Jelszó: au aao

~ Adatlap

Név: Baku Sadao
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Kor: 95

• Emberként: 74
  
• Lélekként: 21

~ Kinézet

Sadao bár úgy néz ki, mint egy mindennapi öregember, mégsem úgy szokott viselkedni. Általában vidám és túl van pörögve, bár a botjára tekintve nem teheti azt. Felszerelése a shinigami öltözete, amit szívesen visel, hiszen kényelmesebb, mint az ő ruhái. Mindig a botjával lehet csak megpillantani, ami egy görbe tetejű, vaskos, fa bot. Haja helyett kopaszság fedi a fejének búbját, vaskos, ősz szemöldökökkel, egy kis hajjal a füle fölött és annak vonalában hátul körbe érő hajjal, kis szakállal és szép nagy kereskedő bajusszal rendelkezik. Fekete szeme van és három foga, amiből egy mindig sajog. A zanpakutoja a bal oldalán lóg, a botját is a bal kezében fogja.


~ Jellem

Sokan mondhatják őt kétszínű alaknak, de valójában egy enyhén pedofil, mocskos gondolkodású úriember, de csak ha nőkről és/vagy lányokról van szó. Ha lányt pillant meg, a bal szemöldöke az égbe emelkedik, felveszi a szexi mosolyát és azonnal a prédára csap. Úgy gondolja, hogy ő a legnagyobb szívtipró a világon, még ekkora korban is, így teljesen váratlanul éri minden egyes visszautasítás. Flörtölés közben sokszor szeret végignyalni az ajkán, felkészülve a váratlan csókra, ami az ajkát fogja érinteni a néhány perces előjáték után. Ha egy lány elutasítja, akkor ő azt kihívásnak veszi és élete végéig zaklatni fogja, vagy addig, ameddig el nem fogadja bájos ötleteit. Képes sokszor egy pontra koncentrálni, minden történést ignorálva, általában ha az a pont két szép kerek női mell. A férfiakhoz, vagy fiúkhoz teljesen másképp viszonyul. A férfiakat mindig valami fura névvel látja el, a fiúkat meg mind "kölöknek" hívja. Őket mindig ki akarja oktatni, meg sokszor szeret mesélni az unalmas, de nem megtörtént, hősies történeteiről. Néha spontán elalszik.

~ Szeret-nem szeret

+ Mesélni, történeteket találni ki
+ Pujáknak parancsolgatni és jól fejbe kólintani őket
+ Lányoknak udvarolni, flörtölni...egyéb.
+ Piszkos dolgokat hallani, vagy egy átlag dolgot annak értelmezni
+ Szemétkedni miközben teát iszik

- Teán kívül akármit inni
- Lányokat bántani
- Ha egy nála fiatalabb többet tud, akkor általában hazudozik
- Zacskót vakarni, de néha muszáj
- Egyedül lenni, akkor nincs kinek mesélni

~ Felszerelés(ek)

Bot

~ Zanpakuto

Neve: Sapōto / A támasz /
Fajtája: Erő
Shikai parancsa: Tasukero, Sapōto / Segíts, támasz! /
Shikai kinézete: A Zanpakuto egy sima kardról egy bottá válik, de ez nem egy sima bot. A bot teljesen átveszi a jobb karja helyét, leér a földig és sokkal keményebb is egy botnál, szinte mintha gyémánt lenne. Annak ellenére, hogy kemény, igazán rugalmas lesz és használója az idegeivel irányíthatja, hogy miképpen hajoljon el, pont, mint a karját. A bot aljánál van egy kis kiálló rész, hogy Sadao rá rakhassa a lábát, ha ugrálna rajta.
Támadások:

1. Kikku / Rugaszkodj / - Sadao egy rugóként használhatja a zanpakutoját. Kissé oldalra, a földnek kell, hogy dőljön, majd néhány másodperc múlva irtózatosan gyorsan katapultálja magát. A távolság az elrugaszkodás erejétől függ, a levegőben nem tudja magát irányítani. Persze használhatja a képességet sima ugráló rúdként is.
   
