Azt hiszem, elmondhatom amgamról, hogy sohasem voltam egy „normális” gyerek. Még most sem vagyok az. Már újszülöttként vonzottak a különböző fém tárgyak, alkatrészek és minden, amit egyszerűen csak szét lehetett szedni. Persze összerakni már nem voltam képes, de ez így természetes nem igaz?
Eléggé fiús lány voltam, lévén folyton a fiúkkal játszottam a közelben levő szeméttelepen a különböző kihalyított szerkezetek és limlomok között. Nem az a lány voltam, akit lekötöttek a különböző babák meg ilyesmik. Ezért mindig megkaptam a különböző jelzőket, de sohasem törődtem ezekkel.
Az első „fontosabb” dolog, vagy legalábbis az első olyan, amire én emlékszem, az egy verekedés volt. Mint mondtam eléggé fiús lány voltam és a szemét közötti játék azért igazán jó kondiban tartott. Ha jól emlékszem valami csúnya sértést mondott az egyik srác, és ha jól emlékszem, akkor pont az édesanyámat illette ezzel a jelzővel. Pillanatok alatt hullott a méreg vérvörös leple az agyamra és ugrottam neki, majd kezdtem el püfölni. Habár érdekes és különös nevetést hallottam mindvégig, amíg verekedtem, akkor nem törődtem ezzel, sőt, még akkor is püfölni akartam az illetőt, mikor már kedten tartottak vissza tőle.
- Szép munka volt, kölyök. - hallottam immáron egy egész mondatot a korábbi nevető hangtól, de sehol sem láttam a hang forrását. Ez valahol még inkább fokozta a dühömet.
- Ki mondta ezt? Hol vagy? Mutasd magad! - ordítottam és csattogtattam. Ekkor már senki nem volt körülöttem sem látótávolságon belül. A nevetést viszont hallottam, de aztán az is elhalkult és eltűnt.
Lenyugodás után viszont egy újabb problémával álltam szemben. Mégpedig azzal, hogy ezt a tettemet, hogyan fogom én a szüleim elé tárni. Egész úton hazafelé ezen gondolkoztam, hisz a verekedés nyomai látszottak rajtam, viszont mégsem mondhattam meg az igazat. Éppen ezért a legnyílvánvalóbb dolgot választottam. Hazudtam. Már fogalmam sincs, hogy pontosan mit, a lényeg az volt, hogy elhitték.
Végül az első sorsforduló időszak is elkövetkezett az életemben, aminek hatására rengeteg problémám is lett, úgyanis lassan kezdtek megjelenni rajtam azok a jegyek, amik azt igazolják, hogy én nem fiú vagyok. A problémáim pedigg jobbára ebből indultak ki, hisz kezdtem azt tapasztalni, hogy azok a fiúk, akik eddig úgy kezeltek, mintha közülük való lennék, innentől teljesen más szemmel néztek rám. Ez pedig eléggé zavart, mégpedig olyannyira, hogy gyakran, egy lélektől szokatlan módon, lettem náthás. Sőt, sokszor az is előfordult, hogy magas láz segítségével sikerült a szüleimet a szívbaj határára kergetnem.
Kedvenc időtöltésemnek, vagyis a különböző szerkezetek készítésének és szétszedésének, ezidő alatt sem hagytam békét, még úgy sem, hogy közben igyekeztem a külsőm szépségének megtartására is figyelni. Ez utóbbi dolog nagyon elnyerte édesanyám tetszését, hisz minden ehhez kapcsolódó problémámmal őt kerestem meg, aminek nagyon örült. A ruhaválasztásaimnak viszont már kevésbé, hisz ő szolidabb és viszahúzódóbb volt, míg én szívesebben mutattam meg, hogy igenis szép vagyok. Különösen a vállaimat szerettem megmutatni, hisz azt volt a legegyszerűbb. Azt hiszem, hogy a hozzájuk kötődő szokásom is emiatt alakult ki.

