Urufu Yozora
Vaizard
Hozzászólások száma : 35
Tartózkodási hely : :clown:
Registration date : 2013. Feb. 01.
Hírnév : 1
Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
    (10800/15000)
 |  Tárgy: Urufu Yozora Vas. Feb. 03, 2013 8:37 am | |
| Engedély multi indítására: megadtam magamnak, nem kell felhatalmazás
Postok száma: fogalmam sincs, nem számoltam 
Engedély rokoni kapcsolatra: az istenek megadták, a barátaid megválogathatod, a rokonaid nem
Név: Takasasa no Yozora (Yozora Takasasából /Magas bambusz, Rukongai nyugati 80-as körzete/)
Eredeti név: Urufu *köp* Yozora
Nem: férfi
Élt: 1683-1711
Kaszt: shinigami
Kinézet:
Vak vagy? Nem félsz, hogy egyszer nem csoki lesz a fagyiban? Na, akkor nézzük! *Tükör elé áll* Kicsit magasabb vagyok, mint a legtöbb törpe, és általában kicsit nehezebb is (180cm, 73kg). Rendkívül csinos vagyok, gyönyörű barna szemeim vannak, ami vörös festékkel van kiemelve, a hajam pedig hosszú, fekete, nem kötöm össze. A bőröm világos színű, ugyanis nem kényszerülök rá, hogy a földeken dolgozzam a tűző napon, mert nem vagyok büdös paraszt. És mivel gyakran, hetente megfürdöm, nem vagyok büdös sem, ráadásul használok illatszereket is. De ezt érzed, az orrod csak nem tépték még le. Ezen változtathatunk perszénetetesen. Rendkívül erős is vagyok, bár főleg fegyverrel harcolok, úgyhogy az egykori testőreim fizikai erejét nem érem el- persze én vagyok az agy, ők meg az izom. A bal karom könyöktől lefelé hiányzik, egy ilyen fémből készült biz-baszt hordok helyette, amit a 12. osztag csinált. Nem olyan jó, mint az eredeti, de tök jó hegyes ujjaim vannak, amikkel be tudok nyúlni a bordák között, ha éppen kell egy. Nagyjából fogni is lehet vele, bár nehezebb irányítani.
Kedvelem a fehér ruhákat, életemben is azt hordtam, egy hosszú, fehér kimonót hordok most is, amikor éppen nem vagyok szolgálatban, mert akkor viselni kell ezt a ronda fekete egyenruhát. Persze én ebben is csinos vagyok, és tény, könnyű benne mozogni, elég kényelmes, bár nem érzem, hogy bármiféle összetartozást adna.
A kardjaim a bal oldalamon hordom, mint minden normális ember. Most komolyan, ki az a barom, aki a hátára köti? Mire azt előhúzza, már le is töröltem a pengémről a vérét. Megfelel? A többit a képzeleted hatalmára bízom.
Jellem:
Senki nem ért meg engem, de ne gondold, hogy ez zavar. Egy primitív, szolgálatra kész, bábként használt személy nem érthet meg egy olyan összetett individumot, mint amilyen én is vagyok. Érdemes akkor erőlködni azzal, hogy elmagyarázom neked, milyen vagyok valójában? Kezdjük azzal, milyennek lát engem a világ!
Bűnöző, gyilkos, áruló, szörnyeteg, őrült, démon, féreg, esküszegő, gazember, gonosz, bosszúálló, kicsinyes, gőgös, önimádó, véreskezű, gátlástalan. Ez csak töredéke azoknak a szavaknak, amivel a világ jellemez engem, és az igazság kedvéért meg kell vallani, némelyik igaz is rám, persze csak részben, és ha ezekből a szavakból kardot kovácsolnának, talán még ahhoz sem lenne elég éles, hogy átvágja egy szál hajamat.
Igen, bűnöző voltam, számtalan embert megöltem, sok lányt kényszerítettem rá, hogy adja el magát, és adja nekem a pénzt, rengeteg kölyköt rászoktattam az ópiumra és megszegtem a hűségesküt, amit a daimjonak tettem. De a törvényeket emberek írják, feltétel nélkül szolgálni őket azt jelenti, hogy alárendeled magad másoknak. Gyilkos? Kétségtelen. De kiket öltem meg? Ellenséges katonákat. Rivális bűnözőket. Az engem megtámadó szamurájokat. Azt a férget, aki el akart pusztítani. A szamurájok már azért megölnek valakit, hogy nem hajol meg előttük az utcán, ki akkor a gonosz? Áruló? Mindenki meghal egyszer, addig van ideje rá, hogy megkeresse, amit akar. Ez a célunk az életben. Ki akkor az áruló? Aki a vágyaiért elárul másokat, vagy aki másokért elárulja önmagát? Szörnyeteg? Őrült? Démon? Ez csupán nézőpont kérdése. Bosszúálló? A bosszú csak eszköz. Bosszulj meg mindent, és senki nem fog az utadba állni! Kicsinyesség? Valóban olyan rossz dolog, ha minden apró részlet számít? Önimádó? Mindenkinek tisztában kell lennie a saját pozitívumaival, a felesleges szerénykedés visszataszító. Véreskezű? Öltél már? Felbecsülhetetlen az érzés, ahogyan keresztülvágsz valamit, ami lélegzik, ami beszélt, érzett, akkor érzed igazán, hogy élsz, különösen, ha te is lehetnél, aki a saját kifolyó vérét próbálja visszakaparni a testébe, kétségbeesetten próbálva megakadályozni, hogy kifolyjon az élet. És igen, gátlástalan is vagyok, mindent megteszek, hogy elérjem, amit akarok, mert a célok szentesítik az eszközt. És hogy mik a céljaim?
Csalódnod kell, a céljaim között nem szerepel a világ megváltása, a gyengék védelme, a jogaik biztosítása. Csak magamért élek, amit meg akarok tenni, megteszem, ami kell, azt megszerzem, élvezem az életet, és levágok mindent és mindenkit, aki megpróbál ebben az utamba állni.
Zanpakuto
Név: Naganoruzan (Örök száműzetés)
Parancs: Shose! (Bélyegezd meg!)
Típus: kidou
Kinézet: Páros zanpakuto, mindkettő ugyanúgy néz ki: katana fehér markolattal, átlagos hosszúságú pengével. Nincs keresztvasa. Yozora, bár tud fogni a protéziskezével is, többnyire csak az egyiket használja.
Egy Yozora kardjai közül
Belső világ: A zanpakuto belső világa végtelen éjszakai égbolt, melyen három hold fénye világít, közülük a legnagyobb óriásinak tűnik, legalább százszor akkorának, mint a valódi Hold, és mintha egyszerre lenne nagyon közel és távol. Nincs szilárd, állandó talaj ebben a világban, kisebb-nagyobb repülő sziklák vannak, melyek mozognak. Némelyiken fák, kis tavak is vannak, sőt, erdei állatok is vannak rajtuk. Minden ilyen szikla, és a holdak is gravitációval rendelkeznek, ami felerősíti a zanpakuto képességeit ebben a dimenzióban.
A lélek maga egy kétvégű kardot forgató démon, a személyisége komolyabb, felelősségteljesebb, mint Yozoráé, de hozzá hasonlóan imádja a vérontást, és ugyanolyan kegyetlen.
Képesség:
A zanpakuto shikai alakban vörös reiatsuval burkolja be a pengéket. Amit megvág vele (Fontos: a képesség nem lép életbe védekezéssel, támadni kell a karddal a hatáshoz!), annak a zanpakuto fejlettségétől függő százalékban támadásonként csökkenti a tömegét- legalábbis ezt a következtetést vonhatja le az ellenfél. A vágások vöröses fénnyel izzanak (akkor is, ha nem okoztak sérülést, illetve egy másik kardon is, de a két kard egymáson nem fejti ki a hatását). Ez rövid ideig hasznos is lehet az ellenfél számára, aki könnyebben forgatja a fegyverét, illetve magasabbra tud ugrani.
Azonban a kard valójában nem a tömegre hat, hanem „megrontja” a megtámadott kapcsolatát a gravitációval, erre csak akkor jöhet rá az ellenfél, amikor elkezd felfelé emelkedni számos találat után, elvégre a tömeg nem lehetne negatív. A sokszor eltalált tárgy vagy személy elkezd felfelé repülni, a zanpakuto erejétől függő magasságig, ahol azután visszatér a normális gravitációs vonzásba, és elindul lefelé. A sérülést a légkör magasabb részén lévő oxigénhiány és a légkörben található alacsonyabb hőmérséklet következtében fellépő fagyások okozzák, de a legkellemetlenebb valószínű az újraegyesülés lesz a talajjal- mert a visszailleszkedés fájdalmas. A zanpakuto használója tudatosan előbb is megszüntetheti a hatást azon a tárgyon vagy személyen, amit kiválaszt, illetve ha bármi okból deaktiválódik a zanpakuto, a képesség azonnal megszűnik.
