Érkeztem után anyuci és a nagyiék is sokáig bent voltak és bár én magam nem emlékszem, de anyu elmondása szerint a nővérnek csak egy kisebb beszéd után sikerült elérnie, hogy hagyjanak anyuval magunkra had szopizzak.

Évek teltek el. Muszáj ugranunk hisz az első öt évben nem történt semmi említésre méltó, így nem szeretnék ezzel senkit sem untatni. Öt éves koromtól kezdtem el anyucival karatézni tanulni. Persze eleinte csak a szórakozás kedvéért, mert nagyon tetszett, ahogy össze visszakalimpált a levegőben, amit én is meg akartam tanulni, aztán később egyre jobban érdekelni kezdett így ezt a mai napig nem hagytam abba. Hét éves koromban még egy versenyre is beneveztek, amit fájdalom útján, de sikerült megnyernem. Na, persze nehogy azt higgyétek, hogy ez egy ilyen nagyon durva verseny lett volna egyszerűen csak nem figyeltem oda, és amikor azt egyik verseny elején felléptem a tatamira megakadtam a szélében és jól lefejeltem a szőnyeget. De nem sírtam! Sőt mi több bár nem említettem senkinek, kissé olyan volt mintha az esés jó érzést keltett volna bennem… furi. Mikor megnyertem a versenyt anyuci nagyon örült neki azonnal ott termett mellettem és megölelt majd adott egy ajándékot is. A kedvenc gyűrűjét… agyon szép volt és elmondása szerint már kis csecsemőként is nagyon tetszett nekem, sokszor meg is akartam kaparintani az ujjáról. Felpróbáltam, de még túl kicsi volt az ujjamra így mikor hazaértünk Karin egy nyakláncának láncával fűzte át és a nyakamba akasztotta.
- Így ni… ha majd nagyobb leszel, már viselheted az ujjadon is addig pedig itt lóg, majd a nyakadban, rendben? – válaszul csak mosolyogva bólintottam, majd siettem, hogy anyunak és apunak is elmondjam mi történt velem aznap.

És akkor újra ugrálunk egy kicsi az időben. Dióhéjban azért összefoglalom, hogy mik is történtek velem az elkövetkezendő években. Nos, az a furcsa érzés melyet a fájdalommal együtt éreztem, egyre csak jobb lett akárhányszor megütöttem vagy megvágtam magam, de mivel mindig láttam, hogy a többiek ilyenkor sírni szoktak nem mertem róla beszélni senkivel sem nehogy furcsának tartsanak. A karatézást is tovább folytattam, de emellett egy másik szenvedélyem is lett még pedig a fegyverek. Általános iskola felénél kezdtem el eljárni egy egyesületbe ahol hozzám hasonló kisgyerekek játék fegyverekkel gyakorolhattak, majd később versenyekre vitték el őket. Ez is kislány létemre nagyon meg fogott és nyomban én is csatlakozni akartam. Aminek persze semmi akadálya nem volt. Már első nap lőni akartam, amit kis könyörgés után apu el is intézett. Hát, mint mondjak, nagyon meglepődtek, mikor a már két éve idejáró idősebb diákokat megszégyenítő pontossággal lőttem bele a céltáblába. Én sem igazán értettem a mikéntjét, egyszerűen csak úgy éreztem, mikor a fegyverem a kezembe volt, mintha egyé olvadtunk volna. És ez az érzés sosem hagyott alább miközben egyre jobbá váltam a fegyverek használatában, mintha csak ők maguk segítettek volna.
Az évek során aztán még valamire biztosan rájöttem, ám ezt sem mertem elmondani sokáig anyuéknak. Bármennyire is próbálkoztam nem tudtam szerelmes lenni egy fiúba sem. Pedig a fordítottja sokszor megesett, ahogy egyre szebb lettem. A fiú barátaim egymás után vallottak nekem szerelmet, de én mindig elutasítottam őket. A másik pedig, hogy elég furcsán kezdtem el érezni magam, mikor egy bizonyos barátnőm közelében lehettem.
- Rika~chan, huh, köszi, hogy megvártál. Fuji~sensei már megint velem szedette össze a labdákat… huh.
- Hihi, lehet, hogy nem tetszik neki, hogy év elején jól lealáztad az osztály előtt… – Rika~chan. Szép, okos és kedves teremtés volt. Az alsó középiskola első osztálya óta mindig együtt voltunk, mint két jó barátnő. Mégis mióta elkezdődött a második évünk olyan furcsán éreztem magam a közelében. A szívem hevesebben vert, mint máskor, néha a levegőt is furcsán vettem, és teljesen izgatottá váltam. Ő volt az első, akinek beszéltem arról, hogy mit érzek, akkor mikor mások fájdalmat éreznek, ám ettől még nem nézett furcsának. Még a fegyver imádatomat is szerette, így azt sem bánta, ha hazafelé menet a legújabb modellekről tartottam kis előadást.
Aztán az idő múlásával egyre világosabbá válni, főképp anyucival való beszélgetésem után… én beleszerettem a legjobb barátomba. Eléggé megdöbbentett a tény, de biztos, hogy ez lehetett, azaz érzés, amit iránta éreztem. Anyucit is egy edzés után megkérdeztem.
- Mond csak anyuci… te… te már érezted azt valaki közelében, hogy a szíved majd kiugrik a helyéről és izgatottá válsz, és sokkal boldogabb vagy mint mikor nincs melletted? – tettem fel neki a kérdést félve a tatamin ülve. Mire ő egy sejtelmes vigyorral nézett rám.
- Oh, csak nem? Az én édi kislánykám szerelmes valakibe? Na és ki az, ki az, halljuk!
- M-mi… vagyis nem. Szerelem? - igen szerelem, semmi kétség, csak ez lehetett az. Persze nem mertem elárulni, helyette inkább kihívtam még egy harcra, majd siettem a dojo-ból hisz Rika~channal megbeszéltem, hogy átugrom hozzá. Bár azt hiszem én sokkal jobban vártam, hogy láthassam. Főleg az anyucival folytatott beszélgetésünk után.

