Nem is volt kétséges, hogy támadásunk ezúttal nem csupán célba talál, de tökéletes fedezéknek mutatkozott számomra, amíg elértem a lényt. Nem hiába, azért mégis csak a Juubantai tagjai volnánk, nem is elégedtünk volna meg kevesebbel, mint hogy harcképtelenné tegyük a hatalmas mumsufajzatot! Tulajdonképpen nem is szabadott volna ennyi ideig elbíbelődnünk a dologgal, de nyilvánvalóan még nem találkozott más ekkora kutyával, és így nem volt teljesen tiszta számukra, mit is kellene tenni. Ezt mutatta az is, hogy Raimaru~san nem is kicsit eltévesztette az irányt. O_O Hatalmasra tágult szemekkel voltam kénytelen a szőke férfi felé pislogni, aki valami lehetetlen helyen hadonászott a kardjával, nem csoda, hogy az óriás mumusrémnek ez nem tetszett. :/ Azonban kisebb döbbenetemben sem állhattam meg, hiszen túl közel voltam abban a pillanatban a lény szájához, de így is sikerült még kiviteleznem a vágásokat, és ezzel legalább egy fejet hatástalanítanom, amikor Fukuyama~san érkezett. Még néhány pillanatig ott tartózkodtam a bestia fején, de csak azért, mert fogalmam sem volt, vajon milyen hatása lenne annak, ha áthaladnék a szirmokon, így inkább megvártam, amíg helyem maradt elférni mellettük. Jobb félni, mint megijedni alapon… Végülis maga a szörnyűséges mumusöleb sem bírta a gyűrődést, és több sebből vérezve dőlt el szép lassan. Valahogy emlékeztetett a kép arra a másik, bár annak nem sav csöpögött a sebeiből, hanem sárga trutyi, de egyik alá sem álltam volna szívesen, így még szerencsére a dőlés előtt érkeztem Katsuo Masaru~san mellé.
Csillogó szemekkel figyeltem a növények kihajtását, hiába ezek ellen egyetlen mumusnak sem lehet esélye! ˘^˘ Amint hazaérek, biztosan elmesélem majd Shiroichi~taichounak, hogy micsoda csodákat láttam, és hogy minden bizonnyal Hayate testvérei legyőzték a leghatalmasabb mumust, amit valaha láttam. Mert legutóbb ő hozott mumusűzőnövényt az osztagba, így a most alkalmazottak sem lehetnek mások, mint annak valamilyen rokonai! *w* Nem is csoda, hogy úgy szerettem a virágokat és növényeket, annak ellenére, hogy a KaMa Gáncsikusz nem volt éppen egy kedves fajta, de azért most mégis ezeknek a lágy- és fás szárú szépségeknek köszöntük az életünket! Vagy valami ilyesmi.
Persze a hatalmas csarnok nem viselte túl jól, hogy az igencsak monumentális méretekkel rendelkező szörny egyszerűen összeesett. Éreztem a talpam alatt a föld remegését, ahogy a súlyos test végig terült a padlón, tehetetlenül zuhanva az egyik oszlopra, ami egyszerűen elhajlott. Ha nem lett volna teljesen felesleges, megjegyeztem volna, hogy ez a mozzanat bizonyítja, hogy ideje lenne leadnia néhány kilót, de bizonyosan süket fülekre találtak volna jó tanácsaim. Pedig Suzzucchannal való terhesség után rengeteg módszert tanultam, amivel visszanyertem teljes mértékben az eredeti alakomat, ami nem is volt rossz teljesítmény! Nem volt időm tovább gondolkozni, hacsak nem kívántam volna a törmelékek alatt tengődni hátra lévő életemben, és bizony nem kívántam, elvégre este vacsorát kellene főznöm. Egy gyors shunpoval vetültem a többiek után, nehogy matricává minősítsenek át a nagyobb törmelék darabok, leporoltam magamról az útközben összeszedett vakolat porát, így nem igazán figyeltem, hová is kerültünk. Csak akkor pislantottam fel, amikor Katsuo Masaru~sant éreztem meg, aki szorosan belém kapaszkodott, s mintha nyugtalanságot véltem volna felfedezni hangjában. Kedvesen rámosolyogtam, hogy jelezzem, nincs semmi baj, mert a szörnyet már legyőztük, és közben meglapogattam a feje búbját.