Két fő felhasználási módja van a képességnek: az első, ami evidens, hogy az ellenfelet, illetve a fegyverét vonja hatása alá, aki, ha képes reiatsu kezelésre, nem repül el felfelé, és meg tud maradni a föld közelében, de sokkal nehezebb lesz neki így harcolni, hiszen számára szokatlan ez a helyzet. A második felhasználási mód, hogy tárgyakon használja, amelyek magasra repülnek, és visszazuhanva megsebzik azt, aki éppen ott áll.
Rendszer:
A különösen hatalmas tárgyakon a képesség nem fejti ki a hatását, illetve csak részenként külön-külön megjelölve, élőlényeknek pedig csak az egész testén tud működésbe lépni, így a hatalmas lényeken (pl. gillianokon, vagy a nagyobb állatokon) soha nem lesz használható.
Egy pontos képzettséggel legfeljebb ötven kilós dolgokon fejti ki a hatását, pontonként ez további ötven kilogramm. Így tíz ponttal már egy 500 kilogrammos tárgy vagy élőlény gravitációját is megfordíthatja.
Egy pontnál minden támadással a tárgy eredeti tömegének tizedét veszíti el (tehát tíz támadás kell a súlytalanság előidézéséhez, húsz ahhoz, hogy olyan erővel lökje el a gravitáció, mint amilyennel korábban vonzotta), két pontnál a kilencedét, háromnál a nyolcadát, négynél a hetedét, ötnél a hatodát, hatnál az ötödét, hétnél a negyedét, nyolcnál a harmadát, kilencnél a felét (két támadás a súlytalanság, négy ahhoz, hogy olyan erővel lökje el a gravitáció, mint amilyennel korábban vonzotta). 9 pont felett minden további pont lehetővé teszi, hogy az eredeti tömegénél 20%-al nagyobb erővel lökje el magától a gravitáció. Tehát 10 pontnál egy 100kg-os tárgy N120kg-os tárggyá is változhat. 24 pontnál már négyszer nagyobb erővel lökheti el a gravitáció, mint ahogyan korábban vonzotta (100kg-ból N400kg).
A magasság, ameddig a kard képessége tart, reiatsu függő, reiatsu osztva százzal, méterben. (5000 lélekenergiánál 50 méter attól a magasságtól felfelé, ahol az utolsó sérülést elszenvedte a tárgy/élőlény).
Példák:
8 pontos zanpuképességgel megvág egy 90 kilós ellenfelet, aki ekkor 60 kilós lesz. A következő találat után 30 kilóssá válik, utána súlytalanná. A negyedik találat után N30 kilós lesz, és elkezd felfelé „zuhanni.” A gyorsulás ugyanúgy hat rá, mint egy lefelé zuhanó 30 kilós tárgyra (ha arra jár egy repülő- na az szívás, szétkenődik rajta ).
7 ponttól, és 10000 lélekenergiától Yozora képes késleltetni a képesség életbelépését, így az ellenfél nem láthatja, mi változik, illetve nem jut hozzá az átmeneti előnyökhöz, amelyeket a csökkenő gravitáció nyújt neki. Képessé válik rá, hogy újra és újra deaktiválja majd aktiválja a kardja képességét valamin, de csak fél percenként (jojózni azért nem lehet az ellenféllel ).
Gyengepontok:
- Kisebb gravitációval jelentősen gyengül a hatás
- Ha az ellenfél manipulálja a gravitációt, negálhatja a hatást
- Nem hat légnemű és folyékony dolgokra
- Elhanyagolható a hatása azokra a dolgokra, amelyekre minimális hatást fejt ki a gravitáció (például egy tollpihére)
- A tömeg manipulálásával az ellenfél elkerülheti a hatást, vagy jelentősen elodázhatja a hatásba lépését (az eredeti tömeg százaléka számít, illetve nem fog hatni a képesség, ha időközben túllépi a tömeglimitet valahogy)
- A zanpakuto kiengedése nullázza a zanpakutora tett hatást, a Ressurección a testet értet is
- A képesség megelőzhető távolságtartással vagy azzal, ha nem hagyják támadni Yozorát, illetve a védekezés helyett kitérni próbálnak, ez főleg akkor érvényes, ha éppen csak egy kardot használ
- A visszazuhanó tárgyak veszélyesek lehetnek Yozorára is
- Az ellenfél magasabbat tud ugrani és könnyebben tud mozogni a gravitáció rajta történő csökkentésével (de ez előny is, használható szövetségeseken vagy önmagán is, de ebben az esetben is csak úgy tehető másokra, ha benne van a támadásban a sérülésokozás szándéka- még ha ez csak egy karcolás is)
Megjegyzés: a hierro által felfogott támadások is számítanak.
Harc stílus:
Yozora az Urufu klán valaha volt legjobb harcosai közé tartozott, a kendo egy agresszív változatát űzte, ami folyamatosan nagy ívű csapásokkal ostromolta az ellenfél védelmét, a védekezési hiányosságait mellőzni tudta azzal, hogy folyamatos nyomást helyezett az ellenfelére. Ügyesen használta a wakizashiját a katanája mellett.
Miután elhagyta az Urufu klánt, a hagyományos stílust teljesen hátrahagyta, az újonnan kifejlesztett stílusa elsősorban a lábat támadó vágásokból állt, védekezéshez pedig egy bilincsben végződő kusarigmát használt, amíg el nem vesztette a karját. Ezután a kampókezével védekezett, de a karja elvesztésével jelentősen csökkent az ereje. Shinigamiként lendületből induló támadásokat használ, szeret fentről támadni, a támadásokat inkább elkerüli, mint kivédi. A zanpakutoja iker zanpakuto, de a műkarjával sokkal rosszabbul harcol, mint a sajátjával, úgyhogy többnyire egyet használ. Amikor kettő is van nála, a mozdulatai tánclépésekre emlékeztetnek, ilyenkor szinte minden második támadásának célja a lábak levágása.
Kyougou Urufu /Síró farkas/
Műfaj: Shounen manga
Írta: Ao Kitana
Magyar fordítás: Könyves László és Kun Kálmán
Megjelent fejezetek száma: 68
Leírás:
Ao Kitana mangája visszarepít minket Japán késő-középkorának mindennapjaiba, és bepillantást enged a szamurájok életébe, mindennapjaiba. A történet rendkívüli népszerűségnek örvend, több millió rajongója van szerte a világban.
Urufu Yukio egy fiatal szamuráj, aki ura halála után a klánjával felesküdött a földesúr fiának védelmére. A kötelességtudó harcos egyre jobbá és jobbá válik, hogy megvédhesse urát, Omatsu Ryuukifut, akivel a történet előre haladásával a legjobb barátokká válnak. A fiú célja, hogy kivívja a családja elismerését, és hogy elnyerje mestere lányának, Kasugának a kezét, már megvalósulni látszik, egy olyan titok tárul fel, ami alapjaiban törheti darabokra a világot, amiben a fiú él.
Huszonegyedik fejezet: Az álarc lehull
- Lépjen hátra, Omatsu-sama!- Yukio előhúzta a katanát az oldaláról, melyen megcsillant az égő gyertya fénye, és végigszaladt a pengén. Máskor a keresztnevén szólította a vele egykorú, fiatal fiút, akivel jó barátok voltak, de most nem adhatta a gyengeség jelét. Ő most nem barátja Ryuukifunak, hanem a szolgája, akiért akár az életét is odaadná.
Megborzongott a fehér ruhás, az arcát kendővel és nagy bambuszkalappal fedő alak halk kuncogásától, aki egy könnyed suhintással rázta le a kardjáról a vért: a két megölt szamuráj az ajtó két oldalán hevert, a vérük még most is vándorolt a padlón, nem találták meg új otthonukat. Mindketten a rokonai voltak, az Urufu klán tagjai, és bár nem volt egyikük sem közeli ismerőse, fájt a veszteség, persze közel sem annyira, mint amikor a bátyja haláláról értesült.
Yukio egy pillanatra lehunyta a szemét, és a kardjára gondolt, ahogyan azt Hanachiru senseitől tanulta. Nincs más, csak a kard, és az ellenfél kardja. Nem lehet más érzelem egy harc közben, csak a lelki béke, és az akarat, hogy legyőzze az ellenséget. Aki nem így harcol, meghal. Yukio legyőzte a ninjákat, Tomoko-t, és a rátámadó medvét is, ha úgy küzd, ahogy mindig, le fogja győzni ezt az orgyilkost is. Elszántan megmarkolta a kardja markolatát.
Őrült vihogás jött a másik felől, Yukio pedig azonnal felismerte a hangjáról: ő ölte meg a daimjót három évvel azelőtt. - Egyszer már bejöttem ide, gondoltam, hogy nem lesz nehéz megismételni, de azért másra számítottam, mint két taknyos kölyökre, meg két iszákos vén bolondra- Yukio mély levegőt vett, hogy legyőzze a haragot, amit az ismeretlen irányában táplált. Az elgyengít.
