Unatkoztam. Semmit sem akartam annál jobban, mintsem, hogy kimehessek valahova, hol jól érezhetném magamat. Mivel amúgy sem tudtam sokat az emberek világáról, először oda vezetett az utam. Még indulás előtt bepakoltam, gondosan betettem mindent a hátizsákomba és készen álltam az indulásra. Még távozás előtt elköszöntem a családtól, de úgy látszott, hogy a szüleimnek nem igazán tetszik, hogy folyton csak mindenfelé bóklászom. Közöltem velük, hogy nem lesz semmi gond, így végül úgy döntöttek, hogy nyugodtan mehetek.
Az emberek világa szerintem nem különbözött sokban a mi világunktól. Ők az akadémiát iskolának hívták, bár furcsálltam, hogy nem tanítanak semmit, ami a harchoz és a túléléshez kell. Hamarosan rá is eszméltem, hogy ők bizony nem látják a hollowokat és nem tudnak sokat a világról, így elfogadtam a tényt. Sok vicces ember él Karakurában és egyesek nagyon megnevettettek. Nagyon jól éreztem magam a városban, mindaddig amíg egy síró nőt nem pillantottam meg. Gondoltam, hogy mielőtt akármi baj is származik tőle segítek neki, hogy megtisztuljon.
Mikor készen lettem egy kellemetlenkedő hang érkezett hátulról, egy utcakő kíséretével, ami egy autó szélvédőjébe roncsolódott. Kívánta nekem, hogy a denevérek focizzanak a szemgolyóimmal és közölte azt is, hogy a következő dobása eltalál. A következő hamarosan repült is, de az sem talált el. Ezután furcsa dolgokat mondott, úgy tűnt, mintha nem tudna sokat a rendszerből. Úgy gondoltam, hogy egy ember állt előttem. Sokat hallottam már ezekről az emberekről, kik látják a shinigamikat, meg még ki tudja milyen dologgal rendelkeznek. Az ember azt is gondolta, hogy én vagyok maga a gonoszság és már harci állást vett fel előttem. Ideje lett volna felvilágosítani egy kissé, így megszólaltam.
- Nyugodtan, tudom, hogy ez sok volt magának így egyszerre. Én nem vagyok maszkos lény, azok a hollowok, a gonoszok, kik meg akarják enni az embereket, vagyis a magadfajtákat. Én a jók, a shinigamik közé tartozom, kik segítenek rajtatok, az embereken.
Elég nagy lélekenergiája volt egy emberhez képest... meg olyan... arrancaros... jobb lenne tartanom a távolságot és biztonságba tudni magam. Úgy gondoltam, hogy, ha megfelelő választ kapok, akkor távozom is erről a helyről. A legutolsó dolog, ami a mai napomba kéne, az az agresszió. Inkább folytatnám az emberek világában töltött jólétemet, ahelyett, hogy ezzel az alakkal vitáznék.

Az előttem álló személynek egyre inkább kezdtem érzékelni reiatsuját. Az elején megkérdőjelezte azt, hogy jó vagyok, de sajnos nem tudta, hogy nem vagyok lemaradva reiatsu kezelésben. Bár az ő eseténél kellett egy kevés idő, de sikerült beazonosítanom. Már tudtam valódi kilétét, de mégis úgy döntöttem, hogy megvárom míg befejezi a bolondságait. Elárulta a nevét is, mi szerint Alexander Anderson volt. Azt a tényt bizony nem kérdőjelezhettem meg, így elraktároztam a fejemben. Felém irányított egy ostoba előrerohanós támadást, mire úgy éreztem, hogy ideje lenne megmutatni neki, hogy mit tudok. Shunpóm igazán a legjobbak közé tartozott. Egy röpke pillanat alatt nem messze, oldalra ugrottam. Leszólta a cselekvésem, majd ismét belekezdett. Miközben volt időm előhívni a zanpakutomat.
- Kurihirogero, Ranran Hinagiku!
Ha nekem rohant volna, akkor ismét oldalra shunpóztam volna. A zanpakuto hívószava után kardomat kihúznám a helyéről, de mire kiérne teljesen a kezemre olvadna, egy fehér kesztyű formájában. Ez a kesztyű egy teljesen átlagos fehér kesztyű lenne, hiszen még nem kezdett el töltődni. Ezt kihasználva arra, hogy ne riasszam meg Alexet.
- Nyugi, Alex, haszontalan a zanpakutom, csak egy árva kesztyű, ami valami lötyit köpköd. Ja igen, tudom, hogy tudod miről beszélek. Ne nézz butusnak és ne hülyülj ennyire feltűnően. Észrevettem a reiatsudat, ami arra mutat, hogy arrancar vagy. Nem szeretem az arrancarokat, mert az egyik nagyon átvert. Bár tudom, hogy mindenki jó legbelül, mégsem bízhatok egy magadfajta sunyi mosolyú kalapostól. Kis uniformis betyár.
Egy mosolyt vettem fel, majd megszólaltam.
- Bakudou 30: Shitotsu Sansen!
