Az irattár. Mert a harmadik osztag régi szokása az archiválás. Ezért aztán valamikor régen létrehoztak egy helyiséget, külön erre a célra. Meg persze azért, hogy az új dokumentumokat se a kapitány vagy a hadnagy irodájában kelljen tárolni, hogy aztán előbb-utóbb hegyet képezve betemessék az első tiszteket. Nem, nem. Az irattár pontosan erre való.
Az elhagyatott, csaknem elfeledett és mindenki által került helyiség az osztag épületének távoli sarkában található. Méretéhez az idők folyamán sokat toldottak hozzá, így érte el mai, gigantikus méretét, mely csaknem könyvtárra emlékeztet. A hasonlat nem is oly távoli, hiszen a falak mentén és azokkal párhuzamosan polcsorok kígyóznak a távolinak tetsző hátsó fal felé, rajtuk töméntelen mennyiségű papiros kapott helyet. Valahol, a terem közepe tájékán megszakad a polcok sorjázása, helyükbe néhány asztal és pár pad lép, hogy aki ide bemerészkedik, legyen helye leülni, mert bizony a rendszertelen káoszban sokáig kell kutatni, elfáradhat az ember. A régi bölcs tisztek, akik a szobát létrehozták, elfelejtettek egységes rendszerezési ötletet kitűzni, így aztán Seireitei történetének ezer évvel ezelőtti darabjai könnyedén a pár évtizedesek mellé kerülhettek. Senki nem tudja, mi merre akad, és bizony a por is vastagon borítja már a helyiséget, ami egyébként tisztán, rendezetten kellemes is lehetne. A kaotikus állapotok azonban még a takarításra kirendelt tiszteket is távoltartják, mert a sok papiros olyan ügyetlenül lett összerendezve, hogy egyes polcokon az egymásra tornyozott iratok már megadták magukat a gravitációnak, és a földön találtak – egyelőre – végső nyughelyet. Persze a szürke kosz ezekre is rátelepedett, le kéne rázogatni és elolvasni őket, hogy kiderüljön, hova is tartoznak.
Mivel a hellyel senki nem foglalkozik már hosszú-hosszú évek óta, a polcsorok között gyakorta feszülnek pókhálók, odatévedő ártatlan rovarokra várva. Némelyik rovarcsapdába méreténél fogva shinigami is belesétálhat, és bizony ez elég kellemetlen érzést kelthet abban, aki veszi a bátorságot, hogy bemerészkedjen.

//Előzmények: A kapitány irodája//




Kapitányom szavaira bólintva helyet foglalok. Azonban továbbra sem merem megnézni a hátam mögött zajló eseményeket, melyek a zajok alapján elég drasztikus változást produkálnak. Ahogy elnézem, a kapitány kezében lévő toll sem ússza meg ép bőrrel. Jól belegondolva, a helyében én sem lennék éppen nyugodt, ha az irodámban ilyen események történnének… A tiszt repülésére már az én szemeim is elkerekednek, és úgy tűnik, Ai-sama számára is ez volt az utolsó csepp a pohárban. Amikor feláll, én azonnal a padlóra esek az ülőalkalmatosságról. Az általa kibocsátott lélekenergia szinte fojtogat, csakhamar kiver tőle a hideg veríték. Ez már sok nekem, nagyon sok. A kapitány és köztem lévő erő beli különbség számomra szinte felfoghatatlan. Arcomat a föld felé fordítva oldalra sandítok, hogy lássam, új hadnagyunk miféle büntetésben, megtorlásban részesül, és minden erőmet összeszedem, hogy figyelni tudjak a kapitány szavaira. Szerencsére, mikor beszélni kezd, ezt a bénítóan hatalmas erőt is visszafogja, így már képes vagyok nyugodtan lélegezni.
Tehát ezentúl nemcsak, hogy felügyelnem kell a hadnagyot, de a papírmunkáját is ellenőriznem kell. Még szerencse, hogy a sajátomat viszonylag gyorsan meg tudom csinálni, így ez nem jelent akkora terhet, bár így is kétszer annyi feladatom lesz, mint az eddigi nyugodalmas időkben… Egyszerűbb lenne, ha megcsinálnám helyette, ám mielőtt még a gondolat végére érek, Kagami-taichou ezt határozottan megtiltja, mintha csak gondolatolvasó lenne, ami azért kissé abszurd. De lehet, hogy a helyemben ő is ezt fontolgatná és ezért akarja megtiltani, mielőtt még komolyan elgondolkodnék az ötleten. Mi is volt a feladat további része? Ja igen, rendbetenni az irattárat, és ezt kell felügyelnem. Jézus isten! Abban mindenképpen segítenem kell a hadnagynak, ha még ebben az évben végezni akarunk!
