Szinte, varázsütésre pattannak fel a szemeim, ahogy a sötétség, lassan felkúszik, a raktárépület legmagasabb ablakáig. Lassú, nyugodt mozdulatokkal kezdek bele, az ébredés utáni kis rituálémba. Hatalmas ásítás, majd kinyújtóztatom minden tagomat, ahogy egy nagymacskához illik. Karmaim mélyen belemarnak az elnyűtt épület padlózatába, újabb sebeket tépve a régiek mellé. A babonás hajléktalanok mindig rettegve tekintenek végig ezeken, s szinte rögtön veszik is a sátorfájukat.
Orromat a magasba emelve kezdek el válogatni az illatok közül. Sok íncsiklandó falat rohangál még, a város utcáin, áldásos tevékenységem ellenére. Egy csodálatos svédasztal, ami csak arra áhítozik, hogy felfalják. Azonban az éjszakai szélbe most egy új illat is vegyül. Egy vészterhes illat, amit nem igazán tudok hova tenni. A saját fajtámnak hasonló szaga van, de mégsem teljesen ilyen. Az ismeretlentől mindig felállt a szőr a hátamon. A lényem mélyén élő ember emlékezett, hogy ami ismeretlen az általában veszélyes is. Az állatias énemet viszont ez kevéssé zavarta. Minél veszélyesebb valami, annál édesebb a húsa.
Magabiztos, puha macskaléptekkel indultam neki az éjszakának. Első állomásom, az épület teteje, ahonnan remekül belátni a környéket. Nem véletlenül választottam ezt oroszlánbarlangomnak. Bár a lemenő nap sugarai hunyorgásra kényszerítenek, így is sikerül kiszúrnom, a magabiztos léptekkel közeledő idegent. Csak remélhetem, hogy az épület cserepei közül kikandikáló fejemet nem vette észre, vagy legalábbis gyorsabban találtam meg én őt. Amint megjegyeztem a pontos irányt, behúzódom a rossz állapotú tetőzet alá, majd egyetlen ugrással rendezem le a lépcsőzés nyűgét, puhán érkezve a földszintre. A tetők nyílt közegében nem sok esélyem lenne, észrevétlenül megközelítsem, már ha eddig nem tette volna, így a sikátorok közt indulok meg az irányába. Ha sikerül elég közel érjek hozzá, anélkül hogy felfedezne, alkalmazom a "Megtévesztő Árny" képességemet. Ha ez sikerül, akkor megpróbálok közé, és a nap közé kerülni, és onnan felfedve az alakom megpróbálok rávetődni, és a súlyommal leteperni. Ha nem tudja megtéveszteni a képességem, vagy csak simán észrevesz sem habozok támadni. Még talán röpke percekig viselhetem az oroszlánalakom, de a második esetben a támadásom előtt egy oroszlánüvöltés keretében alkalmazom az Enderezamiento-t, s ha szerencsém van a rázúduló nagy mennyiségű sűrű lélekrészecskének köszönhetően így is okozhatok némi meglepetést neki.

A nyál is összefutott a számban, ahogy egyre közelebb érek a prédához. A farkam össze-vissza csapkod az izgalomtól, s mikor már nem tudom visszafogni remegő izmaimat, átadom magam a vadászat örömének. Szinte már a számban érzem, a nyers hús mámorító ízét. Sosem sikerült még ilyen közel kerüljek anélkül, hogy az áldozatban legalább gyanút ne keltettem volna, de hát semmi látható jelét nem adja, még csak a legkisebb idegességnek sem. Ez magabiztossá tett, s ez a túlzott magabiztosság okozza, kis híján a vesztem. Sok furcsa dolgot tapasztaltam már, mióta a szörnyek táborát gyarapítom, de hasonlót még sohasem. Egyik pillanatban még előttem van, s szinte könyörög, hogy leharapjam a fejét, a következőben pedig, mintha csak én ugrottam volna mellé, már biztos távolban figyel.