Ha sikerült végigmondanom, akkor Alexbe három fénysugár szúródna, ami egy szabályos háromszöget alkot. Eléggé fájdalmas is a képesség amellett, hogy korlátozza a mozgásban, főleg úgy, hogy igazán jó vagyok kidoukban. Miután sikerült lefogni, ha egyáltalán sikerült, akkor megszólalnék, méghozzá a következőt mondanám mosolyogva:
- Kíváncsi vagyok milyen szándékkal jöttél és mi a célod.
Ha nem sikerülne a kidoum, akkor is elmondanám neki az előbbi mondanivalót, csak az alkalommal nem nyugodtan, hanem folyamatosan Alexen tartva a szememet. Reméltem, hogy elő tud majd rukkolni valami értelmes magyarázattal. Igazán reméltem, hogy nem azért jött, hogy megegye azt a szegény lelket, amit megmentettem. Ha mégis az lenne a célja, akkor ebből az árva beszélgetésből valami durvább dolog is elő fajulhat, én pedig azt nagyon nem szeretném.

Sajnos a cuerpoban nem lehet sonidozni. Így még nagyobb bolondot kellett csinálnom magamból, s idiótán üvöltözve, felemelt ököllel rohantam felé. Röhejesen festhettem, ez nem vitás. Ahogy egy shinigamitól elvárható félre shunpozott, hiszen mégis csak egy ember vagyok. Jah, ember…
- Csak ne teleportálgassál nekem itten, hanem gyere az öklöm elé, hogy lecsaphassam azt a gonosz fejedet a helyéről! – Aztán újabb idióta kiáltozós rohamot indítok meg ellene, de mikor a zanpakutouja erejét aktiválja, megtorpantam, s védekezésképpen magam elé emeltem kezeimet, ki tudja, hogy miféle képességei vannak. Viszont némileg megnyugodtam, mikor láttam, hogy egy kesztyű a… mi az a szó? Igen, shikaia. ~Végre valaki, akivel méltóképpen küzdhetek meg!~ Viszont a lelkesedésem oda lett, mikor elmondta, hogy valami „lötyit” fog köpködni. ~Nem adok neki sok esélyt, elrontotta a mázli napom, s még harcolni se tud.~ Mikor kijelentette, hogy tudja, hogy arrancar vagyok, deaktiváltam a cuerpomat. Már nem volt mit takargatnom az arrancarságomon, valamint így könnyebben harcolhatok. Bár nem én vagyok a legjobb reiatsu érzékelő, viszont nem is vagyok lélekenergia vak, így mikor az arcára mosoly ül, érzékelem, hogy készül valamire, így mikor a kidout idézi meg, még időben tudok félre sonidozni. A kidouja után kijelentette, hogy érdekli a szándékom és célom, erre először felröhögtem egy rövidet, aztán szavakkal is válaszoltam, s próbáltam a Hellsing manga Alexander Anderson, az őrült pap karaktere stílusában beszélni:
- Szándékom és célom az Urat szolgálni, hogy itt vagyok ez az ő akarata! – Kardomat kitéptem a hüvelyéből, s az égnek emeltem. – E kardot is tőle kapám hogy a bűnösöket véle a pokol tüzére jutathassam. – Aztán a magam ügyességével rászegeztem a kardot. – S most én az Úr akarata a pokol legmélyebb bugyrába küldelek Lucifer! Ééémen! – S a kardot hanyagul felé ejtettem, ez még egy óvodás szemében se lett volna ijesztő, így a shinigaminak sem tűnhetett annak. Miközben a kardom félúton volt a hívószavamat is elkiáltottam: – Miente, Loki! – Ezután, mikor a kard földre ér egy kisebb robbanás kíséretében megannyi denevérré változott, mik rám szálltak és teljesen beleptek. Ebben a denevérburokban történik az átváltozásom: szemfogaim megnőnek, kezemen a kis ujjak eltűnnek és helyettük három centis éles, hegyes karmok jelenek meg, és minden körmöm hegyes, éles karommá alakul, és újra lesz farkam, minek végén egy ovális golyó van, min megannyi apró rózsatüskeszerű mérgező tüske helyezkedik el, a ruhámból csak a csizma és a nadrág marad meg eredeti alakjában, a felső rész helyett pólya borítja a testem (a kalapom és a szemüvegem nem megsemmisül, csupán eltűnik), a maszkom hajamat váltja fel és, mint megannyi tüske mered hátra felé. Miután átváltoztam a denevérek pár centire tőlem eltávolodnak és egy pukkanással el tűnnek, s így ideiglenes füstfüggönyt is vontak körém. Nem vártam sokat a cselekvéssel, mikor már kész volt az átváltozásom karmaimmal feltéptem tenyereimen a bőrömet, aztán azonnal az ellenfelemnek ugortam, s azon voltam, hogy tenyeremmel eltaláljam. Hogyha sikerült volna az első roham alkalmával a véres tenyeremet hozzá érintenem, akkor röhögve hátrébb sonidozok. Hogyha nem volt sikeres a rohamom, akkor is hátrébb sonidozok, s védekező állást felvéve várom az ellentámadását.