Las Noches új vezetője, egy bizonyos "Seth" nevezetű alak, kinek céljaival bár még a mai napig sem vagyok tisztában, hivatott engem. Kíváncsi voltam, hogy vajon a kocsmai eset miatt gyűlt meg a baja velem, esetleg valami más dolog miatt kérte jelenlétem. Feltételezhetjük, hogy szinte biztos voltam benne, hogy nem a halálomba sétálok, mégis fenntartottam védelmem, akármennyire sem volt valami fejlett, feltételezhetően a többi arrancarral szemben, bár nem tudhattam, mert még csak egyet ismertem. Lépteim hangosnak tűntek miközben a kivételesen csendes épületben sétáltam. Hamarosan Sethhez is érkeztem. Kissé messze álltam meg, mert akkor még nem voltam biztos benne, hogy bízhatok Sethben vagy sem, de egy kevés idő múlva muszáj volt közelebb mennem, mert tényleg valami fontos ügy miatt hivatott. Egy felettébb különös gonddal álltunk szemben, Seth szerint. Valamiféle különös történésekről és a fajunk, a hollow számainak csökkenéséről tartott nekem beszámolót, pontosabban körülbelül a felénél észrevettem, hogy egy másik arrancar is hallgatta azt. Az a bizonyos másik arrancar egy leányzó volt és idősnek sem tűnt szememben. Cselédlánynak néztem, így nem törődtem vele. Sethnek egy feladata volt számomra, és ahogy később kiderült, az eddig cselédlánynak vélt arrancar számára is, mégpedig kiiktatni ennek a problémának a forrását. Gyorsan ismertette a helyszínt, majd megkérdezte, hogy képesek lennénk-e elvégezni. Szótlanul bólintottam, így Seth a küldetést elfogadottnak ítélte és intett is, hogy mehetünk dolgunkra. Az épületből kiérve nyitottam egy Gargantát és hideg, közömbös tekintettel szóltam a lánynak.
- Gyere, a céltelepülés Naruki City.
A Gargantán átlépve Naruki City egyik parkjában találtuk magunkat. Jól emlékeztem, hogy Seth beszélt ennek a helynek a jelentőségéről, mintha innen eredt volna az anomália. Körbe tekintettem és megpillantottam a leányzót is, akihez ismét üres tekintettel szóltam.
- Dei Laez vagyok, 85. arrancar, úgy látszik erre a küldetésre csak mi ketten lettünk kijelölve, így kénytelenek leszünk összedolgozni.
Megálltam és csönd járta át a parkot. Miután a társam is bemutatkozott, folytattam a mondanivalóm.
- Szerintem nézzünk körül, de ne veszítsük egymást szem elől.
A kijelentésem után nem is szóltam többet, hanem leguggoltam és körbe néztem a tájon, bár kissé kellemetlen volt, hogy egy másik arrancar is állt nem messze tőlem, blokkolva a teljes kilátást. Egy kisebb körbetekintés után egy kitaposott ösvény felé vettem az irányt, de tettem róla, hogy ne kerüljek messze a küldetési partneremtől. Az ösvény mentén észrevettem néhány felettébb különös dolgot. Köztük voltak a ritkán megjelenő, de felettébb nem természetes gödrök és a letört ágak, így az egészről egy kép kezdett kialakulni. ~ Itt járt valami, vagy valaki, de nem tudhatjuk, hogy hollow vagy más lélek... talán élőlény... jobb lenne, ha kutatnék még egy keveset... Intettem társamnak és követni kezdtem az ösvényt.

Átlagos szolgálati napnak indult a mai is, amit edzéssel és a papírmunka irtásával igyekeztem hatékonyan eltölteni. Nagyjából sikerült beilleszkednem az osztagba, még rangot is kaptam a várakozásaimmal ellentétben, úgyhogy már sikerült büszkévé tennem a családomat. Még az sem volt olyan kínos, hogy legutóbb sérülten, szakadt kimonóban mentem haza, apám azt mondta, hogy fiatalabb korában vele is megesett, hogy néhanapján kicsit túlzásba vitt egy edző mérkőzést. Egyenruhát igényelni már kicsit kínosabb volt, elvégre szinte vadonatúj volt, de persze adtak simán. Sajnos még elég kevés embert ismertem meg az osztagomból, de persze csak idő kérdése, hogy ez változzon.
A pokollepkén kapott üzeneten meglepődök egy kicsit, nem tűnik hétköznapi feladatnak, én pedig elég új vagyok, úgyhogy nem értem, hogy ezt miért nem bízták inkább valaki tapasztaltabbra, de a parancs az parancs, úgyhogy azonnal elindulok a kijelölt Senkaimonhoz, ahol már várnak is rám a leendő társaim. Sozent ismerem, a másik kettő ismeretlen számomra, úgyhogy én is bemutatkozok nekik, és megjegyzem az ő nevüket is. Ezután végighallgatom az első osztagos tiszt instrukcióit. Reménykedtem benne, hogy még ő is jön, így négyen nagyon kevésnek tűnünk egy ilyen kaliberű feladathoz.
Elég ronda helyen sikerül kilyukadnunk, az ilyen helyeket próbálják a tisztességes emberek elkerülni, csupa veszélyes alak mászkál az ilyen helyeken, még Seireteiben is a sikátorokban történik a legtöbb gyilkosság. Az emberek világában nincsen olyan hatékony bűnüldöző szervezet, mint Soul Societyben, úgyhogy az ilyen helyek kifejezetten veszélyesek. Nem tudom, miért pont ide jöttünk, igaz, az emberek kerülik az ilyen helyeket, de minket úgysem lehet látni, szóval mindegy. Az omlás azonban érdekesnek tűnik, még ha kicsi is az esélye, hogy köze van a küldetésünkhöz.
-Szerintetek elképzelhető, hogy ezt hollow csinálta? Ha nem, akkor felesleges itt időznünk.
Megpróbálok furcsa lélekenergia lenyomatokat keresni a közelben, de nem hiszem, hogy találok bármit is, egyrészt, mert a lélekenergia-kezelés ilyen aprólékos használatában nem jeleskedek, másrészt pedig nem hiszem, hogy ezt hollow csinálta volna. Sajnos rengetegen vannak, de közel sem annyian, hogy mindenért őket lehessen felelőssé tenni. Nem kizárt, hogy egy esetleg erre üldözött egy lelket, és közben tönkretette az épület falát, de simán okozhatta más is. Nem szeretném én megmondani, hogy mi legyen, de ha nekem kellene, akkor azt mondanám, hogy induljunk kelet felé. Elképzelhető, hogy Nakamura vagy Ryuutarou jobban ért a lélekenergia-kezeléshez, mint én, és felfedez valami érdekeset. Persze lehet, hogy én is találok valamit.
-Szerintetek mit keresünk pontosan?
Elképzelni sem tudom, hogy ki tünteti el a hollowokat, emiatt egyelőre arra sem, hogy hogyan fogjuk megtalálni, talán valamelyik társamnak lesz ötlete. Én azon sem lepődnék meg, ha végül sikertelenül záródna a megbízatásunk, és nem találnánk semmit, ha az a valami, amit keresünk, intelligens, nem fog feltűnősködni, amíg itt vagyunk. Hacsak nem tüntet el minket is...

