A legtöbben azt mondják, az unalom olyan, mint egy üres szoba. Ott van, tudsz is róla, és néha egyszerűen beszippant, hogy utána ne engedjen el hosszú időn keresztül. És persze bármit is képzel az ember el abba a szobába, az nem fog megjelenni, mindig visszarántja valami az ürességhez. Legalábbis én ilyesmi leírásokat hallottam, olvastam másoktól, de az én véleményem kicsit más. Szerintem az unalom szintekre bontható, mint egy lépcső, és minden szinten vannak dolgok, amelyeket meg lehet tenni, hogy valamennyire lejjebb kerülj, hátha ki is jutsz belőle. Számomra egy nap már akkor nagyon unalmasnak ígérkezik, ha reggel felkelek és nem kapok telibe valami pokollepkét. Azok a kis, strapabíró szörnyek képesek akár a kamikaze pilótákat is megszégyeníteni vakmerőségben, ráadásul általában a reggel érkezők még nem is a napi problémákról tájékoztatnak, hanem inkább próbálnak arra figyelmeztetni, hogy a vezetőség újabb küldetést sózott a nyakamba. Nem a kedvencem, amikor csak úgy hirtelen ugráltatnak, mint valami kutyát, de tekintve, hogy az ilyen küldetések egyszerűen ki tudnak szakítani a mindennapok monoton folyásából, nagyon is szeretem őket. Olyanok, mint a szabadnapok, nem kell az irodába mennem, nem kell szépen fogadni a más osztagok problémáival ide menesztett tiszteket, ja és persze egyszer sem kell közben megpróbálnom úgy tenni, mintha nagyon izgalmas lenne valami szöveg, amelynek már az első során látszik, hogy az unalmas megfogalmazások csúcsa. Bár, kezdetnek az is lazán elég lenne, ha én megtalálnám azt a szerencsétlen pokollepkét, akit értem küldtek, tekintve, hogy azok hajlamosak az én reggeli kelésemnél is korábban megjelenni, miközben próbálják felébreszteni a kómásabbakat. Pár már mondjuk szerintem csúnyán meg is járta vele, hiszen kellett már üvegtábláról, padlóról, meg persze az ajtóról is levakarnom őket, amelyik meg egyikkel sem találkozott, az általában a macskámnál kötött ki, aki szintén nem örömmel kezdte el őket aprítani. Nos, ezek után ki lehet találni, hogy az unalmas napnak annyi, legalábbis egy időre.
Persze nekem sem lehet minden nap szerencsém, sőt, gyakorlatilag havonta egyszer, ha előfordul ilyesmi ébresztés, ami napok számát tekintve elég kevés. Nos, ezen kívül azért még csak vannak dolgok, amelyek szépen el tudják vonni egész napra a figyelmemet arról, hogy teljesen feleslegesen töltök az irodában órákat, és ilyenek a szerencsétlenkedéseim is. Egy kis reggeli ágyból kizúgás, jeges zuhany, macskán keresztül esés és hasonlók után az ember megint más színben látja a világot, sőt, ha a reggeli egy kanál só a teában köt ki, máris egész napra megvan az elfoglaltság, ami az irodai munka gyors elvégzését jelenti, hogy utána keressünk valami jó csípős kaját, hátha délutánra elmúlik az a nagyon idegesítő íz a számból. Persze ez sem éppen gyakori eset, tekintve, hogy általában azért figyelni is szoktam arra, éppen mit is teszek a teámba. Mindegy, a haldoklás újabb kevésbé veszélyes fokán akkor is az ilyen apró balesetek állnak, és persze a szerencsés délelőttök, amikor sikerül valakinek elszabadulnia a baráti társaságomból, és meglátogat. Vagy éppen a saját osztagomból jön be valamelyik szabadnapos, netalán újonc, velük még munka közben is nagyon jól el tudok szórakozni, és máris gyorsabban végzek mindennel, hiszen nem akarom más előtt felhúzni magam azon, ha valaki tévedésből a kanji helyett a hieroglifát használta a jelentésében írásmódként. Ráadásul minél hamarabb végzek, annál előbb lépek le délutánonként, így még kevésbé mondható átlagosnak egy-egy ilyen nap.
És persze ott vannak az abszolút csúcstartó napok, amilyen a mai is, hogy sehol senki, aki ki tudna menteni az irat tengerből, én pedig ha nem találnám fájdalmasnak, akkor már jó ideje látványosan haldokolnék az újabb és újabb kérvények felett, amelyeket át kéne olvasnom. A legtöbb rögtön ezután egy elutasítom felirattal köt ki az asztal sarkában, az a kevés pedig, amelyet elfogadok, a fiókomba kerül az elvégzendő feladatok címkéjű részbe. Lassan viszont ezekből a feleslegesekből kezd elegem lenni, főleg ha egyes tagok nem fogják fel, hogy attól nem fogom engedélyezni a hülyeségeiket, hogy minden héten írnak rá egy kérvényt. A-a, komolyan mondom, csináltatok egy pecsétnyomót elutasítom és nem kérek újabb kérvényt felirattal, mert ide lassan nagyon el fog kelni nekem. Mielőtt azonban még komolyabban belemerülhetnék a gondolatba, egy kopogás ugraszt vissza a jelenbe. A lélekenergia alapján a hadnagyon van az ajtóban, így egyszerűen csak kiszólok.
