Feljegyzetlen

Tárgy: Re: Feljegyzetlen Csüt. Jan. 10, 2013 1:44 am

- Hai. – Adtam jeléül, hogy elfogadtam a megváltoztathatatlant, hogy nem lendülhetek harcba, viszont a könyv őrzése is fontos feladat, így azt balommal erősen magamhoz szorítottam, a jobbomban a kardomat tartottam, amiről lecsúsztattam a tokot, s újra aktiváltam a shikait. – Hantoshiro, Urufu! – Bár a fegyver forgatása kettő kezet igényel, hogy megfelelően lehessen használni, attól függetlenül egy kézzel is lehet használni, bár nem akkora hatékonysággal, de lehet.
Kuchiki-kun a véleményem mellett állt, így lehet, hogy nem tévedtem, s tényleg helyes volt a meglátásom, a tanácsom, javaslatom, amit Shiranui-fukutaichounak mondtam.
A negyedik osztagos is aktiválta a shikaiát, aztán furcsa érzések járták át a testemet. Egy eddig ismeretlen fájdalom kezdett gyötörni, s tán ennek köszönhetően az oldalamban lévő még nem teljesen begyógyult seb fájdalma oda lett, mint ahogy a bokám sem fájt, vagy csak nem annyira. Viszont a testem, minthogyha belülről égett volna. ~Ez tán, a gyógyulás? A gyors gyógyulás ára? Hogyha igen, akkor ki kell bírnom.~ Vettem pár mély lélegzett, hogy úrrá legyek valamelyest az új, a lázhoz tán hasonlítható fájdalomon. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a csapat terhére legyek.
- Elnézést, hogyha parancsmegtagadónak látszottam én, ez nem volt nekem szándékomban. – Mondtam az első osztag hadnagyának az igazat egy kissé zihálva. – És azt se gondolja, kérem, hogy ön rossz vezető, mivel akko’ lenne az, hogyha a társai, alattvalói, beosztottjai véleményét nem csak figyelmen kívül hagyná, hanem nem is akarná tudni. – Ezután vettem észre a karpereceket a kezeinken, és tudatosult bennem, hogy Samanuske mit is művelt, s így az idegen fájdalom, érzés, égés nem a gyógyulás, hanem az egyikünk része. ~Akkor az egyikünk valami nagyon komoly lázban ég?~ Szúrósan, tán haragosan, de nem gyűlölködve néztem rá, mivel még fiatalnak tűnt, tapasztalatlannak, így csupán ezért és nem ártásból tette azt, amit.
- Kuchiki-kun… – Engem a láncból ki kellett volna hagynia! Ezzel a többieknek okozott kellemetlenséget, és ezek mellett fölöslegesen. Én teljesen megvagyok, voltam, lettem volna a sérülésemmel, mint ahogy ezzel az égő érzéssel is eddig elbírt az, akié eredetileg, de ezzel most mindenkinek kellemetlenséget, fájdalmat okozott, sőt önmagának is! Sőt lehet, hogy a küldetésünket sodorta veszélybe. Viszont ezt nem volt időm kifejteni, mivel a hadnagy hölgy szólt, hogy újabb ellenség tart felénk. Amerre mentünk volna, amerre küldött volna minket, onnan, arról hallatszódott, hogy jönnek, talán többen is.
- Hogyha szabad szólnom. – Kezdtem zihálva. – Tenmagam nem rendelkezik számottevő jártassággal a démonmágiában, sem az érzékelésben. Így nem tudhatom, hogy felettünk mi vagyon. Hogyha engedélyezett javasolnom, mielőtt likat ütnénk felfelé, Kuchiki-san, vagy Shiranui-san próbálja meg érzékelni, hogy arra mehetünk-e. – A tizenegyedik osztag hadnagyát nem véletlenül hagytam ki a felsorolásból, mivel tapasztalatom, meglátásom szerint a yonbantai tiszt és az ichibantai hadnagy jobb az ilyesmikben, mint ő, főleg nálam. – Mert, hogyha nem, akkoron ahol le lettünk esetve, ott kellene tán megpróbálnunk kitörni. – Remélhetőleg a régiesebb nyelvezetem így zihálva sem jelentett akadály számukra, hogy megértsék, mit is kívántam javasolni. Viszont, akárhogyan is döntöttek én teljesen támogattam innentől a döntést, illetve az utasításokat, parancsokat.

