A hideg cseppek talán segítenek. Régen segítettek. Vagy csak nem érdekelt, talán csak nem fájt semmi akkor. De az is lehet, annyira fájt, hogy már nem éreztem. Könnyen lehet, bármi megtörténhet. Igen! Velem már elég sok dolog történt, olyanok, amiket a bármi fogalmába tudnék csupán maradéktalanul beletuszkolni. Nincs rendjén, hiába mondom, hogy igazán nem számít, mások szerint nincs rendjén. De ha ez nincs rendjén, akkor az egész világ sincs rendjén. Miért nem veszik észre, miért nem látják meg azt, akinek tényleg segítségre van szüksége?
Dühösen zártam el a csapot, és ahogy voltam, félig habosan, félig meg szétfagyva csavartam magamra a törölközőmet. Épp elég volt magammal megbirkózni, éppen elég fagyosak voltak a saját gondolataim is, nem kellett, hogy még a víz is rátegyen egy lapáttal. Élő jégkockaként tengetni napjaimat nem volt éppen vonzó foglalkozás. Bűntudatom volt, miközben dühös is voltam. Nem kellett volna ezen a világon lennem, de épp e miatt a gondolat miatt támadt bűntudatom, abszurd tagnak meg csak becsatlakozott a millió ismeretlenes egyenletembe a dühöm. A harag szintén magam ellen irányult, azért, mert a lelkiismeretem beleszólt abba, amit egyébként helyesnek tartottam. Egyszerűen mérges voltam, amiért bűntudatom támadt egy olyan gondolat végett, aminek helyességét egész eddigi életem alátámasztja.
Hasonlóan borongós gondolatok közepette öltözködtem, minél hamarabb le akartam feküdni. Kifárasztott a nap, elegem volt. A „kedves” lányok a suliban, akik összesúgnak a hátam mögött, miközben feltűnően ügyelnek, hogy meghalljam. Szerencse, én is ügyelek, hogy ne halljam, miket beszélnek. Nem akarom, hogy mások határozzanak meg, csak… Már hiába küzdök. Van egy életem, és nem tehetem… nem! Ez nem megfelelő szó, nem azt fejezi ki, amit ki kell fejeznie. Mert nem azért maradok, nem azért élem az életem, annak ellenére, hogy egy átok vagyok a környezetem számára, legyen miért panaszkodnom, hanem mert nem akarok megfutamodni.
„Ha az élet citromot ad, csinálj limonádét.” Én sosem tudtam finom limonádét készíteni, ihatatlanul savanyú volt, hiába tettem bele cukrot, mintha csak kifolyt volna a pohár alján, víz létezett és citromlé. Miközben a fogamat mostam, újra éreztem számban fogyaszthatatlan limonádém ízét. Olyan intenzíven tört rám az emlék, hogy még a fogkrém tubusát is levertem a mosdóról. Olyan nagy gonddal próbáltam felkaparni, először fel sem tűnt a köntösöm alól előbukkanó kékes fényű kör. Aztán, mikor biztonságba helyeztem a tubust, legalább annak életét ne tegyem tönkre, különös érzésemben újra patám alá pislogtam. Beletelt kis időbe, hogy felfogjam, a világító szőnyeg a talpamhoz ragadt, hiába léptem hátra, követett.
Látszott, cseppet fáradt vagyok, mert nem igazán zaklatott fel. Megfordult fejemben, talán Touma kísérletezik, megtanult-e már rendes nyilat lőni, és épp az próbál valahogy kinyírni, de még ezt is elfogadtam volna. Ezt a helyzetet nyugalommal fogadtam, mert nem adtam volna fel, nem az én döntésem lett volna. De amíg rajtam múlik, hiába érzek rá késztetést, hiába jelenti nekem az élet vége a fényt az alagút végén, nem fogok megválni tőle. Már csak azok miatt sem, akiket tönkre tettem, és akiknek elvettem az életét. Ha már megtettem, leélem helyettük, nem dobom el. Ők nem tették volna. Csupán a körülmények áldozatai lettek.
Alig tűnt fel, hogy ijesztő homokóra homokozgat a fejem felett, máris megjelent egy forgó kártyalap előttem. Fogkefével a számban, félig habos fejjel bandzsítottam az idegen tárgyra, majd kezembe vettem. Lesz, ami lesz alapon. Hiába olvastam el a versikét, ami rajta állt, szemernyit sem jutottam előrébb, és mikor másodszor is megpróbáltam értelmesen végigfutni, mielőtt elérhettem volna az utolsó versszakhoz, a lap köddé vált. Nem teljesen köddé, inkább zavaró fényjelenséggé, kezdtem magam egy ultramodern élet szimulációs játék főszereplőjeként érezni magam. Nem tudtam eldönteni, most jött el az időm, és másodperceken belül megjelenik előttem a Sims-játékokból ismerős csontváz alak, hogy elvigyen, vagy egyszerűen elcsúsztam a fürdőben, mikor a fogkrémért harcoltam, és bevertem a kobakom.
Egyelőre megmaradtam a második verziónál. Ebben az elhatározásomban az is megerősített, nem kicsit szédültem, és fogalmam sem volt, mégis mi történik. Tökéletesen ráillet egy jóféle agyrázkódás leírása. De hiába illet a képbe a sok megmagyarázhatatlan történés közé a szédülés, a puzzle darabka, miszerint egy robusztus vaskapu állja utam, mégsem stimmelt. Forgó gyomorral és fejjel ácsorogtam a kapu előtt. Először fel sem tűnt, hogy nem én vagyok az egyetlen világtalan. Aztán megláttam, kikkel hozott össze a sors, és minden egyéb nélkül feltettem köntösöm kapucniját.
