Borzi-morzi-zalmas dolgocska történt! TT_TT Amikor egyszer csak úgy értem haza, hogy nem volt ott senki, persze még mit sem sejtettem, hogy milyen gond lehet. Anyucimuci pedig néhány hét múlva ugyan valóban hazajön *-* Masato-sannal >.>, de nem hittem volna, hogy addig is... Hüpp... Hát ki sem tudom mondani! TT_____TT
Szóval az úgy volt, igen, úgy történt, hogy apci egyszer csak felszívódott. Nem volt otthon senki. Na igen ám, de apci nem csak otthon nem volt, hanem sehol sem. Volt ugyan egy furcsa érzésem abban a pillanatban, mikor hazaértem, és NEKEM kellett kinyitnom egy régimódi rézkulccsal az ajtót (hiába szorgalmazom a beléptető kártyás rendszert, meg az ujjlenyomat scannert, sosem engedte nekem, hogy lecseréljem >.> De csak mert valahonnan kapott egy fülest, hogy be tudnám állíttatni úgy, hogy Reikát ne engedje be ), de úgy voltam vele, hogy bizonyára sok dolga lehet az osztagban. Mindig is büszke voltam rá, hogy az apukám egy igazi kapitány. ^^ Ennek ellenére általában én értem haza később a szolgálatból, mert annyi dolgom volt.
Hát, ezen a napocskán ez nem így volt. Az ajtó zárva, odabent minden kihalt. Nem jött haza. Se aznap, se máskor… Azóta már majdnem negyven óra telt el, én pedig nem tudom, hogy mitévő legyek. Még sem kellek neki? Nem vagyok elég cuki? Talán nem nézek ki elég jól? Nem vagyok elég okos? Nem vagyok elég tökéletes? T.T
Ééééés most itt vagyok. A bőröndjeim ugyanúgy előkészítettem, mint akkor, amikor apuhoz költöztem. Akadnak köztük szivecske alakúak, meg Hello Kittysek, meg szóval minden, amibe szerény ingóságaim jelentéktelen része elfér. A ruháim többsége, meg a könyveim persze még mindig odahaza vannak. Leszámítva egy apróságot. Az már nem az én otthonom. T.T
- Yukko~nee-san… T.T – ácsorgok előtte könnybe lábadó szemecskékkel. Jól tudtam, hogy hol keressem meg. Én még csak ötvenkét eves vagyok. Nem tudok magamra főzni.
Pár másodpercig úgy tűnik, mintha nem venné észre, hogy én szóltam hozzá. Már észre se vesz… T^T Ettől csak még lejjebb görbül a szám. A könnyek pedig nem hogy patakokban kezdenek el csorogni rólam, de mintha a Niagara vízesés élő, lélegző makettje lennék. Ez eddigi életem legrosszabb napja!
- Yukko~nee-san… – ismétlem meg, hátha most idefigyel. Szemeimet összeszűkítem, mert olyan sok benne a könny, hogy nem bírom nyitva tartani. Még az orrom is csepegni kezd. Szóval elég rusnyácskán nézek ki. Ez tényleg eddigi életem legrosszabb napja.
- Yukko~nee-san, utye aluhhattok ná’atok? Apa eeehahott, niss sekkim, sekkise seheet! TT____TT – a bőgés megállíthatatlan, fájdalmasan felnyögök, és levegőt is alig kapok. Jobb és bal oldalra is gyönyörű ívben hullanak a könnyek, mintha valami fura csapból öntenék így a vizet. Ha nem vigyázunk, igazi akváriumot fogok csinálni a laborból. Nem tudom, kihez forduljak, mit csináljak. T.T Zaklatottan bömbölök tovább. Nem érdekel, hogy a sírás gyerekeknek való! Akkor is csúnya dolog volt engem itt hagyni és nem szeretni.

Engem apa elhagyott… Így hát egészen biztos vagyok benne, hogy ettől kezdve vége van mindennek, és öregen és csúnyán és magányosan fogok meghalni, és a legjobb barátom egy girhes macska lesz, aki ráadásul szebb is nálam! TT___TT Azt hiszem, ha bírnék a házban maradni, akkor most is bezárkóznék a szobámba, kapcsolnék egy kis zenét, valami jó kis lázadósat, mint például Bieber, hiszen az most tökéletesen tükrözi belső világom, melyet végérvényesen összetört az a tény, hogy nem kellek.