A kapitány végül elbocsát minket. Gyorsan felállok, meghajlok és elindulok a tolóajtó romjai felé, hogy távozzak. Visszanézek a hadnagyra, elindult-e már.
- Jöjjön utánam, Yamasaki-fukutaichou-san – kérem meglehetősen érzelemmentesen, és elindulok a ki tudja mióta használatlan, vagy legalábbis takarítatlan és rendetlen irattár felé. Jaj, miért kellett ez nekem? Nem egy rossz ötlet rendbe rakni, de a teljes osztagot bevetve is nagyjából egy hét lenne… Azt hiszem, igyekeznünk kell majd. És ki kell találni valami rendszert rá… De mindenek előtt takarítani kell ott. Jó alaposan takarítani. Így is porhegyek fognak a fejünkre omlani, de legalább nem fog térdig érni a kosz, mire végzünk, és a pókhálók sem fognak akadályozni. Ha már itt tartunk… Azt hiszem illene elmesélnem a hadnagyomnak, miféle kegyetlen feladattal is lett megbízva a kapitány áltál. Egyébként teljesen jogosnak tartom, ahogy azt is, hogy felügyeletet ad mellé, elvégre én sem merném magára hagyni… A végén még feldöntené a polcokat és belefulladna az aktatornyokba. Ami egyébként így is esélyes, főleg, ha még egy kicsit keszekuszább is lett az iratok elhelyezése, mióta utoljára ott jártam. Áh, ezt azért kétlem. Én voltam az utolsó tiszt, aki betette oda a lábát körülnézés céljából, és az sem mostanában volt. Már akkor is elég romos állapotban volt a belső rész…
- Fukutaichou, ugye tisztában van azzal, miféle feladatot kaptunk? – pillantok fel a mellettem haladó hadnagyra. Értetlen arcát látva sóhajtok. – Az az irattár már legalább tíz éve takarítva sem volt, a porréteg már centikben mérhető, és az irathalmok is össze-vissza vannak a polcokon. Gyakran a többszáz éves iratok mellett alig 20 éves akad, és mindez elég ingatag. A polcsorok között lévő pókhálókról nem is beszélve…
Veszek egy mély levegőt, elvégre közeledünk az elfeledett zug, a hatalmas könyvtárféle ajtaja felé. Már az ezt megelőző métereken is egyre vastagszik a porréteg, nem sok jót sejtetve a helyiség belsejének állapota felől. Ahogy haladunk, visszanézve lábnyomaink is megtekinthetők a szürke koszban. A hideg futkos ettől a helytől a hátamon, annyira irritálóan és gusztustalanul elhanyagolt. Nem hiszem el, hogy kicsit sem lehetett vele foglalkozni… Már az előterével sem. Ez elég szégyenletes.
Erőt véve magamon elhúzom az irattár tolóajtaját, feltárva a teremben rejlő kaotikus állapotokat. Shinigami-méretű pókhálók itt-ott, további kisebb darabok a mennyezeten, illetve a sarkokban. Leomlott iratkötegek a földön, néhol hegyomlásszerűen elzárva az utat a helyiség vége felé, mely a távolba vész. És a por, a sok-sok éves por, amiről a látvány alapján meg merem kockáztatni, hogy jóval több, mint tíz éve fedi be a teljes termet, akárha különösen mocskos, szürke hó lenne. Még a terem távoli felénél lévő padok egyike-másika is fel van borulva. Látom már, ez jóval nehezebb és hosszabb feladat lesz, mint gondoltam. Még a legpesszimistább becsléseimet is felülmúlhatja. Beljebb lépek, hogy körülfordulva szemléljem meg elkövetkezendő heteim megkeserítőjét és börtönét, amit a legnagyobb örömmel fogok rendbe tenni, mert ez az állapot egyszerűen tűrhetetlen. Csak mennyi energiába és munkába fog ez kerülni! És közben nem ártana odafigyelni arra is, hogy Shizuka-san ne döntsön fel egy polcot sem, mert a polcok magasságánál jóval kisebbek a térközök, így egy ilyen mozzanat olyan dominóhatást is elindíthat, ami kidönti a falat. Nem-nem-nem! Erre gondolni sem szabad, mert a végén még falra festett ördög gyanánt megjelenik a nem kívánt esemény a valóságban is. Úr isten. Még belegondolni is borzalmas, mi lenne akkor, ha nem csak takarítani, iratokat böngészni-porolni, rendszerezni, de még falazni is kellene itt. Azzal egy év alatt sem végeznénk! Nyugi, csak nem lesz annyira vészes… Igen, a helyzet az, hogy ezzel nyugtathatom magam, de attól még benne van a pakliban, hogy megtörténik.
