Mah.. T~T Álmos vagyok, és elegem van, és hol van Bubu-chan? Akkorát ásítottam, majdnem befért a számba a kis nyuszika, amelyik az asztalom fetrengett, pedig hát annyira nem érdemelte volna meg, mert tisztán cukiságos kis mulenrúzs táncot volt, ahogy lábait lengén az égnek dobta, és úgy hempergett az iratkupacok között, hogy biztos minél jobban összekeverjek őket, és élő ember el ne dönthesse, melyik mire kell, és kész van-e egyáltalán. Na persze én tudtam, melyik van kész, mert hát végül is csak olyan félig élő voltam egyébként is, vagyis hogy nagyon is eleven voltam, de mégsem annyira, mint mondjuk Umcsi-bumcsi, vagy Dzsúz-chan, aki úgy pörgette a dobverőket, hogy inkább habverőket láttam, szóval hogy na hát máris, én nagyon is tudtam, melyik kupac micsoda, még akkor is, ha nem is voltak kupacok, mert a csudi csillámnyuszikás kis nyomdámmal beazonosítóztam az összes kész iratocskát, hogy pont nem ilyen esetekre, de bármilyen apokalipszisben, mikor például Tomo-chan vész közeleg, vagy egy másik ijesztően dolgozó shmimami, akkor ne legyen veszve Bubu-chancsi osztagának magas peresz… perecizéje, vagy mi a szöszös boholy. Valahogy ilyen elgobolyosodva bizergéltem a nyuszifülem fülikéjét, és úgy próbáltam nagyon a munkára koncenrticálni, de úgy nem igen volt kicsit sem egyszerű a helyzet, de addig akartam megcsinálni még ezt itt, a nagy halmot, meg azt is ott, míg Nobu-chan vissza nem jön, és nagyon szerettem volna, hogy hazajöjjön, mert nem akartam egyedül aludni, csak a plüssnyuszijaimmal, és csak úgy nélküle, de mivel még dolgoznom kellett, ezért nem kellett sietnie, vagyis már nagyon hiányzott, de nem akartam, hogy neki is kupackukacnak kelljen lennie, és akkor ezért is akartam megcsinálni előle a feladatokat, hogy mikor visszajön, akkor pihenhessen nyugodtan, és ne kávézzon, hanem csak szuttyongathassam. *w*
Egyébként is féltem egy kicsike ingyom-bingyomnyit, mert azt nem tudom, miért is, de csak úgy gurungáztak a borsók a hátamon olyan nagyon ijesztően, hogy egészen elfeledkeztem róla, mennyire álmos vagyok, míg újabbat nem ásítottam, de mindegy volt, meg megígértem magamnak, hogy megvárom Nobu-chant, és meg is fogom várni, mert megvárom, és kész! Szóval miközben várakoztam, és csak úgy pont elvoltam, rám rontott valami hirtelen támadt szellős szőlő, amitől szellengve tikkadoztam, és megeshet, hogy a vízveszteségtől, de dobolni kezdett a fülem, vagy lehet, hogy nem is a fülem, de csak ott hallottam, szóval ez most vagy úgy van, hogy van, vagy nem úgy van, de hát mit tudok neki tenni, ha egyszerűen ott dümb-dümbölt, és na de azért körbe is néztem, meg karikára, hogy valaki, aki nem tudom, ki az, de ha megtalálom, akkor lehet, hogy megtudom, de azt akartam tudni, hogy ki is játszik a dobon, ami az én fülemben eléggé nagyon is szólt, pedig hát még az ablakon is úgy kuksoltam kifelé, meglátom-e a kis hamist, majd kiestem, de senki sem volt a közelben, se egy árva lélek, se egy gazdás. Aztán muszáj voltam a gazdagon megpakolt asztalhoz kuksolni megint, mert ezt már úgy lerészleteztem, hogy már mindenkinek nagyon jól kell teljesen is kívülről fújni, tehát pont azért, mert Bubu-chan *o*, és azon kívül is meg is… Nem akartam csak úgy ijedezgetni, mert ha nem volt rá okom, akkor kerestem, és a nagy kupac aktakukac, ami ott halódott az asztalkámon éppen elég nagy riadalomra adott nekem okot úgy teljesen nagyon is, meg hát ha nem zavart volna eléggé a nagyon eltökélt munkámban, hogy szellengett a szellemes szőlős szellő, akkor még az is bekavarta a rántást, hogy csak úgy ment a műsor a fülembe, mintha az űrből fognám az antennával a jeleket, de jupííí, ANYAHAJÓÓÓ! ^.^, szóval megint kész volt a borsóleves lötyiződés a hátamon, meg már igazságosságosan a fejemben is csak lötyiződött, ami benne volt, mert mást nagyon nem is tudtam vele kezdeni, annyira anyahajójeles lettem. T-T
Épp, mikor a grízes krízist akartam enyhíteni Puffancs nyusszancs nyunyurgatásával, egy nagyon csini lányka csak így feltűnt, és még Puffancs is kiugrott a kezemből, csak úgy nyuszifuttában elsprintelt valamerre, csillámnyomát sem láttam, még annyit se, amennyit jó lett volna, szóval csak úgy a nagyon süketítő zajban először nem is vonta úgy magára a figyelmem, hogy végül is nagyon ránéztem volna az idegen lányra, meg hát magamra maradtam T.T, és az űrjelek is lekötöttek, és tényleg annyira nagyon voltam össze-vissza, hogy még annyira sem tudtam, mi van, mint amennyire szoktam tudni, pedig az olyanféle nem igazán szokott lenni, hogy majd én pontosan tudom, amit tudnom kell, hogy tudjam. Legfőbb ideje volt, hogy észrevegyem, hogy nem is vagyok egyedül, mint ahogy én azt már kigondoltam, és éppen ezért cselekednem kellett.
