Amikor megjegyzést tettem Sierashi-san tetteivel kapcsolatban, nem azért tettem, mert haragudnék rá vagy valami, csak egy egyszerű megjegyzés volt. Viszont van valami, amit mond, hogy az eső, majd megteszi helyettünk a tűzoltást, azonban ez még nem biztos, hogy tényleg eső lesz. A vihar nem feltétlen jár esővel, az erősen fújó szelet önmagában is viharnak nevezzük. És még ha tényleg esni is fog az eső, azt nem tudhatjuk, hogy addigra nem fog leégni az egész erdő. Persze mindenki véthet apró hibákat, de majd én segítek nekik, elvégre ezért vagyok itt.
Ahogy vártam bolondozó idegenvezetőnktől nem nagyon kaptunk konkrét válaszokat kérdéseinkre. A valami olyasmit és a réges régótát nem tudom pontosan értelmezni, hiszen ki lehet olyasmi, mint egy halálisten. És a réges régótát sem tudom behatárolni, mivel egy emberi szemmel nézve, pár évvel ezelőtt is régen volt, nekünk viszont az nem tűnik olyan soknak, hiszen sokkal tovább élünk, mint az emberek.
Miután megmenekültünk a vérengző növényektől, máris újabb veszélyes helyzet elé néztünk. Egy szakadék közelébe értünk, ahol Remaerd kimutatta megmenekülése miatti örömét egy-egy öleléssel, amit egy csúnya jutalmaztam. Én nem voltam elragadtatva attól, hogy megmenekültünk, hiszen ennél veszélyesebb helyzetek is jöhetnek. Ez más veszélyes kalandhoz képest semmiség volt, így nincs értelme nagyon örülni. Nem is lett volna rá időnk, hiszen idegenvezetőnk szépen lebukfencezett a szakadékba, majd mi is utána estünk. Nyugodt maradtam és egyből készen voltam megidézni egy Tsuriboshit, hogy felfogja az esésünket, de egy kisebb kődarab fejbetalált és egy kicsit megszédültem, így a kidoumból nem lett semmi.
Amikor végre összeszedem magam, már teljes sötétségben találom magamat és bizonyos időközönként egy béka hangját hallom. Mielőtt még elkezdtem volna valami kiutat, vagy a többieket keresni, fény gyúlt a sötétségben és ismét normális környezetben találtam magamat a többiekkel együtt. Az is kiderült, hogy az a nagy sötétség egy hatalmas béka szájában volt, így csupa nyálasak lettünk. Egyből neki is láttam, hogy a legtöbb nyálat eltávolítsam magamról, a haorimmal kezdve.
- Mindenki meg van? - tettem fel kérdésemet a csapatnak, hiszen nem lenne jó, ha valakit elhagynánk útközben, az pedig még jobban nem, ha a békában hagynánk. Éppen végeztem a haorim nyálkátlanításával, amikor is végignéztem a társaságon és szerencsére mindenki meg volt.
Amint rendbe szedtük magunkat, tovább is indultunk, de ezúttal egy mocsaras területen mentünk. Rossz előérzetem támadt, hogy egyre beljebb kerülünk ebben a világban, ami egyáltalán nem tetszett. Vezetőnk viszont csak egy egyszerű bolondnak tűnik, aki megőrült a magányban. Ahogy gondolataimba merültem a mocsárba egyre mélyebbre mentünk és a köd is egyre sűrűbb lett. Egy idő után már nem láttam senkit se a csapatból a köd miatt, egyedül voltam.
Próbáltam megkeresni valakit a ködben, hogy ne legyek egyedül, de hiába. Egyszer csak emlékképek jelentek meg előttem, amikre ugyan nem nagyon emlékeztem, csak valami derengett róluk, hogy ezek tényleg megtörténtek. Akárhova fordultam mindenhol ezek a képek voltam, nem tudtam tőlük megszabadulni. Egyre közelebb és közelebb kerültek hozzám, amikor is elkezdtem szaladni valamerre. Egy árnyra leszek figyelmes a ködben, így egy kicsit megnyugodtam, hogy megtaláltam valakit és nem leszek egyedül, de az árny nem a csapatból valakihez tartozott.
- Nii-san? - lepődök meg, amikor bátyámat vélem felfedezni a ködben, akinek halottnak kéne lennie. Nagy meglepődésemben mást nem is nagyon tudtam mondani, pedig sok kérdésem lett volna itt létével kapcsolatban.
- Nem érdemled meg az életet. Megölted a saját bátyádat és ezért az életeddel kell, hogy fizess. - vágta a fejemhez a bűneimet, amiben egy kicsit sem hazudott. Igaza volt, valóban bűnös vagyok, és nem érdemlem meg, hogy éljek, amikor elvettem mások életét. Készen voltam rá, hogy kioltsam a sajátomat, előhúztam a kardomat és kész voltam, hogy leszúrjam magamat. Viszont az utolsó pillanatban megállítottam a kezemet.
- Sajnálom, de még nem tehetem. Vannak számomra fontosak, akiket meg kell védenem és ezt a feladatot nem hagyhatom félbe. Tudom, hogy nem törölhetem el a bűneimet és egyszer majd megfizetek értük, de az nem most lesz. - mondtam el saját kis monológomat teljes határozottsággal az arcomon, mikor szeretteimre gondoltam. Hogy megpróbáljak véget vetni ennek a nagy ködnek, kieresztettem egy adagot halványkék színű lélekenergiámból, ami talán eltaszítja tőlem az összes emlékképet, köztük bátyámét is, akinek immáron mosoly volt az arcán és nem harag.

Hála halált megvető bátorságomnak, meg persze az akadémián gondosan ellesett, meg másik Sierashi~sannal tökéletesített kardforgató tudásomnak, Kazuma~sant is sikeresen megmentettem a gyökerektől. Mondjuk mi sem természetesebb egy Juubantai tiszt számára. Ráadásul az egyik tiszt, hm… mi is volt a neve? >w< Próbáltam felidézni, de a növénykeresztelés közben olyan sok másik nevet kellett megjegyeznem, nehéz volt visszapörgetni. Áhm, Fukuyama~san! Tudtam, hogy emlékeztet valamire… Szóval ő nem csupán a gazokkal küzdött meg, és ahogy próbálta magán tartani ruházatának alsóbbik felét, elmosolyodtam, mert Nacchanék jutottak eszembe, ahogy minden reggel egy nagy küzdelemnek induló párbajban, a tiszthez hasonlatosan öltözködtek. Náluk még azért megbocsátható volt, és végülis azért voltam, hogy a bonyolult obiszaurusszal megküzdve iskolaképessé varázsoljam őket.
Én is nagyon örültem, hogy nem lettem biohumusza a talajnak, és jó alaposan visszaölelgettem Remaerd~sant, de semmi bóhocosat nem csinált, nem dudált, nem rázott, és vizet sem sprickolt egy kis virágból, pedig az csuda vicces ám. *w* Bár az is elég kedves volt tőle, hogy ilyen feltörő örömmel konstatálta megmenekülésünk. De akkor is hiányoztak a bohócos dolgok! T.T Ráadásul nem fojtóorchidea, hanem KaMa Gáncsikusz! ˘^˘ Ezt aztán illene tudnia, hiszen elég régóta itt van.