- Nos, fukutaichou-san? Ön mit gondol? Ha engem kérdez tanácsos lenne előbb feltakarítani, hogy könnyebben tudjunk mozogni… - nézek ismét a hadnagyra, hogy lássam, ő mit gondol. Karjaimat összefonom a melleim alatt, úgy figyelem elgondolkodva ezt a szemétdombot… akarom mondani az irattárat, amit ki kéne pofozgatni egy kicsit, hogy – ha nem is lesz már olyan, mint fénykorában – legalább elfogadható állapotba kerüljön.

Hasra esek. Félig-meddig a lélekenergia és félig a saját bénaságom hatására. Francnak kell kigáncsolnia a bal lábamnak a jobbat… Folyton ezt csinálják, úgy utálják egymást, mintha a bal lábam ellopta volna a jobb lábam cipőjét, pedig ma ez nem is történ meg… Vagy ez visszamenőleges leszámolás volt? Nem is zavarna, ha éjjel csinálnák, vagy olyankor mikor nem rajtuk állok, mert így mindhárman összetörjük magunkat. Mire leesik, hogy Ai-san mérges és éppen fájdalmat okoz a bent tartózkodóknak, - köztük nekem is – már nem csak egy szimpla lélekenergia okoz problémát. Valamit fura kidout is használ rajtam, melyet úgy mellesleg még sosem láttam, és nem is tudom mi a neve, mivel Ai-san még csak kis sem mondta. Szép gömbök rajzolódnak ki körülöttem, melyektől mozdulni sem bírok… Nem mintha fel szeretnék kelni…
~ Az egész a te idiotizmusod miatt történik! Néz meg szegény Sansekidet!! Neki sokkal rosszabb, mint neked! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?! Kidobni az egyik tisztedet az ablakon! ~ De kötözködött velem! ~ A francokat! ~ Nagy ártatlan szemekkel nézek A kapitányomra, nem értve, hogy mire ez a nagy hevesség. Mármint, ilyennek még nem láttam, akkor sem mikor az osztaga után szaglásztam… Nem értem a gondolatmenetet… Akkor is tönkretettem egy ajtót, egy embere után tűntettem el a létezésének a nyomait, és még megütni is megpróbáltam, akkor hadnagyi posztot kaptam érte, most pedig lecseszést. Hiányzik belőle a következetesség…
~ Te teljesen hülye vagy… -.-’’’ Legszívesebben letagadnálak… ha nem lennék az oldaladon. ~ Miután megkapom életem legnagyobb osztását, a sansekihez fordul és rábíz engem, mintha valami bébicsősz lenne… De ki a baba? ~ Édes istenem, adjon valaki egy követ… meg egy folyót.. jó mélyet.. Miért kell nekem hallanom, amiket elmélkedsz?!!~ Végre lemehetünk, a kidou feloldódik rólam, én pedig azonnal felpattanok, úgy érzem a legjobb lesz tökéletesen engedelmeskedni a parancsnak, mielőtt még rosszabbul járok, szegény sansekiről nem is beszélve. Nihaochan kérésére, melyet inkább parancsnak érzek, azonnal követni kezdem. Kifele menet még egy pillantást vetek a kapitányi irodára, ami eléggé, hogy i mondjam… leharcolt… Talán ez volt a gond?
Hatalmas sóhajtásokkal megfűszerezve közeledek az irattár felé, előttem az újdonsült harmadik tisztem menetel. Ai-san aztán jól kidobott mindkettőnket, pedig nem is tettem semmi rossztat… mármint annyira rosszat. Talán kicsit túlreagálta… Még mindig a fejemben visszhangzik dühös monológja. Miért kellett kidobnia? TT^TT Hiszen én olyan engedelmes és rendes voltam! Nem tehetek róla, hogy az az xy tiszt mindent tönkretett!
