Sayuki Kaguya

Tárgy: Sayuki Kaguya Vas. Márc. 10, 2013 6:47 am

Jelszó:auiaua

Sayuki Kaguya Kaguya_color_by_anekron-d5x1ph3

Név: Sayuki Kaguya
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Rang: kensai
Szül. ideje: 1756 /257

Előtörténet
Sayuki Kaguya Ich_by_anekron-d5xl05j

Lebegve égnek,
kik jó időt remélnek
az istenektől.

A ház csendes, ilyenkor hajnalban mindig az, de télen, mint a gyászmenet. A fehérre csiszolódott járólapokon jég csillog opálosan. Rögtön mellette a föld, kemény, akár az obszidián, fekete és durva akár a smirgli. A gondosan vágott bokrokon apró színes madárka kuporog. Bogárka szemei élénken csillognak. A frigid téren a víz üvegesen feketének tetszett. A tó akár egy sötét tükör bámult az égre. A part menti füzek ágai belefagytak. Megannyi meghajló Yuki Onna hajzuhataga. A sakurák mellett ők is némán tűrik a telet. A tavaszra várnak, mint megannyi eltemetett virág.
Csak a Sayuki ház legfiatalabb tagja serénykedik ebben a hidegben. Fekete shihakushoujában, a kék övvel és a vállán végigsimuló felszegett sárga haorijában sürgölődött. A ruha selyem ujján és vállán sakura kamon hirdette, hogy az ifjú lány egy valódi Sayuki, nem pedig egy korán kelő alkalmazott. Ez a hely kétszáz ötven éve semmit nem változott. Az idők alatt ugyan háromszor leégett és a háborúk alatt egyszer le is rombolták a bombázások. De mind ahányszor újjá épült. Az a tűz és az idő nem fogott a ház lakóin. A birtokon túl, a bambuszfalakon és a piros monon túl, hosszú út vezetett Karakurába.
Pár kilométerrel arrébb már a nyüzsgő nagyváros hangjai töltötték meg a levegőt. Beton és üvegtenger szikrázott, de nem itt. A hangok nem hatolhattak át. A fák megfogták, az idő kinn rekedt a varázsjeles kapun kívül. Aki ide belépett, a múltba lépett. Nem csak a levegő fagyos, de az idő is megdermedt. A szép utcácskákban, még télen is sétálgatott néhány elvetemült pihenni vágyó. Hiszen ez a kert, a tó, maga a teaház, a nyugalom, a szórakozás, a pihenés és a béke szentélye a vendégek számára. Az ifjú kensainak inkább a munka, a kötelesség és az otthon egy szóban. Ezért is lehet, hogy cirokseprűvel ilyen kora hajnalban, a havat söpörte le a bejáratról és az útról.
Kaguya majd minden napja így kezdődött. Először a kötelesség, aztán minden más. No meg manapság már nincsenek szolgák, fura, de a munkában önkéntesek segédkeztek. Közmunkások. Nem kényszerítette őket senki erre. Nem is olyan régóta van ez így. Mikor műemlékké nyilvánították a teaházat, azóta mindig érkeztek segítőkész emberkék, hogy segítsenek megőrizni a hely varázsát. Még fizetést sem kértek soha, sőt ők köszönték meg legtöbbször, amiért ilyen módon óvhatják a meg a történelmet. Igaz a ház, felért volna egy múzeummal. Teaházként és fogadóként is funkcionált. Manapság a szobáit már inkább a műtárgyak uralták, nem a vendégek. A betérő turisták előszeretettel kattogtatták gépeiket és telefonjaikat a szép műalkotásokon.
Kaguya lelkesen haladt végig a mozaik kövekkel kirakott úton. Mindenki más didergett, az ő kezéről és ajkairól sejtelmes gőzpászmák csaptak fel, ahányszor csak lépett egyet. Ő volt az egyetlen, aki egyáltalán nem fázott a hideg télben. Pedig egész nyaka kilógott a kimonóból, és amikor az örege nem látta, rendszerint mezítláb rohangászott. Nem igazán illik egy ilyen előkelő hölgyhöz, sem pedig egy harcoshoz, de ez Kaguyát nem nagyon izgatta. Szerette az apró hókristályok érintését a talpán. Lázadó természete jobb híján ilyen kis apróságokban merült ki. Az önkéntesek és a közelben lakó emberek a külvárosban, egyébként is furcsáknak tartották az összes itt élőt. Már megszokták, hogy ilyenek, így ezzel nem keltett különösebb feltűnést.
Hamarosan végzett is a munkával, az emberek is elkészültek. Kalapot emeltek, a vörösre festett ajtóban Kaguya udvariasan elköszönt mindegyikőjüktől. A legtöbbet már névről ismerte. Akadt köztük idősödő öregúr, fiatal, frusztrált üzletember, büntetett fickó, munkanélküli, sokféle emberek. De itt mind ugyan olyanok voltak. Csendes kikapcsolódásban szépen gyógyult a lelkük. Végeredményben ezzel foglalkoztak, a lélekkel.
Amikor az utolsó segéd is kalapot emelt és eltávolodott a fák közt, a fiatal lány veszélyt szimatolt. Az utolsó pillanatban tért ki a felé száguldó legyező elől, és megfogta azt a másik kezével, miután elhaladt mellette, még a levegőben.
- Ojj… Hééé , ez majdnem eltalált >.<. – csattant fel méltatlanul a lány. Az obijára akasztott szandálját lekapta védekezően. Ugyan egy hatalmas kard éktelenkedett a hátán, de eszébe sem jutott, hogy azt használja. A támadó majdnem ugyanolyan ruhában díszelgett, mint ő, csak a fekete ruha fölött hosszú, díszes, karmazsin-fekete, bazsarózsás uchikaket viselt haori helyett, dereka köré pedig, arany-bíbor sakura mintás övet tekert. Egészen fejedelmien festett. Hosszan húzta maga mögött a csodálatos köpenyt.
A férfi valamivel magasabb és idősebb volt nála. Sötétkék, enyhén hullámos haja a válláig lógott. Finom vonásait csak gondosan ápolt állszakálla szilárdította. Bal arcán egy vízszintes vágás éktelenkedett a szeme alatt, orrától egészen a füléig. A kissé mogorva, morcos összevont szemöldök kifejezetten félelmetessé tették. Karjait is összefonta mellkasa előtt.
- Ha az öreg meglát így, véged van!- Közölte morcosan a férfi, majd vállait kissé hátra húzta, ettől még fenyegetőbbnek hatott. Kaguya nem szeppent meg tőle. Csak szélesen elvigyorodott.
- Jól áll ^^!- válaszolt ahelyett, hogy mentegetőzne. De csak egy pillanatig volt kedves, a következőben már vágta is vissza a legyezőt a férfihez. A lakkozott kiegészítő szédítő sebességgel pördült a célpontja felé. Az férfi nem tért ki, hanem elkapta és rögtön ki is nyitotta a vörös-fekete legyezőt. Lenéző arisztokratikus mozdulattal lágyan terelte vele a levegőt. A vak is megmondta volna, hogy kékebb a vére, mint egy csigának.
- Na, Kagu-chan… egy-kettő. Tessék rendesen felöltözni. A húgocskám nem járkálhat, mint egy kis majom a saját szülinapiján. Drága öreganyánk kitér a hitéből, ha meglát így…- A lány királykék hajtincsei mellett kidagadt egy ér. Olyan gyorsan cselekedett, hogy végig se gondolta. A kezébe vette fapapucsot egyenesen hozzávágta a bátyjához. Ez elől is könnyedén elhajolt a férfi. A lábbeli éktelen pattogással állapodott meg a padlón. Látszólag zéró megerőltetésébe sem került az úrfinak kikerülni a dühödt lány támadásait.
- Tudok ki a majom, teeee… baaaaka! - A kishölgy egy pillanat alatt felfortyant, morgott és vicsorgott és a kezével a hóból golyót gyúrt, majd egy ügyes csuklómozdulattal csavarva megküldte a másik felé, akár egy baseball labdát. A szépen öltözött harcos könnyedén elhajolt újra és jókedvűen nevetett a temperamentumos lánykán. Nem vette nagyon magára a sértést. Lepergett róla.
- Különben is csak tíz évvel vagy nálam idősebb „ Nii-san”.- hangsúlyozta ki az utolsó pár hangot szótagonként . Miközben egy új hógolyóval nyomatékosította haragját. Ez a támadás már sokkal gyorsabbra sikerült. Egy pillanatra úgy is tűnt, hogy eltalálja, de a fickó egyszerűen eltűnt a helyéről. A szép köpeny egy széken hevert. Kaguya látta, merre suhant a bátyja, de annak kérlelhetetlen támadását csak félig meddig sikerült hárítani. Rövid úton a hóban hevertek mindketten. Egyik kezét a bátyus hátra csavarta, Kaguya viszonzásként meg állon tenyerelte őt és térdeivel tolta el magától, míg a férfi térdei kézé szorította a hugica bokáját.
- Kis majom…- nézett le fél szemmel a férfi a lány ujjai között.
- Daisuke... nehogy azt hidd, csak mert kicsit idősebb vagy nálam legyőzhetsz!- morogta a lány miközben ficergett és próbálta kiszabadítani a karját. A tesót se ejtették fejre, esze ágába se jutott könnyíteni a szorításon.
- Háh… simán leverlek húgocskám. - karolta át a lányt Daisuke és erősen elkezdett a fejére kokit dörzsölni. Jól szétborzolva a lány modern, tépett, királykék haját.
- Agrrrh- vicsorgott és morgott a Kaguya. Közben, végre meglökte magát és rávetődött a bátyóra, gonoszul ráharapva a fülére. Nagyon is jól tudta mennyire utálja ezt. Jól összenyálazta bosszúból a hajborzolásért.
- Báhh… fúújjj… Kaguuuurrgghh…- Fújtatta méltatlankodva, miközben kirázta a hideg. Kaguya persze rájátszott a hatásra, és mókás hangeffektusokkal is kísérte az összenyálazás szent ceremóniáját. A bátyó már épp szorította volna vissza a kistesót, hogy elkapja a meztelen tappancsait és jól megcsiklandozza, amikor egy magas, sötét árny vetült mindkettejükre. Teljesen némán tűnt fel, akár egy szobor. Olyan kiállással rendelkezett, mint a tsunami: elfutni esélytelen, harcolni képtelenség.
Nyakig latyakosak, sarasak és levelesek lettek. Daisuke gondosan fésült, visszafogott frizurájából csak vizes sötétkék tincsek maradtak. A füle táján egy ponton nyálas lett. Egy buborék épp ekkor pukkant fel, amire önkénytelenül összerezzent és viszolyogva borzongott. Úgy acsarkodtak, mint két kölyökkutya. Kaguya meg a földön könnyezett és öklével verte a földet. Kis fáziskéséssel esett le neki, hogy nem is csiklandozzák a lábát.
Mikor Daisuke leszállt róla és felpattant, hogy az esélytelenek nyugalmával letisztogassa a ruháját, akkor húgocskája még mindig kiskutya szemekkel nézett fel a földről. Nem igazán jött be ez az ártatlan nézés, lévén Daisuke kétszázhetven felé lépkedett húgocskája pedig, csupán egy évtizeddel maradt el tőle. Látszólag még mindig nagyon fiatalnak tűntek.
A teraszon a nagyapjuk állt, teljes színpompájában. Őszült halántékával és csípőre tett öklökkel, nagyon fenyegető, ijesztően rideg arckifejezéssel. Vastag mogorva szemöldöke, hosszan ráncolt homloka mind azt sugallta, hogy a testvérek nagy bajban vannak.
Kaguya-chan talpra termett, idősebb testvéréhez hasonlóan fapofát varázsolt kissé koszos arcocskájára és felvette testvére kimért, elegánsan hanyag, de még is nemesi mozdulatait, egyszerre simítgatták el ruhájuk ráncait. A hatalmas, rémisztő, komoly idősödő férfi mögött egy lágy arcú, idősebb asszony igyekezett előre. Az asszony az őszülő, szürkés hajú, öreg elé lépett, kerek arca még ebben az érett korban is kedvességet sugárzott. A hangja már kevésbé, sokkal inkább vészjósló.