Közben az évek folyamán egy másik furcsa dolog is „kialakult” nálam. Egyre inkább megmutatkozott nálam az úgy nevezett „éhség” dolog. Ez engem annyira nem lepett meg, mint a szüleimet, hisz hasonló eddig is volt nálam, viszont miután szóvá tettem a szüleimnek láthattam amint az arcuk lassan hófehér színre vált. Azt hiszem, hogy ezt a tényt édesanyám a mai napig nem tudta feldolgozni, pedig eléggé dicsőséges dolog ez.
Az apám persze tudta, hogy mi a teendő ilyenkor és pár évvel később már az iskola padjait koptathattam. Érdekes volt sok, hozzám hasonló bogaras emberrel találkozni...
- Megvan! - hosszas somfordálás és figyelemelterelést követően tudtam csak elérni azt, hogy az egyik osztálytársam, név szerint Tsuchiya-kun, fényképezőgépét el tudjam lopni. Persze rögvest visszasiettem az ülőhelyemre, hogy megbütykölgethessem. Nem akartam tönkretenni, csak feljavítani.
- Nyugalom, Tsuchiya-kun. Mindjárt visszakapod. - mondtam a kéregetésre, miközben a bütykölést végeztem. Elég sok régi és alig működő alkatrész volt a szerkezetébe, amik alighanem egy-két használat múlva bemondták volna az unalmast. Még szerencse, hogy észrevettem. Ki tudja, hogy más mennyit kért volna tőle egy javításért? ._.
- Tessék, itt is van. - érintettem meg először az engem „védő” egyik srác vállát, hogy engedje meg, hogy átnyújthassam a szerkezetet a fiatal fiúnak. Csendben néztem amint azt vizsgálta, hogy mit műveltem a gépével. Persze azt nem vártam el, hogy meg fogja köszönni, hisz „elloptam” tőle, s ez nem is következett be.

A bocsánatkérést úgy éreztem, hogy egészségesebb, ha elhalasztom kissé és vártam, hogy eljöjjön a megfelelő idő rá. Szerencsére ez a bizonyos nap elég hamar elkövetkezett és úgy döntöttem, hogy lopakodásomat bevetve ültem le mellé egy fa tövébe, míg ő fényképezgetett.
- Szia. Csak azért zavarlak, mert bocsánatot szeretnék kérni azért, hogy a múltkor csak úgy elvettem a masinádat és belekontárkodtam. Sajnos nem tudtam megállni, hogy ne… cseréljem ki benne a hibás és elromlott alkatrészeket. Rossz szokás, bocsánat. De azt még megjegyezném, hogy vannak benne olyan alkatrészek, amiket nem tudtam kicserélni, mivel nem volt nálam megfelelő a helyettesítésükre, úgyhogy ha gondolod, felajánlhatom, hogy szigorúan a jelenlétedben, majd azokat is kicserélem neked. Amúgy a nevem Murasakibara Hina, nagyon örülök. – nyújtottam felé a kezem egy kézfogásra.

Tulajdonképp azt hiszem, hogy attól a ponttól kezdődött Tsuchiya-kunnal való barátságom, valamint mi ketten voltunk egyfajta különleges mag kialakítói az osztályban. A srác volt az értelmiségi szerző, én pedig a kivitelező az általunk elkövetett csínyekben. Aztán többen is kerültek olyanok, akik hozzánk hasonlóan kissé… bogarasak voltak. Mert, hogy mindnyájan azok voltunk. Mindenkinek megvolt a maga oka, amiért nem figyelt oda az órákon. Engem lekötöttek az ilyen-olyan szerkezetek megálmodása és elkészítése, na meg Tsuchiya-kun ötleteit is nekem kellett formába önteni, hisz lehetőleg senkinek sem kellett megtudni, hogy valójában kik állnak a tanárokat rettegésben tartó különös esetek hátterében.