A kérdésemre pedig egyáltalán nem válaszolt, minő illetlenség ám ez! Mondjuk meg kell hagyni nagyon kedves versikét mondott, lehet, hogy nem is szomorú bohóc, hanem művészbohóc, de énekelni nem énekelt még, plusz nem is dudált, szóval ezt nem lehet biztosra tudni. Mi előtt azonban ennek jobban utána járhatnék, egyszerűen elesik egy KaMa Gáncsikuszban, aminek a neve így már több mint találó, és ezentúl kénytelen lesz ő is így nevezni, mert specialitásának esett áldozatául. Minket persze nem kívánt otthagyni egyedül, ezért az egész talajt vitte magával. o_O Mondjuk itt bizonyosodott be számomra, hogy a rajzfilmekben azért van egy kevés túlzás, mert én annak ellenére is erősen zuhantam lefelé, hogy nem pillantottam le, pedig amíg nem néz le, minden mesehős tud a levegőben járni! Kétségbe azért nem estem, hanem belekapaszkodtam a mellettem potyogó Kazuma~sanba, aki valószínűleg repülni is tud, hiszen a Juunibantaiban biztosan rengeteg a sugárzás, meg ehhez hasonló dolgok, amitől szupererejűvé deformálódnak az emberek. De aztán mégsem kezdett el repülni, de biztosan csak nem akart lebukni előttünk, pedig én tuti nem árultam volna el senkinek, mert a titkokat meg kell őrizni! >w< Azért én nagyon kapaszkodtam Kazuma~sanba, hátha mégis meggondolja magát, és repülni kezd, de csak sötétség vett körül, és zuhantunk, ami sosem akart véget érni. @_@ Vagyis de, brekkentet egyet valaki, és mivel nem én voltam, és Kazuma~san sem, mert figyeltem ám, nem tűnt brekkentősnek, így csakis egy mumus lehetett. Bár így már világossá vált a sötétség is, sőt szó szerint! O_O Egyszerűen kibucskáztunk egy hatalmas varangy szájából, egyenesen valami zöldes fűre, ahova egy jó adag nyálkát le is kentem magamról. Remaerd~san épp a csizmájából öntötte kifelé ugyanezt a trutyit, én pedig egyszerűen benyúltam egy újabb adag zsebkendőért, amivel szinte a tökéletességig sikerült megtisztogatnom magam, meg az idegenvezetőnknek is adtam. Szegényke, a mai nap már másodszor lett nyálkás, bár a béka legalább nem letüsszentette.
Miután mindenki nagyjából rendbe szedte magát, ismét elindultunk, bár én továbbra sem értettem, hogy miért egyre beljebb és beljebb megyünk, mikor egyrészt fogalmunk sincs, mi van ott, másrészt a kijárat egészen más merre van. De Nara~taichou azért biztosan tudja, hogy merre is vezet minket, szóval nincs ok az aggodalomra… azt hiszem… remélem. Cuppogva követem a többieket, Kazuma~sanba pedig bele is kapaszkodtam, mert repülni sem tud, ráadásul a ködben biztosan nem lát semmit abban az okuláréban, szóval helyette is nekem kellett néznem mindenki hátát. Ez sikerült is egy darabig, de aztán a sötét növényzet teljesen megtévesztett, és Katsu Masaru~san helyett egy vékonyabb fácska körvonala felé kanyarodtam, mert nagyon hasonlított rá! Ha Katsuo Masaru~san fa lett volna, bizonyosan így nézett volna ki, nem is kétséges!
- Ne aggódjon Kazuma~san, a többiek biztosan nem hagynak itt minket, csak menjünk egyenesen előre! – Fordultam a Juunibantai tisztje felé, nehogy pánikba essen, mert ha előre megyünk, valahova csak elérkezünk.
Kicsit azért megijedtem, hogy most aztán eltévedtünk a végtelen mocsárban, és mi is olyan sokáig itt leszünk, mint Remaerd~san, de ezt nem mutathattam Kazuma~san felé, mert nekem bátornak kell lennem. Vagyis Shiroichi~taichou szerint nekünk kell megvédenünk másokat, szóval bátor is vagyok, holmi mumuslidércek nem fognak ki rajtam, egy kis sáros erdő pedig végképpen nem! ˘w˘
Aztán kuncogásra lettem figyelmes, és mintha a ködben valami árny mozdult volna meg. Egy pillanatig felcsillant bennem a remény, hogy végre ráakadtunk a többiekre, de a hang női volt, és a bohóc egyáltalán nem így nevetett a legutóbb, szóval ez valószínűleg valami mumusféle lehet. Összehúzott szemmel figyeltem, és próbáltam figyelni a zajokra, de az állandó sziszegő hang inkább csak összezavart, mint segített.
- Liliana… - Lehelte valaki a fülembe, éreztem, ahogy a lehelete felborzolja a tarkómon a hajszálakat, de mire megfordultam, m á semmi sem volt ott, csak a kacagás.
Fogalmam sem volt, hogy kire gondolhatott, vagy kit hívhatott, ahogy gondolkozni próbáltam, még a fejem is begörcsölt, Kazuma~sanra sem voltam képes figyelni, egyre csak azt a furcsa suttogást hallottam mindenfelől, mintha csak hívna valakit. De kit? >w< Aztán megjelent, nekem háttal állt. Furcsa ruhát viselt, aminek a szoknyarésze hatalmasan fodrozódott, de kormos is volt, és itt-ott darabok hiányoztak belőle. Szőke hajának hasonló árnyalata volt, mint az enyémnek, csak néhány őszes csík is belevegyült. Hajdanán biztosan szépen készített frizurát viselt, de most szénaboglya tornyozódott annak a helyén. Aztán olyan hirtelenséggel fordult meg, mintha eddig nem is háttal állt volna, hanem szembe. A bőrén is felfedezhetőek voltak a koromnyomok, feje a baloldalra teljesen félre volt bucskázva, mintha nem is bírná onnan megmozdítani, egészen ijesztően nézett ki, mint valami lidércálom főgonosza! O_O Csak egyet pislantottam, és máris előttem állt, így kénytelen voltam hátrébb lépni, de már felém nyúlt a keze…
- Nahát, de megnőttél! Mért nőttél meg? – Hideg ujja egy kormos csíkot húzott az arcomra, de egyáltalán nem értettem, miért kérdez ilyesmit, hiszen természetes dolog megnőni. – Olyan kicsike voltál, és tiszta… megőriztem a tisztaságod, mért rontottad el? – Éreztem, ahogy az ujjai az arcomról a torkomra fonódnak, de képtelen voltam mozdulni, vagy bármit is tenni.
Emlékek cikáztak keresztül a fejemen, egy hatalmas ház, aminek minden ajtaja egyforma… különös ruhákat viselő emberek, de senki sem mosolyog, mindenki egyhangúan sétál a helyiségek között. Aztán feltűnt egy nő, aki hasonlított az előttem állóra, de sokkalta élettel telibb volt, és egyenes háttal, elszántan tartott valahová. Aztán megállt egy kislány mellett, megsimogatta a fejét, és öltöztetni kezdte, hosszú haját fésülte, közben pedig mesélt.
Könnyek csordultak végig az arcomon keresztezve a koromcsíkot, amit a nő… az anyám húzott az arcomra. Keze szorítása ismerősen tehetetlenné tett, éreztem, ahogy az utolsó leheletek kúsznak ki a tüdőmből a semmibe, és egyre fájóbb lesz a hiányuk. Nem értettem, hogy miért teszi ezt… újra… de mintha olyan érzés borított volna el belülről, hogy megérdemlem, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt az okáról.