Nem akartam, hogy bárki is meglásson. Már eleve teljesen szégyen volt, hogy szőrös mamuszban toppantottam jobbra-balra, nem hiányzott, hogy észrevegyék, fogkrémes a fél fejem, fogkefe lóg a számból, és nedves hajam totálisan kócos szénaboglya módjára meredezik össze-vissza. Örültem volna, ha ezen felül még az is napvilágra kerül, megint rövidnadrágban meg pólóban bolondozok bordó köntösöm alatt. Nem szokott igazán érdekelni, mit gondolnak rólam mások, de már maga a tény, hogy négy férfi van körülöttem, és ebből három elég ismert személyiség, na meg…
Justin jelenléte még odasózott egyet a képzeletbeli lapátjával. Hihetetlen gyorsan meg tudtam szabadulni a fogkefémtől, amit mélyen köntösöm zsebébe süllyesztettem, és még a fogkrémet is egy szempillantás alatt letöröltem a fejemről. Mindezek ellenére eszemben sem volt felé közelíteni, az egyedüli szimpatikus alak Umi volt. Persze, hogy vele szándékoztam inkább ismeretséget kötni. A nagydarab pasi – akivel egyébként nem volt bajom -, már csak azért is tűnt kerülendőnek, mert még a ránézésre megállapított koromhoz képest is idős lehetett hozzám. Nem akartam bajba keverni magamat, jobban mondva őt, mert sajnos, nagy valószínűséggel neki hamarabb lett volna baja, mint sem nekem.
- Nem hiszem, rám bárki is fenné a fogát… - feleltem csendesen FATALERROR UMI-nak, és csitítottam a nagyon fan énemet. Nem szívesen keveredtem volna bele akármibe is, elég volt, hogy múltkor olyan csúnyán viselkedtem Justinnal. De hiába sajnáltam, hiába bántam meg, hogy megpróbáltam magára vonni a figyelmem annak ellenére, ő megmondta, nem érdeklem, nem tudtam a szemébe nézni. Mjad megevett a saját lelkiismeretem, hogy kihasználtam a helyzetet, gyerekfejjel gondolkodtam, és gyerekesen viselkedtem. Ezért nem mertem ránézni most sem, és ezért beszéltem a szokásosnál is barátságosabban, mintha lefoglalna a csevegés, és nem azon lennék, visszafogjam magam, hogy ne akarjak a szemem sarkából rálesni másodpercenként. – Ha rólad lenne szó, még megeshetne, hogy emberrablás áldozatává váltál, de nem hiszem, hogy akkor ez a kék nyíl erőltetné ránk az irányt.
Mire kimondtam nagyon elmés észrevételemet, már fele társaságunk itt sem volt, olyan szélsebesen – van, aki szó szerint -, pattogtak át, arra kellett eszmélnem, máris hármasban maradtunk. Valamennyire megpróbáltam láthatatlanná válni, úgy tenni, mint aki nem is létezik, legalább addig, míg Jus át nem szökken a kerítés mádik oldalára, én majd bénázok az után, hogy ők már mind átértek. Futásban jó vagyok, amint a kerítésen is átbirkózom magam, nyert ügyem van, már utolérhetem őket. Csakhogy Umi nagyon kedves volt, de inkább ne tette volna, megmondani neki viszont nem volt szívem. Éppen csak azért hezitáltam elfogadni a segítségét, mert nem akartam rövid úton mozgásképtelenné – ne adj’ Isten! -, életképtelenné tenni.
Ami szintén visszatartott, hogy nem éreztem szabadnak a belépést. Hiába néztem szét, hiába láttam, hogy elhagyott vidámpark előtt ácsorgunk, a kapu… az egész helyzet. Valahogy a Mennyország kapujává vált számomra az elhanyagolt fémszerkezet. Ha most mégis életemet vesztettem, ha most Szent Péternek be kellene engednie, vajon megtenné-e? És mikor meghalok, mikor ugyanúgy arra várok, bebocsátanak-e a Mennyek kapuján, vajon véteknek számít-e majd, hogy a földi életem során már átléptem a megszentelt föld határait minden engedély nélkül? Megeshet, hogy ez lesz a legkisebb vétkem, amivel el kell számolnom Isten előtt? Vagy ez lesz a leghatalmasabb bűnöm, amiért maga Szent Péter taszít majd a felhők körül a Pokol legmélyebb bugyrába?
- Rossz érzésem van… - motyogtam magam elé küzdve hívő énemmel, hogy mindaz, amit kigondoltam, mégiscsak baromság. Végül sikerült összeszedni magam, és felkapaszkodni a kapura, hogy újra bűnbe essek, és mindenféle engedély nélkül lépjek be a területre. Umi segítségét ugyancsak igénybe kellett vennem, már csak a köntösöm végett is, ott akadtam fel, ahol csak lehetett, de levetni akkor sem akartam. Ugyan megfordult fejemben, hogy egyszerűen lelövöm egy nyíllal a lakatot, de mivel rendes íjat megidézni se tudok jobbára, így hanyagoltam zseniális ötletem. Amilyen szerencsém nekem van, hamarabb puffantom hátba valamelyik túloldalon tartózkodót, semmint egyáltalán elhaladna nyilam a lakat közelében. – Köszönöm a segítséget! – húztam gyenge mosolyra szám szélét kapucnim alatt, aztán mentem, amerre nem láttam.
