Shihouin Ryouichi
2. Osztag
 Hozzászólások száma : 49
Age : 136
Tartózkodási hely : 2. osztag területe, Shihouin birtok
Registration date : 2012. Aug. 24.
Hírnév : 11
Karakterinformáció
Rang: A 2. osztagj tisztje; Névtelen egység tagja
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (8200/15000)
 |  Tárgy: Shihouin Ryouichi Vas. Aug. 26, 2012 3:06 am | |
| Jelszó: ioui ouii
Multi indításra engedély: Szayel Aporro Granz
Főnemességre engedély: Shihouin Yoruichi
Rokonsági kapcsolat engedély: Jii-sannal és Mei-channal egyeztetve
ADATLAP…
Név: Shihouin Ryouichi
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1888.01.01.
Kor: 124
- Emberként: -
- Lélekként: 124
KÜLSŐ…
Bőre kreol barna színű, melyhez kitűnően illik sötét szín haja, mely hol rövidre - hol hosszúra van vágva. Egyes hajtincsei végére felfűzve arany és rubin ékszereket szokott viselni. Magas homlokát egy ehhez hasonló fejdísszel kompenzálja. Szemei aranybarna színűek, melyet sötét haja és bőre igencsak kiemel. Fülében zöld szín gyöngyfülbevaló van. Teste edzett, és teljesen normális számára, hogy ezt mutogatja másoknak. Igen magas, majdnem a két métert súrolja.
Egyenruhája szolgálat közben az éjféli bőrruhára épül. Egytől – egyig zárt, fekete öltözet, arcát egy kendő takarja, két karján pedig kézvédők vannak. Nadrág része a könnyebb mozgás érdekében lábnál le van szorítva és ott is megtalálható a kézvédőjéhez hasonlatos anyagból épített lábszárvédők. Ruhájának nyaka emelt, kapucni van varrva rá, amiért hosszú haját csak így tudja elfedni. Zanpakutoját derekán, vízszintesen szokta hordani a könnyű elérés érdekében. Edzéseken gyakran látni felső öltözet nélkül, amiért jobb szereti a szabadabb mozgást, ha nem gátolja semmiféle ruhanemű. Ruháján is több helyen látni arany díszeket, melyek hajában és homlokán is fellelhetőek.
Szolgálaton kívül szereti viselni a mindenféle díszes, de lazább anyagú, kényelmes kimonokat.
JELLEM…
Ryouichi természete változó, az adandó helyzettől függ. Ugyanis míg szolgálatban roppantul udvarias, betartja az illem legalapvetőbb szabályait, mint egy gáláns úriember, s rendkívül maximalista. Addig szolgálaton kívül s család, illetve baráti társaságban teljesen más oldala bontakozik ki. A valós arca, melyet szolgálat során igyekszik elfedni. A munkán kívül a mai világ szlengjét használja a beszélgetéshez, kitartása alábbhagy, rengeteg félbehagyott dolgot tudhat már a háta mögött. Képtelen spórolni, ha nem lenne póráz kötve rá biztosan őrült módjára szórná el a pénzt és nem csak a fizetését, hanem a ház egész vagyonát. Gyengéi az értékes ékszerek, drága holmik, főleg ha aranyról van szó. Imád szórakozni, kikapcsolódni, kirúgni a hámból és mindenekfelett visszafeleselni.
Jellemző rá, hogy rendszerint kihasználja származását, ha arról van szó, azonban ő maga nem szereti teljesíteni ennek követelményeit. Rühelli a nemesi léttel járó fontos dolgokat, például kötelező megjelenéseket és társait. Ezt rendszerint igyekszik elkerülni, ha kell, akár halálos betegséget is szimulál hozzá, hogy kimaradhasson belőle. Mivel még nem igen fogta fel a nemességgel járó feladatok súlyosságát.
ZANPAKUTO…
Neve: Senichiya (Ezeregy éjjel)
Fajtája: méreg – illúzió
Kinézete:
-> Alap külalak: Szokványos katanákkal ellentétben Ryouichi zanpakutoja egy igen díszes ninja-toként testesül meg. Markolatát aranyozott vászon fedi, amin rubin kövek sorakoznak végig díszítésképpen. Tokja fekete, rendkívül egyszerű a benne rejlő fegyverhez képest. A zanpakuto pengéjén fehérarannyal húzódik nonfiguratív hullámminta. Négyszögletű keresztvasa tömör aranyból van.
-> Shikai forma: Egy arab tőr, fekete színű pengével és aranyozott markolattal, melynek mentén a homlokánál viselt fejdíszhez hasonlatos minta kúszik végig. A markolat végén egy aranylánc függ, azon pedig egy apró lámpás van. Látszólag csak egy díszítés, azonban igen is sokat jelent ez számára. Ugyanis ez a lámpás generálja az élethűnek tűnő illúzióihoz kellő „anyagot”, mely sárgás szín füstben materializálódik és kering „ártatlanul” a levegőben. Ez a sárga szín anyag a füstölők illatához lehet leginkább hasonlítani, annyi eltéréssel, hogy ez külső szemmel is látható. Mindenki az általa kedvelt illatot érzi ki belőle, nem is lehet sejteni, hogy mire fel szolgálhat ez Ryouichi számára.
Ez a bizonyos anyag, mivel a levegőben terjeng, így a légutakon keresztül „támadja” meg a jelenlévőket, egyenest azok érzőidegrendszerben fejtve ki hatását. Ezzel nem csak az illúziók élethű látszatát adja meg, de még tapintásilag és szag terén is teljesen külön életformaként fogatja fel a szenvedő féllel a megidézett dolgokat. Természetesen az illúziókban jártas személyek könnyedén felismerhetik a turpisságot.
Parancsa: Hanashi wo shinasai, Senichiya! (Meséld el kérlek, Ezeregy éjjel!)
Támadások:
× Első kívánság ~ 40 rabló – Ichiban no negai: Yonjuu-hiki no touzoku: A bűvös szavak megejtése után 40 hozzá egytől – egyig megegyező „klónok” jelennek meg. A klónok egy, a használó által megadott utasítást követnek, amit megidézéskor gondolatban kell kiadnia, hogy ahhoz igazodva cselekedjenek. A klónok hordozzák a lélekenergia lenyomatát, így míg a sima klón technikával csak áttetsző másolatok hozhatóak létre, ezzel a technikával hús – vér egyednek megfelelő klónok jelennek meg, melyek rendelkeznek a tulajdonos fizikai erejével és harci tudásával. Az illúziók ellen lévő technikák azonban könnyedén leleplezik, illetve az ilyen képesség terén jártasabb személyek hamar rájönnek, hogy ezek csupán a lámpás által generált anyag hatásával keltek úgymond „életre”. A 40 klón jelenléte a zanpakuto használattól függ, mely egyedi képesség használat pontonként egy és fél percet jelent.
1 zanpakuto pont: egy és fél perc;
2 zanapkuto pont: három perc;
3 zanpakuto pont: négy és fél perc […].
× Második kívánság ~ Varázsszőnyeg – Niban no negai: Mahou no juutan: Ryouichi eme képességnél egy fekete – aranyszínben tündöklő illúzió szőnyeget hoz létre. A varázsszőnyeg, mintha teljesen önálló életre kelne, úgy jelenik meg mellette, egy a fegyver lelke által generált személyiséggel dobva az illúzió látszatán. Igaz, beszélni nem tud, csak a mimikákkal képes kifejezni a gondolatait, s ezek is gyakran csúfolódások az ellenfél irányába.
A szőnyeg maga arra képes, hogy rácsavarodik az ellenfélre, így lekötve azt, majd az anyagot, mely a lámpás bocsájt ki magából, rajta keresztül közvetlenül áramlik az ellenfél légútjaiba. Eme mód azért hasznos számára, mert sokkal töményebben, mint ami a levegőben megtalálható. Ennek köszönhetően hatása is fokozódik, sokkal jobban elkezd játszani az illető érzékrendszerével. A szenvedő fél, míg az agya azt generálja például, hogy éppen egy tengervízben fuldoklik, addig a külvilágban a szőnyeg szorongatásával keltett méreg anyag okozza a légszomját. E módon nem csak lekötésre alkalmazható, hanem egyszerű lelki terror okozására is kitűnően alkalmas.
