Körbe fordulván párszor a szobában, tekintetemmel mustrálva a színes tárgyak sokaságát, melynek bármelyike következhet a színsorban, melyet fel kellett állítanunk a hölgy által mondottak alapján. Persze kétséges volt, hogy szavai valóban ezt tükrözték e, hiszen sok érthetetlen dolgot osztott meg velünk, de attól még lehet értelme. Azonban ha tévedek, s valójában semmit sem rejt magában a hölgy titokzatos szavai, akkor miképpen is leljük meg társainkat, azt a bizonyos Tóbiást, vagyis miképpen találhatjuk meg további utunkat eme útvesztőben?
Gondolataimat félbeszakítja egy lágy, ismeretlen hang, melynek tulajdonosa irányába fordultam, hogy lássam ki tisztelt meg jelenlétével minket. Hanglejtése alapján biztos voltam benne, hogy ő nem az a hölgy, kivel odafent az emeleten találkoztunk, s külseje meg is erősítette eme felfedezésemet, öltözéke pedig arról tanúskodott, hogy közénk tartozik. Csak nem ő lenne az eltűnt halálisten? Odahaza megfeledkeztek szólni arról, hogy egy hadnagy az, kit meg kell találnunk.
- Áh, Yonbantai fukutaicou, örülök, hogy köreinkbe érkezett! A nevem Wang Shui Long a 3. osztag 4. tisztje, szolgálatára! ^_^ De kérem, árulja el, hol rejtőzött eddig eme útvesztőben? Minket azért küldtek, hogy az eltűnt halálisten nyomára akadjunk. Ön az ugyebár? Netán bujdosnia kellett, s ha igen: mi elől? Vagy netalántán az emeleten lévő hölgy vendégszeretetét élvezi? Mint láthatja, mi éppen a szivárvány színeinek megfelelő sorát igyekezzük megfejteni az emeleten lévő hölgy által elmondottak alapján, ki egy úgynevezett Tóbiást keresett. Esetleg nem tudja, merre bujkálhat Tóbiás, Yonbantai fukutaichou? – nem tudván kílétét a kisasszonynak jobbnak ítéltem mielőbb megtudni. Ámbár a karján pihenő karszalag önmagában felelt. Egy pillantás a rangjelzőre, s nyomban tudtam, hogy a kisasszony a 4. osztag hadnagya, de részletek, azok a kísérteties részletek egem roppantul érdekeltek.
Megkönnyebbültem, hogy az urak hamar rájöttek tetteim lényegére, s miért is vált fontossá számomra a szivárványnak a színei. Noah-sama ráadásul tudta is a színkör folytatását, ezáltal helyére kerülhetett a többi tárgy. S már csak az eredmény volt vissza így, melyben reménykedtem eddig csupán, s reményeim nem voltak hiábavalóak. Egyik percben nincs semmink, másik percben több mindenünk van, mint amit el tudunk fogadni.
- Óh… Noah-sama, azt hiszem sikerült. ^_^ – mutattam rá a szőnyegre, ahonnan varázslatos módon a bútorok által generált szivárvány végződött. - Yonbantai fukutaichou. – nyújtottam kezemet, hogy udvarias módon arrébb kísérjem, mielőtt az urak drasztikus módon cselekednének, félre sem vezetve a kisasszonyt, csak azért, hogy rájöhessünk mit is rejt a szőnyeg maga alatt.
- Nahát, ez sok mindent megmagyaráz. Talán ha kinyitjuk, akkor megtaláljuk Tóbiást, s a kiutat is innét. ^_^ – hozakodok elő az ötlettel, bár tudtommal a szivárvány végénél a koboldok aranya van elásva, s ha valóban drágakövekkel tarkított pincébe lesünk le, figyelembe kell vennünk, hogy ez nem a mi, hanem a hölgy tulajdona ki odafent van. - Uraim, azt azért tartsák figyelembe, hogyha kincseket lelünk odalent, az más tulajdona, s vétek lenne elcsábulni. Régebben a kezükkel fizettek érte. – hívom fel a többiek figyelmét is a történetre, mely a szivárványról szól. Persze megeshet, hogy ők maguk nem is állnak ennek ismeretében, azonban elmondhatom, hogy én figyelmeztettem őket és ha nem kérdeznek miértjéről, akkor jómagam arról nem tehetek. S ha netán lopásra – oh, milyen förtelmes ez a szó! – adnák fejüket, akkor tudniuk kell, személyem mindvégig ellenezni fogja, és azon leszek, hogy semmiképpen se tudják saját hasznukra fordítani más értékes kincseit!
