Cseppen, s csurran, esik. Már javában délután lehet, amikor ebben a rossz időben is fontos riasztással zavarják meg a 46-ok tanácsát. A Juunibantai egy kihelyezett tisztje félőn kopog be a hatalmas ajtón, amelyen átlépve a tanács körtermében találhatja magát. Arcán látszódik a félelem egy erőteljes szikrája, hiszen a tanácshoz nem szokás egy sima tisztet küldeni. Azonban nagyon úgy néz ki, hogy szükségállapotot kell felállítani, így hát Masamune taichou nem félt egy „futárt” kiküldeni jelentéseivel. A tiszt, aligha szöszmötöl, egyből nekilát az üzenet felolvasásának, mellyel kissé meggyűlik a baja. Itt- ott ugyan elharapja szavait, de a vége ugyanaz, hatalmas csend kerekedik a hatalmas teremben. Mindössze néhány pillanat múltán, némi suttogást megelőzően a tanács kiadja a Juunibantai tisztjének az egyértelmű döntéshozatalát. Azonnali hatállyal fel kell állítani egy felderítő csapatot és a jelentésekben leírtakat ismertetni. Néhány óra múlva a három shinigami ablakán egy-egy pokollepke suhan be a korai éjszaka beköszöntével. A lepke, egy viszonylag hosszú leírást adhat nektek arról, hogy küldetésetek az emberi világ egy lakatlan, még fel nem fedezett szigetén lesz; így hát az esetleges senkai kapu koordinátáinak eltévesztéséért felelősséget nem vállalnak. Az viszont még melléközlik a Juunibantainál, hogy nincs információ a sziget civilizációjáról mindössze annyi, hogy néhány órával ezelőtt erős lélekenergiát mértek be a sziget felől. Bár akadhat némi fenntartásotok a kiválasztott csapattal kapcsolatban, voltaképpen nincs választásotok az indulást illetően. A dangaiba lépés előtt mindannyitok kap egy karórát, arra viszont már nincs idő, hogy elmagyarázzák nektek, mire is szolgál eme tárgy.
Amint a dangai végén meglátjátok a célt, s átléptek azon, rögvest a hideg tenger vizében találhatjátok magatokat. Ha jobban körül néztek, akkor a mélységben megpillanthattok néhány, furcsa tengeri halat, ami miatt lehet, tanácsosabb volna, ki úszni a néhány méterre lévő hófedte partra. Mivel egyikőtök sem számított a zord időjárásra, így valószínűleg fázhattok. Egy fázó shinigami, pedig sok mindenre képes ennek kiküszöbölése érdekében. Tehát, ha jól figyeltek, akkor a téliesnek tűnő dzsungel felől füst szagot érezhettek. Dönthettek úgy, hogy ráléptek az előttetek hirtelen megnyíló ösvényre, vagy egyszerűen bevetitek magatokat a rengetegbe, azonban jobb lesz, ha siettek, hiszen messze már gyűlnek a viharfelhők…

Diran

Karakura ismételten a maga monotonitásában tette le a kötelességeit. A napszakok talán egyik legszebb időszakában járhat az óra. Te magad sem emlékezhetsz, hogy mikor volt utoljára, amikor ennyire bonyolult ügynél kellett volna segédkezned. Mindenesetre már vagy tíz órája lehetsz munkában, amikor hirtelen a semmiből furcsa érzésed támad. Először azt gondolhatod, hogy a város egy bizonyos pontján új hollownak a reatsuja zavarhatja érzékelésed; viszont eme feltételezésed rögvest érvényét veszti, amint a benned lévő kényszerérzés felerősödik. Ha éppen jegyzetelsz, könnyen lehet, hogy elírhatsz valamit, amiből furcsa szavak jönnek ki; ha pedig éppen valamit vizsgálsz, nem hagyhat békén a tudat, hogy otthon mintha várna téged valami. Így hát ezek a megmagyarázhatatlan érzések addig nem hagynak békén, még át nem léped saját lakásod küszöbét.
