*Ez a nap is kaotikusan kezdődött. Nagyjából már hozzá is kezdhetnék szokni, hogy egy ideje kezdek szertelenné, válni. Valahogyan a bennem lévő munkatempó igen csak lekorlátozódott, s ennek okát még mindig nem tudtam megfejteni. Most is itt ülök az író asztalom előtt és az egyik statisztikai mappát nézem át, immáron ötödszörre. Néha elgondolkodok azon, hogy talán nem is volna érdemes belekezdenem, hanem rábízni ezeket a kapitányomra. Azonban, ha ő rá bíznám, akkor abból nem lenne semmi. Gondolhatnám őt egy megbízhatatlan alaknak, de ezen tartalom, még nem igazán fordult meg a fejemben. Neki az egészségével vannak gondjai. Egy normális shinigami nem alszik ennyit egy napban, s igen, gyakorta fusztrál, hogy az összes munkát nekem kell elvégeznem. Pláne, hogy főnemes is vagyok, tehát sokfelé kéne osztódnom ahhoz, hogy a feladataimat kellőképpen el tudjam látni. Nagyon sokáig ment is zökkenőmentesen, azonban pár napja kezd egyre lehetetlenebbé válni. Lassan be kellene látnom, hogy nem ártana néhány nap szabadságot kivennem. Sóhajtok egyet, s nagyjából ezzel párhuzamosan az iratokat végre sikerül rendesen összerendezni, hogy ezek után átnézésre adhassam a kapitányomnak. Nem vetem el annak a lehetőségét, hogy esetlegesen elrontottam benne valamit, ezért is bízok abban, hogy Nobu majd kijavítja ezeket. Hátra dőlök a székemben és a széljárta irodámat, kezdem el kémlelni. Noha, nem túl szép látvány lehet valakinek, hiszen csak egy átlagos iroda némileg felújítva, én még is megszerettem. Olyan ez, amikor haza mennél, jobban várod, mint hogy másnál legyél. A falak, a tárgyak s még a berendezéseknek is van egy fajta kellemes kisugárzása, amitől őket a magadénak tudhatod. Még az itt lappangó illat is másabb, mint máshol. Jobban megérzem a virágillatot, amelyet az erkélyen lévő ágyasnak köszönhetek. Ez az egész pedig teljesen elgondolkodtat valamelyest. Nem jut eszembe szó arról, hogy mit érdemes és mit nem csinálni, azonban a magánéletemet ebben az órában terítékre tudnám helyezni. Először is van bennem egy fajta büszkeség Anao-san felé, hiszen kapitánnyá választották meg, ami nem mindennapi dolog ugyebár. Aztán van bennem elkeseredettség is a Kagami birtokot illetően. Ryuuji-sama valóban nagyon beteg, s most, hogy hadnagy lettem sokkal kevesebbet tudok a közelében lenni. Egyáltalán nem szeretek a dolgaimról beszélni másoknak, azonban az úr betegsége igen csak mélyen érint. Gyakorta, ha rá pillantok, amikor este haza térek (ha haza térek) az jut eszembe, hogy az apám is betegeskedett egy időben. Aztán elmentem az Akadémiára és már csak annyit hallottam, hogy meghalt. Ryuuji-samat habár eleinte megvetettem mára ez már máshogyan van, hiszen Ritsu mellett ő maga is befogadott. Sőt, nagyon sok mindent köszönhetek az úrnak. Rengeteg dologra megtanított és felkészített arra is, hogy mit kéne tennem, miután meghal. S akkor ott van Ritsu is, akinek legalább annyival tartozom, hogy nem lát gyengének, ez a minimum. Hiszen a közelébe engedett annak ellenére, hogy akár meg is ölhettem volna, ha az lennék akinek eleinte hitt. Meg a városunk ostromán történtek is, azt hiszem Miyoko fukutaichouval folytatott harcot, soha nem fogom elfelejteni. Még mindig bennem él az a harc, amikor a saját húgom "ölt meg". Ez a sérelem azt hiszem csak idővel, gyógyulhat be. Azt hiszem bele estem a magam hibájába, hogy bár nem mutatom sokak sorát a szívemen hordom és elfelejtek önmagammal foglalkozni. Valahogy nekem az ilyesmik aligha mennek, már jó pár évtizede elfelejtettem milyen az, amikor cipő nélkül a hajnali harmatos fűben sétálsz és figyeled a lemenő holdat. Az ilyen apróságok olyannyira kimaradtak az eddigi életem jó részéből, hogy el ridegülté tettek. Azonban, még ha mondogatom magamnak, hogy ez így van jól, akkor is egy dologgal egyszerűen nem fog menni nem foglalkozni egy kicsit sem. Ez pedig Keisuke és Slarin testvéri kapcsolata. Egyszerűen teljesen vegyes érzelmekkel tölt el, amikor csak erre gondolok. A számomra elfogadhatatlan, hogy egy arrancar volna a testvére és teljes mértékben megértem, hogy meg akarja ölni őt. Viszont még magamban nem tisztáztam le miért, de féltem őt. Egyszerűen, ha belegondolok, hogy egy