Egy akvárium áll a szoba közepén. Kedves kis halak úszkálnak benne. Aranyszínben pompáznak, ahogy a fény megcsillan a pikkelyeiken. Bár hal lehetnék… Tudnék úszni, kapnék levegőt, és gyönyörű pikkelyeimmel elkápráztatnám az embereket. Csodálatos farkúszóimmal csak úgy suhannék a vízben. Senki sem fenyegetne, biztonságban lennék. Nem lennének álmaim, sem vágyaim… Nem lennének emlékeim…
Odalépek az akváriumhoz. Magasan a kis üveg felé emelkedve nézek le, a kiszolgáltatott élőlényekre. Az én kegyeimre vannak bízva. Ameddig azt akarom, hogy éljenek, addig jó nekik. De amint megunom őket, a haláluk elkerülhetetlen. Meg kell ezt tanulnia!
- A halak ostobák, értéktelenek és könnyen elpusztíthatóak! Nem érnek föl még egy emberrel sem, nemhogy egy arrancarral. – Bebizonyítom neki, hogy ostobaságokra gondol. A szép aranyszínű halat egy pillanat alatt elkapom. – Bármikor megölhetem, és ő még könyörögni sem tud! -
- Ne kérlek ne! Gemini kérlek, tedd le! Könyörgöm! – Térdelek húgom elé ijedten, miközben a hal életéért rimánkodom, s belekapaszkodok a combjába.
- Szégyellhetnéd magad! Egy ilyen lény élete nem ér semmit! Ne térdelj le senki elé, hogy valaki más életéért könyörögj! Légy büszke arrancar! - Visszadobom a halat az akváriumba és letérdelek nővérem elé. Óvatosan megsimítom arcát a tiszta kezemmel és letörlöm azt a néhány könnycseppet az arcáról. – Így vagy tökéletes, ahogy vagy. Szeretlek, mi más kéne neked? Ha hal lennél, én nem lennék itt neked. Ezt szeretnéd?! –
- Nem! Nem! Nem! Soha nem fordulnék el tőled! Én is szeretlek. – Egy puszit ad az arcomra, amelytől elpirulok, ám amint arca eltávolodik az enyémtől, eltűnik. Gemini?4 Gemini, hol vagy! Ne hagyj itt! Kétségbeesetten pattanok fel a földről és körbefordulok a szobában. Hol a szobám? Itt sötét van, nem látok semmit. Egy ablak? A fény beszűrődik az ablakon és az akvárium helyét világítja meg. A halak a földön vergődnek és nem kapnak levegőt. Kiáltanék, de nem jön ki hang a torkomon. Nem kapok levegőt! Megfulladok! Valaki!
Rémülettől eltorzult arccal ülök föl az ágyamban. Levegőért kapkodok, s a félelemtől kicsordulnak a könnyeim. Geminit keresem, hogy szólhassak neki, de nem látom. Még mindig álmodok? Rettegek az álmoktól… mindig borzalmas dolgok történnek. Megtalálom nővéremet a tükör előtt állva. Odarohanok hozzá, majd megölelem.
- Látod, látod. Halnak lenni borzalmasabb, mint arrancarnak lenni. Ne félj, én mindig veled leszek… - Kedves szavaimat az ajtó kicsapódása szakítja félbe. Tekintetem egy pillanat alatt változik meg. Vészjóslón nézek az ajtó felé, majd a kardomat magamhoz véve indulok el a hívatlan vendég felé. Kardomat félig kihúzom a hüvelyéből, s amint megfelelő szögbe érek, egy pillanat alatt a falnak lököm, majd kardomat a torkához tartom.
- Meguntad azt életed te kis mocsok? – Kérdésem fenyegetően visszhangzik a folyosón. Majd a rémült arrancar elhabogja, mégis miért küldték
- Gemini-chan kérlek engedd el… - Lépek az ajtóba, miközben látom szegény arrancart, milyen helyzetben van… - Hallgassuk meg, mit szeretne mondani. – Morcosan ugyan de Gem elengedi a szerencsétlent. Szóval az a bizonyos Seth hív minket magához? Nincs mit tenni, ő a főnökünk, nem mondhatunk neki ellent. Az arrancar rémülten rohan el, amint Gemini hátrébb lép tőle, s felém fordul. Induljunk.
Az a felfuvalkodott, senkiházi szájkaratés seggarc most is a trónján tesped, mintha mindig is itt lakott volna. Okádnom kellett a homoktriótól is, de most valahogy visszasírom Charlie angyalait… Az ajtóban megpillantok egy nyomott, hullasápadt fazont, akit most legszívesebben kardélre hánynék, hiszen látszik rajtunk, hogy kettőnk közül én vagyok a tökösebb… A fogadáson hangot is adok a véleményemnek, mikor kiderül, hogy ezzel a kis selyemfiúval kell mennem.
- Tudod, mikor a dugtrio uralkodott itt, nem voltak ilyen puhapöcsök… - Jegyzem meg felpaprikázva. Nem kell ide harmadiknak egy szociálisan retardált fazon, aki ráadásul kölyöknek néz minket. Mi az, hogy „gyere”? Megetetem veled a…
- Gemini-chan! Most már elég legyen! – Förmedek rá elvörösödve, hiszen kezd túllőni a célon. Kis morgások kíséretében elhallgat. Félénken biccentek az arrancar felé, így köszöntve a leendő társamat. Nem kedvelem őt, félelmetes, ahogy azokkal a szemekkel néz… Olyan semmitmondó… mint… Gondolatmenetem félbeszakad, mikor átérünk Naruki városba. Egy patakocskát látok meg nem messze tőlünk. Se szó, se beszéd iramodok meg lelkesen a patakhoz, s azonnal belegázolok a térdig érő vízbe. A zoknim és a ruhám alsó része csurom vizes lesz, de ezzel nem is törődve kezdek el a vízben nyúlkálni.
- Mégis mit művelsz?! – Idegesen reagálok Lluvia ostoba viselkedésére. Persze, hogy kölyökként viselkedik velünk, ha így megszégyenít minket a viselkedésével.
- Gemini-chan, ha sikerül elkapnom egy halat akkor hazavihetem? – Lelkesen kutakodok, egyre beljebb sétálva.
Remekül érzi magát… talán hagyhatom még egy kicsit játszadozni, hiszen régen nem jártunk már az emberek világában. Örülök, hogy most nem rettegve lépett át a garagantán. Addig jó, míg lefoglalja magát, és nem gondolkodik el semmin.
- A papírra vigyázz, amit a trónbitorló adott! Ne veszítsd el, mert akkor nem találjuk meg, amit keresünk! – Elveszem a papírt Lluviától és zsebre vágom, így biztonságban lesz. Igaz, hogy a kattant riba… ömm nő.. egy átokverés, de az Exe tagjaként, legalább megjár néhány extra, mint ez a kis térképecske.
- Ez az! Elkaptam! ELKAPTAAAAAM! – ugrálok örömömben, miközben egy halat tartok a kezemben. Elkezdek kikászálódni a folyóból, miközben a hal vadul kapálózik. Az arcomhoz emelem a szemét és jól megnézem. Ez a szem… Mint egy hal! Igen megvan! Ennek az arrancarnak olyan a szeme mint egy halnak. Semmitmondó, ostoba. Vagyis a létezése, az én akaratomtól függ?
- Helyes gondolat. Mint Exequias tag, akkor ölöd meg, mikor akarod, mindenféle következmény nélkül, tehát az élete a ránk van bízva. – Beszélgetésünket, ismételten megtöri ez a senkiházi. Kikászálódva a tóból, neki háttal állok, s mikor meghallom, hogy ismét lenézően gyereknek néz minket, szép lassan fordítom felé arcomat, ezzel is félelmetesebbé téve a jelenetet.
- Ne merj még egyszer megszólalni… HAL! – Hangom dallamos, mégis rémisztő. Gyilkolásvágytól eltorzult arccal indulok meg felé. Egyik lépést a másik követi, szépen lassan sétálok felé, miközben összeszorítom a halat a kezemben. Fájdalmas kapálózásba kezd, szenvedését, még semmitmondó szemeivel is ki tudja fejezni. Határozott mozdulattal vágom pofán a hallal a nagyképű arrancart, jobbról majd balról. Olyan erővel súlytok le rá, mintha karddal vágnék, és a hal eközben kileheli a lelkét, de én éppolyan görcsösen szorítom. Ha ettől, még nem esett volna hátra, egy jól irányzott mellkason rúgással hátralököm. S ha minden jól megy hanyatt esik a földre. Most megtanulja, hogy kell viselkednie, egy Exe taggal. Rátaposok bal lábammal, s elhúzom a szoknyámat a combomról, hogy megmutassam neki az „x”-et, melyet az Exe tagjai viselnek.
- Nem ismered ezt a jelet, vagy túl hülye vagy, ahhoz, hogy tudd mit jelent? Had világosítsalak föl újonc, ez azt jelenti, hogy a felettesed vagyok, és mint főnököd nem tűröm el, hogy így beszélj velem. Úgyhogy fogd be a pofád, vagy megetetem veled a fajtársad, HAL! – Miután tisztáztuk a tényállás, lemászok róla, és előveszem a térképet a zsebemből, majd a hozzánk legközelebb lélekenergia-forrás felé veszem az irányt. Nem érdekel, hogy követ e az arrancar vagy sem, nélküle is meg tudjuk oldani…


A Térképet Mei küldte át Skype-on, hogy könnyebb legyen elképzelni a helyet.
zöld: erdős rész
az a narancssárgás valami: parki utak
piros pont: ahova ti érkeztetek
sárga pontok: a lidérceltűnések helyszínei
Bocsi a késésért, kicsit le vagyok terhelve mostanában.