- Akkor majd holnap. – köszöntem el társaimtól és indultam el hazafelé az egyik iskolai nap végeztével, de a kapun kilépve teljesen furcsa események láncolatába csöppentem. Kísértetiesen üresek voltak Rukongai utcái, sehol sem volt egyetlen lélek sem, pedig a város ezen része általában lelkekben gazdag, ráadásul az egész évfolyamot most engedték ki de sehol nem volt senki. Ráadásul mintha az Akadémia is eltűnt volna, nyomtalanul.
- Hol vagyok? Hahó, valaki! – kiáltoztam, de hasztalanul. Vagyis nem egészen hasztalanul, hiszen egy roppant ismerős nevetést hallottam. Ugyan azt, amit egykori verekedésem alatt is véltem hallani.
- Ki van ott? – fordultam mindig arra amerről a nevetést hallottam, de bárki is volt az, nagyon gyorsan mozgott. Még csak egy lábnyomot, vagy bármi mást sem hagyott maga után.
- Én. – hallottam a hangot magam mögött. Miután hátrafordultam egy sikítás keretében estem el, viszont ekkor már újra Rukongaiban találtam magam és pár lélek sietett oda hozzám kérdezgetve, hogy mi történt.
- Nem látták? Egy vörös színű égő csontváz állt itt egy pillanattal ezelőtt. Senki sem látta? – kérdeztem aközben, hogy levegő után kapkodtam, de láttam a körülöttem levők arcán, hogy minimum őrültnek néznek.
- Mindegy, ne is törődjenek vele. Köszönöm. – siettem el. Nehéz beismernem, de egy pillanatig azt hiszem… féltem. Sőt, talán kicsivel több ideig, mint egy pillanat. A hazafele vezető úton, minden sarkon, mintha ugyan az a lángoló csontváz lett volna és engem figyelt volna, de egy szempillantás múlva már nyoma sem volt. Végül már futva tettem meg a hátralevő utat, de a házba belépve az teljesen üres volt.
- Hahó, valaki! – szólaltam meg, habár furcsa mód deja vu érzésem támadt, viszont ez hamar elmúlt, mikor körülöttem az egész ház lángba borult. A lángok körbevettek engem.
- Segítség! – kiáltottam, de nem történt semmi, vagyis az nem amire számítottam.
- Nincs értelme. Nem hall senki, nekem meg nincs fülem. – vált ki a lángok közül a korábban már látott vörös színű lángoló csontváz.
- Mit csináltál a családommal? – fojtottam el a félelem okozta remegésemet és kezeimet magam elé emelve készültem fel a támadásra.
- Ugyan, mit akarsz tenni? Hozzám se tudnál érni. – fonta össze a karjait a csontváz. A csontok érintkezésének hangja olyan volt, mintha a tűz közvetlenül a fülem mellett lángolt volna. Tulajdonképp önkénytelenül oda is kaptam, majd mikor észrevettem, hogy csak hanghatás volt, ismét magam elé emeltem a kezeimet.
- Azt majd meglátjuk. – indultam el felé, de nem tudtam megfogni, sőt átestem csak rajta, viszont úgy éreztem, mintha a tűz elérte volna a bőrömet.
- Buta lány. Ennyire nehezedre esik rám hallgatni? – engedte le a kezeit és mind a kettőben egy-egy körpenge jelent meg. – Majd ha elég dühös leszel... – egy szempillantás alatt tűnt el és jelent meg előttem. Először csak látni láttam, hogy a két pengét a mellkasomba vágta, majd az érzés is csatlakozott a vizuális ingerhez. - … keress akkor.
- Ne! – kiáltottam, de minden eltűnt. Az égő ház, a vörös lángoló csontváz és a pengék is. A fájdalom is eltűnt, én pedig az ágyamon immáron ülve, verítékeztem, körülöttem a családommal.
Az elmondásuk alapján az ajtó előtt találtak rám. Feltehetőleg a futás okozta fáradtság okozta a kimerültség miatti összeesésemet. Vagyis nem léptem volt be a házba. Amit láttam, az nem volt több egyszerű álomképnél. De valahogy mégis más volt. Semmi sem volt olyan, mint az az álmokra jellemző, meg nem is hiszem, hogy a lelkek álmodnának, az sokkal inkább emberi, mint ember túli tulajdonság. Habár nem lepődnék meg, ha valóban álom lenne, lévén a nátha sem jellemző a lelkekre én mégis rendelkezem ilyesmivel. Különös…