Ám a nap vége nem lett olyan szép, mint azt én reméltem. De nem ám…
- R-rika~chan… umh… izé…
- Mi az? – mosolygott rám olyan aranyosan… legszívesebben rávetettem volna magam, de nem ezt nem tehetem. *megrázza a fejét
~ Először is muszáj elmondanom neki, muszáj… muszáj? Nem, nem el kell mondanom, már így is tiszta vörös lett az arcom, még a végén furának fog tartani… Ummm… ~ az ujjaim tördelve ültem a lány előtt. A szívem csak úgy zakatolt és a gondolatok is csak cikáztak bennem. Végül úgy döntöttem, hogy mégse…
- Én… sze… – Mondom, mégsem mondom el! -… szeretlek!- Áááááh, mégis kimondtam, K.O., végem, most aztán itt a világ vége, meg fog utálni…
- Én is szeretlek, Karen~chan! – hát igen elképzelhetitek, hogy ekkor milyen örömünnepet rendeztem a fejemben, de aztán… - Hisz te vagy az én legjobb barátom! – K.O., vége, már megint a világ vége, totális agy halott állapot… hát persze, barátok mi más is lehetek számára, de…
- De… én nem… én nem úgy tekintek rád, mint egy barátra! – ez teljesen megőrült… vagyis én akkor… a szívem csak úgy zakatolt…
- Mi? – szegénykém, arca olyan meglepettséget mutatót, amit még nem láttam rajta. - Mégis mit értesz ez alatt? – ekkor már a testemet sem tudtam irányítani. A lány háta az ágyán kötött ki, karjait lefogtam és az ágyra nyomtam, majd közel hajoltam az arcához… és ajkaink összeforrtak. Rika~chan ellenkezett, ellenkezett, de aztán hirtelen felhagyott vele… Ekkor csörrent, üveg tört egyenest a hátunk mögött. Rika~chan apja volt az. Valamilyen oknál fogva, nem tudom, de benyitott pont akkor, mikor megcsókoltam. Léptei erősen dobbantak, ahogy oda lépett hozzánk, majd hirtelen elkapta a hajam és lerángatott a lányáról.
- Naaaa, ezt NEM! MÉGIS MIT KÉPZELSZ?! TE KIS RIBANC! – életemben akkor egyedül éreztem csak fájdalmat, puszta fájdalmat, ahogy lerángatott az ágyról a földre. - Naaa ezt nem… AZ ÉN LÁNYOM NEM LESZ OLYAN! TAKARODJ! – végig rángatott a folyosón egészen a bejárati ajtóig. Fájt, nagyon is. Főleg mikor a lépcsőn rángatott le. Rika~chan utánunk próbálja az apját lenyugtatni de semmi haszna. Az apja túl részeg és túl mérges ahhoz, hogy figyeljen rá. Féltem, de nem attól, amit velem tesz, hanem, hogy esetleg bántani fogja, ha engem kirakott. De azt nem fogom hagyni… Nem… *Tassh* hangzott el a tenyerének becsapódása, és a következő pillanatban Rika a földre került.
- T-te SZEMÉT! DÖGÖLJ MEG! – ekkor a karommal csapkodni kezdtem. El akartam kapni, hogy aztán a földre köthessem és kiszabadíthassam a hajam a kezei közül. De nem ez történt. Mikor elkaptam a csuklójánál valami furcsa érzés hatolt át rajtam majd a következő pillanatban a férfi összeesett. A fogása meglazult így kiszabadultam, majd egyből Rika~chanhoz siettem. Csak a „Sajnálom” szavak jöttek ki a számon miközben átöleltem. Egy ideig csak ott zokogtunk, nem is törődve az apjával. Aztán miután Rika~chan megnyugodott négykézláb közelítette meg az apját és kicsit megtaszigálta a kezével miközben szólongatni kezdte. De ő meg sem mozdult, semmit sem reagált. Ekkor a lány közelebb hajolt hozzá, majd hirtelen eltávolodott tőle és riadt tekintetét felém emelte.
- M… meg… meghalt… apa, meghalt… Nem, nem az… az nem lehet… – a lány kezdett kétségbe esni, ez a szemeiben is látszódott…
- Az apád meghalt. – jelentette ki egy hang, egy hang, ami ismerős volt számomra. Ekkor vettem észre, hogy a bejárati ajtó nyitva a küszöb előtt pedig ott áll egy ismerős férfi körvonala, aki épp egy könyvet olvasott, ám mondandója után becsukta azt és beljebb lépett. - Az apád meghalt… és ő ölte meg. – szemeit rám szegezte.
~ Hogy én öltem meg? Ez meg milyen képtelenség? Hisz, hisz csak megérintettem.~
- M… miről beszélsz? Ne szórakozz, épp, hogy csak hozzáértem. – néztem haragosan a férfira.
- Karen…
- Pontosan, csak megérintetted, de… közben gondoltál valamire nem? Mond csak mi volt az? –gondoltam valamire ez igaz, de mégis mi köze lenne annak ehhez, nem értem. Ez a férfi… Tsukishima~san… igen, tényleg már járt párszor nálunk mikor kisebb voltam.
- Gondoltam… arra, hogy dögöljön meg, na és akkor. Attól, mert valaki ezt gondolja még nem fog valaki meghalni… – vágtam vissza nem kicsit haragosan.
- Ha az a valaki egy átlagemberek akkor nem is, de ha te gondolsz rá az már más kérdés… – jelenik meg az arcán egy halovány mosoly mondandója közben.
- Ezt meg hogy érted? Mégis miért beszélsz, úgy rólam mintha én más lennék?
- K… karen…
- Mert az vagy… te nem vagy ember… ahogy én sem… – ekkor a férfi a könyvéből kilógó könyvjelző után nyúlt a jobb kezével és kihúzta azt. Ám mikor ezt tette az a kicsi és hajlékony tárgy felfénylett és hirtelen egy fehér színű karddá változott. - Szerinted egy ember képes lenne erre? – csak tátott szájjal néztem amint a a kezében tartotta a fegyvert, ám figyelmem hirtelen másfelé irányult, mikor Rika~chan a ruhámba kapaszkodott.
- Rika… – a tekintete, teljesen más volt, mint ezelőtt.
- Karen… ugye, ugye csak hazudott… nem te ölted meg apát, ugye!? Karen… miért, miért tetted?
- Nem, Rika, nem én tettem. Hallgass meg… Nem én tettem… – a távolban szirénák zaja kezdett el hallatszani melyek egyre hangosabbá váltak. Még Tsukishima~san is felfigyelt rájuk, mikor meghallotta őket közelebb lépett hozzánk és megemelte a kardját.
- NE! – késő, a férfi lesújtott, egyenesen Rika~chan hátára. A lány arca ekkor eltorzult a fájdalomtól majd hirtelen eszméletét vesztette. Rögtön a hátára kaptam a tekintetem, hogy megnézzem milyen súlyos is a sérülése, de…
- Mi? Nincs seb? Ez meg, hogy lehet? – végig tapogattam a hátát, de semmi.
- Ezt tekints amolyan ajándéknak. Most már nem fog téged vádolni az apja halálával.
- Ezt meg, hogy érted?
- Majd meglátod, ha felébred… nos, mindazonáltal, jobb, ha az eszedbe vésed. Te nem vagy már átlagos ember, sőt nem is voltál az. Ha továbbra is folytatod, amit most hamarosan újabb áldozatokat fogsz szedni. Amíg nem tudod, hogy milyen erőd van, és nem tanulod meg irányítani azt, senki sincs biztonságban melletted. A világ nem olyan, mint amilyennek te azt hiszed. Ha velem tartasz, megmutathatom neked a világ azon részét, amiről eddig tudomást sem vettél, és segíthetek, hogy felülkerekedj az erődön és azt irányíthasd. Tessék… – előhúzott a zsebéből egy cetlit majd felém dobta.
- Holnap délben várlak itt. A családodnak nem kell semmit mondanod, ha velem tartasz, én majd mindent elintézek. – ezt követően Tsukisima~san hirtelen eltűnt és csak zöldes színű lángok maradta utána, amelyek szintén elillantak pár másodperccel később.
Aznap sokáig ott tartottak. Miután Rika~chan magához tért a rendőrök mindkettőnket kikérdeztek. Meglepő módon Rika~chan egy olyan vallomással állt elő, ami teljesen meglepett. Mikor megkérdezték, hogy tud e személyleírást adni a tettesről, ő Tsukishima~sant írta körül. Ez lenne az ajándéka… csak erre tudtam gondolni, valamit tett Rika-val így ő azt hitte Tsukishima az apja gyilkosa nem pedig én.
Végül a rendőrök vittek haza, ami egy kicsit megijesztette anyut és aput, ám a viselkedésem még inkább a frászt hozták rájuk. Mikor meg akartak érinteni, elkerültem őket, majd a szobámba siettem és bezárkóztam. Az engem elkísérő rendőr mondta el nekik, hogy mi történt…
Egész este nem aludta. Végig csak Tsukishima~san szavai vízhangzottak a fejemben. Egy erő, ami megölhet bárkit, egy érintéssel? De mégis mi lehet az. Egyet tudok, ha választ akarok rá, Őt kell megkérdeznem.

Másnap délben elmentem a címre, ami a cetlin szerepelt. Egy elhagyatott raktár épület volt a város széléhez közel. Mikor megálltam az építmény előtt, a férfi az emeleti ablakból figyelt, mintha csak azt mondta volna, hogy „Lépj be!”. Meg is tettem. A rozoga ajtón benyitva az épület belsejében találtam magam.
- Üdvözöllek, szerény hajlékomban. Gyere fel oldalt a lépcsőn. – szólt le a férfi. Miután felérte, Ő egy használt, ámbár jó állapotban lévő fotelba ültetett, míg maga egy másikon foglalt helyet velem szemben egy kis asztalka mellett, amin egy pohár víz volt.
- Nos, mi lenne, ha először egy egyszerű kérdéssel kezdenénk? Mond csak tudtad-e hogy az élőlényeknek van lelkük. Az állatoknak, embereknek, bogaraknak, de… Nem csak ők birtokolnak lelket, hanem minden más is ami ezen a világon létezik. Pont mind ez az asztal vagy ez a pohár víz. Mindek van lelke. – csak unott arccal néztem a férfira, fogalmam sem volt arról, hogy mire akart kilyukadni.
- Látom nem érted. Akkor inkább megmutatom… – azzal kezét a pohár felé tette. Nem hittem a szememnek, a víz megmozdult, de nem csak az… valami, valami kijött a vízből és a férfi kezébe áramlott.
- Amit az előbb láttál az a víz lelke volt. És most hogy elszívtam azt, szabadon rendelkezhetem vele. Mozgathatom, vagy akár járhatnék is rajta. Fullbringer.
- Huh? Fullbringer? Az meg mi?
- Így hívjuk magunkat. Mi vagyunk azok, akik képesek a tárgyak lelkét magunkba szívni és így még hatékonyabban felhasználni azokat.
- Nem értem. És mi van azzal a karddal?
- Oh, hogy erre gondolsz? – ekkor ismét előhúzta a könyvjelzőt, mely felvette a kard alakját. -Ez egy Fullbring. Tudod minden Fullbringernek, van egy tárgya, amihez kötődnek, és ami már régóta a tulajdonukban van. Ebben a tárgyban koncentrálódik az erőnk és ez által képességgel ruházzuk fel azt. Az enyémnek már szemtanúja lehettél. A kardom egy vágással képes bármiben otthagyni az emlékeimet, akár hamisak, akár igaziak azok, amiket elültetek.
- Szóval ezért hitte Rika….
- Pontosan. De most gondolom nem az én képességemre vagy kíváncsi, hanem a sajátodra.
- Te tudod mi az? Mond el!
- Nem tudom, de sejtem, hogyan működik. Először is a fókusz tárgyad… azaz a gyűrűd, ha hozzáér az áldozathoz és pontban, akkor arra gondolsz, hogy történjen vele valami akkor az meg is történik… valószínűleg.
- A gyűrűm? – néztem az ékszert, melyet még anyuci adott nekem a karate verseny után. - És mi az, hogy valószínűleg?
- Nos, amit eddig láttam az alapján mondom ezt ezért csak „valószínű”. De mit szólnál, ha most kipróbálnád rajtam? Így megtudhatjuk, hogy mi is igazából a képességed. Vagy, hogy melyik típusba is sorolható. – felelte a férfi miközben a kardja visszaváltozott könyvjelzővé, amit aztán vissza is tett a helyére.
- Típus? – kérdeztem furcsán nézve rá.
- Igen, a képességeinket különböző típusba soroljuk. Az enyém például Manipuláló-típusú és, így elsőre a sajátod is annak tűnik. De kezdjünk is bele, rendben? – azzal Tsukishima felállt majd odalépett hozzám és fél térdre ereszkedve jobbjával megfogta az én jobb kezemet.
- Most pedig, próbáld meg aktiválni a képességed.
- Oké… De hogyan? – kérdeztem meg kis erőlködés után a férfit.
- Mondjuk, gondolj arra, hogy megvágod a jobb karomat.
- Oh-oké… – behunytam a szemem és erősen gondoltam arra, hogy megvágom egy késsel a férfi karját. Erősen próbálkoztam ám mikor megérintettem nem történt semmi. Elsőre. Aztán hirtelen a pont ott ahol a gondolataimban meg akartam vágni megjelent egy seb. Nem volt túl mély és nagyon úgy tűnt, hogy nem is fájt neki.
- S-sikerült… aszta… – engedte el a férfi a kezemet, majd a gyűrűt kezdtem el vizsgálni. Hogy egy ekkora valami ilyenre legyen képes, ez elképesztő, nem gondoljátok? De a férfivel valami nem stimmelt. Csak fogta magát ás szótlanul leült a foteljába vérző karral. Mintha csak erősen gondolkodott volna.
- Mi az? Valamit rosszul csináltam?
- Nem, de azt hiszem a képességed nem az, aminek először hittem...
- He? Ezt, hogy érti... Hisz működött vagy nem? - néztem értetlenkedve a férfira.
- Úgy értem, hogy a képességed mégsem Manipuláló-típusú sokkal inkább egy még kifejletlen Dimenzió-típusú képesség. - csöndesedett el egy pillanatra, de nem is engedte, hogy megszólaljak már kezdte is a magyarázatot. - Miután használtad a Fullbringed az elmém összezavarodott. Olyan mintha két világ emlékei keverednének a fejemben.
- Chotto matte! Miről hadovál? Dimenzió?
- Mindegy… majd megérted, ha már sikerül irányítanod. Holnaptól kezdve pedig megkezded az edzést!

