Jelszó: uiiaa oua
~ Adatlap

Név: Rukishikaja Noruta
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1930.05.11.
Kor:82

• Emberként: 27
  
• Lélekként: 55

~ Előtörténet
Emlékszem, halálom napján hazafele indultam. Kezeimhez vér tapadt az enyémmel társulva. Zivataros hét volt akkoriban, de az a nap mintha borúsabb lett volna a többinél. Mintha sötétebb lett volna, vagy csak a fény gyúlt ki a szememből. Szúrt sérüléseket kaptam. Kettőt a bordám közé és jó néhányat a mellkasomba. A támadás előtt kocsmába voltam és lehet túl nagy lehetett a pofám, de való igaz az egészet én provokáltam ki. Dulakodás közben, ők ketten voltak, egy idő után megunták a szórakozást és kést rántottak elő. Innen kitalálható a sztori, megszúrtak. Ám a vér csak jobban fölizgatott, és jómagam is mélyebbre hajoltam a pengébe. Szúrós volt a fájdalom és perzselő, de ez adta az adrenalint. Kitekertem a nyakát, amíg meglepett volt majd elvettem a kését mielőtt leesett volna a földre. Egyelőre az volt a szerencsém, hogy nem igazán találtak belső szervet, de az elvérzés esélye így is magas mértéket ért el. Katonai képzettségemnek köszönhetően, pedig jobban bírtam a gyűrődést, mint más. Szánalmas lenne, ha én maradok alul. A másik hirtelen jött, gyorsan és kiszámíthatóan, de állapotomban nem védekezhettem. Mellkason szúrt többször is. A tompa éles fájdalom kopogtatott a mellkasomban, de amíg éltem és tehettem magammal vittem a két emberáldozatot a halálba: a másodikat fejbe szúrtam azzal a késsel. Éreztem, hogy közel a vég. Bele fogok halni sérüléseimbe. Ekkor döntöttem úgy, hogy hazafelé indulok. Hülye és ostoba döntés egy haldokló embertől, de utolsó perceiben mit tehet? Semmit. Míg hazafelé indultam az eső is eleredt. Magányosan és egyedül haladtam előre. Gondolataim saját magamra irányultak. Nem tudtam most mire számítsak a halál lábai előtt. Nem tudtam mi vár odaát. Próbáltam az életemre emlékezni, de nem sikerült, talán mert nem is volt életem. Csak egy emlékfoszlány rémlik fiatalabb koromból, mikor is egy szamuráj a csatában állva halt meg. Én is így akartam meghalni. A kívánságom teljesült is. Szó szerint hulla fáradtan, fél kilométerre a házam előtt beállt a hullamerevség. Szoborként álltam az esőben, holtan. Két fura alak várt engem. Hablatyoltak valami előző kettőről, de nem rájuk figyeltem. A fájdalmam elmúlt, könnyebbnek éreztem magam, és jobban is. Az erőm is visszanyertem. Ám nem tudtam, hogy valóban meghaltam e, vagy csak álmodom. Mire kérdezni akartam, hogy válaszokat kapjak, az egyik a homlokomhoz emelte a kardmarkolatát, és megbökött vele. Ekkor kerültem át az úgymond túlvilágra is.

