*Gyönyörű volt, s nem is gondolhatnék rá másképpen. Ha midnez hónapokkal ezelőtt történik, aligha hiszem el, de már egészen kezdek hozzászokni ahhoz, hogy immáron nem a magányba burkolózva élek. Újra szabadnak mondhatom magam, e lét pedig új vizekre evez, azt hiszem. Naomi támogatása sokat jelent a számomra, talán nincs is más teremtés a földön, aki ennyire el tudná terelni figyelmemet a keserű igazságról. Nem sokára, utolsó szülőmtől is búcsút kell majd vennem; az óra pedig ketyeg. Akkor nem lesz majd senki más, nem lesz, csupán én leszek ki gondoskodhat a családról. De nem csupán a család az, amiről gondoskodnom kell. Talán, ideje végre úgy viselkednem, mint egy valódi kapitány. Ideje végre kicsit kiegyenesednem, s részben hasonló arculatot adni jelenlétemnek, mint amikor nemesi gyűlések középpontjában érezhetem magam. Végül is igaza van az öregnek, ez egyáltalán nem az a szint, mint mikor hadnagyi teendőket láttam el. Már nem csupán egyetlen egy személyért kell részben felelnem; hanem jobb esetben is két- háromszáz katonáért kell cselekednem; s mindazért miben ők hisznek. A legrosszabb pedig az lehet, amikor azzal kell szembesülnöd, hogy ő mindannyian benned hisznek. Akkor a dolgok oly’ nehézzé válnak, hogy gyermekies hazugságokba temetkezel. Mert nem menekülhetek a felelősség elől. Ezt a fajta felelősséget talán én ismerhetem a legjobban. Elvégre is; hogyan lehet valaki egyszerre kapitány és főnemesi háza feje is egyben? Nehezen. A napok mind egybe folynak, s egy olyan színfoltért, mint Naomi..mi csupán rimánkodhatunk. Éppen ezért most kell megragadnom a dolgokat, hogy ne legyen lehetőségem elgyengülni ebben a stagnáló folyamatban. Muszáj valamiféle hitet magamhoz vennem azért, hogy ne csupán ácsorogjak, hanem folytathassam megkezdett munkámat. Immáron néhány hete kapitányként vagyok itt, ebben pedig kedvesen keze is benne van részben. Ezzel pedig úgy vélem, hogy a Sanbantai élete gyökeresen meg fog változni.
Sóhajtok egyet, s hátamat döntöm a terasz oszlopának. Nincs itt senki, egyedül maradtam gondolataimmal. Egyedül mindazokkal a kételyekkel, mikkel magamnak kell szembe néznem. A hátamra lágyan leomló haorik mind egy- egy dolgot jelképeznek. Ki kell végre mennem az esőre. Beleszívok már megkezdett cigarettámban, a füst kifújára pedig lágyan omló füstjátékot idéz elő. A teliholdat figyelve merengek el a tenni valókon, de valaki megzavar az éjjeli sziesztámban. Egy shinigami, akivel már nem egy alkalommal volt dolgom. Először a holtakkal kapcsolatos küldetésen, majd Hayato keresésénél. Lassan kezdem úgy érezni, hogy mindez nem a puszta véletln műve. Valamiért okkal hihetem, hogy Urufu Yashuhiro keresztezi az életem. Sóhajtok egyet, majd biccentek felbukkanására. Visszatérő szavaira sejtelmes mosoly fut végig, egyébként melankolikusan festő arcomon. A bárgyú mosoly ellenében viszont lecsukom szemem, mintha csak nem kívánnám látni mndazt, mi a sansekit kínozza. Ismét kifújom a füstöt, ámbár ez alkalommal a „tejútrendszer“ elérheti a tiszt orrát is.*
- Nem értelek. Teljesen kétségbeesettnek tűnsz, s mégis velem osztod meg a problémád; nem pedig Airisuval? *Felelem nyugodt hangon, ami értetlenségemet tükrözi. Voltaképpen, kiváltképpen érdekes, hogy pont hozzám fordul ilyen ügyekkel kapcsolatban. Kezdem komolyan nem érteni a shinigamikat. Nekik mind családjuk van, mégis a családjuk tudják a legkevesebbet. De hiszen én is ilyen vagyok; nem de bár? Felemelkedem az oszlopba kapaszkodva, így - nem sok különbséggel - fölé magasodhatok. Tán nem is éppen véletlen az, hogy felálltam és az oszlopnak dőlök. Intek neki, hogy jöjjön csak közelebb, nem bántom én. Sóhajtok egyet.*
