A napom első mázlija, hogy tényleg tudta, hogy hol vagyunk, sőt ki is tudott keveredni a totál egyforma utcák rejtélyes fordulóiból. Lelkesen húzott maga után, bár nem volt nehéz dolga. Egyszer csak megtorpant, - majd orra buktam benne - és totális zavarral kezdett bele. Igaz inkább motyogott, mint mondta, de azért neki vágott.
- Ano…Chiyo, igaz? Ano… Nem is tudom, hogy mit… hogyan… mondjam… Annyira… Tényleg, teljesen megtévesztően… hasonlítasz rá. És… Ano… Biztosan nem te vagy Misa? Ha nem, akkor kérlek, bocsáss meg nekem! - A hatás kedvéért még egy tökéletesen kivitelezett dogezát is rittyentett ott nekem sebtében. Nem akartam hinni a szemeimnek és a füleimnek, aznap már ki tudja hanyadszor. A srác totálisan kiszámíthatatlan viselkedése zavarba hozott. De talán az még jobban, hogy előttem térdelt és bocsánatot kért... tőlem. Nem sokszor fordult ez velem elő, főleg az utóbbi időben. Igaz ehhez az is hozzá segített, hogy nem mindig voltak az eszméletüknél azok, akiknek bocsánatot kellett volna kérniük. Zavaromban éreztem, hogy elpirulok, és ez még jobban zavarba hozott. Leguggoltam elé, és megpróbáltam nem kimutatni, hogy mennyire fura nekem ez az egész helyzet.
- Meddig akarsz még így maradni? - kérdeztem tőle, miközben megkíséreltem egy mosolyt. Kissé meglepve fölpillantott, mire megint zavarba jöttem, és nem tudtam, hogy mihez kell kezdeni egy ilyen szituban. Ezért aztán elkaptam a karját, és fölrántottam a földről. - Nem arról volt szó, hogy megbeszéljük? Akkor ha ennyire nem akarsz a negyedik osztaghoz menni, nem bánom, most az egyszer elviszlek máshová. És nekem ne kezdj se sírni, se semmi mást, mert leütlek! Remélem értve vagyok! - közöltem vele még mindig égővörös fejjel. Ilyet se tettem még. Egy vad idegent haza vittem, aki ráadásul letámadt az utcán. A szoba közepén, az asztalon állt az épp aznapi virág kompozícióm. Ahogy azt a teaházakban megköveteli, meghajoltam az ikebana előtt, majd a másik szobában átkaptam magam egy kimonóba, és az addigra az asztal előtt helyet foglaló vendégem elé ültem, és elkezdődött a teaszertartás. Látszott, hogy fogalma sincs, hogy mi is történik körülötte, nekem viszont segített egy kicsit megnyugodnom. Egy kis könnyed süteménnyel kínáltam meg, majd egy kis teaport raktam az előttem lévő csészébe, forró vízzel leforráztam, majd ezt újra fölkevertem, végül az idegen csészéjébe öntöttem egy kicsit, és azt újra fölöntöttem forró vízzel. A jól begyakorolt mozdulatok ellazítottak, sőt, kellemesen feledtették velem az egész napi rossz hangulatom. Csak miután megkóstolta a forró nedűt, szólaltam meg.
- Nem vagyok Misa, de ezért nem kell bocsánatot kérned! Viszont azt elárulhatnád végre, hogy te ki vagy - mosolyogtam rá a legkedvesebb mosolyommal, amit csak elő tudtam csalni. Megint éreztem, hogy kezdek zavarba jönni, de most nem hagytam magam! Feszült várakozással néztem az idegen szemébe, vártam a válaszát. Úgy tűnt, kissé zavarba volt, de már kezdett visszatérni a valóságba, ami jó jelnek számított

- Gomeno, hogy ilyen illetlen voltam, hogy még be se mutatkoztam, mikor te vagy olyan kedves, hogy itto… megvendégelsz és nyugodt körülményeket teremtesz.Chiruochiba Airisu a nevem. A negyedik osztag egy tisztje vagyok. Szánom, bánom amiért Misa-val összetévesztettelek és csak nagy lassan, nehezen jutott el tudatomig, hogy te nem lehetsz ő. Hihetetlen köztetek a hasonlóság. - a végét már szinte motyogta. Vettem egy mély levegőt, nehogy megint hagyjam, hogy a zavar, vagy bármi ilyesmi eluralkodjon rajtam.
