Ugye milyen szép a tenger; a nap; a virágok; a napsütés, mely ontja fényét megannyi lélek arcára; megvilágítva annak belsőbb világát? De mi a helyzet a sötétséggel? A sötétség óv, betakar, elrejt; magával hozza a veszedelmeket. Mily szép is lett volna gyermekkorom hajnalán, ha szemem látja világ napját, lelkét. Sötétséget láttam mindenütt, hiszen a sors elvitte látásom. Nem láthattam magam, de családom arcát sem. Meghatározó atrocitásként érte életem kezdeti szakaszát.
Már kisgyermekként meg kellett barátkoznom azzal, hogy nem tudom; mi, mit jelent. Mit jelentenek bizonyos, látással kapcsolatos dolgok. Kicsiként a nővérem volt az, aki elmesélt nekem mindent. Minden éjjel leültetett maga mellé, s megállás nélkül mesélte magát világot. Temérdek információt próbált nekem átadni, mindhiába. Elragadt a sötét magány, s csupán a képzeletem volt az, amely társamul szolgált ezekben az években. Talán, - ha jobban belegondolok - oltalom is volt egyben. Megvédett a világ zord és veszélyes oldalától, ugyanakkor hihetetlen módon naivvá tett. Hiszen kíváncsi voltam mindenre, megállás nélkül. Kissé lelkiismeret furdalásom is van ez miatt, mert lehetséges, hogy Hina miattam vált kicsit fiússá? Sokszor meg kellett védenie, s azt hiszem sokkal is tartozom neki emiatt. Ugyanakkor, hihetetlen módon szeretem a nővéremet, amiért mindig is fogta kezemet a bajban. Ő mindig ott volt nekem, és vigyázott rám. Még szomorúbb pedig akkor lettem, amikor anyuék közölték a hírt, hogy Hinából shinigami lesz. "Mégis mi az, hogy shinigami?" Tettem fel akkoriban magamban a kérdést, mert fogalmam sem volt arról, hogy feketeruhás kardos néninek és bácsinak lenni mit jelent? Azonban a rengeteg kérdés mellé elkeseredés is társult. Nekem nem voltak barátaim, mert furcsán álltak a szemeim. Nem láttam, ügyetlen voltam. Egy csetlő- botló kislány voltam, aki néha önmagát sem tudta ellátni. Szégyellni kezdem magam leginkább akkor, amikor Nanami elvégezte az Akadémiát; állítólag pedig egy igen okos nő vált belőle. Irigyeltem, s egyben féltem is, hogy így kell tovább leélnem az életem.
Amikor pedig végre elhatároztam magamat, hogy egy kicsit talpra állok, akkor sokat jártam el otthonról a "falu" melletti kis erdőségbe. Sokat hallgattam a víz csobogását, s az állati hangokat. A természetesnek tűnő hangok sokszor megnyugtatták lelkem, és bíztatni kezdtek, hogy akár nekem is sikerülhet. A rengeteg járásommal pedig édesanyám elárulta, hogyha ételt is viszek magammal, csak óvatosan bánjak vele. Természetesen bíztattak arra, hogy ügyeskedjek picit. Így aztán a többszöri járásaim alkalmával, ahogy próbáltam érzékszerveimet fejleszteni tudatosan, lassan eljött egy különös érzés. Először azt gondoltam, hogy mindez azért lehetséges, mert gondozásom alá vettem néhány kisebb állatot; de aztán az érzés egyre fokozódni kezdett. Ekkor lebetegedtem, szüleim pedig rájöttek az én kis titkomra. Próbálkoztam azzal, hátha mégis sikerülne valahogyan Hina után menni. S ez csak úgy működhetett, ha valahogyan felvételizhettem volna az Akadémiára; csak már így is idős voltam az átlag akadémistákhoz képest.