- Gyerekeeek… Már megint, hogy néztek ki! Daisuke… te is. Hát! – zsörtölődve előrecsörtetett a hóban és fülön csípte a két rosszcsontot. Nagy túlzás volt gyereknek titulálni őket. Hisz mindketten rég maguk mögött hagyták ezt a kort, de mivel pontosan jól tudták, hogy a nagyanyó azért jött, hogy kimentse őket, a nagypapi szidalmai és büntetése elől, ezért ezt nem említették meg az öreglánynak.
Csak mikor már beértek a házba, akkor enyhült a légkör, csak ekkor bökte oldalba testvérét Kaguya.
- A te hibád… -
- Mi? Te voltál, aki megint rendbontott. - vágott vissza két ujjbökéssel, összeszűkült gonosz szemekkel a férfi. Látszólag mindketten elemükben érezték magukat. Igazán élénken gúnyolódtak egymással. Játékosan piszkálódtak.
Az anyó közéjük csapott kezével, és mielőtt egy újabb bunyó kikerekedett volna.
- Mint két civódó eb… elég legyen… Azt akarjátok, hogy átadjalak neki titeket? – a páros komolyan megrémült arcot vágott. Ha választani kell a nagyapa büntetése és a halál közt, inkább a halál… még ha kínhalál is. Az öreg iszonyatos nagy tiszteletnek örvendett a házban. Meg sem kellett szólalnia, elég volt a jelenléte.
- No azért… ^^ - enyhült meg kedélyesen a hölgy és megsimogatta két unokája csapzott buksiját.
- Ti ketten rosszabbak vagytok, mint hét csapás. De hát hiába… apátokra ütöttetek mindketten. – zsörtölődött, de a hangjába sok gyengédség is vegyült.
- De most aztán irány a fürdő… Neked meg… vigyázni kellene a húgodra. Több eszed lehetne annál, hogy hagyod magad belerángatni mindenbe. – rázta az ujját Hana mama.
- De, de, de Obaa-sama. – tiltakozott a férfi miközben az öreglány szedte is le róla a hidegtől félig megdermedt ruhát.
- Nincs apelláta… - Dobbantott a földön türelmetlenül az asszony. Kaguya-chan az öreglány háta mögött gonosz rókavigyorral kuncogott a pórul járt testvérén. Még ki is nyújtotta a nyelvét rá, amikor azt hitte, hogy az öregasszony nem látja. De nagyon is észrevette. Hana mama mindenről tudott a házban.
- Mindjárt te is mehetsz utána! – fenyegette meg a lányt ravasz mosollyal -… csak előbb kiveszem a leveleket a hajadból. Jaj, édes lányom, hogy tudsz ilyen vad módon viselkedni. Úgy csinálsz, mintha még sosem tanultál volna illemet. A bátyád legalább igyekszik. Mindig felbujtod. Miért kell nektek állandóan versengeni? A nagyi kedvéért csak ma nem csinálnál úgy mintha finom úri hölgy lennél? Tiszta kosz a körmöd megint. Kaguyaaa. – emelte fel a hangját az asszony. De a lányt szóhoz sem engedte, belé fojtotta a levegőt is miközben tovább ostorozta a hegyi beszéddel.
- Hát te nem tudod, hogy nagyon fontos a megjelenés? Nemhogy jól viselnéd magad. Tudod milyen nehezen vettem rá a nagyapádat, hogy megengedje neked ezt az extravagáns frizurát?- kérdezte az asszony miközben egy fésűt nyomott a lány kezébe.
- De nagyiii. Nem nézhetek ki úgy, mint valami őslelet… csak azért mert nagypapi nem bírja elviselni az idő múlását. Dai-kunnek könnyű… tökmindegy milyen a haja, jól áll neki… nekem meg olyan izé, semmilyen. – méltatlankodott tovább a kis hölgy, de a nagymama egy finom, de nagyon is határozott lökéssel és egy törölközővel megindította a testvére után.
- Olyan tiszták legyetek, mire visszajövök a ruháitokkal, mint a frissen mosott patyolat. Wakarimasita ka?
- Haaaai!- zengték kórusban a szénnel fűtött a fürdőből. Már megszokták, hogy majd mindenen osztoznak. A téren, a figyelmen, a múlt fájdalmán. Ellustulva a forró gőzben szépen kiáztak mindketten.
- Nem értem hova sietünk ennyire… alig kelt fel a nap. – néz oldalra Dai-kun, majd orrig a vízbe merült.
- Nagy felhajtás lesz, mint mindig. – válaszolta Kagu-chan
- De csak mi vagyunk magunkba, ennyire ne kellene szerintem nagydobra verni.
- Igen… egyszer szeretnék egy normális szülinapot, mint minden lánynak. Csak elmennénk, megennénk valami sütit együtt és a nagypapi előadhatná a csodás kowaidanjait. - csevegett a lány miközben a kezével kis vízsugarakat lövellt maga elé.
- Igen… az öreg jól tolja, simán fel is léphetne vele. De a rémtörténetek nélkül is elég rémisztő. De Kagu-chan, te is tudod, hogy ez az egész, a te kedvedért van. A nagypapinak, ie… - rázta meg a fejét, ahogy kijavította a gondolatait - mindenkinek nagyon fontos ez a nap. Egyszerre nosztalgia és ünnepnap. – sóhajtott egy mélyet, egészen beszívta a gyógynövények üdítő illatát. Egy hatalmas párapászmát elhajtott maga elől.
Dai-kun mindig igyekezett komoly lenni, felnőtt, védelmező. Hisz még is csak ő volt az erősebb, az idősebb, no meg a férfi. Az örökös. Minden ráhárul, idővel majd neki kell átvennie a vezető szerepét. Nehéz teher a vállán. Legszívesebben egész nap a testvérével lógott volna, de valakinek észnél kellett lennie. Már kezdte érteni, hogy amennyiben nem veszi komolyan a feladatot, a családját veszélyezteti. Azt, amit örökölt. Nem a vagyont, hanem annál sokkal fontosabbat. A lelki értékeket.
- Ne vágj ilyen komoly képet, olyan leszel, mint nagyapa… hatalmas ráncok fognak nőni a szemöldököd közé. - figyelmeztette Kaguya, ahogy fejbe találta egy vízcsóvával, de ezúttal Daisuke nem vette fel a kesztyűt.
Ez számára is nagyon fontos nap. Ő mindenre emlékezett, Kaguja nem tehet róla, hogy nem érti meg teljesen. Ő akkor, azon a napon született. Egyszerre volt csodálatosan, szép és szörnyűségesen borzalmas nap. Kistestvére úgy hasonlított az édesanyjára, mintha eleven mása lenne. Rajta keresztűl emlékezett rá. Ezért talán még egy fokkal jobban szerette, mint más testvérek egymást. Igaz, természetükben mindketten valódi sayukis farkas jellemet örököltek. Ezért is bunyóztak össze napi rendszerességgel. Túlságosan hasonlóan gondolkodtak, temperamentumos, játékos, de még is komoly csaták ezek. Ez inkább a törődés kifejezése és nem a vitáké az ő esetükben. Semmi feszültséget nem keltett. Még mindig képesek voltak kölyökkutyákként együtt szórakozni.
Azokban a pillanatokban elfelejtették a múltat. Pontosan, a mai nap, ez kiváltképp nagy szükség.
- Inkább élvezd ki. Ez a mi napunk, a becsület, a tisztesség, a fájdalom és az öröm, és a megbocsátás napja is. - mondta nagy bölcselkedve a férfi. Közbe Hana mama besétált, behozta a szép ruhákat.
- No… lehiggadtatok? - kérdezte. Mindkettő sűrűn bólogatott.
- Helyes. Gyere kincsem, édesanyád kimonóját készítettem elő. Másról szó sem lehet. Te meg addig szárítkozz!- osztotta ki a parancsokat a nagyi. Obaa-sama is tudott igen félelmes lenni, ha akart. Sőt, ha úgy isten igazán kitért a hitéből, mindenki jobban teszi, ha fut előle. Az esetek többségében azonban ő játszotta a békítő és a megmentő szerepét.
Kagu-chan kikászálódott, besétált a paraván mögé, ahol a nagyi gyakorlott ügyességgel, varázsolt szép, egyenes, fényes hajat a vizes tincsekből, nem törődvén azzal, hogy ez bizony elég fájdalmas metódus. Jó szorosra megkötötte az obit.
- Nem kapok levegőt. – suttogta a lány kényszeredetten.
- One-chan nem tudtad, hogy a reform óta a nők már nem lélegeznek? – csipkelődött Dai-kun miközben egy padra ülve megrázta a hullámos sötétkék tincseit. A szárítkozást nagyjából ennyivel el is intézte. Szétfröcskölve minden felé a vizet, majd jól ledörzsölte a törülközővel és kész is.
- Fogd be… ez az én szülinapom. Szóval, ma te csinálod azt, amit én akarok Onii-chan! - hangzott a paraván mögül sértett a felcsattanást.
- Annyira nem is szoros, ha van még erőd veszekedni a bátyáddal… lehet, húzni kellene rajta még egy kicsit.
- Ne >.- Yara-yare. Daisuke… - intette magához unokáját az anyó. A férfi csak forgatta a szemeit. Ehhez a ruházathoz, elkélt egy ügyes kéz, egyedül nem lehetett megkötni szépen. Daisuke csinálhatott akármit, magyarázhatta volna reggeltől napestig, hogy ő már igazából nem szorul anyáskodásra, de tudta, hogy a nagyinak sokat jelent így csak szusszanva hagyta magát. A fésűt ő se kerülte el.
- Neki is szorítsd meg Oba-sama… szép legyen. Ha már apa uchikakéjában pompázik.- Biztatta a nagyit Kaguya gonosz tekintettel. A paravánon túl dörzsölte össze a kezeit és kedvtelve hallgatta a sziszegést.
Mikor már mindketten úgy festettek, mintha a skatulyából húzták volna ki őket, akkor az öreglány elégedetten kihúzta magát és szipogott kicsit. Mint mindig, mikor végre sikerült ráncba szedni a csemetéket. Ez valahogy mindig nagyon nehezen jött össze, de a hatás sosem maradt el.
- Nehogy megint összekoszoljátok magatok, mert esküszöm, megbánjátok. Daisuke a falkavezér… és most nekem is készülni kell. Hess, hess. Irány át a szalonba. Biztos megjött már pár vendég. Menjetek le, és szórakoztassátok őket.
- Ebben a ruhában? Biztos, hogy jó ötlet emberek közé menni így? – kérdezte a lány meglepetten. Szokás szerint ezen a napon ők maguk nem foglalkoznak az üzlettel. Hanem ellátogatnak a kert végébe a szentélyhez, ahol a sírok vannak. Együtt mulattak, majd végül egy közös vacsorával ér véget a szórakozás. Ezen a napon engedélyezett, egy kicsit kirúgni a hámból és csúnyán berúgni. Ez pedig rend szerint, valószínűtlenül vicces helyzeteket teremtett.
- Persze, persze. Hadd lássák az emberek, milyen szépek vagytok. Egy kis irigység, sosem árt. Te pedig vigyázz Kaguyára!– intette szigorúan a nagy testvért a nagymama.
- Igen Nii-san vigyázz rám! :3 – nézett fel a lány gonosz ravaszsággal felé,miközben megrebegtette kék szempilláit.
- Ne aggódj, senki nem vigyáz rád jobban, mint én. – húzta ki magát komolyan Dai-kun. Hirtelen valahogy megközelíthetetlenül büszke kiállása lett. Ha összeszedte magát és méltóztatott viselkedni, senki álmában sem sejtette volna, hogy negyed órája még a sárba csépelte a kishúgát.
Legyezőjével szépen elterelgette a Kaguya-chant és kiélvezte, hogy ő lett kinevezve falkavezérnek.
A lány kezébe adta vékony, fehér selyem ernyőjét. Odalenn a teaházban persze már egy egész csoportnyi ember beszélgetett halkan, pár gésa cseverészett a sarokban egymással. Egy másik helyen pedig komoly üzletemberek pötyögtek egymással szemben a laptopjukon, vagy a telefonjukon trécseltek. Álmosan szürcsölgették relaxáló mentateájukat. Még mindig eléggé korai az idő, de már is félig megtelt a teázó. A két múltból előtűnt jövevény, ahogy végiglejtett egymás mellett ajtó felé, szinte minden szempárt magára vonzott. A turisták egy kis, de lelkes csoportja azonnal lencsevégre kapta őket. Pár vendég is mobilt ragadott, hogy megörökítse a párost.
- Mosolyogj! Very Happy