- Biztos vagyok benne, hogy ez nem valamiféle Predátor búvóhelye, hiszen ilyen lényről még sosem hallottam Seireiteiben. Valószínűleg csak a mumusok fészkét fedeztük fel, de majd Keisuke~sama legeredményesebb módszereivel mind egy szálig elűzzük őket! *o* - Mondtam lelkesen.
Ezután persze még inkább letaglóztak a körülöttünk felfedezett lények, amik annyira emlékeztettek az emberekre, de egyáltalán nem voltak azok. Aztán rájöttem az egyértelmű megoldásra, ezek bizonyosan élethű jelmezek a mumusok számára! Igen, így lehet! Nem másra készítették, minthogy felhúzva ezeket átverjenek minket, embernek tűnjenek, és mikor már megbízunk bennük, mindenféle gonoszságot műveljenek. Micsoda egy aljas húzás… bár el kellett ismernem, én biztosan bedőltem volna, mert egy ember alakú mumust sem láttam ezidáig, de mostantól kétszer jobban fogok figyelni, az biztos! >w<
Aztán megkönnyebbülten hallottam meg Kazuma~san hangját, és ifjú osztagtársammal szinte repültem felé, nem is láttam, mikor kóborolt el ennyire. De a lényeg az, hogy jól van, szóval most nem fogom számon kérni, hogy milyen dolog, csak úgy otthagyni engem, egyedül! T^T A férfiak mind körülötte magasodva olvasgatták a lapot, és bár nem voltam éppen alacsony, felettük mégis képtelen voltam átlátni, így Katsuo Masaru~san vállába kapaszkodva kicsit feljebb toltam magam, hogy néhány szót fel is fogjak belőle. Mondjuk ettől sem lettem sokkalta okosabb, hiszen tipikus Juuniibantais szakszöveg volt, egyáltalán nem kedves, vagy éppen olvasmányos, csak tudósos, de én olyat sosem szerettem olvasni, mert elálmosítja az embert. De úgy tűnt, még a tizenkettedig osztag minden tisztje sem volt erre felkészülve, hiszen szegény Kazuma~san is rosszul lett! Együttérzően simogattam meg a hátát, próbálva tartani benne a lelket, és csak reméltem, hogy hányni nem fog. Hallottam, ahogy bekapcsoltak a gépek, de abban a pillanatban jobban foglalkoztatott szegény Kazuma~san, akinek még csak egy kis keserű kanalast sem tudtam adni, mert nem volt éppen nálam. Aztán hallottam, hogy minden bizonnyal az állbohóc Remaerd~san felkacag, ami nem szép dolog, hiszen bárki lehet rosszul, efféle helyzetben, és illetlenség ilyenkor kárörvendeni. Ha majd előjön, jól meg is mondom neki, hogy ezt nem szabad, és inkább keressen neki egy vödröt, mert ilyen helyzetben ezt kell tenni! Közben körbepislogtam, hogy felfedezem-e valahol a nevetgélős, nembohócbohócot, mert ő bizonyára tudott volna adni egy kis B6 vitamint Kazuma~san számára, elvégre ő volt itt otthon.

Miután megveregettem szegény Kazuma-san meg is sajnáltam. Lehetséges, hogy nem kellett volna, de semmi más nem jutott akkor és ott az eszembe amivel segíthettem volna rajta... Azonban láttam rajta, hogy jobban van és ezt az én beavatkozásomnak tudtam be, még akkor is ha nem én voltam az, aki segített rajta. A kacagás idegesítő volt. Visszhangzott az egész istenverte laborban és nem tudtam, hogy honnan jöhet pontosan mert akkor biztosan odaküldtem volna egy byakurait a biztonság kedvéért.