- Szóval kezdjük talán azzal, hogy innentől nem kérsz többet ma bocsánatot! - muszáj volt elnevetnem magam, amint megláttam, hogy milyen fejet vágott erre a kijelentésemre. De gyorsan vissza is komolyodtam. Valamiért nem hagyott nyugodni, hogy ki lehetett ez a titokzatos Misa. Nem akartam kertajtóstul, nagykapustól a házba rontani, így aztán felettébb óvatosan ennyit kérdeztem.
- Ki volt ez a Misa? - hallottam a saját hangom, amint elég halkan, óvatosan megkérdeztem. Alig akartam elhinni, hogy milyen együttérzően csengett a hangom, ahhoz képest, hogy milyen kíváncsiság feszített belülről. Lássuk be, engem nem minden nap tévesztettek össze, főleg nem ilyen mértékben. És ha már nem ütöttem le a srácot, sőt sértetlenül megúszta, egy kis teaszürcsölgetéssel, akkor már tényleg tudnom kellett. Az, hogy negyedik osztagos, először meglepett majd teljesen napirendre tértem efölött a tény fölött. Legalább meg lett vele magyarázva, hogy miért fakadt eddig annyiszor sírva! Figyeltem az arcát. Nyomokban sem hasonlított Shion-ra. Igaz neki is fekete haja volt, és a szemük színe is hasonlított, mégse emlékeztetett egy csöppet sem rá. Nevelőmet egyszer láttam csak sírni, amikor meghaltam... Ez a srác meg kitudja hányszor tört ki könnyekben ez alatt a rövid idő alatt, mióta találkoztunk. Figyeltem, ahogy a fájdalom és a félelem fura keveréke telepedett pár pillanatra az arcára, majd ahogy rám emelte kissé elkínzott tekintetét. Pontosan ismertem ezeket az érzéseket. Ez viszont egyforma volt Shioné-val. Pár pillanatra elborítottak az emlékképek, a legelsők a halálom után... de nem engedtem magamnak, hogy elmerüljek bennük. Kitisztítottam a fejem, és nem engedtem meg magamnak többet, hogy elkalandozzon a figyelmem. Néztem az előttem ülő srácot, aki kicsit sem hasonlított Shion-ra, és volt amiben mégis egyformák voltak, és nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Már abban sem voltam biztos, hogy akarom, hogy elmondja. Nem akartam bántani, talán ebben a pillanatban nem az előttem ülő Airisu-t hanem Shion-t. Másfelől viszont a kíváncsiság égetett belül, mint a tűz. Így aztán szép csöndben vártam, és hagytam, hogy az előttem ülő srác eldöntse, hogy megszólal-e. Már egyáltalán nem tűnt természetesnek, ha elmondja. Az után az érzelemarzenál után, ami átsuhant az arcán, már semmiképp. Így aztán szép csöndben vártam. Halvány gőzöm sem volt afelől, hogy ilyenkor mit lehet olyat mondani, amivel nem megbántom, esetleg segítem, így úgy döntöttem, hogy a bölcsebb lehetőséget választottam, és lelkesen befogtam. A fiú végre megint rám nézett, egyenesen a szemembe. Nem hagytam, hogy újra lerohanjanak az emlékek.

Cseles a srác, ügyesen próbálta terelni a témát, de pár évtizeddel hamarabb kellett volna fölkelnie ahhoz, hogy ez nekem ne tűnjön föl. Persze ennek inkább nem adtam hangot. Aprót biccentettem a dicséretre, majd halkan válaszoltam is rá.
- Ma reggel csináltam. - szerettem volna többet is megtudni a lányról, de hála Shionnak, már nem próbáltam erővel kihúzni belőle. Ehelyett kortyoltam egy újabbat a teámba. Már kezdett hűlni, és tudvalevő, hogy a japán tea forrón az igazi. Hidegen pocsék íze van. Sóhajtva letettem az asztalra az italt, és a srácra néztem. Pontosan a szemeibe. Látszott rajta, hogy nagyon megviselte, hogy ezt a keveset is el kellett neki mondania.Egy óvatlan pillanatban összeborzoltam a haját, majd el is tűntem mellőle. Nem volt könnyű kimonóban shunpózni, de hála Gingitsunénak, aki mindenféle baromságra megtanított, ez is ment.