Puhán érkezem meg oda, ahol az előbb még az öltönyös alak állt, s ösztönösen támadok tovább. Minden reményemet a képességembe vetem, hiszen egy ilyen hiba könnyen járhat végzetes következményekkel, s nem is számolom el magam nagyon egy ilyen kijelentéssel. A furcsa suttogó hangtól, borzongás fut végig a gerince mentén. S levegő vibrálni kezd a felemelt karja mellett. Pillanatok alatt egy lélekenergiától vibráló vörös lándzsával kell immár szemeznem, ami valljuk be nem igazán nyeri el a tetszésemet. Szerencsémre azonban pont akkor éri el a lélekenergia hullámom, mikor útjára engedné a furcsa fegyvert. Ilyen távolságból esélyem se lett volna félrevetnem magam, ha az utolsó pillanatban nem remeg meg a keze. S még így is belemar kicsit az oldalamba, mielőtt folytatja az útját, és becsapódik a szomszéd épület oldalába. Nem okoz komolyabb struktúrális kárt, engem azonban annál jobban felhergel, a hirtelen, égető fájdalom.
A nap utolsó sugarai nagyjából ekkor halnak el a láthatáron. S ekkor kezdem felölteni éjszakai alakomat. Torkomból, a hollowokra jellemző, velőtrázó üvöltés szakad fel, s karmaimmal a háztető anyagát kezdem szaggatni. Bordáim, s gerincem jól látható módon kezdenek átolvadni a bőrömön, s a bordákon már felfedezhetőek a rovarlábakra jellemző ízesülések is, majd lassan megszilárdulnak a bőröm felszínébe ágyazódva. Az oroszlánfarok sem marad ki az átalakulásból, a rajta leledző hús helyett már csak a csigolyák lengedeznek jobbra-balra, s a veszélytelen szinte barátságos bolyt helyét, egy csont skorpiófullánk veszi át, s mintha csak külön akarattal rendelkezne, már ingadozva keresi is a célpontot.
Nem telik bele sok idő, s már új alakomban pompázva nézek szembe ellenfelemmel. A helyi háztetők nem túl nagyok, de arra alkalmasak, hogy a nagymacskákra jellemző módon leszegett fejjel, minden rezdülését figyelve elkezdjek körözni körülötte. A súlypontomat mélyen tartom, hogy könnyen elrugaszkodhassak, ha olyannak ítélem a helyzetemet, a fullánkomról pedig, apró morranásokkal próbálom, inkább a fejemre terelni a figyelmet. Az első balsikeres támadás óvatosabbá tett, most nem próbálok ajtóstul rontani a házba. Lehetőleg féloldalról indítok, kisebb támadásokat, a lábai ellen a karmaimmal. Ezekkel elsősorban a mozgását szeretném megismerni, de ha valamelyikkel mégiscsak sikerül kicsit kibillentsem az egyensúlyából, akkor rögtön megpróbálom megszúrnia fullánkommal.
Ha viszont tartja a távolságot, és nem tudom ilyen módon provokálni, akkor megpróbálom szűkebb helyek felé csalni. A tetők rengetegében túl sok a hely, és elég nehézkes lenne közelharcra bírjam, a sikátorok között azonban nekem kedvez, a helyismeret. Így bevetem magam a lenti sötétségbe, és itt-ott felbukkanva próbálom magam után csalni.

Eleinte úgy tűnik nem indul utánam a betonrengetegben, s próbálkozásom hiábavalónak bizonyul. Csak figyel a magasból, mintha csak azon töprengene, vajon megéri-e utánam erednie. Végül azonban, csak a nyomomba ered, és megkezdődik a macska-egérjáték, amiben természetellenes módon én játszom a rágcsáló áldatlan szerepét.
Árnyként suhanok az ismerős utcák rengetegében, itt-ott kisebb felfordulást hagyva magam után, nehogy üldözőm nyomomat veszítse. Az utcán, épp a boltjaikat záró emberek, persze ennek jóval kevésbé örülnek, hiszen az ő bódéik alakulnak át, karmom nyomán, útjelzőkké. Nagy bánatomra azonban, hajszálnyival sem kerülök közelebb ellenfelem zamatos húsához, lévén a legkisebb hajlandóságot sem mutatja a sikátor betonjának megközelítésére. Az oldalalom tompán lüktető fájdalom, pedig arra ösztökél, hogy minél hamarabb tegyek pontot a harc végére.