Igyekeztem Umi közelében maradni, míg követtük a társaságot, és nem Justinra nézni. Féltem, hogy félreérti, hogy azt hiszi majd, ezt csak azért teszem, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és a végén, ha másért nem is, kényszerűségből megkérdezze, mi van velem. De nem erről volt szó. Nem akartam kényszerű helyzetbe sodorni, nem akartam, hogy megint szükségét érezze, magához öleljen. Csak megint úgy érezném, én tehetek az egészről, pedig most maga a találkozásunk is teljes véletlen volt. Erősen ignoráltam, úgy hittem, azt teszem, miközben minden gondolatom körülötte forgott. Kivéve azt, amelyik azért visítozott, fél centire eltávolodtam a dalospacsirta trió cuki tagjától. Addig-addig araszoltunk, mindenféle rozsdás, működőképtelen gépezet mellett haladtunk el, egyedül a zombik hiányoztak, hogy el kis költségvetésű, hentelős horrort dobjunk össze. Amint azonban a különös, videojátékból szabadult nyíl egy elhagyatott és teljesen lerobbant kastély ajtajára mutogatott hívogatóan, viccesnek ígérkező horrorfilmem gyorsan pördült át hátborzongató thrillerbe. Inkább néztem volna kísértetkastélynak a helyet, mint valami vicces kínzókamra béna alakokkal, akik leláncolni sem tudnak rendesen.
- Talán nem kellene bemennünk, vagy legalább… Legalább ne szakadjunk el egymástól. – próbáltam felhívni magamra önkényes urak figyelmét is, nem lenne tanácsos elvesztenünk egymást, mert hiába csak egy egyszerű vidámparkban vagyunk, nekem azt senki sem magyarázza meg, hogy az ajtóra villogó erőszakos nyilacska szokványos kellék egy évek óra elhanyagolt helynek.

Igaz, rettentő izgalmas és megragadó diskurzust folytattok így majdnem öt-tíz méter távolságokból egymással, és mindenféle megkapó érzelmi konfliktus hurrikánjai hánynak benneteket jobbról balra, még sem szabad megfeledkeznetek a kicsi, de erőszakos kék nyílról. Minél jobban húzzátok az időt, a kis türelmetlen annál többször és annál hevesebben mutogat az ajtóra. Talán épp a láthatatlan hókuszpókusza miatt egyre hangosodó fémes nyikorgásra figyelhettek fel, amit az ütött-kopott, rozoga ajtó nyitódásával párosítotok. Az ajtó kinyílt, nincs választásotok, követitek a nyilat, vagy követitek a nyilat, ami egyenesen bevezet benneteket a poros, félhomályban húzódó folyosóra.
Ha probléma, ha nem, mindenképpen mentek utána. Miután kis csapatotok utolsó tagja is belépett az épületbe, horror filmek sablonjához alkalmazkodva záródik be mögöttetek hatalmas csattanással az ajtó. Nyilvánvaló az üzenet: visszafordulni nem lehet, éppen ezért nincs más hátra, mint indulás előre! Ha eleget tesztek a kötelességeteknek, és mentek, amerre muszáj, a kopottas, borsó falakon kétoldalt régi, aranyozott keretekben megpillanthatjátok önmagatokat, egyszer-kétszer-mégtöbbször, feltéve, hogy akadnak még épen maradt tükrök.
Az elől haladó nem túl hálás feladata lepókhálózni, mert bizony, néha akad egy-kettő a kéróban, nem sokat takarítanak. Míg valakinek/valakiknek a ragadós élvezet jut, mások már akár csak paranoiájuk következtében is, de érzik, hogy szalad végig kezükön, vagy épp szabad bőrfelületükön a sok kicsi csáp. A padló természetesen nyikorog a talpatok alatt, ha valahol vészes recsegésbe fogna, jobb arrébb lépni, nem biztos, hogy szupererős a szerkezet. A fali tükrök egy része már inkább a földet hódította meg, ami újabb okot adhat a riadalomra, hiszen a félhomályban nem könnyű kivenni, mi is mozog a földön. Meglehet, hogy csupán egymás tükörképei, de egy ilyen elhagyott helyen ki ne számítana patkányokra, és egyéb rágcsálókra. Mindenesetre, ha valamelyikőtök úgy érzi, csócsálják a lábát, nem árt megrázni egy kicsit, ha nem akar gyorsan búcsút inteni lábujjainak.
A vibráló fényű nyilat követve nem olyan sok idő múlva elérkeztek egy vastag, tömör faajtóhoz. Eddig – ha visszaemlékeztek a nagyon hosszú és fárasztó útra, amit megtettek -, se ajtót, se egy ablakot nem láttatok. Ugyan leállhattok társalogni és piknikezni az esetlegesen elfogott patkányokból, de ennél sokkal okosabb, ha összeszeditek magatokat, és mivel előre vezet az út, másfelé nem, megint csak két választásotok marad, előre mentek, vagy háttal álltak, és hátrafelé araszoltok be a helyiségbe. Az egyetlen cél, hogy mind átjussatok az ajtón, ami minden erőfeszítés nélkül kinyílik, szóval lehetőleg senki se próbáljon meg betörni rajta.
Amint beléptek a terembe, megjelenik a fejetek felett egy zöld csík, halvány keretezéssel, de ami a legszembetűnőbb, az a padlótól plafonig magasodó szín tiszta csillogás. A tükörszoba, ahova sikerült érkeznetek, meglehetősen más, mint az egész kastély külsőre, valamint a koszos, lerongyolt folyosó. Meglepően tiszta, rendezett, a tükrök majdhogynem újnak tűntek, egyedül a négy szobabicikli visítozott egy „kőkorszaki csotrogány” felirattal ellátott táblácskáért. Igen ám, idilli a környezet, de egyikőtök fejében sem ütött szöget, mit keres egy tükörszobában négy szobabicikli, és miért csak négy? Nem? Háát, sajnálatos, de ebben én sem tudok segíteni, viszont ha jobban megnézitek, talán az egyik tükör majd választ ad rá.