A szőnyeg van, amikor neveletlenül kihúzza magát a feladata alól, például elbújik, vagy nem engedelmeskedik egy – egy utasításnak, de ezzel együtt amennyiben a szenvedő fél látótávolságon belül van, utána küldhető, s nem kell közvetlenül az illető előtt jelen lennie a technika sikerének érdekében. A szófogadatlanság oka a zanpakuto és közte lévő „egyensúly” hiányát jelenti, mert ha éppen rosszban van a lélekölője lelkével valószínű, hogy a technikát nem képes úgy alkalmazni, ahogy szeretné. Ezt a zanpakuto használat fejlesztésével is ki tudja küszöbölni. A látottak élethűsége és a méreganyag hatása is az egyéni technika pontoktól függ, egyértelműen minél magasabb, annál hatásosabb. A jelenléti idejét is a zanpakutora tett pontok határozzák meg az alábbi módon:
1 zanpakuto pont: két és fél perc;
2 zanpakuto pont: öt perc;
3 zanpakuto pont: hét és fél perc […].
Egyszerre csak egy kívánságot képes alkalmazni, az elsőt egyszer, a másodikat kétszer képes használni egy játékon belül. Aktiválásuk korlátjának szabadabbá tétele a zanpakutora tett pontokkal nő (három pontonként +1 alkalmazási lehetőséget kap egy aktiválás után az adott képességekre).
3 zanpakuto pont: A 40 rabló technikát kétszer; a Varázsszőnyeget háromszor tudja használni;
6 zanpakuto pont: A 40 rabló technikát háromszor; a Varázsszőnyeget négyszer tudja használni;
9 zanpakuto pont: A 40 rabló technikát négyszer; a Varázsszőnyeget öször tudja használni.
ELŐTÖRTÉNET…
Barna kimonoba öltözött hölgyek sürögtek – forogtak egy előkelő épület alagsorában kialakított hatalmas méretekkel rendelkező konyhájában. Volt, aki csak keresztülszaladt a helyiségen, mások pedig utasítást adtak ki a sorban elhelyezett asztaloknál ülő, munkálkodó kezű hölgyeknek. Mindenkinek meg volt a maga feladata, s azt teljes odaadással végezték, olyan rutinnal, melyet ember nem is hitt volna soha. Valószínűleg már évek óta ilyen összhangban van a munkaerő, s bár egy újonc számára igen ijesztő lehet mindez első látásra, mivel lehetetlenségnek tűnik egy ilyen óramű működéséhez hasonlatos cselekvésébe való becsatlakozása, pedig azonban ez nem is oly’ nehéz, mint gondolná azt a lélek.
Persze a dolgozó kezek az örök hallgatást nem ígérhették meg munkájuk mellett, mint minden valaha volt emberi lélek, avagy Rukongaiban szülöttek, ők maguk is kíváncsiak voltak, s mint minden nemesi háznál itt is keringtek a pletykák, mely volt, amikor kitudódott a négy falon kívülre is. De ismert volt olyan is, amit csak a házban terjedt el és alig volt egy – két személy kik tudták az igazságot. Egy ilyen pletykából kiindulva keveredett beszélgetésbe az egyik kisasztalnál ülő negyven év körüli asszonyok a betanítandó fiatal húszas éveiben járó hölgy társaságában. Éppen az edényeket tisztogatták az ünnepi vacsorához, mindeközben beszédük a família jelenleg élő, avagy valaha létezett híres neves vezetőiről és annak családja körül szólt, ezáltal megismertetve az újonccal a ház ismert dolgait.
- Én azt hallottam, hogy az ifjú Ryouichi-dono elég sok bajt okozz XXIII. Shihouin-samanak. – tette szóvá kissé emelt hangon a többiekhez képest az ablakhoz közelebb ülő hölgy. Barna haját szoros kontyba fogva viselte, kimonoja ujjai fel voltak tűrve, kezében tartott szivaccsal hevesen gesztikulált mondandója során. Idősebb hallgatói komoran bólogattak, így adva jelét, hogy ők sem maradtak le eme hírről, a friss munkaerejük azonban csodálkozva álmélkodott eme hallotokon. Sosem fordult meg a fejében, hogy egy nemes megengedhet ilyet magának.
Észre se vették, hogy újabb hallgatóra talált párcsevejük, ki pár perc után megelégelve a szóba került ifjú Shihouinról szóló történteket odalépett a trióhoz. Öltözéke tisztább volt a dolgozókéhoz képest, a rajta keringő ezüst sárkány minta jelezte, hogy a házban elég előkelő helyet foglalhat el. Arcán kecskeszakáll volt látható, sötét szín haja őszes volt, mely megmutatta, hogy már igencsak benne van a korban. Amint a kisasszonyok észrevették őt nyomban elhallgattak és ültükben fejet hajtottak előtte, a fiatal követte az idősebbek példáit. Halkan sustorogva ismertették a fiatal lánnyal, hogy ki is áll éppen velük szemben.
- Ő itt Iijima-san, Ryouichi úrfi mestere… – igyekezett minél halkabban a fiatal hölgy tudtára adni az illető kilétét, de Iijima szeme akár a sasé, hallása pedig egy nagymacskáé, előtte semmit sem lehetet elhallgatni.
- Elnézést, hogy megzavarom a kisasszonyokat, de a pletykálással töltött idejüket igazán használhatnák munkájuk befejezésére is. – szólt nyugodt, mégis tiszteltet parancsoló hangon, melyre úgy kezdtek járni a kezek, mint még előtte soha.
- Ugyan, ugyan Iijima-san. Legalább ennyitől ne fossza meg a munkásokat. Egy kis pletyka mindenkinek kijár! Bár ezt te is tudod, anno mi ültünk itt és sikáltuk az edényeket, ugyan úgy társalogva a család tagjairól. ^.^ – fejét rázva jelent meg a férfi mögött egy hasonló öregedő korban lévő nő. A dolgozók öltözékénél elegánsabb ruhája jelezte, hogy a konyhán belül ő osztja ki a feladatokat, szavai barátságosan szóltak. Örömmel emlékezett a régi időkre.
- De az már pár száz éve volt, hölgyem. S nem tűröm, hogy alaptalan dolgokat fecsegjenek össze – vissza a ház tagjairól! – dühödten dobbantott lábával, bármekkora kedvességgel szólt az előbbi, ő igenis negatívan fogta fel azokat, mintha csak egy vérbeli fenyegetés hangzódott volna el a nő által. Különben sem szívlelte, ha a múltja került szóba. Nem igen volt büszke rá, csupán akkortól töltötte el elismerés, mikor a nemesi ház nagyobb hasznát kezdte el venni a birtokon.
- Iijima-san, lenne oly’ szíves, hogy elmeséli ön, miben is tévednek a hölgyek? – kérdezte óvatosan az ifjú kisasszony az edényeket tisztító társaság közül. A megszólított lapos oldalpillantást vetett a kíváncsiskodó lány irányába, majd halk sóhajjal adta be a derekát. Inkább hallják az igazságot, mintsem esztelen feltételezések kapjanak szárnyra.
- Fiatalság... nem is tudják, hogy a kíváncsiság mily’ hamar megöregít. De mit tehetnék? Időmből adatik bőven. Megismertetem önöket Ryouichi úrfi életének fő pontjaival, az igazsággal. – húzott magához egy széket, s ült le az edényeket tisztító hölgyek társaságába. Ezután mesélni kezdett, halványkék szemeivel elmerengve nézte a falat, avagy éppen a múltba utazott vissza? Nem csak szavakban, hanem lelkileg is?
- És utána? – kérdeztem tétován, hangomban az izgatottság csenget, miközben csillogó szemekkel vizslattam nővéremre, ki egy tekercset szorongatott kezében. Szerencsére sikerült rávennem, hogy foglalkozzon velem és felolvastassam vele a világ legeslegjobb történeteit, ha már engem nem engednek ki játszani a többiekkel. Kuchiki pedig túl durván játszik… nem is értem, hogy miért. ._.