- Igaza van Nara Taichou... bocsánatot kell kérnem amiért így magára támadtam anélkül, hogy végig gondoltam volna a helyzetet. - mondtam a kilencedik őrosztag kapitányának, illetve Kazuma-sannak. Ezért is magamat emésztettem. Szegény védtelen emberre támadtam rá és tényleg nem gondoltam végig ezt az egészet... hamarabb járt a szám minthogy gondolkodtam volna... francba ez nem vall rám... meg hát annak idején én is a tizenkettesek tagja voltam és én se tudtam ilyesféle kísérletekről... szóval... hagyjuk...
Hallottam ahogyan Kazuma-san beszámol a módosított lelkekről és a betiltott gyártásukról. Az ok az volt, hogy embertelenek. Nos, ebben egyek kell értenem bár pontosan én magam sem tudom, hogy hogyan készültek azok a bizonyos modsoulok, illetve azt se tudtam, hogy is nézhetnek ki... Ilyenkor döbbenek rá, hogy milyen hiányos a tudásom... ha hazaérek biztosan pótolni fogom a hiányosságaimat. Nem szeretem ha valamit nem tudok. Nem kell minden titkosított anyag... nekem elég ha tudom a kinézetük, illetve, hogy pontosan mit is tudnak. Abban biztos voltam, hogy nem gyengék ha azért lettek gyártva, hogy felvegyék a harcot a gonosszal...
A nevetés kezdett halkulni és átvette a helyét a porosodó gépek alapzaja. Nem gondoltam volna, hogy ezek még képesek a működésre. Meg kéne vizsgálni, hogy miféleképpen is vannak összerakva. Azonban erre most nem volt időm, ugyanis az emelvény megmozdult és ibolya színű burok jelent meg rajta. A csendet fúvókák hangja törte meg. Be kell vallanom megijedtem. Teljesen tanácstalan voltam. Éppen a burokhoz akartam indulni, hogy megvizsgáljam az érdekes jelenség okát amikor hatalmas lélekenergiát érzékeltem amik ólomsúlyként ereszkedtem a vállaimra. A rémület még jobban úrrá lett a testem felett. Térdre rogytam a végtagjaim remegni kezdtek, nehézkesen kaptam levegőt. A szemeim eközben a tartályokat pásztázták majd maikor már fájtak a látványtól inkább eltakartam Őket... ezt követően csörömpölés hallatszott. Kezdetekben azt hittem, hogy megint Kazuma-san alkotott valamit ezért kinyitottam a szemeimet, hogy megnézzem mi is történt valójában. A látvány ami fogadott nem volt hétköznapi. Remaerd állt velünk szemben tök pucéran, s valami érdekes folyadék folyt a testéről... Ami azonban egyből kicsapta a biztosítékot az előtte térdelő Kazuma-san akinek a torkához az a mocsok a saját fegyverét szorítottam.
- Te mocskos kis szemétláda! - ordítottam oda neki. A testem még nehézkesen mozgott az előbbi nagy lélekenergia kisugárzástól, a végtagjaim még mindig remegtek ezért nem tudtam megtámadni, hogy megpróbáljam Kazuma-sant kimenekíteni a karmai közül... Hallottam ahogyan megfenyeget minket... az izmaim megfeszültek az öklöm pedig kezdett fehéredni. ~Aljas kis szarrágó~ gondoltam. Azt mondta, hogy a lélekölőnk miatt sehol se lennénk. Ebben részben van csak igaza hiszen a lélekölők meg nélkülünk nem létezhetnének hiszen a lelkünk egy bizonyos része.
- Azonban a lélekölők se lennének sehol, ha mi nem lennénk... Szerintem Te is tudod nagyon jól, hogy a zanpaktouk a lelkünk egy bizonyos része! - mondtam remegő hangon. Egyre idegesebb voltam... láttam rajta, hogy egyre jobban kezd megkattanni. A következő mondatát a csapatunkat vezető kapitánynak intézte... a szemeim a kétszeresére nyíltak az államat pedig úgy kellett elkapnom, hogy ne koppanjon a padlón.