Képtelen vagyok azonban abba a szobába begubózni. Pontosan emlékszem arra, amikor megkaptam a szobát, és segített nekem kipakolni, aztán pedig lementünk a konyhába enni. *-* Ő is olyan sok cukorral eszi a levest, mint én! *-* T.T Azonban már két napja nem tudok róla semmikécskét… ez pedig csakis egyet jelenthet. Nem is szeretett sohasem igazán. T.T
- Kö… kössömm. T^T – veszem el a koponya formájú kis cukorkát. Jól emlékszem, hogy néhány napja valamelyik játék egyik pályáján nem tudtam sohasem tovább menni a labiban, mert az ellenfelek mindig megmérgeztek, és olyankor öt körön át ugyanilyen kis mini koponyák villogtak. Jelenleg azonban nem tud felvidítani a túlzott és gyanús hasonlóság a játék és Yukko koponyái között. Anatómiailag amúgy is helytelen a játékbeli, mert nem olyan a fejtető íve, hogy egy egészséges ember agyának a térfogatát kitegye.
Szótlanul huppanok le egy székre, s a macis kis válltáskámból előszedek egy rózsaszín, ibolya illatú, a szélein virágmintás zsebkendőt. Készültem rá, hogy úgyis sírni fogok, elővigyázatos voltam. Kis trombita műsor után bekapom a cukorkát, s az elhasznált papírzsepit szorongatom. Nem tudom, mivel érdemeltikécskéltem ki ezt a báncsimódot, de ez akkor sem igazság. Én nem akarok öregen és magányosan meghalni.
- Háááát, az úgy volt, Yukko néni… – még egyszer kifújom a nózimat, mert már érzem, hogy csöpög. A mellkasom még mindig hevesen zakatol. Nem szeretek sírva beszélni, mert ilyenkor még a levegőt is szúrósan kapom.
- Tegnapelőtt hazamentem, de apa még nem volt otthon. Aztán azóta sem jött haza. Biztosan elhagyott, nem kellek neki. TT_____TT – éppen csak sikerült lenyugodnom, újra féktelen bömbölésbe kezdek. A papírzsepit a földre ejtem, s újat bányászok elő kétségbeesett hüppögésem közepette. Jó, mondjuk Yukko néni szerintem félreértette a dolgit… Engem apa nem bántott. Fizikailag nem. Annyira nem, hogy el is tűnt. Nem tudom, merre. Meg Reikát se láttam már vagy mióta. Jó, mondjuk őt tényleg régebben utoljára. De sosem kérdeztem, hogy hol van. Örültem, hogy nincs itt. Az úgy jó volt nekem. De lehet, hogy igaziból már rég elmentek ők is világkörüli útra, mint anya? Ráadásul úgy, hogy nem is szólnak? Még csak szuvenírt sem hoznak nekem Boraboráról meg Abudabiból? TT__TT Pedig én is akarok sütkérezni a tengerparton meg bámulni a tádzsmáhált. >.>
A nagy sírásbankis híján a cukorkát is félrenyelem. Amikor megakad a torkomon, egy jó percig aztán nem sírok, csak próbálok nem megfulladni, mert igen kellemetlen dolog ám, amikor a rekeszizmaid felmondják a szolgálatot, s egy apó cukorka pedig meg akar gyilkolni a légcsöveden keresztül. Aztán persze sikerül orvosolni a problémát. Hirtelen már nem is ízlik annyira ez a cuki.
- Yukko néni, akkor aludhatok nálatok? Ígérem, nem leszek rossz! – kérem meg ismét Yukko nénit. Nem tudom, meddig maradok, ha megengedi nekem, azt sem, hogy apci hova tűnt, mert az is lehet, hogy holnap már otthon lesz. De nekem nem szólt, én nem tudok róla. Tehát biztosan valami rosszban töri a fejét még most is. Anyának lehet, hogy igaza volt vele kapcsolatban.
- De aranyos musz… – ölembe kapok egy cuki kis szőrállatot. Hallottam, hogy mindenki kapott idén húsvétkor ilyet. Meg hogy a kalózhajó is tele volt tömve csokival. Idén azonban szomorúan kellett töltenem az ünnepet. Mert kiderült, hogy igazából senki sem szeret.

Édibédi szőrállat kis cukcsimukcsi nyuszika már-már majdnem tökéletes vígasz. Túl aranyos. Még azt is megkockáztatom, hogy annyira cuki, mint én. Olyan cuki, hogy belehalok. *w* Szóval nyomorgatom, nyüszögetem ezerrel, meg fújom a nórimat, meg gyömöszölöm a kis cuki nyuszikát, és azt hiszem, remek ötlet volt az elkövetőktől, hogy adtak nekünk nyuszikat, mert ahannyira cukikák! *-*
- Ez azt jelenti, hogy... – remegnek meg ismét ajkaim, s csüggednek lefelé szomorúan. Újra megtelnek a szemeim könnyekkel. Azt hiszem, annyira hatalmas nagy sokk ért, hogy túlreagálok mindent. Túlérzékeny vagyok, mindig is az voltam, de nem érdekel! Akkor sem igazság.