Eleinte csalódott leszel, hiszen ahogy körbe-körbe mész nem találsz semmit, kivéve a dohányzó asztalon egy aprócska karórát. Az emberek kíváncsiak, ez nagyjából most sincsen máshogy. Ezért, amikor hozzáérsz ehhez a tárgyhoz, a szemközti falnál egy dimenziókapu nyílik meg. Elgondolkodtató lehet a számodra, hogy mit keres a saját otthonodban egy ilyen tárgy, és hogy mi ez az egész, de már te magad is tudhatod az első kérdésedre a választ. Valaki, vagy valami azt akarja, hogy tedd meg az első lépést. A lépés megtételével te közvetlenül ugyanazon szigeten találhatod magad, mint shinigami "társaid". Ami viszont más, hogy kezedben egy karóra mindenféle információ nélkül, s előtted sok-sok lábnyom vezet a rengetegbe. Noha te is felfigyelhetsz a viharfelhőkre, s dönthetnél akár úgy is, hogy másfelé mész. De vajon nem érdekel inkább téged, hogy kik lehetnek ezeknek a nyomoknak a tulajdonosai?

Sötét, komor felhők bámultak vissza rám, ha kitekintettem az ablakon, a párkányon pedig szabálytalan időközönként kopogtak a vízcseppek, különös ritmusú dallamot játszva ezen a különös hangszeren. Jómagam Etopent, a kedvenc plüssömet magamhoz ölelve feküdtem a pihe-puha ágyamon, hallgatva a természet zenéjét. Úgy éreztem elmém már kissé fátyolos az eső altatójától, egy-egy percre már talán el is bóbiskoltam annak ellenére, hogy ilyenkor még nem szoktam aludni. Azonban nem akartam átadni magamat az álomvilágnak. Ahol máskor szépséges és izgalmas kalandokon vezet keresztül fantáziám, ott most csak sötét és gonosz árnyak, rosszindulatú képek vártak. Nyugtalanító kacajok, baljósan kavargó örvények és az elmúlás szaga. Akkor bukkantak fel, míg a 4. osztagnál kezelték a súlyos sérüléseimet az arrancarok inváziója után. Még mindig nem tudtam pontosan mi történt ott velem, de abban biztos voltam, hogy az emlékezetkiesésem és az álmok kapcsolatban vannak egymással. Valahol mélyen úgy éreztem, mindez bennem van, hogy ezeket a látomásokat az elveszett emlékeim táplálják. Beszélni azonban nem tudtam róla senkivel, hiszen a mami és a papa előtt az erőim titkosak, a zanpakutoum új lelke pedig még előttem is ismeretlen entitás, viselkedése pedig nem szimpatikus. Lépten-nyomon éreztette velem, hogy gyengébb vagyok nála, és hogy engedelmeskednem kell neki. Nincs önállóságom a saját belső világomban, és ez nem tetszik.
Az ajtón túlról érkező hang törte meg a csendet, valamint éberségemet is megemelte egyúttal. A mami volt az, aki a vacsora idejének eljövetelét közölte velem. Igaz, az időjárás nem boríthatja fel a szokásos napi rutinomat, aludni csak vacsora után mehetek. Megdörzsöltem hát a szememet és az ágyról leugorva széttárt karokkal repültem ki a szobámból, egészen az ebédlőasztalig futva, és energikusan felpattanva a székre. Végtére is, nincs értelme olyasmin aggódnom, ami felett nincs irányításom, jobb is ha nem aggasztom a mamit és a papát és inkább felhőtlenül, gondtalanul viselkedek...
- Itadakimasu!
Láttam neki a szokás szerint fenséges levesnek, amit legszívesebben behabzsoltam volna, de megtanultam hogy lassan kell enni, nehogy félrenyeljek, szóval nyugodtan ettem Egészen addig legalábbis, amíg egy pokollepke nem tisztelt meg minket a jelenlétével. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mivel úgy gondoltam, hogy nem hozzám jött, de miután elém lebegett, kénytelen voltam ráeszmélni, hogy engem keresnek. Kissé meglepett arckifejezéssel néztem össze a mamival, aztán a mutatóujjamat felemelve hagytam, hogy rátelepedjen az állatka, és elmesélje, miért jött.
- Úúú, lakatlan sziget *.* Mami, Miyoko küldetést kapott egy lakatlan szigetre! Ugye elengedsz? **.** Csak felderítés, nem lehet veszélyes.