És úgy is lett. Másnap megkezdődött a tréning. Eleinte az elme és a test képzésével foglalkoztunk. Persze az elme tréning annyit tett, hogy felülések és bokszzsák ütögetések közben hülye fejtörőket adott, amikre válaszolnom kellett minél hamarabb. -.-’ És persze pihenésképp egy kis meditálás. Hetekig kellett ezt csinálnom és hát meg kell, mondjam nagyon untam az egészet. Később már valamivel jobb volt hisz harcművészetet és egyébb lélekenergiával kapcsolatos dolgot is oktatott. Na, már most itt kiderült, hogy az olyan fegyverek, mint a kard vagy a bot nem nekem valók. Ellenben a kések dobálása már inkább, na és persze a lőfegyverek és a pusztakezes harc használata.
- Gah, kivagyok…*zihál* – terültem el a raktár poros talaján. Teljesen ki voltam a z edzést követően. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy az elmúlt napokban egyre nehezebbek lettek a gyakorlatok, ráadásul a számuk is növekedett.
- Mára ennyi volt. Pihenj, este kimegyünk. – felelte a férfi szokásához híven a könyvét olvasgatva. Fogalmam se volt, hogy mit értett az előbbivel kapcsolatban, de épp nem volt hozzá energiám, hogy rákérdezzek.
Később mikor már a nap lement és csak az utcai lámpák szolgáltattak fényt, kimentünk. Egy elhagyatott épület volt a célállomás, ha jól emlékszem óvodaként funkcionált egy tragédia megtörténtéig.
- És miért jöt… – mondandóm egy szörnyű ordítás hangja szakította félben. Nem volt ez emberi, de még szerintem állati sem.
- Most leteszteljük, hogy mennyit fejlődött a képességed. Menj az udvarra és készülj elő. – felelte Tsukishima majd ezt követően eltűnt a szemem elől. Az udvart szerencsére nem kellett sokáig keresnem. Kiszaladtam a közepére majd előkaptam két 9mm-est. Körbe kémleltem, hallgatóztam, de nem érzékeltem semmit még jó öt percig. Akkor aztán hirtelen megéreztem egy ismerős jelenlétet meg egy másikat, ami nem volt ismerős, de kissé hasonlított a férfi és a saját erőmhöz. Pont szemből érkezett a két lélekenergia pont, így hamar harckészültségbe álltam. A fegyverek csövét irányba állítottam, majd ahogy Tsukishima egyszer mondta elkezdtem lélekenergiát összpontosítani a bennük tárult lövedékekbe. Nem is tudom, mikor azt hiszem a ˝lélekenergia-ismeret órán˝ monda a könyvmoly, minden harc előtt a fegyverben lévő lövedékeket reiatsuval kell feltöltenem, mert a későbbiekben csak így tudok kárt okozni a legtöbb ellenfeleimnek – bármit is értett ez alatt. Egy hatalmas robaj kíséretében a velem szemben lévő ablaküveg szétrobbant és azt követte még némi por és törmelék. Porfelhőből két alak tűnt elő, Tsukishima kardal a kezében hárította egy hatalmas fekete alak csapását. Még sosem láttam ahhoz hasonló lényt, mégis olyan ismerősnek tűnt az energia, amit árasztott magából. Teljesen belefeledkeztem hol is vagyok, csak akkor tértem magamhoz mikor egy csapás hárítása után Tsukishima felém terelte a lény figyelmét ő maga pedig odébb állt.
- Figyelj, mert csak egyszer mondom el. A kezeidben lévő fegyverekkel nem ölheted meg csakis a képességedet használhatod, értette?
- Persze, persze... - felelem, miközben elugrok a lény támadása elől. Mihelyst a karja a földbe csapódik, elsütöm mindkét fegyverem, melyek lövedékei a másik (bal) karjába illetve vállába verődött be. Mivel a jobb mancsa még a földben volt a másikat meg én tettem mozgásképtelenné a megközelítése mellet döntöttem, hisz csak érintkezés útján használhattam rajta képességem.
- Ku-ku-ku*, most pedig szenvedj te bestia! – a mondandóm végén a jobb öklömmel a fehérmaszkját céloztam meg miközben arra gondoltam, hogy most mennyire meg akarom kínozni és ordítani, hallani ezt a lényt.
- He? – adtam hangot meglepettségemnek mikor nem történt semmi. A lény azonban végre ki tudta húzni a földben ragadt karját így hátrálnom kellett. Sajnos a fegyvereimet nem használhattam arra, hogy halálos sebet okozzak rajta így csak elfuthattam és ugrálhattam a csapásai elől. Persze ezt nem bírtam volna a végtelenségig, így mikor már éreztem, hogy kezdek fáradni felhagytam a meneküléssel és a fegyvereimet rászegezve mozgásképtelenné tettem a lábait és a maradék karját. A lény csak úgy ordított a fájdalomtól, melyet öröm volt hallgatni.
- Tch… mi a franc… miért nem működik? – érintettem meg ismét a lény sérült karját miután rátapostam. Ez után gyorsan elraktam a fegyvereimet ugyan is sajnos meg van az a rossz szokásom, hogy ha ideges vagy dühös leszek, akkor, ha fegyver van a kezembe – vagy ha nincs pusztakézzel – vezetem le a feszültséget. Helyette most azonban csak két kezemmel a fejemet fogtam.
És pufff… ekkor valami érdekeset láttam. Egy ehhez a világhoz hasonlót, teljesen ugyan ilyet ahol a lény ugyan csak a földön hevert. Viszont itt történt valami. A lény hirtelen megmozdult és a csapása felém tartott. A kezem emelkedett – habár én nem emeltem meg – és próbálta hárítani. A csapás beérkezésekor azonban megszakadt a kép és helyette a karjaimba fájdalom nyilallt és zúzódások alakultak ki rajtuk.
- Mi az isten…!! – kiáltottam fel miközben elhátráltam a testtől. Persze heves reakciómat nem a fájdalom – az a mennyei érzés – hanem a furcsa látomásszerű kép váltotta ki. - Ez volt az? A világ amiről Tsukishima beszélt?
A lény ekkor megmozdult ám még mielőtt feleszmélhettem volna, golyó ütötte sebek jelentek meg a maszkján majd egy ordítás közepeztem szertefoszlott.
- Mi? Mi történ? – körbe fordultam, de sehol nem láttam fegyverest és nem is halottam a lövéseket. Egyedül csak a könyvmoly tapsikálása hallatszott, amit megjelent mellettem.
- Nagyszerű, sikerült teljesíteni a feladatot.
- Mi? - csodálkoztam el a férfi mondandóján. Hisz nem is én végeztem a lénnyel, vagy mégis.
- Nos, mint már mondtam a te képességed Dimenzió-típúsú. Az általad létrehozott dimenzió különlegessége, hogy azok, akiket megérintesz és saját magadnak egy-egy másolatát helyezed el benne, majd ami bent történik velük azt a valós világban lévő énjük is átéli. A lény úgy halt, meg hogy a másik világban tartózkodó éned megölte. Mikor először rajtam is kipróbáltad a képességed használat után a másik világból emlékeim voltak. Ez nagy eséllyel te is megkaptad, de tekintve, hogy nem emlékszel rá, azt jelenti, hogy a tudatod elkülöníti az ebben a világban történtektől.
- Értem... - vagyis, nem. De azt hiszem valamennyit fel tudtam fogni belőle.
- Mára befejeztünk. Ha visszamentük mielőtt még lefeküdnél, próbáld meg visszaidézni a másik világban történteket.
- Miii?