- Hogy csak akkor szerettek, ha mosolygok~desu? TT____TT – fakadok ki, ismét. A könnyek megint csak záporoznak, még szegény muszmuszt is összesírom, csurom víz lesz a bundája. Bár nem tűnik úgy, mintha zavartatná magát. Így néhány zsepi után – s a musz részéről kis morgás meg toporzékolás – folytatom annak gyömöszölését és szeretgetését.
- Tényleg sátorozhatunk a nappaliban? Ugye vihetjük az emeleteset? Ugye szabad? Plízplízplíz, Yukko néni! *-* – örömködök kicsit a sátorozás gondolatára. Mindig is imádtam sátorozni, ha az bent történt! *-* Na de az, hogy odakint, a szabadban, ahol minden csupa kosz, meg csak a vadonban van vécé, meg fürdeni se lehet, és éjszaka betámad minket minden bogár... fúj. >.> Amúgy is, jobban félek a bogaraktól, mint a medvéktől. T.T Sokan nem is tudják, hány mérgező fajta él itt, Japánban! A kígyókról nem is beszélve... Erről persze eszembe jut, amikor apa elvitt nyaralni *-* Reikával. >.> Kaptam tőle kalapot is, hogy meg ne égjek a napon, és egy faházat vettünk ki valahol vidék-Rukongaiban. Jó, csak egy hétvége volt, de ha nem csempésztem volna magammal a sok kütyümet, akkor biztosan nagyon untam volna magamat. T.T Semmi más nem volt ott, csak fák, meg tavacska, meg piknik, meg gyalogtúra ösvények, meg friss levegő meg kilátás... Ráadásul mint kiderült, a hollow ottléte is kamu volt. >3> T.T
- Hűűűű, nem is tudtam, hogy tudsz főzni, Yukko néni! *.* Minden jó, ami nem ramen, karaage, nanbanzuke, tempura, teriyaki, yakiniku, takoyaki, sukiyaki, miso leves, tonjiru, vagy umaibo. Ja, és a rizst sem eszem meg. ^.^ – nem azért, mert nem szeretem, hanem mert Reika ezeket szokta gyakran főzni. Így én ebből többet nem kérek. >.>
Nem tűnik fel nekem, hogy máris van, aki megindult volna a sok cuccomért. Persze ha eltörik a szupertávcsövemet, akkor aztán irgumburgum, és hisztis leszek, pedig amúgy nem szoktam ám én sohasem hisztis lenni. ^.^ Ennek örömére muszmusszal az ölemben ülök a gép elé, hogy megcsináljam a saját belépőkártyámat! *-* Mesélte Riko-chan, hogy csomó mindent kitaláltak, amióta felújíttatták az osztagot, de nekem még nem jutott beléptetőkártya. És úúúú, akkor megcsinizhetem saját magamnak! *-*
Minden jó ízlésemet bevetve állok neki a nagy munkának. Itt egy kis csicsa, ott egy kis rózsaszín, a háttérbe némi kombinált minta. Még a leolvasó csíkot is átszínezem kényem-kedvem szerint, hogy igazán csudiklassz lehessen. *.*
- Menni fog, Yukko néni! *-* – a sok öltöztető babás meg rajzolós játék megtette a hatását. Enyém kell, hogy legyen a legcsinibb beléptető kártya. Ráadásul akár még beléptetőkártya szépségversenyt is csinálhatunk. *-* Azt nagyon szeretném. >.<
Kezdek bele a munkának, s jó sokáig nem nagyon szólalok meg, ahogyan belefeledkezem a munkába. Szeretem csinálni. Csak néha-néha kérdezem meg Yukko néni véleményét, meg azt, hogy honnan is tudom kikeresni az ID numberemet. Meg hogy hatodik tisztként ugyebár hány csillagot is érek. Bár picit csalódott vagyok ám, hogy csak négy csillagos vagyok az öt helyett. T.T
- Nyuszival! *-* Usagival akarom! *-* – lelkendezek a közös kép gondolatára. Okoslélektelefonom elő is veszem, miután gyorsan összefogom a hajam felső részét egy cuki frizurába, aztán nyuszit ölelgetve készítek magunkról egy közös selfiet. Tisztára, mint az Oscar díjátadón. Én is sztárnak érzem magam tőle. *-* Aztán szelfi fel a gépre, méretre vágás, és kész! Remélem, hogy Yukkonak is tetszik.
- Yukko néni, Yukko, kész vagyok! *-* Most mit kell csinálni? Jó lett? Ugye jó lett? *-* Remélem, látszani fog a muszmusz a kezemben. – örömködök neki, hiszen még az ügyes-bajos dolgaimról is sikerül így picit megfeledkeznem. Enyém lesz a legcsinbb beléptetőkártya! *-* Már alig várom, hogy kézhez kaphassam végre.