-Az édességeket én is szeretem. Igaz nem tudom, hogy a csoki milyen, a vaníliát sem ismerem. De ezek például mindig is a kedvenceim közé tartoztak! - egy tányért varázsoltam elő a pici konyhámból. Wagashi, ohagi volt rajtuk. Jó példával járván elő, magam is elvettem egyet, és lelkesen falatozni kezdtem. Mivel nem mozdult, egy kicsit felé toltam a tálat.
- Nem harap se a néni, se a süti. Kóstold meg, ezeket is én csináltam! A főzés nem az erősségem, de azért néhanapján én is hazaira vágyom! Arról nem is beszélve, hogy egy bizonyos lompos nem hagyott aludni! - mondtam kissé közelebb hajolva a kardomhoz - Így aztán, ahelyett, hogy aludtam volna, mert had ne részletezzem, milyen álmokkal voltam zaklatva, inkább kaját gyártottam! Amikor még éltem, ilyeneket ettünk, ha ünnep volt! Igazán kár lenne kihagyni! Huh ennyi év után is fura ezt kimondani. "amikor még éltünk..." - Airisu hatalmas szemekkel nézett rám, mint aki nem igazán érti, hogy mi is folyik körülötte. Nem hibáztattam, ez velem sokszor megesett, hogy nem követte a környezetem, hogy mit is csinálok épp, vagy miről magyarázok. - Amúgy tudod, hogy a nevednek mi is a valódi jelentése? A nőszirom. Ha valaki az ikebana-nál az íriszt teszi a főhelyre, azzal a reményét, a hűségét, és a barátságát fejezi ki szavak nélkül. Szóval úgy sejtem, a nővéred tényleg nagyon szeretett - itt egy aprócskát elmosolyodtam - nem tudom, hogy mi történt vele, nem is erőltetlek, hogy elmondd, de hogy ilyen öccse van, szerencsés lány volt. Úgy hiszem, hogy azok, akikre emlékeznek, akik emlékét ilyen nagy becsben tartják, azok valamennyien szerencsések. Te pedig rászolgáltál a nevedre! - most esett csak le, hogy egy idegennek mondom mind ezt, és az eddig visszafojtott zavarom, most egyszerre ütközött ki rajtam. Valószínűleg a lában ujjától egészen a fejem búbjáig elvörösödhettem, mindenesetre azt éreztem, hogy ég az arcom. - Ne is figyelj arra, hogy miket magyarázok! - nem segített ez sem rajtam - a fenébe is! - ezzel egy újabb csésze teát öntöttem magamnak, de az már kihűlt. Belekóstoltam, és majdnem láthatóan is elfintorodtam, olyan pocsék volt az íze hidegen. Gyorsan leraktam a merényletnek is beillő nedűt, majd óvatosan megjegyeztem - ilyen hőmérsékleten már vallatni lehetne ezzel a teával. - jelentettem ki teljes meggyőződés

"Egy felettébb érdekes alakkal hozott össze a sors!" gondoltam magamban somolyogva, miközben figyeltem, ahogy az emlékeiben elmerülve beszél, már nem is nekem, hanem számomra teljesen ismeretlen alakoknak. Mostmár komolyan próbálkozott, hogy ne kérjen bocsánatot, de még így is néha majdnem elejtett egyet-egyet. Majd amikor észrevette, hogy a nagymonológja kihallatszik, talán mégjobban zavarba jött, mint én korábban. Egy széles mosollyal vigyorogtam rá, majd egy újabb sütit vettem le a tálról, és vártam, hogy megnyugodjon. Egész gyorsan rendbe szedte magát. Egy halk 'hoppá'-val reagálta le a dolgot, de még egy darabig nem nézett a szemebe. Kitartóan szemezett a padlómmal, pedig meg voltam róla győződve, hogy nekem ha szebb nem is, de kifejezőbb szemeim vannak. Föl pattantam, gondolván, hogy csak azért is jól megtaposom a galádot, és jártam egy kört, majd vissza csüccsentem a srác elé.