~ Könyörgöm, legalább magadnak ne hazudj! De komolyan a te elméd hogy a fenébe működik?! Elképesztő, hogy még a saját emlékeidet is képes vagy megváltoztatni, csak azért, hogy neked legyen igazad…~ Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen én csak egy áldozat vagyohohohok TT^TT ~ Feladom… idióta -.-’’’ ~ Néma csendben menetelünk halálunk felé. Ahogy egyre közelebb kerülünk a végzetünkhöz, egyre némább lesz a hely. Vágóhídra visznek vagy mi? Elég kísérteties az út is, egyre porosabb és elhagyatottabb. A néma csendet végül az előttem sétáló kecses sansekim töri meg. Kérdésére csak annyit mondok.
- Valahogy sejtettem, hogy nem lesz sétagalopp… de mond csak, mivel dühítetted fel ennyire a kapitányt? – Mintha nem is mondtam volna semmit folytatja. A pókháló szó hallatától a hideg futkos a hátamon, nem mintha félnék a pókoktól, csak olyan undorít6ó, hogy a fenekükből nyomják ki a hálójukat… Pfujj.. belegondolt már egyáltalán ebbe valaki? Az ajtó előtt megállunk, Nihaochan az ajtó felé nyúl.. – Na ne.. nem mondod komolyan, hogy képes vagy hozzányúlni? Engedj oda! Inkább berúgom… - Úgy tűnik nem tetszik neki az ötlet, miután ignorálja ötletemet, - némán – elhúzza az ajtót. Mély levegőt veszek, és hírtelen izgulni kezdek, min mikor valaki lerántja a leplet a titokról… Vagy mikor lerántom a konyharuhát a sütis tálról…
Jó ég! Ez egy romhalmaz… - Képedek el a látványtól, miközben arcomra egy undorodó fintor rajzolódik ki. Szorosan követem a sansekimet, miközben bizonygatom neki, hogy ezt nem félelemből, sokkal inkább az iránta való aggódásom miatt teszem. Nihaochan egy kérdést tesz fel, de nem igazán figyelek oda, ugyanis tíz centire az arcomtól egy tenyérnyi pók rohan az egyik polcon. – ANYÁD! – ordítok fel ijedtemben, majd egy Gatoringu Jidandát intézek a pók felé. Persze a pók eliszkol mielőtt még baja eshetne, ám a földhöz rögzített polc nagy nyikorgás közepette kettétörik, és a fölső része egyenesen a következő polcnak dől, kitöri azt is, és a papírok, melyek eddig nyugodtan feküdtek a helyükön, mind a földre zuhannak, felverve a port.
- Semmit sem látok.. Hol vagy te pók! Ne próbálj meg mögém kerülni! – A levegőt boxolom az öklömmel, hátha a kis ízeltlábú éppen becserkészni próbál. Csak miután leül a por, akkor veszem észre, hogy mit tettem. Még több gonddal kell szembenéznie szegény Sansekimnek.
- Nos… örültem, hogy találkoztunk… Sok szerencsét a rendrakáshoz! – Megpróbálok eliszkolni legjobb tudásom szerint, ám a papírok, melyek a lábam alá kerültek meggátolnak, én pedig pofára esek, ismét összeporozva mindent és mindenkit. – Köhh.. köhh… meghalok!! – Alig kapok levegőt… Feltápászkodok mielőtt megfulladok a földön, majd a zsebemben kezdek kutakodni… - Egyetlen dolgot tanultam attól a tenyérbe mászó törpétől… - kezdek bele nagy monológomba miközben egy gyufásdobozt kapok elő a zsebemből… - A tűz a legjobb megoldás! – Felcsillan a szeme, és meggyújtom a gyufát, majd a földre ejtem. Nem gyullad ki! A vastag porrétek azonnal elaltatja a kicsi lángot… - Remek…így bízz a legnagyobb riválisodban! – Sóhajtok egyet, majd letérdelek… - Ezt hiszem, Kami-sama nem akarja, hogy ezek az iratok elpusztuljanak… Kénytelenek leszünk engedelmeskedni a parancsnak. – Szólok belenyugvóan a sansekimhez, majd a papírokat kezdem összeszedegetni. – Nincs kedvem itt tölteni az egész életem… - A szemem egyszer csak felcsillan. – Van egy ötletem! Vigyük csak ki a papírokat! – Adom ki magabiztosan a parancsot. Olyan jó ötletem támadt, hogy még a kedvem is megjött az egészhez! Remélem nem szúrom el!