- Gyere be! - intéztem felé a szavakat miközben sikeresen egy kupacba rendeztem magam elé a még átnézendő iratokat, hátha sikerül őket szépen eltüntetni még most. Jó lenne, nincs nagyon kedvem túlórázni.

Furcsa volt, hogy hiába szóltam ki a hadnagynak, hogy bejöhet, ő csak kinyitotta az ajtót, de nem lépett beljebb. Biztos valamilyen jó oka lehetett rá, de egyenlőre nem tudtam, hogy pontosan mi is az. Derengett valami, hogy mára volt egy megbeszélt programunk, de hirtelen nem tudtam, hogy mi az. Talán a sütésóra? Ha jól emlékszem, Nara megígérte, hogy segít nekem egy kicsit, hátha ki tudom javítani a nem létező és hibás tudásomat azon a téren. Bár, nem hiszem, hogy az most lenne esedékes, tekintve, hogy ilyesmit nem is nagyon szokásom elfelejteni, éppen eléggé félek én a konyhától ahhoz, hogy tudjam, mikor van a bűvös alkalom, amikor mindenki azon dolgozik, hogy nekem halálcsapdát kreáljon a helyén. Márpedig az egészen biztosan nem ma van, ráadásul ha jól emlékszem, úgy is egyeztünk meg, hogy én csak munkaidő után fogok menni vele, tekintve, hogy fogalmam sincs róla, milyen hosszú ideig tarthat, mire én sikeresen kibűvölök valami olyat is abban a helyiségben, ami ehető. Szerintem szépen elhúzódna, ráadásul mire engem rávesznek, hogy azt is csináljam, amit kell, egész szép kis késést tudnék produkálni az ütemtervhez képest. Na, meg egy olyan érzésem is van, hogy nem egykönnyen találnék akkora öngyilkosjelöltet, aki hajlandó lenne megkóstolni, hogy mit is alkottam, leszámítva persze pár madarat, de még ők is előfordulhat, hogy egyszerűen fogják magukat és tovább állnak, mert ismerem a saját művészetemet. A lényeg akkor is marad ugyanaz, mára volt valamilyen egyességünk, de az nem a konyhai volt. Nos, akkor marad a harc. Azt hiszem az volt a másik program, amit beterveztünk, és ahogy elnézem magával is hozta Nara a kardját, így ennek sokkal nagyobb az esélye az én szememben. Persze, most hogy mondja, már biztos is vagyok benne, hogy mára egyeztünk meg, eddig csak gyanítottam. Szuper, itt egy tökéletes indok, hogy kivegyek egy kis szünetet. Na, ilyet nekem aztán kétszer nem kell mondani, alig vártam, hogy szabaduljak innen a mai napon.
- Nem, nem felejtettem el, tudtam, hogy megbeszéltük. Mehetünk is! - jegyeztem meg mosolyogva, miközben lazán felpattantam a székemről és a kardomat is sikeresen megtaláltam. Mostanában már nem szokásom folyton magamnál tartani, esténként én elvagyok nélküle is, de az irodába mindig magammal hozom, csak általában leteszem a tartójára az asztalom mellé. Nagyon jól elvan ott, már amikor Yurenak nem jut eszébe, hogy hű de vicces lenne, ha megjelenne valamelyik nyuszi habitusú fiú előtt, mert akkor meg kifejezetten zavaró a dolog. Mázli, hogy a hadnagyomra valamiért nincs rákattanva, de nagy eséllyel ő azért került le számára a listáról, mert kiderült, hogy barátnője és gyereke is van. Ha nem így lenne, akkor elég nagy bajban lennék, tekintve, hogy a hölgyemény velem ellentétben nem nagyon ismeri az önmérséklet és a gátlás fogalmát, hogy az erkölcsi korlátokat ne is említsem. Azt meg már végképp nem teszem hozzá, hogy milyen szar érzés, amikor meg alul öltözve is teszi tiszteletét az emberek előtt, mivel olyankor komolyan megfordul párszor a fejemben, hogy sokkal jobb lenne, ha egyszerűen fognám magamat és a föld alá süllyednék. De utána általában ki is tudom magyarázni a helyzetet azzal, hogy nála a kinézet semmit nem jelent, és fogalma sincs róla, hogyan is kéne tisztességesen kinéznie, ami nem éppen igaz, de elég hihető ahhoz, hogy ne kezdjenek összehasonlítani vele. Mindenesetre most egyszerűen felkapom azt a hírhedt kardot, majd követem a hadnagyomat kifelé az irodából. Hagyom, hogy ő menjen elöl, bár palástolja, én látom rajta, hogy izgatott. Igazság szerint én is az vagyok, a képességeit eddig csak a küldetések alkalmával sikerült felmérnem és akkor sem éppen túl sokat tudtam meg belőle. Annyi biztos, hogy gyorsan reagál, de minden másban nagyon nem vagyok biztos.