- A kapitány ismeri ezt az elmebeteg cirkuszi mutatványost?! - vontam kérdőre a kapitányt azonban még mielőtt bármit is tehettünk volna az eszement elvágta Kazuma-san torkát és felénk dobta.
- NEEEEE!!! - ordítottam majd a testért ugrottam, hogy elkapjam. Miután a kezeimben tudtam szerencsétlen párát két lehetőségem volt. Vagy hagyom meghalni vagy megmentjük... csak az volt a baj, hogy én nem ismertem semmiféle gyógyító kidout... Annyira el voltam foglalva haldokló társunkkal, hogy csak fél szemmel láttam ahogyan a gonosztevő testén megjelenik a ruha és elmenekül....
- Valaki tud gyógyítani?! - ordítottam a többieknek annak ellenére, hogy ott voltak tőlem egy karnyújtásnyira... Láttam ahogyan Kazuma- san felhasított torkából folyika vér, hallottam, hogy küzd az életéért, éreztem ahogyan a ruhámat átáztatja az Ő vére és én nem tudok rajta segíteni....
- Tartson ki! Rendbe fog jönni, gondoskodunk magáról csak ne adja fel! Ne merje becsukni a szemét... könyörgöm! - ordítottam le a halálán lévő shinigamit. Tudtam, hogy ez nem sokat jelent perpillanat, de ennél többet én nem nagyon tehettem.... Letéptem a ruhámból egy hosszú csíkot, hogy bekössem a sebét, talán az valamennyire segít rajta míg valaki normális ellátásban nem részesíti.
- Meg akarom ölni azt a mocskos kis tetűt! Nara taicho maga honnan ismeri? - morogtam magamban majd ismét feltettem egy kérdést a csapat vezetőjének. Közben pedig megpróbáltam tartani a lelket Kazuma-sanban.

A terem minden irányából jövő nevetés nem úgy tűnt, hogy nagyon abba akarna maradni és a gépezetek hangjával elegyedve egészen fülsértő hangok keletkeztek. Szerencsére azért abba maradt, Kazuma-san rosszulléte megszűnni látszott, aminek örültem, hiszen így meg tudta osztani velünk, amit tud. Jól gondoltam, hogy nem tudott az ebben a laborban zajlott eseményekről, mivel csak idegenvezetőként csatlakozott a csoporthoz és egyértelmű, hogy nem egy magas rangú tisztre bíznak ilyen feladatot.
- Semmit nem tudtam erről, épp ezt mondtam az előbb. Még én sem tudtam róla, tehát titkosították az információkat. És ilyen törvény nincs, hogy nem lehet a zanpakutoukat hadra fogni, mivel eddig nem volt rá példa, így nem volt okuk betiltani. Ezután viszont lehet, hogy be fogják tiltani, ha ez kiderül. Ki tudja. - válaszoltam a 6. osztagos tisztnek, bár úgy beszélt, mintha eddig nem is figyelt volna, mi miket mondunk. Bár eddig nem sok mindent mutatott fel a nagyszájúságán kívül. Nem szavakkal kell legyőzni az ellenséget, hanem tettekkel. A mondás is megerősít ebben, amelyik kutya ugat, az nem harap.
Egy idő után a nevetés elhalkulni látszott, majd végül a gépek zaja teljesen el is nyomott minden mást. Tudtam, hogy valami most történni fog és megérzésem nem is csalt. A karperec körül lila lélekenergia emelkedett fel, ami nem kis mennyiség volt. Próbáltam úgy állni, hogy a csapat elé kerüljek és elálljam a zúduló lélekenergia útját valamennyire, elvégre kapitányként jobban el tudom viselni náluk az ekkora nyomást.
A gépek is jobban sípolni kezdtek és a tartályok tartalma sűrű fortyogásba lendült. És ha ez még nem volt elég, még színes villogás is átjárta a termet, ami miatt el kellett takarnom a szememet, mert már a labor forogni kezdett körülöttem. Szerencsére nem sokáig kellett elviselni ezt az egészet, gyorsan végett lett az egésznek az egyik tartály kitörésével. Amint elvettem a kezem a szemem elől, megpillanthattam Remaerdot, aki Kazuma-sannal takarta el a testét, amin nem volt ruha.