A későbbiekben még voltak hasonló különös esetek, amiket azt hiszem, hogy csak én, fejben, kötöttem össze az ismeretlen vörös csontvázzal. Mondhatni, úgy éreztem, hogy ez mind egyfajta rossz ómen. Ugyanakkor igyekeztem elkerülni minden helyzetet, mely dühíthetett engem, hisz nem igazán vágyakoztam egy újabb találkozásra ezzel a lénnyel.
Szerencsére semmi ilyesmi nem következett be. Egy idő után pedig el is feledkeztem arról, hogy valaha történt velem ilyesmi. Éltem a megszokott mindennapjaimat s készültem a vizsgáimra. Mert, hogy azok is hátravoltak még. A vizsgák ahhoz, hogy igazi shinigami lehessek. Természetesen, ahogy minden év végén, most is a kis csapattal töltöttem szinte minden délutánomat, hogy segíthessek nekik ahhoz, hogy átmenjenek a vizsgán. És ez egy fontos dolog volt számomra. Úgy éreztem, hogy fontos vagyok és, hogy azzal, hogy a tudásomat tovább adom, érek valamit.
A vizsgák végül eljöttek. Nehézségeim talán csak a kidoukkal volt, alig láthatóan, ez pedig leginkább annak volt köszönhető, hogy nem gyakoroltam eleget. Nem tehetek arról, hogy fontosabb dolgaim akadtak annál, hogy démonmágiát gyakoroljak. Egyszerűen szólva az elméleti dolgokkal nem is akadtak nehézségeim, hisz az agyam helyén nem légüres tér van, csak az ott levő dolgokat nem mindig arra használom, amire más szeretné, hogy használjam.
A gyakorlati dolgoknál pedig egy nagyon fontos dolog hiányzott ahhoz, hogy le tudjam tenni a vizsgát. Nem tudtam a kardom nevét, sőt, semmit sem tudtam róla. A tanárok azt mondták, hogy ne aggódjak, majd ha eljön az ideje, akkor megmutatja magát. Azt viszont nem mondták el, hogy mikor jön el az ideje.

- Ne! – emeltem fel védően magam elé a kardomat a végső próbán az ellenfelem támadására. Viszont a lidérc túl erősnek bizonyult és különösebb nehézség nélkül repített bele a pár méterrel odébb lévő fa építménybe.
- Túl gyenge vagyok. Nem tudom legyőzni. – estem térdre és az immáron törött katana könnyedén hullott ki a kezemből. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy mit tehetnék. Valahol azt vártam, hogy jöjjön már a vizsgáztató tanár a megmentésemre.
- Így semmiképp. Pláne nem azzal a fegyverrel. – jelent meg a szemeim előtt a vörös csontváz, viszont most nem lángolt semmi, természetesen rajta kívül.
- Már csak te hiányoztál. Gondolom azért jöttél, hogy ismét értelmetlen dolgokat mondj és kinevess. – fordítottam oldalra a fejem. Valamilyen oknál kifolyólag nem akartam, hogy ez a csontkollekció lássa a könnyeimet.
- Őszintén, egyrészt igen. Nagyon jó azt látni, hogy a porban fetrengsz, viszont hiányzik egy dolog, ami miatt nem teljes a kép. Így cseppet sem élvezetes a dolog. – a hideg rázott ki minden alkalomkor, mikor össze-összeértek az álkapcsai. Olyan volt, mintha valaki a táblát a körmével kényeztette volna.
- El kell, hogy szomorítsalak. Itt nem hagyják, hogy meghaljak. – alig tudtam a hangom remegését szabályozni, viszont a könnyeim már patakokban folytak. Gyűlöltem magam azért, hogy ilyen esetlenül fekszem most itt.
- Ugyan, én nem akarom a halálodat. – nevetett a csontváz.
- Nem? – lepődtem meg. Fogalmam sem volt, hogy mire véljem a lény szavait. Egyszerűen semmi logika nincs a dologban. Össze-vissza beszél.
- Nem hát. Én azt akarom, hogy dühös légy, hogy annyira dühös légy, hogy meghallj engem. – nevetett tovább.
- De hát, mire legyek dühös? Ez inkább elkeserítő helyzet, mintsem dühítő.
- Azt magadnak kell kitalálnod, de ajánlom, hogy siess, a kis barátod hamarosan rájön, hogy hol keressen. – vigyorodott el, viszont én ettől cseppet sem lettem okosabb. Nem tudtam, hogy mi lehetne az, ami kiválthatta volna belőlem a dühöt, hisz nem volt, akire, vagy amire dühös lehetnék…
- Mi a neved? – tápászkodtam fel. A szememben a gyilkolás konkrét fénye villogott és a lélekenergiám viharos tengerként hullámzott vörös színekben pompázva.
- Ranran Gaikotsu. Szolgálatodra. – hajolt meg egy széles vigyor kíséretében, majd egyszerűen eltűnt.
- Rendben. Manten wo ohikakuse, Ranran Gaikotsu. – adtam ki a parancsot a vörös csontváznak. Egy röpke pillanatra mindkét kezemet vörös tűzcsóvák fonták körbe, majd ezt követően két lángoló körpenge boldog tulajdonosa lehettem.
- Még egy dolog, kislány. Én a te dühödből táplálkozom. Minél dühösebb vagy, annál könnyebben és ügyesebben tudsz majd irányítani engem. Most pedig menj és rúgd szét annak a selejtnek a seggét. – hallottam a fejemben még egyszer Ranran Gaikotsu hangját. Nem is kellett többször mondani nekem.
Az egyik pengét csupán egy egyszerű kézmozdulattal indítottam meg és egyszerűen olyan könnyedén hatolt át azon a fa falon, amin korábban berepültem, mint forró kés a vajon. Akkorra már az engem kereső lidérc is odaért és látszott rajta, hogy nem egészen azt találta ott, amit keresett. Egy gyenge és védtelen ellenfélt keresett, ami helyett egy számára veszélyt jelentő nőt talált.
- Gyere csak. – válaszoltam ridegen miután a lidérc felordított. Nem is kellett olyan sokat várni a támadására, hisz egyik mancsa már indult is felém. Bal karomat magam elé emelve blokkoltam az egyik körpengével a támadását. A kontaktust követően ismét felordított. Számomra ez volt a tökéletes pillanat arra, hogy támadjak. Csupán egy gondolatomba került és a pengék körbetáncolva a lényt, apró darabokra szelték fel.
A harc végeztével a körpengéim egy egyszerű wakizashivá alakultak át és természetesen ez azt is jelentette, hogy sikeresen letettem a vizsgáimat egytől-egyig. Ez után, az, hogy bekerüljek az egyik osztagba és ott valódi és hamisítatlan shinigamiként élhessek, csupán „hab volt a tortán”.