- Hogyhogy negyedik osztagos lettél? - kérdeztem kíváncsian. Nekem még csak a gondolatnak az árnyéka se közelítette sose meg az elmémet, hogy a sok jajgató, sebesült közé menjek. Jobban szerettem gyártani a betegeket, mint ellátni. - Sose vonzott a harc. A csaták? Mármint gondolom te is olyan mágiaspecialista vagy. Sose volt olyan, hogy forrt a véred és valakit jól orrba akartál verni vagy rúgni? - reméltem, hogy nem ijesztem meg nagyon, ha ilyeneket kérdezek. - Puszta kíváncsiság! Persze, ha nem akarsz, nem kell elárulnod! - fűztem hozzá.
Míg a válaszát fontolgatta - őszintén reméltem, hogy szándékozik válaszolni, ugyanis ezt mindig is meg akartam kérdezni tőlük - nos amíg a válaszát gondolta át, én ki libbentem egy villámgyors mozdulattal az ajtón, majd néhány virággal tértem vissza. Amíg vártam, elkezdtem a virágokat rendezgetni. Földdel töltöttem föl egy tálat, és óvatosan, itt-ott bele szúrtam egy-egy növényt. Naná, hogy egy nőszirmot raktam a főhelyre, és köré csoportosítottam az összes többi virágot. A szobában lévő növényekről is lecsippentettem ágakat, és azokat is bele raktam a kompozícióba, és száraz, fura alakú ágak voltak össze gyűjtve, már előre, azokból is fölhasználtam. Néha persze lopva a fiúra is rápillantgattam, de nem akartam se zavarni, se elijeszteni. Valamennyi mozdulatomat villám lépéssel végeztem. Nem akartam ugyanis magára hagyni a vendégemet. Mire úgy tűnt, újra ezen a világon tartózkodik nem csak testben, de elmében is, már ott ültem előtte, mint ahogy azt a jó házigazdától el lehet várni, és lelkesen mosolyogtam rá. Pusztán egy tál, szépen elrendezett virággal volt több az asztalon. Azon kívül nem sok mi változott. Abban sem voltam biztos, hogy Airisu ezt a változást érzékelte egyáltalán. Nem is vártam el tőle. Tapasztalatból tudtam, hogy a fiúk nem túl figyelmesek, ha ilyesmiről van szó. Annak idején Shion nem hogy nem vette észre az ilyen irányú kedveskedéseimet, de rendszeresen rájuk is ült, vagy csak szimplán összetörte őket figyelmetlenségében. Igaz, ez a fiú érzékenyebbnek tűnt, de a férfiakkal mindig is jobb ilyen téren vigyázni, ezt már megtanultam. De gyorsan újra össze kaptam a figyelmemet, ugyanis a srác végre megszólalt.

Nem csak, hogy észrevette a virágot, de értékelte is! Nem kicsit meglepett vele, hisz eddig még egy fiú ismerősöm sem volt ennyire figyelmes! Majd a virágok után, különösebb átmenet nélkül újra Misáról kezdett beszélni. Igaz csak pár mondatot, azt is csak motyogva, de úgy tűnt ez is nehezére esett. Mint kiderült Misa beteg volt, és ő ezért döntött a gyógyítás mellett. Elég nyomós indoknak tűnt! Ám alig ejtett el pár könnycseppet, már újra mosolygott, és kissé erőteljesebb hangon folytatta. Valahogy nem tudtam eligazodni ezen az emberen! Főleg mikor folytatta:
- Sose voltam valami vagy harcos, bár a bizonyos nap után évfolyamom legjobb vívói között voltam. Illetve, jól sejted mágiaspecialista vagyok, az elmélet nekem gyerekjáték, ezért a démonmágiából is a legjobbak között voltam. Most viszont meg fogsz lepődni szerintem, mert bizony volt, hogy szívesen lecsaptam volna egyeseket, de őket is csak azért, mert minden ok nélkül náluk gyengébbeket bántottak, de leginkább a kendo, vagy kidou gyakorlatokra hagytam a "bosszúkat". De ezekből nem volt sok, mivel... kicsit magamnak való voltam. És te, hogy-hogy a 11. osztagban kötöttél ki? Bár, a kérdéseidből gondolom, te odavagy a küzdelmekért, a harcért. De tényleg érdekel, hogy hogyan kerültél ide, de ha nem akarod, akkor nem muszáj elmondanod.
Most rajtam volt a sor, hogy pár másodpercig a padlót figyeljem vigyorogva. Nem tehettem róla, de valahogy muszáj volt.