- Öhm... a kettes gyakorlótérre megyünk, pont ott van, mint a többi, csak úgymond... kapitánybiztossá van téve. - válaszoltam neki, miközben előre mentem az edzőtermek felé. Ez is az, a felépítése abszolút nem különbözik a többitől, azzal a kis különbséggel, hogy onnan már jó ideje minden ki lett víve, ami kicsit is veszélyes lett volna rám nézve, amikor a bankai-t gyakorlom. Ami annyit jelent, hogy minden mozdítható és törhető tárgy ki van onnan víve, valamint a padló az egyetlen, amit újítani is szoktak, tekintve, hogy a falak kicsit sok sérülést kapnak és azokat naponta kellene újrafesteni. Szóval pár égésnyom marad, a többi nagyjából rendben van, és a lényeg, hogy oda egyedül én járok, így senki nincs, aki véletlenül megsérülne, ha valami el talál szabadulni. Azt hiszem ez elég jó üzlet, én legalábbis nagyon tudom szeretni. - Tessék, ez az! - jegyeztem meg, miközben befordultam a sarkon és elhúztam a tolóajtót az egyik elméletileg üres helyiségbe. Ahogy leírtam, a berendezés itt nincs, ellenben az ajtón kívül mindenhol burkolás van, amely ugyan már megkapta párszor a magáét, de nem mondhatjuk, hogy rossz állapotban van, annyira azért nem szoktam tombolni. Nagyjából egy erősebb összecsapás helyszíne tud így kinézni, pár kormosabb, fekete rész és folt, de ezen kívül semmi nincs, ami zavarná az összképet. Elmenne ez valamilyen radikális ízlésű egyén dekorálásának is, leszámítva, hogy ezen a helyen gyakorlom én a bankai használatát, így itt már nem tudok komolyabb problémákkal szembesülni, ha mondjuk éppen nem látok semmit, vagy a fülemet árnyékolom le. - Ennek a helynek az előnye, hogy csak én járok ide, így baleset nem történhet mással. - teszem hozzá miközben utána becsukom az ajtót, zárni nem szoktam, felesleges, tudják, ha a lélekenergiám érződik, akkor ide nagyon nem tanácsos belépni, mert nem lesz belőle kellemes találkozás.

Elsőre nem is nagyon tudtam mire vélni Nara tekintetét, hiszen láttam rajta, hogy nem erre számított. Egy apró, csodálkozó kifejezéssel az arcomon néztem körbe, hátha felfedezem a rosszallása okát, de eddig nem találtam a teremben semmi kivetnivalót. A padlódeszkákat, amelyeket még pár hete törtem össze, már régen sikerült kijavítaniuk, teljesen el is tűnik a többi között és más tárgy sincs a közelben, ami kicsit is utalna rá, hogy nekem bizony komoly gondot okoz bankai közben minden egyes nem várt tárgy jelenléte a helyen. Nem, az edzőterem most rendben volt, sehol a különböző gyakorló kardok és céltáblák, amelyeket ugyan el lehetne várni egy ilyen helyen, de tekintve, hogy hányszor szabadult már el valami ebben a teremben, egyre inkább biztos vagyok benne, hogy az egyik legjobb döntés volt az osztag költségvetésének a szempontjából, hogy ezt itt szépen lefoglaltam és minden olyan eszközt, amely törhető, ki is hordattam belőle. A falakat nem éri meg felújítani, hetente találja valami telibe őket, és ennyit igazán kibír a tartóerejük meg a tagok szeme is. Nem a legszebb elismerem, a múltkor szabadult el itt pár kidou és ami azt illeti, volt olyan edzés, amikor valóságos tűztornádók szelték végig a termet, így komolyan mondom, nincs az a garantáltam hőálló lakk még a 12. osztag arzenáljában sem, ami itt megmaradna. Akkor meg marad a sima fal, fehér, dísztelen és pár helyen kormos, de ennél jobban semmi nem tudja megakadályozni, hogy kárt tegyek másban is. Önmagamban már párszor megtettem, szerintem nem is kár, szinte mindenkivel történt már meg ilyesmi, ráadásul pedig a sebeim általában nem olyan súlyosak, hogy emiatt menni kelljen a 4. osztaghoz, hogy kaparjanak össze. Pár nap, esetleg egy kötés, de többet még nem kaptam meg szerencsére. Nem mintha hiányozna, hogy Yukarikot azért keressem, mert valamelyik csontomat sikeresen berepesztettem, amilyen szerencsém van, ő is kikacagna érte mindenképp. Talán ezért szerettem meg ezt a helyet, ha nem találom a falat telibe, akkor semmi nem fog nagy eséllyel letarolni. Maximum az ajtó, ha rosszul célzom be, de annyira szerencsétlen eddig még nem voltam.