Hina egy körülbelül 155 centi magas, karcsú és roppant attraktív lány. Tűzpiros haja és különleges kékes-lilás íriszei vannak. Külsejére kifejezetten érzékeny, valamint mindent megtesz annak érdekében, hogy a szépsége meg is maradjon (torna, speciális étrend, stb.). Általában shinigami uniformisban látható, viszont szolgálaton kívül vagy az emberek világában (gigaiban természetesen) mindig rövidebb ruhaneműt hord.
Ugyanakkor az uniformis használatakor, vagy bármilyen olyan felső ruhanemű hordásakor, amiknek vállrésze is van, egy-egy kis szíjat szokott a felkarjára erősíteni, hogy ezek a ruhák a szokásának köszönhetően csak a vállait tegyék láthatóvá, ne pedig az egész felsőtestét.

Tisztelettudó: Mindig betartja, valamint szükség esetén megbújik azon társadalmi normák mögött, amit beléneveltek. Vagyis mindig tisztelettudó és tisztelettel viseltetik azokkal szemben, akik magasabb rangba vagy társadalmi rétegbe tartoznak, bemutatkozik, bemutat másokat, ha szükséges és mindenkit mindig vezetéknevén használva nevez meg.

Bátor: Gyakran nevezik e tulajdonsága miatt hülyének, hisz nem engedi, hogy a félelmei felülkerekedjenek rajta, és ennek érdekében a leghajmeresztőbb dolgokat is megcsinálja.

Odaadó dolgos: Legyen tanulásról vagy munkáról szó, mindkét esetben teljes beleéléssel, testtel és lélekkel dolgozik vagy tanul.

Részletes: Bár képes mindent teljes egészében is látni, mégis leginkább a részletek azok amik megragadják a figyelmét. Ennek köszönhetően nincs olyan apróság, ami elkerülné a látását.

Rendezett: Véleménye szerint mindennek megvan a maga helye a világban, és ha valami nincs ott akkor annak a helyét meg kell találni. Ennek köszönhetően a környezete minden precíz rendben van, mind a munkahelyén, mind pedig az otthonában.

Intelligens: Tudós s kitartó tanuló lévén magas intelligenciával s sok mindent behálózó tudással rendelkezik, ugyanakkor ennek következtében némi tudásszomj is került bele.

Empatikus: Habár gyakran nem úgy tűnik, mégis roppant jó empátiával áldotta meg a sors. Éppen ezért gyakran van az, hogy ha valakit megszidnak vagy kifogásolnak a közelében, akkor úgy érzi, mintha az rá vagy rá is éppúgy vonatkozna.