- Nos, akkor nincs mit tenni. Kénytelen leszel elmesélni, hogy ugyan miért válnál szégyenfolttá? *Gyenge mosoly fut végig az arcomon. Itt mindenki annyira önbizalom hiányos.. Tiszta rettentő már, hogy engem is megfertőz ez a kerge baj! >.> Eldobom a cigarettámat, és a gyengén hullámzó fürdőnek a vízfelületét kezdem el bámulni. * - Ami azt illeti, te még mindig jobban ide illessz. Nézz rám; szerinted a Juuichibantai ex- hadnagya képes lesz a Sanbantai mentalitásával harcolni? Túl nagy nekem ez a fordulat, mégis miért hisztek bennem annyian? *Egy ideje rágódom már ezen, hogy sokak teljesen másképpen viselkednek velem, mint én azt megérdemelném..de talán ez mellékes dolog. Sokkal inkább fontosabb dolog az, hogy törődni akarok a feladattal, amire „kényszerítettek“. Hazudnék, ha azt mondanám nem akartam. Akartam, csak nem ebben az osztagban; így még én sem találhatom a helyem. Főleg, minek után elterjedt a hír, hogy Kagami Ai visszatért, aki felemelte a Sanbantait a vesztőből. Ironikus, de most voltaképpen hasonló a feladatom hajdani hadnagyságom idejéből. Túl kell szárnyalnom, hogy engem ismerjenek el; nem pedig azt a csöppke árnyékot, mit Kagami Aiból vethetek rájuk. Neh, sokkal egyszerűbb lenne a dolog..ha még mindig hadnagy volnék. Szívesen változtam volna mondjuk Kenpachivá, amiért évszázadokon át küzdöttem. Erre kibasztak velem, és a Sanbantai kapitánya lettem! @.@ Nesze neked eskü, nem igazán tudom hogyan tarthatnám be így szavam. Egyre többen vetik belém hitüket, s jelenleg olyan érzésem támadt, mintha csak elárultam volna Miyokot.*

*Kicsit felível szemöldököm, miként tudatosul bennem, hogy pont azaz Airisu gyerek a sansekim rokona, akivel még mindig ott az én kis elintézetlen ügyem. No, de ezt biztosan nem fogom annyiban hagyni, s majd egyszer meglátogatom a Yonbantainál. Csak egy ártatlan párbajra hívom majd ki; ugyan mi baja eshet? Egyébként megfogalmazni sem tudom, hogy miért akarok vele annyira harcolni. Lehetséges, hogy ez a hadnagyságom idejéből megmaradt ösztön, melynek csupán akkor lesz vége, ha beteljesítem azt. Mindenesetre ez egy remek információ, hogy akad az osztagomban olyasvalaki, aki még mindig a kard útját szeretné járni; függetlenül attól, hogy nem kimondottan a megfelelő osztagba került ehhez. Tehát nem vagyok egyedül, s ez némiképp jobb érzéssel tölt el. Most már tudomásom szerint hárman vagyunk, akik abból az osztagból kerültek ki. Feltehetőleg hármunkat mind ugyanazok a kételyek gyötörhetnek néha- néha. Így egy kicsit könnyebb lesz segítenem rajta, hogy némileg átláthatom jobban a problémáját. Türelmesen várom, hogy egy kicsit megnyíljon előttem, hiszen időnk mint a tenger. Egyébként sem vagyok jelenleg fáradt még.*
- No, azért nem akarom, hogy féljenek tőlem. Csak elfogadják a változást, amit erre az osztagra hozok majd. nem szándékom hagyni senkinek sem, hogy a helyemre lépjen. Immáron vége a kapitányi rang kiingásoknak! *Jelentem ki szilárdan, hogy azért kétszáznyolcvan évnyi kemény út során haza érkezve nem akarok új útra tévedni. Itthon vagyok, most már csak be kell rendezkednem és tenni a dolgom. Ez persze nem lesz könnyű, de ezentúl nagyobb bizalmat kell megszavaznom azoknak a szolgáknak, akik segítenek házam ügyeiben. Nélkülük feltehetőleg nem bírnék két hivatalban is megfelelni. Nem célom a maximalizmus itt; mert akkor mire valóak lennének a hadnagyok? A lényeg, hogy végre csillapodjanak a kedélyek, mert rendezni szeretném az életem. Jobb is volna már erre koncentrálni komolyan, mert még a végén kifutok az időből. Muter tényleg beteg, s az a baj, hogy nem tudok ezzel az érzéssel mit kezdeni. Egyszerűen nem gyógyíthatom meg; már pedig, ha ő nincs, akkor apám elvesztésével járó fájdalmaim újra felszakadnak. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e akkor újra a tükörbe nézni. jelenlegi egyetlen fényem ez az osztag, amely eltereli figyelmemet a kegyetlen valóságról. Létezünk, majdan az időnk lejártával elmúlunk. Én se vagyok már annyira fiatal, de idős sem vagyok. Igyekszem néha azért már méltó komolyságot festeni ebbe a történetbe. Elég csak végignéznem a sansekin, s máris mosoly kerül az arcomra. Egy mosoly, ami majd mélyen a lelkébe ivódik majd, mert egyszerűen képtelenség.*