- Engem egy ronin nevelt fel. A családomat nem ismertem, ez a szamuráj volt körülbelül mindenki egy személyben. Tőle tanultam a kardforgatást is. Még kislány koromban. – próbáltam megint elnyomni egy gonoszkodó vigyort, hisz nem akartam elriasztani a vendégem, de nem teljesen sikerült. Emlékek jutottak az eszembe. - Igazából kicsi koromtól kezdve könnyebben töröm el valakinek a kezét, minthogy bekötözzem! A gyógyítás sose volt az erősségem.Bár Shion még így is jobb volt benne! Ha én sérültem meg, azt is ő rakta rendbe, ha saját maga, akkor megpróbáltam segíteni rajta, de inkább rontottam a helyzetén. Így aztán ezt is inkább hanyagolni kezdtük! Ha visszagondolok, az az idióta sem értett igazából máshoz, csak a kardforgatáshoz! Még főzni se tudott! Fél gyerekkoromat nyárson sütött hallal húztam ki! Mégis, amikor valakivel harcolok, olyan, mintha az a hibbant is velem lenne. Mintha újra ketten járnánk roninként Edo utcáit. De talán a legkomolyabb ok, amiért örülök, hogy ide kerültem, az a harcnak a szépsége. Hihetetlenül élvezem, amikor egy különösen szép mozdulattal találom szembe magam. Egyszerűen gyönyörködtet egy-egy jólsikerült ellenfél. És a jólsikerültet itt értsd erősnek. Amikor valaki mozdulatain érződik az évek hosszú munkájából fakadó kifinomultság és kecsesség. Mikor az elegancia az erővel párosul! És véletlenül sem a mágiára gondolok, hanem a tiszta harcművészetekre! Abból pedig akad itt bőven! Szóval jól érzem itt magam! – pislogtam vágyakozva a teás csészémre, de gyorsan letettem róla, mikor eszembe jutott a hideg tea kellemetlen zamata. - Mellesleg miért lennél magadnak való? - vontam föl csodálkozva a szemöldököm - Nekem nagyon is normálisnak tűnsz...

Misa!!!! Vagy mégse Misa? o.O

Amikor a virágait dicsértem meglepett arcot vágott, lehet, hogy nem szokott hozzá. Biztos még nem találkozott értelmes férfival, bár ez nem lep meg, hiszen mégis csak a 11. osztag tagjairól van szó! Amikor a kérdésére válaszoltam kisebb zavar ült ki az arcára, úgy tűnik, hogy túlzottan össze-vissza beszélek. ^^”
- Igen, talán nem kellene ilyen éles át menetelekkel beszélned. – Jegyezte meg kíméletlenül Ginyuushijin. A kérdésemre most ő elemezte kicsit a padlót. Éppen mondani akartam, hogy ha nem akarja, akkor tényleg nem kell elmesélnie, mikor szóra nyitotta a száját.
- Engem egy ronin nevelt fel. A családomat nem ismertem, ez a szamuráj volt körülbelül mindenki egy személyben. Tőle tanultam a kardforgatást is. Még kislány koromban. Igazából kicsi koromtól kezdve könnyebben töröm el valakinek a kezét, minthogy bekötözzem! A gyógyítás sose volt az erősségem.Bár Shion még így is jobb volt benne! Ha én sérültem meg, azt is ő rakta rendbe, ha saját maga, akkor megpróbáltam segíteni rajta, de inkább rontottam a helyzetén. Így aztán ezt is inkább hanyagolni kezdtük! Ha visszagondolok, az az idióta sem értett igazából máshoz, csak a kardforgatáshoz! Még főzni se tudott! Fél gyerekkoromat nyárson sütött hallal húztam ki! Mégis, amikor valakivel harcolok, olyan, mintha az a hibbant is velem lenne. Mintha újra ketten járnánk roninként Edo utcáit. De talán a legkomolyabb ok, amiért örülök, hogy ide kerültem, az a harcnak a szépsége. Hihetetlenül élvezem, amikor egy különösen szép mozdulattal találom szembe magam. Egyszerűen gyönyörködtet egy-egy jólsikerült ellenfél. És a jólsikerültet itt értsd erősnek. Amikor valaki mozdulatain érződik az évek hosszú munkájából fakadó kifinomultság és kecsesség. Mikor az elegancia az erővel párosul! És véletlenül sem a mágiára gondolok, hanem a tiszta harcművészetekre! Abból pedig akad itt bőven! Szóval jól érzem itt magam! Mellesleg miért lennél magadnak való? Nekem nagyon is normálisnak tűnsz...