A kicsi nyíl ugyan próbálja nektek mutatni, de akkora fényessé van a teremben, megeshet, észre sem veszitek, merre veszett el. Remélhetőleg nem nőtt túlságosan a szívetekhez, vagy ha mégis, hát nyissátok ki a szemetek, én arról nem tehetek, hogy vaksik vagytok. Míg gúvasztjátok bagolylesőiteket, az egyik tükörrel valami egészen különös dolog történik. Addig-addig rezonál, végül teljesen képlékenynek tűnik, úgy fodrozódik, mint a víz, ahogy előbújik a szilárdnak hitt anyagból egy csontos új, amit több fehérség követ. Egy csontvázkar nyúl ki a szobabiciklikhez közelálló tükrök egyikéből, azt követi egy váll, egy fej, másik váll, egész felsőtest, míg végül elő nem bújik az egész teremtmény.
Talán nem egész, itt-ott hiányzik egy két csontja, de nem hibáztathatjátok, elvégre nehéz születése volt, tükrön kellett átverekednie magát. Hiába lesitek, sehol egy kábel, se egy madzag, semmiféle távirányítású kisautó a talpához ragasztva, amivel mozgathatná bárki is, önkéntesen indul meg az egyik gépállat felé, hogy csontos ülepét felpréselje az öreg kétkerekűre, és szemleletesen megjárassa. Több gyors egymásutánban elkövetett hívogató mozdulat következtében, melyet teljes mértékig feje ide-oda lóbálásával végzett köztetek és a maradék gyámoltalan roncs között, még állkapcsát is leejtette valamerre, egészen úgy tűnt, kámforrá lett. De nem csak állkapcsa, mint azt láthatjátok, vagy nem, hanem ő maga is. Egy pillanattal korábban még nagyon hősiesen tekert, aztán már sehol sem volt, csupán a pörgő kerék maradt utána, de az is lassult már.
Szokásos meg nem tartott kupaktanácsot tarthattak, mit tegyen kicsiny cserkészcsapatotok, de ne alkudozzatok túl sokáig, az idő csak röpül, és nagyon valószínű, nem szeretnétek sokat üdülni egy szellemkastélyban, bár sosem tudni, miféle perverzióitok vannak. Ettől függetlenül, ha csipetnyi csapat-diskurzusotokat nem sikerülne berekeszteni, hát a szemetek előtt megjelenő újabb kártyalapok majd tesznek róla, ne érdekeljen benneteket mindenféle perverz fétisetek. Habár nem mindenki számára ismerős a jelenség, most mindenki szembesülhet az újabb lehetősséggel, hogy él-e vele, vagy sem, saját felelőssége, az alkalma megvan rá, hogy elkapja a neki járó lapot. Mi történhet, ha hozzáértek a laphoz? Vajon akad-e köztetek olyan bátor, vagy éppen balga, aki kinyújtja kezét?

Nem paráztam. Nem én, csak épp nem akartam este, a sötétben bemenni mindenféle helyekre, főleg nem abban a társaságban, ahova csöppentem. Talán Umi volt köztünk az egyetlen, aki normálisnak nevezhető, bár simán leköröz egy csapat dumagép kiscsajt, mégis kedves, közvetlen, és udvarias is, vagy mi. Szegény, ha tudná, rajongója vagyok, talán nyakába kapná lábát, úgy menekülne. Nem tartom kétségesnek, ez lenne a legjobb döntés, már ha csak azt vesszük figyelembe, Justinnal is milyen szépen elnézünk egymás mellett arról nem is beszélve, hogy kinek a hibája mindez. Nyilvánvalóan az enyém, mert ha nem teszem, amit, akkor talán… de mindegy is, nem foglalkozhatok vele, neki az a legjobb, ha békén hagyom.
- Abby… - dünnyögtem egy pillanatra még elbambulva, azon morfondírozva, hogy ami a színeket illeti, tényleg jól össze lettünk válogatva. – Abby Robbins, de én… ismerlek, vagyis a zenédet, mármint zenéteket. – vallottam be már minden mindegy alapon. Fáradt voltam hozzá, hogy eltitkoljam, egyszerűen fásult voltam a szerepemhez, pedig ennyi ismeretlen – és ismerős –, ember előtt eldobni az álarcom, nem tűnt okos döntésnek.
Kicsit idegesített, mindig visszatérnek a gondolataim egyetlen személyhez. Valahogy kezdett veszélyesnek tűnni, nem azért, mert Jus egy pszichopata lenne, nem is amiatt, hogy a lefolytatott csapatgyűlés közepette nyikorogva kitárult az ajtó, nem számított. Az volt félelmetes, hogy a fejem tele volt Justinnal, és nem tudtam hova tenni ezeket a gondolatokat. Hiába igyekeztem, nem tudtam megakadályozni, hogy ne mászkálja össze agyam minden kis zugát. Féltem, valamilyen módon megtalálja az irányító központomat, és minden előjel nélkül pillangókat telepít a gyomromba, megdobogtatja a szívem és megremegteti a térdem, de nem akartam szeretni.
