- Akkor talán jobban kéne figyelni a másikra, hogy senki se maradhasson le! <.<
*Morranok fel a fiúlány aggódó szavait meghallva. Biztosan túl régóta vagyok macskatestben, hogy nem tudom megállapítani már az emberek nemét sem, ráadásul még a szag sem árulkodó, mert a levegőben terjedő parfümök és egyéb, a hely autentikus szagai elnyomnak mindent... Egyébként is, az emberek orra azért mégiscsak jóval gyengébb, hihetetlen, hogy képesek ilyen fogyatékos testrészekkel élni! Azonban az, hogy ennyire aggódott miattam valaki, elég erősen legyezgeti hiúságomat, és a felreccsenésemet követő pillanatban békítően igyekszem dorombolni egy kicsit neki, habár az emberi hangszálak miatt elég különös hangfoszlányokba torkollik ez a próbálkozásom.
Hamarosan azonban hangosan lihegve és látványosan szenvedve tekerem tovább ezt az istenverte drótszamarat itt alattam - ugyanis hiába akarok szünetet tartani, a lábaim mintha önálló életre keltek volna, automatikusan járnak a pedálokon. Biztos annyira meghajtottam magam az előbb, hogy reflexszerűvé vált mozgásom... Mindenesetre ez nem túlságosan jó megoldás, mivel ha sokáig kell folytatnom, igencsak valószínű, hogy a tüdőm a padlón fog landolni.... De várjunk csak, van egyáltalán az ilyen póttesteknek tüdeje vagy bármilyen belső szerve? O.o Mert ha nincs, akkor az is könnyen előfordulhat, hogy a lélekgolyó fog kiesni belőlem, amit utána hamarosan követne a test is, ez a tinibanda pedig biztosan nem fogja tudni, mi történt velem! Itt hagynak majd és örökre ebben az elcseszett vidámparkban ragadok magatehetetlenül! O.o Mondjuk az is hihetetlen, hogy egy olyan hatalmas zseni, mint amilyen jómagam vagyok, hogy férhet el egy ilyen picike gömböcskében...
Nagyjából itt járok csapongó gondolataim mezején, amikor egy pillantást vetek a bicikli kormányán kicsit feljebb is: ekkor tűnik fel a kivetítő előttem, amin valószínűleg élő, egyenes adásban közvetítik a szőke szépfiú ugrálását - eddig észre sem vettem, hogy eggyel kevesebben vannak a teremben a szívatásomra Hitomi által felfogadott statiszták... Bár, alaposabban végiggondolva a helyzetet, kétségkívül az lehet a különös jelenség magyarázata, hogy nekem kellene ott lennem a helyében: elvégre mindketten szőkék vagyunk és a színjáték többi résztvevője minden bizonnyal összekevert minket, hiszen ki hitte volna, hogy egy olyan überszexi férfimacska, mint én, ennyire méltóságán aluli póttestet kap? Sőt, ha már itt tartunk, még az is meglehet, hogy éppen ő lopta el tökéletes póttestemet, hogy ezt a selejtet tegye a helyére! OAO
A következő pillanatban azonban harsány kacagásban török ki, pont annak hatására, hogy a véletlen szerencse folytán ezúttal még egy ilyen ritka méltánytalan póttestnek is van valami haszna, hiszen megúsztam miatta a tökéletes leégetést, mégpedig az élénk színű bohóccipőket... Nem sokkal ezután meg is szakad az adás, gondolom, azért, mert már innentől kezdve nem tudtak volna más átverést kitalálni a bent lévő számára.*
- Elmégy te a jó büdös fenébe, Sakai Hitomi!
*Mantrázom tovább orrom alatt a fenti felkiáltást, ami az eddigi percekben is elég gyakran elhagyta számat válogatott indokok miatt, most azonban új erőre kapott, elvégre nem szoktam hozzá az ilyen mértékű testmozgáshoz ilyen hosszú ideig... Azt a kényelmes bőr ülőgarnitúrát akarom, hogy végignyúlhassak rajta és kipihenjem fáradalmaimat, ezen kívül pedig elvárom, hogy legalább egy hétig a szokottnál is jobban kiszolgáljanak! >.> Például tökéletesen kiengesztelhető lennék azzal, ha az ételt aranyozott villával adogatnák falatonként a számba...