- Ha nem probléma a külső részt inkább ne használjuk, kicsit sok a kósza tiszt a közelben. Egyébként pedig elhiheted, hogy egy hónapnyi papírmunkát akasztok a nyakadba, ha fékezed magad! - és ne higgye, hogy ezt nem veszem észre, pontosan érezni fogom a lélekenergiáján, hogy mennyire van a teljesítőképessége határán, és ajánlom neki, hogy közel legyen hozzá, ha nem akar önként irodakukacot játszani jó ideig. Nem, nem vagyok gonosz, csak tapasztalatom szerint egy jó ösztönzés sokat segít, hogy az ember a maximumot kihozza magából, és Naránál a munka lehetősége elég komoly fenékberúgásnak el is megy. Mondjuk komolyan is gondolom a dolgot, nem szeretem, amikor elkezdik, hogy nemi megkülönböztetés miatt van ez-az, olyankor nagyon közel vagyok hozzá, hogy valakit alaposan megdobáljak kidoukkal. Meg nem ütnék, annyira vagyok nőies, hogy ok nélkül nem verekszem, de ez nem minden. Lehet, hogy van valaki, akire ráfér egy józanító pofon, de amíg ilyennel nem találkozom, tartani fogom magamat ahhoz, hogy nem ütök kézzel. Amúgy sem erősségem a puszta kezes harc, talán ezért is lehet, hogy nagyon könnyen bele egyeztem, kezdjük kapásból katanákkal, azokat könnyebb forgatni, még akkor is, ha már az első pár ütésből felmértem, hogy Nara testi erőben fölényben van velem szemben. Jóval élesebbek voltak a támadásai, ha nem lett volna meg az edzettségem, akkor egészen biztosan szépen kidekorál vörös csíkokkal. Az egyetlen, ami ezt megakadályozta, az a gyorsaságom volt, abban úgy tűnik, valamivel előbbre vagyok, mint ő. Szerencse, ellenkező esetben szerintem neki is szemet szúrt volna, hogy néha nem csak azért fordulok ki az ütései elől, mert az könnyebb, hanem azért is, mert a legerősebbeket nem tudnám felfogni. De valószínűleg ez nem fog neki feltűnni, hiszen már hátrál, amikor jobb, ha én nem követem. Lesz ez még rosszabb is. Főleg mivel komolyan gondolom, hogy vessen be mindent, igazán rám férne egy komoly edzés is végre. Bár mondjuk nem erre a kidoura számítottam tőle, hiszen eléggé könnyen kivédhető, ha az ember ügyesen manőverezik. Vagy egyszerűen nekem jó a fürgeségem, nem tudom, mindenesetre ezt elég könnyen ki tudtam kerülni. Remélem másodikat nem akar utána küldeni, mert amire készülök, amellett egészen biztosan nem fogom tudni kikerülni.
- Hakufuku! - suttogtam el a kidou nevét, miközben figyeltem, amint megjelennek a virág szirmok a közelben. Rendben, itt vannak, akkor most plusz egy dolog, amire Narának figyelnie kell és ha szerencsém van, akkor azt nem fogja észrevenni, hogy másra készülök. Rendületlen arccal közelítettem felé, jó párszor kihasználva a shunpo képességeimnek egy lassan változatát, majd balról egyenesen karddal támadtam neki. Nem számítottam rá, hogy ezzel ártani is tudnék neki, hiszen már korábban kiderült, a közelharcban jobban járok, ha én csak védekezek vele szemben, a célom inkább a figyelem elterelése volt. A bal kezemmel eleve nem fogtam a kardot teljesen, és amint sikerült elég közel kerülnünk hozzá, azonnal újabb kidou-t sütöttem el, pontosabban csak próbáltam. Eredetileg a testét céloztam, de nem voltam túl jó erő terén, így csak a kezét találhatta el, már ha sikerült, mikor kimondtam csendesen a nevét: - Shimoku! - hiába, ez az egyik kedvenc kidou-m, gyakran használom is, most remélem, hogy betalált. Ha nem, hát egye fene, de inkább csak jó fél teremnyi távolságból néztem ezt meg, miközben gyorsan hátra ugrottam. Volt egy olyan érzésem, hogy ellenkező esetben mégiscsak megkapnám a bőröm darabolását. De még így is két esélyes volt a dolog, így felkészültem rá, hogy ha úgy alakul a dolog, bármelyik pillanatban kiengedhessem a shikai-mat. Egyenlőre nem akartam megtenni, de lehet, hogy szükségem lesz rá, méghozzá gyorsan...

Bár eredetileg nem készültem rá, hogy bármilyen módon is nagyobb kárt tegyek Narában, most úgy tűnik, kezdtem nagyon is élvezni, hogy a küzdelmünk vérre megy és nem egyszerűen megpróbál valamelyikünk jobb lenni a másiknál kicsivel. Már egy ideje fel kellett volna mérnem, mire is képes a hadnagyom, ez a legtöbb kapitány esetében az első dolog, amit megtesz a megismerkedésük után, csak éppen én nem vagyok és soha nem is voltam egy az átlagosak közül. Feleslegesnek tartottam egészen addig a próbálkozást, amíg teljesen képes voltam bemérni, hogy Nara mire is képes, hiszen nem volt elég erősen palástolva a lélekenergiája ahhoz, hogy előlem is el tudja rejteni. Minden egyes nap, amikor találkoztunk, éreztem, hogy mekkora, talán így lehet az is, hogy rögtön nem vettem észre, amikor ő erősödni kezdett. Nem is tudom pontosan mikor tűnt fel, hogy már nem azon a szinten van, mint a megérkezése után, de tekintve, hogy elég sűrű a belső rendszerem hálózata, azt mondanám, hogy egy hónapnál hosszabb ideig biztosan nem kerülte el a figyelmemet. A fejlődése azért így is figyelemre méltó volt, azt hittem, olyan lesz, mint az osztag sok tagja, hogy ritkán fejlődik, de akkor hirtelen nagyobbat, ő azonban nem állt meg, hanem lassabban ugyan, de folytatta és mára már éppen eléggé erős ellenféllé vált még számomra is. Tudom, nem éppen erre számítanak a legtöbben a hadnagyuktól, de én igazság szerint büszke vagyok rá, mivel érzem, hogy tényleg edzett és nem csak véletlenül kapta meg az erőt, amit birtokol. Igazság szerint ahhoz még Yuréra sincs szükségem, hogy megmondhassam, ha így folytatja, nagyon hamar kénytelen leszek új fukutaicho után nézni, mivel nemsokára a vezetőség figyelmét sem fogja elkerülni, mire képes és előléptetést fog kapni. Előtte azonban még meg akarom nézni, én mit tudok vele kezdeni, hiszen küldetésre közösen nem túl gyakran mentünk el.