- Öcsi, nem tudok így olvasni, ha mindig közbeszólsz. ^^” – nevette el magát testvérem, megborzolva hajamat, amiért fél térdre ereszkedve mellette könnyedén elérte fejem búbját. Morogva próbáltam hátrahúzni magamat, mivel nagyon, de nagyon nem szeretem, amikor ilyesmit csinál. Kíváncsiságtól izzó szememet és szapora lélegzetvételemet azonban még így sem tudtam kordában tartani, egyszerűen annyira beleéltem már magamat a történésekbe, amit eddig felolvasott, hogy a szünet, amit hagyott elrontotta az egész képzelgésemet!
- Nem tehetek róla, Nee-san! Olyan jó, hogy vannak, akik küzdhetnek a jóért, kimozdulhatnak a négy falon kívülre és hőstetteket hajthatnak végre! – magyaráztam el, álmodozva fölállva a puha ágyon, majd megütve párszor a levegőt ökleimmel egy csatajelenet részletét mutatva be neki. De az egyeletlen talajon egyensúlyomat hamar elvesztettem és ismét ülve találtam magamat testvérem mellett. - Hidd el Nee-san, egyszer én is olyan jó harcos leszek akár a történetek hősei! Vagy mint Yoruichi-nee-san! – jelentettem ki túlbuzgó lelkesedéssel, melyet nővérem állított meg egy apró homlokpöckölés keretein belül. Mogorva fintor jelent meg arcomon, s kezdtem dörzsölgetni kezemmel az aljas megmozdulásának végpontját. Haragudtam rá, amiért ezt tette, de haragudtam magamra is, amiért nem reagáltam rá időben.
- Itt van Yoruichi-nee-san. – ismertette velem mosolyogva a tényállást, melyre nyomban felvidultam és már pattantam is fel ülőhelyzetemből, hogy integetve üdvözölhessem. Hát tényleg eljött! Nem hazudott! De jó!
- Szerbusz pöttöm. – borzolta össze hajamat Nee-sanhoz hasonlóan. Tudnám, hogy ez miért mániájuk… utálom, ha ezt csinálják. Morogva próbáltam helyreigazítani hajtincseimet, hogy ne lógjon a szemembe, majd nyomban faggatni kezdtem, mert ő olyan sokat tud a kinti világról! Bezzeg én sose mehetek ki, nem játszhatok a többiekkel, vagyis nem akárkivel és nem csinálhatom azt, amit a többiek, mert mindig valami órán kell lenni vagy a családdal kell enni vagy… ehh…
- Yoruichi-nee-san, szerinted mikor mehetek majd én is ki? – szaladtam az ablakhoz, ott mutatva ki az innen kitűnően belátható Rukongai városrészre.
- Nagyon szeretnél kimenni, igaz? – tette fel egy mély sóhajtás keretein belül a kérdést, mint ilyenkor mindig. Ő is folyton ugyan úgy néz ki ilyenkor a szabadba, mint én, pedig ő kimehet… nem értem!
- Igen! Születésnapomkor még azt is kívántam, hogy kimehessek egyszer! Veletek! Lesz idő, amikor mindannyian a 2. osztagban fogunk szolgálni! – széles vigyorral az arcomon vizslattam a kék eget, miközben a jövőről álmodoztam. Lesz idő, amikor a nemesség nem fog többé láncon tartani, bezárva egy nagy kúriába a folytonos rendszerességével. Lesz idő, amikor én is nagy tetteket fogok végrehajtani Nee-sanékkal, mint a tekercsek történeteiben a hősök. Lesz idő, amikor szabadon tehetek azt, amit akarok a saját felelősségemre!
Mélyről jövő sóhaj hagyta el ajkait, miközben leemelte tekintetét a falról és az érdeklődve hallgató társaságra pillantott. Izgatottan várták a folytatást, de egyikük kérdése félbeszakította meséjét.
- Szóval Ryouichi úrfi, Yoruichi-hime vérszerinti testvére? – kérdezte csodálkozva az fiatal, ki még az edények tisztítását is abbahagyta eme meglepő tényen. Vajon mit hallhatott eddig, kinek a rokona lehet?
- Úgy van, mint ahogy Nadeshiko kisasszony is. – bólintott helyeselve a hölgy meglepett kérdésére.
- Akkor, hogyhogy nem ő lett Yoruichi-hime távozása után a Shihouin-ház vezetője? – homlokráncolva nézett Iijima-sanra, ki akarata ellenére is elkacagta magát. Micsoda kérdés ez, fiatalság! Oly’ keveset tudnak, oly’ keveset értenek a politikához, s még kevesebbet tudnak nemesek életéről!
- Azért, mert Ryouichi úrfi akkoriban még a siheder korszakában volt. Ráadásul tapasztalatlan és cseppet sem vezetői székbe alkalmas hozzáállása. Ryouichi úrfi ekkoriban nagyon felvágott rangjával, mint az ő idejében oly’ sok kamasz. Még Nadeshiko kisasszony is alkalmasabb lett volna a pozíció betöltésére, de ő pedig éppen akkor kezdte el a Lélektovábbképző Akadémiában a tanulmányait. Teljesen érthető, hogy Yuuken-sama vette át az irányítást. Az ő jártassága mellett örülök is, hogy ő tölti be immáron a Shihouin-ház vezetői székét. Yoruichi hercegnő is értette a dolgát, de néha úgy éreztem nem veszi komolyan azt, amit csinál Yuuken-samaval ellentétben. – komolyan bólogatva fejezte be mondandóját ezzel kapcsolatban. Annyit látott, hallott, hogy teljesen természetes volt kialakult véleménye ezzel kapcsolatban. Volt szerencséje ismerni Yoruichi-hime elődjét is már, körülbelül akkortájt kezdte munkálatát a Shihouin-háznál, s ez igazán nagy büszkeséggel töltötte el.
- Értem. Azt hallottam, hogy Ryouichi úrfi is a Gotei 13 kötelékében szolgál, hogy volt képes elvégezni az akadémiát, nem hátráltatta teljesítményét ez az esemény? – döntötte oldalra fejét, majd folytatta közben a kezében lévő edény tisztítását, fél füllel hallgatva Iijima-san válaszát.
- Ó, egyáltalán nem, mondhatni ez adott löketett az úrfinak…
Yoruichi-nee-san távozása óta elköteleztem magam, mindennap rendesen tanulok és edzek, hogy vérbeli Shihouin válhasson belőlem. Sajnos törekvésem alig tartott tovább egy és fél hétnél, de ez is több volt, mint a semmi! Nem igazán volt ínyemre a dolog, mikor Jii-san is új változtatásokat hozott létre, ráadásul Nee-san is hozta haza a jobbnál – jobb tanulmányi eredményét az akadémiáról. Féltékeny voltam, na… esélytelennek láttam magamat arra, hogy valaha is bekerülhessek a Lélektovábbképző Akadémiára és onnan pedig családi hagyomány szerint a 2. osztagba. Egészen addig, míg Jii-san rám nem sózta Iijima-sant, hogy neveljen belém egy kis illemet. Höhö, szép kis idők voltak azok! Volt egy idő, mire a fejembe verte az öreg Iijima, hogy sokkal hamarabb szabadulok a kötelesség alól, ha odafigyelek az okoskodására. De legalább ő megértette problémáimat. Elmondhattam neki, hogy mennyire vágyok a szabadságra, hogy mennyire akarok már én is az akadémián tanulni, akárcsak Nee-san. Panaszaim mind – mind meghallgatásra találtak az ő személyében. Így jobban belegondolva… micsoda egy nyápic alak voltam régen…
Pár év múltán szinte fel se fogtam, hogy az éhség, amit érzek az nem, azaz átlagos enni akarás, hanem a lélekenergiából eredő, mely lehetőséget ad arra, hogy én is elkezdhessem a tanulmányaimat az akadémián. Sajnos nem volt könnyű bejutni oda, valami háromszor futottam neki, mire felvettek amiatt a vacak írásbeli miatt, melyet mindenkivel megírattak a tényleges felvétel előtt. Igaz Iijima-sanon kívül senkinek nem mondtam el, hogy a harmadik alkalommal már megemlítettem a Shihouin – házhoz való tartozásomat is. 