Aztán újabb emlékképek úsztak el a szemem előtt, ahogy Nacchan és Natchan kissé sárosan, mégis nevetve keresztül szaladnak a nappalin, miközben Suzzucchan a leckéjével kapcsolatban újabb kérdést tesz fel. Aztán megérkezik Takashi~kun és mind a hárman a nyakába ugranak, és ő rájuk mosolyog, én pedig átölelem mindannyiukat, és átjár a melegség…
Ezzel olyan hidegnek éreztem az ismerősidegen ujjakat, mintha csak jégcsapok lettek volna. Ráfontam a saját kezem, és egyszerűen megpróbáltam lebontani a görcsösen ragaszkodó ujjakat. Tudtam, legbelül tudtam, hogy nem lehet most vége, nekem még be kell bizonyítanom, hogy sokkalta jobb anya vagyok, és leszek, mint ami nekem jutott. Meg kell védenem a gyermekeimet, de nem olyan őrült módon, ahogy az enyém tette, és sosem hagyhatom, hogy effélét átéljenek… Soha…

Saját kezemet szorongattam és küzdöttem azért, hogy ne szúrjam át a saját torkomat. Pedig részben úgy éreztem, hogy helyes lenne és pontot tehetnék ennek az egésznek a végére, de egy hang mégis azt súgta, hogy Nekem még nincs itt a vég, még élnem kell és segítenem kell másokon, azzal tudnám jóvátenni azon rossz dolgokat amiért most öngyilkosságot hajtanék végre. Sok személy arca jelent meg szemeim előtt és Ők is arra biztattak. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni...
Nem tudom pontosan, hogy mi is történhetett velem mert én semmit sem láttam, csak az arcokat... Fájdalom hatolt a végtagjaimba majd éreztem, hogy gyengülök. Az arcok most még közelebb kerültek és egyre hangosabbak voltak. Jobbom pedig egyre erősebben tolta előre a jéghideg acélt, míg balom töretlenül ellenkezett.
- Meg kell halnod, Hidekazu... - hallottam a volt legjobb barátom hangját. Szemeim tágra nyíltak, óriási könnycseppek gördültek végig az arcomon.. hát még Ő is a halálomat akarja... Bár megértem hiszen azért halt meg, mert engem mentett meg még annak idején egy rablás során.. S végül nem az én szívemben landolt a vadásztőr hanem az övében.
- Miattad haltam meg... most rajtad a sor... - mondta miközben egyre közelebb ért. Kilépett a homályból és megláttam. A tőr még mindig a mellkasában volt, vérzett, de mégis beszélt hozzám, közeledett...
Azonban még mielőtt bármit is tehettem volna valami az arcomhoz ért majd előredőltem a zavaros lápba. Levegő után kapkodva térdeltem fel. Köhögésem következménye az lett, hogy sűrű valamit köptem ki, ami valószínűleg a láp volt. Zavarodottan néztem fel, hogy mi is történhetett. Ekkor láttam meg Remardúrt amint a többieket szabadítja ki egy túlméretezett ollóval. Érdekesnek tűnt ez az egész. Mindenki a növény csapdájába meg a lép csúnya csapdájába esett, de Ő nem... s semmi baja nincsen...
- K..köszönöm. - nyögtem ki nagy nehezen a kalapos ifjúnak, aki egyre gyanúsabb volt számomra. Ahogy ránéztem széles mosoly, sőt inkább vicsor terült el az arcán. Sikerült megrémisztenie, de végül úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom Veled addig amíg ki nem derül, hogy valami köze van az odaát történt dolgokhoz vagy a most történtekhez. Miután mindenki magához tért és lábra tudott állni Remerdár felszólított minket, hogy folytassuk az utunkat.
Ahogy haladtunk előre eszembe jutott, hogy kezdetekben azért indultunk el mert valami vihart emlegetett... de már elég régóta talpaltunk és egy esőcsepp sem esett le, illetve szél se fújt, sőt még villámok se cikáztak az égen indulásunk óta. Vagy legalábbis én nem vettem észre. Helyette megtámadott minket egy növény... estünk egy szakadékba, furcsa rémképeket láttunk és, ami a legrosszabb egy igazán furcsa alakot követtünk, akiről kevesebbet tudtam mint például a társaimról.
- Remrerd.. mondd hol van az emlegetett vihar? - kérdeztem rá gyanúsan abban reménykedve, hogy kapok valami épkézláb választ.
A válaszra várva kémleltem a terepet amikor észrevettem, hogy szilárd talajon állok. Örültem hiszen végre nem bokáig gyalogoltam a sz*rban. Növényeket kerestem, de nem láttam semmi. Csak egy nagyon nagy kaput láttam amihez rohamosan közeledtünk. Mikor odaértünk egy szép nagy, vaskos kopogtatót pillantottam meg. Úgy döntöttem, hogy udvarias leszek... odaléptem és rendeltetésének megfelelően használatba vettem. Ami ezután történt enyhe szívinfarktust idézett elő nálam. A kapu eltűnt, de helyette egy csarnokban álltunk. Nem nagyon értettem, hogy ez minek köszönhető. Ráadásul a kopogtató helyén egy nyitópanel jelent meg.
Rerdermán kapásból beszaladt a kapun én pedig utána, de szem elől veszítettem. Ez tette rá a pontot az I re tuti, hogy Ő állhat minden mögött. Ha mellettünk állna nem hagyna itt minket egy ilyen hátborzongató helyen. Éppen tovább akartam keresni a kis mitugrászt amikor dobhártyaszaggató, szellemkergető ordítás járta át a csontjaimat. Az ordítás után Shiratori-sama térdre rogyott én pedig egy shunpo segítségével mellette teremtem.
- Minden rendben van kapi... - nem tudtam befejezni a kérdésemet, ugyanis megpillantottam a túlméretezett blökit. Vagyis blökiket mert több feje volt egynél....
- Hű de randa egy teremtés vagy a halálisten áldjon meg! O.o – morogtam az orrom alatt. Ami ezután jött nos.. kicsit meglepett. Játszi könnyedséggel letépte az ajtót és felénk hajította. Nem gondoltam volna, hogy érti amit mondok.. most biztos a lelkébe gázoltam...
Ha Shiratori-sama nem tud talpra állni megragadom a kezét és egy Utsusemi segítségével eltűntünk. Ha talpra tud állni akkor ezt nélküle teszem meg. Az utókép pedig azért kellett, hogy az a büdös korcs azt higgye, hogy sikerrel járt. Bár ennyi fejjel és orral kétlem, hogy nem tudna minket kiszagolni vagy észrevenni.
- Bunkó vagy Bugsy! - ordítottam oda a kutyának majd a felháborodásomat megtoldottam egy „Hadou 04: Byakuray „-al Ha talál ha nem a többiekhez fordulok, akik remélhetőleg ugyan ott vannak mint én.
- Valakinek valami terv egy ekkora döggel szemben? -kérdezősködtem.

Ahogy terveztem az emlékképek lassan, egyesével elkezdtek beleolvadni a ködbe és lélekenergia hullámom miatt a köd is lassan elkezdett eltávolodni tőlem. Ez egy ideig rendben is volt, de egyszer csak a köd által uralt terület nem csökkent tovább, bárhogy próbáltam felhasználni lélekenergiámat. A másik furcsaság pedig az volt, hogy bár a legtöbb emlékkép eltűnt, bátyám még mindig itt volt. Egy ideig csak farkasszemet néztünk egymással, amikor is megpillantottam a kezében a zanpakutouját, amivel felém lökött egy tűzgolyót. Tudtam, hogy ez csak egy illúzió, hiszen előző harcunkban már megfejtettem zanpakutoujának típusát, így eszem ágában sem volt elkerülni.
- Hogyan? - ámuldoztam el, amikor is támadása sikeres volt és ruhám egy részét leégette rólam és a testemen is égési sérülések jelentek meg. Bár azt én is éreztem, hogy nem fáj annyira, mintha valódi lenne, de azért nem volt fájdalommentes. Egy kicsit összezavarodtam, hiszen tisztában voltam vele, hogy Nii-san nem lehet itt, mivel meghalt a saját kezem álltam. Ennek ellenére a támadása valamilyen oknál fog részben működött annak ellenére, hogy ez az egész csak a fejemben van. Talán van valami szabály, hogy egy illúzióban az illúzió valódi lesz, vagy mi?