Ezt az éjszakát követően minden éjjel kimentünk ilyen lényekkel hadakozni. Vagyis valójában csak én hadakoztam velük és ennek köszönhetően sikerült jobban megértenem a képességem azt, hogy meddig tudom fenntartani és hány ellenfelet tudok a kis dimenziómba tenni. Eleinte nehéz volt, főleg az utóbbi kiderítése. Komolyan Tsukishima egy kegyetlen alak. Képes volt vagy öt olyan dögöt odacsalni, erre kiderült, hogy csak egy fő a kapacitásom. Hát képzelhetitek milyen mennyei pillanatokban volt részem, szó szerint. Eltört egy karom két bordám (egy meg megrepedt) plusz még egy két mélyebb vágás. Mindaddig viszont jól éreztem magam, amíg az utolsó életben maradt dög le nem akart nyelni egészben, ugyan is akkor már annyira belemerültem a dolgokba, hogy a lőszerem elfogyott a képességem öt perces használati ideje meg már a harmadiknál lejárt. Megpróbáltam a lélekmanipulálással elsajátított fullbring technikák közül is egyet-kettőt bevetni, de akkor azok még nem mentek valami jól. Ja és persze nem Tsukishima volt az, aki megmentett, hanem valami fura fekete hacukás fickó karddal a kezében.
- Kuahh! Kössszzziiiii! Iiiiaaa… ez az érzés mennyei, csak az nem tetszett, hogy rágás nélkül akart lenyelni vagy mi… – töröltem meg az arcom az egyetlen működőképes karommal, majd a férfira néztem, miközben a mellettem álló lámpaoszlopnak támasztottam a hátam és elfoglaltam egy ülőpozíciót. - És kit tisztelhetek a megmentőm személyében? Várj inkább, mi ez a hacuka? Netán nindzsa vagy? – kissé fáradtan ültem ott, mikor a férfi eltette a pengéjét.
- Az lényegtelen, hogy én ki vagyok. Inkább azt mond meg, hogy te ki vagy és mit művelsz itt? – megjegyezném, hogy ekkorra már a lélekenergia szintem, alig mérhetőre csökkent és csak az isten tudja mi tartott még akkor is eszméletemnél, így a férfi, alig ha vehette észre a dögökhöz hasonló lélekenergiámat. Mert ha nem így lett volna, akkor most nem mesélhetném itt ezt a bazi hosszú élettörténetet. Na, de folytassuk...
A kérdésére azonban már nem válaszolhattam, végre jelét mutatta ugyan is a reishi hiányom és a világ kezdett elsötétülni ám még mielőtt ez teljesen bekövetkezhetett volna láttam, amint Tsukishima megjelent és leszúrta a férfit.
Másnap az ébredésemet követően első dolgom volt megtudakolni a könyvmoly uraságtól, hogy ki is volt az a férfi. Ekkor vettem tudomást a shinigamik létezéséről és tudtam meg azt is, hogy vigyáznom kell velük, mert nem csípik a hozzánk hasonlókat. Persze azután évekig nem is találkoztam halálistenekkel, megfogadva Tsukishima tanácsát, nagyívben elkerültem őket.

Hónapokkal később az edzésem véget ért. Vagyis gyakorlatilag még nem, de Tsukishimának valami közbejött és el kellett utaznia határozatlan időre. Persze volt olyan kedves hogy ezt addig tette, amíg én a kimerítő edzés után ki voltam dőlve. Egyedül egy levelet hagyott melyben közölte, hogy edzek továbbra is és hogy senkinek ne fedjem fel a képességeimet. Így hát hazaköltöztem és ismét a szüleimmel éltem tovább. Újra iskolába kezdtem járni és bár nehéz volt felzárkóznom a ˝külföldi csereprogram˝-ból visszatérve, de szerencsére sikerült jó jegyekkel zárnom az év végét. Az edzéseim mellett egy új hobbinak is neki kezdtem, amiben anyu örömmel segített. Rájöttem ugyan is hogy nem csak a fegyverek, de az elektronikai eszközök szereléséhez is istenadta tehetségem van, amit biztos anyutól örököltem.
Persze nem csak örömteli dolgok történtek velem, visszatérésem után. Rika~chan... miután visszatértem, akkor tudtam meg, hogy elköltözött és az iskolából is elment. Így már minden világossá vált. bár nem említettem, de néha, mikor esténként hollowokra vadásztam edzés céljából, elnéztem a házuk felé, de sosem láttam otthon. Így viszont már értettem, hogy miért.

A gimnáziumi évek hamar elteltek, de Tsukishimáról még mindig nem volt semmi hír. Persze nem mintha hiányzott volna, de valamilyen szinten mégis csak a mesterem volt. Az gimi kijárása után azonban elhagytam Japánt és Amerikába mentem. Az angol elég jól ment, így ezzel nem volt gondom. És, hogy miért mentem Amerikába? Nos azért, hogy jelentkezhessek az FBI Akadémiára. Persze ez nem ment olyan egyszerűen. Először ugyan is állampolgárrá kellett válnom, ami nem egy nap gondolhatjátok. Az oda utazásomat követően egy évnek kellett eltelnie mire meglett az állampolgárságim, így 20 évesen jelentkezhettem is egy ottani rendvédelmi főiskolába. A négy év alatt nem történ semmi említésre méltó. De tényleg… Komolyan. Míg ott tanultam, csak a tanulásra koncentráltam, a nyelvet tanultam folyamatosan, és dolgoztam, hogy meg tudjak élni valamiből. Így a dolgos négy év elteltével nagy megkönnyebbülésként ért az, hogy sikeresen felvettek az FBI Akadémiára.
Oh, de most jut eszembe, hogy azt nem mondtam el, hogy miért épp az FBI. Nos, igazság szerint sokáig én sem gondoltam erre, de aztán egyszer mikor Rikával beszélgettem, megemlítettem, hogy jól bánok a fegyverekkel és karatézom is. Ekkor említette, hogy „Olyan, vagy mint egy olyan titkos ügynök féle, lehet, hogy annak kéne lenned…” Ennyi. Ennyi elég volt ahhoz, hogy mikor a továbbtanuláson tanakodva ezt választottam. Így legalább még egy másik ország szokásaiba is betekinthetek és a fegyver és harcművészeti képességeim se vesznek kárba. Plusz a fájdalom is garantált, ha terepre küldenek, talán.

Az Akadémia Virginia államban, Quantico mellett volt és mai napig is ott található. Eszméletlenül nagy területen fekszik és mindene megvan, ami az ügynökök kiképzéséhez kell.
Sok volt az idegen és még egy év után is szoknom kellett, hogy angolul beszélnek hozzám és nekem is úgy kell megszólalnom.
A kezdő csoportomban körülbelül 50-en voltunk, összesen pedig úgy 250-en kezdtük el a 10 hetes kőkemény tanfolyamot.
- Szia! – hajolt elém egy gyönyörű szőke hajú lány. És mikor azt mondom, gyönyörű akkor azt vegyétek nagyon komolyan, mert hát, mikor megpillantottam vagy 10 másodpercig csak néztem, így nem csoda, hogy azt hitte nem tudom a nyelvet.
- Öhm… Szia! Izé… – válaszoltam neki meglepődötten.
- Cristina Miller, örvendek. – nyújtotta felém a kezét én meg még mindig őt bámulva - talán már egy kicsit túl feltűnően is – nyújtottam a sajátomat.
- Ta… mármint Karen Tachikobe, örvendek… – hebegtem, miközben megfogtam a puha, kis kezét.
- Hm…
- M-mi az…? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Hogy is mondjam… Azt hittem japánosabb neved lesz, hehe.
- Japánosabb? – néztem kérdően a lányra. ~ Nem elég japános, de hisz ennél japánosabb nem is lehetne… ~
- Áh, mindegy is… Na, és mond, csak nem ismersz meg? – ekkor hirtelen meglepődtem és a gondolatok egymás után vetették fel egymást, de még így sem sikerült rájönnöm, hogy láttam e már valahol, pedig rá aztán biztos, hogy emlékeztem volna, ezt elhihetitek.
- Eto… –
~ Vagy várjunk csak…~ ekkor eszembe jutott, egy apró emlékfoszlány egy gyönyörű lányról, aki a főiskola által fenntartott kollégiumban nyújtott nekem segítséget, mikor egyik nap az edzést követően teljesen kimerülten próbáltam meg elbotorkálni a szobámig, jóval a takarodó után. Neki köszönhettem, hogy még időben sikerült a koleszvezető ellenőrzése előtt elérnem a szobámat. -… ah, már emlékszem… köszönöm… ha jól emlékszem, akkor nem volt alkalmam rá…
- Ugyan, nem tesz semmit. – mosolygott rám a lány, majd ekkor belépett az egyik kiképző tiszt és kezdetét vették az Akadémista heteim.
Bár, hogy az igazat megvalljam most nem a kiképzésről fog szólni a mese, maximum egy kicsit, de a történet fő részét a Cristinával való kapcsolatom fogja alkotni. Cristina volt ugyan is az, aki segítségemre volt mikor a túlzott dührohamaim miatt többször majdnem büntetésbe kerültem, vagy épp megrovásban részesítettek. Persze tudom, hogy ártalmas az egészségem, de mikor a gyönyörű lány rávezetett a cigaretták füstös útjára látszólag elég volt egy-két szál naponta elszívnom ahhoz, hogy ne üssek meg random valakit, mikor dühös vagyok. Persze ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie ha Tsukishima nem olyan kegyetlen az edzéseimet illetően. Na, de most vissza a történethez.
Cristina egy kedves, de egyben ügyes és kegyetlen nőszemély volt, ha lövészetről vagy pusztakezes harci oktatásról volt szó. Az ellenfelei már egyenesen rettegtek tőle mikor a szőnyegre lépett, még maga az oktató sem volt hajlandó vele megküzdeni miután 10:0-ra elverte egy nap alatt. Egyedül én voltam az, aki örömmel lépett a harctérre és még az sem zavart mikor kitekerte a karom. Persze hogyan is mikor ezek a fájdalmas élmények számomra örömet és bizsergetően jó érzést keltettek bennem. Persze képzett is voltam így hol ő, hol pedig én nyertem a többiek meg csak néztek és meg voltak könnyebbülve, hogy ha egymás elé kerülünk velük már nem is foglalkozunk.
- Jóh… vagy Karen…
- H-hát te sem panaszkodhatsz… – feszültünk egymásnak és próbáltunk a másik fölé kerekedni.
- Holnap…iiih… holnap szabad.. napunk van, ugye?
- Iiih… igen. De miért kérded?
- Akkor gyere el velem… egy randira…
- Miiiii? – ekkor a fogásom meglazult a meglepettségtől, Cristina pedig kapva az alkalmon letepert a földre.