Ellenfelem azonban hamarabb unja meg a szélmalomharcot. Kellemetlen borzongás fut végig a hátamon, s a következő pillanatban ismét betölti a látóteremet egy vörösen izzó energialándzsa. Emberként kivert volna a víz, s talán dermettségem okozza a vesztem, de szerencsémre, állatias énem már jóval nagyobb hatalommal rendelkezik felettem, így szemvillantás alatt vetem magam oldalra, egyenesen bele az ott felállított szakés bódéba, a lándzsa pedig hatalmas robbanás keretében a földbe csapódik. Kitágult pupillákkal, és lihegve pihenek meg egy másodpercre a bódé romjai közt, a felszálló törmelékfelleg oltalma alatt. Két pillanat múlva érzem csak meg döntésem böjtjét, mikor a nyílt sebemet elárasztja a száké, a fejemet meg az égető fájdalom. Helyből ugrom vagy négy métert, egy nem túl mélyre sikeredett üvöltés keretében, s az utca végén érek földet, ahol persze folytatom a rohanást, a hátamban érezve az újabb vibráló, haláldárdák áradatát, ugyanis legnagyobb döbbenetemre szinte esőként kezdenek hullani az égből.
Még átugrom két bódét, és befordulok néhány sarkon, mielőtt előttem is becsapódna egy dárda. Négy lábbal fékezek a kráter előtt, de így is belecsúszom a következő törmelékfelhőbe, s az újabb lándzsát így már esélyem sincsen elkerülni. A vadászat örömét már így is lassan kezdte átvenni a mindent elárasztó düh érzete, s ebben a helyzetben is sarokba szorult nagyragadozóként viselkedem. Karmaimmal támadom meg a vörös lándzsát, akárha ellenfelem próbálnám cafatokra tépni. Forró vasként égeti a talpaimat, de már ez sem érdekel, úgysem harcolhatok sokáig azzal a sebbel az oldalamon. Egyetlen előnyöm, hogy a lándzsa mögött összezárult ködfelhőnek köszönhetően, akár halottnak is hihet ellenfelem, s ezt kihasználva lendülök támadásba. Az egymáshoz közel lévő házak falait használom ugródeszkának, és így próbálom lerohanni ellenfelemet. A falakon lendülete véve egyenesen a tető azon pontját célzom meg, ahonnan a szagát érzem. Azonban tanultam már abból, hogy meglepetés helyzetben is milyen sebességre képes, így használom az Otokifuku, képességemet ha már a szeme előtt van a cél. Talán így már kevésbé lesz pattogós.

A dühtől tombolva vetettem magam áldozatom felé. Eddig megsebeznem se sikerült, rajtam viszont újra, és újra végigsöpörtek, a fájdalomhullámok. Ebbe a támadásban viszont már igazi tomboló fenevadként vetettem magam. Ez már rég nem a vadászat öröméről szólt, most az életemért küzdöttem. S ha van valami amiért egy hozzám hasonló fenevad küzdeni hajlandó, akkor az a léte. Kitátott pofával, és kimeresztett karmokkal, szelem át a köztünk lévő távolságot, hogy végre letaglózhassam a remélhetőleg megbénult Hernandót. Diadalittas üvöltésem messzire hangzik a város házai felett, de megint előre ittam a medve bőrére. Mielőtt agyaraimat a porhanyós húsba mélyeszthetném, valami vékony, fehér hártya feszül kettőnk közé. Persze első reakcióm, hogy őrülten kapálózni kezdek, de ha a karmaimmal akarnám leszaggatni, akkor csak magamat sérteném meg, így még a levegőben begörbítem a hátam, és a tehetetlenségemet kihasználva, élő ágyúgolyóként száguldok bele az egyre vastagodó szövetfalba. Magam sem tudom hány réteg halmozódik fel előttem, talán még azt a kritikus vastagságot is eléri, hogy átharapni se tudnám, de mivel nem is célom, így nem is igazán érdekel. Ha minden jól megy, a halommal együtt csapódok neki Hernanódnak, ha nem akkor az épület tetejét szakítom be a sólyommal, persze a kettő nem zárja ki egymást.