Választ nem kaptam a kérdésemre, így megpróbáltam inkább eltűntetni az illúziót a Yuueki Kodoku nevű technikámmal, ami hatástalanítja majd a köd miatt kialakuló hallucinációt. Viszont nem történt semmi azután sem, hogy aktiváltam a kidout, tehát nem egy egyszerű illúzió technikával állok szemben.
Meg akartam közelebbről is nézni, hogy bátyám valóban csak egy test nélküli illúzió, ehhez pedig közel kellett kerülnöm hozz. El is indultam, de valamiért elvesztettem az egyensúlyomat és fejjel előre elestem. Sár került a számba, amit azonnal ki is köptem, de valami megváltozott.
Az illúziónak vége lett és a többiekhez közel találtam magamat, aki valószínű hasonló dolgokon mentek keresztül, mint én. Egyből az égési sérüléseket kerestem magamon, de nem volt semmi, a ruhám is teljesen épp volt. Remaerd mentett meg minket egy hatalmas ollóval a kezében, ami arra kellett, hogy levágja rólunk egy növény indáit, aminek darabkáit a lábamnál véltem felfedezni. Meg akartam neki köszönni a segítségét, de az arckifejezése miatt elment tőle a kedvem. Én azt vettem ki belőle, hogy nem kedvességből mentett meg minket, hanem a saját szórakoztatására.
Tovább kellett indulnunk Remaerd utasítására, bár egyáltalán nem tetszett ez az egész. Volt egy olyan érzésem, hogy ha visszafordulnánk, nem találnánk meg a kiutat és itt ragadnánk örökre. Nem volt más választásunk, mint követni az idegenvezetőnket, aki biztos, hogy nem fog semmilyen jóval kecsegtetni.
Egy kis séta után végre nem a mocsárban lépdeltünk, hanem rendes földön. Ekkor már megpillanthattunk a távolban egy nagy kapuszerűséget, ami valószínű következő célunk lesz. Egy-kettőre meg is érkeztünk, majd Fukuyama-san bekopogtatott rajta, aminek következtében a jelenlegi helyszín helyét egy másik vette át. Egy csarnokban találtuk magunkat és az eddig zárt kapu is kinyílt előttünk. Elsőként Remaerd rohant be rajta, amitől elfogott a deja vu, mintha valami hasonlót már láttam volna és annak nem volt jó vége, így egyből Remaerd után akartam sietni.
Cselekedetem több akadályba is ütközött, először is egy fülsiketítő ordítás képében, majd testem is feladta egy pillanatra a szolgálatot, ezért térdre rogytam. Minden olyan hirtelen történt, de nem pánikoltam be, egyből rájöttem problémám forrására. Lélekenergiám valamilyen módon megcsappant és testem meggyengült a hirtelen történt lélekenergia veszteség miatt.
A másik problémával is kellett foglalkozni, ami egy háromfejű kutya képében közeledett hozzánk. A csapat két tagja azonnal segítségemre sietett, amit vissza akartam utasítani, elvégre egy kapitány vagyok, nem hagyhatom, hogy gyengének lássanak a tisztek. Végül azonban beadtam a derekamat, mivel még gyengének éreztem magamat. Amint elkerültük a kutya támadását, erőt vettem magamon és egyedül lábra álltam, még nem voltam 100%-os, de láttam a tanácstalanságot egy-két tiszt szemében, így iránymutatást kellett adnom nekik.
- Ne tétlenkedjetek, irány harcolni. - kezdek bele határozott szónoklásomba. - Nagy termete miatt meglehet, hogy lassabb nálatok, ezért próbáljátok meg ezt kihasználni. Próbáljatok összedolgozni, de vigyázzatok a három fejére, mert így nagyobb a látómezője, akár 360°-ban is képes látni. - adok tanácsokat is, mit hogy tegyenek, bár csak egy gyors megfigyelést végeztem és elmondtam a véleményemet. - Én közben itt maradok és felhúzok egy pajzsot, meg próbálok néhány okosságot mondani, ha eszembe jut még. Ha bárki megsérülne súlyosabban, azonnal jöjjön ide. Kazuma-san is itt marad, nincs olyan állapotban, hogy harcoljon. - fejeztem be mondandómat és remélem, hogy nem lesz senkinek ellenvetése, hogy Kazuma-san is itt marad. Már azóta észrevettem, hogy rémült arckifejezése van, amióta kijöttünk a mocsárból, meg amúgy sem tűnik olyan harciasnak. Ha viszont tud gyógyítani, az nagy segítség lenne, hiszen ketten gyorsabban végzünk.
Amint a csapat elindult a kutyussal játszadozni fel is húztam egy Nankant Kazuma-san és magam köré. Remélem, el tudnak majd bánni a kutyával egymaguk is, de ha szükséges, akkor én is beszállhatok. Már egyre jobban kezdek stabilizálódni, bár erőm jócskán megcsappant, valamit azért tudok kezdeni magammal.

Pajzsom mögül karba tett kezekkel figyeltem az eseményeket és bíztam benne, hogy a csapat le tudja gyűrni ezt a kis akadályt, ami előttünk áll. Próbáltam valami terven is gondolkozni, miközben néztem a csapat tagjainak próbálkozásait, amik sajnos nem jártak sikerrel. Épp ellenkezőleg, ők szereztek sérüléseket, míg a kutya szinte sértetlen volt. Ebből viszont sikerült leszűrnöm, hogy ellenfelünk teste nagy részét nehéz megsebesíteni és a szájába indított tűz alapú támadások hatástalanok. Az utóbbira pontos indokot is kaptam, amikor a kutyus tüzet kezdett okádni. Ebből már mindenki rájöhetett, miért váltak füstté Rosui-san tűzgolyói. Természetesen meg sem ijedtem a támadástól a pajzsomon belül, hiszen tudtam, hogy egy ilyen gyengécske tüzet könnyedén kibír, elvégre én készítettem.
Valami azonban nem hagyott nyugodni, egy kicsit zavartan néztem körbe, hol is vagyunk most. Valahogy tudtam, hogy valami sokkal rosszabb vár még ránk és ez a kutya, ahhoz képest semmi. Így a kutyát nem különösebben tekintettem veszélyforrásnak, az igazán vészes szituáció csak ez után fog még következni. És azt is sejtem, hogy ki szervezte meg ezt az egészet, a céljait viszont még nekem is homály fedi.
- Én is beszállok. - jelentem ki határozottan a csapatnak, amint kijöttem a pajzs mögül és kész voltam, hogy aktivizáljam magam, mivel nem akartam tovább húzni az időt. Sajnos nem figyeltem, hogy mi történt, miközben nézelődtem és elbambultam, így nem hallottam, mit beszéltek a többiek, de nem baj önállósítom magamat.
Különben is azt akarom, hagy érvényesítsék magukat, én csak besegítek egy kicsit, semmi több. Így legalább közelebbről láthatom a képességeiket és jobban össze tudok rakni egy stratégiát a további harcokhoz, már ha továbbra is egy ellenféllel lesz dolgunk. Az is meglehet, hogy külön utakon kell járnunk és a saját ellenfeleinkkel megküzdeni. Bár annyira nem dolgoztak együtt, hogy szét kelljen minket választani. Ellenfelünk részéről akkor lenne logikus szétválasztani minket, ha kitűnő lenne a csapatmunkánk, ami itt nem található meg. Ebben az állapotunkban meg van az esélye, hogy inkább hátráltatjuk egymást.
Kijelentésem után egy könnyed mozdulattal, némaidézést használva megidéztem egy Soukatsuit elterelés gyanánt, amit egyenesen a pofájába küldtem. Ezután shunpot használva a bestia egyik elülső lábánál teremtem és egy Hyouga Seirannal próbáltam a földhöz fagyasztani a lábát. Úgy mond ez is csak egy kis időnyeréshez kellett, mert a főfogás csak most következett. Már út közben elkezdtem mormolni a következő kidoum idézését, hogy az teljes pompájában tündököljön.