Dei tőled elnézést kérek, a karakterem viselkedése miatt. Egy elmebeteg, ezért viselkedik így, nem személyes ne vedd magadra x"D. Ha túllőttem a tűrőképességeden, akkor sajnálom, de tényleg ilyen a viselkedése.
Kis segítség a lereagáláshoz: Ők nem két személy, csupán Lluvia a valóságos, ezért mindent ő mond, és csak ő látható a számodra.

- Ne merj még egyszer megszólalni… HAL!
Szólt rám társam, miközben különös arckifejezéseket vágva indult felém. Éppen egy halat nyomott össze a kezével, ami tudtommal nem lehetett éppen kedvezményes jel. A halat megfogta és jó erősen arcon vágott vele. Mire vissza pillantottam, jött a másik halpofon, a másik oldalamra és már készültem elesni, mikor a lány egy rúgással rásegített. Rám taposott a bal lábával és kezdte elhúzni szoknyáját. Először megvitattam magamban, hogy vajon legális-e egy tizenéves leányzó sztriptíz előadását nézni, de utána megnyugtattam magam, hogy valószínűleg sokkal idősebb, ha az éveket nézzük. A szoknyáját nem húzta fel túlságosan, de éppen elég volt, hogy lássam... a combján lévő x-et. Miután megpillantottam egy rövid bemutatkozót tartott.
- Nem ismered ezt a jelet, vagy túl hülye vagy, ahhoz, hogy tudd mit jelent? Had világosítsalak föl újonc, ez azt jelenti, hogy a felettesed vagyok, és mint főnököd nem tűröm el, hogy így beszélj velem. Úgyhogy fogd be a pofád, vagy megetetem veled a fajtársad, HAL!
Úgy látszott, hogy sok közöset talált köztem és egy hal között. Lassan, ujjaim használatával óvatosan leemeltem lábát a mellkasomtól és megszólaltam.
- Pardon.
Lassacskán engedtem le a földre a talpát, és majd ha biztos volt az ottléte, akkor húztam ki alóla a földes ujjamat. Leszedtem róla a piszkot és nadrágomra töröltem, majd társam cipőjével is megtettem ugyanezt. Feltápászkodtam és leporoltam magam.
- Hölgyem, ha tegezhetem. Már teljesen megértem, hogy felsőbb rendű vagy, de biztos volt valami ok, hogy nem küldtek téged egyedül. Elnézésedet kérem, de szerintem túl hevesen reagáltad le a szituációt, én csak egy ismerkedésbe szerettem volna kezdeni.
Csuktam be a szememet és egy semmit mondó mosolyt dobtam. Egy-két másodperc múlva kikacsintottam az egyik szememmel és most először néztem a szemébe. Hamarosan kinyitottam a másodikat is és bizony a leányzó két szeme különbözött.
- Ha nem bánnád, tartanék egy kis beszédet. Ha akármi is megsértene, nyugodtan szólj titkáromnak, akinek elérhetőségeit majd a küldetés után adom meg.
Ekkor alakult át a mosolyom egy szimpla semmitmondó kifejezéssé. Leguggoltam, hogyha nem is teljesen, de nagyjából egy magasak legyünk, így adva azt a minimális tiszteletet, hogy nem néztem le. Felkaptam egy botot a földről és megmutattam a leányzónak.
- Akármennyire is vagyok hal, te sem vagy semmi, tudom, hogy van a két szemed mögött valami, nem mindenkinek rajzolnak a szemébe pentagramot. Feltételezzük, hogy te egy nagyon speciális, szivárványos halacska vagy, aki úszkál a tóban.
Próbáltam a legmegnyugtatóbb hangon mondani, majd rajzoltam egy kört a földre, majd bele rajzoltam egy nagyon cifra halat, egy nagy halat és két kicsi halat.
- Nézz szépen ide, főnök. Négy halacska van itt. Itt vagy te, a legszebb mind közül, itt van a kicsi halacska, amit a kezedben tartasz.
A nagy halra mutattam.
- Itt pedig én, a termetemnek, és csakis annak köszönhetően a legnagyobb halacska a tóban. Ámbár van ott egy negyedik halacska is, amit nevezzünk csak a furcsa halacskának. Az a bizonyos furcsa halacska nagyon szeret a vízben pancsikolni és kifogni a legkisebb halacskát, ebben a példában, de lehet, hogy nem csak itt, ez a legkisebb halacska a kezedben van. Nos ez a furcsa halacska a barátnője a nagyon szép halacskának és odaadja neki az icipici halacskát. Sajnos nem tudom eldönteni, hogy te a nagyon szép, vagy a furcsa halacska vagy-e, és ez a nagy halacskát nagyon nem hagyja nyugodni.
Magyarázós hangnemből komolyra váltottam.
- A lényegre térve a nagy halak megeszik a kicsiket. Nem számít mennyire erős az a kicsike halacska, az akárhogyan is próbálkozik, de mindenhogy belefér a nagy hal szájába.
Próbáltam megsimogatni a társam fejét, lágyan a termetére utalva, majd halászokat rajzoltam a tó köré.
- Nos feltételezzük, hogy a legkisebb halacska eltávozott. Már csak három halacska maradt a tóban, akiket bizony csúnya halászok vesznek körül. Nem tudhatják szegény halak, hogy a csúnya halászók mennyire tudnak halászni, de azt tudják, hogy hova nem dobják a csalikat. Nos, ha a két halacska elkezdi egymást harapdálni, mindkettőt kifogják, mindegy mennyire erősek egyedül, hiszen nem tudhatják mennyi halász van. A legésszerűbb az lenne, ha a halacskák a pontok után kutatnának és ha az meglenne nekik, akkor átvernék a nagy halászok eszét és győzedelmeskedve vinnék a csalikat az óriáshalnak, aki küldte őket.
A botot eldobtam és letöröltem a földről a rajzot. Lassan kihúztam társam kezéből a halat és mondtam:
- Bocsánat, ha kellemetlenséget ejtettem ki. A biztonság kedvéért elfogyasztom a büntetés halát.
Markoltam meg és haraptam le a fejét. Őszintén szólva tudtom kívül is kezdtem félni, akármennyire is önmegalázóan viselkedtem. Gyorsan rágtam a halat, miközben a pontok után kutattam. Sajnos a pontokkal nem értem el semmit, így Indice Radart voltam kénytelen használni. A radar azonban nem a pontok helyét mutatta ki, hanem öt nagy lélekenergiával rendelkező személy helyét.
- Felettesem, az Indice Radarom öt személyt mutatott ki, akiknek a szokásosnál több lélekenergiájuk van. Azt javaslom, hogy nézzük meg a legközelebbit.
Az illemeket elfelejtve indultam a legközelebbi személy felé, nem látva, hogy társam velem tartott-e. A lélekenergia egy iskolai intézményben tartózkodott, méghozzá egy diák testében. Mellette, azaz egy-egy oldalán két-két másik gyerek tartózkodott, méghozzá kettő lány és két fiú. Úgy látszott, hogy valami oknál fogva kedvelték őt. Talán, mert nem egy hallal azonosították. Nem figyelhettem meg őket sokáig, mert hamarosan felkeltek és elindultak valamerre. Próbáltam őket halkan követni, a házak tetején.