Spoiler:

Az új hadnagy viselkedése… nos, érdekes. A kérdése, melyet ugyan inkább nem reagálok le, elgondolkodtat. Lehet, valami rosszat mondtam én is? Pedig nagyon ügyeltem, hogy kifogástalanul viselkedjek… Ehh… Most nem ezzel kellene foglalkoznom, hanem a rám bízott feladattal. Ugyan az egyelőre nem egészen tiszta, a mai bakijai után miért kellene felügyelnem a hadnagyot… hiszen mindenkivel előfordul olyan nap, amikor az összes dolog borul, és lehet, neki is éppen ilyen rossz napja volt… Ugye csak kivételesen rossz napja van? Mert ha mindig ilyen, akkor vége a békés hétköznapoknak…
Szerencsére az irattár ajtaját sikerül kinyitnom, mielőtt Shizuka-sannak alkalma lenne berúgni. Még csak az kéne, hogy egy újabb ajtót pótolnunk kelljen… Nem, így is elég sok munka vár itt ránk, és sajnálatos módon hadnagyom első reakciója tökéletesen leírja a helyzetet. Ez a hely valóban egy romhalmaz, de épp azért vagyunk most itt, hogy rendbe rakjuk. Ennek tudatában hatolok beljebb az ismeretlenbe, és nézek körül, feltéve egy kérdés a művelet elméleti irányítójának, aki úgy tűnik, nem igazán díjazza az ötletemet…
- Parancsol? – kérdezek vissza megrökönyödve a felkiáltására, majd a reccsenés hallatán odakapom a fejem, amerre a hadnagyot sejtem. Egyre növekvő döbbent merevséggel figyelem a láncreakciót, ami elindult a polc eltörésével, és az aláhulló iratok tömkelegét, melyek az osztag múltját őrzik… Ebben a pillanatban fordul meg először a fejemben, hogy talán le kellett volna kötöznöm Shizuka-sant, amikor beléptünk ide… Uram isten, hogy juthat ilyesmi az eszembe a hadnagyom kapcsán? N-nekem őt tisztelnem kéne, és a múltkori edzése után tisztelem is, csak… ez most annyira gyermeteg reakció volt, hogy eszembe jutott ez a kis bakudou és… Inkább a homlokomra csapok, és finoman ingatom a fejem. Ezt és az ehhez hasonló eseteket, úgy nézem, meg kell tanulnom kezelni.
Következő megjegyzése alkalmával ma már másodszor jut eszembe, hogy egy bakudout kellene alkalmaznom rajta, de mielőtt rendesen körvonalazódhatna bennem eme elhatározás, felfigyelek a puffanásra, mellyel az új hadnagy felkavarja a port a terem alján… jobban mondva most épp a padlón heverő iratokon, és… Jesszus! Azoknak az antik iratoknak nem lenne szabad megsérülnie! Lassacskán elkerekedő szemekkel nézem a lány ügyködését, és egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy most voltaképpen velem van, vagy ellenem? Mert jó lenne eldönteni. Egyedül az itteni munkára rámenne a hátralévő életem fele, ám ha segít, meg tudjuk oldani lényegesen rövidebb idő alatt is…
Mikor meglátom Shizuka-san kezében a gyufásdobozt, kevés híján felsikoltok. Ki hoz gyújtogatásra alkalmas felszerelést egy irattárba? És mi az, hogy a tűz a legjobb megoldás? A gyufa lángra lobbanása a harmadik pont, ahol eszembe jut a bakudou, és ezúttal nincs időm azon töprengeni, helyénvaló-e a tulajdon hadnagyomon alkalmazni egyet közülük vagy sem.