- Bakudou 63, Sajou Sabaku! - mindkét kezemből idéztem egy-egyet a sárga láncszerű kidouból, egyikkel az első két lábát szerettem volna összekötni, a másikkal pedig a hátsó kettőt. Közben láttam, hogy a többiek is ténykednek, így talán elég lesz, ha csak a bénításban segédkezek. Vagyis leszámítva azt, hogy a kardomat beleszúrtam még a végén a kutya oldalába, ami éppen a közelben volt.
Nem hagytam a kardomat sokáig az állatban, gyorsan kihúztam és arrébb shunpoztam, mivel vagy elkezd haldoklani vagy szenvedni, vagy éppen kiszabadul a bakudoumból és őrjöngeni kezd. Az a lényeg, hogy mozogni fog és nem akarok akkor a közelében maradni, mert eltalálhat a nagy testével vagy a mancsaival.
- Nakamura-san rendben van? - mentem oda saját tisztemhez, hogy megérdeklődjem, jól van-e, mivel láttam, hogy a kutya elsodorta a farkával és az nem lehetett kellemes érzés. Még nem sok lélekenergiát használt, így nem lenne nehéz meggyógyítani a sérüléseit, ha egy kicsit súlyosak lennének is.

Egyáltalán nem kalkuláltam a támadásomba hibalehetőséget, hiszen különösen bíztam gyorsaságomban, ráadásul kutyalétére elég furcsa szögben volt képes mozdítani mellső lábát. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy talán ez az utolsó lehetőségem, hogy közelebb kerüljek a hatalmas mumusfajzathoz, így nem is haboztam, Karasut egyenesen belevájtam az engem elsodró lábba. Persze nem kívántam ott hagyni, így erősen kapaszkodtam belé, és amint távolodni kezdtem, ki is húztam, mert jól emlékeztem még, hogy Chiyo~chan kardjával is mit tett az a másik bestia. Csak remélni mertem, hogy ez az állat nem sárga trutyit vérez, mert azt legutóbb is szinte lehetetlenség volt kimosni az egyenruhámból. >w> Valószínűleg az ütés okozta kisebb elbágyadásom magyarázta a tényt, miszerint a legnagyobb harc közepette éppen a mosáson gondolkoztam, de a levegőben, a falhoz közeledve valahogy természetesnek hatott, nem is nagyon foglalkoztatott más, pedig talán még megállni is képes lettem volna. Amikor azonban megéreztem Katsuo Masaru~san fogását, rájöttem, hogy hol is vagyok, és miért. Nem igazán értettem azokat az akrobatikus mozdulatokat, amiket még a levegőben hajtott végre, bár hasonlítottak a Shiroichi~taichou által egyszer megtanított bukfencre, bár azt egyedül kellett csinálni, nem pedig ketten, meg persze nem is a levegőben. A kis bizonytalanságból, meg persze méreteinkből adódó különbség miatt, hiszen én felnőtt vagyok, természetesen nagyobb, érzékeltem, hogy ebből baj lesz, nem is kicsi, hiszen a Juniibantai falai elég kemények, nem lenne jó teljes sebességgel belefúródni. A fiú kezében sok mindent nem tudtam tenni a lassítás érdekében, azonban az ütközést megpróbálhattam tompítani, éppen ezért elnyúlva mellette kinyújtottam jobb karomat, majd az időhiány miatt csupán kevéske reiatsut koncentrálva ellőttem egy hadout.
- Hadou 01: Shou! – Kiáltottam, és mivel a falat nem tudtam ellökni, az ellentétes erőhatások miatt mi magunk mozdultunk a másik irányba, ezáltal persze csúnyán földet érve, de azért mégsem lapultunk ki a falon. – Én sem… ^_^” – Motyogtam zavartan mosolyogva, majd a kissé megrongált falról a Katsuo Masaru~san hajába hullottat egyszerűen lesöpörtem. - Köszönöm szépen!
Újabb zsebkendőt halásztam elő, és már majdnem megnyaltam a csücskét, hogy az arcára ragadt kosztól megszabadítsam, ahogy Nacchanéknál is szoktam, mikor rájöttem, hogy egyrészt ezzel nagyon zavarba hoznám a többiek előtt, másrészt egy harc közepén vagyunk, így csak átnyújtottam neki, miközben az ötleteit vettem számításba. Egy kombinált támadás valóban sokkalta hatásosabb lenne, elvégre kétszer akkora erővel lennénk képesek alkalmazni, mint amennyivel egyedül vagyunk képesek, így valószínűleg végre megsebezhetnénk. Ha pedig megsebezzük, akkor Fukuyama~san valóban bele tudna helyezni néhány magot. Közben Nara~taichou is nekiállt, hogy lekötözze a behemót mumusivadékot, így keresve sem találhattunk volna jobb időpontot a támadásra.
- Katsuo Masaru~san! Egy támadást is be tudnál vonni villámokkal? – Fordultam hátra a fiú felé, és reméltem, hogy rábólint. – Vond be az enyémet, én pedig amögött haladva megpróbálom elérni azt az izét, ezzel is időt nyerve, hogy valahogy Fukuyama~san magjait a lénybe juttathassa!
Így az ő támadása egyben tartaná az én technikámat, amit hiába nyelne el ez a bestia, ha szorosan a támadás mögött maradok, elérhetem a fejét, vagy a mellkasát, attól függően merre célzunk, és akkor képes leszek megsebezni, hiszen a lábait még nem tudja most használni. Elszántan gyűjtöttem össze a reiatsumat, hogy egy eddig sohasem látott méretű labdacsba sűrítsem, ami mögött kényelmesen elshunpozhatok. Jól tudtam, hogy ez veszélyes lesz, hiszen én magam sem vagyok immunis a támadásokkal szemben, de nem éreztem, hogy baj lehetne belőle, tudtam, hogy képes leszek megcsinálni. Amint úgy éreztem, hogy megfelelő mennyiségű energiát gyűjtöttem össze, ismét a fiúra néztem.
- Most! >w< - Azzal a lendülettel suhintottam is a pengével a lény felé, de meg sem vártam, hogy a támadás elérje, rögvest neki indultam.
Azt hiszem meg sem fordult a fejemben, hogy akár Katsuo Masaru~san, vagy bárki hibázhat a csapatból, hiszen shinigamikként az a feladatunk, hogy megvédjük a lelkeket, az embereket, és Seireiteit, meg persze egymást. Mi sem mutatta ezt jobban, minthogy annak ellenére is képesek voltunk együtt harcolni, hogy nem igazán ismertük egymást. Persze én ismertem Katsuo Masaru~sant, de az más, elvégre egy osztagban szolgáltunk. ^w^ Tehát teljes bizalommal a többiek felé, szorosan a kombinált támadás mögött haladtam, persze iszonyatosan melegem volt, de ez nem érdekelt abban a pillanatban, hiszen sok minden múlt azon, hogy sikerül-e a manőver. Amint a lény megpróbálta volna elnyelni a támadást, annak árnyékából kiemelkedtem, és nemes egyszerűséggel a sebezhetőnek tűnő szemei felé vettem az irányt, elvégre azok csak nem páncélozottak. Eközben a többieknek bőven volt idejük arra, hogy akár alá kerüljenek, akár Fukuyama~sannak, vagy Nara~taichounak segítve végre valahára legyűrjük a bestiát. Amennyiben sikerült megsebeznem a lény szemét, nem hagyom el a fejét, még ha meg is próbálna lerázni, kardom a bőrébe fúrva kapaszkodnék meg, hogy aztán akár a másik szeméig, vagy a következő fejig jussak, folyamatosan ostrom alatt tartva, hogy képtelen legyen másra figyelni. Sőt, ha azt is képes lennék elérni, hogy egy újabb tűzcsóvát indítson, ezúttal úgy, hogy saját magát is lefújja, az lenne a leg ideálisabb, hiszen ilyen hőfoknak még ő maga sem tudna ellenállni. Persze az elől egy pillanat alatt elmenekülnék, hiszen jómagam nem kívántam ropogósra sülni, és egy leégetett fejnél jobban nem is bírnám elterelni a figyelmét, vagy megsebezni. Reméltem, hogy közben a többiek sem tétlenkednek, és várják tátott szájjal, hogy majd csak lesz valami, mert nem véletlen voltunk ott többen, a létszámfölényünket illene kihasználnunk.