- Na, mi lesz? Még nem adtál választ. *Puff* – dördült a kezében a 9mm-es kis kézi fegyver. Amint a vízhangja is elhallgatott a lány felém pillantott várva a választ.
- Mi? Ez-ez… *Puff**Puff**Puff* – lőttem egy hármas sorozatot a távolban kifüggesztett papírra.
- Naaa? – mire letettem a füstölgő csövű fegyvert a lány már ott állt mellettem alig pár centire. Közelségétől egyre jobban zavarba estem, elvörösödtem, amint megéreztem a lány lélegzetvételét jobb orcámon. És hirtelen már azon kaptam magam, hogy átkarolt hátulról.
- Eh? Cris…tina? – hebegtem zavaromban. Nem mintha kényelmetlenül éreztem volna, csak meglepődtem. Meglepődtem hisz az, hogy valaki átölel, még ha ilyen hirtelen is még annál is jobb érzés mintha eltörnék a karomat vagy felhasítanák a hátamon a bőrt és a húst.
- Naaa~ – végig simította jobbjával az arcomat, majd a hajammal kezdett el babrálni. Ez volt a vég, nem bírtam tovább, behódoltam neki és egy halk „Igen”-nel adtam neki választ.
- Rendben akkor délben az Akadémia kapuja előtt… el ne késs… – és távozott.
Ki gondolta volna? Persze az első nap óta megakadt rajta a szemem, de mégis, hogy így alakultak a dolgok…
Másnap reggel, nem is egész éjjel ruhát válogattam. Persze nem volt túl sok választékom, de még is egész éjjel azokat próbálgattam, a legkülönfélébb és legfurább párosításokat kipróbáltam. Végül ennél a párosításnál maradtam és sietve indultam el a kapu felé hisz mire elkészültem alig öt perc volt még délig, a koleszból viszont gyalogszerrel tíz perc az út.
Mikor megláttam a kapuban állni még jobban siettem, és ahogy egyre közeledtem észrevettem, hogy nincs egyedül. Egy öltönyös férfi, napszemüvegben, épp csak mondott neki valamit majd egy levelet nyújtott át neki, majd beszállt az elsötétített üvegű járműbe és elhajtott. A kocsi tipikus ügynök járgány volt, golyóálló üveggel és a benn ülők sem holmi üzletemberek, mind képzett ügynökök. A férfi aki Cristinával beszélt az imént szintén az volt. A fegyvere csak úgy rikított a hóna alatti tartóban.
- B-bocsánat a késésért.
- Semmi gond. Mehetünk? Mindjárt itt a busz, ami bevisz a városba. – felelte mosolyogva miközben a kezében meggyűrt levelet a kézi táskájába süllyesztette. - Gyere! – fogta meg a másik kezével az enyémet és indultunk el a buszmegállóba. A busz nem késlekedett tényleg hamar megérkezett és már robogtunk is a városközpontba, ami úgy 15 perc volt. Mint kiderült Cristina egy kis mozizást tervezett be kezdésnek. Ha jól tudom mindketten az akkori egyik pár hónappal az előtti premiernél tettük le a voksunkat az Elrabolva című filmnél. Tudom nem épp egy olyan film, amit egy első randin szokás megnézni, de valahogy mindkettőnket jobban érdekelt egy akciófilm, mint valami romantikus. A film végét követően azonban igazi meglepetés ért. Vagyis ért volna, de mint ahogy az lenni szokott nem jött össze a megígért vacsora. Mindaddig jól alakultak a dolgok ám miután a film véget ért és kisétáltunk a mozi elé Cristina hirtelen megszédült, majd összeesett. Akkor még nem tudtam mi történt és, hogy miért két dologban voltam biztos, az egyik hogy mielőtt még összeesett volna a testében mintha lélekenergia kavargott volna, ám rögvest el is tűnt. A másik pedig, hogy mikor mentőt hívtam azt egy sötétített üvegű autó kísérte és nem engedték, hogy velük menjek, ami felettébb furcsa volt.
Egy hét telt el mire Cristina visszatért az Akadémiára.
- Karen! – meglepetésként ért mikor a lőtéren egymagam állva hirtelen átkarolt hátulról és magához ölelt. Kis híján elejtettem a töltött fegyvert.
- Cristina? – meglepett arccal fordultam felé miközben letettem a fegyvert. - Cris… – abban a pillanatban elakadt a szavam hisz a lány hirtelen megcsókolt.
- Sajnálom, hogy eltűntem, nem teszek többet ilyet rendben?
És úgy is lett, ahogy mondta. Mindig együtt voltunk, kivétel persze azokon az órákon, amiken külön voltunk osztva illetve, mikor egy tanár furcsamód minden héten kétszer felkereste és valami pótórákra vitte, amin csak ő vett részt. Végül még annyit, hogy miután visszatért, ezzel együtt az-az érzésem is visszatért miszerint ugyan úgy rendelkezik lélekenergiával, mint én. De ez akkor tájt nem izgatott annyira, pedig kellett volna.

Végül a tíz hónap letelte után mindketten sikeresen letettük a záróvizsgát és bekerültünk az ügynökséghez. Azt hittem, hogy mivel elvileg ugyan oda osztottak be, ugyan úgy lesz minden, ahogy az Akadémián. Még egy lakásba is költöztünk mégis az első pár hét után megváltozott minden. Mint újoncot irodai munkára osztottak be, nem mehettem még terepre, és Cristinának is ez lett volna a munkája ám őt valamiért mégis hamar áthelyezték.
Azonban őt hiába kérdeztem nem válaszolt sosem, helyette mindig másra terelte a témát… és higgyétek el mindig nagyon jól terelte el a témát, mmm… igen, ahhoz mindig értett.
Így hát aztán nem tehettem mást el kellett viselnem, hogy napokra, de akár hetekre is eltűnt, visszatérve pedig megannyiszor lőtt sebekkel és karcolásokkal borítva jött haza. Ez újra nyugtalanná tett ám mégsem tehettem semmit. Vele nem jutottam semmire, és mikor elszántam magam és az ügynökségnél kezdtem el kutakodni folyton csak falakba ütköztem.
Aztán egy nap mikor az igazgató titkárnőjével összefutottam, vagyis jobban szólva ütköztem a folyosón. A kezéből iratok tucatjai hullottak a földre illetve egy mappa „Szigorúan Titkos” felirattal.
- Áh, bocsánat… Várjon, had segítsek! – a nő ellenkezni próbált ám én nem hagytam magam. Elkezdtük összeszedegetni az iratokat, majd mielőtt még elérte volna lecsaptam a mappára, annál is inkább mivel az egyik belőle kilógó iraton egy ismerős nevet pillantottam meg.
- Cristina Miller? – a nő ki akarta venni a kezemből ám a teste hirtelen megmerevedett, a kezei pedig a háta mögé csapódtak mintha meg lettek volna kötözve. Úgy bizony mielőtt megszereztem volna a mappát sikeresen megérintettem a nőt a gyűrűmmel miközben aktiváltam a képességem.
- Nulladik Speciális Szekció? Különleges képességgel rendelkező ügynökök? Tch… ezt kölcsönveszem! – azzal egyenesen az igazgató irodája felé vettem az irányt. Szó szerint berontottam az ajtón, majd a meglepett férfi asztalára csaptam a nyitott mappát.
- Uram, magyarázatot kérek! Mit... nem is… Azonnali hatállyal helyezzen át engem is a Nulladik Speciális Szekcióba! – kis akciómat követően azonban két ügynök lépett be az ajtón. Mindketten jó kötésű, nagydarab férfi volt.
- Nem tudom, hogy sikerült a mappához hozzájutnia, de azonnal adja vissza, és felejtse el a benne foglaltakat! Ezek szigorúan titkos információk nem egy magafajta újoncra tartoznak!
- Értem. Csak hogy visszautasítom, és addig nem távozom, míg át nem helyez! – a férfi ekkor a két másik ügynökre pillantott, akik vették az adást és megindultak felém.
- Világmentés: Iroda, 13 óra, 1/5, kész! – majd hátra léptem egyet és a jobb kezemmel a mellém került férfira csaptam, gyorsan lehajolva elkerültem a másik ügynök karjait, amik el akartak kapni, a háta mögé kerültem majd tarkón csapva a földre esett. A másik ügynök eközben megmerevedett, mint a cövek. Jobban mondva inkább, mint akit egy cövekhez kötöztek volna.
- Csak ennyi? Na, akkor most figyeljen jól! – a gyűrűt a halántékomhoz emeltem. - Vagdosd meg, egy kicsit. – léptem kapcsolatba a másik énemmel, aki vette a lapot, ugyan is a megmerevedett férfi felordított a fájdalomtól miközben a testén a ruha számos helyen felhasadt a bőrével együtt.
- Nos, még most is ellenkezik? Helyezzen át a speciális egységbe, most azonnal, kérem! – léptem közelebb az asztalhoz, mire az igazgató elsőre megrezzent majd egy mosoly jelent meg az arcán és előkapott egy áthelyezési kérvényt.
- Rendben, ezt töltse ki. – majd a telefonhoz nyúlt. - Kapcsolja Richard Breakert, most azonnal! Richard? Jó hírek, találtam még egy tagot, nemsokára átküldöm hozzád. Azt mondja… Karen Tachikobénak hívják. Igen, holnap küldöm is. Visz hall! – letette a telefont majd egy cetlit nyújtott át egy címmel.
- Legyen itt pontban 7:00-kor, ha át akar kerülni a speciális egységhez. Most pedig távozzon! De még mielőtt elmegy, megtenné? – nézett a vérző férfira.
- Értettem, és köszönöm! – majd megszüntettem a képességem és távoztam az irodából. Rápillantottam a cetlire, és egy kis reptér címét véltem benne felfedezni.
Otthon kényelmesen kitöltöttem a lapot, Cristina ugyanis már két napja nem járt otthon. A New yorki lakásunkban csak én voltam, mint oly sokszor az elmúlt egy évben, de ez nemsokára megváltozik.