- Bakudou 01: Sai – szólalok meg a hadnagy felé mutatva, akinek a kezei ugyan a háta mögé kötöződnek, de a gyufa addigra már hullik is az értékes iratok felé és… szerencsére kialszik anélkül, hogy kárt tenne bármiben. Megnyugvásom jeléül egy sóhaj szakad fel belőlem. Ez fárasztó nap lesz. Az imént lepergett előttem az egész eddigi életem shinigamiként, és nem volt jó érzés. Mintha egyenesen arra készültem volna abban a néhány másodpercben, hogy most meghalok. Ha nem a tűz, akkor Ai-sama kezei által. Veszek még néhány mély levegőt, aztán körülnézek, nem csak képzeltem-e az iménti szerencsés megmenekülést. Ekkor tűnik fel a hirtelenjében megidézett bakudoum fogságában raboskodó hadnagyom. Azonnal leveszem róla a kidout, és sűrű hajlongások közepette kérek tőle elnézést a tiszteletlen viselkedésért. Nem gondoltam volna, hogy ilyen reakciót fog kiváltani belőlem a hadnagyom viselkedése, és szörnyen szégyellem magam miatta. Minden esetre az már egész bizalomgerjesztő, hogy a papírokat kezdi el összeszedegetni a személyes kis túlzott reakcióm után. Magam is letérdelek, hogy nekiálljak összegyűjteni a földre került megszámlálhatatlan mennyiségű iratot. Már egész sok poros papiros az ölemben pihen, amikor ismételten meghallom a hadnagy hangját. Talán jobb lenne, ha előbb velem is megosztaná az ötletét, de végülis ő a hadnagy, csak nem lehet az az ötlet annyira rossz. És különben is, korábbi javaslatomnak szintén velejárója lenne, hogy az itt tárolt iratokat kivigyük a teremből a könnyebb mozgás érdekében. Bólintok hát, és a már ölemben lévő papírokat felemelve indulok el a teremből kifelé, majd ott egy tiszta részen letéve terhemet jövök vissza az irattárba az újabb adagokért. Nem sokára észlelem, milyen sok papírt is vittünk már ki, és hogy ez még mindig nem több, mint egy apró töredéke az egésznek. Sóhajtok. Kész örökkévalóság lesz, mire ezzel végzünk. És valóban. A percek vagy órák, amiket a kirakodásra fordítunk már-már napoknak tűnnek.
Végre az utolsó köteg papirost hordom ki az irattár legmélyebb, legmocskosabb részéről a kint felhalmozott toronyra, majd kicsit kifújva magam visszalépek a gigantikus méretű terembe. Most, hogy a papírhegyek nincsenek itt, néhol látni lehet tisztának tűnő foltokat a szürke porban, és sokkal jobban látszik az elhanyagoltság, valamint a kicsit korábbi rombolás. Az eldőlt padok, félbetört polcok nem nyújtanak bizalomgerjesztő látványt, ahogy a kosz sokkal jobban látható mennyisége sem. Ez már tényleg rémálomba illőnek tűnik…
– És most hogyan tovább, Shizuka fukutaichou-san? – intézem szavaimat a hadnagy felé, valami mentő ötletre várva. Ha már olyan nagyszabású terve volt, hogy ki kellett pakolni, csak eszébe jut valami és nem az egyik asztalon alszik… Ha már itt tartunk, jó lenne tudni, merre van. Remélem, nem temette be magát a kinti iratok alá, vagy veszett el ebben a labirintusban! Szegény lány, talán tényleg meg kellene keresnem… Vagy hoznom kellene a takarítószereket és eszközöket, hogy addig is kipucoljam ezt a porfészket. Van egy olyan érzésem, hogy ebbe bele fogunk őszülni mindketten.

Fura egy harmadik tisztem van. Néha megdöbbenek rajta, hogy milyen. Egy Sait használni a hadnagyán? Mikor egyértelműen a felettese vagyok. Ha én azt parancsolnám hogy megszabadulunk a papíroktól, akkor tudomásul kéne vennie… Nem? Nem? Még nem olvastam el a rám vonatkozó szabályzatot, szóval nem egészen tudom, mit tehetek és mit nem. A tekintetéből azt lehet kiolvasni… Hogy… Szeretne nekem sütit adni? Akkor miért nem teszi? Ilyen félénk lenne?