A földön fekve tértem magamhoz egy erdőben. Nem volt körülöttem semmi egyéb, csak a fű, fák és bokrok. Idekerülésemnek pillanatai homályosak, szinte kivehetetlenek. Nem emlékeztem igazán semmire, csak hogy idekerültem. Az első napom a túlvilágon olyan volt, mintha turistaként mennék a vakvilágban. Egy kis falura akadtam pár óra gyaloglással. Teli volt emberekkel. A falu maga porfészekként nézett ki, habár láttam már rosszabbat is. Éhes voltam. Nem tudtam, hogy a holtak éheznek is. Egyre jobban kételkedtem a túlvilágon lévő halhatatlanságban. Egy kovácsnál szálltam meg. Kaptam ételt, habár nem mondhatnám, hogy kielégítő volt és kaptam, ami a legfontosabb, magyarázatot is. Felvilágosítottak az itteni „élet”-ről. Legalább már nem éreztem tudatlan birkának magam a halálommal kapcsolatban. Éjszakára elszállásolt. Habár egész éjjel nem aludtam. Egy alkalomra vágytam, hogy ellophassam az egyik katanát. Az utam itt nem érhetett véget, tovább akartam menni és felfedezni. Amikor már úgy gondoltam alszik, elvettem egy katanát és elindultam. Az úton csak is a karddal voltam elfoglalva. Erős kötéseket éreztem iránta. Olyan volt, mintha megszólított volna. Akartam a kardot, jobban, mint amikor elloptam, de ez már csak is az enyém. A második napon, gyakoroltam. Fát, bokrot, kaszaboltam. Kipróbáltam hogyan áll kezemben a kard és tetszett a látvány. A fák és bokrok helyére embereket képzeltem, főleg azt a kettőt, akik idejuttattak.

Több éve már annak, hogy idekerültem. Elteltek hónapok, évek, akár meglehet tíz vagy húsz év is. Csak bolyongtam a világban, miközben jómagam nem változtam egy cseppet sem. Azonban a kardom lassan más alakot vett föl. Nem értettem a változás okait, de csak egyre erősebb kötődést éreztem iránta. Mostanra elérte végső formáját, hisz egy jó ideje nem alakult semmit. A kinézete is jobban tetszett, mint amikor hozzám került. Még mindig kerestem az utamat. Még mindig megválaszolatlan kérdéseim voltak és ezek csak is magamhoz voltak köthetők. Nem vágytam család, barát vagy emberek után. Habár számtalanszor találkoztam emberekkel és számtalanszor is találkoztam velük, egyetlen dolog, ami boldoggá tett, azaz ellenük vívott harcaim voltak. Voltak erős és gyenge ellenfeleim, voltak, akik túlélték az ellenem való találkozást. Csak szerencsétlenek, akik nem tudják kivel akadtak össze. Lidércek ellen is harcoltam már. Szégyenletes folt az életemben. Túl erősek voltak számomra, ezért menekülnöm kellett. Szánalmas voltam! Én! Noruta! A harcos menekülésre kényszerült az életéért! Gyűlöltem magam azért, hogy kutyaként viselkedtem. Ám egy nap, amikor már megelégeltem a menekülést, megálltam és szembenéztem félelmeimmel. A harcunk sokáig tartott. Több sebből véreztem és ő is kapott egy keveset, de ő állt nyerésre és ezt a bestia is tudta. Elöntött a harag, már azon voltam, hogy mindent hátrahagyok, de megkeserítem az életét. Egy hosszú ordítással törtem át saját korlátaim. Felszabadultabbnak éreztem magam és egyre dühösebbnek. Ekkor történt egy váratlan fordulat. A port valami belőlem áramló energia verte föl és a testemet is egy sárga aura vonta körbe. Meglepett voltam, erősebbnek éreztem magam, sokkal erősebbnek, mint voltam. Az utolsó csapásra készültem. Erősen két kézre markolva katanám markolatát egy nekirohanással mélyen a lidérc fejébe mélyesztettem a kardom pengéjét. Legyőztem a lidércet és kimerültségemben összeestem és elájultam.

Egy kunyhóban ébredtem föl. Sebeimen és a testem nagy részét kötések borították. Egy nő ápolta a sérüléseim, mondhatni csinos nő. A neve Kaname volt. A harcom a falu közelében lévő erdőben zajlott. Hallották a csatát és megkeresték a csata helyét. Ám az erdőben csak is engem találtak össze esve. Mázlim volt, hogy megtaláltak, de itt sem maradhattam sokat. Beszéltek valami halálistenekről. A feladatukról és megtetszett, de nem az önzetlen segítségük, hanem az, hogy lidércek ellen küzdhetnek és belőlük van annyi, mint égen a csillag. Beléptem az akadémiára. Az évek során a kiképzéstől erősebb lettem, de a kidouban nem leltem örömöm, ámbár a katanával való bánásmódom kiegyenlítette az erőviszonyaimat. A kardom nevét is megtanultam, de borzalmas volt a folyamat, mert amíg nem tudtam a nevét bőrömön tapasztalhattam képességeit. Mostanra végeztem az akadémiával, és az osztagomba való beosztásra várok.