A kérdésemre nem kaptam értelmes választ, egyedül Ryuutarou mondott valami hülyeséget. Személy szerint nem vagyok oda azokért, akik feleslegesen beszélnek, és próbálnak lazának tűnni, mert általában ez a lazaság pont akkor szokta elhagyni őket, amikor problémásra fordul a helyzet. Aztán persze lehet, hogy ő másmilyen, mint amilyennek első benyomás alapján tűnik, de azt elkönyvelem felőle, hogy valószínű nem várhatunk felőle sokat. Rossz tulajdonságom, hogy gyorsan kategorizálom az embereket, de sajnos az első benyomás többnyire nem hazudik.
Igazság szerint nem is vártam, hogy valaki elsőre tudni fogja, hogy mit kell csinálnunk, elvégre akkor rögtön odamennénk, de én még kezdő shinigami vagyok, és gondoltam, hátha van itt valaki, aki választ tud adni a kérdésemre. Úgy tűnik, hogy nekik sincs túl sok tapasztalati előnyük velem szemben, talán Nakamura tűnik egy kicsit tapasztaltabbnak négyünk közül, Ryuutarou komolytalannak tűnik, Sozenről pedig el kell ismerni, hogy erős, mint mindenki a 11.osztagban, de amennyire megismertem az egymással vívott harcunk alatt, nem igazán a bonyolult dolgok híve.
Én is szívesen indulnék az omlás felé, az tűnik értelmesebb nyomnak, főleg, hogy Nakamura-san talált is ott valamit, de a küldetésünk az is, hogy ellenőrizzük az eltűnések helyeit. Ha már ennyien vagyunk, nem kellene mindenkinek egy irányba mennie. -Rendben, akkor én ellenőrzöm a keleti részt, ha nem találok semmit, akkor visszajövök ide napnyugtára. Más körülmények között javasolnám, hogy valaki jöjjön velem, de ők nagyobb valószínűséggel kerülnek bajba, mint én, úgyhogy jobb, hogy ők képviselik a nagyobb erőt. Annyira nem jó ötlet szétválni, főleg így, hogy nem tudjuk, mit is keresünk pontosan, de mind elvégeztük a Lélektovábbképző akadémiát, ha most itt vagyunk, ráadásul mind tiszti beosztásban, úgyhogy azért annyira nem kell félteni minket. Ha bajba kerülnék, remélhetőleg egy rövid ideig elboldogulok egyedül is. A lélekmobilunk megvan, úgyhogy ha történik valami, a 12. osztag úgyis értesíti a csapat többi tagját.
Elindulok kelet felé, nagyjából gyors sétának lehet nevezni a sebességet, ahogy haladok. Teljesen felesleges lenne rohanni cél nélkül, jobban járok, ha megpróbálom megtalálni annak az embernek- már ha ember egyáltalán- a lélekenergiáját. Nem hiszem, hogy ostobaságot csinálna, amíg itt vagyunk, bár nem biztos, hogy észrevette a jelenlétünket, azért akkora szerencsénk nem lehet, hogy pont most történjen valami. Ez a küldetés jó eséllyel elhúzódik akár hónapokig is, amíg szerencsénk nem lesz, kivéve, ha a csapat többi tagja talál valamit.
Semmit nem érzek vagy látok a közelben, csak az tűnik fel, hogy viszonylag sokan néznek felém, illetve egy csoport tagjai mintha egyenesen rám mutatnának. Az lehetetlen, hogy bárki lásson itt engem, elvégre nem lehet elég a lélekenergiájuk ahhoz sem, hogy a körvonalaimat láthassák. Igaz, Karakurában sok ilyen ember él, de ez a hely nem Karakura, itt átlagos lélekenergiájú emberek élnek.
Próba-szerencse, lehet, hogy mögöttem láttak meg valamit. -Bocsi, ti most rám mutogattok? Ha nem érzékelik a jelenlétemet, akkor nem fog változás beállni a viselkedésükben, ha viszont igen, akkor talán még választ is kapok. Kíváncsi vagyok, pontosan hányan látnak engem, ha kapok választ, akkor azok, akik nem látnak, elég érdekesen fognak a megszólaló felé pillantani.
Ez ugyan nem tartozik a küldetéshez, elvégre rengeteg emberről van információ, aki látja a szellemeket, azonban ha ez így van, akkor talán információval is tudnak szolgálni. Az, hogy inkognitóban tartsuk a létezésünk, amúgy sem volt utasítás, ha nagyon zavarja őket, akkor a 12. osztag úgyis megoldja, bár ha a hollowokat is látják, akkor még talán jobb is nekik, ha tudják, hogy van, aki megfékezi őket.

Gemini-chan nem gondolod, hogy egy kissé túlreagáltad a helyzetet? Mármint, nézd meg szegénykét, éppen a cipődet pucolja, mintha teljesen megrémült volna. Olyan durva tudsz lenni…
- Helyes… helyes… - Tudja hol a helye, tetszik ez a helyzet, csak pucolgassa a cipőmet, ha befejezte, majd az arcába rúgok… - Látod, látod, tudsz te normálisan is viselkedni. – Teljesen meghunyászkodik előttem, ez tetszik, azt reméltem ugyan, hogy a beleinél fogva akaszthatom fel egy fára, és csak akkor tér jobb belátásra, de így nem kell madárijeszőként végeznie. – Ha kezdettől fogva a porban csúsztál-másztál volna kis féreg, akkor a sas nem foglalkozott volna veled… De te megpróbáltál repülni, visszataszító kis… - Egy széles vigyor húzódik a számra, hiszen a helyzet több mint kedvező számomra, persze ne hidd, hogy ezzel végeztünk, játszunk mi még egymással, nem engedlek…
A különös idegen pentagrammokról beszél… Mi azt a pentagramm? Talán a szép csillagokra gondol a szememben? A víztükörre pillantok, s ismét szemügyre veszem két szemem. Mindig elgyönyörködök bennük, mikor meglátom őket, hiszen ennél Gemini egy kedves mesét mesélt róla, mikor megkérdeztem, miért vannak ott, de nem sok értelme volt… Ohh, kicsit elkalandoztam! Mikor figyelmemet ismét az arrancarra összpontosítom, ő már rajzolgat valamit. Leguggolok én is, hiszen a nagy buci feje eltakarja a rajzot, így végre sikerül látnom, mit csinál. A homokban kishangyák menekülnek a bot elől, szinte hallani a segélykiáltásukat. Az életükért küzdenek, de ilyen aprócska lények nem bírnak a homokszemek áradatával, s rendre a nagy forgatag alá kerülnek. Sikítanak, ordítanak, de a gonosz óriás nem foglalkozik vele. Egy következő vonásánál már elpusztult tetemek tűnnek elő a homokból. Szomorú tekintettel figyelem őket, s nem tudom miért, de fájdalmat érzek a mellkasomban, egy feszítő érzés, mintha… mintha valami elő akarna…
- Ne merj… Hozzá ne merj érni! – Lendítem meg a karom igen erősen, s egy újabb halmaflást adok annak az ostobának, az erőfeszítésből ítélve, ettől legalább két métert kéne csúsznia a földön, s a halnak szétroncsolódnia az arcán. Ezek után eldobom a hal maradványait a földre, nem engedem neki, hogy a vízben lelje meg nyugalmát. Egy pillanat alatt az arrancar előtt termek, s elkapom a kezét, mellyel rajzolt. Először kedves gesztusnak tűnhet, s arcom sem feltétlenül vészjósló, akár azt is leolvashatja szemeimből, hogy felsegíteni akarom, ám a következő pillanatban sunyi vigyor húzódik az arcomra, s szemöldökömet is ráncolni kezdem, - ezzel elrondítva Lluvia gyönyörű arcát – Erősen megszorítom a kezét, s nem titkolt célom, hogy apró darabokra törjem a csontjait, s közben megosztom vele a véleményem.
- Hát nem értesz a szép szóból kis féreg? Épp az előbb parancsoltam meg neked, hogy ne kezelj gyermekként. Sajnos, mivel engedetlen voltál, meg kell, hogy büntesselek. – Egy erős dobbantással a mellkasára taposok, ezzel nyomatékosítva a büntetés szót. Nagyon élvezem a jelenlegi helyzetet és ezt vigyorom egyértelművé teszi számára. – Már semmilyen bocsánatkérés nem segít rajtad. Érdekel, miért küldtek velem téged? Mert én – Szabad kezemet az „én” szó kimondásakor kecsesen mellkasomra teszem, és szememet néhány pillanat erejéig lehunyom, hogy utána átütő pillantásom még inkább áldozatom lelkéig hatoljon. – nem vagyok feltétlenül… - De ez a fajankó a szavamba vág, mi több, miután félretol, elkezdi enni a hal maradványait, melyeket a földre dobtam… - Igazán értékelem a lelkességed, de még nem fejeztem be! – Ismét felé indulok, de mintha meg se hallana, vizslatja az ostoba radarját, s közben tesz pár lépést ellenkező irányba.
- Hehe! Gemini-chan arca úgy fel van fújva, mint egy hörcsögé! – Kacagok fel jókedvűen, hiszen ez a kép bármit megér, s közben körbetáncolom a makrancos kisasszonyt.
- LLUVIA!!! – Sikkant rám toporzékolva, s ökölbe szorítja a kezét. – Épp most ásod alá a tekintélyemet! – Türelmetlenül toporzékol, míg abba nem hagyom a nevetgélést, mert észreveszem, hogy ezzel megbántottam. Megölelem, így kimutatva mennyire szeretem. Mint mindig most is meglágyítom a szívét.
Megrázom a fejem, Lluvia időnként nehezen kezelhető, de nem baj, nem ő most a legnagyobb gondom, de ezért még megkapja a magáét. Most azonban valami sokkal idegesítőbb gonddal kell törődnöm.
- MEGÁLLJ! – Ordítok rá a már célja felé induló fickóra. – Láma vagy hogy hívnak! – S közben egy pillanat alatt sikerül utolérnem és elé állnom… - Itt én vagyok a főnök, úgyhogy ne viselkedj ilyen fölényesen, mert még kitépem a nyelved és feldugom a seggedbe! Érthető voltam?! Akkor és oda mész, amikor és ahová én mondom, fogtad?! Most pedig indulás! – Gyakorlatilag ugyanabba az irányba indulok. Az iskola előtt megállva, felfedezek egy diákot, aki magas lélekenergiát bocsát ki, de nem tartom érdekesnek
Kipirult arccal, döbbenettel nézek az alattunk lévő néhány fiatalra. Milyen boldogok, együtt nevetgélnek és minden bizonnyal barátok. Egy örömteli mosoly húzódik az arcomra. Mindig is arra vágytam, hogy barátaim legyenek… Sóvárgó tekintettel nézek az egyik lányra. Akár én is köztük lehetnék, miért ne barátkozhatnék velük?
- Láma-chan – Kedves ábrázattal fordulok felé. – Előre! Utánuk! – Majd meg sem várva mit szól ehhez, leugrok a tetőről, melyen megálltunk, egyenesen a diákok mögé érkezve, majd lelkesen követem őket, miközben hallgatózom, mégis miről beszélhetnek.
Egy kis idő elteltével hátranézek, hátha a Láma túl hülye, hogy követni tudjon, talán elakadt egy oszlopban és percek óta azt fejelgeti… Ha mégis mögöttem van újabb parancsot osztok ki neki. – Bármi történjék ne veszítsd szem elől a magas lélekenergiájú fickót! Megértetted Hal? -