Lelkendeztem a hír hallatán, esdeklő szemekkel pillantva a mamira. Tudtam, hogy késő van, és nem sokára ágyban lenne a helyem, de ebben a pillanatban már egyáltalán nem voltam álmos, és én még sosem kellett visszautasítsak egy missziót sem, meg ez nem is olyan feladatnak tűnt, amiben megsérülhetek. Nem kellett értem aggódnia a maminak, az invázió amúgy is különleges eset volt, ekkora volumenű dolgok nem történnek állandóan, szóval én sem fogok újra életveszélyes állapotban a yonbantaihoz kerülni. Láttam a mamin, hogy hezitál, de végül azt mondta, hogy ha rá tud bízni valakire, aki vigyáz rám, akkor mehetek. Szavai hallatán örömujjongásban törtem ki és máris szaladtam a felszerelésemért, nagyjából 10 perc múlva pedig már indulásra kész voltam, egyenruhástól, karszalagostól, karkötőstől, kristályostól... na meg persze vacsorástól, mert kaptam rizsgolyók formájában elemózsiát az útra *.*
- Michi-nee, Anao-nii! Mami, velük biztonságban lesz Miyoko!
Derült fel az arcom útitársaim láttán, majd oda is futottam hozzájuk, bár egy pillanatra megilletődtem a fehér haoritól, ami Nii-sanon volt. Azért remélem még tart tőlem, és hogy ezt teszteljem, azonnal fel is másztam a hátára, ahogy a papáéra szoktam Csak "kicsit" kevésbé volt széles az övé, és nem is volt olyan magas Sok időnk azonban nem volt játszani, csak felcsatoltak ránk egy... valamit, és indulnunk is kellett. Még elbúcsúzni is alig volt időm a mamitól T_T A senkaimon túloldalán aztán igen kellemetlen meglepetés ért minket, hiszen vízben találtuk magunkat, de nem olyan kellemes melegben, mint a fürdővizem szokott lenni, sőt, még sós is volt, és belement a számba és az orromba, és úgy éreztem nem kapok levegőt o.O Szerencsére Anao-nii hátán hamar kikerültem a partra, de nagyon fáztam, nem tudtam megállítani a remegésemet sem. A parton lévő fehér micsoda is hideg volt ráadásul, gyorsan meg is bántam hogy lemásztam a néni hátáról. Nyűgös lettem és rám tört a fáradtság is. Ilyenkor már ágyban szoktam lenni.
- Nyaa~ Miyoko fázik és aludni akar >.>
Közöltem igényeimet morcosan, majd bebújtam a 10. osztagos kapitány haorija alá, és úgy húztam fel magam újra a nyakába, hogy aztán a fejemet a vállára támaszthassam, és megpróbáljak elaludni. Úgy éreztem nem tudok tovább ébren maradni.

*Borongós hajnali órák küszöbén, álmaim martalékából kiszakadván szemeimet nyitogatom ebben a melankolikus álomban. Olyan homályos most minden, még ha tekintetemet a jól ismert plafonra helyezem. Hiába nézem a megannyi pöttyök halmazát, még sem látom értelmét az egésznek. Igazából nincs is értelme, én még is nézem, de úgy, mint aki látni akarna benne értelmet. Talán ott is van, csupán a racionalitásom ezen helyzetben már mit sem ér. Ismerős illat s ezzel társuló érzés fog el. Noha igen nehéz volna nem észre venni Keisuke alvó szívének verését, mikor fél fejem az ő mellkasán pihen. Még mindig félig ébredezve sóhajtok egyet s csak igyekszem kicsit távolabb húzódni mellé. Akár álom, akár nem feltehetőleg a túlzott közelsége volt az, amely felkeltett, vagy nem is tudom. Olyan szokatlan a számomra még mindig. Nem is tudom, mit érzek jelen pillanatban, de legalább nem félelmet, most az egyszer pedig ez a fontos. Végre nyugodtan fekszek ráadásul olyas valaki mellett, aki iránt őszinte érzéseket táplálok. Arrébb húzódva még ily közel hozzá, felé fordulok és hosszasan alvó arcát kezdem el bámulni szelíden. Habár sokak ezt nem érthetik, még is nekem nagyon fontos. Ő az, aki nem hagy magamra és tekintete is más, teljesen más. Most pedig úgy szeretnék a fejébe látni, vagy tudni, hogy mit álmodik jelen pillanatban, ez azonban teljesen lehetetlen. Így ébren igyekszem álmát őrizni, mert jaj annak, aki háborgatni merné. Kissé