Így visszagondolva az akadémia nem is volt olyan egyszerű. Első években szinte alig voltak haverjaim, vagyis igazából egy sem… míg egy jókora taslit nem volt szerencsém kapni Goroutól, osztályunk egyik okoska palántájától. Ekkor még nem hittem, hogy a legjobb haveromat szedem össze ezzel a különleges bemutatkozással, de az első találkozásoknak is meg kell adni a módját. Gorou ébresztett rá arra, hogy mennyire is nem jó dolog folyton felvágni a nemesi vérrel. Ő világosított fel arról, hogy emiatt nem tehettem azt kiskoromban, amit akartam, hogy csupán azért nem csinálhattam azt, amit a többiek mert a rokonok egy nemesi – ház fejei. Ha ő nem tudatja velem mindez, akkor sosem nyer új értelmet a meglátásom a nemességgel kapcsolatban. Persze túl sokat jelentett nekem a kiszolgálás, a sok drága holmi, a kényeztetés ahhoz, hogy egy napnál tovább elhagyjam. Legalábbis kísérleteim erre nem éppen végződtek rózsásan. Csoda, hogy még egyáltalán élek… O.o”
Az akadémián, amikor elkezdődtek a komolyabb gyakorlati órák is az elmélet mellett, rájöttem, hogy shinigaminak lenni nem fenékig tejfel. Harmadik év végén már Iijima-sanhoz kellett fordulnom segítségért zanjutsu korrepetálás ügyében, amiért az órára egyszerűen rettegtem bemenni a szőke boszorka miatt, kinél még annyit sem mondhattál, hogy „mukk”, máris a földbe épített. Para volt az a nőszemély! Nem hittem volna, hogy a gyengébbik nemhez is tartózhatnak dühkezelési gondokkal rendelkező vadállatok. O_o” Csoda, hogy volt egy csaj az osztályban, aki simán fölvette vele a versenyt. Hál’ istennek Iijima-san értette a dolgát, így legalább azt tudtam, hogyan forgassam minimálisan a kardot, ha arról van szó. Be kell vallanom a hakuda órák inkább tartozott az erősségeim közé, mint a zanjutsu. De ami még meglepőbb volt, hogy a mágia használatban is külön kiemelkedő teljesítményt nyújtottam Gorouval. Egyszerűen átragadt rám a kidouk iránti mániája, így vele gyakoroltam azok használatát órákon kívül.
Így hát a külön óráknak és gyakorlásoknak köszönhetően egész jól túléltük az akadémia húzósabb időit. Az utolsó évben a vizsga előtt kezdtem roppantul kétségbeesni, ugyanis Gorouval ellentétben nekem még nem volt szerencsém megismerni zanpakutom lelkét, mindhiába ültem le szinte minden éjjel meditálni, egyszerűen nem tudtam kapcsolatba lépni vele. De anélkül biztos volt, hogy nem fogják megengedni, hogy a Gotei 13-hoz csatlakozhassak nemesi vér ide vagy oda.
- Miért gond az, ha valaki nem képes megszólítani a zanpakutoját? – szakította félbe ismét Iijima-san meséjét a fiatal lány. Shinigamikról csupán szóbeszédekből hallott, ez látszott rajta, ezért sem reagált rá gorombán az úrfi történetét komolyan ismerő Iijima.
- Zanpakuto nélkül nincs shinigami. A halálisteneknek az a fő fegyverük a hollowok ellen; a saját lelkük darabja. Ha nem képes megszólítani azt, akkor nem engedélyezik a Gotei 13 kötelékeibe való csatlakozását, a zanpakuto használatát nevezhetni lehet amolyan alapkövetelménynek is a vizsgán. – karba tett kézzel ecsetelte a tényeket, szinte kisujjból kirázva eme információkat. Akár egy képzett tanár, mintha nem először kellene erről beszámolnia ebben a témában tudatlan lelkeknek.
- De akkor miképpen szerezte meg azt az úrfi? Szóval igaz, hogy halasztania kellett egy évet? – meglepetten emelte bal kezét arca elé. Döbbenten pislogott Iijima-sanra, tőle várt megerősítésre azzal kapcsolatban, hogy mekkora az igazságalapja eme pletykának. Iijima kecskeszakállát megpenderítve, lemondó sóhajjal csóválta a fejét a hallottak okán.
- Nem, nem… Ryouichi úrfi igazán nagy szerencsének örvendhet. Persze ezt ő maga nem is tudja. De tisztelt Fortuna mondhatni mindig a legjobbkor találja meg őt…
A vizsga előtti nap este muszáj volt kirúgnunk a hámból Gurouval. Az akadémia melletti erdősségben találtunk anno az egyik gyakorlásunk során egy barlangot, aminél megfogadtuk, hogy a vizsga előtti napon ellátogatunk oda. Mindenféle rém sztorit meséltünk ezután arról a helyről egymásnak, így már kíváncsian tettük meg oda utunkat, hogy ott ejtsünk meg a vizsga előtti utolsó kidou gyakorlást. Persze ki gondolta volna, hogy a zárt téren belül robbantott shakkahou sziklaomlást okozhat? ._.”
A sziklaomlás külön választott minket, jómagam pedig még eszméletemet is elvesztettem. Elmémben ekkor kezdtem csak tisztán hallani azt a motyogást, ami legkísértetiesebb álmaimkor kísértett. S ez a hang most egyre erősödött és erősödött. Ráadásul valami igazán kellemes illatot kezdtem érezni a levegőben… hm… talán sült csirke? A kedvencem…
- Mit parancsolsz, Gazdám? – éppen kezdtem felnyitni szemeimet. Eleinte homályosan láttam, de azt, hogy nem láttam túl jól, ráfoghattam a gyéren megvilágított helységre is. De, hogy az eddigi motyogást tisztán és érthetően hallottam az igen meglepő volt, felkeltette a kíváncsiságomat és arra ösztökélt, hogy minél hamarabb összekaparjam magamat. Amikor felültem, sajgó fejemet fogva egy lámpás által megvilágított barlangban voltam, mely tele volt szebbnél – szebb kinccsel. Állítom még a Shihouin-ház titkos kincstárában sincsen ennyi drágakő, mint ami itt volt felhalmozva! A fickó, aki a dumájával előttem állt nem volt túl bizalomgerjesztő azzal a sanda vigyorral, ami a képén ült. Különben is, mi ez a lenge szerkó? Nem fél, hogy meg fog fázni? 
- Mondjuk az erődet, hogy kijuthassak innét… – morogtam, miközben feltápászkodtam a beomlott fal mellett és megpróbáltam egy utat eltorlaszoló nagy kőt kihúzni a tömegből, de meg se moccant, hiába erőlködtem.
- Az csak rajtad áll, hogy megkapd… ^_^ – felelte, miközben elballagott egy kinccsel teli ládához, melynek tetejét becsukva letelepedett rá. Na, kösz szépen baromi nagy segítség voltál, de tényleg! -_-’’ Mogorván követtem végig minden mozdulatát szemeimmel. Várjunk csak, az nem lehet… szóval ez a hely, az egész barlang meg minden… csak nem?
- Mondd el a nevedet! – fordulok szembe vele, miközben szinte könyörögve mondom az alábbiakat. Ha tényleg ő az, a zanpakutom lelke, akkor most itt az esély arra, hogy megismerhessem. Lehetséges lenne? Talán lesz esélyem átmenni a holnapi vizsgán a többiekkel!
- Ejnye, ejnye Ryouichi… ennél azért kitartóbbnak hittelek. – dönti hátra fejét, jóízűt kacagva kirohanásomon. - Te félsz. – hagyta abba a keserédes nevetését, komoran nézve szemembe. Zöld szemei, melyekkel parancsolóan az enyémbe révedtek úgy emlékeztettek valakire, csupán nem tudtam rájönni, hogy mégis kire. Dermedten álltam előtte azon feltételezésére, mint hogy én „félek”. Kikérem magamnak! Mégis mitől? Idióta… - Félsz, rettegsz! Hogy lemaradsz, évet vesztesz, míg a többiek a Gotei 13 kötelékében érhetnek el jobbnál – jobb sikereket. S félsz attól, hogy nem fogod teljesíteni életed legnagyobb vágyát, kívánságát. De mindennél jobban tartasz tőlem, az erőmtől, az erőnktől! Pedig a miénk, a tiéd és az enyém! – hirtelen állt fel ültéből, a barlangot betöltő hangos beszéde, szinte kiabálásnak hallatszódott, ahogy a falak visszaverték minden egyes szavát. Egy lépést hátrálva, kissé megrettenve néztem rá. Mintha csak a fejemben olvasott volna, sőt a lelkemből… mindent tud rólam. Az álmokról, melyekben kísértett, mert ő volt az, tudom. Most már tudom.