Tárgy: Re: Konoe Karen Pént. Feb. 14, 2014 8:45 am

- Karen?! Mi-mit keresel itt? – nézett rám meglepett arccal a lány, mikor kiléptem a taxi hátsó üléséből.
- Hozzád jöttem… Jobban mondva azért jöttem, hogy veled legyek.
- Ne beszélj már hülyeségeket, te nem jöhetsz ide, és most nem érek rá.
- Hagy, találjam ki. Épp az új tagotokra vársz, igaz? Tessék! – nyomtam a kezébe a kitöltött áthelyezésre szolgáló iratot, majd nyomtam egy csókot az ajkaira. - Aztán ne tovább, tudod az ügynökök közti kapcsolat… – feleltem mosollyal az arcomon, amint Cristina meglepettségtől lefagyott arcát néztem.
- Nos, nem vezetsz be? – sétáltam el mellette majd a jobb lábamra nehezedve egy 180°-os fordulattal visszafordultam az irányába. Végül sikerült túltennie magát a kezdeti sokkon és elindultunk egy hangár felé. Persze továbbra is faggatózni akart, de megmondtam neki, hogy majd bent mindent megtud.
- Áh, jó napot. Gondolom, ön lenne az a bizonyos Karen Tachikobe, igaz? Oh, köszönöm Miller ügynök, kérem, hívja be a többieket. – így hát Cristina eltűnt a hangár egyik kis ajtaja mögött.
- Igen, uram!
- Értem. Gondolom az, hogy kedves barátom ide küldte nem egy hétköznapi ember, jól mondom?
- Attól függ mit ért nem hétköznapi alatt. – mondatom közben visszatért az én egyetlenem, másik négy taggal egyetemben.
- Nos, szeretem harc közben letesztelni az újoncaimat. Szóval, Ms. Miller megkérhetném? – azzal a férfi és a többiek is hátrébb léptek a hangár faláig. - És kérem, ne fogja vissza magát.
- Cristina? Oké, végül is nem most harcolunk egymással először, szóval, gyere! – vettem fel támadó állást. Ám a velem szemben álló lány nem tett így. Lábait összezárta majd a két karját kinyújtotta oldalra. A levegő elkezdett egyre melegebbé válni majd Cristina körül vadul lángok kezdtek el kavarogni.
- Hm… és ezt eddig eltitkoltad előlem? Ez nem szép dolog, ugye tudod?
- Sajnálom, bár ha jól gondolom nem vagy túlságosan meglepve, igaz? És azt is lemerem fogadni, hogy te is titkolsz előlem valamit, különben nem lehetnél itt.
- Végül is igazad van mindkettőben. Már mióta visszatértél az akadémiára az egy hetes eltűnésed után, éreztem benned a lélekenergia meglétét. És igen én sem vagyok hétköznapi. – mutattam feléje a jobb gyűrűs ujjamat és rajta a méretes ékszert. Persze nem értette a célzást, de hát nem is vártam el tőle.
- Lélekenergia?
- Hm, csak azt ne mond, hogy azt sem tudjátok mi az. Na, mindegy, gondolom az a dolgom, hogy legyőzzelek, igazam van? – ezen mondatom után a jelenlévők harsány nevetése kezdettel vízhangoznia teremben. Egyedül Cristina nem nevetett.
- Hát ez jó. Azt hiszi, legyőzheti a parancsnok után a második legjobbat?
- Tényleg így lenne? Hát ez érdekesnek ígérkezik. Legyen csak, hogy lássátok, elmondom, hogy fogok győzni. Először is ellenállóvá teszem magam a lángjaid ellen, majd melléd lépek és megsimogatom az arcodat. – előre léptem egyet, majd a gyűrűmet az ajkaimhoz emeltem és egy csókot nyomtam rá. A köztünk lévő távolság úgy hét-nyolc méter lehetett. - Világmentés: Hangár, reggel 10, 1/20, kész! – aktiváltam a képességem, majd vártam egy percet és a halántékomhoz emeltem a gyűrűt. - Kész? – a választ hamar megkaptam és azzal még kettőt léptem az egyre melegebb lángok felé.
- Hát akkor lássuk, hogy működik. – lábam nyoma helyén ekkor zöldes lángok jeletek meg én pedig abban a pillanatban eltűntem a szemük elől, majd a következő pillanatban Cristina mellett jelentem meg a lángok gyűrűjében, melyek megjelenésem követően a testem simogatták, de csak a ruhám látta kárát, egy ideig! Megemeltem a jobb kezem, és ahogy megmondtam, végigsimítottam az ismét meglepett arcú lány arcát, ügyelve arra, hogy a gyűrűm megérintse a bőrét.

Connect World-ön belül:

A következő körülbelül egy és fél percig álltam szemben Cristinával, mikor szemei elkezdtek lecsukódni majd ezzel egy időben a testemet simogató lángok is elaludtak. Lábai összerogytak maga alatt, amint elvesztette az eszméletét. A karjai alá nyúlva elkaptam miközben a saját lábaim is összecsuklottak a tűz okozta sérülések miatt, miközben magamhoz öleltem. Ezzel egy időben pedig meg is szüntettem a Kapcsolt Világot.
A parancsnoknak nevezett férfi tapssal fejezve ki teljesítményem közelebb lépett felénk a többi társával egyetemben.
- Magam sem tudom mi történhetett az imént, de az tény, hogy sikeresen átment a teszten. Gratulálok, felvételt nyert a Nulladik Speciális Szekcióba. – majd tekintetét Cristinára vetette.
- Ne féljen, csak alszik. Pár perc múlva magához tér és kutya baja sem lesz.
- Értem. Jól sejtem, hogy maguk ismerik egymást?
- Igen, együtt jártuk ki az Akadémiát, és jelenleg is egy lakásban élünk. – végig a férfi reakcióját fürkésztem. Általában ha már ennyit mondunk, az emberek arra gondolnak, hogy egy lakást bérlünk és ennyi, de ez a férfi más volt. A mosoly az arcán olyan volt mintha tudott volna a kettőnk közti kapcsolatról.
- Értem… Smith, lássa el a sérülését és vigye haza őket. Holnap pedig itt folytatjuk.
Mire megérkeztünk a New yorki albérletünkbe Cristina már magához tért. Vártam még egy pár percet, míg teljesen el nem múlt az altató hatása majd leültünk és megbeszéltük a dolgokat. Elmondtam neki mi történt, hogy mi is a képességem és meséltem neki a lélekenergiáról is cserébe ő is elmesélt mindent a képességéről és arról mi történt az nap az első randinkon. Kiderült, hogy már az Akadémiára kerülése előtt egy csapat tagja, volt, akiken különféle kísérleteket végeztek annak érdekében, hogy egy olyan speciális osztagot hozhassanak létre, melyek erősebbek, fejlettebbek egy átlagembernél. Végül az eredménye ők lettek, egy maréknyi Espernek elnevezett ember, akik különleges képességek birtokába jutottak a kísérletek által. Ám a képességek nem azonnal jelentkeztek, és ez okozta Cristina összeesését a mozi előtt, illetve a magas testhőmérsékletét is. Abból, amit elmondott elképzelhető, hogy a testük csak azután volt képes saját maga lélekenergiát létrehozni, miután sikerült megkötni elegendő lélekrészecskét a környezetből ahhoz, hogy az felébressze a kísérletek által a testébe kódolt képességet. Aztán az is meglehet, hogy az én közelségem okozta a hirtelen lélekenergia megugrását a testében és ez vezetett oda.

Másnaptól kezdve, megkaptam a hivatalos eligazítást az Szekció parancsnokától Steve Mcwrite-tól. Mindemellett tartottam egy kis előadást a saját képességeimről is, persze nekik nem mondtam el túl sok mindent. Nem bízhattam bennük így ez volt a leghelyesebb, mint, hogy arról sem beszéltem nekik, hogy én egy teljesen más fajba tartozom.
A sérüléseim miatt azonban én még jó két hétig nem vehettem részt küldetéseken. Ez idő alatt viszont saját kérésemre vizsgálatokat végezhettem a többieken és a lélekenergiájukon. Már régóta szerettem volna efféle kutatásokat végezni, mivel azonban nem voltam egy milliomos nem sokat tehettem. Ám a csapatba kerülésemet követően megváltozott minden. Fizették minden kiadásom így szabadon végezhettem kísérletekt és azok által építhettem is különféle szerkezeteket. Ekkor tájt született meg a LEF azaz a Lélekenergia Folyadékosító tárolóeszközöm is. Mivel jól tudtam, hogy léteznek olyan lények is, akikre a sima fegyverek nem hatnak, az ebben az eszközben tárolt lőszerek már sikeresen sebzést képesek okozni az efféle lényeken. Persze addig csak hollowokon tudtam kísérletezni a szabadnapjaimon, de biztos voltam benne, hogy másokon is működik majd.