- A halálisten legnagyobb kételye a megfelelés kényszere. Azaz a tudat, hogyha nem felel meg, akkor céljai lassan elmosódnak tekintete előtt, s az álmok nem maradnak mások..mint puszta önhitegetés. *Sóhajtok egyet, majd eldobom a cigicsikket, amit majd az egyik takarító úgyis feltakarít holnap. Nem törődöm ilyesfajta apróságokkal, vagyis jelen pillanatban nem fogok. Sokkal jobban érdekel inkább az, amit a férfin érzékelek. Bizony, ez a megingás a gyengeség első intelme, amit rendszerint csak egy erős lélek tud kiküszöbölni.* - Nem gondolnám, hogy különb vagy bármelyikünknél. Tudod a szörnyetegeknek nincs szükségük társra, hogy életben tudjanak maradni. Te most ide jöttél, hogy segítséget kérj abban; miként is urald a harci vágyad, remélve, hogy megkapod ezt. *Átshunpozok a másik oldalára, úgy, hogy tenyerem kardja élét akadályozza annak kilengésében. Egy egyszerű mozdulat, ettől mégis egy kis biztonságot szerezhet magának. Talán gondolhatja úgy is, hogyha nem akadályozza meg a remegést, akkor képes felsérteni a bőröm. Természetesen én pont úgy érintem ezt a kardot, hogy ez lehetetlen mozdulat lenne tőle.*
- Minden félelemnek két oldala van. Tőled félnek, vagy te félsz. De ahhoz, hogy eltudd érni, hogy tőled féljenek..ahhoz neked is félned kell, különben nem lesz okod miért félelmet kelteni másokban. Meg kell tanulnod a félelmedet másra irányítani, viszont mivel belátásom szerint még nem vagy képes rá; ezért a tetteidet kell kontrollálnod. * Pillantok vissza rá meglehetősen komolyan, majd elengedem a pengéjét. Aztán átugrom a terasz korlátját, s intek neki, hogy kövessen.* - Van olyan személy az életedben, akiért bármit megtennél? Mert, ha van ilyen, máris van motivációd túltenni magad ezen az állapoton. Félelem nélkül nem lehetnél érző lény, így nem eltüntetni kell ezt, hanem felülkerekedni azon. Erre a zanjutsu egy tökéletes lehetőség. Megtanítja, hogy a tetteidnek következménye van, de óva int is, hogyha félsz..nem leszel képes cselekedni. Mutatok neked valamit, ami segíthet a problémád leküzdésében. Kicsit megacélozza a lelked és segít a koncentrációs képességed fejlesztésében. Amennyiben sikeresen elsajátítod ezt az egyszerű dolgot, már is félúton leszel a suttogó kardok ösvényén. *Lassan levetem az engemet fedő haorit, majd a másikat is. Ezt követően az uniformisom felső részét is levetem, minek árán felsőtestem a „közszem“ részévé válhat. Jól kidolgozott, ugyanakkor hegektől nem mentes, ami a rengeteg harcot jelképezi. A legnagyobb heg pedig a mellkasomon található egy átlós irányban. Az apám műve volt, amikor még a 11. osztag rangosaként tanított kardforgatásra.*

*Kételyek, s mindig csak a kételyek. Miért érzem azt, hogy az osztagom túlságosan sok pátyolgatást igényel meg? Mindenki olyan bizonytalan; amit nem is csodálok, hisz annyi vezetőségi ingadozás volt itt, ami nem egészséges. Mindenesetre most már merem remélni, hogy a kapitányság itt megáll jó néhány évszázadra. Nem szándékszom visszalépni, ha már felküzdöttem magam idáig. Habár a kapitányságomért nem én erősködtem, hanem a vezetőség. Én Kenpachi akartam lenni, de talán még leszek is egy nap. Nem vetem el a Miyokoval való versengést, hiszen az ígéretemet nem ártana betartani. Viszont nem is hinném, hogy Miyokoból egy hamar főkapitány válna. Túl fiatal még hozzá; sőt kapitánynak is eléggé fiatal. Csodába menő, hogy egyáltalán hadnagynak megengedett volt. De most Urufura kell koncentrálnom, mert neki kell segítenem. Története mind szomorú, és megható..de én akkor is ki akarom hozni ebből az "áldásos állapotából". Ahogy elengedem kardját, úgy kihúzom jó magam is a zanpakuto pengéimet. Határozott, ámbár laza kardtartásomból egy képzettebb halálisten egyből leszűrné, hogy zanjutsu mesteri szinten állok. Nem tagadom, a Juuichibantai hadnagyi rangokba emelkedő shinigamijai mind legendásak kardforgatói képességükről. Ez alól én sem lehetek kivétel, de én tudásomat igyekszem átadni legújabb osztagom számára is.*