- „A rég várt is váratlanul ér, amikor bekövetkezik.” – fejezem ki eme szavakkal meglepettségemet, melyet egykoron egy bölcs mondott. Cseppet sem egy újabb halálisten felbukkanására számítottam egy fehér selymes nyúl kíséretében. Lehet, ő Tóbiás? De más történetekben a fehér nyúl képe egy vezető szerepét betöltő ártatlan állat. Bár eme példányon nincs mellény. - Talán célszerű lenne megfogni, az is lehet, hogy ő Tóbiás, vagy tudja, hol találjuk meg magát Tóbiást. – jegyzem meg, majd az úrra pillantok, ki megtisztelt minket jelenlétével. Ezek szerint többen eltűntek volna, kiket meg kellene keresnünk? Hiszen a küldetés csupán egy shinigami megleléséről szólt. De akkor vajon melyiküket is kerestük? Yonbantai fukutaichout vagy az újonnan felbukkanó ismeretlent? - Uram, kérem, mondja el ön… – kérdésemet nem tudván befejezni a furcsa morgás hallatán, amely beszédemet félbeszakította. Homlokomat ráncolva, elkomorult arccal pillantok a sötét mélybe. Kezem zanpakutom markolatára fonódik, minél közelebbről hallom a lény hangját. Bármi is az, minden bizonnyal hatalmas lehet a hangjából ítélve, bár nem bölcs dolog ez alapján ítélni, ugyanis még az is előfordulhat, hogy a lény nem nagyobb egy mezei egérnél. Igaz, elképzelésem sincs arról, mi lehet az, azonban nem feltétlenül szánt szándékkal kíván támadni, az is lehet csak megijedt, fél valamitől, s ezért viselkedik így.
- Szégyen a futás, de olykor hasznos is lehet, uraim. A szűk lépcső talán akadályozhatja, menjünk az emeletre. – engedem el zanpakutom markolatát. Nincs szívem egy ilyen szokatlan, s gyönyörű teremtést bántani. - Yonbantai fukutaichou. – tessékelem előre, hiszen a szobában ő a hölgy, s a vészhelyzet ellenére is megérdemli azt, hogy a csoport élén haladjon. Azonban az ordas nem volt rest, s bár mérges arckifejezése megrémített, azt sem kizárt, hogy talán játszani szeretne. Pár kört követően azonban sikerül jómagamnak is kijutnom a szobából és a már fent lévő, vagy éppen még csak felfelé haladó többieket követnem. Szerencsére sejtelmem igaz volt; a nagytermetű négylábú nehezen mozgott a kanyargós lépcsőfokokon. Az út során abban reménykedtem, hogy a többiek nem feledkeztek meg arról, hogy hátra maradtam, s nem zárták be az ajtót, mely a hölgy szobájába vezet, ami talán az egyetlen menedék lehet számunkra eme pillanatban.
Megkönnyebbülten láttam, hogy az ajtó még nyitott állapotban tátong, szabad utat adva arra, hogy egy nagyobb lépéssel a biztonságos négy fal közé léphessek.
- Elnézést kérek, hölgyem, hogy ismét kérdés nélkül lépek szobájába, higgye el, rendkívül szégyellem magamat miatta. – igyekezvén rendszerezni légzésemet tudatom a szobában álló kisasszonnyal udvariatlan ittlétem miértjét újabban. De folytatja kísérteties szavait, mely cseppet sincs összefüggésben a válasszal, amit bocsánatkérésemre hangoztathat. Bár amennyiben nem vesz rólam figyelmet, bizonyára arra utalhat, hogy nincs problémája vele. A hölgy további mondanivalójával majdhogynem udvariatlan módon nem foglalkozom, ezért amint kihúztam magamat, ahogy az elegáns tartás megköveteli az etikett, igyekszek visszaemlékezni a kisasszony által mondottakra, hiszen bő öt – tíz perce is rengeteg érdekes, és hasznos dolgokat osztott meg velünk.