Már az is elég rémisztő volt, beköltöztem Touhoz, és megszerettem őt. Aggódtam érte, és a legrosszabbakat sejtve vártam, mikor jön majd szembe velem az igazság, hogy őt is elvesztettem. Mindenképpen az én hibám lenne, csupán – most, hogy közel kerültem hozzá –, már nem mindegy, mennyi időnk van együtt. Nem lenne szabad ilyeneken gondolkodnom, de a sötét hely, és a kialakuló klausztrofóbiám csak még inkább előhozzák ezt belőlem.
Egészen eddig nem is figyeltem, merre megyek, de a váratlan mozgás mellettem kicsit rám hozta a frászt, és reflexből bemostam egyet a… FALNAK?! Tulajdonképpen a falon levő tükörnek sikerült behúznom, mármint a darabjának, ami még megvolt, és amit jól szét is törtem. Nem mellesleg fájt is a kezem, az üvegszilánkok, amiket gyártottam, sikeresen megvágtak, és a fal sem volt éppen puha. Ami tetézte az örömöm, az a nyakamba hullott kevéske por, vagy inkább rothadó akármicsoda volt. Egyetlen szerencsém az volt, én voltam a leghátsó, bár nem tudtam, hogy keveredtem oda, de legalább senki figyelmét sem keltettem fel túlságosan. Köntösöm lelógó madzagjával betekertem az érintett területet, ne vérezzek össze mindent, aztán gyorsan zsebre vágtam, mintha mi sem történt volna. Sajnos a sötétben nem láttam, maradt-e üvegtörmelék a kezemben, de nagyon reméltem, nem.
Kicsit lemaradtam, már amit láttam a többiekből, és mikor végigfutott lábamon valami dög, azonnal összekaptam magam, hogy kövessem őket. Undorító egy hely volt, és a sok portól a torkom is kapart, nem jutottam lélegzethez. Nehéz, dohos levegőjű környezetben mindig rosszul voltam, világ éltemben, és nem egy hely volt, ami majdnem hasonlóan lepukkadt állapotban volt.
Egész nagy megkönnyebbülést okozott, mikor végül is találtunk egy ajtót, csupán a megvakulós jelenet nem tetszett. Ami az illeti, akkora fényesség volt a teremben, hogy a hirtelen megváltozott fényviszonyok miatt semmit sem láttam. Esküszöm, ha három napszemüveget tettem volna fel, sem láttam volna, merre is van az ajtófélfa. Mivel azonban nem volt nálam semmiféle kiegészítő sem, amivel gyengíthettem volna a nagy világosságot, tökéletesen ügyesen kaptam telibe sérült kezemmel a tömör fát. Alig volt időm felszisszenni, máris erős kezek ragadtak meg. Nem kellett hátrapillantanom, rögtön megéreztem Justin illatát, hallottam dühös hangját, és éreztem a bőrömön meleg leheletét.
Normális reakció, hogy teljesen libabőrös lettem, de hogy egy szavával is teljesen egyszerűen a földbe döngölt, és olyan súlyos bűntudatot lökött utánam, amitől levegőt sem kaptam, na, az nem természetes. Csak nem akartam, miattam keveredjen bajba, erre most jön és letámad. Hogy tudhatnám így, mi a helyes, ha az is baj neki, hogy rá nézek, de az is, ha nem? És miért én nézek keresztül rajta? Egyáltalán nem értem, hogy várhatja el, hogy ne tegyem, én csak jót akarok neki. Igen, az a legjobb számára, ha távol marad tőlem. De hiába tudtam ezt, és még kismillió más dolgot is, hamarabb felment bennem a pumpa, mint hogy megfékezhettem volna magam, és szinte ahogy ellépett mögülem, mentem is utána.
- Te is ugyanezt teszed! – morogtam kicsit hangosabban, de csak hozzá intézve a szavakat. Olyan ideges lettem, legszívesebben komolyan behúztam volna neki. Ilyen vagy valami hasonló indíttatásból készültem a sarkába lépni, pontosabban nem ez volt a célom, de mivel valamiért hátraugrott, pont sikerült teljes erőből nekimennem. Fogalmam sem volt, mi a fene ütött belé, de ahogy nyekkenve felkenődtem rá, már nem is érdekelt. Belekapaszkodtam egyik karjába, és kipislogtam a háta mögül, mert valami olyat láttam, ami nem a legszimpatikusabb látványt nyújtotta.
Mikor először ránéztem a csontvázra, igazán nem is lepett meg a dolog, nem tudom miért, valószínűleg jobban lefoglalt, hogy úgy dobog a szívem, mintha rugót ragasztottam volna hozzá, csak bojing-bojing-bojing olyan gyorsan, azt hittem, kiszakad a helyéből. Aztán amint elnéztem róla Justin tarkójára, szinte rögtön vissza is pillantottam: ÚRISTEN, EGY CSONTVÁZ! Jó, persze nem ijedtem meg ennyire, de akkor is egy csontváz volt, és mivel nagyon is mozgott, rögtön ellenőriztem, hány kábellel van kipányvázva. Ami kicsit elvette a kedvem a nagyon nyugodt hangulattól, hogy nézhettem akármennyire guvadt szemekkel, se egy huzalt, se semmilyen árulkodó csavart sem láttam.
Egészen elfeledkeztem róla, hogy éppen esz a méreg, az mégiscsak sokkal megrendítőbb látvány volt, hogy egy akárhonnan előkeveredett hulla nekifeszült, és hajt egy kört szobabiciklin. Mi az ördögnek tette, ki nem tudtam találni, valahogy sehogy sem jutott eszembe semmi, ami erre motiválhatta volna. Fel sem tűnt, mennyire belefeledkeztem az érdekes – hát, jobb szó híján nevezem így –, helyzetbe, ahogy az is elkerülte figyelmem, hogy miután a csontváz eltűnt, csak még erősebben kapaszkodtam Justinba.