- Öhm… Néni, izéé… - próbáltam megböködni kicsit, az asztalom fölött, meg még fel is hasaltam a papírkákra, hogy jobban elérjem, de valami nagyon különös dolognál fogva teljesen lehetetlennek bizonyult mindenféle próbálkozásom, és ahelyett, hogy valami okosat is tudtam volna kérdezni, csak böködtem a semmit, mire hirtelen megmoccant, vagyis csak nekem volt az váratlan, mert ő egy kicsit sem volt meglepve, én meg éppen csak annyira, hogy leestem az asztalról, és onnan fedezékből leskelődtem, mi is történik most akkor pontyosan, mert ha HAL van, akkor sosincs gond. \(*w*)/
Ahogy nagyokat pislákoltam kifelé az értelem lángjával teljesen felszerelve, váratlan módon lecsapott rám egy nagy porfelhő a semmiből, mire egyszerre köhögtem és tüsszentettem, és olyan kísértetiesen marslakózombiszürcsögést hallattam, hogy magamtól ijedtem meg teljesen, és gyorsan be is gubóztam az asztalom alá, hátha annál mélyebbre nem süllyedhetek, aztán végül még ez is sikerült nekem, mert nem tudom, mikor sikerült ilyen tehetős tehetségre szert tennem, de visszafordulni nem lehetett, csak beszívott egy nagy porszívó, mire úgy pukkant ki fülemből az Anyahajó-jel, hogy már én sajnáltam, megszűnt a fájdalmas kapcsolat Mamival T.T, de gyorsabban kellett továbblépnem, mint menekülő csillámnyusziügynököknek, pontosabban nem is léptem, mert nem is lehetett volna, olyan diszkófényes furaság volt mindenfelé, hogy csak nézni sem bírtam, annál többet láttam. A sok kicsi pépörpípöl miatt, amik mind lámpát játszottak csak még elveszettebbnek éreztem magam, de mikor aztán láttam is, meg nem is, hogy milyen jó kis bulikában érzik magukat, én is sokkal jobb kedvre derültem, és partiztam is velük nagyban, míg annyira meg nem szédítettek azzal a nagy fekete-fehér hipnóbigyóval, hogy már nem csak a világ forgott körülöttem, hanem a szemem a fejemben, a fejem meg a nyakamon, meg így minden össze-vissza bezizzent, és így tovább zizegett-bizegett, már a helyemet sem tudtam, és akkor mikor már tényleg annyira beszédültem, hogy annál jobban már a csak a centrifuga teheti próbára Bubu-chan csudi ruháit, hát úgy megijedtem, egészen hangosan fel is sikoltottam.
Olyan hirtelen került elő a Hold, hogy még annyira de nagyon kicsit se számoltam rá, mert nem is volt nálam számológép, és jósolni sem tudok, szóval olyan váratlan volt az egész, és olyan gonoszul erőszakosan férkőzött elém, hogy igazán megrémisztett, és hiába kerültem, hiába akartam elrejtőzni előle, ne is lássam, akkor is ott volt, és nem is ám egyedül, hanem valami nagy árny mocorgott, aztán megindult tekeregve, leperegve, mint a karácsonyfaégő az ablakomról :’(, mert hogy az nekem sosem akart ottmaradni, hiába ragasztottam oda millió kishelyen, sehogy sem jött össze, és aztán meg csak addig morfondíroztam, hogy miért is nem szerette sohasem egy kicsikét sem a Hellokitty-s celluxot a karácsonyfaégő, hogy már semmi mást nem is igazán láttam, csak hirtelen valami nagy volt, és ott volt, és aztán meg sehol sem voltam, mert csak sötét volt, és csúsztam, meg zuhantam, és úgy éreztem, ennek bizony soha még akkor sem lesz vége, amikor pukk! Kinyíltak z ablakim a zsiráfra, vagy a világos lágra, és hiába dörzsölgettem a guvadó távcsöveim, mert először csak így forgott, meg jojózott, meg úgy én is forogtam teljesen, hogy nem tudtam, hol is vagy, mi is vagyok, és egyáltalán hogy mertem el aludni, mikor annyira nagyon Bubu-chant vártam, hogy most már aztán igazán nagyon bocsánatot kell tőle kérnem.

Kellemetlen ébredést követően sötét barlangban találjátok magatokat. Nyirkos falak, hideg levegő, félhomály. Csinos kelepce lehetne, ám szabadon mozoghattok. Végtagjaitok nem köti röghöz kötél, bilincs, bármilyen mágikus varázslat. Nyugodtan felfedező körútra indulhattok, ha nem elégednétek meg a körültekintés pihentetőbb változatával. Egyetlen zavaró tényező az orrotokat csavaró émelyítően tömény füstölő illata, mely az egész barlangban terjeng. Nem lehet beazonosítani összetételét, de hányingert keltően édes és csípősen fűszeres egyszerre. Tájékozódásotokban segíthet a csarnokszerűen kivájt helység közepén lobogó tűz. Fényében szembesülhettek a falakra rajzolt vörös ábrákkal. Számotokra értelmezhetetlen jelentésük. Hiába próbálnátok megfejteni. Akárhonnan szemlélnétek, kusza vonalak halmazán kívül nem látnátok benne mást.
Tűz mellett, fonott kosarak rendezett sora árválkodik. Égő fényforráshoz legközelebbi, tűzi fával van megrakva. Közvetlen szomszédságában fonalszerű anyag, fából vésett tűvel, majd nagyobb tárolóban viaszból készült figurák vannak egymásra halmozva. Láncolat végén, tőletek szerzett holmik díszelegnek. Hajszál, ruhadarab, szőrszál, minden létező apróság, amit rövid pihenőtök alatt szereztek be. Érdekes látkép mögött a barlang egyetlen átjárását szolgáló nyílás húzódik. Tetejéről hosszú, geometrikus formákkal díszített szőnyeg lóg le. Oldalaira egy-egy tollakkal díszített lándzsa van támasztva. Ebből gondolhatjátok, nem vagytok egyedül. Kereshetitek felügyelőitek, fülelhettek merre tartózkodnak. Nyugodtan szólongathatjátok őket, követelhettek magyarázatot. Nem érkezik válasz. Néma csendbe burkolózik a barlang.