Tárgy: Re: Feljegyzetlen Hétf. Jan. 14, 2013 8:13 am

Rá kéne már jönnie, hogy ne használja felelőtlenül a zanpaktouját. Persze arra készült, hogy harc lesz, legalábbis nagyobb, és akkor jobb az, ha közösen osztoznak meg a fájdalom, és a sérüléseken, mint ha egy valaki szenvedi el az egészet, vagy rosszabb, meghal. Ezért nem lehet hibáztatni, inkább azért, hogy nem hagyott időt arra, hogy felkészüljenek Urufu fájdalmára. Na mindegy, majd lesz valahogy. Hiába a fájdalom a bokájában, elviselhető, volt már ennél rosszabban is része. Főleg, amikor egy dühős női csapat elkapta, és elverte. De csak azért, kapott ki, mert Ikichi kergetése közben a női fürdőbe került, ahol véletlenül a medencébe be, majd onnan ki, és hát hozzáért pár testrészhez is. Tökéletesen véletlen volt. Ahogy az is, hogy felfogta a Hölgy parancsát, és a tekintetét is, de mégis ellenkezni fog.
- A-a-a, bizony nem megyek sehova nélkületek. Közösen jöttünk, közösen is megyünk. Utána pedig mindenkit meghívok a birtokunkra, egy kis evés-ivásra, ünneplésre.- továbbra is csak mosolygott, habár érezte a helyzet súlyát, tudta, hogy itt mind meghalhatnak, de marad továbbra is optimista.- Egy kis fény, és pajzs, rendbicsek.- ezt legalább ismerte, pajzsot képes volt felállítani, ám némi megfontoltság után inkább a harcoló shinigami és a nagy gyík mögé rakta. S’ most következhet a fény, a gyújtós viccét lehet nem díjaznák, és magát se akarja felgyújtani, így nem maradt más lehetősége, mint egy kis reiatsut koncentrálni a tenyerébe, és egy fénygömböt létrehozni, ezzel szolgáltatva fényt. Habár a hangok is elegek, hogy újabb nagy gyíkocska közeledik.
~ Ezt elmondom Hananak, nem kell majd költeni a világításra, így is meg lehet oldani, biztos megdicsér. Sőt, ezek a gyíkok is hasznosak lehetnek majd, ezt se felejtsem el majd elmondani.
- Igen Urufu?- ha már szóltak neki, akkor illene oda is figyelni, ám válasz helyet a Hölgy szólal meg ismét. Majdnem nyaktörő volt a mutatványt csinált. Pedig csak oldalra kell fordítani a fejét, nem pedig egy kört leírni vele, bár nem is ment, így maradt a normális módszer.
- Hát, egy üveg tetejét még le tudom szedni, de amúgy akad még elég.- nem teszi hozzá, hogy jóformán eddig nem csinált semmit. Így nem is nagyon maradt miben elfáradnia, amit meg eddig elhasznált, az idővel visszatöltődött. Tehát teli van, és nem haszontalan, mint Pókember a sivatagban.
- Fent.- elgondolkodva nézte a plafont, ha nem túl messzire jutottak onnan, ahol leestek, akkor jó az esélye, hogy ki tudnak jutni, csak kicsit kerülgetni kell a törmeléket. Nem nehezebb, mint részegen kerülni az oszlopokat.
- Nyugi Urufu, ki tudunk jutni, csak figyelni kell, és kész.- biztatóan akart mosolyogni, ám inkább csak a szokásos lett belőle. Bár optimista, és hiszi, hogy ki fognak jutni, nem lesz belőlük múmia, akit majd ki ásnak egyszer, és nagyokat néznek. Inkább csak pár bányásznak fognak látszani, akik most jöttek fel, három híján a Hét törpe.
~ Várjunk csak egy hajszálnyit… akkor robbantanom kell, azt meg nem tudok, legalábbis nem ismerek olyan kidout… Ajaj, akkor lehet itt maradunk? Talán ha elsunnyogom, akkor nem derül ki, és nem robban az egész az arcomba… Hogy mennyire idióta tudok lenni néha. Robbanás, arcba, ez az, jó lesz a lámpa is, csak kicsit többet kell beleadni, és eldobni, majd lesz robbanás, és már mászhatunk is fel. Több esélyünk van, mint Umanak a Kill Bill 2-ben.
- Tőlem mehet, csak siessünk, a pajzs nem fog már valami sokáig kitartani, akkor pedig elég nagy bajban leszünk.- fogvillantóan vigyorgott, ezzel leplezve aggodalmát. Nem akar gyíkhami lenni, a gyíkokat szokták megenni, nem fordítva, olyan lenne, mint valami ZS horror, abból is a ZSSSSSS fajták. Hihetetlen vackok.
Mindegy, itt a döntés pillanata, a mindent eldöntő dobás, apályán már csak négyen vannak, és az ellenséges játékosok támadnak, éééééés, amikor a kapitány megadja a jelet dob, remélve a legjobbakat.