~ Kinézet

körülbelül 190 cm magas. Középhosszú hátra simult tüskés fekete haj. Szeme színe sötét barna. Bal szemén egy apró rosszul összeforrt seb. Ruhája a shinigamikra jellemző fekete egyenruha és kiegészítőnek a kapitányokhoz hasonló haori, ami teljesen fekete és nem tartalmazza az osztagának számát. Ezt azért viseli, hogy kitűnjön és jelezze, szándékát a legnagyobbak közé akar tartozni. Ennek ujjai vállig le vannak tépve. Nem túl izmos, inkább szálkás karakter.

~ Jellem
Keresi a harcot, vagy az keresi őt. Ez az ördögi kör jellemzi. Nem akar függeni mástól, inkább csak magára számítana a harcban. Élvezi, ha erős ellenfelek ellen küzdhet, még akkor is, ha ők vannak erő fölényben, vagy ha többen vannak, mint egy. Nem számít, hogy kicsoda vagy, hogy honnan jött, csak küzdhessen. Büszke személyisége van, néha túl büszke és fejjel megy a falnak. Felsőbbrendűnek tartja magát másoknál. Nem szereti, ha ellent mondanak neki, sőt egyenesen dühíti. Minden egyes csata után erősebbé válik, hisz ebben rejlik az ő ereje. Az érdekes és kemény harcokban belead mindent, ami tőle telik, feszegeti a saját határait, de ha vesztésre áll dühöngővé válik. Elveszíti az önkontrollját maga felett és már semmi nem számít neki. Békés körülmények között hideg fejjel gondolkodik és elviselhető arrogáns stílusa. Ki nem állhatja a kidou-t. Nem veti meg a jó alkoholt, és bírja is, de ha részeg kicsit bátrabban áll a dolgokhoz és kötekedősebb.


~ Zanpakuto/képesség

Kinézete: Egy normál katanától hosszabb és megviseltebb kard, ami mondhatni masszív. Keresztvasa egy koponya, ami kisebb, mint egy átlagember feje, mondhatni majdnem, mint egy újszülött csecsemőé. A kard teljes markolata fáslizott, és a végénél lógnak is. Nincs átalakulása, shikaiban is így néz ki.

Neve: Lidércnyomás /Akumu
Képessége:
1: Az első képessége egyszerű erőnövelés, ezzel együtt nagyobb állóképesség és a reflexeinek a gyorsasága is.
2.:Zekkyou: Ha a shikait a földbe szúrja, a kardból irdatlanul hatalmas üvöltés tör elő, ami csak a gazdájára nincs hatással. Ez a kard sikolya. Ha az ellenfél elég közel akár dobhártyaszaggató élményeket kaphat, ami a harcban elég zavarótényező. Kivédése, ha elég messze van a támadástól, vagy sikeresen süketté válik egy füldugószerűséggel. Normál füldugó szóba sem jöhet.
Hívószava: Ajabumu! Akumu!

A benne lakozó lélek: egy vörös hajú lány, akinek a fél arca megégett, bár így is szépnek mondható. Noruta romlott lelkivilágának egyik barlangjában tartózkodik a koponyatrónon ücsörögve egy vértó közepén.


~ Szeret-nem szeret

Szeret: harcolni, a nőket, az alkoholt, a versenyeket és olvasni
Utál:Veszteni, lidérceket, az unalmat, a cuki dolgokat, az erősebbeket (irigylés szinten)

~ Felszerelés(ek)

Nos javítottam, és mivel valami oknál fogva az előtörténetem java része elveszett valahova emlékezetből és a régi adatokból kellett újra előállítanom. Remélem most már megfelel. Ha nem, ne kíméljetek.

rendben a japán meglesz és mint írtam a katana amit loptam átalakult