Türelmetlenkedni nyugodtan lehet. Támadást indítani, már kevésbé ajánlott. Barlangra mért fizikális, mágia alapú és zanpakutou képességek mind lepattannak a szürke kövek felületéről, egyenest visszazúdulva rátok. Testi épségetek érdekében, jobb nem próbálkozni a szabadulás ezen művészetével. Célszerű az ajtóra fókuszálni. Azok, akik ezt a módszert választanák, szőnyeg takarásában kocsonyaszerű, átlátszó anyagba ütköznek. Hideg, nyúlós, ragacsos dolog állja útjukat, mely kitartóan tűri húzzák-nyúzzák. Bizonyos fokig korlátlanul lehet feszegetni, ám egy idő után, megfeszül és akár a gumi csúzli, úgy lövi ki áldozatait. Gyarapodva fentebbi gyakorlatias tapasztalatokkal, kijelenthetitek, csapdába kerültetek. Törhetitek fejetek, mihez kezdjetek, vagy kényelembe helyezkedhettek. Akármi mellett teszitek le voksotokat, tűz köré halmozott tárgyakból egyértelmű, előbb-utóbb vissza fog térni a felhajtás generálója. Laikus szemekkel is látszik, félbe hagyta munkáját. Java még hátra lehetett…
Tanakodásotok közepette, tűz irányából erősödő kántálás üti meg fületek. Sötét bőrű, félmeztelen férfi, arcára festett, hófehér koponyával ácsorog a tűz előtt. Bal karját lángok felé tartva bámul rátok. Jobbjában állati koponyával díszített botot fog. Minden erőteljesen megnyomott hangja kíséretében megrázza. Ennek következtében a fára tekert száraz bogyók határozott ritmusban csörögnek. Érdekes folklór bemutatóban még sem ez a legfurcsább. Honnan kerülhetett oda? Rejtély! Sem az ajtón, sem más bűvész bejárón nem érkezhetett. Saját szemetekkel láttátok nincs több út. Ezen a döbbenetes fordulaton nem marad időtök sokáig elmélkedni. Kántálással párhuzamosan elnehezülnek végtagjaitok. Hiába fognátok be fületek, akarnátok túlordítani, másra terelni gondolataitok. Beazonosíthatatlan nyelvű, pattogós mormolás mormolás, akadály nélkül talál utat elmétekbe. Rövidebb hosszabb időn belül késztet titeket arra, üljetek le. Azt követően, mind a hatan helyet foglaltatok, megmagyarázhatatlan nyugalom, békesség, könnyedség jár át titeket. Ekkor a férfi oldalára kötött erszényéhez nyúl. Óvatosan prémes tasakot fűz le róla, majd tartalmát csontból faragott edénybe borítja. Gombaszerű növények landolnak benne, amiket durva mozdulatokkal szétmorzsol. Finoman beletúr a durvára zúzott növénybe, majd tejet önt rá. Elkészült főzetet tűz fölé tartja, fejét hátra dönti, majd torka szakadtából üvöltve rángatózik párat. Erre az előadásra tűz fellobban, enyhe szellő söpör végig a barlangon, füstölők vékony fátylat vonnak a barlang köré. Mindent megtölt az elviselhetetlen illat. Lehetetlen szabadulni bódító keveréküktől. Fokozatosan hatalmába kerít titeket a kellemes kábulat, mely végletekig fokozódik, miután elétek sétál a különös férfi. Mutatva mit tegyetek, belekortyol az italba, majd továbbadja nektek.
Nem kéne beleinnotok a kétes főzetbe, még se tiltakoztok. Agyatok túlságosan zsibbadt. Engedelmeskedő baba funkcióban ragadtatok. Tudatotoknál vagytok. Látjátok, halljátok, érzitek a körülöttetek zajló eseményeket, csak nem bírjátok befolyásolni őket. Külső megfigyelő szemszögébe kényszerültetek. Dróton rángatják testetek és mindezt tehetetlenül nézitek végig. Ennek ékes bizonyítékaként követhetitek szemmel, az éles fájdalommal járó rituális szertartást. Sorra készülnek el a rólatok mintázott és tőletek szerzett tárgyakkal felruházott viasz figurák. Mindegyiket egyesével beszórja színes porral, amitől az érintett felek hapcizva reagálhatnak. Ténylegesen érzitek a különös férfi markának szorítását, vagy épp a kezébe kerülő, vérbe mártott tű szúrását. Kivétel nélkül, mindenkinél próbát tesz. Rövid kántálást követően hol a kar, hol a láb különböző részeibe döfi az éles tárgyat. Hirtelen keletkező fájdalmat mindannyian tapasztaljátok. Kételkednétek valóságában, meggyőzhet bennetek, sebből kiserkenő véretek.
Főpróbát követően síri csend telepszik a barlangra. Vendéglátótok szemeit behunyva tárja szét karjait. Némán kéri természet erőinek segítségét. Hosszasan könyörög hozzájuk, majd egyetlen mozdulattal dönti el az elé kerülő viasz sorsát. Egyesével hozza meg határozatát! Mindannyiszor teljes erejével szakítja át a figura mellkasát és ránt ki annak hátán keresztül halványan vibráló láncot. Vékony, szivárvány színeiben pompázó fonalat, melynek végén élettelenül lógó, aprócska figura csüng. A kicsiny test egyetlen szavára életre kel. Láncát rázva próbál szabadulni, amit örömmel teljesít a különös férfi. Eltépve azt engedi útjára az apró élőlényt.
Ki lehetett az a testetekből kiszakított lény? Mindezt láthatjátok és érezhetitek saját magatok. Ténykedésével egy időben, mellkasotokat szétfeszítő nyomást tapasztaltok. Valami hatalmas erővel préseli ki belőle a levegőt. Óriási erővel ütközik neki és egészen addig fejt ki rá nyomást, míg úgy érzitek, darabokra repedtek. Kínszenvedéseitek tetőpontján, valami ténylegesen kimászik belőletek. Babánál látott lánc vágódik ki hátatokból. Hosszasan csörgő anyag végén, saját zanpakutou lelkeitek ácsorognak. Saját emberi vagy épp állati alakjukban tekintenetek rátok. Alig szembesültök legnagyobb támaszaitokkal, újabb csapár ér titeket. Elviselhetetlen fájdalomként élitek meg, ahogy elszakítják a titeket összekötő fonalat. Traumától szinte azonnal eszméleteteket vesztitek. Nem tudjátok mi fog ezek után történni.

Többször is megdörzsöltem jojózó szemeimet, mielőtt még kipattantak volna a sok-sok nagyon izébizéléstől, hogy aztán egy totálisan „nem épp a csúszda végének kéne, hogy legyen” helyen legyek, pedig én nagyon azt vártam, hogy majd sok kicsi színes labda közt bukkanok világosságra, és hát a helyett meg egészen félhomályos felvilágosodás volt. Egyelőre úgy is döntöttem, hogy álmodom, mert nem ott voltam, ahol először, bár egész sok minidemeniót végigjártam, mióta elindultam, meg partijoltam is egyet, de azért csak ott kellett volna lennem Bubu-chan irodájában, ha felébredtem volna, valamerre az asztal is a szék között félúton hidasan lógva.