Tárgy: Re: Feljegyzetlen Kedd Jan. 15, 2013 12:53 am

*Nem is akarok találgatni azzal kapcsolatban, hogy miért nem mennek el. Inkább dühítően jó érzés tudni, hogy igaz társakkal vagyok itt. Még akkor is jó, ha esetleg nem képesek úgy harcolni, mint a Juuichibantaiban. Végül is, miért lenne rajtam a karszalag, ha meghazudtolnám magam? Sosem tenném, hiszen én vagyok hivatalosan a 2.legjobb kardforgató Seireiteiben. Így aztán nincs is miért megfutamodnom a kialakult helyzet elől, keresem a kihívásaim. Egyáltalán nem tudom igazából, hogy a legújabb ellenfelünk milyen erős, de ítélve a kapálózásaiból, ennek nem csupán az agya lehet gyík. Egyszerűen sértés belegondolni abba, hogy ilyen ellenfelet küldenek felénk. Még akkor is, ha érzem, hogy közben forr a vérem. Ezt nem csupán az adrenalin teszi, hanem egyenesen a zanpakutom hátráltat perpillanat. Ám én ezzel mintsem törődve harcolok a többiekért, mert azt hiszem ember legyen a talpán, aki képes lenne eltántorítani az abszolút védelemtől. Annak a bizonyítéknak hatalmas értéke van, s mint veterán tagja a Goteinek - valamint a Mizushima-ház feje - köteles vagyok leleplezni Hayatot, kerüljön bármibe is. Életemet képes lennék itt hagyni, ha harcban tehetem ezt meg. Hiszen ez a legnagyobb megtiszteltetés egy harcos számára, hogy a csatatéren halhat meg egy jó ügy érdekében. Habár itt most a jó ellenfélen lenne a hangsúj, amit nem igazán kapok meg. Lazán kitudok térni a csapásai elől, ami azért egy idő után baromi unalmas. Mégis, ki akar egy olyan ellenféllel harcolni, aki még megvágni sem képes? Le kell győznöm, nem, le fogom győzni. Aztán, ha ez megtörténik, akkor haladhatunk tovább a többi ellenfél felé, mellyel szintén ez a tervem. Nem számít ugyanis, hogy kik jönnek, amíg meg tudom tartani elszántságomat egy küzdelemben.
Mizushima Takeo vagyok, ki apai ágról már évszázadok óta a Juuichibantai tagja. A családom, az apám, az őseim mind a harcnak áldozták életük. Ki céllal, ki anélkül; nem akarom megtörni ezt a hagyományt. Bármerre is vessen utam, nem fogok megtántorodni. Még akkor sem, ha egyszer el kell búcsúznom osztagomtól, a szívem örökké ezért az eszményért fog dobogni. Mert sokszor nem elkerülhető egy-egy harc, de az sem ok nélkül kerekedik. Az ellenfelem lecsapja ekkor kardom, s majdnem sikeresen eltántorít kardomtól. Ám felemelem bal lábam, és egy kiadósat rúgok annak gyomorszájába. Ha a legyőzéséhez nem is elég egy ilyen alantas próbálkozás, még a megfékezésére tökéletes lehet. Ő hátra tántorodik, míg arcomon megjelenik egy szánalmas mosoly. Ehh, nem hiszem el, hogy nem képes feladni. S ahogyan hátra pillantok Naomiék felé, már érzékelhetem is az újabb bajok eljövetelét.*
- Hát jó, akkor neked most véged! Neutral