~ Én ismerem őt? ~ egy kicsit meg voltam zavarodva a hallottak után, így nem tudtam megszólalni. Mozdulni se nagyon, és még ha tudtam is volna, nem engedhettem meg, hogy Kazuma-sannak bántódása essen. Mivel nem tehettem semmit, ezért elgondolkoztam, hogy honnan is ismerhetem Remaerdot. Összeszedtem, mit tudok róla a fejemben, majd erősen próbáltam visszaemlékezni és végül sikerült.
- Dreamer! - mondtam ki hangosan régi ismerősöm nevét, miután összeállt a kép. Égett lapok, zanpakutou, nem szereti a shinigamikat és végül az álneve Remaerd, ami a Dreamer visszafelé olvasva. Hogy eddig nem jöttem rá, milyen béna vagyok.
Hangomat már csak akkor tudtam kiengedni, amikor Dreamer eliszkolt és Kazuma-san nyakát elvágta. Fukuyama-san szerencsére elkapta a sérültet és valamilyen oknál fogva nagyon a szívére vette Kazuma-san megsérülését. Ennyire megszerette volna ezen rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk?
- Nyugodjon meg Fukuyama-san. Gyógyítás közben mindent elmondok. - próbáltam lecsillapítani a 3. osztagost, majd letérdeltem a sérült mellé és már aktiváltam is a gyógyító kidout a bal kezemen. A jobb kezemmel pedig lélekenergiámat bocsátottam a sebre, hogy lehűtsem és lelassítsam a vér folyását. Bár nem vagyok orvos, de úgy tudom, hogy a nyaki rész elég kényes hely, így nem tudom, hogy sikerül-e megmenteni Kazuma-sant.
- Szóval, az ellenfelünket Dreamernek hívják és egy zanpakutou lélek. Valaha egy kapitánynak a lélekölőkardja volt, de gondolom már meghalt, legalábbis legutóbb valami zombi monstrum formában volt. Egy küldetés folyamán találkoztam vele, amikor még a 6. osztag hadnagya voltam. Akkor éppen ártatlan halálisteneket tüntetett el a könyvével, amiben a birodalma volt. Anao is ott volt velem, majd említsétek meg neki, biztos emlékszik rá. - fordultam a két 10. osztagos felé egy kis megjegyzéssel, majd folytattam. - A saját birodalmában szinte korlátlan hatalma volt, így nem is tudtuk legyőzni, hanem feladta és kiengedett minket. Végül elégettem a könyvet és azt hittem, hogy azzal vége is van az egésznek, de ezek szerint nem. Kérdés? - fejeztem be a mondandómat, majd körülnéztem látok-e valahol kérdő tekinteteket. Még agyaltam egy kicsit nehogy kihagyjak valami fontosat, de hirtelen nem jutott eszembe semmi más.
- Szerintem most pihenjünk itt le egy kicsit, szedjük össze magunkat és újult erővel keressük meg. Ő is mondta, hogy találkozni fogunk, tehát ha itt maradunk egy kicsit, akkor is. Nem kell fejjel a falnak rohanni. - az utolsó mondatot elsősorban Fukuyama-sannak szántam, hiszen nagyon ingerülten viselkedik, mióta Kazuma-san megsérült. Korábbi tapasztalataimból egyértelmű, hogyha magához akar csalni, akkor mindenképpen megteszi azt.
A korábbi események viszont nem hagynak nyugodni, ami a tartállyal történt. Van egy olyan érzésem, hogy éppen most nyerte vissza erejét, lehet, hogy azzal a módszerrel, amit az imént olvasott fel Kazuma-san. A módosított lelkekhez hasonlóan hadra fogható zanpakutou lett. Az viszont még jobban érdekelne, hogy milyen képességei vannak itt. Egyáltalán Soul Societyben vagyunk vagy megint a saját világában. A dzsungel, meg az óriás kapu meg a többi miatt már nem vagyok biztos semmiben.