Erőnek erejével is alig tudtam rávenni magam, engedjek a szorításon, elvégre megint iszonyatosan bunkó volt velem. Fájt a kezem is, pizsamában voltam, és fáztam, én sem akartam itt lenni, mint ahogy senki sem. De mindez nem jelentette azt, hogy bárkinek a lelkébe gázolhatok, aki a közelembe kerül, jóllehet… Nekem nincs is lelkem. Igen, talán mégiscsak jól tette Justin, hogy engem választott célpontjául. Megérdemeltem, amit kaptam. Ez csupán revans az élettől.
Végül összeszedtem magam, elvettem róla kezeimet, és elhátráltam tőle. Egyetlen lépés, és egy egész szakadék nyílt közénk. Jobb az, ha elengedem, míg szabad nem esik bántódása. A vége úgyis az lenne. Mindig mindennek ugyanaz… legalábbis az én életemben igen. Jobb nem birtokolni semmit, csak létezni. Szerencse, hogy egyszer annak is vége lesz, és ha mázlim van, egy lidérc még az előtt felfal, hogy akárki közbeléphetne.
Ekkor feltűnt előttem az ismerős kártyalap, és amint ráeszméltem, mit is kell vele tennem, már rögtön elkaptam. Nincs mit veszítenem, vagy ha van is, nem számít. Nem kellek senkinek, és ha kellenék, sem hagynám. Megvédem őket, ha ezzel csak magamnak okozok is bajt, nem akarom, hogy nekik fájjon. Összeszorítottam számat, és ráharaptam nyelvemre, hogy még véletlen se jusson eszembe megszólni Justin idióta poénját. Poénnak kellett lennie, mert… Mert nem hagytam volna neki, hogy másképp gondolja.
Egy pillanatra körbepislogtam a társaságon. A szőkék között egyetlen normális, persze, hogy barna. Umi volt köztünk a legnormálisabb, azt leszámítva, hogy épp óvodásat játszott a pasival, aki ismerős volt, de annyira nem, hogy a nevét is tudjam. Az a helyzet, hogy a kedvenceimen kívül nem igazán érdeklődöm más iránt. Sajnálatos, de ebből a szempontból is elfuserált vagyok. Őszintén nem bánnám, ha minél előbb vége lenne… az egésznek.
Nyomatok adva pedig gondolatomnak, megfordítottam a kártyát, hogy lássam, mit találok rajta, vagy mit nem…

Ha nem szól hozzám, hát én sem fogok. Nem is értem rá ezzel foglalkozni. Pontosabban nem kellett volna ezzel foglalkoznom. Csak élni a saját életem, neki meg az övét. Mégis mi ebben olyan nehéz? Mióta találkoztam Justinnal… meghülyültem. Mi sem bizonyíthatná jobban ezt, minthogy a kártya, amit olvastam, eltűnt, és helyette egy izé lebegett előttem. Lefagyva pislogtam egy nagyot. Teljesen biztos voltam benne, hogy bevertem a fejem valahol, vagy a vérveszteségtől hallucinálok. Pár kis karcolásba fogok belehalni. Ez szánalmas!
Néztem jobbról is, balról is a kis dögöt, de sehogy sem akartam eltűnni. Csak nézett rám egyre haragosabb ábrázattal. Ez az idióta rajzfilmes effekt eléggé lehúzza az eddigi feelinget. Thriller helyett esti mese, tömeggyilkos helyett én kicsi pónim. Mi lesz itt még? A tévé maci ránk támad a babájával? Ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, és már vártam, melyik vérmes gyilkost szégyenítik meg legközelebb, mikor újra megjelent a fényes kör a lábam alatt. Nagyon reméltem, hogy szándékában áll haza teleportálni. Nem úgy tűnt, hogy valahova is készülünk. Hiába kaptam zöldet, nem tudtam, hogy jó-e ez, vagy rossz, és mi következik.
Önkéntelenül is Justinra néztem. A lába alatt piros karika, feje felett nagyon loadolt a csík. Felnéztem a fejem fölé, és ugyanazt láttam. De ha ott ugyanaz volt, a lábunk alatt miért volt más? Mit csinálhattam jól, vagy rosszul? Ugyanakkor nem értem rá azon morfondírozni mit követhettem el. Alig, hogy megjelent az ismerős-ismeretlen kör a lábam alatt, újabb, korábban látott jelenet bontakozott ki a szemem előtt. Az orrom előtt ólálkodó kis megafon hívta fel rá a figyelmem.
Elegem volt az egész viccesnek szánt szerencsétlenkedésből, mégis csendben tűrtem. Nem azért, mert nem mertem szólni, csak a többieknek nem kellett tudnia arról, hogy is érzek. Az egész műsor, az újra felbukkanó csontvázak… Muszáj volt az egyik tükörhöz hátrálnom, és megkopogtatni, aztán a másikat. Fél szememet mindvégig a két szerencsétlenségen tartottam. A béna horror feeling még mindig megmaradt, és továbbra sem akartak ráhagyni a poén nélküli szenvedést. Aztán a kicsike újra krákogott nekem egyet, én pedig felé fordultam. Minél előbb ki akartam jutni innen, és arra csak egy lehetőség volt. Követni a játékszabályokat.