Is-Is:

Strand/uszoda/tengerpart: Ez leginkább a hiúságával függ össze, hisz annak érdekében, hogy megmutathassa valóban szép alakját és adottságait előszeretettel szeret strandra, uszodába vagy tengerpartra járni, hisz a keveset fedő ruházatnak köszönhetően élvezheti azt, hogy a férfiak megbámulják.
Persze ha valaki megjegyzi neki a szépségét, vagy csak utána szól, akkor rögtön zavarba jön.

Keveset fedő ruhák: Nagyon szereti a rövidebb ruhaneműket a korábbi okból kifolyólag, ezért az emberek világában, vagy szolgálaton kívül is előszeretettel visel ilyen ruhákat.

Negatív:


Természetes hazudozó: Empátiájának és intelligenciájának egy közös negatív szüleménye. Ennek köszönhetően roppant ügyesen és észrevehetetlenül képes hazudni, vagy bárkibe bármit belebeszélni. Mondhatni lyukat beszél a másik hasába. Jó emberismerőnek kell lenni, hogy észre lehessen venni, hogy épp mikor hazudik, és mikor mond igazat.

Nátha: Furcsa erről egy léleknél beszélni, mégis Hinánál előfordul ez, habár ez inkább egyfajta pszihikális eredetű dolog, ami a zavarával van összekapcsolva. Minél inkább zavarba van, annál inkább kiütköznek rajta a nátha jellemzői: tüsszögés, köhögés, hidegrázás és láz.

Feledékenység: Gyakran megtörténik nála, hogy belemerülve a munkába vagy a tanulásba elfeledkezik bizonyos dolgokról, ezért is van, hogy gyakran késik találkozókról vagy a jelentései leadásával.

Ruhaprobléma: Ez alatt konkrétan azt kell érteni, hogy nincs olyan ruhadarab, ami ne folyna le a lány vállairól ezzel téve láthatóvá a testrészt. Ez mindenféle ruhára értendő, még ha azt „ráöntötték” akkor is. A ruha teljes elhagyását általában úgy oldja meg, hogy egy-egy kisebb szíjat erősít a felkarjaira, amik megakadályozzák a ruha további csúszását.

Könnyű zavar: Nagyon könnyen zavarba lehet hozni a legegyszerűbb dolgokkal is, aminek hatására általában igen rendesen elpirul és a náthára jellemző dolgok is előjönnek nála, valamint minden esetben, még ha tegeződik is az illetővel, rögtön erős magázásba kezd.

Hiú: A lehető legkönnyebben megsérteni azzal lehet, ha valaki a kinézetét teszi nevetségessé, vagy gúnyolja, hisz arra szinte betegesen ügyel, hogy a megjelenése mindig tökéletes legyen. Ugyanakkor mégis zavarba lehet hozni a kinézetének dicséretével.

Túlhajtás: Egy másik gyakori dolog nála, hogy éjszakába nyúlóan dolgozik vagy tanul és olyannyira belefeledkezik ebbe, hogy másnap reggel arra ébred, hogy a munka vagy tanulás közben bealudt a fáradtság miatt.

Függőség: Míg másoknál az alkohol vagy a cigaretta, addig nála a függőség tárgya az emberi világból származó dobozos kólák és különböző rágógumik. Ezekből általában egy-két adag mindig található nála.

Az aktiválást követően a wakizashi két darab körülbelül egy méter átmérőjű körpengévé alakul át. Mindkét körpenge mintegy öt centiméteres lángpengét képez a penge és a fegyver felső része körül. Míg valamelyik pengét nem használják támadásra, addig tíz centivel a használó alkarja felett lebegve forog, mintegy pajzsot képezve ott. Mindkét körpengét egyszerű kézmozdulatokkal és gondolati parancsokkal lehetséges irányítani, így támadni is velük.

Honoh Arashi (Láng vihar): A kimondást követően mindkét körpenge egy-egy kisebb (kb. átlagember méretű) tűztornádóvá alakul át, majd egymás körül keringve indulnak el az ellenfél felé. Ezt a támadást körülbelül 2-3 percig lehet aktiválva tartani.

Seika toujin (Szent tűz pengéje): A parancsszavak kimondását követve körpenge alakú tűzből álló pengéket képes a használó a körpengékből kilőni, melyek egyenes irányba haladnak előre. Viszont körpengékként csak egyet tud egyszerre kilőni, ami után 10 másodpercnyi idő kell, elteljen, míg egy újabbat képes „kilőni”.