- Jól tudom, uraim, hogy a legyőzöttség csak egy ideiglenes állapot, s a feladás teszi azt véglegessé, de szerintem a meghallgatás is nagy erény. ^_^ – utalok az uraknak és a hadnagy kisasszonynak arra, hogy talán mindezen cselekedet fölösleges, s érdemes lenne szembenézni az ordassal. Lehetőleg nem ártó szándékkal. - “Bármilyen félelmet le tudsz győzni, ha erre felkészíted a tudatodat. Emlékezz, a félelem nem létezik máshol, csakis a tudatodban!” – hangoztatom egy bölcs szavait, majd meredten figyeltem, ahogy a négylábú őrjöngve tépi fel a faajtót, mely a szobába vezet. Igyekeztem legyűrni az érzést, mely az életben maradást sugallta, bármi áron, s ezáltal megállni, hogy fegyvert rántsak, hiszen a kisasszony szavai sokat elárultak Tóbiás viselkedéséről, s honnan tudhatjuk, hogy nem éppen Tóbiást zártuk ki? Egy apró, ártatlan pamacsból nehezen lehet elképzelni agresszív morgó hangokat. Ugyan ez sok kérdést felvet, mint például azt, hogy akkor ki vagy mi is a fehér nyúl? ^_^
Ahogy a farkas szabad utat kreál magának a szobába, eléggé udvariatlan módon kérve belépéshez engedélyt a háló tulajdonosától. Azonban nem vagyunk olyan helyzetben, hogy mindezt felrójam neki. Ehelyett közelebb lépek hozzá, ahogy hallom a kisasszony által nevén szólítani az ordast. Ejnye, hát milyen udvariatlanok vagyunk!
- Elnézését kérjük Tóbiás-dono, de nem tudtuk, hogy ön az. Reméljük, megbocsájt és meghallgat minket. – nyújtom kezemet formalitásból egy kézfogásra, bár jelen helyzetben inkább úgy tűnik, mint aki pacsit vár el egy jól idomított farkastól, pedig cseppet sem volt semmiféle lekezelési szándékom ezáltal, csupán tiszteletemet kívántam tenni a híres Tóbiásnak.

Hirtelen egy kedvesen ismerős hang szelte át a szobát és amint felismertem, áhh ~ :3 cicapofival fordultam az ajtó felé. Füleim nem okoztak csalódást, mert a nekik köszönhető felismerést hamar szemeim is alátámasztották. Bezonyám, Amatsu- chan álldogált az ajtóban, szokásos zavartsággal és enyhén halvány pírrel fűszerezve, én pedig csak remélhettem, hallotta az előbbi szivárványszín felvilágosítót, melyet társaimnak tartottam és leszűrhette, hogy szivárványból ász vagyok
~ Lenyűgöző
~ Jah, szerintem is aranyos.
~ Nem, én rád gondoltam.
~ Megtisztelsz barátom.
~ Úgy értem, nem létezik még egy ember aki erre büszke lenne.
~ Újfent köszönöm, de elég már a verbális seggnyalásból, még elpirulok itt
~ Inkább... pakold a bútorokat >.>
Nem értem min kapta fel ilyen hirtelen a vizet, de való igaz, dolgunk volt, így csak egy kedves, mégis határozott, és férfias mosollyal üdvözöltem a betoppanó hadnagyot és egy jól átgondolt sziával díszítettem a köszöntést, ne higgye, hogy nyomulok >< Nekiláttunk hát Sushi barátommal a színes tárgyak pakolgatásának, és bizonyítván, hogy instrukcióim helyesek voltak, mikor minden bútordarab a helyére került, az azzal megegyező színű fénysugár tört elő belőle, melyek szivárvánnyá összeállva egészen Amatsu lábai elé íveltek.