Azt hiszem, nem hiába ajánlotta őt maga Vera, szemmel láthatóan nagyon is helyén van az esze és ugyanúgy felmért engem, mint én őt. Nem tudom, hogy ezt most miattam csinálta, vagy csak ehhez volt ereje, mindenesetre azt leszűrtem, hogy a shunpo terén még mindig jobban tartom magamat nála. Nos, nem túl nagy dicséret, de figyelembe véve, hogy nekem mindig is az erősségem a gyorsaságban rejlett és nem az erőben, talán elfogadható ez. Biztos vagyok benne, ha egyszerűen csak katanákkal vívnánk, akkor feltűnne neki, hogy messze nem vagyok olyan jó erőnlétben, mint ő. Oké, falra nem nagyon tudna felkenni, hiszen képes vagyok védekezni a támadásai elől, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem úsznám meg egykönnyen, ha összecsapnánk. Szerencse, hogy ezt a részét a tervnek már elfelejtette, mikor kidou-kkal támadtam, különben fele ennyire sem lennék elégedett. De azért így is meglepett a gyors reakcióideje, tudtam, hogy ő volt az Omnitsukidou-ban is, de csak most sikerült megértenem, hogy mennyire is vette komolyan ott a munkáját. A vízfal nem volt éppen szokásos mód arra, hogy valakinek megakadályozd a támadását, de kétségtelen, hogy a Hakufuku ellen nagyon is hatásosnak számított. Mielőtt még meggondolhattam volna, hogyan is kerüljem ki anélkül, hogy egyenesen a karjába sétálnék, valami kirobbant belőle, egyenesen engem véve célba. Szinte követhetetlen sebességgel mozdultam félre, figyelve az útját mellettem egészen a falig, de még így is sikerült a támadásnak megperzselnie a bal felkaromat. Nem mondanám, hogy súlyos sérülés, hiszen az egyenruhán ugyan elszakadt tőle, de alatta a bőr nagyon kis részen vöröslött csak, amely gyorsan be fog gyógyulni még akkor is, ha harcolok. De azért a támadás ötletes volt, az el kell ismernem, ráadásul hatásos is, tekintettel arra, hogy úgy néz ki, a fal egy részét megint helyre kell majd hozni itt. Meg a padlót is, de ez már csak részletkérdés, ekkora pusztítást itt hetente végzek én is... Annak azért örülök, hogy szemmel láthatóan nem én voltam az egyetlen, akit valami el is talált, hiszen a shimoku tényleg célba ért. Elismerem, ez nem éppen a legnépszerűbb technika, de nagyon kevesen tudnak ellenállni a lélekmérgezésnek és hosszútávon olyan hatása van, amit senki nem fog megköszönni, ha találkozik vele. De én sem azt, amit rám küldött közben. Pontosan láttam, ahogyan a kidou közelít felém, de a kardom még blokkolva volt így nem mertem kikerülni. Inkább ez, minthogy elveszítsem a zanpakutou-mat, ebben egészen biztos vagyok. Egy pillanatra még meg is könnyebbültem, mikor feltűnt, hogy a támadás egy viszonylag egyszerű próbálkozás volt arra, hogy mozgásképtelenné tegyen, de rögtön rájöttem, ha ez itt van, akkor ő valami sokkal nagyobb kaliberű dologra készül. Minden erőmmel összpontosítottam, próbálva a lehető leghamarabb lerázni a támadást, még végül eresztett annyira, hogy aktiválni tudjam a kardomat. Hallottam az idézést, tudtam, melyik technikához tartozik, de nem akartam a hatásával találkozni. Mire sikerült elérnem, hogy az előző támadás végleg lehulljon rólam, pedig egyenesen telibe is találtam magamat a kidouval. Fenébe!