Két gyors lépést tett előre, és a jobb oldaláról felfelé lendítette a kardját. A férfi egy lecsapni készülő kígyó sebességével hajolt el a feje felé induló támadás elől, de így sem volt elég gyors: a kard belekapott a kalapjába, és leütötte a fejéről, hogy egy csattanással hulljon két darabra a padlón. Az ellentámadás is rendkívül gyors volt, egy térdmagasságban induló vágás, ami elől Yukio hátraugrott, de a kard így is belekapott a jobb lábába. A fiú felszisszent, ahogy földet ért, és ránehezedett a sérült lábára. A férfi újra felvihogott, miközben felállt, rendkívül hosszú, fekete haja szabadon hullott alá.
- Egész gyors vagy kölyök. Eddig csak hárman tértek ki ez elől a támadás elől úgy, hogy megtartották a lábukat. De kevés vagy ellenem, miért nem jöttök ketten?- a hang rendkívül gúnyos volt, de nem úgy tűnt, mintha hazudna, és megfélemlítésből kérkedne hazugságokkal. Ryuukifura pillantott, aki szintén kardot tartott a kezében, és egy halk kuncogással jelezte, mennyire mulatságosnak tartja az ifjú daimjót, aki bár maga is szamuráj volt, inkább a birtok irányítását, a politikát és a hadvezetést tanulta, mint a kardvívást. - Bár lehetséges, hogy téged vágna le, ahogyan azt a kardot fogja…
- Elhallgass!- Yukio előreugrott, nem törődve a sérülésével, és újfent támadott, de férfi könnyedén ellépett a penge útjából, és egy erős, fentről lefelé irányuló vágást intézett a fiú ellen, aki azt csak nehezen védte ki, vízszintes irányban tartva a kardját. Nagyon erős volt, neki pedig fájt a lába, fél térdre zuhant, és úgy próbálta tartani a pengét. A két kard egymásnak feszült, és valami reccsent.
- A kardok csak olyan erősek, mint az, aki forgatja őket- repedés futott végig Yukio pengéjén. - És te gyenge vagy- a kard eltört, Yukio pedig érezte a hideg érzést, ami megérinti a vállán, végighalad a mellizmán, egészen le a hasáig. Nem volt ereje felkiáltani, csak hitetlenkedve kerekedett el a szeme, és felnyögött. Könny szökött a szemébe, a tenyerét a vágásra tapasztotta. Érezte, hogy a tenyere ragacsos lesz a vértől. A látása elhomályosult egy pillanatra. - Te jössz, szobaszamuráj- Yukio számára lelassult a világ, az idegen férfi léptei, ahogy megkerülte őt, és elindult az ifjú daimjó felé. Így lenne vége? Hagyja meghalni a barátját, az urát, akire felesküdött? Hiába a sok gyakorlás, az akarat, gyenge maradt, nem tudja megvédeni.
Lepillantott a jobbjára, amin támaszkodott: kardja, a társa eltört, csak egy hüvelykujjnyi hosszúságú csonk marad a pengéből. Elveszíti a becsületét, ha nem tesz valamit. Nem lehet ez a vége. Felugrott, nem törődve a fájdalommal, és nekiment a férfinek, akit nekilökött a falnak, és vele együtt ő is nekiesett. Egy haragos horkantás hagyta el a kendőt, és a merénylő felemelte a jobbját, amiben a kardot tartotta, de túl közel volt, nem tudott vágni. A törött kard jobb fegyver volt ilyen közelről, Yukio hátrarántotta a kezét, hogy beledöfje törött kard maradékát a merénylőbe, de a férfi a szabad kezével, nyitott tenyérrel a mellkasára ütött. Yukio felüvöltött, és elejtette a törött kardot. Újra térdre rogyott, a jobb kezével a férfi arca felé kapott, hogy megkapaszkodjon, de csak a kendő maradt a kezében. Felpillantott a férfira, és elszörnyedt.
- Yozora…- a földre esett, és elsötétült előtte a világ.
Harmincnegyedik fejezet: Két test, egy vér
Yukio a földön hevert, baljával a rajta fekvő férfi jobbját markolta, amivel az a nyakát szorongatta, a jobbjával pedig a katanájáért nyúlt, amit éppen csak elért az ujja hegyével. A levegő gyorsan fogyott a vasmarok szorítása alatt, ráadásul a másik két, még élő ellenfele döngő léptekkel rohant fel a lépcsőn. Kicsit arrébb csúszott, így pont elérte a nemrégen újrakovácsolt kardot. A férfi észrevette, elengedte, és felállt, hogy kihúzza az oldalán heverő wakizashit, de már nem volt rá ideje: egy kard pengéje tört elő a mellkasából, egyenesen Yukio felé, véres permetet küldve a fiú arcába, aki az utolsó pillanatban gurult el a fadeszkát felszakító penge útjából, és akkor pattant fel, amikor Yozora kitépte a férfi hátából a kardot. A mellette álló, megmaradt haramia félelemmel vegyes gyűlölettel kiáltott fel társa halálát látva, mire Yozora egy félvállról vett mozdulattal a fejét vette.
- Végre senki nem zavar meg minket senki, és játszhatunk, Yukio-chan- Yukio megborzongott, ezek a szavak egyértelműen a bátyja szavai voltak, de egy szörnyeteg kegyetlen szája okádta ki őket. A fehér köpenyes ronin az egyik halottba döfte a kardját, és a köpenye alól egy hosszú láncban folytatódó bilincset csatolt a bal karjára. A bilincs másik vége a földre hullott azonban nem karperecben végződött: egy kusarigma volt a két méteres lánc végén. Yozora kihúzta a kardot a halottból, és lehajolt, hogy kezébe vegye a másodlagos fegyverét is.
- Nii-san, miért teszed ezt?- a vörössel befestett szemek összeszűkültek, miközben Yozora egy széles mosoly kíséretében olyan hangot hallatott, ami megfelelt mind nevetésnek, mind sziszegésnek.
- Apa nem mondta el, miután megmentett? Mennyire szánalmas a te hűséged, vak hűség egy gyengének, anélkül, hogy ismernéd az igazságot. Nem láttad még a szamurájok igazi arcát- a sápadt férfi Yukio felé dobta a kaszát, aki elütötte azt, és támadásba lendült. A támadások most is olyan erősek voltak, mint öt évvel korábban, de ez alatt Yukio erősebbé vált, egyenlő félként küzdött a bátyjával, aki hátraugrott, és újra magához rántotta a földön heverő kusarigmát. - Hűséges voltam a daimjóhoz, de nem kaptak cserébe mást, csak könnyeket. Neki, akinek sok volt, adnia kellett volna, nem elvenni. Mit ad nektek a földesúr azon a darabka földön kívül, amiért esztelenül szolgáljátok?- a gúnyos hangnemben ezúttal tisztán elkülöníthető volt a harag. Yukio nem ismert a bátyjára, aki mindig nyugodt, magabiztos és kedves volt.
- Yozora, nézz körül! Ez a megoldás? Tönkreteszed az emberek életét. A környék összes lánya attól retteg, mikor hurcolod el őket, és adod el a testüket. Van fogalmad róla, hány ember életét tetted tönkre az ópiumoddal? Hányan várták hiába haza a szeretteiket, akiknek elvágtad a torkát az országút szélén aprópénzért?- Yukio reménykedett benne, hogy megmentheti a bátyját, de az, úgy tűnt, teljesen érzelemmentesen hallgatja a szavait.
- Azt teszem, amit a daimjo: feláldozok másokat magamért- Yozora közelebb lépett, és újra eldobta a kusarigmát, aminek Yukio a láncára csapott. A fegyver feltekeredett a pengére, és kis híján beleállt Yukio arcába, de a fiú elkapta azt. A pengéről azonban már nem tudta lecsavarni, Yozora támadásba lendült, úgyhogy a kezében lévő két fegyver keresztezésével hárította a vágást. A kitagadott szamuráj felemelte a bal kezét, és egy gyors mozdulattal átdobta a bilincs láncát Yukio háta mögé, és elkezdte húzni azt. A fiú felszisszent, ahogy a lánc a hátát kezdte nyomni, és a védekezésre használt fegyvereit a teste felé nyomta. Yozora gonosz pengéje újra veszélyesen közel került a testéhez, és most nincs itt az apja, aki nem sokkal a Yozorával vívott harca után eltávozott. Gyorsan kellett döntenie.