Annyira belemélyülök ilyetén fantáziálgatásaimba, hogy még azt se veszem észre, hogy időközben eltűnnek körülöttem a biciklik és az emberek - automatikusan tovább tekerem az idő közben valószínűleg láthatatlanná vált eszközt, ami elég komikus látvány lehet a külső szemlélő számára.*

Kezdett egyre szorgosabban leverni a víz, és éreztem, hogy a lábam sziklaszilárdságúra keményedett. Félelmem nem adott alább, főleg mindazok után, elsötétült előttem a kép. Egy másodperc töredéke alatt új helyszínen találtam magamat. remek volt a megérzésem, hogy őrült játékmesterünk a szőkékre bukik… Kérdőn körbenéztem. Abban a játékban találtam magamat, amit az előbb a canga tetejéről koslathattam. Hirtelen megpillantottam a nem messze tőlem álló nagydarab férfit, aki hasonló érhetetlenséggel meredt előrefelé. Semmiből újra felpattanó szöveg érthetetlenségétől piszok pipa lettem. Túl fáradt voltam ahhoz, ennyi tekerés után még az agyam is pörögjön. Kinőttem már a találós kérdésekből. Csak annyi piszkálta fantáziámat, hogy időhöz voltam kötve. Ahogy visszaszámlált az óra, kezdte egyre jobban kedvemet szegni. Gyorsan belém állította a parát. Tehetetlenségemben, na meg a seggem megóvása érdekében rákényszerültem arra, hogy két lihegés között bemagoljam a mondókát. Homlokomról törölgetve az izzadságcseppeket visszhangzott fülemben a visszaszámláló pittyegő zaja.
Idő lejártával még utoljára eldaráltam a sorokat. Teljes érthetetlenség. Ignoráltam az olyan hablatyolásokat, amik nem egyértelműek. Indulást megelőzően összeszedtem megmaradt erőmet, és nekilódultam. Nem volt túl sok kedve barlangászni. Egy az, hogy kurvára nem tudtam, mire kéne számítsak, a másik pedig, hogy le voltam gyengülve. Az oldalamra szerzett seb lüktetett és szúrt egyszerre vagy épp felváltva. Mikor milyen kedve támadt. Barlang bejáratától számított pár lépésen belül jobbnak láttam, ha átveszem a verset. Orrom alatt motyogva ragadtam meg egy pillanatra egy cselekvésre felszólító szón. Szökkenés. Folyamatosan kántálva jutottam arra a következtetésre, ezt utánoznom kéne. Elég ciki volt, mit ne mondjak. Nagyot fújtatva toltam félre szemembe hulló hajamat, mikor egy pillanatra hátam mögé kaptam tekintetemet. A földből valamik rémes gyorsasággal csapódtak föl. Kidüllesztett szemekkel ugrottam minél előbbre. Teljesen összecsináltam magamat. nagyot pislogva zuhantam térdre és nem akartam hinni a szememnek. Itt bizony minden igen faszán valódi volt! Sokkolt a dolog.
A lehető leggyorsabb tempóba kapcsolva vágtam magam ismét egyenesbe és rákoncentráltam a versre, ami hirtelen eszembe sem jutott. Gyors lepörgetése után minden szürkeállományomat megdolgoztatva hercehurcáztam a megértésével. Mögé kellett látnom, és leszűrnöm a tartalmát, ami ilyen pánik szituban nem volt túl könnyű feladat. Gyorsan hátrébb kapartam magam, épp a legutolsó pillanatban; a falból akkora disznó lángok csaptak elő, amit még egy piromániás is megkönnyezne. Totál le voltam taglózva. Tovább mondva a verset már hangosabban kántáltam és úgy tettem, ahogy azt leírták. Magasba meresztve kezeimet jobbra forogtam, közben pedig pengék siklottak el körülöttem. Bevallom, ordítottam, mint egy pisis picsa! Nem kérek ingyen fodrászt, azt meg aztán végképp elkerülném kevesebb legyek két karral. Part felé vetődő bálnaként csapódtam földre és jó katonaként araszoltam hason. Mindenféle veszélyes fegyverrel tökig tűzdelt rönk alatt nem volt túl kellemes az átcsúszás. Annyira rápasszírozódtam a földre, amennyire csak tudtam. Szinte összeszorított szemekkel kúsztam egyenest előre. Félúton járhattam, mikor rémes köhögés kapott el, az előttem felkavart portömeg miatt. Ez kellett bele még az amúgy is hullámzó szartengerbe. Tüdőm kiszakadva tepertem. Szerintem már csak az adrenalin hajtott, és nem hagyta, hogy lassítsak. Azért mégiscsak az életemről volt szó!