Fincsa illat bizergálta szaglószervem, bár kicsit nagyon sok volt a buké, de azért nyuszikásan körbeszippantottam, olyan édességes volt, és ha már ennyire tömény volt, szükséges volt, megkeressem forrását, mert hátha valaki vattacukit gyárt a közelben, azért van itt ilyen tömény illat, és ha ez így van, akkor vinnem is kell Bubu-channak is vattacukit, mert hátha álmomban megszereti. *w*
Az persze nem jelentett semmit, hogy idő közepette meggyarapodott a népességrobbantás, mert ugye bár az álomban mindenféle nagyon nem valós, hanem albatrosz dolog is megtörténik, például, hogy valakik csak úgy a semmiből lesznek, például mint például, na tessék, ez egy nagyon is életszerű teljesen példaértékű megnyilatkozás volt részemről. Azért csak körbenéztem, kik vannak még álomküldetésen csillámnyuszitikosügynönkök társaságában, és hát nagyon meglepődtem, mikor felfedeztem, nem egy akárhány személyt ismerek személyesen is, például szegény Maki-chant, aki nagyon rosszul nézett ki. Reméltem, hogy nem beteg, mert akkor nagyon szörnyű lelkifurdalásom lett volna, hogy képes voltam betegen is átrángatni az álmomba.
De nem ám csak Maki-chan, mert ahogy közeledtem arra a fényességes tényleg világos felé, még több mindenkit megláttam, és hát el sem hittem, pont Masi mestert sikerült beleálmodnom a szokatlan kompániába, akiket összecsődítettem. Hát rettentő boldog voltam, láthatom, meg hogy a többieket is, bár igazából nem mindenkit ismertem, meg ilyesmi, meg nem is az, mert Akiyama taichout is persze, hogy láttam már Esesben, és a barna hajú lány is nagyon ismerős volt, és rémelt is, hogy találkoztunk, de nem esett le, vagyis igazából csak egy emberkével nem voltam tisztába, de e tisztázatlan körülményt kicsit későbbre napolva indultam fontosabb ügyek intézésére, vagyis vattacuki kutató körútra.
Hiába kerestem, sehol sem találtam a batár nagy fémjószágot, ami gyárthatná a nyamimat, de minden nem volt veszve, mert volt nekem egy olyan nagyszerű nyomom, hogy egy ilyen nyomi függöny mögött több emberke is megpróbált már szerencsétlenül átjutni, míg végül nekem maradt a megtiszteltetés, amivel természetesen kötelességem volt élni is, mint felesketett Csillámnyuszibecsületkódexes hőslovagnak. Ki nem hagyhattam, meg ne zargassam kicsit én is a pályát, mert hát egyébként is nem csak rólam meg róluk, de Nobu-chanról is szó volt, még ha csúnya módon szunyókáltam is, de az ő édességszükségletének fedezete attól még komoly témának számított a jelenlegi kaotikus keretek között.
Nekirugaszkodtam, hogy majd én elmegyek a madár se járta földekre a fontos küldetésemmel együtt, amiből végül csak egy repülő rajt lett az ellenkező irányba. Hát igazán nem arra számítottam, hogy földön elterülve figyelem a fejem körül ugrizó csillámnyuszikákat, de megtörtént, aminek nem kellett volna, és kinyúlva kótyagoltam egy darabig, mire fel sikerült ülnöm. Ahogy az utolsó kicsi tapsifüles is ugrásból szétpukkant, felnéztem, mitől támadt egyszerre tömeges furcsálkodás, és szinte rögtön el is takartam két kezemmel a szemeimet kicsi résen kukucskálva, micsoda félmeztelen idegen bácsival kevert össze a kuszaságos álomsors. Én nagyon is megesküszöm, hogy egyáltalán nem állt szándékomban semmiféle lengén öltözött emberkével álmodni Nobu-chanon kívül, de hogy nem úgy, izé!, én nagyon is biztosan nem vagyok perverz, de tényleg komolyan, csak…
Ahogy paradicsultam befelé teljesen félig leselkedve, az idegen, lengeöltözetes bácsi nagyon elkezdett humbukolni, amitől nem kicsit elfáradva még a kezeimet is leengedtem, pedig igazából én nem akartam kukkolni, de valamiért nem bírtam visszaemelni a kezemet a bogyókáim elé, szóval totálisan és teljesen néztem a, hát nem tudom, mit néztem, de nem is akarooom. Viszont akkor is érdekes volt, amit eszkábált, ha nem is, és mivel nagyon készített valamit, reméltem, hogy vattacukialapanyagot gyárt, utána vinni tudjak Bubu-channak, hátha megkóstolja. Hát, vagy nem hát, nem éppen úgy tűnt, hogy olyan szilárdságos anyagegyüttes lett volna, mint aminek lennie kellett volna, hanem csak olyan ijesztő lötyi, amit igazából először tiltakozás nélkül megittam, mert a többiek is megitták, és álmodtam is, de aztán hiába nem akartam lenyelni, akkor is megcsináltam, pedig ez nagyon nem igazi csillámnyuszihősnek való bürütyke volt. Ha nem fájdul meg tőle a pocakom még így is, hogy álmodok, akkor minden kedves szereplőt meghívok majd utána annyi álomvattacukira, amennyi csak beléjük fér.
Ám de nem tartott sokáig örömöm, alig éltem túl a cápapempő lenyelését, máris tüsszögő roham tört rám, el sem tudtam képzelni micsoda pormacskasereg lakhat errefelé, hogy ilyen agresszív kis támadó népségként koncentrált erővel hapciztatnak tisztességesen, biztosan igen csak számkivetettek lehetnek, ha ennyire agresszíven lépnek fel pár idegen ellen. Alig hagyott alább a második sokkhatás, és hát sokkból is megárt a jó is, valami nagyon fájt a lábamban, és nem csak hogy fájt, de még vérzett is. T.T Rögtön elfutották a könnyek a szemem, úgyhogy a váratlan zápor-zivataros időjárás miatt nem láttam ki tisztán a szélvédőn, is sajnos az ablaktörlőim sem úgy funkcionáltak, ahogy illett volna. Próbáltam nem nyöszörögni, de igazából nem is csináltam, mert csak kellett volna, de nem bírtam, megmagyarázhatatlan történések okán. Szerettem volna körbepillantani, a többiekre nézni, hogy velük is történnek-e ilyen rosszak, mert azt tényleg nagyon sajnálnám, ha az én álmom miatt ők is rosszat aluszkálnának, és ha felébredek, majd bocsánatot is kell kérnem tőlük, és akkor hátha kiderül, hogy nem történt semmi.
Sűrűn pislogva, hogy lássak is valamit, ha mást nem, előre, legalább tudjam, mi a manó történik, erős fájdalmat éreztem. Levegőt is nehezen kaptam, de ami nagyon sokkal rosszabb volt, hogy ilyen nagyon minire nyomorodott össze a mellkasom, még a szívem is alig fért el, és már igazán akartam nagyon hangosan sírni, de nem tudtam, aztán csak pakk! egy hosszú láncon valami kibuggyant belőlem, és ott volt, és nem tudtam, miért volt ott, de nem akartam, hogy ott legyen. p.p
Shinjou a tőrét markolta, szárnyáról csöpögött a vér. Tudtam, hogy féltem, és hogy fájt, és talán azért bántotta magát megint, de ha ez csak álom volt, nem kellett volna így lennie. Könnyes szemekkel néztem rá, mikor lánc csörögve lehullt, a fájdalomtól pedig elvesztettem az eszméletem.