A mondani valóját tisztelet teljesen, oda figyelve végig hallgattam. Aztán kedvesen mosolyogva válaszoltam neki:
- Tudod a nevem az túl lányos volt nekik, ezzel piszkáltak is, valamint voltak, akik a származásom miatt piszkáltak, így bár engem nem zavart, de mégse akartam velük túlzottan össze barátkozni, mert igazából ők se akartak velem, valamint inkább olvastam, vagy írtam, illetve néha egyedül sétálgattam, főleg olyan helyeken, ahol virágok vannak. És Misa halála után – valamiért most könnyen ki tudtam mondani – még jobban bele merültem a tanulásba. Amolyan kis strébernek is nézhettek a többiek. – Nevettem. – Amúgy rajtad nagyon csodálkozok. Nem akarlak bántani, de tényleg, kicsit furcsa vagy. Most azt mondod, hogy normálisnak látszom, de nem is olyan rég még a 4. osztaghoz akartál elvinni, hogy ott kivizsgáljanak, hátha napszúrást kaptam. Valamint… - enyhe pír kezdett ekkor megjelenni az arcomon - 11. osztagos létedre… - itt már sehogy se volt enyhének nevezhető a pír - nagyon kedves vagy… - ekkor az egész fejem láng vörössé vált, s beindult a zavart habogás program. – Vagyis… htá… itto… az… nem… hanem… itto… - Fel pattantam még mindig pírban úszó arccal, s meghajoltam felé, s gyorsan elhadartam a következőket: – Köszönöm a vendéglátást, és mélyen sajnálom, de most vissza kell mennem az osztagomhoz. – Azzal shunpoval meg is indultam a Yonbantai felé… Vagyis, csak indultam volna, mert ahogy megfordultam, s indultam volna meg a lábaim össze gabalyodtak, s egyik pillanatban még az asztal előtt vagyok, másikban már az ajtóban fekszek. – Aú! – Miután feltápászkodtam felé fordulok, s még mindig elpirulva ennyit mondok: - Hogyha megsérülsz, szívesen rendbe raklak. – Aztán már lassabban, óvatosabban megindultam haza.
- Oh! De lovagias, olyan kis aranyos vagy! – Cukkolt a zanpakutou szellemem. – Főleg, mikor így bénázol! És mond csak, hogy tervezed a leánykérést?
~ Fogd be! Csupán azért mondtam, mert olyan rendes volt, hogy nem nyársalt fel, amikor össze visszarángattam, valamint, mert vendégül látott. >.> ~
- Most én hiszek neked, de kérlek legközelebb te is higgyél nekem!

Spoiler:

- Tudod a nevem az túl lányos volt nekik, ezzel piszkáltak is, valamint voltak, akik a származásom miatt piszkáltak, így bár engem nem zavart, de mégse akartam velük túlzottan össze barátkozni, mert igazából ők se akartak velem, valamint inkább olvastam, vagy írtam, illetve néha egyedül sétálgattam, főleg olyan helyeken, ahol virágok vannak. És Misa halála után még jobban bele merültem a tanulásba. Amolyan kis strébernek is nézhettek a többiek. Amúgy rajtad nagyon csodálkozok. Nem akarlak bántani, de tényleg, kicsit furcsa vagy. Most azt mondod, hogy normálisnak látszom, de nem is olyan rég még a 4. osztaghoz akartál elvinni, hogy ott kivizsgáljanak, hátha napszúrást kaptam. Valamint… 11. osztagos létedre… nagyon kedves vagy… Vagyis… hát… itto… az… nem… hanem… itto… Köszönöm a vendéglátást, és mélyen sajnálom, de most vissza kell mennem az osztagomhoz.
A végére teljesen zavarba jött. Az, hogy elvörösödött, enyhe kifejezés arra, amit a valóságban produkált. Sietve indult az ajtó fele, majd egy számomra láthatatlan bukkanóban elbotolva még kiterült egyet a szobámba. Fölkelt, majd ha lehet még vörösebb fejjel (bár már az előbbi színnél sem hittem, hogy lehet még fokozni, de erősen rámcáfolt) még visszafordult.