Kiszáradt torokkal, tátogtam, próbáltam kipréselni magamból egy értelmes szót, tiltakozni mondandója ellen, de képtelen voltam. Nem tudtam az igazság ellen szólni, hisz minek? A mesékben is mindig az győzőt, akinek igaza volt. Most se lenne másképp, nem?
- Szeretnéd megkapni? Szeretnéd megpróbálni? – lépett mellém, csendesen suttogva feltéve nekem kérdéseit, amik ott keringtek mélyen belül a gondolataimban is, mintha csak onnan szedte volna ki őket. De képtelen voltam felelni, visszakoztam. Végül óráknak tűnő percek múltán egy bólintással adtam tudtára döntésemet. Elégedetten mosolyogva lépett hátrább, azzal a gyanús vigyorával… - Mi sem egyszerűbb ennél, csak kérned kell, Ryouichi. – remegő tagokkal álltam előtte, mint valami fegyvertelen az ítélethozója előtt. Fejemben csak úgy pörögtek és pörögtek a gondolatok. Töprengtem, töprengtem azon, hogy mit is kellene kérnem.
- Szólj, Ryouichi! – sürgető szavai visszhangoztak elmémben, külalakja kezdett elmosódni. Hangja ismét összefüggéstelen motyogásnak hatott elmémben, melynél ismert szótagokra kezdtem ráismerni. S lassan összeállt bennem a mondandója.
- Senichiya… – mondtam, miközben elnyelt a sötétség, s amikor újból kinyitottam a szememet a barlangban találtam magam, de nem abban, ahol előbb jártam, hanem ott, ahova Gorouval jöttünk. A drága kincsek mindegy szálig eltűntek és a fickó sem volt már itt, akivel előbb dumáltam. A fejembe ismét belenyílat a fájdalom, így amikor felültem, azt kezdtem dörzsölgetni egy kelletlen fintor kíséretében.
- Szólalj már meg, Ryouichi! – hallottam Gorou aggódó hangját átszűrődni a kőomlás túloldaláról.
- Jelen… – morogtam, miközben beleütöttem az egyik kőbe, hátha puszta kézzel széttörhetem az egész akadályt, de csak megrepeszteni tudtam azt, illetve öklömet csodásan felsérteni a próbálkozásommal.
- Na, végre! Azt hittem feldobtad a talapadat. Figyelj, mindjárt jön az erősítés, kihozunk innen. – megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem kell sokáig itt raboskodnom. Nem kérdeztem, hogy ki, vagy kik lesznek az a bizonyos erősítés, fejemben csak azzal voltam elfoglalva, hogy sikerült megismernem zanpakutom lelkét, így esélyt kaptam a holnapi vizsgát sikeresen letenni. Remélem az nem lesz olyan húzós, mint amilyen a felvételi volt annakidején.
- És az úrfi ezután a 2. osztagba került, ahogy a Shihouinok mind? – tette fel legújabb kérdését a fiatal, melyre Iijima ismét nevetve reagált. Pár pillanatba beletelt, mire folytatni tudta beszédet.
- Oh, nem, dehogy. Attól még, hogy valaki Shihouinnak születik nem feltétlenül kap vörös szőnyeggel kirakott utat a 2. osztaghoz. Ryouichi úrfi kiemelkedő volt a pusztakezes harcban, de másban volt elsődlegesen tehetséges, a mágiában. Nem is kicsit! A Kidoushuuba nyert először felvételt, Gorou-sannal együtt. Állítom, csak emiatt fogadta el azt, hogy nem a Nibantaiba sorolták be. – felelt a végére kissé elgondolkodva eme múltbéli eseményen.
- Azt hallottam, hogy Ryouichi úrfi jelenleg a 2. osztagban szolgál, hogy lehetséges ez, hogyha ebbe a Kidoushuuba nyert felvételt először? – érdeklődött óvatosan a leány, attól félve, hogy esetleg megzavarja a régmúltba való visszatekintésben Iijima-sant.
- Ennek is megvan a maga zord, szomorú története kisasszony… – sóhajtott fel, s szeme sarkában apró könnycsepp villant meg, sebtében letörölve azt folytatta a mesét, mielőtt szóvá tenné neki valaki aprócska elérzékenyülését…
Több évtized telt el a vizsga óta, azóta Gorouval itt tengetjük a Kidoushuuban mindennapjainkat, meg persze a Férfiegyletnél, mert a szabadság nekünk is kijár.  Az idő teljesen megmásíthatatlan volt, együtt jártunk inni Kenpachi ivójába, együtt éltük át a kapitány leváltás – meg kell hagyni roppantul jó fej csávó került a taichoui székbe! Bár tudnám, hogy vág folyton ilyen semmitmondó pókerarcot.  –, illetve ketten támogattuk az újoncokat, mint azt a fiatal Yamasakit is, aki kicsit rosszul tűrte néha érvelődésünket, amiért folyton a könyvtárban tengette mindennapjait, bár ez alól Gorou sem volt kívétel. ._. Jómagam a Senzaikyuu épületért feleltem ekkoriban, hát nem volt túl jó meló, annyi szent.
Éppen délutáni sziesztánkat töltöttük az osztag kertjében karácsony előestéjén, azon tanakodva mit kellene ajándékozni a taichounak születésnapjára, ha már sikerült munka során kivinnünk az észből. Amikor váratlanul terveinket félbeszakította egy 2. osztagos hírvivő tiszt felbukkanása, hogy sürgős megjelenésük van egy hat fős küldetésben, mint kidouban jártas személyek. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a küldetés az utolsó együttöltött akciónk lesz.
Sok feladaton vettünk részt közösen és az esetek 99%-ban mind sikeresen is végződött. Míg Gorou a hadoura, jómagam a bakudoura specializálódtam elsődlegesen, csupán azokat a támadó kidoukat sajátítottam el, melyet fontosnak, lényegesnek ítéltem, azonban tudásomban inkább a lekötésre alkalmazható mágiák voltak felellhetőek. Ezzel a „szakosodással” is kiegészítettük egymást Gorouval. Zanpakutommal amúgy is a háttérben való mozgásra kellett specializálódnom, amiért shikai formája nem éppen volt kifejezetten harcra alkalmas. Persze ez nem volt gond, fegyverhasználati tudást nem igen sikerült összeszednem ezen idő alatt sem, abból éltem, amit Iijima-san tanított az akadémiai évek alatt és ennyi. Ezzel ellentétben a pusztakezes harci tudásomra kitűnően tudtam támaszkodni, Nee-san sokszor is edzett velem, miután bekerültem a Kidoushuuba „Be ne rozsdásodjon tudásom” – címszóval, de szerintem élvezte, hogy simán helybenhagyhatott. ._.
Na, de a feladatra visszatérve: a vezetőség szerint egyszerű dolgunk lesz, egy megkergült majdnem hadnagy után kellett nyomoznunk, majd amint meg találjuk erősítést hívni, hogy a főmuftik lekapcsolják őt. A lököttje kissé rosszul fogadta a sikertelenségét. Persze mindehhez az kellett, hogy átmenjünk Karakura városába, mivel ott bújt meg a nyavalyás. Vagyis mielőtt elkaphatták volna egy senkaimonon keresztül meglógott. Ennek sem jutott jobb eszébe az ünnepekre. -_-’’
A találkozóhely egy az első osztagban felállított senkaimon volt egyenes úti céllal Karakura városába. Rajtam és Goroun kívül még négy tiszt érkezett, ketten a 10. osztagból és ketten az 5. osztagból. Ezután a feladatunkat ismertetve átérhettünk a dangaion, hogy nekilássunk gyakorlatban is a feladatunknak.
Egy szentély mellett kötöttünk ki az átjáróból kilépve. A 12. osztag reiatsu érzékelő szerkezetét használta az 5. egyik tisztje, hogy hamarabb megtaláljuk a fickót. Bár eleinte kételkedtem abban, hogy csak úgy szabadon engedett lélekerővel flangálna. De rosszmájú gondolatomra nyomban rácáfolt a mechanika, melyen nyomban jelölve láttuk a keresett illetőt. Kissé gyanús volt ez számunkra, ezért közös megegyezés alapján utánanéztünk a dolognak, hogy biztos nem e egy kósza hollowot jelölt ez a ketyere.