A bestia vére forró és ragacsos volt, nagy nehézség árán tudtam csak lekalimpálni a kardomról az akcióm után. Minashaku az előtte szerencsétlenül járt két társunkhoz csatlakozott... elég érdekes tervvel rukkolt el, és valamennyit sikerült is megvalósítania, de akkor is... körbemetélni egy kutyát... o.O
A dög tántorogni kezdett, mindennek nekiment ami körülötte volt, a tőlünk szerzett sebeiből szivárgott a vére és a shikai technikáimnak köszönhetően nekem is sikerült elérnem amit szerettem volna A parancsszó elhangzása után egy perccel karvastagságú ágak kezdtek el kibújni a sebekből ezzel szakítva tovább Őket. Büszke voltam magamra, hogy sikerrel jártam, de nem bíztam el magam mert tudtam, hogy ez még nem a hab volt a tortán... valami még várt ránk... valami ennél is rosszabb.
Az épület darabjai úgy záporoztak ránk mint az eső ezért minél gyorsabban el kellett onnan tűnnünk. Minashaku segítségére siettem és ha elfogadja a segítő jobbomat átkarolom és Vele együtt indulok meg a 12. osztagos shinigami után... egyenesen be azon az ajtón ahonnan a szörnyűség valószínűleg várt ránk. Ahogy védettebb helyre kerültünk és Minashaku tényleg hagyta, hogy segítsek neki akkor most elengedem és a tartályok felé veszem az utat... emberi testek úsztak benne vagyis első ránézésre annak tűntek, de amikor közelebb értem megnyugodtam, ugyanis csak póttestek voltak, tehát semmi morbid nem folyik itt... vagyis... ki tudja mit csinálnak itt ha egy ekkor kutyus őrizte....
A nagy bámészkodásban Kazuma-san zavart meg, aki magához hívott bennünket. Nem értettem, hogy mit kell megnézni addig a percig míg oda nem értem és meg nem láttam a kezében szorongatott poros, illetve kormos lapokat. Mondjuk ez nem volt elegendő magyarázat, de ami azután következett... na eléggé kiakasztott...
- Na álljunk csak meg egy percre.... azt hiszem fontos dolgokról kell itt elbeszélgetnünk.... lehet, hogy valamit elfelejtett velünk közölni amikor kérdezősködtünk, hogy mi lehet errefelé vagy volt e valami oka az illetőnek arra, hogy megrongálja azt a nyamvadt gépet az osztagukban.... azt hiszem itt a bizonyíték... - böktem a lap felé amit elég csúnyán megrongált valaki. Azonban még mielőtt választ kaphattam volna bármire is Kazuma-san öklendezni kezdett, a papírok kiestek a kezeiből és nekitántorodott a háta mögött található poros, mocskos, ócskának tűnő vezérlőpanelra ezzel beindítva valamit amit sípolás és egy hangos kacagás kísért...
- Hát ez iszonyatosan jó.... bújj elő röhögő mester! - szólítom fel az illetőt, aki valószínűleg nem messze tartózkodik tőlünk és az is lehet, hogy Remrdur vagy ki a halál az... hiszen az a kis mocsok elég szépen elsétált, otthagyott minket a szarban... csak kerüljön a kezeim közé... szép cseresznyefát növesztek a torkából..... vagy legalábbis valami hasonló durva dolgot mert ez elég csúnya húzás volt tőle, hiszen meg is halhattunk volna....
- Remélem azért minden rendben - fordulok a szerencsétlen Kazuma-san felé... haragudtam is rá, de sajnáltam is szegényt... ezalatt a rövid idő alatt szerintem több vért és agressziót látott mint egész shinigami pályafutása alatt...nem egyszerű az ilyen dolgokat feldolgozni... engem is kísértenek néha rémálmok... Ha nem kapnék választ odalépek mellé és egy határozott mozdulattal hátba vágom hátha az segít rajta... ha nem akkor egy bocsánatkérő mosolyt eresztek meg felé ha segített akkor megveregetem a vállát majd ismét a terepet pásztáztam a hang tulajdonosát keresve.

Ahogy vártam, a Hyouga Seiran nem jelentett valami nagy gondot a kutyusnak, de a célnak tökéletesen megfelelő volt, hiszen nyertem vele annyi időt, hogy összekössem a négy lábát. Arra viszont nem számítottam, hogy a kutya teste ennyire forró lesz és megolvassza a jegemet.
A távolságtartásom, vagyis Nakamura-san mellé shunpozás, jó döntés volt a részemről, mivel időközben a csapat többi tagja sem ült tétlenül és a lekötözött fenevadat megrohamozták támadásaikkal, aki így már nem bírta tovább a harcot. Ez azonban azzal járt, hogy nekivágódott egy oszlopnak, ami eddig egyben tartotta a termet, ezért elkezdett beomlani minden.
Segítő kezet nyújtottam Nakamura-sannak, ha szüksége volt rá, bár nem tudom milyen súlyosak a sérülései, mivel nem vagyok orvos. Elkezdtem egy kijáratot keresni, amikor megpillantottam az integető Kazuma-sant, így arra felé indultam meg. Szerencsénk volt, még időben el tudtuk hagyni azt a termet, mielőtt ránk omlott volna. Valamilyen laborban találtuk magunkat, pedig már azt hittem, hogy elhagytuk a 12. osztag területét. Ezek szerint tévedtem.
- Nézzünk szét, mi van itt. - javaslom a csapatnak, hogy közelebbről is szemügyre vegyük ezt a labort, nehogy ez is egy csapda legyen. Az első dolog, amire felfigyeltem az emberkísérletekhez használt tartályok voltak, jobban szemügyre véve viszont rájöttem, hogy csak póttestek voltak. Úgy tűnik, már nem használják ezt a labort, ami nem is csoda, hiszen egy dzsungelen kell átverekedni magunkat, hogy ide jussunk.
A nézelődés közepette visszatért a korábbi viszkető érzés a csuklómba, csak éppen sokkal erősebben. Nem akartam, hogy a többiek valamit is észrevegyenek ebből, elvégre egy kapitány ne mutasson gyengeséget a tisztek előtt. Ezért elfordulva a csapattól kezdtem el vakargatni a csuklómat, azonban ez sem volt elég. Végül megszabadultam a karomon lévő karperectől, amit nem emlékszem honnan szereztem, hiszen nem is szeretem az ékszereket.
Magán problémámból Kazuma-san hangja zökkent ki, aki úgy tűnik talált valamit. Nem is csoda elvégre egy 12. osztagosról van szó, biztos ismeri a laborok felépítését. A kezemben lévő karperecet, ekkor egy közelben lévő emelvényre raktam le, hogy ne kelljen szorongatnom.
- Azashiro? - lepődök meg az ismerős név hallatán, akivel egy küldetésen találkoztam, de nem szeretek rá visszaemlékezni, mivel a Főkapitánynak be kellett avatkozni és utána ledorgált minket. De akkor is Akiyama taichou volt a hibás.