*Markolom meg keményen lélekölőim markolatát, majdan függőlegesen feszítem meg mindkettőt. Itt az ideje, hogy más szintekre evezzek, s ne játsszak azzal, amivel felesleges játszanom. Szándékosan butítottam le magam, hogy kiélvezhessem a harc minden fűszerét. De ezek a fűszerek már túlságosan haloványak ahhoz, hogy folytatni tudjam. Némelyest megemelkedik lélekenergiám, melynek fénye zöldes visszavetődésekkel szolgál a környezetnek. A lélekenergia megemelkedés pedig beleáramlik kardomba, amelynek éle ezúttal sokkal veszedelmesebb, mint az imént. Hagyom, hogy a gyíkszerű lény a közelembe férkőzhessen. S amint eléri a személyi zónámat, egyszerűen felhasítom pengéimmel testét. Erőtlen teste szinte fadarabként hullik cafatokban a betonra. Az élőlényből azonnal kiszáll az élet utolsó apróléka, hogy testét az enyészet morzsolódásának ajándékozhassa.* - Nadegiri, Zaraki- sensei leghatalmasabb zanjutsu technikája. *Mialatt tekintetemmel végig követem a lény halálát, utolsó szavaimmal így tisztelem. Ezt a technikát még tőle tanultam, s azt hiszem az egyik legértékesebb technika a portékámban. Nem vagyok jó kidoukban, s a többi képzettségem elmarad kardforgatói tehetségem nyomán; abban viszont jó mentoraim voltak. Kétségtelenül érzem, hogyha Miyoko megmaradna kislánynak; már rég én lehetnék a Kenpachi. Egyelőre, viszont üres álmok ezek, amik a gödörbe süllyednek, ha nem vagyok képes ezen az állapoton túltenni. S még csak most kezd egyértelművé válni számomra, hogy a Kuchiki gyerek által megidézett zanpakuto milyen következményekkel is jár. Én nem értem komolyan ezeket a hülyeségeket! Noha, nem tudhatja itt senki, hogy éppen miért is érezhetik magukat kellemetlenül. Végig nézek a társaságon, s feltűnik, mintha az egyik bokámmal baj lenne. Tényleg, észre sem vettem, hogy beütött a szar. O.O

Most ezek vagy nyámnyilák, és nem képesek felülkerekedni a fizikai bántalmakon, vagy én vagyok túl jó. S mivel az előbbire inkább nem szavaznék, tudom, hogy király vagyok. Cool