A jel, az erdő széléről jött, de mire odaértünk a radaron semmi nem látszott, így fagyoskodva, értetlenül álltunk a helyzet előtt pár percig, amikor a jeladó mozgó célpontot mutatott nem messze tőlünk. Így követve a szerkezet által mutatott irányt tanakodtunk azon, hogy vajon mire fel kerülgeti az erdőt az üldözött vad. Ebből kiindulva külön váltunk hármunk az egyik, hárman pedig a másik irányba mentünk, azt gondoltuk, hogy körbekeríthetnénk és így könnyebben elkaphatjuk, ha ő az, akit keresünk. Ez volt az első alkalom, hogy egy küldetésen Gorouval kettéváltunk, nem is gondoltuk ekkor, hogy az utolsó szerencseöklöst adtuk le egymásnak, s utolsó vigyort ejtjük meg egymás irányába eme pillanatban.
A történet vége rövid volt és tanulságos. Más személyre támaszkodni nem bölcs dolog harctéren. Külön – külön számolt le velünk a shinigami, a saját társunk. Megfontolt taktika, mi hárman már későn értünk oda, társainkat, barátainkat vérben ázó testtel találtuk meg őket, karddal ejtett vágások borították mindnyájukat, az égési nyomokból ítélve kidouk is szárnyalhattak mindenfelé, legalábbis Gorou varázsainak jelét ezer közül is felismerném.
Megrökönyödve álltam a helyzet előtt, meggondolatlanul belesétáltam üldözöttünk csapdájába, a még életben lévő 10. osztag tiszt már a látottak után hívta az erősítést. Jómagam Gorou mellett, fél térdre ereszkedve fordítottam kihűlő félben lévő testét magam felé. Megdöbbentett, amit láttam. Élt! De alig… átkoztam magamat, amiért nem ismertem egy nyavalyás gyógyító mágiát sem. A kidoukban jártasak osztagába járok, de képtelen vagyok megmenteni a legjobb barátomat a haláltól, olyan jellemző!
- Ryouichi… Ryouichi… ugye nem sírsz? – fájdalmas vigyor ült ki Gorou arcára. Lehajtott fejjel néztem a talajt, hajam arcomba lógott. Nem tudtam ránézni, hiszen igaza volt! Senichiya is évekkel ezelőtt megmondta, hogy gyönge vagyok. Nem hittem akkor, hogy igaza van, de most már látom, hogy igen. Lassan vettem mély levegőt és igyekeztem könnyeimet visszatartani, miközben Gorou homályosuló zöld íriszeibe néztem.
- Dehogy sírok, barom. – morogtam, hangom meg – meg bicsaklott, miközben kikértem magamnak a feltételezését.
- Figyelj Ryouichi, nem ragaszkodhatsz folyton a dolgokhoz, meg kell tanulnod lemondani is róluk. – vér kezdett folyni szája sarkából, miközben beszélni kezdett. Reszelős köhögésben tört ki ezután, nehézkesen sikerült abba a helyzetbe emelnem, hogy levegőhöz jusson. Hallgattam. Nem akartam elmondani neki, hogy igenis, ezt már megtanultam. Legalábbis azt hittem… mert nem akartam elengedni őt, minden újabb szava és lélegzete egy halványan pislákoló reménysugarat dédelgetett lelkem mélyén, mely az életben maradását bizonygatta kétségekbe roskadt lelkemnek.
- Tarts ki, Gorou. Mindjárt jön az erősítés. – mondtam halkan, így próbálván megnyugtatni barátomat, mielőtt a légszomjban vesztené el életét.
- Nem. Nem fog jönni. Ezt mindketten tudjuk. – préselte ki magából gyönge lélegzetvételek között pesszimista szavait.
- Ne mondj ilyet. – horkantam fel, meg se fordult a fejemben, hogy valóban nem érhet ide a felmentőcsapat, kit utánunk küldenek. Nem akartam belegondolni.
- Az igazságot nem tagadhatod, ezt te is tudod. Ryouichi, ha megkérlek… teljesíted az utolsó kívánságomat? – végső erejével megragadta felkaromon a ruhát, miközben azon fáradozott utolsó levegővételei keretében, hogy szavakat formáljon. Hogy megossza velem utolsó mondatát az életben. Csendben bólintottam, most már nem törődtem a könnyekkel, melyeket útra engedtem. - Éld túl, élj helyettem is és teljesítsd az álmod. És… – ismét köhögni kezdett, már nem tudott többet mondani, köhögése hörgésbe torkollott. Hűvös teste lassan elnehezült. Keze, mellyel ruhámat fogta elernyedt, s nem szorította többet kimonom anyagát.
- Nem kívánhatsz többet háromnál… ugye tudod? – kérdeztem halkan, de a válaszban már nem reménykedtem. Élettelen zöld szemei úgy is elárulták, hogy nem fog több szót szólni hozzám. Szabad kezemmel lecsuktam szemeit, majd óvatosan lefektettem a földre.
Tekintetem megváltozott, szomorúságot és haragot tükrözött. Lelkem mélyén gyászoltam, de bosszút is akartam állni. Ölni akartam. Szakaszos mozdulatokkal fordultam a reiatsu irányába, melyet hátam mögött kezdtem érzékelni, amely irányba a többiek is elhűlten pillantottak, majd nyúltak zanpakutojukért.
- Hehehe… elérzékenyültünk, „hercegnő”? – fényt vesztett tekintettel pillantottam vállam fölött a mély hangú gúnyolódás tulajdonosának az irányába. Halkan suttogva aktiváltam zanpakutomat, hogy lássam mit fog kezdeni ez az őrült gyilkos egy negyvenfős túlerővel szemben. Dühödt, elhamarkodott támadásomnak azonban meg is lett az eredménye. Úgy szelte át klónjaimat, mint kés a vajat, s nem is telt neki sok időbe, hogy engem is kiszúrjon a tömegből, s aztán kiüssön. Eszméletemet a földdel való találkozáskor vesztettem el. Hogy mi történt ezután a külvilágban? Fogalmam sincs. De tisztán emlékszem Senichiya szidására…
Ismerős barlang képe tárul elém. Nem ez volt az első alkalom mikor itt kötöttem ki találkozásunk követően. Rengetegszer megfordultam eme kincsekkel teli helyiségben azóta. Mégis, most mintha a különböző arany és drágakövek kezdenének cseppfolyóssá válni. A föld meg – megremeg a talpam alatt, érzem, miközben huzamosabb időt állok, az eltorlaszt barlang bejáratánál. Sok mindent volt alkalmam látni itt, de így még sosem mutatkozott meg Belső Világom előttem. Mélyen belül éreztem, hogy valami nincs rendjén, de ez a megérzés kevésbé kapott helyet a gyász és a harag mellett, mely ott lappangott bennem.
- És így adja fel hát a hazug Ryouichi? Drága barátjának kívánságát nem is teljesítve? – hallottam visszhangzódó hangját Senichiyának, azonban őt magát nem láttam. Tekintetemmel hiába kerestem a hang forrását, a falak által visszaverődő minden rezzenés nem adott esélyt arra, hogy bemérjem tartózkodási helyét. A folyékonnyá váló arany kezdte égetni a lábamat.
- Nem vagyok hazug… én megpróbáltam! – néztem a földet, miközben kiabálva válaszoltam neki. Idehoz, de még elém se tolja a képét. Na, kösz szépen! Ökölbe szorított kezem remegett a feszültségtől, mely felgyülemlett bennem.
- Dehogy próbáltad, Ryouichi, dehogy! – lebegett elém a szidott lélek, mogorván nézve szemeimbe. Zöld íriszeivel szigorúan nézett rám, azzal a szigorral, mikor először találkoztam vele a vizsga előtt, vagy akár Gorou haragos pillantásai a legelső komolyabb ismerkedésünkkor az akadémián. Ugyan azok a szemek…
- Hogy érted ezt? – kérdeztem tétován, tekintetem árulkodott arról, hogy valóban nem értem, mire is gondol jelenleg.