- Youzai Yurei Kouji! Houshoku! - a reflexeim szemmel láthatóan működtek, mert a kardom szinte azonnal reagált a teljes parancs áradatra, annak ellenére, hogy még én magam sem hallottam, mikor mondtam ki őket. Mindegy, az biztos, hogy akaratlanul is sikerült az ereje felszabadításával egyidejűleg olyan sebességet elérnem, hogy ha nem tudom mit művelek, akkor fel sem ismerem. Nara nem tudom mennyit láthatott belőle, nagy eséllyel fele annyit, mint én, vagyis a támadás szépen úgy nézett ki, mintha sikerült volna elteleportálnom jó messzire. Na, ebben az a vicc, hogy közelebb van, mint az ember hinni, csak éppen a térfogata változott meg nagyon alaposan. Azt hiszem, most nagyon fogok neki örülni, hogy kapitány létemre nem sokan tudnak a kardom erejéről és még kevesebben ismerték azt meg, mert ellenkező esetben kezdenék nagyon alaposan bajba kerülni. De most már eszem ágában sincs egy helyben állni, ennyire nem vagyok magabiztos. Kiengedett shikai megint olyan dolog, ami tud egyet dobni a sebességemen, éppen ezért nem fog megártani, ha egyenlőre mérsékelem magamat. Tudok még csúnya lenni, ha kell. A kardom jelenleg nem éppen az a fegyver, amivel a legnagyobb pusztítást vihetem végre, így inkább a shunpo képességemre és a kidoura támaszkodva kezdtem el gyorsan találni olyan helyet, ahonnan Nara pontosan becélozható. Viszonylag hamar kiszúrtam a terem egyik oldalát, majd tétovázás nélkül zúdítottam rá az első technikát, aminek a neve az eszembe jutott. - Hyouga Seiran! - suttogtam el, mire a jég azonnal és hatalmas sebességgel vette célba hadnagyot, vastag páncélt alkotva előtte. Igazság szerint ha jól emlékszem, akkor Nara kardja jég alapú, így ezzel a támadással nem úgy számoltam, mint olyannal, amely képes ártani neki, sokkal inkább elmozdítani akartam csak a helyéről. A tér elég nagy volt, hatalmas belmagassággal, amely esélyt adott nekem, hogy amint ő mozdul egy irányba, a levegőben követni tudjam majd rá zúdíthassak egy kevésbé kellemes támadást. Persze így szépen én is ki leszek téve a csapásoknak, de bízom benne, hogy a kardom és a shunpo együtt csak ki tudja őket kerülni, messzire. - Bakudou 41: Anei Eirou! - ezt a technikát nem teljes erővel küldtem el, tekintve, hogy minden esély megvolt arra is, ne találja el. Remélhetőleg azért ennyire nem célzok rosszul, ráadásul pedig most csak arra voltam kíváncsi, mennyire meri a hadnagyom előszedni a kardját.

Nara képességei valóban figyelemre méltóak, azt hiszem lassan már nekem is illene tartani tőlük, mert komolyan kezd velük fölém kerekedni, már egy ideje. A legtöbben eléggé a közelharcra mennek a shinigamik közül, már persze azok, akik nem olyan teljesen tehetségtelenek hozzá, mint én, a maradék kis rész pedig általában a kidou-it erősíti. Na, pontosan ide tartozom, eddig legalábbis hittem benne, hogy azért nincs olyan rossz erőnlétem a démonmágia terén sem, de úgy tűnik, mindenki tévedhet. Nyilvánvaló, hogy Nara több kidou-t ismer, mint én, ráadásul tudja is őket használni. Nos, nemhiába van a 14. osztag, amit ott nem tanulsz meg, azt soha nem is fogod. De így folyamatosan mintha erősebb lenne nálam, ami nem túl jó, tekintve, hogy nekem illene kapitányként bizonyítani. Nem mintha a büszkeségem annyira bánná, inkább örülök neki, hogy a hadnagyom folyamatosan erősödik és hamarosan egy szintbe fog velem kerülni. Sőt, felül is múlhat, hiszen láthatóan gyorsabban erősödik, mint amire én valaha is képes volnék. Nekem sokkal több időre volt szükségem mindennek a megtanulására és a használata elsajátítására, mint neki, ami egyértelműen jele annak, hogy valami nagyobb dologra hivatott, mint én. Ha így folytatom, a végén még meg sem izzasztok senkit magamon kívül, hiszen nem éppen a legnehezebb dolog lenne neki legyőznie engem. Fogadni mernék, hogy sokkal többre képes, mint eddig gondoltam, még akkor is, ha teljesen tisztában vagyok az erejével és a képességei egy részével is. Nem hiába ajánlotta nekem egy másik kapitány annak ellenére, hogy nem vagyunk jóban, csak abban bízhatok, hogy a kettőnk közti különbségek elég erősek ahhoz, hogy az én malmomra hajtsák a vizet. Elismerem, Nara ügyes és erősebb nálam, de eddig is sikerült érzékelnem, hogy bármi is történik vele, a gyorsaságom meg marad számomra, mint egy erős fegyver a sok kicsi ellen. Most mondja valaki, hogy nem jó, ha az ember állandóan késésben van, ennek hála nagyon hamar meg is tanulok a lehető leggyorsabban eljutni egyik helyről a másikra...