~ Látod ezt? Tényleg kincs van a szivárvány végén :3
~ Jah elég fasza szőnyeg
Ezt inkább válaszra sem méltattam, főleg, hogy a hülyesége megfosztott attól, hogy én kísérjem félre a hölgyeményt, így a bársonyos keze helyett, csak azt a hülye szőnyeget tudtam... Kage-nak igaza volt ez tényleg fasza szőnyeg O.o Nahde... a szőnyeg odébb helyezése utána, egy fa csapóajtó tárult szemeink elé, amivel nem tudtunk mást kezdeni, mint kinyitni, szóval gondoltam, ha más nem vállalkozik rá felrántom. Még szinte ki sem nyílt a csapóajtó, de nem gyenge italszag csapott meg, odalentről... nyilvánvalóvá is vált, hogy az elrejtett kincs egy nemes italokkal megtöltött borospince lehe... ki ez a pasi? A pia édes aromájával érkezett közénk, s míg előbbi kérdésemre választ nem kapok, a rendelkezésemre álló infók alapján ki kell jelentenem, hogy ez nem lehet más mint Tóbiá... egy fehér nyúl? Rendben, fehér nyúl, egy lyuk, és ha a srácot Alice-nek hívják netán akkor minden tiszta, főleg ha az ott lent egy borospince, mert úgy a csodaország dolgot is vágom. Remek, mindent letisztáztam, erre egy morgás szakít félbe, mintha egy farkas készülne előtörni, ez pedig két ízben is rossz volt. Egy ez megesz, kettő én ezt a mesét bazdmeg nem ismerem

Szívesen maradtam volna még, hogy megnézem miféle szerzet készül ránk vetni magát odalentről, de Sushi- kun, csapatunk legmagasabb rangú tagját felfelé irányított a lépcsősoron, én pedig jobbnak láttam, a közelében maradni. Amatsu- chan kiváló gyógyító, ezt már tapasztalhattam, de harcok terén, nem tudom mennyire lehet képzett és így felküldeni, egy nem túl épnek tűnő talán szellem, kísértetszobájába, nem tűnt valami fényes ötletnek, kellett neki a védelem.
~ Szerintem meg, csak azért akartál vele menni, mert a közelében akarsz lenni te kis Casanoah :3
~ Ezt meg mire alapozod?
~ Először is arra, hogy félsz attól a csajtól, aki a szobában van.
~ Csak nem bírom a fehér szemű kattantakat.
~ Ez rasszizmus
Lálálá, nem folytatom ezt a beszélgetést, inkább kezem készenlétben, kardom markolatán tartva várom, nem e kell hirtelen előrántanom valami ellen, míg szorosan a hadnagy mögött szedem a lépcsőfokokat. Miután felértünk, kicsit kirázott a hideg, mikor újra megláttam azt a két hófehér szempárt, de szerencsére most volt más ami miatt aggódhattam. Sushi- kun zárta a felfelé igyekvők sorát, de hamar ő is megérkezett, majd bezártuk az ajtót és vártunk. Míg a fentebb említett srác, hangosan mantrázott, hogy erőt öntsön a csapatba hófehérszeműke, még mindig Tóbiás után sóvárgott. Naszóval eztán, hamar szembetalálhattam magam végre én is a szörnyecskével, aki elég könnyedén bezúzta az ajtót. Nagy farkas test, sasszárnyak... ha a nyuszi a testvére, bele se merek gondolni, milyen buli volt a százholdas pagonyban. Épp készültem volna nekirontani az amúgy különleges állatnak, mikor is ismét felcsendült a Tóbiás név, de ezúttal az állathoz érkezett a megszólítás... hát nem mondhatnám, hogy tisztább lett a kép ~.~

Meghökkenve toporogtam a tiritarka szoba ajtajában, mert hát ki bír ennyi színt egyetlen helyiségbe bezsúfolni? o.o Ráadásul mintha még a bútorok mintája is mozgott volna, igazán, roppant különös volt, komolyan! Egészen lenyűgöző. Nos… szóval igazán arra sem számítottam, hogy esetleg a bent lévők közül is ismerhetek valakit, pedig ott volt Senshi-san, öhm, igen, szóval ott volt, és nagyon megörültem neki Mármint… na, hát izé, úgy értem, tehát, vagyis örültem, mert örültem. És csak azért lettem még pár árnyalattal vörösebb, amikor mosolyogva azt mondta, hogy „szia”, mert boldog voltam, hogy végre megmenekültem, és nem vagyok egyedül, tényleg! Meg egyébként is, nem csak ő volt a szobában, például ott volt az a fiatalember is, akivel éppen szivárványt alkottak a bútorokból; igazán nagyon szépen alakult, nem is tudtam, hogy ilyen ügyesek! *.* Én ugyan Noah-san megpillantása felett érzett zavaromban, akarom mondani, megmenekülésem felett érzett örömömben hirtelen nem is fogtam fel minden egyes szavát, ami hatalmas szégyen, hiszen igazán kedves és udvarias volt. Csakis abban voltam biztos, hogy az ő neve Wang Shui Long, de hogy ki tévedt el, és milyen Tóbiásról van szó, számomra hirtelen kissé érthetetlen volt; az meg főleg, hogy honnan tudhatta, ki vagyok? o.o Mármint a negyedik osztagot, mert hát nincs rám írva, vagy igen? Egyszóval nem igazán álltam a helyzet magaslatán, hiszen még a karszalagom jelenléte sem tűnt fel; és tágra nyitott szemekkel próbáltam összeszedni magam annyira, hogy valami érdemleges választ adhassak Wang-sannak, közben pedig valahogy sikerüljön eltüntetnem az arcom pirosságát, mert igazán kínos, nem is tudom, mit gondolhattak rólam, hogy csak így, minden ok nélkül pirulgatok
- Igazából nem tudom, engem keresnek-e… Én önöket kerestem, vagyis... tulajdonképpen nem is tudom, mit keresek itt >.<
Mégsem mondhattam azt, hogy eltévedtem, és csak bolyongtam céltalanul, remélve, hogy valaki megtalál, vagy én találok meg valakit, mert akkor mit gondolna rólam Sen… Mindenki?
