Nőgyűlölő egoista VS Lobbanékony kísértet, avagy Próbatétel

A tervem, bár komoly sérülés árán, de bevált. Próbált szabadulni a markomból, de mind hiába. Talán erősebben fogtam a nyakát, mint gondoltam, mert fulladozott, ami némi önelégültséget csalt belém. A ressurecionomban használatos másik technikám, az Íncubo nem várt hatást keltett. Elájult. Hangosan felröhögtem, hogy milyen gyenge.
Ameddig aléltan volt a fogásomban, a kaszájának pengéjét kitoltam magamból fájdalmas grimaszok közepette. Ezután szívesen elszórakoztam volna vele, hogy magához térítsem, de nagy bánatomra nem volt rá lehetőségem, mert kisvártatva azután, hogy már nem volt bennem a kasza, felébredt.
- Háh! Megölsz? Na, lássuk! – Válaszoltam a kijelentésére miután, bal oldalam negyed részt hátra fordulása után félig jobbra, előre fordulással elhajítani kívántam előrefelé.
Támadásait vagy el hajlással, vagy csak az egyik kezemmel védtem, s az elhajlási vagy védési mozdulattal együtt egy lendülettel végeztem ellencsapást, amik azon igyekeztek, hogy a kezeimmel a lehetőleg mély karmolási sebeket ejtsek rajta, vagy hogyha lábbal támadtam vissza, akkor a lábát kirúgjam alóla. Természetesen nem egy vágott sérülést, és néhány zúzottat szereztem be, amiket főleg a már lassabb mozgásomnak köszönhettem, de remélhetőleg nekem is sikerült sérüléseket okoznom rajta.
Félig megrogyva álltam, mikor észrevettem, hogy mire készült. Túlfáradt voltam, és már túl nehézkesen mozogtam, hogy elugorhassak előle, így csupán annyit tehettem, hogy egy ceroval valamelyest legyengítsem az övét, így én is azonnal gyűjteni kezdtem az erőt, s tudtam, hogy ezzel annyira kimerülök, hogy a ressurecion formámat már nem leszek képes fenntartani. Viszont hogyha nem csinálok semmit se, akkor ez a cero, hogyha nem is öl meg legyengít annyira, hogy teljesen kiszolgáltatottá tegyen ennek a Nőnek.
- Cero! – Lőttem el a sajátomat, ami egyértelműen gyengébb volt, mint az öné, viszont elegendő ahhoz, hogy annyira legyengítse, hogy már ne legyen teljesen halálos a számomra. Ahogy eltalált a ceroja jó öt méteren keresztül forogtam a levegőben, s azután hátamra esve csúsztam még vagy másfél-két métert.
Minden porcikám fájt, az erőm újra el volt zárva, ami azt jelentette, hogy sürgősen meg kell lépnem a helyszínről, mivel a harc részemre már véget ért. Halkan nyögve talpra tornáztam magam, s alig vetettem meg a lábamat, mikor észrevettem, hogy a sérülések, amiket a kaszája által szereztem, elkezdtek jegesedni. ~Saayid segítsége, jelenléte most jól jönne.~ Jegyeztem meg magamban keserűen. Keserű, fájdalmas, rövid kacagás tört fel belőlem. Felnéztem, hogy láthassam ellenségem, s örömmel láttam, hogy ő is a határán van.
- Alucard a nevem, és a te neved, Nő?! – Kérdeztem, a kérdését eleresztve a fülem mellett. Miközben a képességét ecsetelte lassan elkezdtem feléje lépkedni. Arcomon róka mosoly ült, hiszen miközben ez a nő önelégülten kiadja önmagát, én már tudom is, hogyan szökök meg, s mit sem sejthetett a szándékomról, hiszen én nem fecsegtem feleslegesen.
- Én győztem, Memoria de morir. – Jelentettem ki gúnyosan, s aztán egy, menekülésre jól használható technika, a Halmemória nevét kimondtam, minek köszönhetően pár percre teljesen elfelejtette, hogy valaha ott jártam, s miután alkalmaztam rajta Zozimos felé sonidoztam. Lassabb voltam, mint amilyen gyors lehetnék, de az elfagyással akadályozott volt a mozgásom.
- Azonnal hozd utánam Saayidot, hogy felhevítse az elfagyott részeimet, én a Sanador Equipohoz megyek, követhető tempóval. Igyekezz! – Förmedtem rá a chibire, s rögtön megindultam a hatos toronyba, és reméltem, hogy ez a nyavalyás képesség nem fog teljesen mozgás képtelenné tenni, vagy egy merészebb arrancar támadásának kitenni.