Bocsi a késésért (megint ^^"")

Leugrottam a skizofrén mellé, úgy döntöttem, hogy mégis csak a földön fogom követni. Zsebre tettem a kezemet, kissé előre döntöttem a felsőtestemet és a földet nézve haladtam tovább. Túl sokat sugdosott ütögetett. Eleinte ezzel a fölényét jelezte, ezért alárendeltként viselkedett, de aki ezeket túlzásba viszi, az valószínűleg félelemből tenné, így éreztem az idejét, hogy bekeményítsek.
- Mondd csak... valami gond van?
Szólaltam meg, mag egy komoly arckifejezéssel néztem Lluviára.
- Igen, tudom, hogy erősebb vagy nálam, de ha tovább játszod nekem az agresszív hörcsögöt én komolyan neked támadok. Nem szoktam szarozni, pulya. Tisztában vagyok vele, hogy halálos vagy, már többször is mutattad, de én nem félek a haláltól, sosem rajongtam az életért, ellenben azt élvezném, ha az egyik szép szemgolyódat kitéphetném és magammal vihetném a sírba.
Ha nekem támadna, akkor egy incluye de elganchével lassítanám mozgását, egy mozgólépcső sebességére, és hátrébb ugranék, hogy távol legyen. Nem tudna elmozdulni a helyről és fix sebességgel közeledne felém és valószínűleg egy ceroval lerobbantanám a fejét. Ha nem lenne semmi lefogó képessége, amivel elmozdíthatná az öklömet, akkor valószínűleg megpörkölődne a feje, mert a képesség ereje, hogy nem mozdulhat ki belőle semmiféleképpen.
- Ha nekem támadsz, akkor nem kegyelmezek. Kegyetlen képességeim vannak, mindegy milyen erős vagy, nem tudod elkerülni a hatásukat. Nem egy lelket öltem már, ami erősebb volt nálam.
Ha lenyugodott, akkor visszaváltanék sima arckifejezésbe és folytatnám az utat. Ha akármilyen támadást intéz felém, akkor pedig ugyanazt a dolgot sütöm el, amit azelőtt gondoltam ki.
Az egyik fiú elég gyakran pillantgatott hátra, valószínűleg látta a jelenlétünket. Nem igazán érdekelt, tovább rúgtam a port és néztem, ahogy a hangyák csak úgy repülnek mindenfelé. Alig telt el néhány perc és megálltak. Majdnem nekimentem az egyik lánynak, aki mögött haladtam, de szerencsére sikerült időben megállnom. Ha fiúk elkanyarodnának, de a lányok folytatnák az útjukat, akkor Lluvia felé néznék és megszólalnék.
- Mivel te vagy az erősebb, mehetsz a fiúk felé, köztük van a nagy lélekenergiás. Hülyeség lenne mindkettőnknek ugyanoda menni, amúgy sem tetszik a jelenléted. Követem a lányokat, talán majd rejtenek valamit a mosolygós arcuk mögött.
Ha ő akarna a lányok felé menni, akkor megfenyegetném, hogy megküzdök vele, ha nem takarodik a fiúk után.
A lányokat követném tehát, nem mennék másfele, akármi is történne. Csupa lányos dologról beszéltek, miközben úgy látszana, hogy mindenki tudta, hogy merre megy. Elgondolkoznék, hogy ez valami találkozás akarna-e lenni. Hamarosan ki is derült, hogy igazam lett, azonban a harmadik lány, a beszédükből kiszűrve, késett és Manaminek hívták. Ha pletykálnának még valamit, nem figyelnék, hogy miről. Az egyetlen, ami érdekelne, az a magas lélekenergiájú személy lenne, mi felém közeledne. Kiderülne, hogy ő volna Manami. Szépen oda állnék harmadiknak a lányok mellé és integetnék neki, valószínűleg látna. Ha reagálna, akkor leállnék és nyugodtan állnék mellettük mindvégig, azonban, ha megölelgetné barátnőit, akkor nem hagynám abba és várnám míg távozna az egyik. Ha az utóbbi történne, azaz nem nézne még rám, oda állnék a magas lélekenergiájúnak a barátnője felé, és végighúznám a kezemet a nyakamon, mintha ki akarnám végezni. Ha a magas lélekenergiájú reagálna is rá, vagy egyenesen rám nézne, mire egy gonosz mosoly keletkezne arcomon. Ha még mindig nem lenne reakció, akkor nyugodtan megállnék és várnám a pillanatot, hogy megijeszthessem. Sejtettem, hogy a nagy lélekenergia azzal jár, hogy lát engem.