Rituálé zárultával mindenki ájultan zuhant össze. Mély, üres álomban lebegve találjátok magatokat, ami teljesen kizárja a külvilág neszeit. Ébresztgethetnek, szólongathatnak e világi síkra keveredett zanpakutou lelkeitek, meg sem halljátok. Mozdulatlan kómában pihentek, míg a barlangban álldogáló kardlelkek egyre több kérdéssel és indulattal forgolódhatnak. Válaszokat, kijáratot kereshetnek, ki mire kíváncsi személyiségétől függően. Arról könnyedén bizonyosságot nyerhetnek, ténylegesen az emberi dimenzióba kerültek. Testük hús-vér formát öltött. Oldalukon saját képmásuk katana formája pihen. Valaki kipróbálná, minden eredeti képességével rendelkezik. Hangjuk tisztán cseng a helységben és másokhoz is eljut. Képesek önállóan kommunikálni a külvilággal. Megfoghatnak tárgyakat, megérinthetnek ebben a síkban található személyeket és igen fájdalmat is éreznek, ha netán belerúgnak egy-egy kósza kavicsba. Tetteiknek nyoma marad bőrükön. Képzelődést űző csípés helye bevörösödik. Erre jobb emlékezni. Immáron sérülékeny lényekké váltak. Sebezhetőek. Ha megvágják karjukat vérezni fog és ha nem látják el bele halhatnak. Erre maga a háttérben tébláboló varázsló hívja fel a figyelmet. Abban a pillanatban feláll, minden jelenlévőnek földbe gyökereznek lábai. Rákényszerülnek egy helyben maradjanak. Egész testüket láthatatlan erő húzza lefelé, nehogy rátámadhassanak a mágusra. Csontból faragott késével egyenként megvágja áldozatai ujjait és vérvörös cseppeket nyom ki belőle. Érthetetlen nyelven mutat földön fekvő személyekre. Mindegyikük ujján hasonló vágás jelenik meg. Röpke bemutatóját fegyelmeztetésnek szánhatta, mire ügyeljenek.
Jelek szerint a kardlelkek, ténylegesen életre keltek. Részeseivé váltak a világ körforgásának. Legnagyobb ajándékként, szabadokká váltak. Lánc lehullásával megszakadt minden kapcsolat gazdájukkal. Belsőséges viszonyuk elveszett. Nem érik el gondolataikat. Nem hallják szívverésüket. Nem érzik hangulatuk ingadozását. Külső szemlélőként tekintenek rájuk. Mást nem tudhatnak egykori részükről, mint a felszínes látszat és a következtetések, melyeket arcuk vonásaiból vonhatnak le. Arra azonban nem árt emlékezni, amit a varázsló mutatott. Valóban önálló alakot nyertek, ám tetteik továbbra is kihatnak gazdáikra. Teljesen még sem nyertek feloldozást a függés alól.
Megfogalmazódhat bennük a felvetés, miért hívták őket életre? Mi a cél? Mit várnak tőlük? Akár szóban, akár tettben kívánnak érvényt szerezni jogos felháborodásuknak, eredmény nélkül maradnak. Mondataik üres fülekre találnak. Fizikai támadásaik leperegnek a varázslóról. Ütés, rúgás nem éri el. Néhány centivel a várva várt cél előtt kővé dermednek végtagjaik. Megfagyasztják testüket, míg el nem állnak az erőszakos szándéktól. Erő azonnal megszűnik, ahogy hátrébb lépnek. Távozni sem lehetséges. Gazdáitok által tapasztalt fal továbbra is él. Áthatolhatatlan pajzs védi a kijáratot.
Mindeközben a varázsló zavartalan nyugalommal válogat az egyik sarokba halmozott fonott kosarak tartalmában. Egyikből különböző növényeket vesz elő. Mozsárban összetördeli mindegyiket. Végig ismeretlen nyelven kántál orra alatt, majd elhallgat. Mély levegőt vesz, belemarkol a porba és az előtte sorakozó kardlelkekre szórja. Átmenetileg semmi sem történik. Kellemetlen szagú portól szenvedve álldogálnak, míg az érkezéshez hasonló őrület veszi kezdetét. Hatalmas tornádó veszi köre testüket. Kavargó levegőben elmosódik a barlang képe. Egybefolyó, színes kavalkád lesz belőle. Lábuk alatt megnyílik a talaj. Eleinte lebegnek az örvénylő semmiben, majd a keletkező lyuk porszívóként szippantja be testüket. Óriási zuhanással pottyannak le az égből. Egyenest a vérvörösen izzó telihold felszíne felé közelednek. Rápottyannak a meglehetősen puha, szivacsos és ruganyos felületre, ami tovább löki testüket a végtelen sivatag felé. Mindannyian hatalmas bombaként csapódnak egy-egy homokbuckába.
Varázslat utolsó része sajnos nem a fantázia szüleménye. Mindannyian homokba fúródva térnek észhez. Egymástól összesen néhány méterre, csinos kráterben feküdnek. Mi következik ebből? Elsétálnak? Nem tehetik. Mindenki bokáján kígyó alakú motívum rajzolódik ki. Ha akaratának ellent mondva szét kívánnátok széledni, életre kelve veszi fel bilincs alakját. Lábakat megkötve akadályozza a mozgást. Arra kívánná rávenni a társaságot együtt dolgozzon és arra haladjon, amerre ő akarja. Kijelölt útirány a távolban sejlő délibábhoz vezet, ahol pálmafák és kincset érő víz partján hatalmas kőrengeteg éktelenkedik.

Teljesen ledermedtem. Megrökönyödve figyeltem, ahogy társam összecsuklik. A véres tőr kicsúszott markomból, és halk puffanással ért földet. Behúztam szárnyaimat, és bizonytalan léptekkel közeledtem Michiyo felé. Csak miután megbizonyosodtam róla, hogy még életben van, ha bár nem a legjobb állapotban, eszméltem rá, hogy valami nagyon nincs rendjén. Zavart pillantásokat vetettem a környezetemre. Eszméletlen alakok feküdtek a földön, akár csak Michi, és valószínűleg gazdáiktól elszakított kardlelkek lézengtek ebben a földalatti teremben, akárcsak én.