- Zanpakutouk hadra fogása? - egyik meghökkentő dolog után következett a másik. Megpróbáltak a zanpakutou lelkeknek fizikai testet adni a módisított lelkekhez hasonlóan és sikerrel is jártak? Mi mindent ki nem tud találni a 12. osztag.
- Várjon Fukuyama-san. Kazuma-san erről nem tudhatott, ha erre akart célozni. A papíron az állt, hogy sikeres volt a kísérlet, de akkor mi miért nem tudunk róla? Legalább a kapitányokat értesítették volna erről, ha csak nem a kísérletet titkosították valamiért. Nem így van Kazuma-san? - fejtem ki véleményeket az információval kapcsolatban, hiszen logikusnak tűnik, hogy egy ilyen nagy áttörést nem titkolnak el nyomós indok nélkül. Ha nem is egész Soul Societynek híresztelik el, a kapitányoknak biztosan elmondanák. Az olvasottakból nekem ez tűnik egyértelműnek.
- Jól van Kazuma-san? - a régi papír cetli olvasása után Kazuma-sannak elváltozott az arcszíne és látszott rajta, hogy valami nincs rendben. Később ki is ejtette a papírt a kezéből és öklendezni kezdett az egyik gépnek támaszkodva. Ez nem éppen volt a legjobb ötlet, mivel véletlenül bekapcsolt valami riasztót és elkezdett sípolni az egész szoba.
Nem ez volt az egyetlen problémánk, mivel a sípolás közepette ki lehetett venni valaki nevetését a nagy ricsajból. Még nem láttam előtűnni senkit sem a sötétből, de nem lankadt a figyelmem, készen voltam az újabb ellenfélre. Az az egy biztos, hogy nem békés szándékkal nevetett így.

Nem is volt kétséges, hogy támadásunk ezúttal nem csupán célba talál, de tökéletes fedezéknek mutatkozott számomra, amíg elértem a lényt. Nem hiába, azért mégis csak a Juubantai tagjai volnánk, nem is elégedtünk volna meg kevesebbel, mint hogy harcképtelenné tegyük a hatalmas mumsufajzatot! Tulajdonképpen nem is szabadott volna ennyi ideig elbíbelődnünk a dologgal, de nyilvánvalóan még nem találkozott más ekkora kutyával, és így nem volt teljesen tiszta számukra, mit is kellene tenni. Ezt mutatta az is, hogy Raimaru~san nem is kicsit eltévesztette az irányt. O_O Hatalmasra tágult szemekkel voltam kénytelen a szőke férfi felé pislogni, aki valami lehetetlen helyen hadonászott a kardjával, nem csoda, hogy az óriás mumusrémnek ez nem tetszett. :/ Azonban kisebb döbbenetemben sem állhattam meg, hiszen túl közel voltam abban a pillanatban a lény szájához, de így is sikerült még kiviteleznem a vágásokat, és ezzel legalább egy fejet hatástalanítanom, amikor Fukuyama~san érkezett. Még néhány pillanatig ott tartózkodtam a bestia fején, de csak azért, mert fogalmam sem volt, vajon milyen hatása lenne annak, ha áthaladnék a szirmokon, így inkább megvártam, amíg helyem maradt elférni mellettük. Jobb félni, mint megijedni alapon… Végülis maga a szörnyűséges mumusöleb sem bírta a gyűrődést, és több sebből vérezve dőlt el szép lassan. Valahogy emlékeztetett a kép arra a másik, bár annak nem sav csöpögött a sebeiből, hanem sárga trutyi, de egyik alá sem álltam volna szívesen, így még szerencsére a dőlés előtt érkeztem Katsuo Masaru~san mellé.
Csillogó szemekkel figyeltem a növények kihajtását, hiába ezek ellen egyetlen mumusnak sem lehet esélye! ˘^˘ Amint hazaérek, biztosan elmesélem majd Shiroichi~taichounak, hogy micsoda csodákat láttam, és hogy minden bizonnyal Hayate testvérei legyőzték a leghatalmasabb mumust, amit valaha láttam. Mert legutóbb ő hozott mumusűzőnövényt az osztagba, így a most alkalmazottak sem lehetnek mások, mint annak valamilyen rokonai! *w* Nem is csoda, hogy úgy szerettem a virágokat és növényeket, annak ellenére, hogy a KaMa Gáncsikusz nem volt éppen egy kedves fajta, de azért most mégis ezeknek a lágy- és fás szárú szépségeknek köszöntük az életünket! Vagy valami ilyesmi.
Persze a hatalmas csarnok nem viselte túl jól, hogy az igencsak monumentális méretekkel rendelkező szörny egyszerűen összeesett. Éreztem a talpam alatt a föld remegését, ahogy a súlyos test végig terült a padlón, tehetetlenül zuhanva az egyik oszlopra, ami egyszerűen elhajlott. Ha nem lett volna teljesen felesleges, megjegyeztem volna, hogy ez a mozzanat bizonyítja, hogy ideje lenne leadnia néhány kilót, de bizonyosan süket fülekre találtak volna jó tanácsaim. Pedig Suzzucchannal való terhesség után rengeteg módszert tanultam, amivel visszanyertem teljes mértékben az eredeti alakomat, ami nem is volt rossz teljesítmény! Nem volt időm tovább gondolkozni, hacsak nem kívántam volna a törmelékek alatt tengődni hátra lévő életemben, és bizony nem kívántam, elvégre este vacsorát kellene főznöm. Egy gyors shunpoval vetültem a többiek után, nehogy matricává minősítsenek át a nagyobb törmelék darabok, leporoltam magamról az útközben összeszedett vakolat porát, így nem igazán figyeltem, hová is kerültünk. Csak akkor pislantottam fel, amikor Katsuo Masaru~sant éreztem meg, aki szorosan belém kapaszkodott, s mintha nyugtalanságot véltem volna felfedezni hangjában. Kedvesen rámosolyogtam, hogy jelezzem, nincs semmi baj, mert a szörnyet már legyőztük, és közben meglapogattam a feje búbját.
- Biztos vagyok benne, hogy ez nem valamiféle Predátor búvóhelye, hiszen ilyen lényről még sosem hallottam Seireiteiben. Valószínűleg csak a mumusok fészkét fedeztük fel, de majd Keisuke~sama legeredményesebb módszereivel mind egy szálig elűzzük őket! *o* - Mondtam lelkesen.
Ezután persze még inkább letaglóztak a körülöttünk felfedezett lények, amik annyira emlékeztettek az emberekre, de egyáltalán nem voltak azok. Aztán rájöttem az egyértelmű megoldásra, ezek bizonyosan élethű jelmezek a mumusok számára! Igen, így lehet! Nem másra készítették, minthogy felhúzva ezeket átverjenek minket, embernek tűnjenek, és mikor már megbízunk bennük, mindenféle gonoszságot műveljenek. Micsoda egy aljas húzás… bár el kellett ismernem, én biztosan bedőltem volna, mert egy ember alakú mumust sem láttam ezidáig, de mostantól kétszer jobban fogok figyelni, az biztos! >w<
Aztán megkönnyebbülten hallottam meg Kazuma~san hangját, és ifjú osztagtársammal szinte repültem felé, nem is láttam, mikor kóborolt el ennyire. De a lényeg az, hogy jól van, szóval most nem fogom számon kérni, hogy milyen dolog, csak úgy otthagyni engem, egyedül! T^T A férfiak mind körülötte magasodva olvasgatták a lapot, és bár nem voltam éppen alacsony, felettük mégis képtelen voltam átlátni, így Katsuo Masaru~san vállába kapaszkodva kicsit feljebb toltam magam, hogy néhány szót fel is fogjak belőle. Mondjuk ettől sem lettem sokkalta okosabb, hiszen tipikus Juuniibantais szakszöveg volt, egyáltalán nem kedves, vagy éppen olvasmányos, csak tudósos, de én olyat sosem szerettem olvasni, mert elálmosítja az embert. De úgy tűnt, még a tizenkettedig osztag minden tisztje sem volt erre felkészülve, hiszen szegény Kazuma~san is rosszul lett! Együttérzően simogattam meg a hátát, próbálva tartani benne a lelket, és csak reméltem, hogy hányni nem fog. Hallottam, ahogy bekapcsoltak a gépek, de abban a pillanatban jobban foglalkoztatott szegény Kazuma~san, akinek még csak egy kis keserű kanalast sem tudtam adni, mert nem volt éppen nálam. Aztán hallottam, hogy minden bizonnyal az állbohóc Remaerd~san felkacag, ami nem szép dolog, hiszen bárki lehet rosszul, efféle helyzetben, és illetlenség ilyenkor kárörvendeni. Ha majd előjön, jól meg is mondom neki, hogy ezt nem szabad, és inkább keressen neki egy vödröt, mert ilyen helyzetben ezt kell tenni! Közben körbepislogtam, hogy felfedezem-e valahol a nevetgélős, nembohócbohócot, mert ő bizonyára tudott volna adni egy kis B6 vitamint Kazuma~san számára, elvégre ő volt itt otthon.