Elengedte a Kusarigmát, ami balra rántotta Yozora pengéjét, egyúttal kilendítette Yozorát az egyensúlyából, aki minden erejével a bilincset húzta, és a kardot nyomta az öccse felé. Egyúttal Yukio kardja vízszintes irányba rándult, lecsúszott róla a lánc. A fehér ruhás démonnak nem volt ideje már, hogy a kardjával védje az így keletkezett rést, jobbra lépett a támadás útjából, de nem volt elég gyors: a penge áthasította Yozora kimonójának bal ujját, és elmetszette a könyökét. A férfi felhördült, miközben hátratántorodott, bal karja a földre hullott, ezt pedig a padlóra fröccsenő vér követte.
Egy másodpercig gyűlölettől izzó tekintettel meredt Yukiora, majd az ablak felé ugrott, és mielőtt ő megállíthatta volna, kivetődött az ablakon, bele egyenesen az alatta hullámzó tengerbe. Yukio az ablakhoz rohant, és kipillantott rajta, de nem látta a bátyját, akit elnyeltek a tenger örvénylő, fehér habjai.
Negyvenkilencedik-ötvenegyedik fejezet: A sötét ég emlékei I-III /Note: a yozora szó japánul éjszakai égboltot jelent/
Yukio arcát felsértette a kampó, mire megcsúszott, és hanyatt esett. Kevésen múlt csak, hogy nem gurult le valamelyik irányba a nedves épület tetejéről, és hátrébb tudott mászni, hogy felálljon. Yozora nem tudta elég gyorsan követni, hogy kihasználja a helyzeti előnyét, ő is az egyensúlyáért küzdött a hirtelen mozdulatot követően.
Yukio lelki békéje újra visszatérőben volt, amint Kasuga biztonságba került. A bátyját csak ő érdekelte, úgyhogy amikor felajánlotta, hogy megküzd vele, elengedte a menyasszonyát, akire szerencsére azelőtt talált rá. Talán a testvére direkt nem nyúlt hozzá, talán csak kényszerítésként rabolta el a menyegzőről, mindenesetre a nőnek nem volt baja azon túl, hogy rémültnek tűnt, és ha lehet hinni Yozorának, mást se tettek vele az emberei, akik közül már csak néhányan tartották magukat az összegyűlt lakosokkal szemben.
- Le ne ess, Nii-chan- több, mint öt év telt el az utolsó találkozásuk óta, és már bőven kinőttek a gyerekkorból, Yukio mégis megborzongott, ahogy újra felfedezett töredékeket a régi bátyjából, akit szeretett, és akire felnézett, mégis egy szörny kárörvendő hangján jöttek a szavak. - Hat éve vártam ezt a percet, ne a talajé legyen az élvezet!- a kardok egymásnak feszültek. Yukio pillanatok alatt legyőzte volna megnyomorodott bátyját a mesterétől tanult vívóstílussal, de a tető keskeny tetején, ami csúszós volt a monszun miatt, nem tudta használni egyszerre a katanáját és a wakizasiját, Yozorának pedig előnyt adott a karja helyét elfoglaló, hatalmas cápafogó horog. A jobb kezében pedig ugyanazt a kardot fogta, mint tíz éve, sőt, ha Yukio emlékezete nem csalt, ez még ugyanaz a kard, amit tizenöt éves korában megkapott.
Yozora előreugrott, de óvatlan volt, és ismét elvesztette az egyensúlyát. Yukio kihasználta az alkalmat, és két kézre fogva a katanáját, teljes erőből indított oldalról egy vágást. Yozora hárította ugyan, de a penge egy reccsenéssel eltörött, ő pedig hanyatt esett. Ahogyan tizenegy éve Yukio, most ő is a kardja törött csonkjával a kezében feküdt védtelenül, de ő nagy szerencsével nem sérült meg.
- Te győztél, Yukio-nii-chan. Fejezd be, amit elkezdtél!- a férfi megrázta, a fejét, és leengedte a kardját. Mindenki elvárja tőle, hogy megölje a családjából kitagadatott testvérét, de ő nem akart lesújtani egy védtelen ellenfélre. Yozora arcizmai megfeszültek, összeszorította a fogait, a szeme villámokat szórt. Yukio most először látta rajta a leplezetlen gyűlöletet. - Megöltem az uradat, több rokonodat, az apád halálát is én idéztem elő, többször meg akartam ölni a barátodat is, téged is, a feleségedből pedig kurvát akartam csinálni. Miért nem gyűlölsz engem?- Yozora szinte nem is mondta végig a szavait, néhány teljesen értelem nélküli szó is került a többi közé.
- A bűneidért halált érdemelnél, de megkegyelmezek neked, és mint az Urufu klán vezetője, visszafogadlak a klánba. Hagyd magad mögött a sötétséget, nii-san! Megbocsájtok mindenért, és sajnálom, hogy levágtam a karod, de próbálj megbocsájtani te is nekem, ahogyan magadnak is!- Yozora lassan feltápászkodott a földről, Yukio pedig visszatolta a katanáját a sayába. A két testvér szembenézett egymással, Yukio pedig oldalra fordult, hogy lemásszon a ledőlt őrtorony romjain, azon az úton, amelyiken feljöttek.
- Tévedsz, nii-chan, nem a karomért gyűlöllek, hanem mert elárultál engem!- Yukio hátrafordult, és éppen félre tudott lépni a rávetődő Yozora elől. A kampó ártalmatlanul suhintotta a levegőt, mielőtt a férfi a romok közé zuhant, ahol felnyársalta több kiálló fadarab is.
*
- Yozora-san!- a tizenöt éves fiú a hang irányába fordult, de már anélkül is tudta, hogy gazdája nem más, mint nála kicsit fiatalabb barátja, aki felé futott. Mindketten kimonót viseltek, az oldalukon pedig wakizashit, mint minden szamurájtanonc Omatsu birtokán. Yozorának azonban egy gyönyörű, kézvédő nélküli, fehér katana is lógott az oldalán. A másik fiú megállt tőle nem messze, a térdére támaszkodott, és kifújta magát, mielőtt megszólalt volna. - Tényleg szamuráj lettél? Jaj, Yozora-san, azt hittem, egyszerre kapjuk meg a kardunkat Hanachiru-senseitől, ez olyan igazságtalan- Yozora elmosolyodott, és miközben válaszolt, a bal kezével egy berögzült mozdulattal söpörte félre a hajtincset a szeméből, ami elszabadult a kontyából. Ez volt talán az egyetlen rossz szokása, amit már észre sem vett, bárkivel beszélt is.
- Ne aggódj, Teru-kun, ettől még nem változott semmi sem, ugyanúgy barátok vagyunk, ugyanúgy együtt fogunk edzeni. Ráadásul két évvel idősebb vagyok, bőven lekörözhetsz még- a fiú lehajolt, és felvett a földről két bokent, az egyiket pedig a kisebb fiúnak nyújtotta. - Megmutatom, mit tanultam ma a senseitől, akkor téged nem fog tudni fejbe csapni, azóta nem tudom rendbe rakni a kontyom, és a fejem is fáj- Yozora elkezdte magyarázni, hogy milyen szögben fog támadni, és hogy ne foglalkozzon a látszattal, mert csapda. Időközben Yozora öccse, a Terunál kicsit idősebb Yukio is csatlakozott hozzájuk a gyakorlásban, és bár Yukio nem volt olyan ügyes, mint ők ketten, Yozora nem zavarta el, türelmesen magyarázta el ügyetlenkedő öccsének a mozdulatok értelmét. Hiányzott ugyan belőle a tehetség, de a bátyja mindig mondta neki, hogy olyan erős akarata van, ami a klán legjobb kardforgatójává fogja tenni.
*
- Kérem, Omatsu-sama, legyen elnéző Teruval!- Yozora a földön térdelt, a homlokát a földhöz nyomta. A kimonóját nemrégen megszáradt vér mocskolta, részben a sajátja, részben a ninjáké, akik az éjszaka kis híján megölték Omatsut. Bár fájdalmai voltak, nem mutatta ki, nagyon fontos dologról kellett a daimjóval tárgyalnia. - Teru még nem szamuráj, csak tanonc, nem volt még soha őrségben. Az én hibám, Omatsu-sama, én engedtem, hogy olyan feladatot végezzen, amire még nem készült fel, ez az én becsületemet sérti, az én hibám, hogy bejutottak a támadók az így keletkezett résen- az ősz hajú, szakállas ember bölcs szeme szomorúságot árasztott. Jobb szemén egy véres kötés volt, bár szerencsére nem volt súlyos a sérülése, kétséges, hogy visszanyeri-e még a látását.
- Bátran harcoltál, Yozora, téged semmiképpen nem terhel felelősség. A fiú csak egy plusz ember volt az őrségben, ha nincs ott, akkor is betörtek volna a gyilkosok, de többen látták, hogy még akkor is aludt, amikor elkezdődött a harc, és a behatolók közül is csak azzal szállt szembe, akivel már legalább egy őrünk harcolt. Már szájára vette mindenki a palotában és a faluban is, ő pedig engedélyt kért tőlem rá, hogy engedélyezzem a becsülete visszanyerését. Ha megtagadnám tőle, szégyenben élne örökké a családjával együtt. Sajnos nincs más megoldás.