A neheze persze csak ezután jön. Talpra kecmeregni a lüktető oldalammal, és a sajgó bal mancsommal. Szerencsére a dühöm még ad elég erőt, hogy elnyomhassam a fájdalmakat, de láthatólag csökken a harci kedvem. Levakarom magamról az utolsó papírgalacsinokat, és megrázom a sörényem, hogy kicsit magamhoz térjek a zuhanás után. Lassan körbeforgatom a fejem a szobában, hogy lássam a helyzetet. Ha alapból nem sodortam magammal Hernandót, a lassú mozgásának köszönhetően azért valószínűleg eddigre alatta is berepedt a tetőzet, és ő is itt van. A szoba berendezése elég szegényes. A szoba közepén álló asztal már összezúzva hever a földön, a szaggatott papírhalom mellett. A fal mellett még egy zöld kanapé áll, egy két szőnyeg a földön, na meg az elmaradhatatlan tévé, ami immár véglegesen háromdimenziós lett, a belőle kiálló tetődarabok miatt. Valamint egy kellemes illat, amitől összefut a nyál a számban. Vér, de ezúttal végre nem az enyém. Úgy tűnik a precíz támadásaim helyett, az eszeveszett kapálódzásom vezetett némi sikerre.
Nem habozok sokáig, hisz az én időm egyre csak fogy. A bénítás nem sokáig hat, de ha most sikerül megszúrnom, talán még fordíthatok a csata állásán. A szűk szoba előnyömre van ebben a helyzetben. Skorpiófarkammal majd az egészet elérem a sarokból. Egy gyors mozdulattal ellenfelem felé lököm a kanapét, hogy kicsit lefoglaljam, ha esetleg már tudna mozogni, majd célzok és támadok a fullánkommal. A földre és a falakra nem pazarlok mérget, csak akkor kezdem pumpálni az értékes cseppeket ha húst érek. Persze ezek a támadások már nem halálpontosak. Ha van ideje azt is észreveheti, hogy fájlalom a bal mancsomat, mivel szúrásoknál nehezen terhelem rá a súlyomat. Csak abban bízhatok, hogy a szoba elég szűkös egy lábtalálathoz. Ellenfelem eddig nem jeleskedett a közelharcban, s mivel mindketten sérültek vagyunk, így kiegyensúlyozódna a harcunk.

Magabiztosságom hamar párolgásnak indul, mikor szinte megfagy a levegő a számomra ismeretlen új képesség hatására. Szinte azonnal megmerevedek, s csak a gerincem mentén végigfutó izomrángás, meg a borzolódó bundám jelzi nemtetszésemet. Vicsorba torzult pofával figyelem, a horrorfilmbe illő jelenetet. Ha még ember lennék, valószínűleg rövid távon menekülőre fognám, és a kőfalak se állhatnák utamat. A szeme láttára nyílik fel a vonagló hús Hernando homloka közepén, de az előbuggyanó vér helyett, egy szem erekkel barázdált fehérjéjét tárja elém a lassan kettéváló bőr. Majd nemsokkal ezután, egy zöld írisz is megjelenik, s egy két pillanatig mintha vakon kutatna valami után, majd társait követve ez is rám fókuszál. Ettől persze kissé összerezzenek, hiszen ez lenne az alkalmas pillanat a támadásra. Persze megszokhattam volna már, hogy ellenfelem nem keveredik közelharcba. Ugyanis a szemében megcsillanó fény, szinte rögtön ezer darabra hasad, s apró méregzöld szikráival tölti meg a levegőt, amik lassan ellepik az egész szobát. Hernando pedig kényelembe helyezi magát, az odalökött kanapén, mintha csak jól végezte volna dolgát. Amivel persze csak tovább idegesít.
A farkam idegesen csapkod ide oda, miközben a lidércfénybe vont szobát pásztázom. Hiába szimatolom, a szaga nem sokat árul el. Megérinteni pedig nem merem őket. ~Pedig olyan szépen csillognak!~ Elkerekedett íriszekkel figyelem az apró kis csillagokat. Lassan a vicsor is leolvad a pofámról, ahogy teljesen az apróságokat kezdek koncentrálni. A farkam csapdosása is idegesről inkább izgatottra vált. Kissé toporogva, és bundát borzolva készülődök neki az ugrásnak, hogy elkapjak egyet, amikor kivágódik az ajtó. A bejárat egy középkorú, gondterhelt arcú férfit fed fel, egy csillogó puskával a kezében. Deresedő tincsei közül izzadságcseppek hullanak az arcába, és a remegő kezére. Látszik rajta, hogy halálra van rémülve. S tan a fürdőből ugrott ki a hangzavarra, mivel egyetlen hálóköntös takarja csak.Aprókat lépve araszol be a szobába, s a puskát előreszegezve keresi a holdfényes éjszakában a pusztítás okát. Ha lehet még jobban elfehéredik, mint előtte, mikor meglátja a tényleges károkat. Elsőre úgy tűnik nem lát minket, de mégis elég óvatos. Mintha ezért sejtene valamit. Én persze körbenyalom a bajuszomat az ízletes falat látványára. Az emberi lelkek nem a kedvenc étkem, de most azért jól jönne némi plusz energia.