Annyira a szobabiciklik körül folyt az egész műsor, hogy bárki könnyűszerrel kitalálhatta, hajtanunk kell őket. Talán nekem nem is kellett volna itt lennem. Talán a fiúk körülöttem mind egy cégnél dolgoznak, és valami oknál fogva ilyen hülye edzéssel próbálják ösztönözni őket, hogy erősítsék izmaikat. Lehet, hogy reklámra készülnek… megeshet… De erre mégis mekkora esély lenne? Az ember magának épített mentsvárát csak is önmaga tudja lerombolni pillanatok alatt a legalsó tégláig. Én is gyorsan lerendeztem annyival, hogy naiv és gyerekes vagyok, aztán a megafonra néztem, ami röcsögve megszólalt.
Egy pillanatra megijedtem. Nem attól, amit mondtak a világítós vackok, hanem attól, amit éreztem. Nem tudtam mozdulni. Nem tudtam megmozdítani a kisujjamat sem. A tehetetlenséget pedig nem viseltem jól. Nem akartam sehogy se viselni, de ekkor valami megmagyarázhatatlan módon átkerültem a szobabiciklire. Csak néztem magam elé, és képzeletbe a falba csapkodtam a fejem. Az egész este totálisan megmagyarázhatatlan volt, miért lenne ez most is másképp. Elfogadtam a játékosi posztot, mikor átmásztam a kapun. Vagy már akkor sem volt mit tenni, mikor otthonról elragadott a fényes kör. Mindenesetre mást nem tehettem, mint hogy elfogadja a kalamajkát, amibe keveredtem.
Csupán az zavart, hogy nem egyedül. Nem tudom, mit kereshettünk itt mindannyian. Nem tudtam megmondani, hogy szedett-vetett társaság voltunk-e, vagy én voltam az egyedüli kakukktojás. Egyik nézőpontból ez, a másikból az. Ha a szőkéket nézzük… De… Az egyik szőke elveszett! Hiába akartam értetlenkedve kérdezni, hova is tűnhetett, egy alkalmat, hogy Justinra pillanthassak, a kék nyilak kis várakozás után felfedték a… Hát elég összezavaró eredményt kaptam végül is… Nem is tudtam igazán, mit látok. Tényleg a tévébe került be a pasi, vagy egy másik terembe, ahonnan gagyi kamerával közvetítik nekünk, hogy gombák törnek az életére. Ki lehetett az a marha, aki kitalálta, hogy gombák támadjanak rá?
Oldalra pillantottam Ikari-sanra. Egy kicsit megviselhette, hogy ilyen fura helyzetbe keveredtünk. De mivel itt vagyunk, és többször is a tudomásunkra adták, tekernünk kell, így nem tehetünk mást. Ha pedig azt tesszük, amit kérnek tőlünk, kiszabadulunk innen, nem igaz? Ha pedig így nézzük a dolgokat, semmi akadálya, hogy Ikari-sant megnyugtassam. Ha nem pánikol, az egyébként is az előnyünkre válhat.
- Minden rendben lesz. – mondtam céltudatosan, magam elé nézve, és elkaptam a kis kártyát, ami végre elhallgatott. – Op…
Csak egyet akartam vele érteni, de összetalálkozott a tekintetünk, és belém fojtotta még a megszólítást is. Amilyen gyorsan tudtam, elkaptam a pillantásom Justinról, és csak egyetlen dologra koncentráltam: tekerni, tekerni, tekerni! Arra gondoltam, minél gyorsabban tekerünk, annál hamarabb szabadulhatunk.

Na hali, Mucikáim! Veletek már totál régen csevegtem. De ugorjon is a majom a vízbe!
Ahogy ott tekertek a bicókon, és lesitek, mi is történik Daemonnal, talán már azon agyaltok, ki lesz a következő, talán azon, mi is lenne a helyes választás számára, de mindannyian figyeltek. Helyesen teszitek!
Miután jól kinevettétek magatokat Daemon új stílusán, megrökönyödve észlelhetitek, alig választotta ki Sátánfattya a második szerencsecsomagját, hirtelen megszakadt az adás. Se kép, se hang. Mi történhetett vele? Meghalt talán? (Noo, Umidia hercegnő, ne szomorkodj, Lúsön papa itt van neked! ^3^)
Nem tudjátok, mi történt vele, és mi lesz a kulccsal, amit meg kellett volna szereznie. Lehet, hogy újabb embernek kell majd harcba szállnia a pályával? És mi történik, ha a következőnek sikerül megszereznie a megszerezhetetlent? Na, ezeken agyaljatok, pubikáim, ne Daemonkán. Neki már úgyis mindegy, vagy ki tudja. De kár siratni az aludttejet, inkább osszátok meg a gondolataitokat egymással, és parázzatok azon, kit visz el a Kaszás legközelebb.
Halk, sunyi kacagást hallotok egy pillanatra, miközben a lábaitok egy pillanatra sem állnak meg a tekerésben. Az idő rohan. Ki lesz a következő áldozat?
Várjatok csak! Hm… jobb lesz, ha körbenéztek. Nem hiányzik valaki hirtelen? Mintha kevesebben lennétek. Későn érkezett bajtársatok gyorsan elhagyta köreitek. Hová lett a nagydarab szőke? És mi lesz ezután veletek? Ha már hárman megmaradtatok, vigyázzatok!