~ Te aztán be vagy tépve… elég volt, nincs több édesség… ~ Csak viccelteeem TT_TT ~ Persze, úgy ismerlek… hülyének nézel?! ~ Ezek után egy kedve hasba rúgással nyomatékosítja állítását. Itaiyoooo~ ToT Kegyetlen banya! ~ Hallom ám! ~ Jobb a békesség alapon inkább elhallgatok és Nihaochanra figyelek oda. Türelmesen megvárom, míg leveszi rólam ezt az álnok kidout. Miért bajlódjak a megtöréssel, én ráérek... Egyre furább és furább… Mégis mit ejthetett le a földre, és miért így keresgél? Nem lenne egyszerűbb simán lehajolva maradni? Meglepetten hajolok meg én is, hátha ketten könnyebben megtalálhatjuk amit keres, bár én nem egészen tudom mi lehet az…
- Nem szeretnélek elkeseríteni, de ebben a kupiban nem fogod megtalálni… - Ünneprontó kijelentésem szemmel láthatóan szíven üti. Hát bocsánat, de nem kéne mindig eltérnie a tárgytól. Folyamatosan mással foglalkozik, kidoukat gyakorol és leesett dolgokat keres. Hogy kaphattam egy ilyen figyelemzavaros segítőtársa… - NÉZD PILLANGÓÓÓÓÓÓ! – Ugrok ki kis híján az ablakon, ám ehelyett beleütközök egy másik polcba, szerencsére ez nem borul fel. De hogyhogy? Leások a polc legaljáig, megküzdve a póktársadalommal, a sok-sok könyvel és a hihetetlen mennyiségű finomporral, sikerül is meglátnom, hogy a polcok nagy része rögzítve van a talajhoz. Elvigyorodok, kicsit gonoszkásan, mint aki készül valamire, majd megkérem Nihaochan hogy segítsen. Szerencsére ezt nem baltázza el mint mindig mindent,és így olajozottan tud folyni a munka. Míg tisztem a könyveket pakolja, addig én azt a néhány mozdítható polcot viszem ki, melyek közül többet is feldöntöttem.
A kipakolás után a terem végre megmutatja igazi báját… Még mindig tele van porral. Szerencsére van rá tervem, hogy oldom meg a kérdést.
- Megtennéd, hogy egy kicsit hátrébb állsz? - Kérem meg Nihaochant kedvesen, majd mikor hátrébb lép egy újabb kérést intézek felé… - Ne aggódj, ura leszek a helyzetnek, nem lesz z további bakudoukra – Mosolygok rá, majd kezdetét veheti a terv második fele. Kinyújtom bal kezemet, jobb kezemmel a biztonság kedvéért megtámasztom, s behunyom a szemem. Nagyon koncentrálok, még egy izzadtságcsepp is legördül az arcomon. – Hadou no gojuuhachi: Tenran! – Mondom ki olyan erőteljesen, mintha egy egész várost szeretnék a levegőbe repíteni, ám a kezemből kitörő forgószél csupán lágy szellőcske, melyet porfújónak használok – mint a porszívó csak fordítva… értitek XDD – Eleinte nem tűnik hatásosnak, hiszen felverem vele a port, ám az ablak felé araszolva, finomport az ablak felé irányítom. Elég sokáig fenn tudom tartani, így néhány használat elég, hogy a hely csillogjon… na jó ez talán egy elég erős túlzás, de már nem fulladunk bele a porba. Vigyorogva fordulok Nihaochan felé, hátha kapok pár elismerő szót… Ám ez csak az első akadály, melyet sikerült leküzdenünk, a könyvek rendberakásával és letisztításával kapcsolatban elég tanácstalan vagyok. Nagyon remélem hogy a harmadik tisztemnek van valami épkézláb ötlete, hiszen a nap fele már így is ezzel telt el, és nem sok van már sötétedésig.

Fogalmam sincs, miről beszél a hadnagyom, amikor én csak a földre hullott papírokat próbálom összeszedni, és a legkevésbé sem érdekelnek most a röpködő pillangók. Szeretném a lehető leghamarabb befejezni ezt a munkát, és ez sajnos csak úgy megy, ha minden energiámat a feladatra összpontosítom. Nem érek rá holmi lepkékkel foglalkozni. Sajnos. Pedig igen szépek, tüneményesek, csak ez most nem a megfelelő alkalom a nézegetésükre. Shizuka-san ötletének köszönhetően pedig minden itt lévő dokumentumot ki is kell vinnünk az irattárból… mármint én ezzel foglalkozom, de hogy ő mit csinál… Szeressem vagy ne szeressem tudni? Inkább maradok az áldott tudatlanságnál. Mikor a feladatunk ezen részével végzünk, reményeim végre valóra válnak a hadnaggyal kapcsolatban, valóban van ötlete. Engedelmesen hátrébb is állok, ahogy kéri, ám a korábbi bakudoum felemlegetésére azonnal az arcomba szökik szinte minden vér a testemből. Érzem, hogy ég a bőröm a szégyentől, amiért egy hadnagyon, ráadásul a saját hadnagyomon egy kidout alkalmaztam kicsit korábban, és nem szeretném, hogy erről emlékezzen rám.