- De Omatsu-sama, ő még csak egy gyerek! Még számtalanszor visszanyerheti a becsületét… Bocsánat, hogy felemeltem a hangom, Omatsu-sama!- a férfi felállt az asztala mellől, és a fiú mellé sétált, hogy azután felsegítse a földről.
- Nem mondom, hogy nem érzek úgy, mint te, de ez a szamurájok sorsa. Az életünket bármikor elvehetik, de a becsületünket magunk dobhatjuk csak el, és szerezhetjük vissza azzal, ha tanúsítjuk, hogy őszintén megbántuk a becstelenséget. Te sem szívesen élnél úgy, hogy összesúgnak a hátad mögött, lenézően pillantanak rád és a családodra, és nem állnak veled szóba, igaz? Terunak három öccse és két húga van, ahogyan neked is van egy öcséd, vannak szüleid. Örülnél, ha úgy neveznék, Yukio, a gyáva Yozora öccse?- a fiú egy halk nemet suttogott csak maga elé, a daimjó pedig a vállára tette a kezét. - Az apám is hasonlóképpen halt meg, amit kisgyerekként nem értettem meg, de most már büszke vagyok rá, hogy vállalta a hibái következményeit, és remélem, hogy méltó leszek hozzá, ahogy neked is azért kell imádkoznod, hogy találkozhass az őseiddel és a barátaiddal a halálod után. Persze, nálad tisztelettudóbb fiút kevesen kívánhatnak, nem kétséges, hogy a túlvilágon is büszkék lesznek rád az őseid.
*
- Én, Omatsu Ryuujin engedélyezem neked a seppukut, Nakihito Teru- a fiatal fiú meghajolt, és letérdelt. A hüvelyéből elővonta a tantoját. Az egyik szamuráj eközben vizet locsolt a mögötte álló Yozora katanájának pengéjére. Teru leoldotta az övét, a kimonója szétnyílt, halkan imádkozni kezdett. Yozora, bár teljesen nyugodtnak, érzelemmentesnek tűnt külsőre, belül számtalan különböző érzelem vihara tombolt. Harag, amiért engedte, hogy a fiú ilyen helyzetbe kerüljön. Szégyen, amiért nem ő térdel most ott. Leírhatatlan fájdalom. Az idő lelassult. Yozora szinte már könyörgött érte, hogy barátja döfje magába a tőrt, minden másodperccel nőtt a rettegése. És valami újat is érezni kezdett: gyűlöletet. Gyűlölte magát, amiért túl jó volt. Ha ő is szégyenbe hozza magát, talán szemet hunynak Teru fölött, sőt, talán meghal Omatsu, és mindketten élhetnének. Gyűlölte a berögzült szabályokat, melyek arra kényszerítették barátját, hogy haljon meg. Gyűlölte, hogy nem lehetnek olyanok, mint a kutyába sem nézett földművesek: egyszerűek, gondtalanok, legnagyobb gondjuk, hogy mit egyenek, rizst hallal, vagy halat rizzsel. Gyűlölte, hogy szamuráj.
- Yozora… mire vársz még… csináld!- a fiú nem tudta, mennyi ideig merült el a gondolataiban, mennyi időre fagyott meg számára az idő, de már legalább egy perc lehetett, tekintélyes méretű vértócsa gyülekezett a kétrét görnyedő Teru előtt a földön. Yozora felemelte a kardját, de megdermedt, nem tudott lecsapni. Eltelt még néhány másodperc, mire lehunyta a szemét, és azt képzelve, hogy amit elvág, csak egy bambuszköteg, lecsapott. Valami nedves fröccsent a fiú kezeire és arcára, hallotta, ahogy valami a földre esik. Kinyitotta a szemét, és meghajolt, ahogy mindenki más is, Teru lefejezett teste felé. Üres tekintettel nézett a holttestre, és örökre megjegyezte magának a látványt.
*
- Ha nincs pénzed, nem iszol többet, szamuráj- Yozora az asztalon könyökölt, a tenyere eltakarta a szemét. Szabad kezével az asztalra csapott, és megragadta a fogadós kezét, aki el akarta venni előle a poharat. Többen is felálltak az asztaluktól, ahogy a fiú lassan felemelte a fejét, és a kardjáért nyúlt, de végül megnyugodtak: a wakizashit a markolattal együtt húzta ki az övéből, és csapta bele a kocsmáros kezébe.
- Még!- a kocsmáros azonnal elrohant a karddal, és két teli kancsó szakével tért vissza, melyek közül egyet letett az asztalra, a másikból pedig kitöltötte az italt a poharába.
- A szamuráj-san annyit iszik, amennyit akar- a fogadós sűrű hajlongások közepette tért vissza a szobájába, és bár suttogott, távolról is hallani lehetett, mekkora örömöt oszt meg a feleségével.
A szamuráj felnevetett, és előredőlt, miközben a pohárért nyúlt. Az egyik tincs elszabadult a kontyából, amit kisöpört a szeméből. A hajszálak összessége azonban visszahullott Yozora arcába, aki újfent kisöpörte azt az arcából. Amikor a tincs újra az arcában kötött ki, már nem nyúlt újra érte. Újra felnevetett. A környező asztalok perceken belül kiürültek, de a fiút nem érdekelte, mit gondolnak mások, őt csak az érdekelte, hogy kiürült a pohara.
Megemelte a kancsót, hogy újra töltsön magának, de ahogy megdöntötte, a nehéz tárgy hirtelen könnyű lett, ahogyan megindult kifelé belőle az erős ital, neki pedig eszébe jutott egy hasonló érzés: ami először kemény, aztán úgy adja meg magát, mint a puha vaj, aztán könnyű lesz ismét minden.
Yozora az asztalhoz csapta a kancsót, ami apró szilánkokra hullott szét. A kezébe temette az arcát, görcsösen belevájta az ujjait, beletúrt a hajába, amit erősen tépni kezdett, a kezében is maradt egy nagy csomó, a kontya kibomlott, a hosszú, tépett haj a szamuráj arcába hullott. Újra nevetni kezdett, majd megmarkolta az asztal szélét, és egy hangos üvöltés kíséretében felborította. Felállt, és elindult kifelé. Az emberek félreálltak az útjából, de ő rájuk sem nézett, a földet bámulta, amíg bele nem ütközött valakibe.
- Yozora!- a fiú felnézett, és megpillantotta az apját, aki egy hatalmas pofont adott neki, életében először, de teljesen érzéketlenül tűrte, üres tekintettel meredt rá. A férfi megragadta a kezét, és kirángatta, és felültette a lóra. Nem szidta, próbált vele beszélni. Yozora a hazaúton többször is hányt, de nem adott magáról más életjelt, hiába beszélt neki az öreg szamuráj a világ rendjéről, a halálról, a veszteségekről, néma maradt, elutasította a segítséget.
*
Yozora letérdelt a hóba, és kihúzta a tantot a hüvelyéből. A pengére pillantott, melyre a „becsület” szót írta fel Omatsu kovácsa, és egyben az ő kardforgató mestere, Hanachiru sensei. Sem ő, sem Omatsu, sem senki a családjából nem jött el, hogy elbúcsúztassa, csak négy, csupán látásból ismert szamuráj jött segédkezni a szeppukujához. „Túl hideg van hozzá, gyenge még a szervezeted, megfázhatsz, és akkor kihal az Urufu ház. Találkozunk a túlvilágon, nii-chan”, ezekkel a szavakkal búcsúzott el szegény kicsi Yukio-chantól, aki vele akart jönni, sőt, még azt is vállalta volna, hogy a halálba segíti. Nem akarta, hogy átélje ugyanazt a fájdalmat, mint ő, alig fél éve, ráadásul a saját szenvedését is meghosszabbítaná, elvégre kizárt, hogy Yukio elsőre le tudja fejezni.
Elképzelte a képet, és valamiért mulatságosnak találta, ahogy félig levágott fejjel, kiontott belekkel felugrik, és leordítja az öccsét, hogy már hatszázszor megmutatta neki ezt a mozdulatot. És miközben beszélne, legurulna a feje. Felnevetett, majd összeszorította a fogait, és a rövid tőrre meredt. Kényelmesnek látta a pengét, bárki örülhetne, ha otthont adhatna neki. Csodás érzés lehet vele hasítani.
A hasához érintette a penge hegyét. Jól betanított, egyszerű mozdulat, gondolatban érezte is, ahogyan a hűvös érintés a belsejébe nyúl. Érezte azt az érzést, azt a felemelő és lesújtó érzést, amikor keresztülvágja a húst, az izmokat. Gyönyörű dolog vágni, felhasítani valamit, ez a tőr pedig remek eszköz hozzá. Akárcsak a kardja, a kard, ami annyi gyilkos, ellenség, bandita vérét itta már be. Ez ölte meg Terut is. Újra a tantora pillantott.