   
2. Hirateuchi / Pofozz / - A zanpakuto egy a karhoz hasonló egyszerű mozgást végezhet. (például: pofon vágás, ütés...stb.) Azonban mivel nem úgy épül fel a zanpakuto, mint egy emberi kar, csak átveszi a helyét, ezért ezt a bizonyos mozdulatot kifáradás, izomláz, sebesség korlát nélkül teheti. Sadao szimplán elvégzi a mozdulatot, majd az a mozdulat folyamatosan ismétlődni kezd, egyre gyorsabban és gyorsabban.
   

~ Előtörténet

/ Az olvasás előtt figyelmeztetném a kedves ítélkező szemmel néző admint, hogy a történet Sadao szemszögéből fog folyni és mivel ő kitalált történetekkel él, ezért sok helyen furcsaságot lehet majd felfedezni. /

1917-ben születtem, az első világháború utolsó előtti évében. Apám katona és tudós volt, szigorúan titkos robotok építésével foglalkozott, de erről nem beszélhetett senkinek és úgy is tett. A projektét azonban sajnálatos módon hamarosan lelőtték, hiszen az egyik prototípus elszabadult és pánikot keltett a laborokban, kiengedve a földönkívüli géneket és anyámat, aki egyenesen a kórházig szaladt. Háborús kórház volt az, amint a világra jöttem katonai felszerelést, egy háború veterán fegyverét és harci kifestést kaptam. Egészen egy éves koromig szolgáltam a háborúban külföldön és ott voltam, mikor az osztagom legyőzve az ellenség utolsó katonáit megnyerte a háborút. Tábornok voltam és sokan tisztelegtek, mikor megkaptam a kitüntetésem és jutalmazásként sok finom mellett kóstolhattam meg. Sajnos kissé hangos kölyök voltam, ezért egy ellenséges kém, aki hasonlított az apámra, felemelt és az ágyamig cipelt engem. Úgy látszott, hogy mérges volt, mert a szuper titkos projektének vége volt. Anyám csöcsén éltem, és mire három éves lettem a szüleim eladták a háborús kitüntetésemet, aminek árából egy új lakást vettek egy harcmentes japán faluban. Békésen éldegélt az anyukám, aki azóta átvette az irányítást Korea fölött, és apukám, aki velem volt és felnevelt engem, hogy egyszer majd én is robotokat építhessek. Furcsálltam, hogy anyám miután uralkodni ment egyszer sem látogatott meg engem és apu folyton sírt, valószínűleg rajta tesztelték az új sírásra késztető eszközöket, hiszen apám születésekor és azután sem sírt, ő olyannyira kemény volt az akkori átlag emberhez képest.
Így nőttem, cseperedtem tehát, az addigi szobámat két év alatt hadi bunkerré építve. Már addigra értelmes hat éves voltam és sok dolgot el tudtam gügyögni. Egyszer apám megmentette az életemet azzal, hogy egy gránátot húzott ki a számból, majd dobott el, miközben azt mondta nekem, hogy ne szopogassam a játék kockát. Gondoltam, hogy fedőnév volt arra, hogy a lekötözőim karmai alól kiszabadított és tovább élhettem az akciókkal teli életemet. Mikor elértem a hét éves kort iskola helyett kiképző táborba mentem, ahol hadi gyakorlatok mellett tanultuk az ábécét meg a számokat, bár sokszor szóltak rám, hogy ne fetrengjek a pad alatt, de valószínűleg csak illúzió volt, amit az ellenséges beszivárgó kémek mérge okozott. Így éltem még tizenöt évet, mikor kitört a második világháború. Persze addigra már rég kijártam a kiképzést, sőt én számítottam a világ második legokosabb emberének akkor a világon és sorban kaptam azokért is a kitüntetéseket. A világháború idejében apámnak egyre több és