Ennek ellenére az előkészületeire felkapom a fejem, bár végülis… magáért az épületért annyira nem aggódom, mint az itt tárolt felbecsülhetetlen iratokért, melyek most arra vannak kárhoztatva, hogy egy felmosást rég látott folyosó porában pihenjenek… Ez rémes. De biztos vagyok benne, hogy majd meg fogjuk tudni oldani, és minden rendben is lesz ezzel az egésszel kapcsolatban, valamint Shizuka-san sem fogja lerombolni az épületet. Ez a bizakodásom egészen addig tart, míg meg nem hallom a hadnagyom által használt kidou nevét. Ennek hatására pedig azonnal kiráz a hideg, ám szerencsére nem röpül a levegőbe minden, sőt, kifejezetten hasznos ötletnek bizonyul. Úgy tűnik, tényleg nem véletlenül kapta meg a hadnagyi karszalagot. Eme tényállásnak őszintén örülök. Ameddig dolgozik, nekem is kijut a munkából, igaz a szellemi részéből. Nevezetesen: hogyan tovább, ha végzett a takarítással? Hát erről sajnos fogalmam sincs. Mikor a hadnagy dolga végeztén visszatér elém, csak üres tekintetemmel tudok ránézni.
– Azt hiszem, előbb a bútorokat kéne visszapakolni – mutatok az idő közben hátam mögött felfedezett berendezési tárgyakra - Aztán a többi bent lévő darabot kéne ellenőrizni. Nem mennénk sokra, ha most visszapakolnánk, és a következő pillanatban az egyik összeomlana – ezekkel a szavakkal lépek be a helyiségbe. Ha már ő pakolt ki, gondolom, a visszapakolás is menni fog neki. Én addig szemügyre veszem az irattár bútorzatát, valóban minden rendben van-e velük, egyik sem sérül, vagy gyengébb a többinél. Szerencsére a berendezés strapabíróbbnak bizonyult, mint porállónak. Mire a hadnagy végez, a maga dolgával, magam is kezdem tapasztalni a fáradás jeleit. De ezt mindenképpen meg kell csinálni.
– Most jön a munka neheze… – jegyzem meg halkan, ahogy a kint tornyosuló papírhegyre nézek. - Lássunk hozzá. Dátumok szerint fogunk haladni. A régieket előre, az újakat hátra… Legalábbis így tűnik logikusnak. – fordulok vissza a hadnagy felé, majd halványan rámosolygok. - Ha fárad, nyugodtan lepihenhet, vagy szólhat, hogy hozzak valamit – ezekkel a szavakkal máris lehajolok egy köteg iratért, és magammal viszem őket a terem közepére, átolvasásra. Csak a dátumot kell megtalálnom bennük, és sínen vagyok. Ezeket hamar a helyükre is teszem. Amennyiben a hadnagynak szüksége van valamire, kénytelen vagyok az ablakot használni átjárónak, és azon át közlekedve beszerezni neki a szükséges dolgokat. Innentől azt hiszem, már meg tudnám csinálni egyedül is, de Ai-sama külön kérte, hogy Shizuka-sannal közösen dolgozzak rajta. Megszegném a parancsot, ha kivenném a kezéből a munkát, márpedig ezt nem tehetem meg. Egy idő után mégis megfordul a fejemben egy másik fajta módszer.
– Shizuka-san, mi lenne, ha ön olvasná át az iratokat, és én hordanám őket? Azzal pihenhetne egy keveset – azt hiszem, ez fair ajánlat. Amennyiben beleegyezik, innentől kezdve így folytatjuk a feladat végrehajtását. Még így is sokáig fog tartani, de legalább én tisztában leszek vele, mi hol van, és majd a későbbiekben felcímkézem a polcokat dátumokkal.