- Amatsu Yukariko vagyok, nagyon örvendek – hajoltam meg, mert első az illem,és hirtelen észrevettem, hogy a lábam előtt egy szépséges-fénylőséges szivárvány ível egészen a bútorokig, amit Senshi-sanék toltak össze a megfelelő sorrendbe. Legalábbis Wang-san felkiáltásából azt következtettem ki, hogy Noah volt ilyen ügyes *.* És miközben az udvariasan felkínált kéz odébbvezetett a szőnyegről, ő felemelte azt, alatta pedig egy csapóajtót pillantottunk meg. Ugyan egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha ezen esetleg szivárványszínben ragyogó virágok nyílnak, ám (szerencsére) teljesen sima, fából készült lyukfedél volt… végre valami természetes a sok műanyag közt, mármint, persze azzal sincs bajom, és biztosan remek ízlés szerint lett összeválogatva a ház berendezése, de számomra már… sok volt, na >< A bátor és hős Noah-san (*.*) pedig ki is merte nyitni az ajtót, mialatt Wang-san mondta, hogy a szivárvány alatti kincs a fent lévő hölgyé… ez csak természetes, de... hmmm… ezt már másodszorra hallom tőle, akkor van itt rajtunk kívül valaki? Persze, a ház berendezése inkább illik egy nőhöz, mint egy úrhoz… és a labirintusban is egy nő énekelt… Egyre inkább gyulladtak ki a lámpácskák a fejecskémben! *.* Long-sama pedig ismét megemlítette azt a bizonyos Tóbiást… azt hiszem, őt kereshették, mármint Tóbiást, és a fiatalember talán a csapóajtó alatt remélte megtalálni az illetőt – lassan kész Sherlock Holmesnak éreztem magam, bár arról még mindig fogalmam sem volt, valójában engem kerestek-e, és mehetünk haza, vagy másról van szó, de majd kiderül. Legalábbis Tóbiást illetően biztosan igaza volt, mert a föld alól hangos kiáltás kíséretében előbukkant még egy halálisten – most már tutira meg vagyok mentve! *.* – meg egy nyuszi! o.o Nyilván a shinigami kiáltott, de vajon mi szerepe lehet a nyuszinak? Nagyon cuki kis nyulacska volt ám, de szegény nagyon megijedhetett, mert azonmód begaloppozott egy fotel alá, én pedig követtem, és csak jelentős kotorászás után sikerült megtalálnom, és rávennem, hogy jöjjön elő, elvégre nem esszük meg! Ölbe véve és selymes fülecskéit simogatva – olyan édes *.* – tértem vissza a társasághoz, akik az időközben megérkezett fiatalembert, Wakahisa-sant, aki tehát nem Tóbiás, a nyolcadik osztag hős tisztjét hallgatták éppen, aki valamiféle csodakardról beszélt; talán ugyanarról, amivel én is idekerültem? *.* De akkor ez tényleg egy ördögi, gonosz csapda! Mármint nem vagyok egyedül, például, tényleg csak példaként itt van Noah-san, meg egy nyuszi, igazán kedves, aranyos, bolyhos nyusszancs *.* Azt ugyan Shun-san sem tudta, hogy ki ez a Tóbiás, már éppen kérdeztem volna Wang-sant, mit is kéne tudnunk az illetőről, de a most befutott fiatalember megjegyzésétől olyannyira zavarba jöttem, már sokadszor, hogy csak pirulva gyömöszköltem a nyúl fehér fülecskéit, és képtelen voltam megszólalni. A többiek példáját követve lenéztem a lyukba, ahonnan éppen valami naaaagy, hatalmas valami morgása hallatszott… Biztosan egy arrancar, és végünk, mind meghalunk! >< Aztán persze eszembe jutott, hogy csak én és Nyuszkó-kun vagyunk veszélyben, hiszen a többiek biztosan nagyon jó harcosok, sőt, talán