Becsület. Ezt jelenti ez a szó? Bánat, fájdalom, halál, mindez valami megfoghatatlan dologért. Nem szégyellte, hogy próbált kiutat találni a barátja elvesztéséből fakadó fájdalomból. Nem szégyellte, hogy ivott, és ahogy a környezete mondta, „megbomlott az elméje.” Nem szégyellte, hogy eladta a kardját. Ha nincs szégyen, nincs becsület. Akkor miért kell meghalnia?
Felpillantott, és a két vele szemben álló, fiatal szamuráj érzelemmentes arcára pillantott. Nem jut eszükbe, hogy ők is így végezhetik, nem érdeklik őket a társaik, de talán még saját maguk sem. Csak teszik, amit parancsba kapnak, ők a tökéletes bábuk. Ő és Teru pedig tökéletlenek, akiket nehezebb irányítani, kevésbé felhasználhatók, ezért kidobják őket, akár az anyja azt a kimonót, amit eltépett gyakorlás közben. Az Urufu klán számára is kényelmesebb megszabadulni tőle, a gőgjük, a büszkeségük mások előtt fontosabbak a családja számára, mint az ő élete. Undor fogta el, a tőr megremegett a kezében.
Újra nevetni kezdett, de ezúttal nem hagyta abba. Csak nevetett, nevetett a saját ostobaságán. Majdnem sikerült nekik becsapniuk, ez pedig mulattatta. Olyan szavakért sikerült majdnem elvenniük az életét, mint becsület, büszkeség, család. Ezek jelentés nélküli szavak, jelentés nélkül. Nincs becsület, csak vakság, nincs büszkeség, csak ostoba gőg. Nincs család sem, csak valami felesleges kötődés, kötelesség, amit sose fizetnek ki neked. Csak egy dolog számít igazán, az akarat. És vágni akart.
Megfordította a tőrt, és a hasához nyomta a markolatot. Felnyögött, de ebbe a nyögésbe egy vidám kacagás is keveredett, nehezen leplezte örömét. Felugrott, és egy halálpontos vágást mért a katanát tartó férfi kezére, aki épp lecsapni készült. Vér fröccsent a fehér hóra, ahogy a négy ujj elvált a kézfejtől. Üvöltve esett össze, Yozora pedig a szabad kezével elkapta a kardot a levegőben. Megforgatta maga körül, és felnevetett, miközben a három kardot rántó szamurájt mérte végig, majd villámgyorsan vetette magát a másik kettőtől különállóra.
A katana még azelőtt megakasztotta a másik pengéjét, hogy előbukkanhatott volna a sayából, a tőr pedig könnyedén utat talált magának a férfi torkába. A fegyver vége hátul, a tarkón bukkant elő, ő pedig rángatózva bukott el. Yozora ismét felnevetett, miközben lehajolt, és felvette a halott kardját. A két fegyvert megpörgette, maga körül, majd két gyors szökkenéssel termett a másik két szamuráj között.
Mindkét vágást hárította, azután hasba rúgta a jobbján álló harcost, aki elterült a hóban. Térdre rogyott, és egy gyors vágással lemetszette a még álló szamuráj mindkét lábát. Vér fröccsent az arcára, de nem zavarta, kellemes érzés volt. Minden olyan gyönyörű volt: az üvöltések szimfóniája, a hóesés, a vér illata, a szájába csurgó vér íze, a hideg hó érintése. Ezt a szimfóniát még gyönyörűbbé tette a feltápászkodó harcos kardjának csattogása, de ez a tétel gyorsan véget ért: egy rést kihasználva a karmester gyorsan lezárta azt.
Lassan odasétált az ujjait vesztett, őt halálba segíteni készülő férfihez, aki az utolsó élő tagja volt a csoportnak, és aki pont most húzta elő a kardját. Felállni azonban nem tudott, Yozora keresztezte a kardjait, és könnyedén kicsavarta a férfi katanáját annak a kezéből. Lassan letérdelt elé, és beleszúrta a zsákmányolt kardot a férfi hasába. Az üvöltött, miközben felfelé húzta a pengét, egészen a gyomráig. Felnevetett.
- Mondd, barátom, milyen érzés a becsület?- a levegő után kapkodó, szenvedő szamuráj nem válaszolt, úgyhogy Yozora felállt. - Ha ilyen, akkor meghagyom a szamurájoknak. Ostobaság minden, amit nem élvezel, ostobaság volt nem belátni- Yozora hátat fordított a férfinek, aki még hosszú percekig szenvedett, és eltűnt a hófúvásban.
„Esik a hó. Úgy tűnik, mégis hóban halok meg, ahogyan azt tizenkét évvel ezelőttre tervezték. De legalább jól szórakoztam, úgy hagyhatom ezt a világot, hogy megismertem mindent, amit tartogatott. Hihihihühü… milyen mulatságos… ettől az érzéstől retteg mindenki? Mennyire szánalmas… nem is olyan szörnyű. Hihihühü… Yukio-nii-chan, végül mégis megölhettél, ahogyan szerettél volna, de nem fogtad fel: ezt csakis azért a csodálatos érzésért kell tenni, nem másért… becsület… nem létezik…”
End of the Yozora arc
***
- Hé, kellj fel, te nyomorék!- egy láb landolt az oldalamban. Vicces. Amikor legutoljára így akartak felébreszteni, az illetőt a levágott lábával ütöttem, amíg nem kért bocsánatot, utána visszaadtam neki a lábát… persze lábujjanként… Hihihihühü… - Kell már fel, hé!- kinyitottam a szemem, és lassan felálltam, közben egy marék port gyűjtöttem a markomba. Ugyanabban a ruhában voltam, mint az előbb, de valami rohadék eltulajdonította a kampómat… pedig nagyon szerettem, és nagyon nem szerették azok a ribancok, akik nem hozták időre a pénzemet. Na sebaj, majd szerzek másikat, viszont nehéz lesz újra pontosan ráilleszteni a könyökömre. Na nem baj, egy karral is jó vagyok, ezek négyen úgyis csak banditák… de hol a kardom? És miért élet? Hol vannak azok a gyönyörű lyukak, amelyek olyan egzotikussá varázsolták a testem, amikor leestem a bordély tetejéről?
- Kik vagytok, és hol vagyok?- gyorsan felmértem őket, és megállapítottam, hogy gyengék, csak egynél van kard, a másik három egyszerű botokkal volt felfegyverkezve. És a pofájuk alapján, nem harcosok, csak fegyvertelen ellen erősek. Csak az a kard kellene. Olyan gyönyörű, biztos szépen képes becsületet osztani… hihihihühü…
- Megdöglöttél, ez itt Soul Society, a túlvilág, azon belül a nyugati nyolcvanas körzet, Takasasa… na, de elég annyit tudnod, hogy nagy peched van, hogy idekerültél, balek, itt az erő dominál. Most pedig add át, amid van!- a fickó rendkívül magabiztosnak tűnt, akárcsak egy patkány a szemétdombon… hihihihühü… egyet egyszer megetettem az egyik engedetlen lánykával, mert nem teljesített jól... nem is járt rosszul, töltött husi, tápláló, attól lettek szép nagyok a mellei, és ennek köszönhette a napi három ügyfelet is… kár, hogy pont akkor lábatlankodott körülöttem, amikor éppen rossz hangulatban voltam, különben nem öltem volna meg.
- Nektek van pechetek, hogy találkoztunk, hihihihühü- egy gyors mozdulattal a fickó szemébe szórtam a homokot, és kirántottam a hüvelyéből a kardját. Rossz egyensúly, de a penge legalább éles volt, könnyedén lenyestem a fejét. Úgy tűnik, még itt is meg lehet halni… meghalni halottként… vicces. - Mostantól barátok vagyunk, amíg nem tesztek olyat, ami miatt megsértődnék, világoks? - a három férfi összenézett, és természetesen azonnal bólintottak. Gyáva kis férgek, akiket lecserélek, ha találtam jobbat…
*
Vajon mióta lehetek itt? Tíz éve? Száz éve? Vagy még több? Nem öregszem, aminek persze örülök, csinos maradtam, és továbbra is hasonlóan jól vívok. Még egy viszonylag praktikus, új kampókezet is beszereztem magamnak, amit fel is avattam, felépítettem egy majdnem a régi fényéhez hasonlítható alvilági birodalmat. De egyre unalmasabb itt élni, és rabolni, ráadásul bármennyit harcoltam, senki nem nyújtott olyan kihívást, mint Yukio. Érdemes lenne megkeresni? Biztosan meghalt már, állítólag a jelenlegi fegyverek már egész városokat törölnek el… mennyi idő telhetett el?