- Azt csinálom! >.> :3 – vigyorogtak egymás mellett. Percekkel később azonban vége lett a mókának, mert Sayuki-sama megérkezett. Nagy kezeit a két fiatal vállára tette.
- Örülök, hogy végre rendbe szedtétek magatokat. Ugye nem okoztatok nagy munkát Hanának? – zengte recsegős mély hangján a költői kérdést. Erre ugyan is nem tanácsos válaszolni. Jó kedvében találták a nagyapát, a reggeli hajcihő ellenére. Kedvtelve, kissé megszorította vállukat, nem erősen, inkább csak, hogy átadja, nyugodt, domináns energiáit. A két fiatalnak felállt a szőr a karján, mint minden egyes alkalommal ahányszor csak az öreg, úgy jelent meg, hogy ők nem hallották. Márpedig szinte mindig úgy közlekedett. Széles válla, magas, szikár alkata ellenére, teljesen hangtalanul sétált ezeken a vén padlódeszkákon. Még Kaguya se volt képes úgy somfordálni, hogy meg ne reccsenjenek a lábai alatt az öreg fa pallók.
- Megvárjuk Hanát és Harut aztán mehetünk. – jelentette ki.
Ha valamit mondott, az úgy történt és kész. Neki nem kellett figyelmeztetnie a két lurkót, hogy jól viselje magát. A közelsége elég volt ahhoz, hogy megkövetelje tőlük, meg, ha nem akartak körömszakadtáig naphosszat gyakorolni, nem érdemes ujjat húzni Sayuki Muraial.
Percek múlva megérkezett Hana néni is, Murai a falón lógó táblára pillantott. Egy sakura kamonos névjegytáblán ez szerepelt: Haru Sayuki, hely: Karakura, majd változott: Haru Sayuki, hely: úton.
- Megint késik…- állapította meg. A két ifjú kissé szorongott. A Jii-sama senkitől nem tűrte el az ilyesmit. A következő pillanatban egy árnyák bukkant fel közvetlenül Hana néni mellett. Az illető hosszú, egészen fehér, szorosan összefogott hajzuhataggal rendelkezett. Fiatalabb, laza, könnyed, dörzsölt fickónak tűnt. Mindig olyan arckifejezést öltött, mintha valami különösen nagy turpisságra készülne. Haru kicsit furcsa, szeret mindenféle bolondságokat csinálni. Amolyan csodabogárféle. A kezében gyönyörű, hatalmas, fehér virágcsokor díszelgett.
- Késtél. - rótta meg a családfő szigorúan, de kivételesen nem fúrta túl mélyre sas tekintetét az érkezőbe, hanem inkább elindította a menetet az élen a két ifjú titánnal. Még a bocsánatkérést se várta meg, szemének egyetlen intéséve letorkolta a próbálkozást.
Az ötfős menet néma, nyugodt csendben haladt. A hideg télben minden a gyász színbe öltözött, kivéve őket.

Az idő olyan
mint a víz, csiszol, morzsol,
és a kő, te vagy.

1756 A kivégzés másnapjától

A távozásban nem volt búcsú, nem szólt egy szót sem. Murai fogta a családját és hátat fordított a városnak. Nem érdekelte mi marad hátra. Ott csak a szenvedés várta volna. Hisz minden egyes nap látná a szirtet, ahol a vér kicsordult, szeretett gyermekét elhagyván. Ha becsukja a szemét, még mindig látta saját fia üveges tekintetét a semmibe bámulni. Fel tudott volna robbanni a méregtől, de egyben elsüllyedt volna a bánatban. Idősebb fiát orvul tőrbe csalták, meggyilkolták, és nem tehetett semmit. Ha tett volna, még többet veszít.
A szépasszony, ő is ott halt meg. S most rámaradt egy tíz éves kisfiú és egy oly apró csemete, mely elfért egyetlen kitárt tenyerében. Harut várta a hírekkel. Az apró lányka a kezében aludt. Haru késett… mindig késett. Valahogy sose tudta belé verni eléggé a pontosság erényét. De ennek ellenére Haru igazán jó ember. Kitartó, makacs, szívós akár a ciprus, és okos. Az anyjától tanulta, Hana is mindig késett. Fiatal korában azt hitte csak azért, hogy jobban epekedjen utána, most már tudta, hogy nem ezért, de ettől függetlenül bevált az akaratlan csel, mert ezen hiba ellenére végül még is elvette. Haru viszont az idegein táncolt épp. Csupán töredék, információmorzsák jutottak a fülébe, miután elővette a szolgáit és kivallatta őket. Minden másodperccel egyre feszültebb lett. Fel tudott volna robbanni, mint egy vulkán. Csak a karján mocorgó apróság fogta vissza. Pufók arcocskája mit sem sejtő, ártatlan nyugalommal szundikált.
Haru, Hana fogadott fia. Igaz nem vér szerinti gyermek, de még is tökéletesen beleillett a családba. Ravaszdi róka, nagyon megérte a pénzét. Őszintén remélte, hogy végre kiderül, ki volt az a féreg, aki miatt a fiának és a menyasszonyának meg kellett halnia, és mi az a titok, amiért az életükkel fizettek. Abból, amit megtudott, nagyjából már kirakta a képet. A fia a belső ellenőrzéssel foglalkozott, mint mindenki a családban. Biztosan olyan titokra bukkant, amire nem kellett volna. Ha valaki, akkor Haru képes kideríteni mi történt, legalábbis ebben bízott. Neki, nem merték elmondani, a haragjától jobban félnek, mint bármitől. Inkább meghaltak, de hallgattak. A fogadott fia értett ahhoz, hogyan kell kihúzni másokból az információkat. Másfajta eszközökkel kényszerítette ki az igazságot, mint ő. Murai-sama, a puszta erő és autoritás elkötelezett híveként, nem igazán kedvelte az intrikát és nem lelte kedvét a lelki terror eszközeiben sem, de Haru ellenben nagymestere volt az ilyesfajta tudományoknak.
A fehér hajú, ravaszdi tekintetű fickó besiklott az ablakon. Fekete egyenruháján kapitányi haorit hordott. Tudta, hogy ezen a napon utoljára.
- Nos? – kérdezte köszönés helyett az öreg. Jobbára megfontolt, mérlegelő nyugalommal kezelt mindent, de most, egyszerűen megborult benne a rend.
- Mindent megtudtam. – válaszolta a tőle telhető legnagyobb higgadtsággal Haru. Igyekezett visszafogni magát, de nagyon nehezére esett. Minden formalitást nélkülözve helyet foglalt az apjával szemben és csak kissé meghajolt.
- Nobutada volt. Ő keverte az egészet. Hiro rájött, de az a mocsok sikeresen elrendezte, hogy a nyomok ködösek legyenek. Kiderítette mit művel a tanács háta mögött. Az ő keze volt a hollow feltűnésekben is. Hiro arra is rájött, hogy ez a mocsok az élőket befolyásolja, hogy megfelelő alanyhoz jusson. Undorító. Tetettem róla, hogy hosszú kínok közt dögöljön meg a rohadék. – köpte ki fogai közt mély megvetéssel és undorral.
- Szóval bosszút álltál. – válaszolta az idős férfi. Többet nem is akart tudni, ennyi bőven elég. Nem akarta tovább faggatni Harut. Kétsége sem volt afelől, hogy fogadott gyermeke úgy büntette meg a bűnöst, hogy az még halála után sem dolgozza fel teljesen. Mégsem enyhült a fájdalom. Azt várta, ha megbűnhődik a bűnös, majd valamivel enyhülnek a kínjai, de ez nem történt meg. Csak attól lett valamivel jobb, hogy az ügyet ezzel lezárhatja, de ez nem mentette fel a veszteség érzése alól, sem a kínzó tudattól, hogy nem vette észre időben ezt a csapdát.
- Rosszul tettem atyám? Hagytam volna futni? Az a szemét arra sem volt méltó, hogy a bátyám sarujához hozzáérjen…- kelt ki magából Haru dühösen, nem vette észre, hogy felemelte a hangját. A kis csöppség, szipogni és méltatlankodni kezdett a hangzavar miatt. A nagybácsi azonnal visszafogta magát ennek hallatára és magában forrongott. Szomorkás mosollyal nézett az apró mocorgó csöppségre.
- Nem. Ha én megyek bosszút állni, én nem állok meg Nobutadánál. Nem csak ő a sáros. Az egész romlott. - zümmögött halkan, mély recsegéssel a családfő, miközben ujjával megcirógatta a kislányt, hogy az visszaszunnyadjon.
- Hogy érted ezt atyám?
- Biztos vagyok benne, hogy a többen is tudták mit művel, csak nem állt érdekükben szóvá tenni, ezért, nem is tették. Persze a bizonyítékokat is ezért nem fogadták el a tárgyaláson, pedig a vak is látja, hogy Hiro nem volt benne. Nem értem, hogy ítélhették hamisnak őket. – morgott magában az öreg.
- A többi családnak nem érdeke, hogy mi erősek legyünk, jól jött nekik. Nem kellett semmit csinálniuk, csak hallgatni. A feltörekvő talpnyalókról nem is beszélve. Az öreg Kuchiki mellnék állt, de hiába. A törvény a mi oldalunkon áll szerinte, márpedig, ha valaki, akkor az öreg tudja mit beszél. Segíteni ugyan nem tudott, hisz neki is meg kell védenie a családját, de Ő adta a tippet. Azt mondta, egy régi szívességért cserébe. Úgy tűnik, vannak még, akik nem vesztették el a becsületüket. - dörmögte Haru nagyot szusszanva, de az ökleit kifehéredésig szorította.
- Fogd! - nyújtotta át Murai-sama a babát Harunak. Haru kénytelen volt engedni a haragjából, hogy gyengéden vehesse át a kislányt.
- Daisuke hogy viseli? – kérdezte Haru miközben kesernyés fél mosollyal megcirógatta a lányka nóziját. Elvesztette testvérét és a feleségét, akit már-már szintén testvérnek tekintett, de kapott egy unokahúgocskát, ezért az üröm nagyon összekeveredett az örömmel.
- Tiszta anyja…- tette hozzá a fehér hajú, miközben a lányka apró kezével rászorított az ujjára. Ekkor szélesebbre húzta ajkait. A kislány jó erősen szorongatta meg az ujját.
- Rosszul. - válaszolt Murai sötéten - Nem beszél. Nem gyászol, csak ül az ablaknál és az ég felé bámul. Nem fogta még fel. Hana meg… a síroknál zokog magában.
- Majd kimegyek hozzá, megpróbálok lelket önteni belé. - ajánlkozott Haru, de az idős őszülő családfő megrázta a fejét.
- Hagyd… hadd eressze ki. Ne zavard. Míg élünk, ez a fájdalom itt lesz örökké. - mondta az öreg és folytatta.
- Jó ez így. Azt akarom, hogy fájjon, emlékezni akarok rá minden nap. – zengte csendesen az öreg shinigami. Majd felállt a helyéről és kinézett az ablakon a hátsókert felé. A jeges szél a fülei felé kergetett néhány jajgató foszlányt. Pár pillanatig mindhárman hallgatták, ahogy kint tombol a hóvihar. Majd Haru fájdalmas kuncogásba kezdett.
- Megint élünk atyám. - mondta a kezében a lánnyal a csupasz falak közt felnézve. Elkínzott arcán frissen parázslott a szenvedés.
- Ahogy mondod. – bólintott az öreg. Valójában egyikük sem élt a szó emberi értelmében. Mind az öten, még az újszülött lány is halálisten. Haru arra gondolt ezzel, hogy a halandók közt, a halandókként fognak élni, és ez nem csak álcaként, hanem abban is megnyilvánul, hogy a szenvedésük keveredik a boldogsággal. Az élet által beszennyeződnek majd. A büszkeség a balsorssal. A becsület szembe találkozott az árulással. Így értette, hogy élnek. Ez az elhagyatott kísértetház, melyet otthonként választottak igazán kapóra jött. Egy ideje bevette néhány hollow, de amikor megérkeztek, egyből megtisztult a nagy fogadó. Valaha egy módos úr kastélyaként szolgált. Pontosan olyan, mint, amire szükségük volt. Kiesik a várostól, de még sincs messze. Elhagyatott és senkit sem zavarnak itt. A helyiek a közelébe sem mertek menni, de a lelkek semlegesítése után az ütött-kopott régi ház végre új lakóknak adott otthont.