Őszintén bevallom, nem véletlenül zúdítottam Narára egy egész hóvihart, kíváncsi voltam rá, mennyire függ össze a zanpakutou-ja jég alapú támadásainak működése azzal, ha a természetben találkozik a hideggel. Nos, az eredményt ugyan nem láthattam, hiszen elsőre úgy állt be elém, hogy még véletlenül se tudjam kitalálni, mivel védte ki a támadást, utána pedig sikerült a feje fölé is elküldenie a jégnyelveket, nehogy már felülről kiszúrjak bármit is, ha voltam olyan kedves a levegőbe kerülni. Mindegy, ezt túlélem, úgy tűnik a nagyszerű ötletének az volt a hátránya, hogy közben nem gondolt rá, nekem eszem ágában sincs állni és megvárni, még elfogy a jég, helyette egyszerűen csak odébb shunpoztak, igaz kicsit bevetve a levegőben közlekedést is, aminek nem volt hangja, így az ő támadásának az iránya teljesen hatástalan volt. Mondjuk célpontnak remek volt, így minden aggodalom nélkül zúdítottam rá a következő kidout, ami eszembe jutott. Az viszont meglepett, hogy nem kerülte el, hiszen lett volna rá lehetősége. Most vagy nagyon biztos volt magában, hogy ki tud belőle kerülni, vagy időre volt szüksége. Ez utóbbinak még lenne is értelme, hiszen amíg a gömb él, egészen biztos, hogy nem érez semmit, de támadni sem tudom újra. Nem is lenne rossz ötlet, tekintve, hogy nekem már egy ideje nagyon szépen ki van engedve a shikai-m és a titkára még a 12. osztag sem jönne rá egykönnyen. Mindennek megvan a maga előnye és hátránya, támadni ugyan Yurével ilyen állapotban nem nagyon tudok, de a lélekenergia érzékelés, sebességnövelés és a védekezés szintjén nincs, ami felül tudna múlni, ráadásul pedig még mindig idegen a legtöbb embernek az a szó, hogy időmanipuláció, így inkább azzal nyugtatják magukat, hogy a térhajlítási technikák azok, amelyeket alkalmazok. Hogy egyeseknek milyen nagy a képzelőereje. Vagy én ejtettem el régebben a hasonló megjegyzéseket? Meglehet, tudom, hogy jobban védekeztem, amikor még nem voltam elég magas rangon ahhoz, hogy a kíváncsi szemek ellen óvakodni tudjak...
Mindenesetre Nara szemmel láthatóan azonnal kikerül a gömbből, amint végig gondolom a dolgokat, ráadásul immár kész shikai van a kezében, szerintem, hiszen az előtt még nem volt körpengéje. Mondjuk kapásból el is hajította felém, amelyet megpróbáltam reflexből a kardommal hárítani és közben megállapíthattam, hogy igen ez bizony shikai lesz, mivel más nem lenne ilyen erős. De közben a penge volt olyan kedves visszatérni a gazdájához, aki máris újabb támadásba lendült, pontosabban lefagyasztotta a talajt. Remek, mintha nem lennék anélkül is alaposan hátrányban, hogy elszúrja az egyetlen rendes előnyömet. Oké, most már mindegy a dolog.
- Hadou 25: Ikusa no hane! - suttogom, mire azonnal megjelennek a színes, pontosabban fehér és arany szárnyak a hátamon, és azonnal a levegőbe emelkedem, mielőtt egy rossz lépés valamelyik falhoz csapna. Hát, nem a legerősebb kidou ez, de szépen tudok vele cikázni, ami nem fog megártani, tekintve, hogy jó alaposan hátrányba kerültem a lefagyasztott padlónak hála. De legalább a levegőben semminek nem tudok nekimenni a kósza támadások kivételével, ez jobb, mint a padló, ahol bármikor felbukkanhat egy akadály, ami később veszélyes lesz. A falak tudom hol vannak, de a többi kétséges lenne. Így viszont talán van egy kis előnyöm, hiszen a levegőből sokkal könnyebb mindent észrevenni. Egyszerűen kimozdultam Nara útjából és kissé félkör alakban suhantam a hadnagyom oldala felé, majd amint megfelelőnek ítéltem a távolságot, a kardommal rázúdítottam a Tenran nevű kidout. A szél azonnal útra kelt, alaposan felforgatva mindent, ami az útjába került, miközben én kicsit feljebb emelkedve majdnem a tetőszerkezet szintjéről indítottam az újabb támadást.
- Dokkoi! - kiáltottam, miközben a kardom pulzálni kezdett és láttam a hullámokat, amelyek folyamatosan kiáradtak belőle, hogy mindent beburkoljanak rajtam kívül a teremben. Hoppá, fogadni mernék, hogy a hadnagyom nagyon nem fogja megköszönni, ha a körpengéje valamiért belassul. De nekem könnyebb lesz elkerülni, meg éppen minden egyes mozdulatomat nem kell akkor megterveznem. Nagyon lassan elkezdtem leereszkedni, hogy lássam, ha valamire készül, mert kizárt, hogy ezt ellentámadás nélkül le is gyűri...

Látom nem én vagyok az egyetlen itt, aki megpróbálkozik a különféle veszélyesebb támadásokkal a másik testi épségét illetően. Nara elsőre egészen biztosan nem számított rá, hogy én nagyon nem szeretek jégkorcsolyázót játszani, ezért fel fogok emelkedni, amit lesz olyan kedves a padlót lejegelni. De megtettem és még arra is volt időm, hogy kipróbáljam, az általa teremtett pályán mennyire stabilan tud megállni, ha rázúdítok egy forgószelet. Nos, az eredmény enyhén szólva is lehangoló lett, a legtöbbekkel ellentétben nem okozott neki problémát kikerülni a Tenrant, majd azzal a lendülettel el is rugaszkodni a faltól, mielőtt esélyem lett volna még egy újabb támadást is rá zúdítani. Remek, komolyan kezd nagyon az az érzésem lenne, hogy nem véletlenül hívott ki a hadnagyom és ez a küzdelem nem is arról fog szólni, melyikünk az erősebb, hanem ki tudja jobban kihasználni a képességeit. Nos, ez utóbbival határozottan jó úton halad afelé, hogy engem is felülmúljon, mivel nekem nagyon nem erősségem a fizikai aktivitás hosszú távon, ő viszont szemmel láthatóan nem küzd hasonló problémákkal a maga részéről. Mindegy, azért remélem, hogy valamit csak tudok magamnak bizonyítani. Az utolsó dolog, ami nekem feltűnik, hogy ő túl egyszerűen engedi a körpengéjét közel kerülni hozzám, annak ellenére, hogy lassabb a kelleténél, de azzal kapcsolatban nem reagálok elég gyorsan, hogy ez akár egy csapda is lehet. Márpedig az volt, szinte rögtön utána telibe talált egy kidou, amelyet csak a hatásáról ismertem fel, ugyanis hála neki, nem láttam. Remek, ilyenkor tudok örülni, hogy Yurénak sem erőssége a megértés az ilyen típusú gyengeséggel szemben, így sikerült azt az egy szervemet megfosztania az érzékeléstől, amelyet meg kellett tanulnom figyelmen kívül hagyni, ha hosszabb harcra számítottam. Tekintve, hogy a látásomat teljesen használhatatlanná tette, egyszerűen lehunytam a szememet és teljes egészében átadtam az érzékelést a fülemnek, a lélek energia érzékelőimnek és persze a megérzéseimnek is. Általában ezen utolsóak azok, amelyeket a legtöbbet szoktam alkalmazni hosszabb távon is, így volt pár másodpercnyi időm az újabb támadás elhangzása után arra, hogy felmérjem a lehetőségeket. Ha a szél eltalál és a falhoz csap, még a kardommal tompítva is kisebb sebesüléseket fogok szerezni, de ha én most elbúcsúzok a levegő nyújtotta előnyömtől, a látásom nélkül a földön esélyem sem lesz. Oké, akkor azt hiszem, marad a kisebb rossz, vagyis egy találkozás a fal magasabban fekvő részeivel. A kardomat egyenesen magam elé tartva próbáltam a támadás hatókörének szélére kerülni, ezzel tovább csökkentve a súlyosabb sérülésekre az esélyt, majd egyszerűen hagytam, hogy a szél elsodorjon nagyon lassan, neki a falnak. Az elején szembe mentem a támadással, így lassítva a hatását és ennek köszönhetően ugyan látványosan sikerült felkenődnöm a falra, de az messze nem okozott olyan súlyos sérülést mint amilyenre kívülről szemlélve az eseményeket lehetett következtetni. Mielőtt azonban fél méternél távolabb kerültem volna a faltól, már csak arra volt időm, hogy a kardomat reflexből emeljem magam elé, abban a pillanatban csapódott neki Nara zanpakutouja, ezzel elkerülve a találkozást a vállammal. Hiába, szem nélkül nem olyan könnyű meghatározni a dolgok pontos helyét, de legalább azt sikeresen megállapítottam, hogy a penge is egyenesen felém tart. Ezek szerint nem csak én tervezek pontos csapdákat a másiknak.
- Nem probléma, sokáig úgysem tart ki... - válaszoltam óvatosan a kérdésére, miközben kicsit kinyitottam a szemem próbának, hogy rájöjjek, mennyire hat még a kidou. Nos, a hadnagyom körvonalait nagyjából láttam, az arcát azonban nem, és csak sejtelmem volt arról, hogy amit a szemem sarkában érzékeltem mozgásként, az nem egy elterelés. De így is csak egy pislantásnyit engedhettem meg magamnak a figyelmet, utána túl megterhelő lett volna szemem használata, így gyorsan újra lehunytam és kihasználtam az egyetlen előnyét annak, hogy kieresztett shikai-m mellett a közelembe mert jönni. - Dokkoi! - adtam ki a parancsot az utolsó pillanatban, és amint a kardom megremegett, hogy kibocsássa magából a hullámokat, picivel feljebb emelkedtem, eltérítve a rúgását az útból. Nem volt kellemes, ahogyan találkozott a combcsontommal, de még mindig jobb volt, mintha az oldalamat találta volna el. Amint megéreztem a fájdalmat, teljes erőből a lába irányába indultam el, majd kifordulva a támadás okozta helyzetből, hátráltam egy kicsit, és még mielőtt utol ért volna, egy jól célzott rúgás után, amelyet a csuklójának akartam megadni, elcikáztam a közeléből. A biztonság kedvéért még hátra küldtem egy újabb kidou-t is, a Hebi no Ummei-t, miközben tisztes távolságba kerültem tőle, hogy felmérjem a károkat. A lábamat éreztem, de tekintve, hogy nem most azonnal kell ráállnom, nem különösebben aggódtam miatta, ugyanúgy a szárnyaknak sem lett komolyabb bajuk, bár, kérdéses, hány ilyen támadást tudnak még kibírni. Nara nagy eséllyel hozzám hasonlóan szenvedett el sérüléseket, legalábbis a kardom közvetlen közelről ritkán vét célt, ráadásul a kifordulás közben a lába pár ízülete is érezhette a lendületemet. A körpengéje azért nem hiszem, hogy benne kárt tett volna, a kidou-val meg az a baj, hogy szem nélkül nem tudom megmondani, hogy elment mellette vagy kezelésbe is vette. Összességében az eredmény nem olyan rossz, de ha megunja a mágia dobálást, én kénytelen leszek bankai-ra váltani, mert shikai-ban tisztességes támadó technikám véletlenül sincs. Mondjuk nem mintha az övéivel sokra menne, engem támadni se nagyon tudnának...