Viszont királyságom sem maradhat sokáig fenn, ha nem alkotunk valamit sietősen. Persze engem nem érdekel, ha még néhány gyíkkal el kell majd bánnom; de azt nem venném jó néven, ha a bizonyítéknak annyi lenne. Türelmesen várok, minek után még mindig paprikás vagyok Naomira. Essenek csak egymásnak, én majd azt teszem, amit én jónak látok. Kezdek kicsit megingani affelől, hogy Naomi valóban meg lenne érve a feladatára. Én nem tudom, fiatalnak tűnik még a rangjára. Bár szóljon előnyére, hogy legalább nem hagy senkit hátra egy harcban. Amennyire emlékszem, ez Shigekuni idejében nem volt nyerő. Az öreg Yama-jii eléggé kegyetlen volt; ezért is vált mindenidők legtáposabb shinigamijává. Várom a döntéseket, avagy nem várom ezeket. Ezek mintha tényleg nem bírnák eldönteni, hogy mi legyen.*
- Túl sok a duma az istenit! *Pattan elő ismételten kardom, és szaladok a társaság felé, míg ők szórakoznak. Komolyan mondom, Urufu is a Juuichibantai tagja volt; most meg úgy csinál, mint egy kidoukkal hadonászó shinigami. Túl sokat gondolkodik a részleteken, helyette inkább cselekedne! Kezdek komolyan mérges lenni, s ez meglátszik az újabban kicsapó lélekenergiától, ami ezúttal másképpen materializálódik. Ha ez kell, hát ez is lesz! Szaladjon mindenki, amerre csak lát! Átugrok a társaság felett, majd aztán egy olyan technikát hívok segítségül, amelyet szintén egy kapitánytól sajátítottam el. Földbe vágom mindkét kardomat, majd azokból lélekenergia nyalábok indulnak el. Gyorsaságuk oly’ mértékben meghaladja az érzékszerveket, hogy azok mintha csak macska karmokra hasonlító támadást produkálnának. Majd folytatva a manővert a mennyezet felé emelem kardom.*
- Elég ebből az egészből! Ha nem vagytok képesek küzdeni csak itt nyavalyogni azon, hogy én ezt meg azt nem csinálom..akkor jobb, ha elkussoltok. Így csak útban vagytok! *Villannak fel mérgesen lélektükreim, majd aztán megindítom most már a menekülési útvonal kialakításához alkalmas technikát; még mielőtt ideérne az ellenfél utánpótlás. Vágok egyet a levegőbe a plafon irányába. Elsőre talán komikusnak lehet hinni, de amikor a mennyezet a semmiből felszakad, az már nem olyan vicces. Ám a beszakadó mennyezet hiába indul el felénk, ők bizonyára cselekednek is valamit. Egy újabb vágás materializálódik a technika gyanánt, ami a többiek mellett legalább annyira kirobbantó értékű lehet. A magam részéről megindulok, és most már mindenkit kideportálok a francba innen. Tökre elegem van ebből az egészből, megfogom a két jó úr kezét és felhajítom a semmibe. Naomival látványosan nem foglalkozok, csak elindulok utánuk bármi is legyen. Ehh, csak engem dühít ez a tétlenkedés? Mindenesetre a menekülés irányába haladva azért most már kezdem egyre jobban érezni a belső fájdalmaim. Minek után az adrenalin szintem lecsökken, egyre jobban. Ebből egészen biztosan gyengélkedő lesz; ahonnan majd Miyoko úgyis kiszabadít.*