- Yozora-sama, elnézést!- egy szem szőlőt tettem a számba, és rágtam össze. A lédús gyümölcs vörös levéből pár csepp kifolyt a számon. Hihihihühü… akárcsak a vér. Ezután pillantottam csak a trónom előtt térdelő férfira.
- Mit szeretnél, drága alattvalóm? Remélem tényleg annyira fontos, hogy be kellett miatta törnöd hozzám, amikor éppen pihenek- hátradőltem a széken, és keresztbetettem a lábam. Halkan kuncogtam, ahogyan a férfi arcára néztem, ami rettegést tükrözött. Egy újabb szem szőlőért nyúltam, mostanában rohadtul éhes vagyok, de szerencsére nem kezdtem elpuhulni. Gyakran harcolok, és próbálok edzeni is, bár úgy tűnik, egy karral megvannak a korlátaim. Sebaj, így is legyőzök itt bárkit.
- Ahogyan kérted, Yozora-sama, tudattuk ezzel a körzettel, hogy mostantól a Takasasaiak uralkodnak itt. Majdnem mindenki be is hódolt, de amikor ketten odamentünk, hogy elvegyek egy fiútól a halat, ránk támadt valaki. Alig egy kilométerre lehetnek, kint a tisztáson?- összehúztam a szemem, mert úgy tűnik, megint cserélni kell két emberem.
- Ki volt az?
- Nem tudom, Yozora-sama, de nagyon erős volt. Az egyik szemét kötés takarta, kard volt nála. Szerintem szamuráj lehetett- elmosolyodtam, miközben felálltam. Csak egy kard volt nálam, a gyűjteményem többi darabját általában nem hordtam. Nem hogy eltörni nem tudják ezeket, még védekeznem sem kell. Hiányzol, Yukio-nii-chan, senki nem tud már olyan kihívást jelenteni, mint te. ”-.-”
- Érdekesnek hangzik. Hívd a fiúkat!- meg sem várva az embereimet, indultam futva a mező felé. Szökdécseltem a gyönyörű, napos időben. Sárga a Nap fénye, zöld a fű, kék az ég, fehérek a virágok, de én a vörös szín látványának örültem előre. Végre valaki, aki tovább fog tartani pár másodpercnél.
Megláttam a párost a távolban, és velük az egyik szolgám, az egyiküknél tényleg kard volt, azon csillant a nap fénye, de meglepő módon nem szennyezte vér. Az ott maradt emberem, az az ostoba Neimaru hiába csapkodott, a férfi csak szórakozott vele. Milyen lenyűgöző! Úgy harcol, hogy megóvja magát, és az ellenfelét is! A martalóc kardja kirepült a kezéből, ő pedig nyüszítve mászott el a félszeműtől, négykézláb.
- Yozora-sama, vigyázzon, nagyon erős…- egy könnyed mozdulattal húztam elő a kardom, és vágtam át a férfi mellkasát, aki holtan esett össze. Egy vidámat kacagtam, miközben végigmértem a párost: egy fiatalabb fiú, aki ártalmatlanabbnak tűnt, bár egy kard volt nála, az egyik emberemé, valószínű csak alapszintű ismeretei vannak, és egy félszemű, karddal felszerelt férfi. Nem rettegett tőlem, nem volt kétségbeesve. Kicsit talán hasonlított is Yukio-nii-chanra, de nem ő az, neki nincs olyan babapofikája, mint a kisöcsémnek volt.
Hátrapillantottam, és nyugtáztam, négyen velem vannak. Pont jók, hogy leteszteljék, mit tud.
- Öljétek meg őket!- a kardom hegyével egykedvűen böktem feléjük, és megpörgettem azt magam körül, miközben az embereim szétváltak, és körülvették őket. A vállamra támasztottam a fegyvert, miközben rájuk rontottak. Azt hittem, vége lesz, gyorsan, és könnyen levágják ezt a két embert, de ehelyett úgy tűnt, előnyben vannak: tartották magukat, a félszemű fél perc alatt levágott közülük kettőt. Lenyűgöző! Nem várhattam tovább.
Rárontottam a férfira, és vidám nevetésben törtem ki, amikor végre valahára olyasmivel érintkezett a pengém, amit nem vágott át. Két gyors támadást indítottam ellene, azonban mindkettőt kivédte, és olyasmit tett, amit már évtizedek óta senki, visszatámadott, és ezzel védekezésre kényszerített.
- Csodálatos! Te tényleg jó vagy! - a következő támadásomat is hárította, a kardom, ami már nem volt a legjobb állapotban, régi volt, darabokra törött szét. A következő vágást a kampómmal kényszerültem felfogni, de a bal karom maradványai sajnos elgyengültek, egyre közelebb került a kard az arcomhoz. LENYŰGÖZŐ! Valaki, aki meg tud ölni, pedig ez eddig csak Yukio-nii-channak sikerült, még Omatsu-sama és apa sem voltak képesek legyőzni!
- Adjatok egy kardot, ez csodálatos, még akarom!  - az egyik emberem lehajolt, és felvette a földről az egyik halott kardját, amit odadobott, de amíg nem figyelt, a kölyök lenyakazta. Kettő-kettő… Ha lenne rá időm, megölném a saját társamat is, úgy még viccesebb lenne, ha mindketten velem törődnének.
Hátralöktem a férfit a kardom segítségével, és rárontottam. Tartotta a lépést, de elcsúszott egy vérfolton, és a földre zuhant, úgyhogy a harc véget ért. Felemeltem a kardot, hogy befejezzem ezt a rendkívül szórakoztató összecsapást, de az újfent pengébe ütközött: a fiatalabb szamuráj az utolsó pillanatban védte meg az erősebbet. Milyen mulatságos, végül mégis egyedül maradtam!
- Gyere, Subeta! /Note: magyarul prostituált/- nem volt jobb egy alapszintű vívónál, de az alapmozdulatokkal szépen hárította a támadásaimat, ráadás rávett, hogy háttal álljak, és eltávolodjak a fekvő embertől. Annyira mégsem rossz, de sikerült közel kerülni, és belevágni a kampót a csuklójába, amitől földre ejtette a kardot. - Jaj de kár, bibis lett? Akkor itt a vége!- az utolsó pillanatban hallottam meg magam mögül a lépéseket, úgyhogy táncolni támadt kedvem.
Őrült keringőbe kezdtem a kölyökkel, de csak fél fordulatot tehettünk meg, az engem gyilkolni készülő kard pedig mélyen a fiatal halas gyerek hátába vájt. Milyen aranyos, őt sem érdeklik az olyan ostobaságok, mint hogy útban van egy szövetséges, könnyedén átvág mindent. Tetszett a fickó, úgy döntöttem, nem ölöm meg, pedig látszólag védtelen, úgy döntöttem, később felkeresem, hogy csatlakozzon hozzám.
- Ez jó buli volt, ha meg akarod ismételni, keress meg! Sayonara!- elnevettem magam, miközben vidáman rohantam el, keresztül a mezőn, vissza a városba.
*
- Remélem, ez a hely, nem lesz unalmas, mert megöllek, halálszamurájlány - a szokásos vidám vigyorral az arcomon sétáltam a fekete ruhás nő mögött, aki alig két órája egymás után darabokra törte hat kardomat is, amikor rá támadtam. Vagy tényleg ennyire jó, vagy egyszerűen csak jobb kardja van, mindenesetre úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, mert tényleg szórakoztató volt vele harcolni, és ha igaz, amit mond, harcolhatunk újra.
- Mondtam már, nem igaz, hogy nem bírod megjegyezni: shi-ni-ga-mi! Halálisten! Nem vagyok szamuráj, soha nem is voltam az, az én időmben már nem voltak szamurájok. Történetesen jó harcos voltam életemben is, de teljesen nulláról is jó kiképzést nyújtanak az Akadémián. Neked nem lesz nehéz dolgod, egész jó vagy. Utána fenntarthatod a lelkek közötti egyensúlyt, és harcolnod kell a lélekevő szörnyek, a hollowok ellen- hevesen bólogattam, miközben a nő visszanézett rám, és szélesen mosolyogtam rá. Megemeltem a karom, hogy kisimítsak egy hajtincset a hajamból. Ezúttal viszont nem volt veszélyben a testi épségem, a nő a kampómat is széttörte, úgyhogy visszaengedtem a csonkot, és inkább kifújtam az arcomból a hajat.
- És mindenki annyira jól harcol itt, mint te?
- Én a tizenegyedik osztag tagja vagyok, ami a legerősebb osztag, a harcosok osztaga, a többiekkel nem az a baj, hogy nem tudnak, hanem nem szeretnek harcolni.
- Értem. És mi kell ahhoz, hogy tizenegyes legyek?
- Légy erős!