Bármi is okozta, elszigetelődtem Michiyotól, nem hallom őt, nem érzem a fájdalmát, elveszett a megszokott ütem, a bennünket összekötő kapocsnak vége. Kardformám oldalamon pihent, mintha én lennék saját tulajdonosom. Felháborító! Miért történt mindez? Egyáltalán mi okozta? Vagy rosszabb esetben ki? Gondolataimba merülve pásztáztam körbe a helyet. Épp szemtanúja lehettem, ahogy egy hozzám hasonlóan lenge ruhás lány visszapattan a kijárattól, és fájdalmasan landol. Ekkor véltem felfedezni a szoknyás alakot, aki körbejárva mindenkit beporoz, mint méh a virágot.
Nem mozdulok Michiyo mellől, de mikor a férfi felém közelít, visszaszerzett tőrömmel felé suhintok. Mielőtt azonban elérhetném, ledermedek, a varázsló pedig könnyűszerrel meghinti fejemet egy marék porral. Tüsszentettem egyet, mire különös örvény keletkezett, és magába szippantva nyelt el a zavaró látomás. Színes kavalkádban kevergő testek, mik a vörösen izzó Holdhoz közelítettek. Mintha csak egy Michi által nézett mesében lettem volna, a Hold ruganyos volt, és a becsapódás csak ezután következett.
Egy homokbuckát leromboltam, hogy pár méterrel arrébb építhessek belőle egy másikat. Kicsit távolabb kerültem a többiektől, és mikor felállva készültem egy lépést távolabb tenni, bilincs nehezedett a bokámra, és egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom. Visszább léptem hát, hogy megtartsam azt, mikor a bilincs eltűnt lábamról, helyette pedig egy kígyómotívum rajzolódott ki.
A visszautat nem láttam, így esélyt sem arra, hogy most azonnal megkeressem társamat. A többi otthonából kiszakított kardlélekkel kellett tartanom, ha minél előbb az ügy végére akartam járni. Éreztem, hogy nem lesz könnyű, főleg, hogy érkezésünk után máris kisebb veszekedés kerekedett. Úgy éreztem magam, mint az óvodában, szóval azon kívül, hogy Michi nem volt itt, nem sok minden változott.
Közelebb lépkedtem a jelenlévőkhöz, és miközben meghallgattam mindenki búját-baját, ötletét, figyeltem őket. Nem ismertem őket, de velük kellett dolgoznom, annak érdekében, hogy hazajuthassak. Reméltem, hogy ők is felmérték a helyzetet, és mindezt említenem sem kell, úgyhogy bízva abban, hogy legalább ennyire futotta a gógyijukból, inkább a bemutatkozás mellett döntöttem.
- Ha megengedik, bemutatkoznék. A nevem Shinjou. – biccentettem a társaságnak. – Egyet értek a tervvel, miszerint az oázis felé kell tartanunk. Indulhatunk, vagy valaki még szeretné még egy kicsit élvezni a tűző Nap fényét? – választ sem várva indultam meg az oázis felé, ami nagy valószínűséggel nem délibáb volt, hiszen mások is pont ott látták, pont ugyanazt a jelenséget, ahol én. Sietősen lépdeltem, mert sarum nem jelentett igazi védelmet a perzselő homokkal szemben, tulajdonképpen csak rosszabb volt, mert felgyülemlett benne a sok kis szem.

Szedett vetett csapatotok hűs barlang felderítése mellett döntött. Hatalmas lelkesedéssel és együttműködési készséggel küzditek le a hosszas kilométereket. Szemetek csalóka képet mutatott a kőrengeteg elérhetőségéről. Legalább két órát vesz igénybe sötét felületének elérése. Türelmeteket fogyasztó kutyagolással sem értek többet, mint szembesülhettek néhány egymásra hajított kőtömbbel. Rejtélyes miként kerülhetett oda. Semmilyen építmény nincs a közelben. Civilizációnak sincs jele. Szokatlan pontja volt az unalmas sivatagi panorámának. Feladás, netán újabb hisztérikus roham uralkodna el a társaságon lábaitokon található tetoválások eleven kígyóként kúsznak fel a kőrengeteg felületére. Hétköznapi kilincset formálnak testükből, ezáltal szolgáltatva nektek bejárati ajtót. Tárgy masszívságát tesztelhetitek. Rángatásra, ütögetésre masszívan ellenáll. Tökéletesen megtapadt a kemény felületen. Valamelyik vállalkozó szellemű kardlélek be is tekinthet az ajtó mögé. Kíváncsiságát korom sötétség fogadná. Bent uralkodó helyzetekről, kicsapódó huzat árulkodik. Hatalmas tudás nélkül kikövetkeztethető barlang rendszernek, esetleg átjárónak kell odalent lennie. Erre választ, kizárólag felfedezéssel kapnak. Vállalkozó kedvüket növelheti a nagyságrenddel hűvösebb, ezáltal elviselhetőbb hőfok. Sivatag perzselő egyhangúságánál izgalmasabbnak ígérkezhet a homályba burkolózó barlang. Szolgálhat némi meglepetéssel…
Bemerészkedést követően hűséges kígyó követőitek fáklyákat formálva kötnek ki lábaitok előtt. Nyugodtan kézbe vehetitek őket. Átlagos világító testként üzemelnek, némi tájékozódást szolgáltatva az ezerfelé ágazó barlangban. Körbefordulva nagyobb előcsarnokban találjátok magatokat. Szabálytalan kör alakú térből rengeteg folyosó nyílik. Szélrózsa minden irányába vezet egy. Rajtatok áll melyiket választjátok. Szabadságotok ezzel véget ér. Első folyosóra lépő határozza meg az irányt. Többiek ezután kénytelenek követni, mert az összes szabad átjárót lezúduló kőfal reteszeli el. Akármelyik lehetőség közül választotok hosszas és unalmas kutyagolásra számíthattok. Csontig hatoló hideg, nyirkos levegő, mennyezetről csepegő víz. Ennyi érdekesség történik körülöttetek. Meglehetősen lelombozó semmittevés, míg arra nem lesztek figyelmesek, szaporodni kezdenek a keresztfolyosók és mindegyikből egyre nagyobb fény árad. Rászánnátok magatok utána járjatok, mesés látvány tárulna szemeitek elé. Arany és drága kövektől hemzsegő kincsek vannak egymásra halmozva. Nyugodtan lehet nézegetni, fogdosni, zsebre dugni, láthatóan nem történik semmi. Következmények nélkül garázdálkodhattok. Úszkálhattok a gazdag boldogságban. Elmarad a mesékből ismert bosszú. Nem szakad rátok a plafon, meg sem haltok, undorító torzszülöttekké sem változtok. Teljesen rendben van minden, míg hatalmas csörömpölésre nem lesztek figyelmesek. Távolabbi teremből érdekes hangok szűrődnek át. Legalább akkora csatazaj közeleg, mintha valaki másnapos koordinálatlansággal bolyongana, útközben a lehető legtöbb dolgot felborítva. Érzékelhetően felétek közeleg a zaj forrása. Vajon barát, vagy ellenség lesz?