Ahogy elhalad a kis lidércfények mellett, azok úgy kavarodnak fel mint, a por ami a tető nagyjából maradt. Ezek a kis komisz jószágok azonban, nem hullanak vissza mint szürkébb társaik, sőt mintha ragaszkodnának újdonsült megmozgatójukhoz, gyorsan annak lábszárára vetik magukat. Már ki is nyújtaná a mancsom, hogy reflexből a repkedő pamacsok után kapjak, de ami ezután következik némileg nagyobb óvatosságra int. A szerencsétlen ugyanis hirtelen megtorpan, majd idegesen dörzsölni kezdi a szemét. Még a fegyverét is elejti, úgy nekiesik szerencsétlen testrészének. Egy két mélyebb levegő után mintha, mintha megnyugodna.
-Biztosan csak a fáradság... - hallatszik a nem túl nyugodt tónus. -Hamar el kell múljon. Várjunk csak... Basszus! Nem hallom amit mondok!!! Segítség! - Egyre inkább belelovalja magát az őrjöngésbe, és egyre több csillagba fekszik bele, akik akkurátusan beférkőznek a bőre alá. Persze van még annyi a szobában, hogy nekem is jusson, de a fickó szenvedése elveszi a kedvem a velük való játéktól. Inkább nekinyomakodom a hátam mögött lévő falnak, és onnan nézek kissé bizonytalanul Hernandóra. Kíváncsi vagyok mit reagál erre a kis közjátékra. S közben felkészülök akár arra is, hogy kivessem magam a szobából, akár a mögöttem lévő falon át. Kezd marhára idegesíteni a fickó, de annyi azért már leesett, hogy közel sincs elég tapasztalatom, egy ilyen ellenfél ellen. Skorpiófarkam azért készenlétben tartom, de úgy hogy lehetőleg árnyékban legyen. Minél kevésbé feltűnne, hogy ha esetleg odasétálna a szenvedőhöz, akkor le tudjak csapni vele, remélhetőleg a nyakra, de mondjuk az egyik karja, vagy a lába is megtenné.

Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Eddig még senki nem volt méltó ellenfelem. Arról nem is beszélve, hogy sarokba szorított volna. Talán ez okozta a túlzott magabiztosságomat a fickóval szemben, amiért most meg kell fizetnem.
Egyszer mindennek eljön az ideje. Fejet hajtani persze így sem fogok. Ez meglehetősen furcsa is lenne egy igazi vadállattól. Így amikor támadólag emeli karját, akkor én is elrugaszkodom a földtől. Újabb Lanzát sejtek a mozdulatban, így abban reménykedve cselekszem, hogy hamarabb belemélyeszthetem a fogaimat semhogy a lándzsa materializálódhat.
A sebességem talán meg is lenne, ha félúton nem tekeredne a lábamra valami fényesen csillogó szalag. Ennek köszönhetően tehetetlenül száguldom tovább a kanapé, s birtoklója felé. Tapasztalataim mint élő ágyúgolyó, egyre szélesebb palettát foglalnak magukba, de most legalább nem egy kőfal, hanem egy puha kanapé a célpont.
Mire tehetetlenül becsapódom, már úgy össze vagyok kötözve mint egy darab sonka. A lábaimat több oldalról is megbéklyózó, fényesen csillogó láncok, kellemetlen, húsba vágó élményekkel ajándékoznak meg. Görcsös rándulásaimra pedig, mintha csak erősebben szorítanának. Tapasztalatlanságomból adódóan, fogalma sincsen, hogy mivel állok szemben.