Memoria de morir:

Spoiler:

Támadás sorozatom nem volt eredménytelen, viszont annyira a támadásra koncentráltam, hogy súlyos karmolási sebeket ejtett rajtam, de nem törődtem vele. Célom minél jobban és minél többször megvágni, hogy majd szépen hűvösre tehessem.
Cero ellövése után összerogytam és csak remélni tudtam, hogy volt valamilyen hatása. Szép lassan a por leül. Sikerült levennem a lábáról. Fájdalmasan állt fel és már az elzárt alakjában volt. Ő is elérhette a határát? Szép lassan elkezdtek befagyni a sérülései, ami kisebb örömet jelentette nekem. De tudtam, hogy ha nem fagynak be eléggé a sebei, akkor nekem végem. Egyetlen egy csapással elvehetné az életem, ugyanis már képtelen vagyom megmozdulni. Mindenem fáj és sajog.
Hangosan felkacag, mintha örülne valaminek.
- Alucard a nevem, és a te neved, Nő?!
Mindeközben rókamosollyal elindult felém. Egyszerűen nem tudtam mit tenni. Ha képes idejönni, akkor egyetlen egy szúrással megölhet. Hiába harcolnék, de a testem ólom nehézségű. Esélyem sem lenne felemelni a kezem.
- A nevem Eliana. – válaszoltam végül is.
- Én győztem, Memoria de morir.
Jelentette ki gúnyosan, majd mintha egy technika nevét hallottam volna. Gondoltam magamban most valószínűleg meg fog engem ölni. Egy kellemetlen érzés volt bennem.
Kettőt pislantottam, majd körbenéztem. Egyedül voltam a folyosón. A terep olyan volt, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. Nem is értettem, hogy mit keresek itt, vagy mégis miért vagyok a földön. Felszerettem volna állni, de csak vissza rogytam. Megnéztem magamat és tele voltam sérülésekkel. Éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok, és már szinte az ájulás határán lavírozok. A lábamat egyáltalán nem is éreztem.
~ Harcoltam?... De kivel? Mikor? ….
Próbáltam visszaemlékezni, de csak egy nagy fekete folt ugrott be. Mintha hirtelen amnéziás lettem volna. Egyre jobban próbáltam koncentrálni. Behunytam a szememet, hogy még jobban elő tudjam idézni a foszlányokat. Szép lassan képek villantak fel, majd egy re összefüggők voltak a képek. Majd hirtelen, mintha minden visszatért volna….
- Én győztem, Memoria de morir.
Kinyitottam a szemem. De ő már nem volt sehol, és én is még élek így feltehetően életben hagyott és meglógott. Egy nagyot sóhajtottam. Több percig lehettem ott, mire annyira össze tudtam magam szedni, hogy megpróbáljak feltápászkodni, de a lábamba akkora fájdalom nyílalt, hogy ismét összerogytam. Majd mivel az izgalom is teljesen kiment belőlem, így teljesen beálmosodtam, és elvesztettem az eszméletemet.
Hirtelen kipattan a szemem, és hihetetlen sebességgel felülök. Persze ez nem kellett volna, ugyanis a fájdalom belém nyílalt. Körbenéztem, és láttam, hogy a szobámban vagyok. Az ágyamban voltam, betakarva és a sebeim el voltak látva. Nem is értettem az egészet. Mégis mi történt velem? Ki hozott vissza? Nem tudom, de az illetőnek nagyon hálás lehetek, hogy visszahozott és ellátott. Ugyanis más már rég végzett volna velem. Örülhetek, hogy ennyivel megúsztam. Viszont annak a mocsoknak lesz mit beolvasnom, ha legközelebb összefutunk.

~Vége~

Spoiler:

Haliho!

Küzdőtereteket ezennel LEZÁROM, jutalmatok 300 LP és 2500 ryou. További kellemes játékot!