Meglepő, de úgy tűnik, tényleg látnak engem, legalábbis a csoportból ketten. Elképzelhető, hogy mégsem volt teljesen felesleges ebbe az irányba elindulni, bár az, hogy magasabb a lélekenergiájuk az átlagnál, nem jelenti, hogy bármiféle segítséget tudnak nyújtani. A Minami nevű lányt illetően még abban sem vagyok biztos, hogy tudja, nem vagyok ember, bár azért valószínűtlen, hogy normális, ebbe a világba tartozó élőlénynek nézzen.
-Hakusaya Shinichi vagyok, örvendek a találkozásnak! Semmi baj, csak meglepődtem, hogy láttok engem-egy kis mosolyt is megejtek a lány felé, aki ezután bejelenti a sokkalta bizalmatlanabbnak tűnő fiúnak, hogy ő is elmegy. Elég fontos programja lehet, ha elszalasztja miatta a lehetőséget, hogy többet tudjon meg a „túlvilág” működéséről. Talán tényleg nincs tisztában vele, ki vagyok, esetleg azt hiszi, hogy csak egy egyszerű szellem vagyok, ellentétben az Akira nevű fiúval, aki egyértelmű, hogy tudja, hogy shinigami vagyok.
-Rendellenességet tapasztaltunk a városban, azért vagyok itt, hogy megtaláljam az okát. Nem vettél észre valami szokatlant az elmúlt hetekben?-egy tapasztaltabb shinigami úgy tudna információt szerezni, hogy közben semmiféle információt nem ad ki a keze közül, de én nem szeretek hazudozni, különben is, ha segít nekem, annyit legalább elárulhatok neki, hogy nem csak a szokásos járőr szolgálatot látom el itt. Elég bizalmatlannak tűnik, úgyhogy talán így egy kicsit jobban fog bízni bennem.
-Ritkán találkozunk olyan emberrel, aki képes látni minket-egy finom utalást tettem rá, hogy érdekelne az is, hogy kicsoda ő, hogyan láthat, de a küldetés sikere nem követeli meg ezt az információt, úgyhogy ha nem akar beszélni magáról, nem fogom erőltetni, hagytam neki lehetőséget kitérő válaszra is
Lehet, hogy több információt szerezhettem volna, ha inkább a lányt követem, és tőle kérdezek, ő segítőkészebbnek tűnt, de az már tényleg okot adhatott volna arra a gyanakvó tekintetre, ami egyelőre valószínű nem a személyemnek, hanem a Gotei 13 tagjainak szól. Vajon mi lehet a baja a shinigamikkal?

Már megint nekiállt beszélni. Kínomban már a homlokomra csapok, csak úgy csattan. Ez az idióta hülye állat már megint produkálja magát. Erősebb vagyok? Nem mondod aranybogár? Mikor végre befejezi a szájkaratét, melyben igazán lenyűgözően teljesít, végre sikerül szóhoz jutnom. „Nem fél a haláltól”? Felhorkanok erre az ostoba kijelentésre. Lehetetlen, hogy valaki, aki a táplálkozási láncban ennyire alul áll, ne féljen a haláltól. Elvigyorodom, és szememben a pentagrammok fenyegetően csillannak meg a lemenő nap fényében
- Ne aggódj, az élet sem rajong érted… - Felnevetek, érzem már, mi lesz a beszélgetésünk vége. A száján keresztül nyúlok le a beleiért, ha nem kussol be és csinálja azt, amit mondok. De már előre élvezem… Eltöröm az összes csigolyáját, ha nem indul el most rögtön a megfelelő irányba. – Hogy merészeled, te életképtelen amőba! Még egy szó és a letépett karodat dugom le a torkodon! – Ordítok rá magamból kikelve, hangom csakúgy zeng, s még az átlagosnál is fenyegetőbben visszhangzik, ahogy visszaverődik az építményekről. Tele van meglepetésekkel. Azt hittem, hogy már nem tud meglepni, de mégis sikerült alá teljesítenie. A kisegér harapdálja az oroszlán talpát. A túlélés ösztöne benned is meg kéne, hogy legyen…
- Kisegér? Szeretem a kisegereket… - Mosolyodok el kedvesen - Szeretem a kisegereket, egyszer találtam egyet az úton… Szomorúnak tűnt, ezért hazavittem és kitömtem, majd összevarrtam, Pufók volt a neve… Magányos volt, ezért Gemini fogott neki egy másikat… ő azt tömte ki. Utána lényegesen kevesebbet kapálózott… - Elgondolkodva nézek le a földre, majd Lámácskára pillantok… - Téged is ki kell tömni, hogy ne mocorogj annyit –
Ez a végszavam. Most szétkaplak, mint egy szőnyeget! Ökölbe szorítom a kezemet, és támadó pozíciót veszek fel. Nem fogom magam megerőltetni, ezzel a gilisztával szemben. Élve fogom felvágni szép lassan. Szemből támadok, nem fogom produkálni magam egy ilyen alak előtt. Sonidóm sokkal jobb, mint az övé, ezt ránézésre látom. Tökéletes gyakorlatnak ígérkezik a következő támadásom, ám félúton hírtelen megállok, s akármennyire feszülök neki, csigalassan vonz magához. – Mikor megláttalak, tudtam. Úgy kellesz nekem, mint egy gennyes kelés a seggemre… -
Cinn cinn egérke, merre ment a legényke? Ne bújkálj előlem Puffancs, úgyis elkaplak! Benézek minden résbe, minden kis kavics alá, na gyere csak elő! Nem akarlak bántani, van nálam egy kis sajt is, tudom, hogy szereted. Gyere, mielőtt megtalál egy cica… Megrándul a szoba. Remegni kezd, szép lassan, mintha a föld kimozdulna a lábam alól. Mi történik? Az egérke növekedni kezd. Eddig nem ért a bokámig, ám mostanra már magasabb nálam. Ijesztően világít a szeme. Puffancs-úr?
-Lluvia! Fejezd be a játékot! – Kiáltok fel idegesen, hiszen látom, Láma már a koporsómat készíti elő. – Ha nem akarod, hogy lerobbanjon a fejed, akkor kapd össze magad! – Ez a senkiházi, azt hiszi, elkapott. Hogy zabálnák fel a patkányok az átkozott technikájával együtt. Visszataszító hernyó, arra sem lennél méltó, hogy eltapossalak…
Puffancsúr megindul a fény felé, mintha valami finomat érezne. Gemini hangját hallom a fény felől, miért ordibál? Érzem, bajban van. A kisegér megragadta a f…
…- Engedj el! Hagyj! Segítség, Gemini segíts! Nem enged el! Félek ne, elég! – A szemei kikerekednek, és rángógörcsöt kap. A pokolba! Nem volt jó ötlet! Mind meghalunk, nem enged visszamennem! Ez miatt a szarházi miatt fogunk meghalni!! Lluvia! Üvöltök, de nem hall! A francba, pokolba, a rohadt életbe, hogy pusztulna el a fattyú! Lluvia! Figyelj, hallgass meg! Id…
A kard megcsillan a cero fényében, a remegő kéz meghosszabbításaként emelkedik fel, hegye fenyegetően mutat célpontja homlokának közepére, mintha csak azt sziszegné „meghalsz kutya”. Erőtlen mozdulat, a kéz lendül, a kard pedig a levegőben pörögve indul célja felé.
[color=#70B7F5]– Arawaredete Gemini… - Elájul, a szemei lecsukódnak, izmai elernyednek, s már csak lóg a levegőben. A szavak is szinte tátogásnak hatnak. Utolsó próbálkozásnak. – Ne… meg… hal… - Feje előre bukik, és elveszti eszméletét.
Hát sikerült neki, itt vagyok, és végre „szemtől szemben” találkozhatok ezzel az élettelen húscafattal. Megpecsételődött a sorsa, már nem is érdemes személyként tekinteni rá. Nincs szükség a sonidóra, olyan közel testesültem meg ehhez a senkihez. Ökölbe szorítom a kezemet, és pontosan a tarkójára célzok. Fejet fejért… Raiouken! Tökéletese végrehajtott támadássorozatom alatt a lélekenergiát az öklömbe irányítom, s a villámok sebességét megszégyenítő sebességgel mérek ütéseket a tarkójára. El is felejtem számolni, olyan gyorsan történik. A képessége valószínűleg a koncentrálásra épül, ezért, ha sikeres a támadássorozatom, már az első ütésnél elengedi Lluviát, és pont a cero becsapódása előtt zuhan a földre, így csak pár horzsolást szerezne.
Ekkora gyepálás után biztosan kifekszik, ha nem, akkor még megtámogatom néhány erősebb rúgással, csak, hogy biztosan felnyalja a port a földről… Ez nem elég, azt akarom, hogy haljon meg, le akarom tépni a fejét, el akarom törni a nyakát, összetörni a légcsövét, kitépni a nyelvét! Ez nem elég! – Kivéreztetlek, mint egy malacot! – Nevetem el magam szinte visítva, s a hátára taposok, lehajolok és végigsimítom a gerincoszlopát, koponyával együtt tépjem ki, vagy inkább csigolyánként?
Nagy nehezen feltápászkodom, két kezemre támaszkodva ülök a porban. A hajam jócskán megperzselődött. Biztosan a cero. Ijedten nyúlok az arcomhoz, de nem érzek fájdalmat, égett hússzagot sem érzek a levegőben. Geminit látom, az arca, megrémít. Ne, látom rajta, mi… épp olyan, mint… nem, nem történhet meg… nem akarom, hogy… többé nem. Felugrok, és Gemini felé szaladok. Mikor a szemembe néz, a tekintete visszataszító, kegyetlen, a szemében már látom a felkoncolt testet és a szemei… a szemei… a porban, üvegesek, koszosak, halottak és engem néznek.
Vérfagyasztó sikolyt hallat, őrült, kétségbeesett fájdalmas sikolyt. Nekem ugrik, lelök a testről, és a derekamra ül, üvölt, nem dühösen, nem mérges rémült, ijedt.
- nem, nem NEM! – A hangja belebicsaklik. – Mássz le rólam, kitépem a szemeit, mert fenyegetni mert! – Erősen megragadja a csuklómat, és a földre szorítja. Ostoba, ha akarnám, már régen leszedhettelek volna magamról. Minden nehézség nélkül fordulok át, ezzel helyet cserélve Lluviával. Szeretetteljesen mosolygok rá, és homlokára csókot nyomok.
- Semmi baj, minden rendben. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire okos, vagy ennyire ügyetlen vagy. A cero fényétől nem lehetett látni, ahogy megtestesültem, s mivel elájultál, az utolsó szavaid inkább könyörgésnek hatottak. – Majd lemászok róla. Egy pillanatra sem veszem le a szememet a döghúsról, ha esetleg megmozdul, eltöröm a kezét is…
Mielőtt tovább indulnánk Gemini visszaadja a kardomat, hogy a helyére tegyem. Segíteni szeretnék Lámácskának, de Gemini nem engedi. Nagyon ijesztően néz ki, mikor ránéz, ezért jobb, ha nem firtatom a dolgot, csak engedelmeskedek. Csak nem tudja megállni.
- Ne merj minket követni Hal! Vagy mész oda ahova parancsolom, vagy hazamész, de ha még egyszer elém kerülsz nem úszod meg ilyen könnyen! – Erősen belerúgok, hogy csússzon kicsit még a földön, tetszik a látvány. Leguggolok mellé, és a fülébe súgok. Lluvia nem hallhatja, mit mondok, az ő fülének túl kegyetlen.
Morcosan nézek Geminire, ha a fülébe súgja, akkor az még a megszokottnál is szörnyűbb lehet. Megvárom, míg elrendezi a dolgot, majd nagy lelkesen indulunk el a célunk felé. Nagyon szeretném tudni, miről beszélnek a lányok ilyenkor. Talán… talán.. én is beszélgethetnék velük? Talán odamehetnék barátkozni? Jó lenne, ha Gemini nem akadályoz meg, akkor talán…. Talán odamegyek és köszönök. Félve, zavartan, de köszönök, hátha kedvesek lesznek hozzám.
Pfff… miért érdekelne, mit csinál? Barátkozni akar, nesze tegye csak, úgyis mindet megölöm, nem kell féltékenynek lennem pár hullajelöltre…