Nem akartam itt lenni. Persze, biztos voltam benne, hogy egyikünk sem akar itt lenni. De nekem annál is inkább meg volt rá az okom. Egyedüli lányként meg aztán végképp nem értettem, mit keresek itt. Lehet, hogy valami idióta szellem sztorit forgatnak ezek a helyen. Vagy ez olyan átverős műsor akar lenni. Mindenki beavatott, hisz egy ügynökségnél dolgoznak. Én vagyok az egyedüli, aki nem tud semmiről. Bár, ha így nézzük, mindannyian nagyon tehetséges színészek. Umi jól játssza a szerepét, ahogy a többiek is. Justin is.
Lehet, hogy épp miatta vagyok itt? Annyira megorrolt rám, hogy még egy ilyen baromságot is hajlandó volt bevállalni? Nem csodálkoznék rajta, ha ennyire dühös lenne. De az volt a célom, hogy távol maradjon tőlem. És végül is… rettenetes nagy képtelenségnek tűnt az elképzelésem. De még úgy is, hogy nem nézett rám, éreztem, hogy pattognak a szeméből a szikrák, hogy tombol a fölötte lévő sötét felhő, és a villámok, amiket szór, felém veszik útjukat. Elviselem, mert amíg ez az ő javát szolgálja, addig akármennyire is fáj, nem fordulok vissza. Nem hagyom, hogy baja essen miattam.
Sajnos, túlságosan el voltam foglalva a gondolataimmal, és nem kevésbé Justinnal, hogy észrevegyem, még mindig itt van Umi is. Umi, aki épp most fordult hozzám. Fogalmam sem volt, adjak-e hitelt annak a gondolatomnak, miszerint színészkedik, vagy inkább felejtsem el. Nem úgy tűnt, mintha megjátszaná magát. Mérgesen ripakodott rá az elkallódott emberkére.
- De, együtt kellene maradnunk. – csak egyenesen előre néztem. Tudtam, hogy ezzel csak még jobban felbosszanthatom Justint. Igazából nem akarok együtt maradni. Szívesebben tűnnék el. Ha én lehetnék a következő, nem érdekelne, mi történik velem. Ha utána megmenekülhetnének a többiek, nem állíthatna meg semmi. Ennyivel tartozok Oppának is.
- Viszont, mozdulni sem tudunk ezekről a biciklikről, szóval nincs miért idegeskedni. – miközben tovább tekertem, ki tudja, milyen célból, sérült kezemet nézegettem. Nem volt mély egyik seb sem. A vérzés is elállt. Majdnem olyan volt, mint új korában. És mégsem. Mert bár a sebek begyógyulnak, és idővel az embert már nem zavarja, a helyük megmarad. Ha el is felejtené, miként szerezte, a fájdalomra emlékezni fog. Ha képes derűsen visszaemlékezni rá, akkor is sajogni fog. A szíve legmélyén, ha jól el is zárja, ott tombol. Az ember mégis kénytelen elrejteni, ha egyszer mindenkinek ez a jó.
Talán Justin azt hiszi, csak neki volt rossz az este. De bennem ugyanakkora sebet ejtett az, hogy nem vette észre a hazugságot. Nem vette észre, hogy csak megjátszom magam. Elhitte, hogy egy gerinctelen féreg vagyok. Mindig tudtam, hogy nem én vagyok a legjobb, sosem próbáltam meg úgy viselkedni. Sok rosszat tettem… mások ellen is. De senki sem érzékeltette velem, hogy ennyire szörnyű ember lennék. De… attól még igaza lehet.
Nem igazán érdekelt, mit csinál a képernyőn ugrándozó alak. Meg voltam róla győződve, hogy ez viszont már csak színjáték. Nem nézhettek ekkora madárnak. Mi értelme lett volna, hogy valaki azért hozzon bennünket egy ilyen kísértet kastélyba, mert Szuper Máriót akart velünk játszani. Biztos voltam benne, hogy az a magas szőke férfi egy zöld szobában ugrál, és az előre megtervezett koreográfiát adja elő.
Inkább csak magam elé bámultam, és kényszerűségből hajtottam a szobabiciklit. Nem volt értelme, hogy nézelődjek, hogy akár egy pillantást is vessek Justinra. És mégis meglestem a szemem sarkából, többször is. Feltűnően nem figyelt rám. Legalább elértem, amit akartam, még ha olyan áron is, ami mély nyomot hagyott mindkettőnkben.
Ekkor egy pillanatra felnéztem a képernyőre, az hirtelen elsötétült. Gondoltam, biztos unalmassá vált a műsor. Vagy a pálya végére ért a delikvens. Örülnék, ha nem játszatnának velünk több menetet, elég unalmas. Igazából semmi, de semmi értelme. Ha végre kibökik, hogy ez egy nyomorult show, és semmi több, én igazán boldog leszek. Aláírok bármit, nyugodtan leadhatják az össze csatornán, ha attól jobban érzi majd magát Justin, állok elébe.
Épp készültem rá, hogy közlöm vele, tudok az egész színjátékról, mikor Umi felfújt békaként reptette át a termen az ipodját. Lassan tudatosult csak bennem, hogy azon morgolódik, újabb delikvens tűnt el kicsiny csapatunkból. Egy kicsit gyorsabban fordultam oldalra, hogy ellenőrizzem, Justin megvan-e még. De ott volt. Ott ült a bringáján és tekert. Mivel már egy ideje nem nagyon figyeltem semmire és senkire, ezért ijedtem meg. Vagy… nem is tudom. Nem értettem tisztán a helyzetet, és ez idegesített. Ha lett volna nálam valami, biztos, neki vágtam volna a tükröknek. Ám így csak a köntösömet tudtam ingerülten a földnek vágni. Kimelegedtem egy kicsit alatta, és bár először nem volt túl meleg a pizsimben, úgy voltam vele, majd megszokom. Vagy megszököm.