- Még annyi mindent nem próbáltál ki. Van lehetőséged nyerni, csak akarnod kell! – szavai némileg nyugtató hatással hatott rám, de egyben kéztettek is arra, hogy mondjam el, mi nyomja éppen szívemet, mely nem hagyja, hogy tisztán lássam a dolgokat. Azt, ami nem engedi, hogy elfogadjam Gorou halálát, hogy a bosszúm, amelyet bármennyire is akarom, hogy sikeres legyen, csupán veszíteni tudok, míg ez a bizonyos dolog a vállamra nehezül.
- Hogyan?! Gyáva vagyok, még te magad mondtad. Emlékszel?! – szegeztem neki emlékeimből előhalászva első találkozásunk eseményeit. Döbbenten reagált kirohanásomra, majd lemondóan sóhajtott, s fejét rázva tette jobbját vállamra.
- Tévedsz, Ryouichi. Azt mondtam, hogy félsz, mint most, mint az előtt, mint mindig… félsz, rettegsz. S tudod mitől? Emlékszel? – csend. Fojtogató némaság, ahogy kezdett szóról – szóra felelevenedni bennem találkozásunkkor folytatott beszélgetés. A világ mely tönkremenni készült körülöttem ismét kezdte visszanyerni eredeti formáját… a folyékony arany ismét masszív tömbökbe, érmékbe állt össze, ahogy Senichiya szemébe néztem. - Félsz az erőmtől.
- Nem félek. – feleltem kisebb csend után, határozottan nézve szemeibe. Őszintén szóltam, vállamon eddig pihent teher megszűnt létezni. Ismét tisztán láttam a dolgokat.
- Mond hát, mit kívánsz, Kisgazdám? – hallottam távolodó hangját, s láttam elsötétedni körülöttem a helyreállt barlang ábrázatát.
A csípős, hűvös levegő a tüdőmbe mart, miközben mélyet szippantottam a friss éltető oxigénből. Lassan nyitottam ki a szememet. Már előre aggasztott, hogy mit fogok látni. S valóban nem volt kecsegtető látvány, mely elém tárult. A másik két tiszt, kikkel egy csapatban voltam, szintén saját vérükben feküdtek. Az egyik épp az őrülten kacagó gyilkosuk előtt, ki utolsó csapását mérte rá. Koncentráltam, reiatsut kutattam a közelben, de nem éreztem senki és semmi közeledtét. Hol késnek?
Megszorítottam zanpakutom markolatát, az én feladatom lesz feltartoztatni, s ha meghalok, akkor harcban búcsúzom a világból. Lassan felálltam, s nesztelen lépésekkel indultam meg a gyilkos felé, a Lélekölő kardomon lévő lámpásból lassan betelítette a környéket az aranyló, illatos füsttel, miközben haladtam Gorou gyilkosa felé…
- Pfh… hát nem haltál meg? – köpött oldalra, amint észrevette közeledésemet. - El kellett volna futnod, míg volt rá lehetőséged, ostoba. De sebaj… – megnyalta ajkát, melyen friss vér fénye csillogott. Pár méterre előtte álltam meg, a feszültség közöttünk tapintható volt.
- Nem tehettem. – feleltem neki hűvösen.
- El ne kezdj papolni arról az istenverte shinigami kötelességről. Köpök rá! Készülj, majd a túlvilágon megbánod, hogy bolond módon itt maradtál. – katanáját vízszintesen tartotta maga elé, készen állt a nekirugaszkodásra, szeméből kiolvasván a végső csapást latolgatta magában, mellyel végleg eltehet láb alól.
- Niban no negai: Mahou no juutan. – tartottam magam elé a díszes tőrt, miközben kimondtam a parancsot. Mellettem egy fekete alapon, aranyozott mintájú szőnyeg jelent meg, mely lelkesen körberöpült engem, majd megállt mellettem. Egy bólintással jeleztem, hogy tegye a dolgát, melyre aztán megindult a gyilkos irányába, s a meglepetés erejét kihasználva rácsavarodott, megakadályozva őt mindennemű mozgásban.
Némán néztem a történéseket, üvöltését élvezettel hallgattam, s amikor kiszolgáltatott állapotba került, és élete felől nyugodtan ítélkezhetnék, ahogy ő a többiekén, Goroujén... habozni kezdtem. A szőnyeg semmivé lett, már csak a sűrűn való levegővételét hallottam, miközben lábamnál, tétlenül feküdt. Tétovázva szorítottam kezemben a tőr markolatát, de képtelen voltam megtenni, nem tudtam ölni.
Hallottam a senkaimon jellegzetes feltáruló hangját, ahogy több halálisten kilép belőle, bénító, lekötő mágiák parancsát és annak érvénybelépését a gyilkoson. Engem emlékszem gyógyító tisztek akartak elterelni onnét, de addig nem hagytam, hogy bármit is ellássanak rajtam, míg el nem temettem legjobb barátomat. Lehullott az első hópihe a hajnali szürke égboltból…
Halk szipogással szakította félbe ezúttal Iijima-san maga a történet mesélését. Szemét törölgette kimonoja ujjával, miközben már mélyebb levegővétel után igyekezte elhessegetni érzelmi kitörésének minden apró momentumát.
- Iijima-san? – szólította meg elhűlten az idősebb hölgyek egyike, ki közvetlenül mellette ült.
- Ugyan semmiség. Csak ami ezután történt! Ryouichi úrfi igazán nehezen tudta feldolgozni az aznap történteket. Sokáig magát hibáztatta, hogy ha hamarabb odaért volna, akkor biztos megmenthette volna a barátját. Belegondolok, hogy az eddigi években minden szenteste elment a sírhoz, ahova eltemette őt! – osztotta meg a dolgozó kezek gazdáinak az alábbit, nem is gondolta végig mit mond, egyszerűen csak ömlöttek belőle a szavak.
- És mi történt ezután? – kérdezték Iijimatól kórusban a szorgoskodó hallgatósága.
- Rájött, hogy nem képes túllépni a történteket a Kidoushuuban. Túl élénken élt benne minden boldog pillanat, amit Gorou-sannal töltött el ott. Pár évre rá a sikertelen küldetése után kérvényezte az áthelyezését a 2. osztagba, ami sikeres is volt, de nem úgy, ahogy azt ő elgondolta…
- Mi az, hogy elfogadták a kérvényt, de a Kivégző alakulatba nem vagyok alkalmas?! – dühödten törtem el az első törékeny dolgot a szobámban, mely a kezembe akadt, melyet két nappal utána, emlékszem, keservesen sirattam, mert még Nee-san ajándékozta nekem azt a 67. születésnapomra.
Ez után az eset után találkoztam a 2. osztag nagyra becsült kapitányával, kitől megtudhattam, hogyan is mennek az osztagban a dolgok. Tőle hallhattam a Névtelen egységről, amelybe beosztásomat kaptam a Kivégző alakulat helyett. Már a neve is maga titokzatos, de a feladatköréről nem tudtam meg túl sok mindent, azt mondta akkor, emlékszem, hogy az egység vezetője majd úgy is elmond mindent. Ezzel együtt tartózkodási helyét is megtudtam, így már csak annyi volt a dolgom, hogy a társalgásunk után lejelentkezzek nála. Az idegen helyen és ismeretlen társaság eleinte nyomasztott és mire sikerült megtalálnom az edzőtermet ez igencsak fokozódott. Főleg, hogy az egység vezetőjével való találkozásom sem éppen volt túl rózsás.
- Üdvözletem, Shihouin Ryouichi szolgálatra jelentkezik. Yamasaki Shizuka-sanhoz van szerencsém, ha nem tévedek? – hajoltam meg az ajtóban, miután megszólítottam az egyetlen személyt ki ott tartózkodott éppen. Amint felnéztem meglepő esemény tárult elém. A hölgy éppen egy hatalmas édességet próbált egyben megenni, akkorát, mekkorát sosem kaphattam még születésnapomra, hiába kértem… 
- Huuuh? – meglepve pillantott felém, tekintetéből leírt az értetlenség, mint akit nem is értesítettek volna arról, hogy jelenésem lesz előtte. - Muhunn… – bólogatva hord össze valami, melyet nem igazán értek és nem is igen kötött le annak megértése, amiért a nem éppen előkelő látványt nyújtó étkezésen akadtam fent. Ahogy szólni kívánt, és majdnem kipotyogtak a félig megemésztett ételdarabok a szájából. S hogy mindezt egyben megegye végszóra… ijesztő! O_O - Miért vagy ilyen karót nyelt?