Tárgy: Re: Feljegyzetlen Kedd Jan. 15, 2013 3:52 am

A fájdalom, ami végig futott rajtam, és égette a mellkasom, idegen volt, mégis jól tudtam, hogy Kuchiki~san képességének köszönhetően kitől is származik, bár mi most csupán a töredékét érezhettük annak, amivel eddig Keo harcolt, mégis borzasztóan fájt. Az ajkamba haraptam, emellett az apró bokazsibbadás szinte kellemesnek hatott, pedig már azt is elég zavarónak találtam. Nem is tudom, hogy képzelte Keo, hogy ilyen kínok között eljön a küldetésre, jelentenie kellett volna, hogy nincs olyan állapotban, hogy kiküldetésen vegyen részt. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy egy jókora nyaklevessel kérdőre vonjam, azzal a rosszalló tekintettel, ahogy ő szokott méregetni, ha valami nem tetszik neki, amit csinálok. Tudom, hogy mindennél előrébb helyezi a Goteit, és sosem futamodna meg a harc elől, még ha esélye sem lenne, de ez akkor is túlzás volt. Nem játszadozhat az egészségével, mert annak csak rossz vége lenne. Aztán megráztam a fejemet, hogy kitisztítsam a gondolataimat, elvégre szidni ráérek később is, ha már biztonságban leszünk. Életben fog maradni, hogy a saját két kezemmel fojthassam meg a butasága miatt!
Nem igazán éreztem még efféle haragot mások iránt, különösebben nem úgy, hogy inkább aggódtam, és ez meglepett, vagyis leginkább lesokkolt. Azonban ismét emlékeztetnem kellett magamat, hogy ezúttal másra kell még koncentrálnom, ez majd ráér azután, hogy kijutottunk. Ismét átfutottam a lehetőségeket, de nem sok időm maradt arra, hogy Kuchiki~sannal utat nyissunk, mert Keo megelégelte a dolgokat, és látványos erődemonstrációba kezdett. Ha nem tudtam volna pontosan, hogy milyen állapotban is van, még el is kápráztatott volna, de így igazából továbbra is csak meg akartam volna rázni, hogy mégis mit képzel, mit csinál? Persze nem tettem meg, csupán tekintetem közvetítette nem tetszésemet, ami nem annak szólt, hogy egyszerűen képtelen volt arra figyelni, amit mondtam, sokkalta inkább annak, hogy feleslegesen pazarolja megmaradt erejét.
A felnyíló plafonról némi fény tört be, így láthattam, hogy valóban több, az előzőhöz hasonló gyík közeledik. A szálló portól és törmeléktől viszketett a torkom és a szemem, muszáj voltam köhögni, amitől ismét fájdalom nyílalt a mellkasomba. Csak figyeltem, ahogy a két férfit egy mozdulattal kihajítja a felettünk megnyílt járat felé, nem tudva, mi is vár rájuk, rám pedig még csak nem is néz. Lesz hozzá egy-két szavam, az már biztos, hiszen mikor felajánlottam a vezetést, egyszerűen elutasította, most pedig már a tekintetével megkérdőjelez mindent, amit teszek, hát nagyon téved, ha azt gondolja, mindezt majd szó nélkül hagyom. Shunpova indultam utánuk, a nagyobb lepotyogó törmelékeket félre rugdosva dühömben, mert mindannyiunknak jobb volt, hogy inkább azon töltöttem ki a haragomat, aztán pedig kicsit porosan, de immár sokkalta nyugodtabban érkeztem meg mellettük landolva a teremben. Azon a helyen voltunk, ahonnan a könyvtárba is mentünk, aminek a falán fáklyák égtek, és a hatalmas festmény is látszott. Azonban nem volt időnk pihenni, mert egyrészt az utánunk igyekvő lények próbáltak a résen át kikapaszkodni, másrészről a Keo által indított támadás nem elégedett meg annyival, hogy a járat falát megrongálta, úgy tűnt sokkal nagyobb károkat okozott. A fejünk felett magasodó falról por szállingózott felénk, és érezhető volt, ahogy a hatalmas épület lassan meginog. Aztán repedés futott végig a festményen, pontosan a középen álló Révészt vágva ketté, de ez egyáltalán nem zavart, sokkal inkább az, hogyha nem igyekezünk, a romok alatt veszünk.