ilyen erős arrancar ellen akar menni, aki ráadásul a testvére elkap a komorság. Én magam is így tennék, viszont a látszat ellenére azt hiszem én valamelyest a felszín alá tudok látni. Nem tudom teljes bizonysággal, hogy igazam van, de én úgy gondolom, hogy mindez Keisuke-nak igen is fáj. Annak ellenére pedig, hogy igen csak passzív tudok lenni vele szemben, attól még nem akarom, hogy szenvedjen. Szavak, mondatok aligha volnának arra, hogy milyen is az valójában, amikor ő jut eszembe és ez az egész, de azt hiszem még csak gondolkodni ezen is kár volna. Nem hiszem, hogy ő is hasonlóképpen vélekedne, tehát feltehetőleg csupán én járnék rosszul. Mindenesetre én attól a naptól fogva megfogadtam magamnak, hogy segíteni fogok neki, de az én kardom nem fog arra a nőre gyilkos szándékkal lesújtani. Etikátlannak érezném, ha én, akinek szinte semmi köze ehhez, pont én végeznék vele. Sajnos ezzel egy eddigi erős elvemet sértem meg, de most az egyszer kivételezhetek annyiban, hogy én nem akarom megölni, csupán a közelbe sodorni. Nem érezném jogosnak, hiszen Keisuke testvére, még ha arrancar is vált belőle. Annál pedig nincs rosszabb, ha idegen kard öli meg a családtagod. Tehát ebből semmi esetre sem engedek magamnak, de nem a miatt a nő miatt. Hanem mert...mert nem is tudom, hogy miért is érdekelnek ennyire engem Keisuke ügyei, amikor ő foglalkozott is valaha azzal, hogy nekem milyen ügyeim vannak? De miért akarom, hogy ne legyen közömbös a számára, hogy mi van velem? Megrázom fejemet, és a tollamat neki vágom a szemközti falnak. Már megint olyannyira elgondolkodtam, hogy sikerült saját magamat felhúzni.
Aztán néhány perc múltán, ahogyan gondolataim leapadtak, illetve kicsit sikerült összeszednem magamat néhány koppintást hallok az ajtó irányából. Ekkor kikomolyodott tekintettel állok fel a székemből és sétálok egészen lassan az ajtóhoz, hogy kinyissam azt. Amikor ez megtörténik, valamelyest kérdőn kezd el felfelé ívelni a szemöldököm. Különösen abból az elgondolásból, hogy a mellettem lévő kapitányi irodába is bekopogott az onmitsukidou egy tagja. Biztos nem a véletlen műve, ezért pedig a magam részéről komoly tekintettel hallgatom végig a meglehetősen hivatalos üzenetet a Soutaichou-tól. Elhallgatva a küldönc szavait egyből az jut eszembe, hogy nem túlzás egy kicsit, hogy köznemesi családnak egy kapitányi és hadnagyi védelem kell? Erőteljesen olyan érzésem támad az üggyel kapcsolatban, hogy ez a küldetés tartogatni fog néhány meglepetést. Elfigyelve a kapitányom szerencsétlen ábrázatát pedig már ezért is mennem kell. Attól nem félek, hogy ha végre összeszedné magát, akkor egy erős kapitány lehetne, viszont még nem szedte össze magát. Bár Michiyo-san feladata volna ez is, mert ő..és a kapitányom...lehet pontosan olyan bonyolult, mint a Keisu...fenébe is már! Látszódik meg arcomon, hogy kissé elkalandoztak a gondolataim, így mikor Nobu mellém lép kisebb fáziskéséssel reflektálom szavait.* - Nobu..tégy meg egy szívességet és hallgass. Hivatalos üzenetet kaptunk a főkapitánytól és te a kicsinyes álmaiddal vagy elfoglalva? Jobb lenne, ha ezt nem szúrnád el különben... *Ekkor tekintetem szinte tűzben kezd izzani, meg áttétesen fagyosabb is lesz egyszerre. Mondhatni egyértelműen kimutatom a számára, hogy ha ez a küldetés nem sikerült, akkor ki kidouzom a világból akkor is ha a kapitányom. Végre valami komoly feladatot bíznak ránk, erre neki a bögrék jutnak elsőre az eszébe. Nem tudom milyen hadnagy volt ezelőtt, de immáron a Nanabantai azon korszaka véget ért. Lassan ő is ráeszmélhetne, hogy én nem engedem meg azt, hogy aludjon egész áldott nap és ne dolgozzon. Kapitány...vannak kötelességei és nem csak a saját, de mások érdekében is. Nem mondom mostanában a munka nekem is nehezen megy, de ennek ellenére is magamra kényszerítem, mert kötelességem. Tisztában vagyok azzal, hogy a hadnagyi gárda fele nagyjából nem végzi el ezeket, a feladatokat, de én nem szeretnék közéjük tartozni. Másrészt már csak elvből sem engedhetem meg magamnak. Főnemes vagyok és azokban a körökben bizony azt is szóvá tehetik, hogy annak a családnak azon tagja miként végzi el a munkáját. Ha pedig azt hallják vissza, hogy kitűnően az