több pénze kezdett lenni, vagy azért, mert eladta a kitüntetéseimet vagy azért, mert fegyverekkel és védelmi berendezésekkel dolgozott. Na, de nem volt sok időm pazarolni, a szobámból ismét a világháborúba kellett bocsátanom magamat, a sok leányzó bánatára. Vagy negyvenezer szűz lány kísért engem a hajóig, amiben utaztam és távozásom előtt mindegyiknek adtam egy csókot. A háborús időszakban sokat produkáltam, mindig az az osztag nyerte a csatát, amelyikben én harcoltam. Sosem voltam országhoz vagy osztaghoz kötve. Úgy helyezkedtem, hogy a háború érdekes legyen, bár igazán elszomorított az, amit a nácik művelni kezdtek a kisebbségekkel, így az oroszok oldalára álltam és 1945-re feladásra kényszerítettem a németeket.
Az életem maradék részében nem történt semmi eget rengető dolog, így meguntam a földön tartózkodást. Hétszer jártam a Holdon, ötször a Marson és kétszer a Napon. Nagy dolog volt, de senki sem tudta rajtam kívül, nem akartam ezekkel dicsekedni, inkább meghagytam a többi embernek, hogy teljesítse ezeket a későbbiekben. Egyszer csak arra kaptam a fejemet, hogy apámat kivégezték a robot kísérletek miatt, amiket még több éve végzett. A kórházba vitték, Ö.N.G.Y.I.L.K.O.S.S.Á.G. fedőnév alatt, ami valószínűleg azt jelentette, hogy Önkéntes Nagy Gépezetek Yó (és) Igényes Létesítése Katonai Okokból Semmi Siker elérésével és semmi Áldozattal való kivitelezés miatti kivéGzés. Büszkén tekintettem apámra, hiszen hősi halált élt és amiatt halt meg, mert nem építhetett robotot. Életem maradék részében erőitalokat fogyasztottam és nem igazán jártam nő közelében. Felettébb egyedül éltem, majd a túl sok erőitaltól haltam meg, erőitalkohol mérgezésben.
Miután lélek lettem eldöntöttem, hogy erőitalok nélkül fogok megerősödni. Bár testem öreg volt én mégis erősítettem magamat, totyogtam és kocogtam, mindaddig hajtottam magamat, amíg már annyira erős, de fáradt lettem, hogy botot kellett használnom a járáshoz... pont mint az emberi életem utolsó szakaszaiban. Létem tizenöt éve alatt sok különböző dolgot hallottam, majd egy különös elnevezésű shinigamit kezdtem követni kíváncsiságból. Valami városba tartott és én is utána mentem. Az őrök azonban megállítottak. Próbáltam küzdeni ellenük, de az öreg testemet hamar leteperték, majd behatolóként egy általam ismeretlen személy elé vittek. Még mielőtt száműzhettek volna én az életemért könyörögtem és próbáltam őket meggyőzni, hogy én nem tudtam semmit arról, hogy a belépés szabálysértés. Megengedték, hogy maradjak, azzal a feltétellel, hogy az akadémiára fogok járni. Bár elfogadtam az akadémiázást, igazából sosem mentem be "tanulni", hanem tovább folytattam az edzést magamban. Mindig is furcsálltam a kardot, ami lélek létem alatt nálam volt és szimplán nem volt szívem eldobni... lehet, hogy nem is volt végig nálam, de egyszer már ott volt. És beszélt hozzám. Azt hittem, hogy meg fogok őrülni, biztosra vettem, hogy képzelődök, de hamarosan beavatott a dolgokba a lélek, aki egy segítőkész kölökként jelent meg előttem. Kitapasztaltam erejét, a hat év alatt azt hitték, hogy eltűntem, de én visszatértem az akadémiába. Sorban győztem le az ott tanuló kölköket és a felnőtteket, míg végül kénytelenek voltak felvenni "kidou" kiképzésem hiányában is.