- Bázis itt az Elme Rabló, veszitek az adást?[b] – két év telt el a csatlakozásom óta. A két év alatt egyre többször küldtek ki engem is terepre a többiekkel. Elme Rabló, ezt a fedőnevet kaptam a Parancsnoktól a képességem után. Különböző külföldi országokba szóltak a küldetéseink. A legtöbbjük titkos így nem beszélhetek róluk, nehogy napvilágra kerüljenek, viszont cserébe mesélek a mostani küldetésemről. Fontos, ugyanis ez lesz az utolsó küldetésem.
Az ország Korea. A küldetésük célja pedig nem más volt, mint egy új diktátor megölése és azt úgy beállítani, hogy az öngyilkosság legyen. Most ez első hallásra elég pitiáner küldetésnek tűnhet azonban nem az volt. Sokan megpróbálták már, azonban mind rejtélyes módon eltűntek a küldetés elvégzése közben. Ezért döntöttek tehát úgy, hogy a Nulladik Speciális Szekció tagjait fogják bevetni.
[b]- Igen, vesszük.
- Szikrával sikeresen bejutottunk az elnöki rezidenciára. Jól jönne egy térkép vagy valami, mert ez a hely olyan, mint egy labirintus. – a Szikra kódnevet Cristina kapta. Sokszor kellett már együtt bevetéseken részt vennünk és mivel már azelőtt is ismertük egymást, jól összeszokott párost alkottunk.
- Rendben, Agy máris telepatikus kapcsolatba lép veletek és átküldi az épület tervrajzát. Az viszont már egy elég régi tervrajz így nem biztos, hogy minden úgy találtok, az utóbbi egy évben több átépítésről is tudunk.
- Értem, majd észben tartjuk. Gyerünk, menjünk! – amint eljutott hozzánk a telepatikus üzenet máris indultunk is egy feltételezett bejárat felé.
- Állj, két őr! – rántottam vissza Cristinát az egyik kanyarból, amelyből kitekintve hamar megpillantottam a felfegyverzett két férfit. - Majd én intézem. – azzal a Bringer Light segítségével észrevétlenül megközelítettem a két őrt, mindeközben elvégeztem egy világmentést és megérintettem a két őr fedetlen arcát. Az időt a valós világgal egy időben határoztam meg, majd a képességemmel elintéztem, hogy az egyikük takarjon a kamerák előtt, amíg a másik kinyitotta az ajtót. Igen idő közben fejlődtem a képességem használatában és már képes voltam egyszerre két személyt is a képességem alá vonni. Persze az időkorlátot még így sem tudtam meghosszabbítani.
- Szikra! – jeleztem a lánynak mihelyst kinyílt az ajtó. Az évek során a lélekenergia kutatásoknak köszönhetően a többi osztagtársamnak is sikerült kifejlesztenem egy gyakorlatot melynek a segítségével végül sikerült a reiatsuval a lábizmaikat annyira felerősíteni, hogy képesek legyenek egy az enyémhez hasonló gyorsaságot elérni.
- Remek, bejutottunk. – tovább haladtunk a térkép segítségével a fejemben. Gyorsaságunknak köszönhetően a kamerák kijátszása gyerekjáték volt. Így értünk el végül egy a tervrajzon nem szereplő folyosóra. A legmeglepőbb az egészben, hogy még kamerák sem voltak, így legalább itt már lelassíthattunk. Végig sétáltunk rajta, de a dolog kezdett még baljóslatúvá válni azzal, hogy még egy fránya őrrel sem találkoztunk.
- Ez kezd gyanússá válni, nem gondolod?
- Hát van benne valami. Elég rossz érzésem van.
- He? – torpantam meg hirtelen. - Készülj, társaságot kapunk. – rögtön előrántottam az egyik fegyveremet és előre szegeztem. A folyosó besötétedett részén két lélekenergia góc közeledett, körülbelül olyan gyorsan mintha sétálnának. Mellettem Cristina is elővett egy fegyvert és előre szegezte.
- Üdvözlöm kedves, gyönyörű és túlságosan is kíváncsi hölgyeimet. – szólalt meg egy igen nyájas férfihang, majd kicsivel ez után meg is jelent a rókaképű egyenruhás. - Sajnálatos módon olyan helyre tévedtek ahova nem szabadott volna, ezért most meg kell, hogy haljatok.
- Tch… Micsoda? Azt szeretném én látni. – lélekenergiája csak kicsivel volt nagyobb, mint az enyém, és kétség sem fért hozzá, hogy kettejük közül ő volt az erősebb ezért hát nem hagyhattam, hogy ne engem válasszon. A fegyverem hirtelen sütöttem el és egyből két lövést indítottam el feléje. A férfi csak intet egyet maga előtt és láttam amint a golyók eltűntek előtte.
- Tch… Ő az enyém! Vigyázz magadra! – szóltam oda a páromnak, majd Bringer Light-ra támaszkodva indultam el a férfi felé. Ha már távolról nem volt rá hatásos a fegyverem, úgy gondoltam, majd közvetlen előtte sütöm el. Így is tettem, ám a golyók újfent eltűntek. Ekkor gyorsan eltávolodtam tőle.
- Oh, ha nem tévedek, a golyók lélekenergiát tartalmaznak, igaz?
- Jó a megérzése, Mister! – feleltem a férfinek, miután rögtön a feje felé indítottam el egy lövést a bal kezemből, majd cselesen megvártam mit reagál és, mikor nem mozdult tudtam, hogy ismét el fogja tüntetni a lövedéket. Így hát a jobb kezemből a lábaira céloztam és lőttem. Az első golyó eltűnt, ahogy vártam ám a második a földbe csapódott és a férfinak már nyoma sem volt. E közben Cristina és a másik férfi már eltűntek. De ezzel nem tudtam sokáig foglalkozni, a férfi ugyan is hirtelen a hátam mögött bukkant fel. A lányt amúgy sem kellett féltenem, sokkal több tapasztalata volt terepen, mint nekem. Persze ne tessék félre érteni azért aggódtam érte, de van, mikor az embernek maga miatt kell aggódnia például, mikor egy egyelőre ismeretlen képességgel rendelkező férfi akarja kiiktatni. És bár a fájdalom érzetem nem úgy működik, mint másoké, a halál attól még számomra is a véget jelenti.
- Jung-Shu, így hívnak. De ha már így bemutatkoztam remélem, nem marad el az ön részéről sem. Nem kell félnie itt lent, nincsenek se kamerák se mikrofonok. - fegyverrel a jobb kezemben csaptam hátra egyenesen a férfi fejét célozva, aki addigra már eltűnt onnan.
- Legyen hát. Tachikobe Karen, vedd ezt megtisztelésnek, a halálod előtt. - szemeim végig a férfit keresték, de nem találták.
- Karen~san... értem, igazán gyönyörű név kár, hogy el kell vennem a tulajdonosának az életét. - vízhangzott a férfi hangja mindenhonnan, így a fülemre nem hagyatkozhattam, ám egyúttal a szememmel sem érzékeltem, ami kezdett idegesítővé válni.
- Ne bókolgass itt nekem inkább, bújj elő te gyáva féreg! Hát még a szemtől szembe harcra sem vagy képes egy nő ellen?! – újabb lövéseket eszközöltem egyet előre majd a rögtön féloldalt fordultam és az ellenkező irányba lőttem el egy reiatsuval átitatott lövedéket.
- Sajnos nem talált. És a felesleges ingerelnie, nálam ez nem válik be, de ahogy elnézem magánál sokkal inkább. – a férfi szavai egyre dühítőbbé váltak, talán pont, azért mert rátapintott a gyenge pontomra. Emlékeztek? Már többször is vagy legalábbis egyszer biztos megemlítettem, hogy ha dühös leszek nem szabad a közelembe jönni, és sajnos engem hamar fel lehet húzni. Tudom-tudom ez nem épp a legjobb harcosok ismérve, és ez már Cris és a Parancsnok is megmondta, de én ilyen vagyok, és ezen nem lehet segíteni. Ilyenkor egyedül két dolog segít, és mivel Cristina nem volt épp akkor ott, csak a másik maradt.
Miután az egyik fegyveremet visszatettem a tokjába az egyen öltözékemhez tartozó mellény egyik zsebében kezdtem el kotorászni, amiből aztán hamar előkerült egy kissé gyűrött papírdoboz és egy öngyújtó.
- Nagyszerű, már csak egy szál maradt… tch. – kihalásztam azt az egy szál cigarettát majd a számba helyeztem a szivacsos végét, míg a másikat meggyújtottam. Egy jókorát tüdőztem le a füstölgő koporsószegből, ami máris javított a kedélyállapotomon, na, nem olyan jól mit a másik módszer, de ez van.
- Akkor csapjunk a lovak közé. – tárat cseréltem a kezemben lévő egyetlen fegyverben, majd az üres tárat zsebre raktam és behunytam a szemem.
~ Ha nem hagyatkozhatok se a szememre, se pedig a fülemre, már csak egy képzett érzékem maradt, mégpedig a lélekenergia érzékelés.~ éreztem a jelenlétét, végig éreztem, ahogy azt is, hogy szándékosan elrejti, így mivel nem koncentráltam eléggé nem is tudtam ez alapján bemérni.
- Mittsuketa! – fordultam sarkon és azonnal három lövést indítottam el a férfi irányába. Ekkor a folyosó azon részéről egy halk nyögés vízhangzott. Ekkor egy mosoly megjelenése mellett teremtem villámgyorsan a hang kiindulási pontja mellett, ahova aztán a jobb öklömmel csaptam le. Bár látni még mindig nem láttam semmit éreztem amint valamibe beleütközik a gyűrűm. Se szó se beszéd abban a pillanatban aktiváltam is a képességem:
~ Világmentés: folyosó, reggel 1, 1/1, kész! ~ majd gyorsan elhátráltam két métert
- Hmm… beismerem, eddig elég idegesítő voltál, de sajnálattal közlöm, hogy itt a vég.