Elégedetlenül törölte le homlokáról a verejtéket, amikor a hetedik sikertelen csapást vitte be a gyakorlóbábunak. Akárhogyan is küzdött, valahogy nem sikerült megfelelően kiviteleznie egy Hiten Micurugi Ryuu féle technikát. Morogván szuggerálta a figurát, mely előtte állt, már éppen készült felvenni ismét az alapállást, hogy újra nekirugaszkodjon a technika végrehajtására, de mozdulatsora elejét egy fekete szárnyú pillangó zavarta meg. Dühödten dobbantott lábával, majd rosszkedvűen tartotta szabad kezét, melyre rátelepedhetett az apró állat, hogy megossza vele üzenetét.
Váratlanul érte a riasztás, de legalább nem volt felkészületlen, hiszen saját zanpakutoját használta a gyakorláshoz, mivel egy fakarddal nem ment volna túl sokra jelenleg. Túlságosan összetett ahhoz a technika, amit begyakorolni kívánt. Nem mintha egy sakabotoval többre menne, de ez is több az életlen számára semmit sem érő játékfegyvernek nevezett fakardnál.
- Yo! Megkaptam az üzenetet, hogy egy adag képzetlen csürhének kell némi erősítés. – int az okostojások egyik tagjának, kinél meg kellett jelennie. Morcosan mérte végig az illetőt, kardját jobbjában szorongatta, teljes harckészültségben, hiszen ki tudja, mi vár rá ott, ahova mennie kell? - Blablabla… hagyjuk az értelmetlen szövegelést, tárd a kaput és hagyj, hogy menjek, még az esti edzésre vissza akarok érni! – förmedt rá a tisztre, majd türelmetlenül várta, hogy cselekedjen végre. Nem érdekelték a részletek túlzottan, főleg, hogy az előadás sem éppen volt lelkesítő. Erősítés kell, hát megy, bár nem túl szívesen. Ezzel fontos edzést kellett félbeszakítania, különben sem erőssége a gondolkodás. Ráadásul a lélekenergia érzékelés sem éppen a jó képzettségei közé tartozik. Különben sem azt mondták neki, mikor hívták, hogy detektívet kell játszania, hanem azt, hogy csatár szerepét kell betöltenie, mint úgy általában a 11. osztagosoknak. Milyen alávalók, hogy így leteremtik őket, pedig ha ők, a nagy tizenegyesek nem lennének, mit sem érnének!
A többi megszokott módon zajló esemény szinte a könyökén jött ki, gyorsan átvágni a senkaimon mögötti átjárón, hogy minél előbb a helyszínre érjen és rendet tegyen, aztán hazatérjen, mint ahogy mondta, a napi utolsó edzés előtt, mert részt kíván venni rajta. Hiszen nem szokása csak úgy gyakorlatokat kihagyni, sosem szerezhetné meg a Kenpachi nevet, ha lustulna, mint egyesek.
- Mi a fészkes dangai folyik itt?! – grimaszolva néz végig az elé táruló jeleneten. Lidércek köröznek az emberek körül és a halálistenek semmit nem tesznek ellenük? De hát nem ezért fizetik őket! - Chh… >.> – ingerülten szökken hármat előre, mindeközben előrántva fegyverét, hogy a hozzá legközelebb eső lidércre egy lélekenergiájával megspékelt hosszirányú vágást intézhessen. De a sakaboto csupán a levegőt szelte, halk suhintó dallam kíséretében. A támadás, mely végezne egy lidérccel elvétetett. Dühödten pillant a megtámadt gonosz lény irányába, mely gyáván húzódik be társaival együtt a fák sűrűjébe. Elméjében azon kezd töprengeni, hogy mégis miképpen volt erre képes egy ilyen primitív, haszontalan létforma?
- Húzzatok a sóhivatalba! – morran fel, miközben utánuk ered és egy újabb csapást mér le a legközelebbi lidércre. Ezúttal deréktájba mérve a csapását, de furcsa mód az is ellibbent előle, s egy másik rontott rá közben, melynek támadását csak éppen, hogy sikerült hárítania, s visszavernie azt. De mielőtt végső csapást mért volna rá, addigra egy újabb lépett színre, alattomos módon hátulról rontva rá és kisebb felületi vágással szántva fel hátának egy kisebb részét, amiért még időben sikerült elvetődnie onnét, majd egy tigrisbukfenccel minél távolabb keverednie a lidércek csoportosulásától. Nem hitte volna, hogy valaha is meg fogja élni azt, hogy a hollowok megizzasztják.
Sűrűn véve a levegőt, nyugtalanul nézett végig rajtuk és kereste a lények által emlegetett „főnököt”, de egyik sem emelkedett ki köztük túlzottan. Pedig bizton gondolta, hogyha azt elintézi, akkor a többit is megzavarná! Ezért tekintetével keresni kezdte a shinigamikat, akiket érkezésekor látott, de csak az egyik volt még látótávolságán belül, így félreverve az útjába kerülő lidérceket indul meg utána villámtáncot alkalmazva, hogy számon kérje őt erről az egészről.
- Hé te, copfos kislány! – éri be a hosszú, barnahajú halálisten társát, miközben egy kedves kardcsapással üdvözli, hogy lássa, megérdemli-e azt, hogy vele tartson. Ha ki se tudja védeni ezt az ütést, akkor inkább szóba sem áll vele. Bár elég meglepetést okozott neki az közben, hogy az illető nem a női nemet képviselte, hanem pont az ellenkezőjét. De nem kívánt ezen leakadni, így amint halálisten társa rá koncentrált, nyomban faggatni is kezdte azzal kapcsolatban, ami már igencsak érdekelte.
- Ellógjuk a melót öcsisajt? A fizut meg megérdemelten kapjuk meg, chh?! >.> Na, lökd a sódert, mi ez a sztrájk és minek sompolyogsz halandó piperkőcök után? A lidérceket meg majd elviszi a pestis, mi? – veti neki, zanpakutoját leeresztve, hogy lássa, nem szándékozik több csapást mérni rá vele. Helyette bal öklével hadonászott előtte. Mogorva tekintete pedig elárulta, hogyha nem felel, akkor esetleg újabb közelebbi ismeretséget tehet Sanjuushivel, ami ezúttal nem lesz túl gyöngéd. Válaszokat akart most és azonnal.