Nagy gebasz volt. Bebaszott a forróság! Égette is bukóm tetejét. Legalább eldöntöttük, hogy dobbantunk. Toltuk a valagunkat előre pálcikáinkkal. Szoktatva vagyok a meleghez, de nem ennyire! Lapát kezemmel törölhettem a homlokomat. Gyorsan csavartam párat a kendőmmel, hátha felissza a nagyját. Nem kéne a lónyálban pacsálni. Bőven jól jött szendvicsként utolsónak soroltam. Ezt a láncra vert szitut nem komáltam. Hiába minden izomszag, ebből aztán nem szabadulhattam. Tűrtem. Jóvan az! Tökre el tudtam magamat szórakoztatni. Ekkor csapott be az istenvihara, nem ártana felcsörrenteni bro-t, még a végén azt hinné elvittek a szektások. Mindenki a füvemre pályázik. Csak nem vágják, hogy rossz ajtót döngetnek. Lepuffantom az összeset. Szerinted mé’ van mindig csőre töltve a sotim? Túrtam a farzsebemben. Ketyere előkerítése után pötyögtem a számot. Nagy kutyát el kellett érnem. Rámeredtem a kijelzőre. Köcsög sivatag, hát még jelet sem fogok?! Totál pipa lettem. Most mégis mit csináljak? Csapjam le a valagamat a homokba, és jeleljek füstfelhőkkel 2pac-nek? Mint azok a ratyi indiánok? Lószart.
Számat húzva kullogtam a tesók mögött. kezdett elég unalmassá válni a trekking. Hogy szórakoztassam magamat előcsaptam a fülesem és bömböltetni kezdtem valami jó feka zenét. Nem bírom ki, hogy ne kattogjon valami körülöttem. Egész lazán eltoltam magamnak a táncmozdulatokat, amit a kéglimben szoktam finomítani. A para csak az volt, lehet nem mindenki komálja, hogy ilyen jó kedvemben vagyok. Most mé’? Legalább csurog az idő! Ahelyett, hogy lelazítanának, itt köpködnek egymás képébe. Lehidalok. Mindjárt bedobok a közösbe egy csavart vegyest, azt aztán szívhatják. Bárcsak nálam volna a vízipipám! Olyan oázis partit rittyentenénk, SS-ig terjedne a fűszag. Micsoda gyönyör lenne, rögvest elmorzsolok egy krokodil könnycseppet.
Ahogy nagyban veretem az izmomat a zenére, annyi feltűnik, látószögembe burjánzik egy picsanagy kőrakás. Vigyázzunk, vazze! Lekapcsolnak a buckalakók, lőhettük az egészet. Nem hiányzik, hogy az a benga szőrös jeti vonyítson az arcomba. Én kajak csipázom azt a sorozatot, de ne kellej már lebratyiznom azzal az arany manussal, mert én vagyok az utolsó reményük. Hirtelen már az is megfordult a fejemben, hogy túl keveset szívtam. Nem, az tuti, hogy túl sokat, olyan nincs, főleg nem nálam! Egy minutumra leblokkolok, állok, mint egy darab bot és stírölöm a sziklát, pislogok. Nem megy ezt összerakni. Megrázom a káposztalét, csusszanni kéne arrébb. Viszont csúszómászó olyan eleven lesz, ha nem a két szememmel látom, kajak nem zabálom meg. Kigülledtek a szemeim, az már bizonyos. Kígyó spurizott ezerrel a rakás felé, aztán valami abrakadabra után ott termett a semmiből egy ajtó. Vágod, baszki, ajtó! Tuti nem halluzok. Minek halluznék ajtókat? Kokinak sem éreztem magamat. Full fitt voltam. Nagyon ferdített itt a téma.
Az oké, izmos vagyok, és imádom a bádibilding kinézetemet, de nehogymá’ én tekerjek föl kallantyúzni! Majd az előttem lévők közül mozgósítják a rakétákat. Háttérbe vonulva azért kukkoltam rendesen. Vártam valami eksönt. Semmi. Nagy büdös semmi, de még az sem történt. Belesett az ajtó mögé és nagy humbukot várva virított felé a kőkemény sötétség. Bementem volna még én is szikrázóbb pont lettem volna a kalitka mögött. Innen már csak az volt lazább menet, mikor kitoltuk magunkat a barlanghoz. Nem az van, hogy parázom, csak nem szimpi a feketelyuk, vágod, nem? Totál ismeretlen a hely. Sehol egy lámpa. Aztán a semmiből ismét kígyóznak előttem. Fényesen világítanak, tiszta dizsi az egész! Többiekkel egyidejűleg kapom én is egyiket kézbe. Lézersó. Ebből meg jön az, hogy fénykard! Mondom én, hogy ma még betámad Csubi! Itt van rá a legjobb alkalom! Kezdek kiakadni, ettől a bombasztikusan gány szar sétától. Unom, ahogy van. Már épp elégedetlenkedtem volna az előttem lévő tesóknak, mikor Vezéregér bökött egy random irányba. Attól aztán leraktam az ülepes gatyómat, mikor a többi folyosót bimm-bammra eltemették. Kezd egyre melegebb lenni a kása.
Mindezek után folyosók kettészelése után valami felfoghatatlan helyiségbe borultunk. Full arany az egész! Márvány padló csutkáig volt arany fukszokkal. Nem mintha rászorulnék, hogy takonnyal egyem a zsíroskenyeret, de ez, öcsém nagyon megfogott. Káprázott a szemem. Ennek örömére gyorsan rágyújtottam egy trombitára. Ezt már épp ésszel nem lehet kibírni. Azonnali eufóriát követeltem. Ahogy toltam az ipart, elszambáztam az egyik jókora kupazhoz és beletúrtam. Bling-bling! Már számoltam is a kezem között a zöldhasúkat. Én dollárban utazom, haver! Külföldi áru kell, nem valami gagyi kínai csodafű. Makesz-pajti mindig tépte a száját ne bugázzak, de akkor hol lenne az izgalom? Fütyörészve eloldalaztam hát egy nagyobb aranyrögöt. Gecó, majd leszakadt a gatyám rólam a súlyától. Ez már valami! Már éreztem is orrüregemben az andalító Mariska gerjesztő szagát. Nagy seftelések lesznek, én már látom…

Úgy gondoltam, a kezdeti nézeteltérést leszámítva elvárható, hogy felnőttek nyugalomban együtt dolgozhassanak a közös cél érdekében. De egyes kardlelkek nyilvánvalóan nem voltak képesek felülemelkedni saját önzőségükön, hogy megkönnyítsék saját, és a hozzájuk láncoltak feladatát. Aprót sóhajtottam, aztán gyorsítottam kicsit lépteimen, miközben igyekeztem olyan közel maradni, hogy a kígyó motívum a bokámon ne alakuljon bilinccsé.