minket is megvédenek; azért a biztonság kedvéért még erősebben szorítottam az állatkát, és jónak találtam az illedelmes fiatalember taktikai megfontolásához alkalmazkodva kispurizni a helyiségből, kerengeni kicsit a házban, és „nahát, egy lépcső!” felismeréssel elindulni felfelé. Ugyan fogalmam sem volt, hogy hová vezet, de éppen eléggé lefoglalt a robaj, amit az okozott, hogy az a nagy valami, amit nem is láttam teljesen eddig, felborogatta a tiritarka bútorokat, és reméltem, nem kap el senkit. Egyszer félig hátrapillantottam, de láttam, hogy Noah-san közvetlenül mögöttem van, és hát nem tarthattam fel kis csapatunkat azzal, hogy én zavaromban összeakadó lábakkal leszánkázom a csigalépcsőről! o.o Azért egy pillanatra mégiscsak megtorpantam, amikor felérve a szobában megpillantottam egy nőt, akinek – de komolyan – teljesen fehér volt a szeme. Gyorsan elálltam az útból, hogy mindenki beférjen a helyiségbe, és udvariasan meghajoltam a hölgy felé.
- Igazán sajnálom, hogy zavarunk, tudja, üldöz minket valami… valami naaaaaagy! o.o – magyaráztam fél kézzel hadonászva, mekkora is az a „valami nagy”. Ám mintha nem is figyelt volna… Bár engem is meglepett volna, ha ilyen nagy társaság tör be csak úgy, minden további nélkül hozzám, nyilván nem jutott szóhoz a meglepetéstől. És időközben szerencsére sereghajtóként – legalábbis annyian érkeztünk, mint ahányan elindultunk – megérkezett Wang-san is; boldog voltam, hogy nem tépte szét a fenevad, szavai nyomán pedig rájöttem, hogy a szobában lévő nő az, akiről idáig is beszélt, a ház tulajdonosa! A hölgy pedig azt kérdezte, hol hagytuk Tóbiást, tehát összefutnak a szálak, és ha esetleg a szörnyike Tóbiás-san, megoldottuk a rejtélyt! *.* Sajnos nem tudtam segédkezni a többieknek, hogy idefent is folytatva a lakásátalakító-showt, az ajtó elé tolt bútordarabokkal akadályozzam meg önnön felfalatásunkat, mert tele volt mindkét kezem nyúllal, aki egyébként szintén nem volt Tóbiás, legalábbis a hölgy nem ismerte fel benne rég nem látott cimboráját… Long-sanról pedig kiderült, hogy nem csak nagyon udvarias, de nagyon bölcs is! Azt tanácsolta, semmiképpen se adjuk meg magunkat harc nélkül, és nem is kell félnünk. Reméltem, a nyuszi is hallotta, mert remegett kicsit, vagy én remegtem, nem is tudom… Mindenesetre mindannyiunk közül az odakinti bestiácska bizonyult a legprofibb belsőépítésznek, mert rövid úton betörte az ajtót - pedig szép volt! Fenevad-san ízlése és az enyém eléggé eltérő lehet -, a robajtól pedig ijedtemben ugrottam egyet, és csak Noah-san háta mögül pislogtam arra a hatalmas, szárnyas farkasra, aki végigkergetett minket a takaros házikón. Amúgy, ha nem nézett volna ránk, mint leendő vacsorájára, egészen aranyos lett volna! És talán Wang-sannak sikerült is szépnek látnia, mert ő biztosan legyőzte a félelmét, és amikor a hölgy megszólalt, és kiderült, hogy Szárnyasfarkas-kun végre valóban Tóbiás, még mancsot is fogott volna vele, de szerencsére Wakahisa-san próbálta visszatartani… Mert hát dühös volt az állat, hiába, ahogy a nő is mondta, „elszabadultak a morgásai”! Ráadásul ha minket nem is, lehet, hogy Nyuszmusz-kunt megpróbálná megenni, azt meg nem hagyhatom! ><