kaotikus, hogy mellette képes vagyok nyugodtan, és egyszerre nyugtalanul gondolkodni, de most nem ez a lényeg. Hanem, hogy azt hiszem, csak most kezdem felfogni a változást az életemben, s ezt neki köszönhetem. Végre kezdek körbe nézni, és egész egyszerűen ledöbbentő, hogy mennyi olyan shinigami vesz körül, akiknek én lehetek vagy esetleg ők nekem fontosak. Ám még ez sem jelentheti azt, hogy ezeknek, a kapcsolatoknak nincsenek meg a maga veszélyeik. Még magam sem tudom mi az, amit felvállalhatok, és mi az, amit nem. Így hát továbbra is maradok a hallgatag megfigyelőként, hogy ha eljön az ideje időben léphessek. Mert bár személyem némiképp homályos lehet egyet még magam is tudok, ha valaki kárt tesz olyanokba, akik nekem fontosak, annak nem fogok kegyelmezni. Akár tisztán, akár mocskosul, de drágán megfizet, aki rájuk meri emelni kezeit. Ám eme kattogó gondolataim habjai közt jó magam is veszélyben van. Hiszen ezek a habok most egyre erősebbek, és egyre jobban temetnek maguk alá. Olyannyira maguk alá, hogy észre sem veszem igazából, álmaim tengerében süllyedek el.
Ez a tenger nem oly' mély, hogy végleg maga alá temessen, de elegendő ahhoz, hogy órákon keresztül csak benne ússzak, mint egy tengeri hal. S mire a levegőbe emelkednék az ébredés villámszerűen csap bele elmém teljes egészébe. Hirtelen nyitom ki szemeimet, és a szürkeségre, illetve az esőcseppek párkányon való landolása végett bátorkodom a hajnalt idézni magamban. Viszont ez már nem a hajnal ébresztő órája, hiszen ahol órákkal ezelőtt Keisuke feküdt, ott most kihűlt ágy mutatja, hogy bizony feküdtek ott. Ettől pedig cseppet sem leszek jó kedvű, el sem búcsúzott. Legalább felkelthetett volna, hogy tudjam reggel nem a hiánya fog fogadni. Ennek tetőzését már csak akkor érzem jobban, amikor az órára pillantva, annak mutatója egy délutánra kihelyezett időpontot mutat. Ettől pedig szabályosan a már eddig sem briliáns kedvem át csap még negatívabb intervallumba. Nem elég, hogy e nélkül az idióta nélkül kell felkelnem, még munkából is jócskán elkéstem. Igaz, ami igaz nincs kihelyezett munkaidőm... Azonban Nobu és a munka? Szinte lehetetlennek érzem, hogy ő megcsinálta volna helyettem a töménytelen papírmunkát, amely még jócskán hátra van. Lassan kezdem komolyan megunni, hogy egy ilyen felelőtlen alaknak az osztagát szedjem össze legjobb tudásom szerint. Egész egyszerűen most jön ki rajtam, hogy kezdek fáradni. Tehát jó lett volna a kis bolondom mellett felkelnem, de ez lehetetlen. Az ablakra pillantva pedig én magam is szívesen maradnék itthon, de ez még lehetetlenebb. Ha így tennék azzal megint csak, lemaradást generálnék az osztagomnak, ezt pedig nem szeretném. Jó néhány pillanat kell ahhoz, hogy összeszedjem magam olyannyira, hogy egy fekete kimonoba (mert ehhez illik a kedvem) sétáljak le a ház előterébe. Bár kétszer is állítottak meg azzal, hogy ennem kéne, meg Ritsu a lelkükre kötötte, hogy betegen ne menjek sehová...De ugyan, úgy ismernek engem, hogy meglehet állítani ha valamit a fejembe veszek? Jobb is, hogy nem tartózkodik itthon a húgom, így legalább szabadon járkálhatok. Még mindig érzem viszont, hogy nem vagyok túlságosan jól. Az étel képzelt látványára mintha szabályosan a saját sápadtságomat érezném. Mindenesetre amint rideg pillantásokkal illetem néhány szolgát, rögvest előkészítik nekem a kíséretem. Ilyen időben egyszerűen lehetetlenség, hogy egyedül járjak-keljek a Seireiteiben. Így hát néhány perc elteltével elő is állítják számomra a baldachinos, eső elleni menetet mellyel alig még néhány perccel meg is érkezek a Nanabantai körletéhez. A rossz időre tekintettel pedig néhány tisztnek kiadom feladatba, hogy az engem elhozott 5-6 szolgálónak biztosítsanak átmeneti szállást.