egy hírnevet jelent a Kagami családnak. Ennyivel pedig minimum tartozok a húgomnak is, szóval résen kell lennem. Ezért is figyelek fel arra a tényre, hogy nem csak elfelejtették közöl mikor és hol kéne lennünk, de igen hamar el is tűntek a szemeink előtt. Gondterhelt sóhajtás keretében küldök ki egy pokollepkét a nemeseknek, amely igen hamar vissza is tér. Miért kezdem én azt érezni, ha rápillantok Nobura, akkor Kelet-Soeul Societyból nehéz lesz pár perc alatt Nyugatra érni? Hagyjuk, inkább elindulok, hogy legalább én érjek oda időben és elnézést tudjak kérni a kapitányom késése miatt. Aztán éppen hogy kilépnék az épületből a mögöttem jövő Nobunak eszébe jut valami. Azt hiszem ez az első pont arra, hogy Nobu megint ostoba.* - Idióta! *Szólalok fel ridegen, és nem vagyok rest a nodachimmal rávágni egyet, mert ismerve őt tutira elalszik a folyosó közepén. Legalább az irodáig repüljön el, addig is megvárom, mert hát más lehetőségem nincs. Ettől függetlenül pedig merőn ajánlom, hogy változtasson az álláspontján ez alatt a küldetés alatt, vagy felmondok! Na jó, felmondani biztosan nem, de akkor is fusztrál, hogy már a zanpakutoját is képes lenne az irodában hagyni. Ha pedig a kapitány erejére kellene számítanunk, akkor a nélkül...én pedig nem fogok e miatt zanpakutot rántani. Főleg nem bankait idézni, ez az amit még a húgom elől is titkolok. Egyszerűen nem tartozik másra...* - Jobb lenne ha igyekeznél.. kapitány! *Kezdem elveszteni az önuralmamat és egyszerűen a nodachimat lendítem meg felé, de kitér előle. Mondjuk számítottam rá, azonban arra nem, hogy a szemeiben inkább ijedtség volt nem pedig az a tipikus mozzanat, hogy harc terén tapasztaltabb volna nálam. Tehát, akkor egyszerűen csak annyi volna az egész, hogy még egyszer és még egyszer lendítem meg a nodachimat tokostul. Féljen csak, addig is gyorsabban szedi a lábait. -.-" Ezért sem hagyom békén egészen addig, még meg nem érkezünk az adott helyszínre. Méltóságteljesen állok meg a nemesek előtt, még akkor is, hogy ha tisztában vagyok azzal ők nem örvendnek akkora tiszteletnek, mint egy főnemesi ház. Azonban az első dolog, amitől igen csak rideg pillantásokat vetek, hogy a ház ura még csak nem is üdvözöl minket, amikor nemesi kötelessége volna rendesen hozzá állni a dolgokhoz. Főleg, hogy egy kapitány van jelen, ez pedig illetlenség a Gotei-el szemben.. Mindenesetre, ha én ezen akadtam fent első megmozdulásra, akkor még nem jutott el hozzám az, hogy a kapitányom bemutatkozása. Megköszörülöm a torkomat.* - Nézzék el a kapitányomnak, keveset aludt a rengeteg munka miatt. Tehát ő a Nanabantai taichou-ja én pedig a hadnagya volnék. *Bár a nevemet nem mondtam mellé, viszont a kapitányom lábára egy jól irányzott talpalást intézek. Nem hiszem el, hogy lehet kapitány létére ennyire balgatag. Igazán kár, hogy Verashu taichou ezt nem hallotta, legalább a fél onmitsukidou kicsit megkergette volna Nobut a Seireiteiben. :/ Végül is ahogy számítani lehetett csak is ránk vártak. Most pedig a kapu megnyílásával egyből Nyugat- Rukongai területére léphetünk. Kimérten biccentek egyet magam mögött a kapuőrnek Nobu helyett is. Néha azért elgondolkodtató, hogy most melyikünk a kapitány és melyikünk a hadnagy? Igaz rajta van a haori és én rajtam a karszalag, de a szerepek valahogy mintha megcserélődtek volna. Remélem ezen a küldetésen, visszacserélődik, mert egyáltalán nem az én dolgom a vezetés. Ha a nő nem mondta volna, akkor is hátul maradhattam volna. A délutáni naplemente ismételten elragadja egy pillanatra a gondolataimat, avagy tekintetemet. Ez volna a számomra egy napszak legkedvesebb ideje, amikor az nap véresre festi az eget és a lélekben megforduló gondolatok elmélyednek. Szeretnék én magam is sok mindenre rá jönni a bennem zajló dolgok és sok mást illetően, de ez majdhogy nem lehetetlennek minősül. A mellettem lévőre pillantok, amint szavaiban a haragomat jelölné meg.* - Már magam sem tudom, mit gondolok...már én sem! *Gondterhelten sóhajtok egyet és előre shunpozok, hogy megnézzem minden a legnagyobb rendeben van- e hiszen mintha a menet lelassult volna. Bizonyára valami fennakadás lehet, vagy valami, aminek mindenképpen utána kellene nézni...*