- Öhm… én? Szóval, khm… nem értem, hogy érti ezt, Yamasaki-san. – értetlenül ráncolva homlokomat felelek kérdésére, amint sikerült feldolgoznom a látottakat. Ezt se mondták még nekem, karót nyelt. ._. Kezdek olyan lenni, mint Jii-san? Ez de ciki… - A taichou küldött önhöz, lejelentkezni az ön által vezetett alakulatba. Mivel hivatalos ügyről van szó, gondoltam, hogy akkor… szóval… – tarkómat megvakarva gondolkodom a helyes szón, amit hozzá kellene fűznöm ehhez magyarázatképpen. Bár már abban is kételkedem, hogy értelme volt annak, amit eddig mondtam.
- Nyögje ki, közlegény! – rivall rám felhangosan, miközben felém lép. Döbbenten néztem rá, ő is egy nőstényszörnyeteg, akár az akadémián megismertek!  Szóval nem különböznek a nők egymástól! Ha nem a rokonaid, akkor a halál fia vagy! A sunyi vigyort látván az arcán, azaz akadémiai esemény bontakozott ki elmémben, mely az első zanjutsu órán ért vereség előtt láttam. Utána, ha jól rémlik több mint kélt hétig komában voltam… már azt sem tudtam, hogy mitévő legyek, amikor öklét lendítette felém. Meglepetésemre csak a vállamat célozta meg, de még így is rendesen belesajdult az ütés után egész felkarom. - Ezt mindig ki akartam próbálni! – szólt örömittasan, majd kisebb csend után elkezd körözni körülöttem, mint valami sas a prédája körül. - Mi is a neved, Ichi?
- Megtisztelt azzal, hogy én lehettem a próbababa, Yamasaki-san… – mondtam, miközben sajgó jobbomat dörzsölgetem, fájdalomtól eltorzult képpel. Micsoda fizikai erő! Ez is aztán szép kis bemutatkozó, mondhatom… - Shihouin Ryouichi, Yamasaki kisasszony. – ismétlem meg a nevemet, nehézkesen mosolyt erőltetve arcomra.
- Jajj maradj már! – fejezi ki elégedetlen hanggal nemtetszését. - Már mondtam: ne legyél olyan merev! – felvont szemöldökkel néz rám, bár ez a mimikája az előzőhöz képest nem volt túlontúl ijesztő. - Olyan bús képet vágsz, mintha meghalt volna valakid! Pff, újoncok… – utolsó mondata erőset ütött lelki világomon. Mintha csak egy láthatatlan pofon érte volna arcomat. Fájó emlékek sokasága kezdett leperegni lelki szemeim előtt. Gorou halála, gyász, a gyilkos arca… minden arról a téli éjszakáról, mely oly’ szörnyen végződőt, s egész életemet megváltoztatta.
- Valójában, így is történt… – gondolkodás nélkül ejtem ki a számon ezeket a szavakat. Elsötétült tekintettel oldalra fordított fejjel nézve a szememben hirtelen olyan széppé vált parkettát. Nem hittem volna, hogy valaha is beszélni kezdek róla valakinek, arról a borús eseményről.
Kínos csend települ közénk, a levegő közöttünk szinte tapinthatóvá válik. Némán várom a reakcióját. Nem meglepő, hogy nem sikerült felvételt nyernem a Kivégző alakulatba, ilyen gyöngék nem kerülhetnek be csak úgy oda, legyen bármi a jelentkező fél származása.
- Eeeee… – töri meg a csendet Yamasaki-san, eléggé kreatív módon, meg kell hagyni.
- Tudom, Yamasaki-san. Nem éppen derűlátó felfogás ez tőlem, de igyekszem, nehogy befolyásoljon a munkámban, a legjobbat fogom nyújtani, ígérem! – húzom ki magamat határozottan. Tekintetemmel a kisasszonyra vezetem kinek szomorú ábrázata rendkívül hirtelen ér. Ugye nem fog sírni…?
- Én… én… – hebegve kezd bele mondandójába, arcomon a kétségbeesés jelei kezdenek megmutatkozni. Nee-san is így szokta kezdeni! A kínos csend sokkal kellemetlenebb, ami ismét ránk ereszkedik. Szemmel követem minden mozdulatát, ahogy a zsebébe nyúl és egy megcsócsált süteményt vesz elő, majd nyújtja felém. A nem igen étvágygerjesztő étek láttán tétován nézek a szemeibe, aztán a sütire… aztán ismét a szemeibe, melyből a megértés sugárzik.
- Köszönöm… azt hiszem… – felelem tétován átvéve tőle a süteményt, bár megenni biztosan nem fogom. - De ha megkérhetlek, ne vágj ilyen arcot többé. – nézek rá komolyan, majd elvigyorodva zsebre teszem az édességet, mellyel megajándékozott. Igaz senkinek nem tudja, még Shizuka-sannak sem mondtam el, de az a süti még mindig meg van az egyik szekrényem mélyén. ._.’’
Ezután már csak bele kellett szoknom az osztag elvárásaiba. A rendszeres edzésekbe és a feladatok fontosságaiba, illetve az egységet is meg kellett ismernem, melyről nem beszélhetek, amiért a nevében is benne van, hogy névtelen így az adatokat nem publikálhatom ezzel kapcsolatban. 
Ez idő tájt át kellett vészelnem a Nibantaion belüli változtatásokat is, mint például Shizuka-san távozása a hadnagyi kinevezése végett, s az üressé vált pozíciójának betöltésére került új parancsnok felbukkanását. Bántam ugyan, de örültem, hogy Shizuka-san is előre tudott lépni a ranglétrán a tehetsége meg volt hozzá, bár igen érdekesen mutatta meg, azonban nélküle nem igen sikerült volna megtalálnom a helyemet az osztagban.
- Szóval a kisasszony nagyon sokat segített Ryouichi úrfinak a múltban szerzet sebek begyógyításában és beilleszkedés terén is az osztagban. – zárta le meséjét Iijima elégedetten hátradőlve a székén, mosolyogva, végignézve a hallgatóságán, kik már pár perce végeztek munkájukkal.
- Csak ugyan! És Ryouichi úrfi mit csinál most? A kisasszony, ha jól tudom jelenleg a 3. osztag hadnagya. Vagy netán tévedek? – érdeklődi az idősebbek közül az egyik kisasszony, miközben vizes kezét egy törülközőbe kezdte megtörölni.
- Igen. Jól tudja, hölgyem. Ryuoichi úrfi továbbra is abban az egységben szolgál, törekszik megfelelni a követelményeknek, mely ahhoz az alakulathoz szükségesek, melybe bekerülni kíván. Shizuka-sannal még mindig tartja a kapcsolatot, szerintem volt alkalmuk látni már a kúriában. Egyszer Ryouichi úrfi legalábbis meghívta ide. – emlékeztette az idősebbeket, kiknél egy bólogatva helyeselt, ahogy eszébe jutott ama közelmúltbéli esemény.
- Hé, Iijima! Hát itt vagy! – lépett be az ajtón a szóba keringő személy, s amint meglátta a keresett személyt, nyomban odaviharzott hozzá.
- Mit parancsol, Ryouichi úrfi? – kérdésére, halkan, sustorogva felelt, melyre hiába hegyezték a kíváncsi hölgyek fülüket, egy érthető szót sem tudtak belőle elcsípni. - Rendben, Ryouichi úrfi. – bólint, majd eddigi hallgatósága felé fordul. - Nos, ha megbocsájtanak a hölgyek, akkor távoznék. Remélem, emlékezetes történetet mesélhettem el önöknek. – hajolt meg udvariasan, mielőtt követte volna Ryouichit, hogy segítségét nyújthassa neki abban, amit éppen kitalált.
- Hé, Iijima! Mit késlekedsz már? Gyere! Csajozni később is ráérsz! – szólt vissza az ajtón kilépő fiatal Shihouin, melyre Iijima-san kelletlen mosollyal teljesítette kérését. Fiatalság, bolondság… |
|