Szárba szökkenő
bambusznádnak van mindig
a legszebb zöldje.

Edo kor

A bakufu egyre gyengült. Az emberek közti élet egyáltalán nem könnyű. Nehéz volt a főnemesi pompa után beleszokni az egyszerűségbe. Még is talán ez a váltás segített sokat. Kizökkentek a múltból tőle. Az emberek számára nem okozott nagy lepetést, hogy valódi istenek élnek köztük, persze azért nagydobra se verték. De mindig akadt egy-két szemfüles, jól művelt fő, aki ráismert a Sayukik valódi lényére.
Azonban a sógunátus haldoklása kézzelfoghatóan kihatott mindenre. Az emberek is egyre nehezebben boldogultak. Az idegnek iránt egyre fokozódott az ellenérzés. Elterjedtekké váltak az utcai csatározások. A kereszténységet betiltották, a külföldieket kitessékelték. Japán a hollandokkal, és a kínaiakkal kereskedhet csupán. A kapu bezárult. A teaház viszont kicsinosodott. Festett ajtók, új tető, szép, karcsú fák kerültek a kertbe. A végébe két ciprust ültettek a sírok fölé. Annak ellenére, hogy egyre több lett az eladósodott szamuráj, és a pénzügyi gondokba keveredett damijo, igen csak jól ment az üzlet.
Haru tervezte az egész külső kertet. Szeretett a virágokkal babrálni, önfeledten belemerült a kertészetbe. Cseverészett a vendégekkel, szórakoztatta őket. Ha szépen megkérték még énekelt is. Erre egyébként elég ritkán kérték meg, mert Haru kizárólag olyan dalokat tudott, amik a halálról szóltak vagy harcokról, csupa sakura és kabóca, kard és vér. Viszont a kisujjából pöccintette ki a szebbnél szebb verseket, ezért hamar elég népszerű lett.
Hana nagyi pedig hamar beleszokott az éppen aktuális divatba, és élvezte, hogy újra van kivel pletykálkodnia. Jó barátságot kötött a piaci kofákkal, és mindent elsőként ő tudott meg. Bármi is történt a városban, legyen szó arról, hogy épp ki botlott meg a kikötői lépcsőn vagy épp ki sült bele egy rímbe a kertben. Ettől pedig egészen megfiatalodott és nagy erőkkel vetette bele magát az életbe. Sőt, rákapott a főzés szeretetére. Azelőtt hozzá nem ért volna egyetlen serpenyőhöz sem, de idekinn valamiért nagyon megszerette. Tüsténkedett, terített, ügyelt a rendre, mindent kézben tartott. Egyetlen gyűrött szalvéta nem kerülte el szigorú tekintetét. Pedig nem lett volna rá szükség. Mióta, tíz éve Murai és Haru együtt megalkották a gisout, az álcát, azt a kidou technikát, amivel manifesztálódhattak az emberek között, a ház megtelt emberekkel. Jó néhány halandó is élt a falak közt. Ezekben a harcias időkben, szerencsésnek mondhatta magát, aki itt dolgozott. Szerény, de biztos megélhetés és védelem járt együtt a szolgálattal. A teaház néhány éven belül, a legelőkelőbb hellyé nőtte ki magát. Nem is lehetett másként. A család évszázados tapasztalattal rendelkezett a szépség és arisztokrácia gyakorlatában.
A hanamachi idejében, álomba illően festett. A kis csatornákon átívelő hídjaival, a faragott apró csónakkal a tó közepén. Az árnyas utakkal. Az egyik sarokban egy patinás öreg Buddha, a bokrok mögül sárkány és farkas szobrok, kőlámpások bukkantak ki. Egy apró álom, amibe bármelyik halandó beléphetett és rövid időre megfeledkezhetett mindenről a világban.
Az istenek számára, emberként viselkedni, kezdetben egyáltalán nem volt könnyű. Az öreg intézte a fontos dolgokat, kapcsolatokat épített, hamar ráncba szedte a környéket. Nem volt különösebben más, mint Seireitei magas köreiben eligazodni. Hamar híre ment kardforgató tudásának is, ám élő embert sosem ölt meg. Egyértelmű szabályokat írt elő családja számára: A gisou miatt, minden különleges képességük láthatóvá válik az emberek számára. Így előttük tilos varázsolni, tilos zanpaktout használni, tilos a shinigamikról és a szellemekről beszélni, tilos az emberek dolgaiba beleavatkozni. Tilos az élőt megölni, kivéve, ha a család védelmében szükséges. Ha valamiért még is harcra kerülne a sor, a gisout el kell oszlatni.
A két kis lurkónak nehezére esett ezeket a törvényeket betartani. Haru napjának nagy részét az vitte el, hogy a két farkaskölykön tartotta a fél szemét. Kíséret nélkül egyikük se hagyhatta el a birtokot.
A két gyerek hátul a tölgyeknél randalírozott, nem látták őket az emberek. Egyikük se aktiválta az álcát. Haru meg miközben egy kisebb csapatnyi vendéget kísért, úgy figyelte a játékot, hogy a két virgonc nem is tudott róla. Más miatt is szükség volt erre az elővigyázatosságra. Mind tartottak attól, hogy netán bárki megjelenhet itt, hogy elvege a két kicsi életét, vagy talán megzsarolják velük őket. Szerencsére senki nem jött utánuk. A Sayuki név még mindig hatalmas pajzsnak bizonyult. Nem is merték kitagadni őket. Azzal, hogy kivégezték a nemesi család két tagját, hivatalosan le is zárult minden velük kapcsolatos ügy, és a többiről mindenki mélyen hallgatott.