*
Megpörgettem a kezemben tartott Asauchit, majd teljes erőből lesújtottam vele, de újra megakadt az ellenfél rendkívül furcsa, vörösen izzó lándzsa-kardján. Már legalább harmincadszor harcolok a vörös démonnal, aki eddig minden alkalommal legyőzött, és amikor megölne, kiszakadok a meditációmból.
Mások összetörnének, ha látnák, a reiatsujukból táplált Asauchi egy démonra hasonlít, de én nem érzem úgy, hogy ez a gonosz lenne. A démonok erősek, megszerzik, amit akarnak, uralkodnak- mi a rossz ebben? Kár, hogy nem hajlandó szólni hozzám, ő biztosan megértene. Látom a szemében, ő is imád harcolni, és elvágni dolgokat.
A 12. osztag által készített acélkarral, amivel ugyan nem érzek, de tudok fogni és emiatt valamennyire harcolni is, előhúzom az oldalamról a Zanpakuto másik felét is. Régen szerettem két karddal harcolni, de ezzel a karral sajnos kevésbé vagyok jó, mint a sajátommal voltam, úgyhogy többet vívok egy karddal. Ellene viszont, ahogy tapasztaltam, hasznosabb mindkettőt használni, valószínű mert a két kardba hasonló mennyiségben áramlott a reiatsum, vagy legalábbis valami ilyen javaslatot kaptam a tanártól. Még jó, hogy megszereztem tavaly azt a zanjutsu osztályelső cuccot, és kaptam grátiszba ezt a kart, különben problémás lenne mindkettőt használni. Hihihihühü… Foggal fognám a fogantyúját.
Elrugaszkodom az egyik kőről, és a hold előterében összecsapok a vörös arcú démonnal, aki rendkívül gyors, mindent kivéd, nekem pedig kezdenek furcsán viselkedni a kardjaim, néha nehézzé, néha könnyűvé válnak. Úgy tűnik, mintha a repülő sziklák taszítanák maguktól a fegyvereimet, de ez mindig csak a harcunk későbbi részében jelentkezik. Mit nem vettem észre? Jaj, olyan ostobaság gondolkodni harc közben. De meg kell próbálnom, ha egyszer még szeretnék harcolni valakivel… jó ég, mióta itt vagyok, még csak meg sem sebesítettem senkit!  Ez majdnem olyan hosszú idő vér nélkül, mint a gyerekkorom volt, ez borzalmas… hihihihühü… remélem, gyorsan véget ér ez a szörnyűség. De most legalább harcolhatok.
Egy kurjantással elrúgom magam a démon felé, és mindkét kardommal lesújtok rá, de a kétágú fegyverével könnyen védi, amikor pedig visszaüt, hátrataszít, pedig nem lehetne erősebb, most figyeltem, egy szikla sincs a közelemben, ami taszítaná a fegyvereimet. Aztán rájövök: a három hold legnagyobbika pont mögötte van, úgy tűnik, az is taszítja a fegyvereimet. Ezt csak most vettem észre, de hát jobb későn, mint soha.
Shunpoval megtámadom, reiatsut gyűjtve a talpam alá, de a célom, hogy közé, és a hold közé kerüljek. Úgy tűnik, valahogy sikerült is, valószínű arra számított, hogy most is csak simán megtámadom őt.
Visszafordulok, és a hold lökése segítségével, teljes erőből sújtok le mindkét karddal. Jaj, ez fantasztikus, ilyen erőset még sosem ütöttem. A vörös csávó elszáll jó messzire, de kivédte ezt is, hogy rohadna meg. De legalább szórakozhatnánk tovább… viszont a kard eltűnik a kezéből.
- Győztél, Urufu Yozora…
- Ne szólíts ezen néven! Yozora vagyok Takasasa tartományból! Nem vagyok Urufu!- kedvem támadt vágni, aprítani, megölni mindenkit, aki a közelben van, elpusztítani őt, aki évszázadok után ki merte mondani ezt az átkozott nevet. Gyűlölöm, gyűlölöm az Urufukat, akik elárultak engem, feláldoztak.
- Rendben, Yozora, szóval legyőztél, a nevem Naganoruzan, ha kéred, megbélyegzem az ellenségeidet. Mint tudod, én, a zanakutod belőled születtem, de nagyon hosszú még az út, sokáig fog tartani, mire tökéletesre emeljük a kapcsolatunkat. Ahhoz, hogy használni tudj, meg kell tanulnod harc közben gondolkodni. A képességem szinte mindenki ellen működik, de ismerned kell a korlátait, és a működését. Ha felébredtél, fogj papírt és ecsetet, és jegyezd le a képleteket pontos számításokkal, amiket elmondok, aztán magold be őket, szóról szóra!
- Most szopatsz csak, ugye?
*
A két vörösen izzó penge keresztezésével védtem a hatalmas csatabárd csapását, és felkacagtam, mert bár jelentősen könnyítettem már rajta, az osztagtársam, a nő, aki idekísért, erre a gyönyörű helyre, még mindig rendkívül erősen támadott. Tényleg méltó rá, hogy Kenpachi-samát szolgálja. Akárcsak én.
Hátralöktem, és többször is megvágtam a bárd pengéjét, ha jól számolom, most már súlytalan. Kellemetlen. A következő támadás elől elhajoltam, és gyors egymásutánban ismét számos támadást mértem a súlyos fegyverre, a nő pedig felnyögött, ahogyan az a levegőbe emelkedett, erősen szorította bár, de a talpa megemelkedett a földtől. Győztem.
Felemeltem a kardjaimat, hogy oldalról támadást mérjek a nő lapockáira, de tervben volt, hogy megállítom a kardokat- nem öljük meg az ellenfelet, hogy újra harcolhassunk. Erre sajnos nem jöttem rá életemben sem, akkor még szórakozhattam volna Omatsuval. Meg aztán, Kaigara, elsőként Teru óta, elmondhatja magáról, hogy tényleg kedvelem, legalábbis jó vele harcolni.
A nő elengedte a zanpakutoját, ami elszállt felfelé, megragadta az ócska fémkart, és mivel már sokat harcoltunk, tudta, hol kell megüsse. Naganoruzan egyik pengéje a földre hullott, és amikor a nyakának szegeztem a pengét, a földről felfelé, az én mellkasomnak szegeződött a zanpakutom másik fele. Döntetlen.
- A gusztustalan kidou-képességedhez képest egész jó vagy- a nő odadobta nekem a zanpakutom másik felét, én pedig visszazártam a shikaiom. Furcsa, hogy tőle ezt még dicséretnek is veszem, másnak pedig tőrt nyomnék jóval kevesebbért is a bordái közé. Persze, ő rokonlélek, olyan jól megértjük egymást. Profi yakuzás ninja, vagy mi volt életében, nem csoda, ha tudja, csak az számít, ami a tied, amit akarsz, amit szeretsz, a kötelesség csak ezt szolgálja.
- Te pedig az egyetlen nő vagy az ismerőseim közül, akinek nem csak a külseje értékes. Bár jól fizetnének érted. - a tekintetem feljebb vándorolt, a nő arcával egy magasságba. Ekkor megláttam egy ismerős arcot a háttérben: nem felejtem el, rendkívül vicces szórakozás volt, és hozzám hasonlóan, ő is hajlandó átvágni a társait, hogy célba találjon. Szerencse, hogy életben hagytam, még harcolhatunk a jövőben, ahogy látom, ő is a legerősebb osztagba nyert felvételt.
- Ki az a férfi, Kaigara?- vidáman megforgattam a kardjaimat, és körbefordultam, mintha több ellenfelet kéne levágni magam körül. - Az a hiányzó szemű ott?
- Ő ott Urufu Yashuhiro, szintén Kenpachi-sama osztagából- a mosoly eltűnt az arcomról, ahogy meghallottam a gyűlölt nevet. Az átkozott féreg is az Urufuk közül való? Hiba volt megkegyelmezni neki. Akármilyen vicces volt, és akármennyire kerülnek mindig vissza másik dimenzióba, annyiszor kell levágni őket, ahányszor csak lehet. - Mi a baj, Yozora?
- Álljunk arrébb! - visszatoltam a kardjaim a hüvelyükbe, majd karba tett kézzel sétáltam be az egyik épület teteje alá, Kaigara pedig követett, de sajnos figyelmeztette a minket nézőket, hogy vigyázzanak. Hatalmas robaj rázta meg az utcát, kövek repkedtek mindenfelé, és hatalmas porfelhő kavarodott ott, ahol két perce harcoltunk. - Visszatért a zanpakutod, jöhet a következő menet.
Szeret/nem szeret:
+A vér italát
+A félelem rózsáját
+A harc festményét
+A sikolyok szinfóniáját
+A csattogó pengék tételét
-Az Urufu klán tagjait
-A szamurájokat
-Azokat, akik becsületről és igazságról papolnak
-Akik tönkreteszik a szórakozását
-Akik irányítani akarják
|
|