- A kardforgatást fel lehet fogni művészetként is. Minden művészetnek megvan a maga mondandója, ahogyan annak is..miképpen forgatod a pengét kezeid között. Ha határozatlan vagy, az árulkodhat félelemről. Ha túl határozott, akkor túlságosan magabiztosnak képzeled magad. Létezik egy régi út, amit még apámtól sajátítottam el. Apám egy legendás shinigami volt a 11. osztagban, akit sokan tiszteltek tanításai miatt. A harcművészet szellemi értékeit is egyaránt oktatta, s értette. *Kicsit megforgatom kardjaimat, hogy izmaim mozgásba lendüljenek. Nem árt, ha kinyújtom karjaimat még mielőtt bármit is oktatni kívánnék. Nem nagy dolgok ezek, amiket meg fogok vele osztani; viszont segítik a lelki problémája helyre állításában.*
- Ahogy forgatsz egy kardot, a pengéje megszeli a levegőt; vagy egyéb matérát. Ahogy ütközik a felület a penge megremeg. Ha belevágod egy fába a kardod, a kardod üzenetet ad át neked. A vágás visszacsapó ereje bizonyára fájdalmat okoz a tenyerednek, tehát a kardod is fájni kezd. Ha ellenséged lecsap rád, s te védekezel az ő ereje megremegteti kezed..tehát a kardod is fél. Az imént kardod remegett, megfogtam s már nem remegett, de nem a félelem hiánya miatt. A kardod a kezeid meghosszabbítása egy keményebb formában. A kezed a részed, a kezed az érzelmeid része..így a kardod is a te lelkedet jelképezi. *E szavak számomra is nagy jelentőséggel bírnak, hiszen rengeteget tanultam mindazért, hogy egyszer átadhassam valakinek. Igazából ezek olyan dolgok, amiket mindenki tud, csak éppen nem ilyen nyilvánvalóan.*
- Felesleges azon gyötörnöd magad, ami a múltban történt. A látható dolgok elvakítanak, s nem láttatják veled azokat a dolgokat, mik jelenleg nem láthatóak a számodra. Ideje, hogy megacélozzuk a lelked. Erre igazából egészen biztosan csak a zanjutsu mesterek képesek, de idővel te magad is megtanulhatod. *Ekkor letépek egy darabot az uniformisomból és bekötöm vele szemeimet. Abszurd mozdulat, de pontosan tudom, hogy mit teszek.* - Most pedig támadj rám teljes erőddel. Ne tartson vissza a gondolat, hogy árthatsz nekem, ez parancs! *Veszek egy nagy levegőt, s megszorítom némelyest wakizashijaim markolatait. Mikor már úgy látszana, hogy sikerül bevinnie a támadást, az utolsó pillanatban villámszerűen ugrik fel kardom irányításom által, és keresztezi a pengéjét. Majd a másik kezemben levő pengével már ellentámadást is intézek, tehát ha nem vigyáz könnyen szerezhet egy vágott sérülést.*
- Kard suhintásnak hangja van, akárcsak a lépéseidnek. Kard csapásának mondandója, akárcsak szavaidnak. Vakon harcolni annyit tesz, mint lecsendesíteni gondolataidat és bízni önmagad ítélő képességében. Ha nem teszed meg, meghalsz. Ha nem bízol önmagadban, elveszted..hiszen csak is magadra számíthatsz. Itt a térdig érő vízben jobban hallod majd a lépéseimet; most pedig kösd be szemeidet. Megtanítalak, hogy lelked sötét felében hogyan teremthetsz fényt. Megtanítalak látni a sötétben, s majd akkor egy magad lábalsz ki lelked zuhatagából. *Közben jobbra- balra teszek lépéseket. Kedvemre való ez az edzés, már régen oktattam bárkit is zanjutsura. Feltehetőleg a kapitányságom alatt ez meg fog változni. Egyre többen fordulnak felém olyan tekintettel, hogy tanítanom kellene. Ez érthető is, hiszen nem csupán a Sanbantai kapitánya is vagyok; de házam a Lélektovábbképző Akadémia vezetője.*