Jellegzetesen a Sayuki család minden tagja különleges zanpaktouval bírt. Mindegyikük kardja valamilyen mitológiai lényre hasonlított. Murai-sama kardja víz elemű. Kyohakuryuu az óceán sárkánya. Hana obaa-san kardja, a Bakeneko. A rémmacska, az eleven horror maga. Harué az ezüstróka, a Gingitsune, az trükkök nagymestere. Daisuke és Kaguya pedig a két kis farkas kölyök. Daisuke-kun Kuro Kyouaku, a fekete rémfarkasával, a sötétséget és a vért állította szolgálatába. Kaguya pedig, megörökölte apja képességét, a kék lángot, mintha lelkének egy részét, halálával átörökítette volna kardját rá. Az Aohi Ookaimit.
A két gyerkőc nem nagyon hazudtolta meg magát. Úgy játszottak, mint két igazi vad csemete. Nem kímélték egymást. Fülrágás, medve puszi, nyüszítés, karmolás, horzsolások és a kék-zöld foltok mindennaposnak számítottak. Nem nagyon boldogultak egymással. Igazából sosem kerekedett ki senki győztesként, de nem is ez volt a játékos harc lényege. Ha Dai-chan támadt Kagu-chan megégette, vagy Dai-chan harapdálta meg a lánykát. Minden erőfeszítés hiábavalónak látszott eme két kölyök megregulázására. Rendre úgy festettek, mint két agyagkatona. Persze a sárkány árnyékában hirtelen mindkettő jó és engedelmes kutyuskává változott.
Aki tudja milyen az, amikor slaggal veretik le valakiről a koszt, az némileg képet alkothat arról, milyen az, amikor Jii-sama elkapja a két rosszaságot. A bunyózás ellenére az élénkséget jó jelként értelmezték a nagyszülők.
Úgy tűnt húga hatására Daisuke is kezdi kiheverni lassan a múlt sérelmeit, s felélénkülni. Ezért is, olyan nagyon nem törték magukat, hogy kineveljék ezt a természetes vadságot belőlük. Ám Daisuke lelkét ért károsodás, megjelent a kardjának lelkén. A rémfarkas a fájdalomból merítette az erejét. Emiatt kissé aggódtak, de úgy tűnt, nem válik komollyá a dolog. Csupán egy különösen kegyetlen és rémületes kardban jelenik meg, ami talán a kelleténél valamivel jobban hasonlít egy hollow tulajdonságaira.
Gondtalanul éltek a falakon belül. A legnagyobb kihívást a büntetőfeladatok és a napi nyolc-kilenc órás edzések jelentették. Bokáig lógott mindkettejük nyelve. A lány kicsit hátrányból indult testvérével szemben. Tíz éves korában kezdte el utánozni először mit csinál és azóta, mindig megjelent az edzéseken. Most meg már kötelező, nem választás kérdése. Akárhogy igyekezett Daisuke előnyét sehogy sem tudta behozni. Igaz valahogy Jii-sama mindig szigorúbban, és követelőzőbben bánt a fiúval. Talán azért is hogy helyrehozza azokat a hibákat, amiket Hiro nevelésénél elvétett és azért is mert néha, ha nem figyelt eléggé, akaratlanul is az apja nevén szólította a fiút. Gyakran Kagu-chan helyett is az Daisuke fülét csípték el. Utólag persze a lány mindig kiengesztelte a bátyját. Nagy volt az összetartás. Kaguya akármit csinált, Daisuke sosem árulta be, pedig jó párszor ő húzta a rövidebbet, még is tartotta a hátát.
De bármilyen keményen és szigorúan fogták a két fiatalt, a külvilágot teljesen nem zárhatták ki. Más gyerekek is laktak a környéken. Hamar eltanultak minden csínyt. Ketten gyakran elszöktek a városba. Haru kíséretével, egész fiatalon nekiláttak a hollowk elűzésének. Kellett is. Az egyre rosszabb anyagi helyzetű emberek egyre gyakrabban haltak meg rossz érzésekkel és egyre gyakrabban váltak hollowká. No meg a franciák és az angolok által keltett belső feszültség , amit az országban szítottak, végül több, mint háromezer ember életébe került. Közvetlenül a harcokba nem avatkoztak be. Murai egyenesen megtiltotta nekik.
- Az emberek élete nem a mi dolgunk, mi csak a lelkükért felelünk, a mi küldetésük a haláluktól kezdődik. - Emlegette mindig. Bölcs döntése megóvta a családot és a teaházat a legtöbb hatalmi harctól. Ám amikor a katonák átvonultak, ok és felhatalmazás nélkül felforgattak mindent. A családfő pedig nem engedte, hogy különleges képességeiket latba vetve kiűzzék őket. Hagyta hadd vigyenek bármit, amit akarnak. Az értékesebb tárgyakat egyébként is elrejtette a szemük elől. Csendben tűrte azt is, amikor először felgyújtották a sekit. Minden ok nélkül, csak azért, mert megtehették. Ha kisebb csapatok jöttek, az nem volt probléma, együtt elkergették őket, de nem táplálhatták tudatosan a babonás szóbeszédeket.
Száz év az Edo korszakban, tele harcokkal és forrongással. Bőven elég idő. Sayuki-sama nem engedte, hogy lélekölő kardokkal nekiessenek az embereknek, ha meg kellett védeni a birtokot, egyszerű, fém kardokat használtak, vagy a puszta kezüket. Varázslatot, vagy a zanpaktout csak is a hollowk irtására tartogatták. Mindig első kézből hallották meg a pletykákat, amikor egy ártó szellem felütötte a fejét. Az idő múlásával, ez egyre gyakoribbá vált.
Egy évszázad alatt az elővigyázatosság ellenére még is, a teaház köré gyűltek a pletykák. A halandók jöttek mentek, a teaház kezdett afféle kultikus hellyé válni. Mindig ugyanolyan formában épült újjá. Kakeru Sekinek, Lebegő kastélynak hívták. Úgy gondolták mágikus tulajdonságokkal bír. Némi igazság volt a dologban, a birtok területére, ha belépett valaki, azonnal minden Sayuki tudott róla. Egy fali táblán kijelezte a nevét és a rangját az érkezőnek, a családtagokat pedig bárhol is voltak, tudták épp merre tartózkodik, mert a tábla kiírta. Ebben az időkben gyakran szerepelt a táblán Sayuki Daisuke és Sayuki Kaguya neve mellett: hely Karakura, rosszban sántikálás. A kertben álló lámpások csalogatják a hollowkat, s ha egy betéved a fénykörükbe, az egyik shinigami már le is csapta a fejét. Így a környéktől és az emberektől távol tartották a veszélyt. De a sógunátus bukásával változtak az idők is, változtak az emberek és velük együtt a szabályok.

A természetem,
akár a puskaporé,
játék a halál?

A második világháború szörnyűségeit szavakban elmondani nem lehet. Ezek hangtalan versek, a szavakat könnyekbe írták. Először, és utoljára, soha azóta, de ezen háború alatt, Murai feloldott minden szabályt. Akkora volt a káosz, hogy nem törődött semmilyen látszattal. Mentette, ami menthető. A család összes tagja minden erejét bevetve igyekezett megőrizni mindazt, ami értékes. Legfőbb feladatok közt a lelkek megóvása, majd az élet megóvása állt.
Magában a háborúban ugyan nem vettek részt, de a holtak átkísérése és az egyre erősebb szellemek íratása megállás nélküli munkává hatalmasodott. Egy percre nem pihenhettek meg.
Kaguya Nagasakiban állomásozott akkortájt. Igyekezett segíteni a kiürítésnél. Nem törődött azzal, ki a barát és ki ellenség. Csak az életeket akarta megmenteni. Daisuke csatlakozott hozzá, mikor a környező falvakban már végzett. Nagyon nehéz volt megmondani a rizsföldeken dolgozó embereknek, hogy márpedig menni kell. A háború előtt a japánok nagy része a földeken dolgozott.
- Túl lassan megy Onee-chan – zengte Dai-kun kivont karddal, vércsatakos ruhában. A rémfarkas most igencsak erős kard lett, a háború idején erőt merített a kétségbeesésből. Minél több a vér, a Kyoakunak annál jobb. Daisuke feketére sötétedett szemeiben vörös fény csillogott. Kezében fekete penge lógott, markolata vér szín. Kiba no akuma, a farkas agyar széttépett bármit, ami túl közel ért hozzá. Végéről olajosan csöpögött le a vér.
- Igen… de nem tudok mit csinálni. Nem verhetek mögöttük korbácsot. – csettintett a nyelvével a lány aggodalmasan. Ő hosszú karddal harcolt, leginkább úgy festett, mint egy daikatana, csak fok élre fenve. A pengéről kék lángnyelvek szálltak az ég felé. Balján pedig fém karvédő húzódott végig, ami karmokban végződött. Ezzel tudott védekezni, vagy épp letépnie az áldozata arcát, a másikkal pedig vágott. Alig pár órája három adjuchas is átlépett a világra. Vajon mi történhetett? Dai-kun a napokban meg is sérült. Az egyik szívósabb példány végigkarcolta az arcát. Ugyan már kezd gyógyulni, de egy életre ott marad. Kaguya azzal piszkálta a bátyját, hogy ettől sokkal férfiasabban fest, és mostantól talán nem nézik lánynak. Más helyzetben ezért kis heccelését Kaguya csúnyán megkapta volna a magáét a bátyustól, de kivételesen az utóbbi időkben nem maradt erő és idő a torzsalkodásra. Minden erejüket felőrölte a harc. Kaguya is elszenvedett pár zúzódást. A többiek más városokba segítettek be.
A lány felkapta fejét.
- Kerozin szagot érzek. - mondta. Ez csak egyetlen dolgot jelenthetett: valahol repülőgépek repültek el felettük. Nem tudták, kié. Hazai vagy amerikai, az eget por, hamu és felhők takarták.
- Én is. – Erősítette meg Daisuke. A kardjuk farkas természete miatt, élesebb szaglásuk sokban segítette őket. Kaguya-chan felszökkent a keresztény templom tetejére. Odabenn még volt egykét makacs hívő, akit sehogy sem tudtak rávenni a távozásra. Aztán a következő pillanatban már csak a fényt látták. Irdatlan becsapódás következett be, alig pár kilométerre. Lefoszlott róluk a gisou. Nem a robbanástól, hanem azért, mert egyszerre nagyon sok ember halt meg. Az erő, ahogy kiszakadtak olyan árhullámot eredményezett, hogy megtörte a varázst. Az embereknek egyszerűen elhamvadt a testük. Egymásra néztek a felcsapó fényben, egymást látták csak, normál esetbe meg kellett volna vakulniuk, de egy shinigami mást lát, nem a fizikai következményeket. A lökéshullám ártalmatlanul áthaladt rajtuk, majd mintegy nyolcvanezer lélek szállt fel. Másfajta fény ez. A két halálisten egymásra nézett. Nem kellett beszélniük, hogy megértsék, mit gondol a másik. Elszörnyedten figyelték a jelenséget. Úgy festett, mint amikor a tenger mélyén a szivacsok egyszerre engedik ki a spóráikat a holdfényben és azok, mint megannyi apró színes folt, magatehetetlenül lebegnek a sötét óceánban. De az óceán most az ég, a spórák pedig lelkek.
- Ez most az, amire gondolok? – kérdezte Kaguya
- Igen… atomfelhő. - nézett a felcsapó fényes gomolyagokra. Láttak már ilyet. Nem is olyan régen. Azóta féltek attól, hogy megint bekövetkezik.
- Mit csináljuk ennyi lélekkel? – kapta a fejét a lány az egyre gyülemlő lelkek felé.
- Nagyon sokan vannak…- nézett végig a sokaságon Dai-kun
- Át kell kísérnünk őket Soul Societybe, vagy a hollowk itt fognak lakmározni belőlük. – mondta Kaguya.
- De. Jii-sama egyértelműen meg…- a lány közbevágott.
- Ez a kötelességünk! Te biztosítod a végén, én az elején…
- De kifejezetten megtiltotta, hogy átlépjünk. – tiltakozott a férfi megcsóválva a fejét. Eddig mindig úgy kísérték át a lelkeket, hogy maguk nem léptek át, hanem a végén visszafordultak az Emberek Világa felé. Ez jól működött kis csoportok esetében, de ennyi lélekkel nem működne, valakinek biztosítani kell a biztos áthaladást.
- Én átmegyek… ha jössz, ha nem. – jelentette ki Kaguya. Látszott rajta, hogy ragaszkodik hozzá, nem lehet lebeszélni.
- A szüleink nem azért haltak meg, hogy most szégyent hozzak rájuk azzal, hogy nem segítek a lelkeknek. Ők is ezt tették onii-chan. Engem nem érdekel, mi van a túloldalon. Csak azt tudom, hogy nekik oda kell menni. – Daisuke hezitált. Tudta, hogy kistestvérének igaza van, de az irgalmatlan fényességben, ahogy egy pillanatra lecsukta a szemét, látta, ahogy az apja testén végigfolyik a vér. Hallotta az anyja utolsó lélegzetét. Morgott. Ám ahogy kinyitotta a szemét a húga már nyitotta a senkaimont. Nem hagyott neki más választást, segítenie kellett.
- Ők is ezt tennék!- biztatta a lány, ahogy a kapu kitárult. Kaguya felemelte karmos kezeit és hatalmas királykék lángcsóvát küldött az ég felé. A lelkek felé fordultak.
- Erre gyertek… kövessetek!- ordított a lelkeknek komolyan
- Kaguya…- vonta össze szemöldökét Daisuke és hatalmasat sóhajtott.
- Mire vársz? Tereld őket sorba! – rivallt rá gyorsan, hogy megelőzze a hosszú veszekedést. A látóhatár szélén már is kezdtek gyülekezni a sötét árnyak és hamarosan hallotta is az üvöltésüket.
- Cöh. >.> - csikorgatta a fogát Daisuke, majd eltűnt a lány mellől. A lelkek gyülekezni kezdtek és értetlen pillantásokkal sorba rendeződtek. Dai-kun fekete árnyakkal terelte őket egybe. A hollowk egyre közelebb somfordáltak, de úgy tűnt ezek már öntudatosabbak, nem rohantak gondolkozás nélkül a két shinigaminak. Az árnyak között azonban egy ezüst fény ragyogott fel. Egy hatalmas rókamaszkos szellem suhant végig köztük. Kilenc meztelen penge repült körülötte.
- Haru… Very Happy

- kiáltott Kaguya kicsit felderülve. A hollowk szemcsékre párállottak a férfi lépteinek nyomában. Olyan gyorsan mozgott, hogy egyetlen vágását se látta, se azt, hogy éppen mikor melyik pengével támadott. A rókamaszkos shinigami közvetlenül mellette állt meg. A kilenc kard megállt a pörgésben körülötte. Ezüstös álarca mögül borostyántekintet ragyogott rá. Szokatlanul komoly és szigorú, majd enyhült.
- Kagu-chan… vidd őket. A rossz fiúkat bízd rám. Daisuke meg én majd segítünk. – mondta, majd megborzolta lány kék üstökét.
- Hai…- bólintott a lány
- És ne állj szóba senkivel odaát. Várj meg minket. – tette hozzá a biztonság kedvéért.
- Hai. Úgy lesz. – hajolt meg kicsit majd intett a lelkeknek. Azok megindultak mögötte.
- Gyorsan, szaporán, senki ne maradjon le… - utasította a holtakat a lány.

Sötét alagút, át a lelkek otthonába. Csak Daisuke beszélt róla neki milyen. A többiek sosem említették egy szóval sem. A lelkek városa tabu témának számított. Mindig nagyon mély sebeket téptek fel vele. Sayuki-sama egyetlen egyszer mondta el az egész történet. Soha többé. Képtelen lett volna rá még egyszer. Az a pár perc viszont egy életre beleégett a lány fejébe. A szívébe véste az öreg szavait. Nála jobban talán senki nem gyűlölte azt a várost és a lakóit, hisz tőle nem csak elvették a szüleit, hanem soha nem hagytak neki esélyt, hogy megismerje őket, még is, tudott valamit, amit ők nem. A családja ugyan mindent megtett, hogy valóban úgy érezze, nem szenved semmiben hiányt, de neki csupán pár festett kép és a többiek emlékei jutottak. Titkon irigyelte egy kicsit tőlük. Soha nem beszélhetett az apukájával és az anyukájával sem töltetett el egyetlen percet sem. A sírjukhoz minden évben virágot vitt, néha amikor úgy érezte beszélnie kell, csak kiment azokhoz a táblákhoz és beszélt. Próbálta elképzelni milyenek lehettek, hogy éltek, milyenek lennének, ha még élnének. De csak buta ábrándozásra futotta. Most a saját szemével fogja látni azt a helyet, ahonnan valójában származnak. Ahol mindegyiküknek élnie kellene. Ahol vannak még hozzájuk hasonlóak. Szerette volna látni, de egybe utálta, hiszen azok mind árulók, az ő szemében legalábbis. Vegyes érzésekkel futott végig az úton, nyomában a lelkek seregével. Igyekezett magabiztosnak látszódni.
- Már nincs sok hátra. – Biztatta magát és az embereket. Remélte, hogy odaát nagyobb biztonságban lesznek. Lassan feltűnt az alagút vége. Kinyílt előtte a kapu. Az utolsó pillanatban úgy érezte a szíve kiugrik a mellkasából. Nem mert visszanézni. Attól tartott, ha megteszi, nem mer majd átlépni. Végül azonban erőt vett magán és kisiklott a kapun.
- Gyerünk tovább… ne álljatok meg. - integetett tovább hosszú kardját kék lángba burkolva, hogy távolról is lássák. Úgy integetett vele, mint egy reptéri irányító. Nem látta a sor végét olyan sokan vonultak át. De itt a túloldalon már várták. Pár hozzá hasonló fekete egyenruhás tisztek. Távolabb egy kapitány is figyelt a házak tetején. Mindegyikük elég meglepett képet vágott. Kaguya rájuk morgott. Felhúzta az orrát és nem köszönt nekik. Pedig nem bemutatkozni, még ellenségek közt is nagy sértésnek számít. Nem tartotta érdemesnek őket arra, hogy hozzájuk intézze a szavait, meg egyébként is a lelkekre figyelt. Azok pedig csak jöttek és jöttek. Percekig csak özönlöttek át a holtak. Az alagút nem tart ki sokáig, aggódott az miatt, hogy mindenki egyben átérjen. Látta a nagybátyját köztük, ahogy valahol középen, fut a lelkek közt. Még elég messze járt, de a járat oldalai már is mintha kezdtek volna megolvadni.
- Haru… össze fog omlani! – kiáltott neki riadtan.
- Ne aggódj Kagu-chan, Jii-sama mindjárt jön és megoldja. – kiáltotta vissza neki a férfi. Kaguya hevesen kapkodta a levegőt és egyre többször sandított az egyenruhásokra.
Azok úgy tűnt megunták, hogy tétlenül nézzék, mert egy kis csoport megindult felé. A kapitány, egy fiatal, sálas fickó, végül odalépett hozzá.
- Mi folyik itt? Mi ez a sok ember? – kérdezte kimérten. Kaguya megint kicsit morgott, de mivel úgy vélte ez elég fontos információ, le kell nyelnie a büszkeségét, a sok lélek érdekében.
- Atomtámadás Nagaszakiban. – válaszolt végül, de szinte csikorgatta a fogait, legszívesebben gondolkodás nélkül rátámadt volna a fickóra. Az fapofával végignézte őt, mintha mérlegelné. Majd meglátta sárga haoriján a sakura kamont és láthatóan kitágult a pupillája, nagy levegőt szívott be. Majd kétszáz éve a családja önkéntes száműzetésbe vonult az emberek világába, de ezt a jelképet azóta se feledték el úgy tűnik.
- Egy Sayuki. – állapította meg kissé megdöbbenten a fiatal kapitány. Most azonban Kaguyára került a meglepetés sora.
* Honnan a nyüves, kénköves pokolból tudjaaa O.o* Hiszen, ő születése óta egyetlen egyszer sem járt Seireiteiben. Így gyanakvóan, jobban megnézte magának a pasast.
- Kenseikan, sál, fapofa. - elemezte hangosan Kaguya némi megvető éllel a hangjában, az illető összevonta a szemöldökét erre és elég rondán nézett rá.
- Te biztosan egy Kuchiki vagy. – állapította meg végül magabiztosan. Annyit azért tudott, hogy a nemesi házak közül csak ez a régi, köztiszteletben álló ház állt melléjük a tárgyalás során, de ez nem változtat azon, hogy ettől függetlenül a vezetőségben annyi a féreg, mint egy dögtetemben. Legalábbis ő így érezte. Mielőtt azonban elnézést kérhetett volna az udvariatlanságért, a kapitány tisztje ott termett, hogy egy jó nagy levegővételből lekiabálja a fejét, de a kapitány egyetlen intéssel megakadályozta.
- Elnézést, a nagyapám nem engedélyezte számomra, hogy beszéljek veletek. – mondta végül szemlesütve Kaguya. Haru végre átért. Az alagút megszűnt olvadni bár azt a lány nem tudta miért, de a lelkek még mindig özönlöttek.
Haru, ahogy átért eltette a kardot, és a kilenc levegőben köröző penge visszatért a sayába.
- Kuchiki-san… majd kétszáz éve már. – köszönt Haru. Majd nagyot nyújtózott, kezét Kaguya vállára tette és finoman maga mellé húzta védelmezően.
- Jii-sama kontrollálja a helyzetet, nemsokára mehetünk haza… addig bírd ki anélkül, hogy nagy bajt csinálnál, rendben Kagu-chan ^^? Mázli, hogy neked rögtön Seireitei ügyeletes jófiújába kellett beleszaladnod. Ügyes >w>. – piszkálódott Haru komolytalanul, de a mosolygás alatt egy kis szigor is lapult. A mozdulatban is, ahogy összeborzolta a lány haját.
- Haruuu… ne égess már. >.< - bökte oldalba a lány a nagybácsit, miközben kiszabadította magát. Majdnem elsüllyedt, hogy pont egy másik nemesi család feje előtt kell ezt csinálnia vele. De Haru végig a férfi szemébe nézett.
- Kapitány, kik ezek?- kérdezte a tiszt a háttérben, mert már nem bírt magával és a kíváncsiságával. Kuchiki-san nem válaszolt.
- Tegyünk úgy, mintha nem találkozunk volna Kuchiki-san, úgy mindenkinek jobb. Ne zargassuk a múltat rendben? – kérdezte Haru a másik férfitól.
- Miért nem tértek vissza Sayuki-san? Nagy szükség lenne rátok. – válaszolta végül. A fekete hajú és egy oldalpillantással nyugalomra intette a kísérőjét.
- De nekünk nincs szükségünk Seireiteire…mi már nem tartozunk ide. – válaszolta Haru magabiztosan. Nem úgy tűnt mintha a két férfi közt ellentétek lennének, sőt. Inkább ellenkezőleg. Kaguya elég jól ismerte Harut, hogy tudja az öreg róka mindenki mással olyan lekezelő és undok lenne, hogy az köpni-nyelni nem tudna tőle, de ennek most nyomát se találta. A következőben az utolsó lelkek is befutottak. Daisuke és Murai-sama is beért. Mögöttük hatalmasat csapódott a kapu.
Fagyott csend. Pár pillanatig senki nem mozdult. Végül a Sayuki családfő törte meg a csendet, ahogy a magaslat felé nézett.
- Add át üdvözletem Ginreinek, most már kvittek vagyunk. – mondta. Nem nézett a kapitányra, de ettől még az illető, nagyon is értette, mire vonatkozik az üzenet.
- Jii-sama, nem megyünk?- kérdezte Daisuke feszülten. Nem bírt a hegy felé nézni. Rosszul lett a gondolatától, eléggé elsápadt.
- Ha már itt vagyunk, meglátogatjuk a kivégzés helyét. Ha már a drága unokám nem adott nekem más választást, minthogy idejöjjek megmenteni, legalább legyen értelme. - nézett kissé szigorúan az öreg a lánykára.
Kagu-chan egy kicsit meg is nyikkant és igyekezett nagyon picire összehúzni magát.
- Kövessetek! – adta ki a parancsot és elsuhant a tisztek szeme elől, nyomában a másik három is követte. Az ormon tűntek fel. Számost tiszt távolból figyelte őket.

Az hegy fokán rálátni egész Seireiteire. Kaguya érdeklődően nézelődött. Szépnek találta. Pont olyan hely volt, amibe ha beleemelték volna a teaházat, egy icipicit se lógott volna ki.
- Szóval itt történt? – kérdezte csendesen.
- Igen. - válaszolt Murai mélyen zengő hangon. Daisuke kissé remegett, hamuszürkévé vált az arca. Folyton újra meg újra azt látta, ahogy elé gurul az apja feje, ő előre szalad és az egyik végrehajtó rászegezi a kardját, majd egy erős kéz tartja vissza. Csak ez a pár pillanat újra meg újra. Kissé összegörnyedt. Kaguya előre sétált, valahol oda, ahol sejtette az emelvényt, leguggolt és a megsimította a homokot. A vérüknek valahová ide kellett hullania. Kimonója belső zsebéből egy kis szütyőt vett elő, majd a homokot beleszórta. Ennyi maradt számára. Ennyit tud hazavinni.
- Mit csinálsz Kagu-chan?- érdeklődött Haru.
- Hazaviszek egy darabot belőlük. – válaszolta.
- Kár, hogy nem vagyunk fehérben. – morogta Murai.
- A szívemben fehérbe öltöztem. – válaszolta Kaguya. Daisuke néhány lépést tett felé. A keze remegett.
- Ez soha nem ismétlődhet meg… érted? Nem lesz több áldozat! Nem amíg én élek. – bökte ki végül, ez a pár szó már nagyon rég, valahol ott mocorgott benne. Szörnyen megkönnyebbült, ahogy kimondta őket.
- Onii-chan. Smile

- simogatta meg a remegő kezét Kaguya.
- Egy Sayuki vére akkor a legnemesebb, amikor a becsületért fakasztja azt. – ismételte a sokat emlegetett szólamot a lány. Murai és Haru kihúzta magát. Mérhetetlenül büszkék voltak, hogy itt és most hallják vissza ezeket a szavakat.
- Én megértem miért haltak meg, nem értem, hogy ti mit érezhettek, mert én sosem ismertem őket, az igazi veszteség nem az enyém, de azt értem, hogy azért haltak meg, mert kiálltak valami fontosért. Talán sajnálnom kellene, de én köszönöm. Köszönöm, hogy ilyen családom lehet. Nem bánom, hogy így történt. Nem cserélnék senki mással. – mondta és eltette a kis csomagot.
- Azt akarom, hogy amikor elmegyünk innen, bocsássatok meg. Nem akarom, hogy tovább okoljátok a sorsot. Kétszáz éve vége. Hazamegyünk… és lépjünk tovább. Rendben? Sosem kértem semmit igazán, de most ezt kértem, az össze elkövetkező szülinapomra. Engedjétek el őket. – mondta. A három férfi meglepetten nézett rá. Kagu-chan belelendült és folytatta.
- Örökké nem élhetünk ebben az árnyékban. Emlékezzünk, de ne így. – mondta, egy kicsit úgy érezte mindjárt pityereg. Csak azt szerette volna, ha ez a súly lekerül róluk végre, és újra lehetnének boldogok, bűntudat nélkül. Nem tudta, hogy mondhatná még el másképpen, csak remélte, hogy megértik.
Az idős családfő előre lépett. Ujjai közé csippentette a lányka arcát, mélyen belenézett. Megértette.
- Hallottátok? Amikor hazaérünk…vége a gyásznak. – jelentette ki.

A Háború véget ért, ahogy az idők teltek, minden változott. Azóta az a nap nem a szomorúságé többé. A fejfák mellett lakomát rendeztek, az elhunytaknak is megterítettek. Nem törődtek a téllel. Fújhatott akárhogy. Eshetett hó, jég vagy eső. Történhetett akármi, a díszes lepedőn, a tél közepén, a lámpások színes fényében, a meggypiros esernyők alatt Haru az új haikuit mesélte. Kaguya belevágott és nem hagyta érvényesülni, Daisuke felfalta Hana-obaa összes sütijét, Murai mindenkinek saket töltött, magának duplán. A nagyi meg lekorholt mindenkit, csípőre tett kézzel szavalta a bűnöket mindenkinek egyenként. Senki nem úszta meg. Az egész nevetésbe fulladt, mikor Haru csúzlinak használta a pálcát, és egyenesesen homlokon találta egy gombóccal Hana mamát. Amíg ő ellátta a kis fiacskája baját, Kaguya elnézett a messzeségbe. Fel az égbe. Sóhajtott. Majd a két teli tányér felé nézett, és egy pillanatra látta a süvöltő szélben a két mosolygó arcot. Talán képzelte, talán valóban ott voltak, nem is érdekelte.
- Az egészségetekre. – mondta és kortyolt a meleg sakeból, majd letette a csészét.

Sayuki Kaguya Ich_end_by_anekron-d5xl2bw

A tél álmodja,
neveli a hó alatt
a tavasz színét.

Tárgy: Re: Sayuki Kaguya Vas. Márc. 10, 2013 7:54 am

A kensai

Sayuki Kaguya Sayuki_five_by_anekron-d5xk76a

A Sayuki család, már immár több mint kétszáz ötven éve, megszakította a kapcsolatot a többi shinigamival. Önmagukat nem is tekintik annak. A kensainak nevezik magukat, az örökös küzdelemét tekintik elsődlegesnek. Konzervatív életfelfogásuk elsődlegesen a becsületet, az igazságot és a könyörületet tekinti értéknek. Szoros összetartás jellemzi őket. A család élén Sayuki Murai áll. Ő viseli a Kennoshin, azaz a kard istene címet. Mind tudásában, mind tapasztalatában, mind a lélekben ő a legerősebb. Teljhatalommal rendelkezik a család felett, ahogy az egy igazi nemesi családfőhöz illik. Ő írta meg a kensai kódexét, amit a család minden tagjára vonatkozik, és csak az ő külön engedélyével lehet a Kódextől eltekinteni. Az üzleti megoldások, a problémák elsimítása, tárgyalások napi feladatokat adnak számára. Rangban utána Sayuki Haru következik, a családfő távollétében ő a helyettes, egyben a bölcs tanácsadó és probléma megoldó szerepét tölti be. Harmadikként Hana-obaa-sama következik, ő felel a teaház vezetésért, a házban a rend és a fegyelem fenntartása, egyedül és kizárólag neki szabad megváltoztatni a teaház kínálatát, és minden újításról először öt kell meggyőzni. Hana mama azonban nem igazán fogékony az új dolgok iránt, a hagyományos finomságok és a régi ízlésmód elkötelezett híve. Végül a két fiatal Daisuke és Kaguya áll legalul a Sayukik rangsorában. Még is ők a legfontosabbak, leggyakrabban ők hagyják el a családi birtokot, látszólagos koruk miatt fenn kell tartaniuk a látszatot, hogy normális emberek. A gisouban, mindketten egyetemre járnak, és a birtokon kívül teljesen átlagos életet élnek a többi emberrel. Haru, Kaguya és Daisuke intézik általában a hollowk elpusztítását a környéken. Alapvető kötelességüket, a lelkek megtisztítását soha, a száműzetés alatt egyszer sem hanyagolták el.

Kódex

- A család védelme a legfontosabb
- Sose hanyagold a kötelességed
- Sose ölj élő embert, hacsak nem az életed vagy a családod fenyegeti.
- Indokolatlanul ne oszlasd el az álcát.
- Tilos az álcában varázsolni.
- Tilos zanpaktout használni.
- Tilos shunpot használni.
- Tilos a különleges képességekről beszélni, utalni rá, bárhogy beavatni egy embert.
- Kerüld a szükségtelen harcot.

Egyedi kidou technika

-Gisou/ álca : A környezetből kivonja a lélekrészecskéket, és abból teremt a shinigami magának egy valós, emberi testet. Kisugárzása ezáltal szintén emberivé válik. Különleges képességeit nem veszti el. A gisouban átlagos emberkék számára is láthatóvá válik minden varázslat, minden különleges képesség. Ebben a formában közvetlenebbül érintkezhet a halandókkal anélkül, hogy különösebb feltűnést keltene, vagy találkozhat más shinigamikkal úgy, hogy azok csupán átlagos emberi kisugárzást érzékelnek.

Sayuki teaház

Edo kori nagy kastély, hozzá tartozó hatalmas japánkerttel. Valaha egy helyi nemesé volt, míg az nem végzett magával, és a feleségével. Fél centenáriumig kísértetkastéllyá változott, egészen a család érkezéséig, amikor is megtisztult. Azóta háromszor is ujjá épült, de mindig régi formájába. Az alsó szinten, a konyha, az előkészítő termek, a fürdő és a hatalmas étterem foglal helyet. Az első emeleten mintegy kéttucatnyi szoba, tárgyalótermek vannak. A legnagyobb teremben egy a látogatók által megtekinthető történelmi gyűjtemény foglal helyet. A felső szinteken maga a család él. Az ablakok a tóra nyílnak. Tökéletes hely a meditáláshoz, kikapcsolódáshoz, múltidézéshez.

Különlegességei

Tábla: Egy különleges névtáblás varázstábla, az egész birtokon megmutatja, éppen kik tartózkodnak. Kiírja azok nevét, hovatartozását. A családtagok esetében azt is megmutatják, az illető épp mit csinál, távolmaradás esetében épp milyen helyen tartózkodik. Nem kelt nagy feltűnést, a modern korban, az emberek azt hiszik, hogy a régi fatáblácskákat az áram forgatja meg, a valóságban azonban a táblák a mágia miatt forognak és változnak
Lélekcsapda: Egyszerű kerti kőlámpásnak tűnnek. Ám az oszlopaik tele vannak régi mágikus vésetekkel. Magukhoz vonzzák a hollowkat, így azok könnyebb célpontot nyújtanak a ház lakói számára.

Megjelenés

Magasság: 171 cm
Testsúly: 56 kg
Szemszín: Lazúrkék
Hajszín: Királykék

Leírás: Egy a húszas évet éppen csak elérő, fiatal, energikus lány. Királykék haját újszerű, divatos tépett frizurában hordja. Különböző csatokkal vagy gyöngyökkel kiegészítve. Az összhatás így kellően friss és üde, még sem mesterkélt. Alkata kifejezetten karcsú, kezei finomak, járása lágy és könnyed. Szemei leginkább a lazúrit kő kékjéhez hasonlít. Tekintete élénk, játékos, figyelmes, ravasz. Hatalmas fekete szempillái csábos megjelenéséhez erősen hozzájárulnak. Sminkként csak cseresznye színű rúzst használ, semmi egyebet. Ruházatát tekintve a hétköznapokban is tradicionális, visszafogott természeti színek jelennek meg. A családfő szigorú követelményei szerint az ifjú hölgy mindenhová, még a szomszéd zöldségeshez is kominóban sétál el. Jelesebb napokon a legnemesebb nehéz-selyem és a kézzel festett motívumok hivalkodnak az általa viselt ruhákon, hangosan hirdetve mindenkinek hovatartozását és társadalmi rangját. Általánosan szikkadt bambusz-sárga, combközépig érő, sakura kamonos haorit visel a fekete shihakushou felett. Változatos, de mindig rikító színű obival köti meg. Kardját a hátára kötve hordja. Csuklóin vastag nemesacél karkötőkkel egészíti ki az összképet.

Jellem

Nincs élesebb penge az akaratnál.

A viszontagságokkal teli élet igen hamar megtanította Kagu-chant küzdeni. Szigorú szellemben nevelték így számára az megegyeznek a családja értékeivel. Őszinte, barátságos. Ám jellemében élesen kiüt a farkas jegye. Játékos, könnyen belekeveredik a bajba. Kissé forrófejű. Előbb üt, aztán gondolkozik. Az emberek közt kedvesen viselkedik, szellemes, viccelődős típus. Távol áll tőle a sznobizmus, nem gondolja magát másnak. Szeret az emberek közt csavarogni és nyitott mindenféle újdonságra. Kedveli a gondolkodást vagy épp kitartást követelő feladatokat. Tisztelettudó, de kíváncsi személyiség. Kedvenc foglalkozásai közt szerepel testvére szekálása vagy épp égetése. Idegenekkel óvatos, kissé távolságtartó. Filozófus lelkületű. Szeret mindenen elmorfondírozni. Megismerni és megérteni.

Kaguya nagy rajongója a színháznak és a zenének. Minden stílusú zenében megtalálja azt, ami neki tetszik. Ugyan úgy maga kizárólag samisznen tud játszani, de egyik nagy vágya, hogy egyszer majd megtanul dobolni. Persze, ez eléggé távol áll a kastély nyugodt, békés hangulatától, de ő egyébként is afféle rendbontó. Mindig ő az aki egy kicsit lázadóbb jellemmel rendelkezett. Daisuke sokkal visszafogottabb nála, de szintén rendelkezik a lázadó hajlammal, így rendszerit őt mindig belerángatja mindenféle bajba. Majdnem minden híresebb, divatos szám dalszövegét kívülről fújja. A dobtémákat pedig evőpálcikákkal a párnákon szokta elgyakorolni. Szabadidejének nagy részét így a zenék böngészése, bloggolás, az osztálytársakkal chatelés vagy épp a városban lófrálás tölti ki.

Az edzések rendszerint gisou nélkül, a hátsókert,direkt erre a célra kialakított, nádkapuval eltakart részén szokott zajlani. A kiképzést rendszerint maga a családfő, a kardgyakorlatokat pedig heti háromszor Haru tartja. Ezek mindig nagyon fárasztóak és kemények. Mind a két tanár nagyon szigorú és nagyon erős. A két lurkó a nyomukba sem ér egyelőre. A kemény kiképzés mégsem ront a család összetartásán és közvetlenségén. Haru a maga komolytalan, furi természetéve inkább úgy viselkedik, mint egy harmadik testvér nem pedig valami apapótlék. Nagy ritkán őt is bele sikerül vonni egy-egy csínybe.

A komolytalan heccelődések és kihágások ellenére, mégis talán Kaguya mindenkinél jobban megbecsüli a családját. Számra annak becsülete és büszkesége megkérdőjelezhetetlen. Olyasmi, amiért ki kell állnia. Nagy benne a teljesítési vágy, szeretné, ha büszkék és elégedettek lennének vele. Így az igazán fontos dolgokat sosem blicceli el. Ezért is néha kissé túlon-túl harcias. Ha rossz napja van undok vagy épp agresszív. Előszeretettel dobálózik mindenféle tárggyal, ami épp a keze ügyébe akad. de nem jellemző rá, hogy hisztis vagy nyűgös lenne. Nagy részben derűs, virgonc, jó kedélyű lányka. Másokat is ezzel az életerővel könnyen feltölt. Empatikus jellemével mindenkit képes megmosolyogtatni.

Zanpaktou

Sayuki Kaguya Ookami_san_by_anekron-d5x4xfp

Neve Aohi Ookami (青色火- 狼) I Kéktűz Ookami
Fajtája: tűz-elemi

Lepecsételt forma: Kék sayában, és bandázsozásban, hosszú daikatanaként jelenik meg. A markolat enyhén hajlott, a végén egy csillagzafír ragyog a fémdíszítésben. A karvédő kifelé álló vékony tüskékből áll, amiket körbe fog egy rombusz alakú keret. A saya felső részén lángnyelvek vonulnak végig körbe, spirálisan ereszkedve a tokon.

Lelke: Ookami-san híven nevéhez, olyan, mint egy igazi hegyi farkas. Vad, zabolátlan, magában hordozza a tűz elemi esszenciáját. Még is türközi a természet tisztaságát és egyszerűségét. Jóindulatú és előzékeny. Általában egy pipát pöfékel. Szeret bölcselkedni. Alkalomadtán mindig megvicceli a gazdáját. Nagyon egy hullámhosszon vannak. Gyakran a gondolataik is megegyeznek. Ookami-san meg jelenik neki, láthatatlanul sétál mellette, szívja a pipáját, aminek a füstjét csak Kaguya érzi, jelenlétét csak ő látja. A füst nagy jelentőséggel bír, édesapjának illatát hordozza magában. A kard szinte egy az egyben elhunyt édesapjának zanpaktoujára hajaz, beleérve azt is, hogy Ookami-san olyasmikre is emlékszik, amik még az apa, Sayuki Hiro halála előtt történtek. Hangja pedig egy az egyben megegyezik vele. Másik megjelenési formája, amikor aranyos fehér szőrű, kék lángokat eregető farkassá változva csak gazdája számára láthatóan követi őt. Akkor szokott megjelenni így, amikor nem szavakkal akar valamit közölni. Ookami-san szinte mindig ilyen jelenésként követi Kaguya-chant, még akkor is, amikor le van pecsételve. Némi bosszúságot persze azért okoz a lánynak ezzel, hisz mások, még a család többi tagja sem látja, se nem hallja. A farkas szellem ezt pedig galádul ki is használja, hogy folyton próbára tegye hordozóját.

Parancsszó: Takitsukete I Lángolj fel!

Shikai: A parancsszó elhangzásával, vagy egy istenes füttyentés hatására, a kard pontosan olyan hosszú lesz, markolattal együtt, mint a hordozó maga. Egész hosszában kéken izzik, és ha mozgatják, lángokat ereget a levegőbe, és mind valami tűzfátyol húzza a lángokat a penge után. A bal karra pedig, páncélkesztyű és vállvédő húzódik, az ujjak, éles, rövid karmokban végződnek. Ezzel a kézzel képes Kaguya tűzgömböket lövöldözni. A shikai használata alatt, teljesen tűz rezisztens. Semmilyen tűz típusú támadással nem lehet megsebezni, mert elnyeli azt. A kidou támadásokra ez nem áll. Közel harcban, ha az ellenfél távolabb van, a karddal támad rá, ha közelebb férkőzött, úgy veréb fokára fogja a kardot maga mellet tartva, így lecsökkenti annak helyigényét.

Képességek

- Ookami kajiritsuku/狼-噛付: Farkasharapás

A technika alapja, hogy a páncélozott kézzel Kaguya ráfog a pengére, és egy különösen erőteljes vágást mér az ellenfelére. A tűzgömböt, amit a kézzel a pengére mér eloszlatja a kardon, felerősítve a lángolást. Egyetlen vágásba sűrítve egy kék tűzcsapást indít meg előre, ami hamuvá porlaszt szinte mindent, ami a sávba beleesik. Kettőbe olvasztja a fémeket és a falakat is, az éghető dolgokat pedig felgyújtja maga körül.

- Bakuhatsu / 爆発: Kitörés

A fém karmok végigszikráznak a hosszú pengén, mintha egy gyufát gyújtana meg a skatulya oldalán, végigszikrázik és a következő pillanatban a tér minden irányába kirobbannak a kék lángok. Forróságot, szikraesőt és egy nagy lökéshullámot mér az ellenfélre.

Szeret, nem szeret

+a családját
+a zenét
+őszinteség
+rosszban sántikálni
+nyerni
+viccelődni
+piszkálni a nagy tesót
+ okosnak lenni
+suliba járni

- a büntit
- az értelmetlen gonoszkodást
- a shinigamikat
- a hollowkat
- a gerinctelenséget
- a bánatot

Felszerelés

Mivel Kaguya az élők közt él, rendszerint, egy ki táskát hord magánál, amibe mobiltelefonját, ipodját és kis jegyzetfüzetét is elviszi. Ebben vannak a személyes iratai, és az engedély a kard viseletére. Egyébiránt mindig van nála egy legyező, ceruza és toll. Karján a nemesacél karvédők a család egyik jelképe. Igazából ez egy bilincs, ami a becsületre kötelez. Nincs kapcsa, nem lehet levenni. Ám ha egyszer is sérül, az ékszer azonnal égetni kezdi a viselőjét.

Engedélyek: Nemesi előtörtet kreálására, és egyedi kidou technikára ^^.

Tárgy: Re: Sayuki Kaguya Hétf. Márc. 11, 2013 9:29 am

Üdvözlet!

Húha, nem semmi előtörténetet sikerült írnod, mind hosszában, mind pedig élvezhetőségében kiemelkedőt alkottál! Egy élmény volt olvasni, s mivel az említett apróságokat is kijavítottad, így nem mondhatok mást: ELFOGADOM!

Szint
1

Lélekenergia pont
5000

Vagyon
6000* ryou

Osztag
-

Kapsz ingyen öt darab animében és mangában is szereplő, szintednek megfelelő kidout, mint minden shinigami.

Képzettségeid:
- Zanjutsu
- Hakuda
- Kidou
- Shunpo
- Zanpakutou

Minden képzettségedre kapsz automatikusan 1 pontot, ezen kívül további 11 pontot oszthatsz szét közöttük. Részletekért ide kattints.

Mihelyst elkészítetted az adatlapod és bejelentetted a pontelosztásod, hozzákezdhetsz a játékhoz. További jó szórakozást karaktered kijátszásához. Wink

*1000 ryou levonva az egyedi kidou miatt.