- A jobboldali ajtóhoz mindenki, most! – Kiáltottam rájuk, és meg is indultam abba az irányba, ahonnan Keoval érkeztünk.
A szakadék ugyanúgy ott állt, azonban shunpoval mindenki képes volt tökéletesen a szemben lévő ajtóig jutni, amin szinte keresztülvágtatva rohantunk tovább. Nem érdekelt a mellkasomba nyílaló fájdalom, a bokámat sajogató zsibbadás, mert ezek mind azt jelezték, hogy még bizony élek, és ez így is lesz még egy ideig. A szűk járatban csupán egymás mögött fértünk el, de a hangos levegővételükből hallottam, hogy senki sem maradt még le, és úgy szándékoztam, ez így is marad. Viszonylag hamarabb értünk a felszínre vezető lépcsőkhöz, mint mikor azért indultunk, hogy felderítsük a kettéváló folyosókat. Már látszott az alagút végén lévő fény, már az utolsónak érkező is a lépcsőre tette a lábát, amikor egy hatalmas betonív zuhant elénk, szinte teljesen betemetve minket, csupán a véletlennek köszönhettük, hogy a kis csapatunkból senki sem érült meg az omlás alatt. Mögöttünk is leszakadt valami, és egy alig két méter hosszú kis résbe voltunk zárva, ahol egymásnak préselődve kapkodtunk levegőért. Próbáltam nem késégbe esni, de egyszerűen úgy tűnt, most elérkezett a vége, innen nem tudunk tovább menni.
Hiába is próbálkoztunk volna újra a kivágással, egyszerűen csak ránk szakadt volna az a betondarab, ami jelenleg megakadályozta, hogy több kiló föld temessen maga alá. Mélyet sóhajtottam, lehunytam a szemem, és csak az egyenletes légzésre koncentráltam, bárki is szólalt meg, nem figyeltem rá, próbáltam kitalálni valamit, mielőtt kétségbeesésünkben valami butaságot csinálnánk. Ekkor hallottam meg a kaparászó hangot, és szinte felnyögtem, hogy ezek az átkozott lények akkor sem képesek elpusztulni, ha egy egész épület omlik rájuk. Aztán hallani lehetett, hogy ez felőlünk jön, így biztosan nem az óriásgyíkok, de akkor kik lehetnek? Valószínűtlennek tartottam, hogy Hayawa~san jött volna vissza, így az az egyetlen lehetséges megoldás volt, hogy valakiket utánunk küldtek.
- Hallják? Megmenekültünk! – Érintettem meg őket, hogy álljanak fel, mert máshogy nem juthatunk ki, csak ha közös erővel kitoljuk majd a beton darabot.
- Itt Hakusaya Shinichi, Shiranui~san ott vannak? – Hallottam meg a tisztem hangját, azt hiszem ennyire még sosem örültem a fiatal fiúnak.
-Igen Hakusaya~san, itt vagyunk! – Kiáltottam vissza.
- Álljanak hátrébb, leemeljük a törmeléket!
Ezzel hallottam, ahogy arrébb lépked, és fojtottan beszélget, gondoltam, hogy azt beszélik meg, miként is csinálják. Mivel a többiek is hallották, amit beszéltünk, már maguk is a szűk hely végébe húzódtak, így csak követtem őket, amíg Hakusaya~san kiszabadított minket a szorult helyzetből. Egy alig egy méter széles rést sikerült nyitniuk fölöttünk, ahol beömlött a fény, így egy pillanatra elvakultam, de aztán megláttam a benyúló kezet, és fellélegeztem. Mindenre fény derül, a küldetésünk sikeres volt, bármennyire is kilátástalannak tűnt már így a végére…

~ VÉGE ~

Tárgy: Re: Feljegyzetlen Kedd Jan. 15, 2013 5:04 am

Haliho!

Jöttem lezárni a küldetést, ami nekem tetszetős volt. Meghökkentő dolgok derülnek ki, mi? No, akkor lássuk az értékelést:

Shiranui Naomi - Mizushima Takeo: 2500 LP és 3500 ryou
Kuchiki Samanuske (Sámánka): 2000 LP és 3000 ryou
Urufu Yashuhiro: 1500 LP és 2500 ryou

További szép napot! ^^