Végül is, nem számított, hogy hajlandóak-e együttműködni, míg nem hátráltatnak. Michinek szüksége volt rám, és kész voltam mindenre, hogy visszajuthassak hozzá, még ha az egy sivatagi csoportos kirándulásba is kerül. Ugyanakkor, annyira mégsem élveztem ezt a kiruccanást, a hőség, a forró homok és a fájdalom már csak hab volt a tortán a zsivaj mellett.
Már épp azt fontolgattam, hogy meg kellene szabadulnom a másik szárnyamtól is, habár még nem mutatkoztak rajta a pusztulás jelei, mikor valami a vállamnak ütközött. Nem is valami, valaki, csoportunk vámpír tagja. Nem kerítettem túl nagy feneket a dolognak, hisz még meg sem kóstolt. Bólintottam, jelezve, hogy elfogadtam bocsánatkérését, ami egyébként is felesleges volt.
- Nos… ezt most bóknak veszem, és köszönöm! – csak egy pillanatig haboztam, aztán elfogadtam a felém nyújtott kart. Csodálkoztam is magamon, ugyanakkor semmi okom nem lett volna visszautasítani az ajánlatot, hiszen még ösztöneit is legyőzte a közös cél érdekében. Lehetőséget láttam benne az együttműködésre, hát meg kellett ragadnom az alkalmat.
Kicsit meglepődtem bemutatkozást követő kérdésén. Évekkel ezelőtt volt az első és utolsó alkalom, hogy magyarázatot kellett adnom különös szokásomra. Nem mintha kényes pontra tapintott volna, csupán annyira magától értetődő volt, míg a saját kis világomban volt. Csak én voltam ott és Michi, és mindketten pontosan tudtuk, miért történik.
- A félelem a legnagyobb pusztító. – feleltem hát. – A félelem, ami a társam lelkét felemészti, megfertőzi a világomat, és megtámad engem is. A szárnyaim a legsebezhetőbbek, ezért időnként kénytelen vagyok megszabadulni tőlük. Nem azt mondom, hogy élvezem, mégis felszabadító érzés megválni a fertőzött testrészeimtől. – talán nem ezt a választ várta, ugyanakkor a tények nem másíthatók meg egyetlen személy kedvéért.
Nem tudtam, vajon öncsonkításhoz való viszonyom miatt-e, vagy csupán azért, mert vámpír társam szintén nyugalomkedvelő alak volt-e, de az út hátralevő részét csendesen töltöttük. Amint az oázishoz értünk, egy kőhalomnál állva bokáinkon megelevenedtek a kígyómotívumok, és sziszegve tekergőztek a sziklák felé, hogy aztán kilincset formálva utat nyissanak számunkra a sötétségbe.
Csodálkozásra nem volt idő, mégis miféle újabb varázslat lépett életbe, hűs szellő olyan hívogatóan csábított a mélybe, hogy alig bírtam kivárni, Wameku bemerészkedjen. Kellemes, sőt talán egy kicsit borzongató is volt ez a hideg légáramlat, de még mindig jobb, mint az elviselhetetlen hőség.
Elsők között kaptam fel egy fáklyát, hogy körbekémlelve szembesüljek a választási lehetőség sokaságával. Rengeteg út, rengeteg akadály. Nem tudhatjuk, mi vár ránk, valamerre mégis el kell indulnunk, ennek fényében teljesen mindegy, melyik utat választjuk.
- Hosszas megbeszélésnek nem tartom értelmét, túl sok a lehetőség. Erre megyünk! – mutattam a hozzánk legközelebbi folyosóra, majd ezzel egy időben el is indultam rajta. Ekkor hangos robajjal beomlott a többi folyosó bejárata, így biztosítva, hogy a csapatunk továbbra is együtt maradjon. Nem bántam, elvégre, együtt kerültünk ebbe a helyzetbe, így együtt is kell megoldanunk. – Vállalom a felelősséget a döntésemért, bármivel is találkozunk az úton.
Nem számítottam rá, hogy a bármi semmi lesz. Unalmas séta, semmittevés, de legalább nem a forró homokban kellett araszolni. Egy idő után azonban feltűnően megnőtt a mellékfolyosók száma, és már csak azt vettem észre, hogy a fél társaság lubickol az értékesebbnél értékesebb semmiségekben.
Én közel maradtam a helyiség kijáratához, nem igazán kötött le a sok csecsebecse. Ahogy láttam, nem én voltam az egyedüli, ettől függetlenül igyekeztem tekintettel lenni azokra, akik gyengeségük miatt könnyen elcsábultak az ilyen haszontalan tárgyak láttán. Inkább fordítottam figyelmem korábbi beszédpartnerem felé.
- Az élet sokszor ironikus. Bár, az kétségtelen, hogy nem sok logika van a dologban. Ugyanakkor… valamilyen szinten még mindig összeköttetésben állunk a társainkkal, szóval, ha nem is úgy, mint eddig, de még mindig kardlelkek vagyunk. Talán valami olyasmire van szüksége, amit csak mi tudunk elvinni neki… vagy csak unatkozott. – húztam el a számat saját megnyilatkozásomon. Akármennyire is szerettem volna, nem tudtam, mi lehet az oka annak, hogy elszakítottak a gazdáinktól.
Épp felfigyeltem egy kisállatra hasonlító arany tárgyra, amiről rögtön Michi jutott az eszembe, mikor nagy robaj jelezte, hogy valaki vagy valami közeledik. Előrántottam a tőrömet, de meggondoltam magam, és inkább visszacsúsztattam helyére. Ugyan szárnyak nélkül mozgékonyabb lennék, tény és való, a megmaradt fél pár pedig egyelőre inkább hátráltat, mint segítene, azonban később is megszabadulhatok tőle, ha arra tényleg szükség lesz. Egyelőre a hangzavar csak lehetséges veszélyforrás volt, így nyugton maradtam, és vártam, mi bukkan majd elő.