Spoiler:

Igazán kellemetlen eset, hogy az az ostoba, hírekkel rohangáló ifjonc épp engem talált meg, hogy az úrhoz menjek, valami feladat kapcsán. Mi tagadás, nem volt túlzottan ínyemre a dolog, hisz nem igazán láttam értelmét eme elfoglaltságnak. Sőt, mi több, egyáltalán nem láttam értelmét. ^^” Sejtelmem sincs, mi okból kellhet pont az én segítségem az Exequias egy tagja mellé, de a vitatkozás olyan luxus, amit most nem engedhetek meg magamnak. Seth úrral szemben legalábbis semmiképp, amennyiben folytatni kívánom életvitelem ezen falak között. ^.^ Csak akkor sincsen semmi haszna ennek az egész műsornak. Nem számít. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy el kell jönnöm az emberek világába.
Az átjárón átlépve máris érzem ennek a világnak a jellegzetes atmoszféráját. A járművek használatának jele, az emberek számára immáron alig észrevehető, számomra mégis remekül érzékelhető szmog a levegőben. A por, és a kosz, ami ennek a világnak a sajátja. A homok más, egész Hueco Mundo más. A levegő, bár erre nem merek megesküdni, tisztább, mint itt. Azt hiszem, lemondhatok a nyugalomról ezen a helyen. ^.^ Nos, hol is tartottam? Meg kellene keresnem azt a két kedves társamat, kiknek kisegítésére szerény személyemet rendelték ki. Alantas munka, és még mindig nem voltam képes felderíteni önmagamban ennek okát, ám valakinek el kell végeznie ezt is, nemde bár? ^.^ A lélekenergia remekül érzékelhető ezen a ponton. Bizonyára nem véletlenül küldtek éppen ide, akárcsak az előttem érkezetteket. Őket is érezni valahol, egy kevéssé távolabb. Mindazonáltal nem értem igazán, miért arra mentek, amerre. Nyilvánvalóan az Exequias tagjának keze lehet a dologban, ám számomra egy másik, viszonylag közeli célpont sokkal csábítóbbnak tűnik.
Sonidomat használva indulok meg az iskolához, ahol nem oly régen két társam tartózkodott, ám jelen pillanatban hűlt helyük errefelé. Még egyszer ellenőrzöm választásom, s bár az általam érzékelt lélekenergiák némiképp megingatnak, mégis ragaszkodom eredeti ötletemhez. Arra indulok tehát, amerről nem tapasztaltam egy társam lenyomatát sem. A létszámunk előnyét ki kellene használni. Erre csak az olyanok képtelenek támaszkodni, akik nem ragaszkodnak eléggé saját ösztöneikhez. Az ösztönök, melyekből állunk olyanok, akár egy hatodik érzék: időben figyelmeztetnek a veszélyre, és ha eléggé bízunk bennük, segítenek kiválasztani a számunkra legelőnyösebb megoldást. Az én szememben is fontos eszköz eme tulajdonságom a döntéseim meghozatalában. Ez segít meghatároznom véglegesen, hogy az egyelőre kicsit távolabbinak tetsző lélekenergia felé vegyem az irányt a sonido segédletével. Hasznos dolog a gyorsaság, különösen, ha fontos ügyben jár el az arrancar. ^.^
A célpont haladása nyilvánvalóan nem könnyíti meg a dolgomat, ám nem is nehezíti túlzott mértékben. Amint megáll, az én feladatom is leegyszerűsödik, így lassítok a tempón, és biztonságos sebességben közeledek felé. A terepfelmérés elengedhetetlen egy ilyen helyen, ugyebár, hisz sosem lehet tudni, mivel találkozik szembe a hozzám hasonló élőlény. ^.^ S lám, az elővigyázatosság kifizetődőnek bizonyul számomra, ugyanis több, potenciálisan veszélyes lényt is megpillantok, még az egyik kis utcában való ácsorgásom közben. Előzetes terepszemlém során tűnik fel számomra a két shinigami jelenléte, így áldom is az eszem, hogy még időben megálltam, hogy futó pillantást vethessek a kisváros főterére. Hasznos dolog a figyelem és az óvatosság. ^.^
Eme aprócska tény figyelmeztet engem, hogy valódi mivoltomban nem lenne feltétlenül szerencsés, avagy éppenséggel bölcs döntés kilépni a térre, és közelebb menni a két igazán ízletes falatnak tűnő emberhez. Ismét ama luxus, amit egy önmaga testi épségére valamit is adó arrancar nem engedhet meg magának. Sóhajtok, és a fülbevalóként hordott Cuerpo nevű eszközhöz emelem egyik kezem. Ám legyen, használni fogom a testet, mely elfedi a fajtámra utaló jeleket. Aktiválásával olyan leszek, mint bármelyik ember. Akár el is vegyülhetnék a tömegben. Csupán szükségem lenne valami alibire, hogy a fiatalok közelében sertepertélhessek, és hallgathassam beszélgetésüket a shinigamikkal. ^.^ Aprócska problémám orvoslása érdekében magamhoz veszek egy újságot, melynek társaságában letelepedem a hozzájuk legközelebb eső kávézó egyik asztalához, ahol még kellemes hangerőn figyelhetem a diskurzus részleteit. Így, emberi külsővel, valódi énemet elfedve veszélytelenül lehetek jelen a halandók között, méghozzá azon dilemma nélkül, mit is kezdenének velem a halálistenek. Ugyanis, ha más nem, egy előnye biztosan van ennek a zseniális eszköznek: teljes lelki nyugalommal tehetek úgy, mintha kedves shinigami barátainkat észre sem vettem volna. Senki nem mondta, hogy egy embernek rendelkeznie kell lélekenergiával, nincs igazam? ^.^ Éppen emiatt könnyű szerrel hódolhatok kedvenc stratégiámnak, nevezetesen annak, hogy meglapulva várok az alkalmas pillanatra, mikor is előlép a színfalak mögül a keresett személy. Hiszen a porondmester is mindig ott tartózkodik a színpad közelében, csak épp nem mindenki veszi észre. Kíváncsian várom, ki bújik meg a rendező maszkja mögött, elvégre a darab, melyet összeállított, már most is érdekes, magával ragadó – engem is rávett, hogy részese, szereplője legyek. ^.^

Spoiler: