Jelszó: A a a a u u

~ Adatlap

Név: Kawamata Yuu

Nem: Nő

Kaszt: Shinigami

Szül. ideje: 1897. december 6.
Kor:

• Emberként: 20
  
• Lélekként: 95

~ Előtörténet

A század vége felé járunk. Egy teliholdas esten láttam meg a világot a Japánban található Akitában. A családomban ezt a Fehér róka estjének nevezték, ha egy gyermek este, holdtöltekor született. Békés, családias környezetben nevelkedtem. A szüleim mindent megadtak nekem ahhoz, hogy boldog gyerekkorban nőjek föl. Boldog is voltam és ehhez kétség sem férhetett. Ugyan nem nagyon barátkoztam más gyerekekkel, kimondottan jó sorsok közepette ez nem számított. Számomra elég volt, hogy az édesanyám és édesapám tiszta szívükből szerettek engem. S ezen a tényen semmi sem változtathatott. A szüleim – különösen az anyám – a régi Japán kultúra tiszteletére és szeretetére nevelt. Kedveltem a régi, Japán legendákat, amiket meséltek nekem. A születésemet is egy történethez kötötték, amit igazán szórakoztatónak találtam, pedig megvolt a valóságtartama. Az évek teltek és egyre többet tudtam a legendákról. Érettebb fejjel már nem csak szórakoztatás céljából hallgattam az ősi történeteket, hanem többet akartam tudni. Lehet, hogy a tinédzserkort sem töltöttem be, ez csak azt bizonyította, mennyire más voltam, mint a többi velem egykorú gyermek. És ebből sajnos gond is származott, méghozzá nem is kicsi. Egy este apa és anya elkezdtek vitatkozni. A pontos beszélgetést nem hallhattam, mert a szobámban voltam, csupán szavakat. Rólam volt szó, a különcködésemről. Az apám édesanyámat hibáztatta mindenért. A fejemre húzván a takarót abban reménykedtem, hogy abbahagyják. Így is lett. Megnyugodhattam.
Másnap megkönnyebbülten akartam üdvözölni a szüleimet, ámde szörnyű látvány fogadott. A nappali vércsíkokkal teli, a földön egy konyhakés hevert. Követtem a csíkokat, így a konyhába jutottam. Egy szó nem jött ki a számon, mikor megláttam az anyám élettelen testét a földön. Apa pontosan mellette ült a konyhapultnál és szeszes italt vedelt. Ijedten hőköltem vissza anyám holttestétől és visszarohantam a szobámba. Magamra zárván az ajtót, habozás nélkül kimásztam az ablakon és megszöktem. Nagyon jól tudtam, hogy otthon csak a baj vár és nem szabadott az apám közelében maradnom. A boldogsággal teli életem az anyámmal együtt sírba szállt.

Csupán néhány napot tengődtem egyes egyedül a nagyvilágban. Titokban valaki vigyázhatott rám. A végtelen országutat járva a semminek a közepén, a szakadó esőben egy ugatást hallottam. Egy apróbb testű, világosbarna szőrű akita lépett elém, ami farkát csóválva, hegyét fülezve tisztes távolságból figyelt engem. Elsőre nem tudhattam, mit akar egy ilyen állat tőlem, de vakkantása határozottan arra utalt, hogy azt akarja, kövessem. Megtettem, amit akart és néhány méter távolságból követtem.
- Remélem tudod, merre kell menni. – mondtam kissé bizalmatlan hangnemben. A kutya egy újabb vakkantást adott ki vékony hangszálain. – Oké, pajti, vigyél oda, ahova szeretnél.
És a kicsike vitt is, méghozzá egy faházhoz. Hamarosan kiderült, hogy a kutyus gazdája egy öreg kertész volt, aki akkor is csak gereblyézgetett. Meglepődve hívta magához a kutyáját.
- Nohát, eddig még egyszer sem hoztál haza idegent. Nagyon furcsa. – mondta és megsimogatta az állat hátát, majd elém lépett. – Hogy hívnak, kislány?
Zavarodottan álltam az idegen öreg színe előtt. Egyszerűen nem bírtam felelni, bár fogalmam sem volt arról, miért nem, pedig az idős ember minden további rosszindulat nélkül tett fel nekem egy kérdést. Talán mert nagyon fáradt lehettem, elvégre napok óta nem volt tető a fejem fölött. Végül erőt vettem magamon és motyogásom közepette válaszoltam az előbb feltett kérdésre:
- Yuu. Kawamata Yuu vagyok… – azután elnyelt a sötétség és tudattalan álomba merültem.
Nem tudhattam, mennyi ideig aludtam, de azt igen, hogy már biztonságosan helyen lehettem. Mire magamhoz tértem, le lettem fürdetve, tiszta ruha volt rajtam. Az öreg gondoskodott rólam, miután eszméletemet vesztettem. Az idős férfi pótszülőként gondoskodott rólam az elkövetkezendő évek során. Rengeteg dolgot tanultam meg tőle, úgymond a támogatásával végeztem el az Élet iskoláját. Nem mondhattam könnyű életnek: magamtól kellett az élelmet megszerezni, mert a közelben egy város sem volt. Az öreg megtanított vadászni és nyomokat keresni. A kemény mindennapok ellenére elégedettnek tartottam magamat. A spártai körülmények mindig enyhültek, mikor megjött a tavasz és az állatok többsége a vidékre látogattak. Akkor elegendő élelem jutott nekem, az öregnek és a kutyának. Persze egy kérdés hátramaradt, amit évek múltán végre kibökhettem:
- Hogyan is nevezte el a kutyáját? – felvontam szemöldökömet.
- Nem mondtam, hogy elneveztem. – felelte egyszerűen az öreg. – Hívd, aminek akarod, már úgy is egy öreg jószág, neki mindegy.
A kutya valóban megöregedett, mire betöltöttem a húszat. Valami folytán Chibinek kezdtem el szólítani. Hogy miért pont annak, az egy nagyon jó kérdés. De Chibit valóban nem érdekelte, minek hívják. Vénhedt öreg jószág lett belőle. Az idő gyorsan telt: a tavaszból nemsokára nyár lett, melyet felváltott az ősz. Az idő fogaskereke ismét megfordult.
- Mi a baj, öreg? Beteg? – kérdeztem tőle aggódóan. A már nevelőapámnak tartott idős férfi egy nap képtelen volt felkelni az ágyából.
- Nem, dehogy. – mondta halkan és békésen. – Csak nagyon fáradt vagyok.
Azt, hogy mire is utalt, már pontosan tudtam. Könnyek szöktek a szemembe és csöndesen sírtam. Még a halála előtt megsirattam őt, holott meg kellett volna szentelnem az utolsó perceit.
- Ne légy szomorú, Yuu. Erősnek kell lenned nem csak az én kedvemért, de még saját magadért is. Ügyelj, hogy ne lépj le a helyes útról és védd meg azokat, akik fontosak a számodra. Tudnod kell, fájdalmas és nehéz ösvényt fogsz végigjárni, de így lesz a legjobb. Én mindig is a lányomnak tartottalak és… - itt szavai megtörtnek hallatszottak, végül utolsó szavait már csak suttogva tudta elmondani: Találkozunk odaát…
Magatehetetlenül térdeltem az ágyban fekvő halott öreg mellett. Chibi ott nyüszített mellettem és gyászosan vonyított. Lassan fölálltam és kimentem az udvarba. De mire kinyitottam az ajtót, egy nagy durranás vízhangozta a vidéket. Váratlanul akkora fájdalmat éreztem a mellkasomon, amit eddig még soha. Sikításhoz sem volt erőm: összeestem. Vérem vörössé festette a pázsitot, miközben erőtlenül néztem magam elé. Egy fekete csizmás alak állt előttem. Nagy nehezen sikerült egy pillantást vetnem arra, aki azt művelte velem. Nem hittem a szememnek. Legrosszabb sejtésem beigazolódott: apa megtalált.
- H… hogyan…? – kezdtem bele nagy nehezen a kérdésembe.
– Ostoba vagy, mint anyád. – mondta. – Előlem nincsen menekvés.
A fájdalom eltompult zsibbadássá vált. Azt mondják, a halál előtt minden élőlény előtt lejátszódik a Földön töltött élet minden egyes momentuma. Mindenre visszaemlékeztem: a családi fészek melegére, azokra a boldog évekre és az azután következő ürességre, ami anyám halálával kezdődött. Utána az öreggel való megismerkedésem és a vele töltött évekre, mígnem őt is elvesztettem. Még utoljára elmosolyodtam és átadtam magamat a halál bizarr ölelésének. Megérezhettem, milyen is az élet vége. Lassan elhomályosultak a tárgyak körvonalai és nemsokára mindenre sötétség borult.
Világosság szakította át a végtelennek tűnő feketeséget. Legnagyobb meglepetésemre ugyanott voltam, csupán azzal a különbségem, hogy testem még mindig ott hevert a fűben, vérbe fagyva. Undorodva néztem az élettelen testet, majd pillantásom a velem végző gyilkosra, a saját apámra vetődött. Ha lett volna testem, minimum sípcsonton rúgnám, de abban a helyzetben, amiben csücsültem, sajnos nem tehettem meg. Ehelyett még nagyobb szörnyűséggel kellett szembenéznem: Chibi előbaktatott a házból és nyüszítve próbált életet lehelni a testembe. Dühösen felborzolta bundáját, acsargóan vicsorított édesapámra. Ő csak gúnyosan kacagott egyet.
- Chibi, ne csináld, menj innen! – próbáltam a kutyához szólni, ám szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy sem ő, sem az apám nem hallott. De ebben a helyzetben új életet kívántam, amihez késő volt. Egy durranás, amit egy fájdalmas nyüszítés követett és Chibi holtan feküdt a saját testem mellett. Az apró testből egy ugyanakkora lélekforma kelt ki, ami pont megegyezett az előbb elhunyó akitakutyáéval. Chibi lelke mellettem foglalt helyet, miközben acsargóan morgott a gyilkosra. Apa eltette fegyverét, s rágyújtva továbbállt. Nem tudhattam pontosan, miért akart megölni, de még akkor sem hittem el, hogy tényleg megtette. De minden igaz volt, hiszen egy testtelen lélek voltam, ahogy Chibi is. Alaposan fölmértem magamat, s meglepetten néztem a mellkasomat. Abból ugyanis egy láncsor lógott le és ez nem csak nálam volt így. Chibin is egy hasonló „díszelgett”, csupán az némileg kisebb. Fogalmam se lehetett arról, mit jelentett a lánc, s még azt se tudtam, mitévő legyek. Ám nagy szerencsémre mindig jött valaki a legrosszabb helyzetekben. De ez a találkozás sokkal másabb volt a többinél: furcsább és megdöbbentőbb. Lépéshangokat hallottam a háztetőn. Mire elgondolkodhattam volna, mi lehet, már meg is jelent: egy fekete kimonót viselő nő. Bal oldalán valami katanaszerűséget tartott, nem láthattam pontosan, mi is az. De abban a helyzetben lényegtelennek bizonyult, mit hordott magánál a hölgy. Egyenesen a szemembe nézett és macskaügyességgel vetette le magát a tetőről. Lassú, de biztos léptekkel elindult felém. Megreszkettem: féltem az újonnan felbukkanó idegentől és hátrahőköltem.
- Ne félj tőlem. – mondta hideg kedvességgel. – Nem az ellenséged vagyok.
- Akkor nem is fogsz bántani? – kérdeztem bizalmatlanul, mire a hölgy egy fejrázással „nem” választ adott. – De akkor mit akarsz tőlem?
- Segíteni szeretnék. Ilyen helyzetben nagyon ki vagy szolgáltatva a Hollowoknak.
- A micsodának? – hökkenten néztem a hölgyeményre. Életemben nem hallottam Hollowokról, úgyhogy nem volt meglepő a kérdésem, legalábbis szerintem.
- Gonosz, nagyon gonosz teremtmények. Lelkekkel táplálkoznak, egyelőre elég, ha ennyit tudsz róluk. – mondta, és elmosolyodott. – Viszont jobb, ha most velem tartasz. A lélekláncaid egy idő után el fognak erodálódni és te is Hollow leszel.
– Miféle helyre, hölgyem? Nem akarok olyan izévé válni. – ha tényleg erről volt szó, amit a nő mondott, tényleg engedelmeskednem kellett. A nő szélesebb mosolyt engedett meg magának.
- A Lelkek világába. És ne félj, a kutyád is veled mehet. – mire válaszolt, egy aprót biccentettem. Végül beleegyeztem és a barátságos idegen kegyeire bíztam magamat. A nő levette az oldaláról a katanáját és kihúzta a hüvelyéből. Először megijedtem, elvégre egy olyan fegyverrel mindent le lehetett kaszabolni, noha már ettől nem kellett tartanom. De a nő nem az élével szándékozott tenni valamit, hanem a markolat végével. Chibit vette célba, aki ugyan még morgott egy darabig, végül nyugalom járta át, mikor a hölgy homlokon érintette azzal. Chibi teste elkezdett elhalványulni, végül felszívódott. A nő felém fordult.
- Most te jössz. – mondta lágyan, szinte dallamosan, s közelebb lépett.
- Kérem, várjon! Mielőtt megtenné azt, amit az előbb Chibivel tett, elmondaná, ki maga? És elvitte magával az öreg lelkét? – talán véletlenül csúszhatott ki a kérdés az ajkaimon. Meglepetten pislogtam magamon, de a nőt nemigen lett megdöbbentve.
- Shinigami vagyok, elég ennyit tudnod, drágám. És ne félj, az öreg jó kezekben van, akárcsak te. – felelte, végül az én homlokomat is megérintette a kard markolatának a végével. Pillanatok múlva egy másik helyen találtam magamat, a Lelkek világában. Szép hely volt a maga módján és emlékeztetett a régi otthonomra, Akitára. A nosztalgikus emlékek felkavarodtak az elmémben, miközben új környezetemmel ismerkedtem. Még családot is sikerült találnom, akik szívélyesen befogadtak maguk közé. Tőlük tudtam meg a legtöbb dolgot a Lelkek világáról: ahova érkeztem, az Rukognai, a magamfajta lelkek városa. A másik oldalon Seiretei, azaz a Tiszta lelkek városa található, ahol ahhoz a nőhöz hasonló Shinigamik éltek. Felkeltette érdeklődésemet a dolog és ez szemmel látható volt. Megtudtam, hogy Shinigami csak azokból lehet, akiknek átlagnál nagyobb a lélek energiája. Ezt a nagyobb és csillapíthatatlanabb éhség mutatja. Amikor éltem, nem vittem túlzásba az evést, hiszen a vacsorát azt saját magamnak kellett fogni. Az állhatatosságom jókora űrré lett. Nem neveztem magamat falánknak, csupán nagyon éhes voltam. Mások se tartottak zabagépnek, sőt! Maguk ajánlották, hogy tegyek egy próbát a Shinigamikat képző Akadémián. Hallgattam a jó tanácsokra és elmentem oda. A felvételt megnyertem és akadémiai tanuló lettem. Kemény idők vették kezdetét.

A szóbeszédek igazak voltak és tényleg kegyetlen kiképzésben részesítettek engem és a többi akadémiai tanulót. Olyan dolgokra tanítottak, amik alapok egy Shinigaminak: kardforgatás, pusztakezes harc, kidou használata, és még sorolhatnám is, mire. Igyekeztem a legjobb teljesítményt nyújtani, mint tanuló, de nekem is voltak hibáim. A kidou és a pusztakezes harc nem igazán ment. Noha az előbbit rengeteg edzéssel kompenzáltam, a kidou használatán nem tudtam csiszolni. Az akadémiai évek csak úgy repültek és a vizsga közeledte is felmerült egyesekben. Megrémített a tudat, ugyanis az akadémiai képzés összesen hat év volt és már öt és fél esztendő telt el. A többiek nagy része már ráleltek a Zanpakutoikra és elkezdték gyakorolni azok használatát. Ami pedig engem illetett, míg a sajátomat meg nem leltem, megállás nélkül gyakoroltam, magoltam és tanultam. A nyomás még jobban nehezedett, mikor kiderült, hogy a vizsga minden részét – beleértve a kidou használatát is – szigorúan veszik. Ennek ellenére nem hátráltam meg és készülődtem az alig fél éven belül érkező vizsgára. Az idő híján pánikba és kétségek közé estem. Dühített a tudat, hogy mások jóval ügyesebbek, jobbak voltak nálam. Meg akartam mutatni, mire is vagyok képes. Ezen a bizonyos estén, mikor ezt szentül megfogadtam, elkezdtem hangokat hallani. Egy női, lágy és csiklandozó hangot, mely engem szólított. Valamilyen végtelen nyugalom töltött el. Kétségeim minden forrása eltűnt. Nyugodt szívvel lefekhettem aludni. A hang akkor sem csitult. Mindvégig velem volt az álmomban. Másnap újult erővel láttam volna neki a tanulásnak. A nap meglepő fordulattal kezdődött: mire fölkeltem az ágyból és elindulhattam volna a dolgomra, megbotlottam. Szitkozó szavakat ejthettem ki a számon, melyek végül a megdöbbenéstől elhalkultak. A lábam alatt egy wakizashi hevert, mely ezüstszürke hüvelyben pihent. Felcsillant szemmel vettem a kezembe a Zanpakutot. Bár még a nevét nem tudtam, már maga az előhívása is nagy áttörésnek bizonyult. A hang, amely aznap szólongatott elnémult, annak buzdító hatását mindvégig éreztem. Az akadémiai nap is jóval sikeresebbnek tűnt, mint ahogy az máskor szokott. Minden bizonnyal a fáradalmas edzés, meg a Zanpakuto előhívása is hozzátett a sikerélményhez. A nap még nem zárult le teljesen. Végre egyszer egyedül maradtam a házban, tehát volt időm a Zanpakutomat megismerni. Órák hosszat csak néztem, vizsgáltam, szólongattam. Minden figyelmemet a wakizashira összpontosítottam és lehunytam a szememet. Mire kinyitottam, egy teljesen más vidéken voltam. Egy japán sziklakertben, melynek végében egy shinto kapu állt. Aközött a nap sugarai pontosan áthatoltak, így gyönyörű látványt nyújtott. Egy ideig csak néztem magam elé, körbejártam a sziklakertet és élveztem annak szépségét.
- Úrnőm. – szólalt meg ugyanaz a hang, ami nyugodtsággal töltött el. Kérdően felvontam szemöldökömet és kerestem a hang forrását. Az hamarosan meg is mutatkozott: egy hatalmas szikla tetején a semmiből egy gyönyörűség, hatfarkú rókaszellem bukkant fel. Az állatalak jácintkönnyedséggel ugrott le helyéről és lassú léptekkel közelített felém. Nem éreztem félelmet vagy feszültséget, mikor a rókalény előttem foglalt helyet.
- Te lennél a Zanpakuto lelke? – tettem fel a kérdést.
- Igen, úrnőm. – bólintott. – Már nagyon régóta várok erre a percre, hogy találkozhassunk. Remélem nemes és jó célokra fogsz használni engem. – majd fölállt, kinyújtóztatta végtagjait és ellépett. A rókaszellem tett egy kört a kertben, végül visszaugrott arra a sziklára, amelyikről lejött.
- Úrnőm, kérlek, mond ki a nevemet! – mondta szinte könyörögve a fenséges állat. Nem tudtam, mi lehetett az a váratlan kitörés a lénytől. Meglepő volt hallani egy ilyen teremtmény kérlelését. Zavarodottságom utat talált abba a helyzetbe, mert fogalmam se lehetett arról, mi a Zanpakutom neve.
- Mond, mi a neved! – végül elég bátorságot és önbizalmat vettem magamon és már-már parancsolóan kértem a rókát. Az eleinte lesütötte rubinvörös szemeit, fejet hajtott nekem. Távoli hangokat hallatott, melyek elmosódottaknak tűntek, így nem hallhattam tökéletesen a szellemlény válaszát. De mégis olyan volt, mint az aranyharangok kongása.
- Kérlek, még egyszer! – kérleltem őt, mire az már tisztábban és hangosabban mondta a nevét. A szavai tökéletesen eljutottak a tudatomig: felébredtnek éreztem magamat, mikor elkiáltottam az előbb hallott nevet:
- Shiromi no hiro! – abban a szent másodpercben az égből egy ezüstös fénysugár jelent meg, ami egyenesen a kézfejeimet célozta meg. Jóleső bizsergető érzés volt, amint elért a fény. Az két tigriskarom formáját vette fel, mely a régi Japán történelmi régiségek egyikére emlékeztetett. Tehát a Zanpakutom az egyik hűn szeretett fegyverem formáját vette fel Shikai alakban. Egyet-kettőt hasítottam vele a levegőben, próbálgattam használni.
- Használj bölcsen, úrnőm! Ne a bosszú vagy önkényes célok vezessenek, máskülönben nem leszel hozzám méltó! Ha nemes és jó célok vezetnek, sosem foglak cserbenhagyni. – mondta ünnepélyes hangnemben a rókaszellem. Bólintottam egyet, miközben büszkélkedve néztem a Zanpakutot. A találkozás így ért véget. Egyet pislantottam és megint önmagamnál voltam. Kezeim között tartván az inaktív Zanpakutot. Úgy gondoltam, jó lenne megtudni, mire képes, tehát felkerestem egy olyan helyet, ahol senki sem zavarhatott. Egy kihalt zsákutcás rész tökéletes helynek bizonyult. Nagy levegőt vettem és szólítottam:
- Kouryuu, hiro! – azzal a hüvelyből előpattant a Zanpakuto, méghozzá két ezüstös fénnyaláb formájában. Azok ráfonódtak a kezeimre és felvették a két tigriskarom formáját. Ismét hasítottam vele egyet-kettőt a levegőben, nézegettem, hogyan áll a kezeimen és mennyire kényelmes. Meg voltam elégedve: tökéletesen állt rajtam, nem szorított, ráadásul pehelysúlyúnak bizonyult. Megbizonyosodván a kényelmességéről és minőségéről, elkezdtem koncentrálni. Nem tudhattam pontosan mire is képes, szóval előzetes vakpróbát tettem a Zanpakutoval. A karmokon található hat penge aranysárga fénnyel ragyogtak fel.
- Szóval fény típusú vagy. – vontam le a következtetést. Kerestem egy célpontot, amibe belevihetnék egy támadást. Abban az esetben egy szemetes volt, szóval tökéletes bokszzsák. Továbbra is fenntartottam azt a koncentrációt, igyekeztem l több reiatsut belesűríteni a pengékbe. A ragyogás egyre nagyobb volt és éreztem, elérkezett az idő. Legnagyobb sietségemmel rohantam a mozdulatlan célpont felé és bevittem egy támadást. Nem teljes erőmből támadtam, ezt el kellett ismernem, de csupán azért, hogy ne tegyek nagyobb kárt a környezetemben. A szemetes aranysárga fény kíséretében kettévágódott. Döbbenten néztem a Zanpakutot.

A vizsga eljöveteléig csakis azzal törődtem, hogy kiismerjem a Zanpakutom képességeit és fejlesszem azokat. Hamarosan elérkezett a nagy nap. A vizsga szokásosan három részből állt: fegyverforgatás, a kidou használata, valamint a pusztakezes harcművészetek. Az előbbivel kezdtük. Az ellenfelem egy kigyúrt ipse, szinte már akkora volt, mint egy medve. Tulajdonképpen már a vizsga elején elbuktam volna, ha a pasas nem bízza el magát, így a próba első részét teljesítettem. A második „kör” a fegyverforgatás. Ellenfelemül egy igen apró termetű emberkével kellett hadakoznom. Ezt a próbarészt a már a harc előtt a magaménak tudhattam, legalábbis így gondoltam. Elszámoltam magamat, mikor lebecsültem a törpét. Hihetetlen gyorsasággal bírt, mozdulatait alig lehetett követni. Ésszel és taktikázással tudtam csak felülkerekedni a villámsebes ellenfélen. A második próbatételt is – bár nyögvenyelősen – a magaménak tudhattam. A vizsga legnehezebb része hátramaradt: a kidou használata. A többi vizsgázónak minden bizonnyal jóval könnyebb lehetett ezt a feladatot teljesíteni, mert nekik jobban ment a kidou. Ennek ellenére igyekeztem megtartani magabiztosságomat és szembenéztem a vizsga harmadik részével. A feladat első hallásra egész könnyűnek tűnt: egy élettelen bábút kellett eltaszítanom magamtól a Shou használatával. Egyszerű az olyannak, aki jó a kidou használatában. Minden erőmet összeszedtem és teljes koncentrációval végeztem el a feladatot. Kellemes meglepetésemre megfeleltem a normának. A három vizsgaszakaszon túlvoltam, viszont egy végső próbatétel hátramaradt: visszatérni az Emberek világába és végeznem egy Hollowal. Néhány társammal másnap már mehettünk is ezt a feladatot teljesíteni. A Hollow megtalálása nem volt akadály, úgymond meleg fogadtatásban részesített bennünket. Egyébként a Hollow maga egy hatalmas varjúszerű lényre emlékeztetett. Csőrével felénk kapott, amit csak nehezen lehetett kivédeni. Már a harc eleje kétségesnek tűnt. A Hollow ravasz volt: elérte, hogy elválasztódjak a társaimtól és segítség nélkül maradjak. Abban a helyzetben nem engedhettem meg saját magamnak a pánikba esést. Hidegfejjel néztem szembe ellenfelemmel.
- Kouryuu, hiro! – hívtam elő a Zanpakuto Shikai alakját, a két tigriskarmot. A Hollow habozás nélkül egy újabb csőrözéssel válaszolt. Épp, hogy csak ki tudtam kerülni, s így is megéreztem a hátamon a lidérc támadását. Valami kiutat kerestem abból a helyzetből. Nagy esély volt arra, ha egyedül küzdök meg a Hollowal, tényleg végez velem. Így hát megpróbálkoztam egy csellel: a Shunpo használatával egykettőre a lény hátán voltam. Az dühödten igyekezett lerázni a hátáról. Repüléssel is próbálkozott, ám kitartóan kapaszkodtam a Hollow nyakába. Eközben a társaim elég időt nyertek ahhoz, hogy segítsenek. Próbáltam a Hollowot a föld felé kényszeríteni, ami nagy nehezen sikerült is. A többi Shinigami egyszerre támadtak, amivel elérték, hogy a Hollow szárnyai leszakadjanak a testéről. A lidérc a porba zuhant.
- Átkozott férgek! Meghaltok! – bömbölte a sebesült Hollow, s a Cerora készült. Gyorsan közbe kellett avatkoznom. Lehunytam szememet is reitatsut koncentráltam a Zanpakuto pengéibe. Aranysárgán izzottak föl és meghosszabbodtak. A reitatsu aura formában maradt a kezeim körül, ahogy azt megszoktam. Olyan gyorsan vetettem magamat a lidérc felé, ahogy csak lehetett.
- Inari no hoeru! – a már harci kiáltásnak megfelelő üvöltésem közepette megjelent az aranysárga rókaforma, mikor bevittem a végső csapást a Hollownak. Az fájdalmas bömbölésbe kezdett, mikor a maszkja ripityára törött. A lidércforma eltűnt, mint a kámfor, s helyette ott állt egy pillanat erejéig egy lélek. Az alak elmosolyodott, végül elhalványulva biztos helyre került. A végső feladatot sikeresen elvégeztük, és visszatértünk a Lelkek világába, de nem akadémiai tanulóként, hanem igazi Shinigamiként. Azokkal az arcokkal jelentkeztem a Gotei 13-ba, akikkel együtt végeztem el az Akadémiát. Hamarosan megérkezett az a levél, amiben megtudtam, melyik osztagba osztottak be.


~ Kinézet

Haja hosszabb, rózsaszínes, melyet oldalra kötve hord. Mélykék szemek, hófehér bőr jellemezi. Karcsú testalkat, átlagosnál alacsonyabb magasság jellemzi. A legtöbb Shinigamihoz hasonló fekete kimonót viseli. Ha pedig éppen szabadidőn van, fekte ujjatlan melegítőt visel, alatta egy fehér pólóval, hozzá pedig egy sötétbarna nadrágot, edzőcipőt hord.

~ Jellem

Kedves és odaadó személyiség. Ugyan nem szeret túlságosan sokat beszélni, igyekszik a körülötte levőkkel elég időt tölteni és gondoskodni a segítségre szorulókról. Titokzatos: számos dolgot nem oszt meg magáról a nagyvilágnak. Rengeteget gondolkodik az élet valódi értelméről és a saját haláláról. Hamar ki tudják hozni a sodrából az ostoba, buta emberek, akik megzavarják őt töprengései közepette. Nem szereti az értelmetlen vitákat és az öldöklést. Ha arra kerülne sor, kimutatja foga fehérét, bár jobban szeret háttérben maradni és elvegyülni a közegben.

~ Zanpakuto/képesség

Neve: Shiromi no hiro (Fehérség hőse)
Fajtája: Fény
Shikai parancsa: Kouryuu, hiro! (Emelkedj, hős!)
Shikai kinézete:
- Alap: Inaktív állapotban a Zanpakuto egy átlagos wakizashinak felel meg.
- Belső világi: A lelke egy hatalmas és titokzatos hatfarkú hófehér, rubinvörös szemű rókaszellem.
- Shikai: A Shikai aktiválásakor a wakizashi fény kíséretében két tigriskarommá válik szét, amely „ráfonódik” a viselőjének kézfejeire.

Támadások:

Inari no hoeru (Inari üvöltése): A Zanpakuto pengéi aranysárgán izzanak föl, majd azok néhány centiméterrel hosszabbak lesznek. Az aranysárga reitatsu a támadás ideje alatt a viselő kézfejei körül maradnak és a csapás bevitelekor egy az energiával azonos színű rókaforma tör föl, majd eltűnik. A támadást elszenvedő fél először csupán zsibbadást érez, amitől néhány pillanat erejéig paralízisbe kerül, majd a fájdalom fokozatosan nő.

Ryuushi furasshu (Részecskevillanás): A Zanpakuto pengéi ezúttal ezüstösen izzanak fel. Összegyűjtik a levegőben elterjedő reitatsu részecskéket, magába szívják, és egy villanás kíséretében kiadják azokat. Nagyobb lökéshullámot hoz létre, ráadásul az elszenvedő meg is vakulhat egy időre.

~ Szeret-nem szeret

+ Régi Japán kultúra
+ Rókák
+ Csend és nyugalom
+ Családias környezet
+ Csillagok

- Értelmetlen viták és öldöklés
- Kárörvendés
- Hazug emberek
- Igazságtalanság
- Kánikula

~ Felszerelés(ek)
-