Szüleim végül elküldtek, de kétséges volt a felvételem. Talán a hallásomnak köszönhettem, hogy a tanárok úgy gondolták gondozásuk alá vesznek; én pedig nagyon boldognak éreztem magam. Hiába nem láttam, valahogyan én is shinigami szerettem volna lenni. A további alakulásomban rengeteg nehézség ért az akadémián. Olyannyira, hogy már-már feladni akartam az egészet. A zanjutsu, illetve hakuda órákkal még, úgy ahogy boldogultam, de a kidou és shunpo óra nagy hátrányomnak bizonyult. Nem láttam, nem láttam sem a céltáblákat, sem a shunpo pályának kezdő és cél helyét. Övönalulin teljesítettem ezeken az órákon. Nem láttam egyáltalán a kiutat, ami majd segít abban, hogy sikeresen letegyem a vizsgáim.
Egy nap aztán mégis rám köszöntött a szerencse. Majdnem teljesen egyedül voltam késő este a gyakorló teremben, amikor egy ismeretlen személy megszólított. Leginkább a céltévesztéseimre volt kíváncsi, amikor kissé komoran közöltem vele a legnagyobb hibám. Furcsán ért az ismeretlen úgymond segítő készsége. Hina óta nem éreztem azt, hogy valaki tényleg önzetlenül képes segíteni nekem egy ilyen fontos dologban. Azt mondta nekem, hogyha minden harmad nap, nagyjából ilyenkor itt találkozunk, akkor segít nekem a kidouk és a shunpo használat fejlesztésében. Valóban sokat fejlődtem az illető mentorálása alatt, mivel edzéseit a vakságomhoz igazította. Csakis neki köszönhetem, hogy utolsó évem közepén álom édes álom mutatott számomra egy valós varázslatot. Igazából nem tudtam, hogy mit jelentenek ezek a képek, hiszen világképem eléggé torz volt. Talán először láthattam magam előtt valóban bármit is. Egy éjszakai mezőn találtam magam, s valaki folyvást a nevemen szólított. Első alkalommal lépni sem mertem ezen a helyen, de az éjszakák elteltével már keresni is kezdtem a hang forrását az ismeretlen támogatóm javaslatára. Azt mondta nekem, hogyha megérzései igazak, akkor nem sokára valami egészen hihetetlen dolog fog érni. Szóval elindultam a mezőn, hogy rátaláljak a hang tulajdonosára; de csak növényeket láttam mindenhol, s egy idő után feltűnt, hogy mindegyik szinte egyforma virágú. Csalódott kezdtem lenni, hogy nem tudom, ki szólít a nevemen; de a szél csak-csak elárulta. Felfújta hajamat, ruhámat, s végül a környezetemben levő virágszirmokat is. A virágszirmok pedig előttem álltak össze egy női alakká. A szokatlan látvány félelemmel töltött el, de ő nem hagyott nekem menekülési utat. Lágyan megsimogatta az arcom, s arra kért nézzek jól körbe, hiszen a szívem mélyén jól tudom az ő nevét. Még egy pár alkalomig nem tudtam megmondani a nevét, míg aztán az egyik balesetes napomon sikerült megmondanom. Kitsune no Kamisori azon a napon árulta el a nevét, amikor az egyik kidouval kapcsolatos órámon túlságosan megerőltettem magam egy mágia idézés során. Az a hadou teljesen hátradobott, amitől jól bevágtam a fejemet. Homályosak az emlékeim arról a napról, de egy bizonyos; az ismeretlen férfi hozott nekem valakit a betegszobára, akinek szintén sokkal tartozom. Állítólag egy orvos volt az, aki a látásomat ígérte. Eleinte persze nagy megrázkódtatásként ért, hogy ez hogyan lehetséges, meg persze nem is akartam; de a végső vizsga eljövetele tette rám rendesen a nagyobb félelmeket. Tudtam, ha nem sikerül a végső shinigami vizsgámon megfelelően megidézni a zanpakutomat, akkor elbukok. Nyeltem egy nagyot, s belementem a veszélyesnek hangzó műtétbe.