Végre hátam mögött hagyott fatömbtől már nyugtom lehetett. Na persze, mintha az olyan könnyen menne. Ahogy felkeltem a földről csúnyán megszédültem, a csillagok meg ott szambáztak ellőttem. El kellett őket minél előbb hessegetnem, és vers szerint balra léptem. Az almaszedős részt igazából abszolút nem értettem, de az isten verje meg, hát megtettem. Olyan szorgosan csináltam, hogy azt a napszámos is megirigyelhetné. Kezdett egyre nem szimpibbé válni, hogy minden gyilok cucc hasított el fölöttem, és kis híján, egy hajszálon függött az életem. Kezdtem azt hinni, hogy a főgonosz valami afrikai szalajtott fekete mágus, aki előszeretettel ijesztgeti a játékosait különféle őshonos fegyverrel. Nagyon menő volt, kajak, csak épp bekaphatja! Kezdtem nagyon de nagyon zabos lenni, a törpejárás meg kiváltképp nem hiányzott. Azt hittem összecsinálom magam a fájdalomtól. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy már az adrenalin sem segít. A jelenet eléggé rémisztően hasonlított azokra az évekre, mikor Tomb Raider-t toltam. Nem gondoltam volna, egyszer nekem is kőgörgeteg elől kell menekülnöm. Brutálisan ijesztő volt, ahogy szinte az orrom előtt zúgott el az a kőgolyó. Araszoltam tovább, falhoz simulva. Nekem nem kellett kétszer mondani. Pillanatra felnézve, furcsa, gépesített, denevérszerű szerkezetek lógtak, amiknek abszolút nem volt bizalomgerjesztő pofájuk. Jobbnak láttam, ha még a nyakamat is visszahúzom. Nem bíztam semmit sem a véletlenre. A lábam alatt sorra felvillanó, kék kockák magam helyett diktálták az iramot. Beleszólásom sem volt abba, mennyit, meddig bírok. Tepertem, ahogy kellett.
Utolsó akadály legyőzésével akadt kismillió problémám. Leverten, szutykosan, életemért küzdve tántorogtam föl, és léptem tovább kék mezőkre. Sose vártam ennél jobban semmit. Ki akartam kerülni ebből a számtech pokolból. Pálya végeztével megfordult fejemben az előző nagydarab pasas, meg persze a többiek. Reméltem nem esett bántódásuk. Viszont voltam annyira legyengülve, felmértem, hasznavehetetlen voltam. Minden erőmet elnyelte ez a rengeteg ide-oda ugrálás. Soha többet ne jöjjön vissza még a legmeredekebb álmomban sem. Felvillanó kék lapra ráléptem és előrenyújtottam a kezemet. Szabadulni akartam, most, azon nyomban! Szédülgetve és levegőért kapkodva dugtam bele tenyerem a szobor szájába. Igazából már kezdtem csúnyán feladni, ezért cselekedetemben bőven érezhető volt a hanyagság. Egy biztos dolog volt, tuti nem lettem volna képes hasonlókra, mint az előbb. Zenész vagyok, nem szuperhős. Gondolatban átfutva azért ennek a pályának megéreztem hatását, és azt, hogy újra kellene küzdő sportolnom. Csúful elszoktam a kiképzéstől és ez elég kellemetlenül érintett.