Mivel az oldalamon fekve, a nyakam rendelkezik még némi szabadsággal, így az agyaraimmal próbálok hozzáférni a lábaimhoz. Ha nincs más választásom le kell rágjam, az egyik mancsomat, hogy a többit kihúzhassam a fogságból. Azonban a macskák hajlékonysága is véges, így maximum a nyelvemmel tudom tisztogatni, az ominózus területet.
Amint elkezd kicsit csitulni bennem a pánik, veszem észre, hogy a fullánkom még szabadon lengedezik. Ugyan nem tudom magam álló helyzetbe küzdeni, ez azonban még így is lehet veszélyes fegyver. Hátra feszítem a füleimet, és szabadon hagyom a nyakam, az állatok közt bevett megadás jeleként. Az izmaimat is elernyesztem, hogy teljesen olyan hatást keltsek a földön fekve, mintha feladtam volna a harcot. Ha sikerül így közelebb csaljam az ellenfelemet, akkor megpróbálkozom még egy utolsó döféssel, az talán megzavarja majd annyira, hogy kiszabadulhassak. Ha viszont távolról akar végezni velem, hát lelke rajta. Egyszer mindenkiért eljön a vég, én sem vonhatom ki magam a tápláléklánc kegyetlen törvényei alól.

A percek szinte órákká nyúlnak önkéntelen rabságomban. S szívem a torkomban dobog, a szám kiszárad, és izzadni is elkezdenék, ha tudnék. Légzésemet amennyire tudom kompenzáló, nehogy árulómmá váljék. Magam sem bízom igazán a sikerben, de egy ilyen elkeserítő helyzetben, abba kapaszkodom, amibe tudok. Ellenfelem mintha direkt növelni akarná szenvedéseimet, teljes lelki nyugalommal húzza az ítéletet. Csak fél szemmel láthatom, ahogy feltűnik a tető maradványi közt, s mint egy király aki frissen szerzett birtokait vizslatja, csak nézelődik. Ez a ráérősség több szempontból is idegtépő volt, de talán leginkább a büszkeségem maradványait marcangolta leginkább. Hiszen már annyi veszélyt sem jelentek rá nézve, hogy szemmel tartson. Egyszerű trófea vagyok csupán, aki már csak arra vár, hogy kijelöljék számára a helyet, hol mementója lehet a győztes vadászatnak.
Feszültségemet végül az újabb béklyó oldja fel. Csak ekkor veszem észre, hogy már a légzésemet is vissza fojtottam, s szinte már emberi módon sóhajtok fel. Az idő hirtelen visszaáll eredeti tempójába, amiből persze sosem zökkent ki. Kellemes nyugalom áradt szét a testemben. Most már végleg tehetetlen vagyok, nincs miért izguljak. A nyugalmas halál, már csak egy karnyújtásnyira lehet. Meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg nem akar kivégezni. Eddig csak a könyörtelenséget ismertem, ahogy a prédáim is. Nem kértünk és nem is kaptunk kegyelmet, semmiféle cél érdekében. S akkor úgy gondoltam, hogy ez így helyes.
Miközben lassan megbékélek a halálommal, Hernandó a halandóval foglalatoskodik. Oda sem figyelek, nyilván felfalja, vagy ki tudja mit tesz vele. Sokkal jobban lenyűgöz a bennem lezajlott változás. A halálfélelem előcsalogatta a forrongó, állati érzelemtengerből, az emberi gondolkodás apró szikráit. Eleinte szinte egyszerű fenevadként támadtam, ahogy mindig is. A harc közben azonban egészen új formáit ismertem meg a küzdelemnek, a végén pedig képes voltam legyőzni az őrjöngést is, amit a béklyók okoztak. Milyen irónikus, hogy még ez sem volt elég. Rengeteget kéne még fejlődjek, egy ilyen kaliberű ellenfél ellen.
~Egyáltalán, ki vagy micsoda? Annyi kérdésem lenne ha tudnék beszélni...~
Ernyedten várom a véget, amikor elindul végre felém. A mozgás azonban a legkisebb fenyegetést sem rejti. Szemeben érdeklődés csillan, már nekem se jutna eszembe megtámadni. Ennyire én sem vagyok őrült.
~Vajon mit akarhat?~