Connect World-ön belül:

- Ohó, tudod nem illik egy nőhöz a nagyképűség, főleg úgy hogy egy olyan helyen van, ahol számtalan ellenség veszi körbe. Még engem sem tudsz legyőzni szóval az egyetlen, akinek itt mosolyognia, kéne, én vagyok.
- Hogy nem-e? Sajnálom, de mint már mondtam már győztem. Nem hiszed el? Hát tessék… – jobb kezem és vele együtt a gyűrűm a halántékomhoz emeltem. A parancs le lett adva a másik világ béli énemnek, ami hamar jelét is mutatta. A férfi arca hamar meglepetté vált mikor úgy érezte, hogy karjait és lábait valami megbéklyózta.
- Nos, mint láthatod nincs már menekvés, de készülj fel, mert a java csak most jön… viszont én most megyek, még meg kell találnom a drágámat, pá! – lassan elsétáltam mellett majd amint a háta mögé értem, a férfi iszonytatosan felordított, de még így is hallani lehetett a bőrének sercegő hangját, ahogy a forróság áthatja, majd a húsával együtt szénné égeti. Erős ellenfélnek bizonyult és bár nem tudtam meg, hogy pontosan milyen képessége is volt. Mire elértem azt a távot, ami képességem határa volt a férfi teteme már csak egy kupac széndarab volt.
Folytattam hát az utam tovább a folyosón bízva abban, hogy útközben megtalálom Cristinát, ám nem így lett. Nem tudom hol rontottam el, de végül egyes egyedül lyukadtam ki a folyosó végén egy hatalmas ajtó előtt. Az elektronikus rendszert nem volt nehéz feltörnöm így hamar ki is tárult előttem a bejárat.
- A rohadt életbe… franc, franc, franc… – tört ki belőlem mihelyst beléptem a hatalmas terembe és megláttam a temérdek üvegtartályt és a bennük lévő csecsemőket. Miközben szorgalmasan szitkozódtam a fegyverem előkapva hamar lelőttem a bent lévő biztonsági őröket és az egyik fehér köpenyes ürgét is.
- Itt Elme Rabló, veszitek? Sürgősen mérjétek be Szikrát és semmilyen körülmények között ne vezessé…
- Karen!! Jaj, de jó te is jól vagy! Annyira aggódtam, azt hittem megint bekattansz, a fájd… - – és meglátta… innentől vált a lehető legrosszabbá a helyzet. Tudnotok kell, hogy bár Cristina is megállás nélkül füstöl és piál, de ezektől eltekintve, mint a legtöbb nő ő is mindent megtenne azért, hogy gyermeke lehessen. Imádja őket, és pont ezen okból nem akartam, hogy azt a helységet meglássa.
Az ujjaim megállás nélkül teljes kapacitáson ütlegelték a klaviatúrát, hogy feltörhessem a gépet még azelőtt, hogy Cristina egyéni akcióba kezdene. Annyit már ugyan is biztosra tudtam, hogy a kapszulákban nem hétköznapi csecsemők lebegtek. Mindegyikük egytől egyig mesterségesen létrehozott, emberek voltak és mindegyiküket lélekenergiával táplálták, hogy a Cristinához és a többiekhez hasonló különleges képességű embereket hozhassanak létre.
- Igen, pont, ahogy mondtam… Ne aggódjon, már dolgozom a dolgon, egy sem marad életben… – jeleztem vissza a parancsnoknak, aki mindeközben kiadta a parancsot a lények megsemmisítésére.
- Várj, nem! Ezt nem teheted! Karen hagyd abba! – Cristina kétségbeesetten ráncigálta a kezem, és próbált meg elrángatni a termináltól, de nem engedtem neki.
- Cris, kérlek, nyugodj le! Ezek itt nem emberek.
- De azok, igen is azok! Nézz rájuk! Nem ölheted meg őket, hisz még csak csecsemők! Karen… – a lány állhatatos volt és nem hagyta magát, de a parancsot nem szeghetem meg, ahogy ő sem.
- Ezek csak fegyverek, értsd már meg. Most nem érzelgős köthetsz! Fejezd be! Jobb lesz nekik, ha meghalnak!
- Ezt nem mondhatod komolyan… Nem, akkor sem… ez így nem hagyhatom… Még… még akkor, sem ha parancsot szegek… – megmondtam. Itt vált minden a legrosszabbá… De mit tehettem volna ő a legfontosabb a számomra…
- Parancsnok, kész vagyok. Pár másodperc múlva az összes tartályt villamos energia tölti fel, amit már ezek sem élnek túl… Mik a további utasítások?... Értem… Redben, akkor elhagyjuk az épületet. – a küldetés eredeti célját törölték mivel kifutottunk az időből, így az új parancs szerint a homunkuluszok elpusztítása után távoznunk kellett volna a helyszínről…
- Cris? Cirstina, hol vagy? – kapkodtam a fejem jobbra, balra miután nem találtam semerre a lányt. Majd ütlegelés zaját halottam meg a tartályok között. Azonnal oda is siettem így szemtanúja lehettem annak amint a lány egy tartályt sikeresen kiszabadított az egységes elektromos forrásból, majd rögtön azután a mellette lévőről kezdte el lecsapkodni a vezetékeket és a tartó oszlopokat.
- Cristina…
- S… sajnálom, de nem hagyhatom… ezt nem… - Cris zokogva ütötte le az utolsó csatlakozót is ám tovább már nem folytatta. Az utolsó pillanatban sikerült a második tartályt is leválasztania mielőtt még úgy járt volna, mint a többi 10.000 a teremben. - Kérlek, csak ezt a kettőt… kérlek… – lépett oda hozzám majd kiejtette a tűzoltó fejszét a kezéből és a maradék erejével a ruhámba kapaszkodott miközben a sírástól eltorzult arcát a melleimre hajtotta.
- Redben… - sajnálom, ha róla van, szó nem tudok ellenkezni >_<

Miután visszatértünk a Szekcióhoz természetesen nagy mizériát csaptak a dologból mikor beállítottunk a két homunkulusz csecsemővel. Ám egyúttal jöttek azzal is, hogy majd lesz min kísérletezniük meg stb. Persze azt sem kell mondanom, hogy Cristina szó szerint (de tényleg) lángra kapott dühében, és ha én nem vagyok ott, akkor egyedül neki ment volna az ott jelenlévőknek csak, hogy megtarthassa a két csöppséget. De szerencsére erre nem került sor miután felvetettem a briliáns ötletem Cool

- Parancsnok! Valamiről beszélnünk kell! Mint a kutatási részleg vezetője szeretném, ha aláírná ezeket az engedélyeket. – tettem le az asztalra kissé gyűrött papírokat, amiket a laborköpenyem zsebéből halásztam elő.
- Engedélyek? Mégis minek?
- Mivel, hogy nemrég a kezünkbe akadt ez a két értékes kutatási alany, bátorkodtam belekezdeni egy új kutatásba. Szeretném, ha engedélyezné számomra, hogy a kér homunkuluszt felnevelve egy részletes kutatási anyagot állíthassak össze ezekről a lényekről. Minél többet tudunk meg róluk annál több hasznukat tudnák venni a központi kollegák, nem, de bár? – ejtettem meg egy sokat sejtő mosolyt az öreg felé.
- Hm, igen ebben azt hiszem, igaza van, végül is magukat sem akváriumba tartjuk… rendben van, megkapja az engedélyt, viszont ez csak egy és itt még két kérvény van. Lássuk csak, mivel a szemüvege most épp nincs, itt kérem, részletezze röviden, mit szeretne a másik kettővel?
- Nos, mivel hogy a lények eddig még ismeretlen képességgel rendelkeznek, szükségem van egy harcban nálam tapasztaltabb társra, aki baj esetén kéznél van, és erre a legalkalmasabb személy nem más, mint: Cristina Miller ügynök. – a parancsnok a székében hátradőlve csak halkan hümmögött egyet, így folytattam tovább. - Hogy a kutatásból kihozhassam a maximumot, szeretném az utolsó engedéllyel az áthelyezésünket kérni Japánba, egy Karakura nevezetű tokiói külvárosba, mely magas lélekenergia koncentrációjának köszönhetően tökéletes környezet lehet a két kísérleti alany fejlődéséhez.
- Karen… -
- Hm, ezt hiszem ez még menni, fog, de kötelezően elvárom, hogy minden hét… minden hónap végén jelentse a legújabb fejleményeket a kísérlettel kapcsolatban. – elő is vette a kedvenc tollát majd aláfirkantotta az engedélyeket, melyek értelmében mind a négyen új személyazonosságot kaptunk. És ez vezetett a vezetéknevem megváltoztatásához. Miután a papírokat visszakaptuk, Cristinával immár nyugodtan, sőt vidáman készültünk távozni.
- Csak még egy kérdés. Csak hogy tisztázzuk a két kísérleti alany kódnevet kaptak már?
- Természetesen.
– Akachi és Youko.- Akachi és Youko. – feleltük haszál pontosan egyszerre.
….
[A többi Njk pályázat formájában lesz olvasható, előtöri elfogadása után.]

Tárgy: Re: Konoe Karen Kedd Márc. 11, 2014 11:08 pm

Üdv!

Mivel jelezted, hogy kész vagy a (nagyon hosszú O.O

) előtörténeteddel, ezért jöttem elbírálni.
Az előtörténet igazából nem lett rossz, csak nagyon hosszú, én is csak két szuszra tudtam elolvasni. Én te helyedben kihagytam volna a kari születése előtti történteket, mert az a karakter szempontjából nem olyan lényeges, csak, hogy anyut terhesség alatt egy lídérc megtámadta, meg persze Cukisima is itt tűnt fel először. Ezen kívül én se tudom, mit hagytam volna ki pontosan.
Több helyen is észleltem elgépeléseket, vesszőhibákat, amit egy átolvasással ki lehetett volna küszöbölni, mert az elgépelések legtöbbjét a word sem jelzi ki, mert úgy is értelmesek. Egy példa, amit most a képesség újraolvasásánál vettem észre: a szablya egy fegyver, míg a szabja maga az ige, amit használni akartál.
A fullbringerek képessége 15000 lp-nél teljesednek ki (Vera rosszul emlékezett), ezt majd javítsd ki. Ezek viszont nem olyan súlyos hibák, ezért elfogadom az előtörténetedet, viszont vigyázz a helyesírásra a továbbiakban.

Szint: 1. szint
Lélekenergia: 13025 LP
Kezdőtőke: 2000 ryou*

Elkészítheted az adatlapodat, majd bejelentheted a pontozásodat, amihez kapsz a képzettségeidre 1-1 pontot, a fullbringre 13 pontot és az lp-d miatt még eloszthatsz 26 pontot a képzettségeiden:

Fegyveres harc
Pusztakezes harc
Lélekmanipulálás
Bringer Light
Fullbring

Sok sikert a karaktered kijátszásához és jó játékot.
* A fegyver arzenálodért levontam 2000 ryout.