Ugye milyen szép volt a sötétség? A nem tudás gyönyörűsége, amikor még hittél a szép dolgokban és vágytál a fényre? Ugye milyen jó volt gyerekként, tudatlanként; nem szenvedve világok viharától? A Yonbantai kapitánya világom világát döntötte meg sorsfordító műtétjével. Mikor első nap kötözte ki szememet, hogy egyre élesedő fény végre lelkembe hatoljon, könnyek áztatták megállás nélkül pihe arcomat. Csodálatosnak ható fájdalom ért, s ez változtatott meg gyökeresen. Mindent újra kellett értelmeznem. Mindent és mindenkit újra kellett értelmeznem, hogy tudjam mi az, amiben eddig éltem. Az első, s egyben legfontosabb az arcom, testem látványa volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem, de még ha mindkét szemem különböző színű is volt, akkor is jól éreztem magam. Nem panaszkodtam semmire, és hagytam, hogy az én orvosom megtanítson mindenre. Mindazonáltal a vizsgám alatt akkor is kicsit magányosnak éreztem magam. Látni akartam azt a személyt, aki mindvégig ott volt velem. Már- már szomorú voltam amiatt, hogy nem láthattam a vizsgám után sem.
Mint kiderült utólag, nem a kidoukkal voltak problémáim, sőt. Magam is láthattam, hogy a kidoukat nagyon könnyen képes voltam felismerni a látásom után, és erősebbek is voltak az idézéseim. Leginkább a vakságom okozta célzásokkal voltak problémáim. A kidoushuu osztagba nyertem ezek után felvételt. A kapitánnyal való találkozásom után pedig hatalmas meglepetés ért. Hangja csengését már azt hittem sosem fogom hallani; de a sors kegyes volt velem. Kawashima Ichika Hirokinak, azaz Kaminak köszönhettem mindent. Ha ő nincs, akkor sosem érhettem volna némiképp utol a nővéremet. Hűséges szolgálataimat természetesen letettem, s reménykedtem azért abban, hogy a kiszemeltje nem haragudott meg rám, amiért időnként lekötöttem. Nekem ő csak egyszerűen Kami-nee lett, hiszen pontosan úgy viseltetett irántam, mintha a bátyám lenne.
Az osztagban pedig telt, s múlt az idő; ám hamar kimutatkozott a démon mágiában való szakértelmem. Egyértelműen a gyógyító mágiák voltak azok, amik jobban érdekeltek volna, ha lett volna valódi rálátásom a dologra. Így aztán majd kétévnyi szolgálatom után kicsit restellve, de a kapitányom elé álltam egy bizonyos kéréssel. De ő egészen megelőzött, hiszen tudta legbelsőbb vágyamat. Már kezében volt a kitöltött áthelyezési lap a hozzám leginkább illő osztagba; bátran bíztatott, hogy menjek csak el a 4. osztaghoz.
Nos, most pontosan itt állok jelenleg. Annyi minden van mögöttem, de legtöbb inkább előttem. Számomra még mindig minden olyan fiatal, és szeretnék felzárkózni. Ugyanakkor idáig sem jutok el, ha nincsenek körülöttem olyanok, akik segítenek. Most viszont már tényleg szeretnék annak élni, amiben teljesnek érzem magam. Remélem, ezt senki nem fogja elítélni, vagy visszautasítani.

Név: Kitsune no Kamisori (Amarillisz)
Fajtája: Növény/Kidou
Parancsa: Hanasaki! (Virulj!)
Leírás: Átlagos méretű katana, melynek markolata halvány rózsaszín színű. Pengéje egy kicsit hajlékonyabb az átlagnál, valamint az amarillisz virág vésetei fedezhetők fel rajta normál állapotában. A shikai szó elvetésének pillanatában a penge felületén található mintázat ugyanis gyengéd pirosas rózsaszín szín fényében kezd izzani.