- Hogyha megsérülsz, szívesen rendbe raklak - mondta, majd azzal a lendülettel, amivel fölkelt, ki is viharzott az ajtón. Mondtam volna neki, hogy itt ő sérült meg, szóval előbb magát gyógyítsa meg, de mire szóra nyitottam volna a szám, már csak a hűlt helyének beszélhettem volna.
-"Mit szólsz hozzá?" - kérdeztem a rókámtól, magamban dúdolászva.
- Csak annyit, hogy fura alakok potyognak rád az utcán! - válaszolta, de hallottam a hangjából, hogy neki is jókedve van. Jelen pillanatban le se tagadhatta volna, se ő se én, hogy a lelkem része. Magam is mosolyogva szedtem össze a csészéket és a süteményt, majd vittem be a kicsiny konyhámba. Miután rendberaktam a lakásomat, konstatáltam, hogy a kimono bizony borzasztóan meleg, így úgy döntöttem, hogy abba hagyom az önsanyargatást, és átbújtam a fekete egyenruhába. Hihetetlenül élveztem a könnyed mozgást benne. Ígyhát elindultam az osztagom pihenőhelye felé, hisz hol máshol lehetne jobban kikapcsolódni? Mázlimat bizonyítja, hogy el se tévedtem nagyon. Talán csak egy kicsit, de most ezt se bántam. Zóri nélkül léptem be az edzőterembe, és egy kis bemelegítés után fakardot ragadtam. Az első suhintás hangja kellemesen ellazított. Megkezdődött a pihenő időszakom

Spoiler:

Reggeli zűrzavar

- Tojás sütve, hal szintúgy, rizs és egy kis szójaszószos csilis mártás. Ha jól emlékszem, legutóbb se idegenkedtél a csilitől - mutattam be gyorsan akkor már néki is a menüt. - És van még nem egy katana állvány, ha Bagabondó szeretne egyet, ezt megtarthatja... - tettem hozzá vigyorogva.
Igaz a lélekölők nem díszfegyverek voltak, ám Gin~chan is szerette a maga állványát. Még ha nem is használta túl sűrűn... Arról persze nem tettem említést, hogy mind az engedély, mind az, hogy megsimogatta a hajam, kifejezetten jól estek. Ezeket a dolgokat elraktároztam mélyen magamban. Nem kell mindig mindent kikiáltani a világnak...
Kiraktam az ételeket, ám nem csak a saját tányéromba. Hikaru~channak is szednem kellett, lévén majdnem magára borította a tálat, szóval inkább átvállaltam.
- Kíváncsivá teszel... - mosolyodtam el, mikor a takarításokról és hasonlókról tett említést a saját otthonába. - Rengeteg szemem van, szóval nem ildomos külön fölhívni azokra a figyelmem, amiket el akarod kerülni, hogy észrevegyem... - - már valamennyi gyűrűm az ujjamon pihengélt, szóval joggal fenyegetőztem, Kei~chanról nem is beszélve. Majd egy kicsit komolyabbra fogtam magam, még ha nem is volt könnyű munka - Rendben, egyszer betámadunk. Én legalábbis... - Kasai~chan kapott az alkalmon, és a vállamra libbent. Vörösen lobogott, és mindenféle ketteseket püffögött füstből ki maga fölé. - Kérsz még? - kezdtem bele az ilyenkor kezdődő barkóbába, ám az első tippem nem talált. Megcsóválta a buksiját, szóval fejtörésbe kezdtem. Miről is beszéltünk, amikor szót kért. Vendégségbe, és hogy én megyek... ötlöttem ki, szóval újabb próbának futottam neki - Te is jössz velem? - akkorát bólintott, hogy leszédült a vállamról. Persze bolondozva rájátszott a dologra, de így is a tenyerembe landolt, ahol aztán vörösen pöffeszkedve el is terült. - És én így mivel eszek? - érdeklődtem le kimosolyogva. Erre a vállamra vonult vissza. Mellé telepedett a madaram is, úgy súgta a fülembe, hogy jön ő is, de akkor iszik is... csőrön lett pöccintve. Végül Hikaru~chanra tévedt a tekintetem, de szemmel láthatóan még félig bele aludt a tányérjába, szóval nem vártam tőle komoly értekezéseket... - Ezek szerint, köszönjük, szívesen elmegyünk egyszer. Igaz is... ritka kincs az olyan férfi, aki tud főzni, vagy sütni... a nővérek legalábbis mindig ezt mondták... - tettem hozzá kissé gonoszkás mosollyal.