Miután megveregettem szegény Kazuma-san meg is sajnáltam. Lehetséges, hogy nem kellett volna, de semmi más nem jutott akkor és ott az eszembe amivel segíthettem volna rajta... Azonban láttam rajta, hogy jobban van és ezt az én beavatkozásomnak tudtam be, még akkor is ha nem én voltam az, aki segített rajta. A kacagás idegesítő volt. Visszhangzott az egész istenverte laborban és nem tudtam, hogy honnan jöhet pontosan mert akkor biztosan odaküldtem volna egy byakurait a biztonság kedvéért.
- Igaza van Nara Taichou... bocsánatot kell kérnem amiért így magára támadtam anélkül, hogy végig gondoltam volna a helyzetet. - mondtam a kilencedik őrosztag kapitányának, illetve Kazuma-sannak. Ezért is magamat emésztettem. Szegény védtelen emberre támadtam rá és tényleg nem gondoltam végig ezt az egészet... hamarabb járt a szám minthogy gondolkodtam volna... francba ez nem vall rám... meg hát annak idején én is a tizenkettesek tagja voltam és én se tudtam ilyesféle kísérletekről... szóval... hagyjuk...
Hallottam ahogyan Kazuma-san beszámol a módosított lelkekről és a betiltott gyártásukról. Az ok az volt, hogy embertelenek. Nos, ebben egyek kell értenem bár pontosan én magam sem tudom, hogy hogyan készültek azok a bizonyos modsoulok, illetve azt se tudtam, hogy is nézhetnek ki... Ilyenkor döbbenek rá, hogy milyen hiányos a tudásom... ha hazaérek biztosan pótolni fogom a hiányosságaimat. Nem szeretem ha valamit nem tudok. Nem kell minden titkosított anyag... nekem elég ha tudom a kinézetük, illetve, hogy pontosan mit is tudnak. Abban biztos voltam, hogy nem gyengék ha azért lettek gyártva, hogy felvegyék a harcot a gonosszal...
A nevetés kezdett halkulni és átvette a helyét a porosodó gépek alapzaja. Nem gondoltam volna, hogy ezek még képesek a működésre. Meg kéne vizsgálni, hogy miféleképpen is vannak összerakva. Azonban erre most nem volt időm, ugyanis az emelvény megmozdult és ibolya színű burok jelent meg rajta. A csendet fúvókák hangja törte meg. Be kell vallanom megijedtem. Teljesen tanácstalan voltam. Éppen a burokhoz akartam indulni, hogy megvizsgáljam az érdekes jelenség okát amikor hatalmas lélekenergiát érzékeltem amik ólomsúlyként ereszkedtem a vállaimra. A rémület még jobban úrrá lett a testem felett. Térdre rogytam a végtagjaim remegni kezdtek, nehézkesen kaptam levegőt. A szemeim eközben a tartályokat pásztázták majd maikor már fájtak a látványtól inkább eltakartam Őket... ezt követően csörömpölés hallatszott. Kezdetekben azt hittem, hogy megint Kazuma-san alkotott valamit ezért kinyitottam a szemeimet, hogy megnézzem mi is történt valójában. A látvány ami fogadott nem volt hétköznapi. Remaerd állt velünk szemben tök pucéran, s valami érdekes folyadék folyt a testéről... Ami azonban egyből kicsapta a biztosítékot az előtte térdelő Kazuma-san akinek a torkához az a mocsok a saját fegyverét szorítottam.
- Te mocskos kis szemétláda! - ordítottam oda neki. A testem még nehézkesen mozgott az előbbi nagy lélekenergia kisugárzástól, a végtagjaim még mindig remegtek ezért nem tudtam megtámadni, hogy megpróbáljam Kazuma-sant kimenekíteni a karmai közül... Hallottam ahogyan megfenyeget minket... az izmaim megfeszültek az öklöm pedig kezdett fehéredni. ~Aljas kis szarrágó~ gondoltam. Azt mondta, hogy a lélekölőnk miatt sehol se lennénk. Ebben részben van csak igaza hiszen a lélekölők meg nélkülünk nem létezhetnének hiszen a lelkünk egy bizonyos része.
- Azonban a lélekölők se lennének sehol, ha mi nem lennénk... Szerintem Te is tudod nagyon jól, hogy a zanpaktouk a lelkünk egy bizonyos része! - mondtam remegő hangon. Egyre idegesebb voltam... láttam rajta, hogy egyre jobban kezd megkattanni. A következő mondatát a csapatunkat vezető kapitánynak intézte... a szemeim a kétszeresére nyíltak az államat pedig úgy kellett elkapnom, hogy ne koppanjon a padlón.
- A kapitány ismeri ezt az elmebeteg cirkuszi mutatványost?! - vontam kérdőre a kapitányt azonban még mielőtt bármit is tehettünk volna az eszement elvágta Kazuma-san torkát és felénk dobta.
- NEEEEE!!! - ordítottam majd a testért ugrottam, hogy elkapjam. Miután a kezeimben tudtam szerencsétlen párát két lehetőségem volt. Vagy hagyom meghalni vagy megmentjük... csak az volt a baj, hogy én nem ismertem semmiféle gyógyító kidout... Annyira el voltam foglalva haldokló társunkkal, hogy csak fél szemmel láttam ahogyan a gonosztevő testén megjelenik a ruha és elmenekül....
- Valaki tud gyógyítani?! - ordítottam a többieknek annak ellenére, hogy ott voltak tőlem egy karnyújtásnyira... Láttam ahogyan Kazuma- san felhasított torkából folyika vér, hallottam, hogy küzd az életéért, éreztem ahogyan a ruhámat átáztatja az Ő vére és én nem tudok rajta segíteni....
- Tartson ki! Rendbe fog jönni, gondoskodunk magáról csak ne adja fel! Ne merje becsukni a szemét... könyörgöm! - ordítottam le a halálán lévő shinigamit. Tudtam, hogy ez nem sokat jelent perpillanat, de ennél többet én nem nagyon tehettem.... Letéptem a ruhámból egy hosszú csíkot, hogy bekössem a sebét, talán az valamennyire segít rajta míg valaki normális ellátásban nem részesíti.
- Meg akarom ölni azt a mocskos kis tetűt! Nara taicho maga honnan ismeri? - morogtam magamban majd ismét feltettem egy kérdést a csapat vezetőjének. Közben pedig megpróbáltam tartani a lelket Kazuma-sanban.