Az irodám félhomályában mindössze egyetlen egy szál gyertyát gyújtok meg, hogy valamiféle fényforrásnak bizonyuljon s neki is látok a munkának. Furcsa, jelen pillanatban egyáltalán nincs a fejemben, hogy először a kapitányomhoz kellett volna benéznem, hogy felkeltsem. Nagyon úgy néz ki, hogy egy ilyen idő mindenkire hatással van. Vagy az is lehet, hogy még mindig mérges vagyok Keisukere, amiért nem keltett fel. KI tudja, azonban alig, hogy a második lapot venném a kezembe, már is egy pokollepke suhan be az alig-alig résnyire nyitott ablakon át. Ha most hű akarnék lenni a hangulatomhoz, szétégetném a lepkét egy shakkahouval, mert nem érek rá. Viszont a felelősség az, amely felülkerekedik ezen az állapoton. Így hát kitartva kezemet hagyom, hogy a lepke megpihenjen azon, s átadhassa a nekem szánt üzenetet. Ez az üzenet azért meglehetősen váratlanul ér, hiszen amit magában hordozott mindezidáig váratlan dolog. Lassan már két hónapja, hogy elhagytam a Kidoushuubantait, s most még is egy senkai kapu miatt értesítenek. Habár az üzenet kissé rébuszokban íródott, így merem feltételezni, hogy van egy kis hátulütője a dolgoknak. Ezért határozok csak úgy, hogy a fekete yukatám fölé felveszek egy fehér díszköpenyt, amelynek összetartó brossa a Kagami- ház címere is egyben. Amolyan díszöltözet, ha lehet így nevezni most még is hasznos lesz. Sekit nem fogok magammal vinni egy ilyen időben ezért mondhatni "láthatatlan" módon távozok az osztagom főhadi szállásáról. Ha pedig a Juunibantai területére kell mennem, az azt jelenti, hogy jelenlegi álláspontom szerint Dél-Keletnek indulok pontosan az Akadémiától pár fokkal jobbra. Amennyi éjjeli őrjáratra jártam shinigami utam során az a minimum, hogy kívülről tudom nagyjából, hogy Soul Society-ben mi merre van. Alig néhány perc elteltével végre valahára megérkezek a kijelölt helyre, ahol egy- két olyan személy áll, akit én ismerek. Biccentek ugyan egyet Anaoéknak, de itt nekem teljesen más dolgom akad.* - Üdvözlöm Suwun-san! *Haladok el a nő mellett, még kimért szavakkal illetem az onmitsukidou főparancsnokát. Számomra itt nem akad semmiféle küldetés, mindazonáltal a munkámmal szeretnék törődni nem, pedig ezen shinigamik pátyolgatásával. Anaoval már voltam küldetésen, így talán merhetem feltételezni, hogy tud magára vigyázni. Miyokoval pedig..Vele pedig van egy közös titkunk, ami miatt azt hiszem őt sem félthetem. Michiyo meg, nos, vele lehetnének aggályaim, de szóra sem érdemes össze tudja szedni magát, ha oda figyel. Nem tudom, hogy éppen ki állította fel ezt a csapatot, de bizonyára célja volt vele. S mivel lassan vége szakad a búcsúzkodásoknak, megnyitom nekik a kaput, hogy mindegyikük alakja elvesszék a nagy fehérségben, s térjenek át a dangai röges útjára. Ám, amikor be akarnám zárni a kaput egy ismerős nyöszörgést vélek felfedezni Suwun-san mögül. Szinte kihagyhatatlan ostobaságával vágja hanyatt magát a vizes terepen, lényegtelen. Rideg pillantás keretében adom tudtára, hogy nincs időm most erre a játékra. Viszont a szavait hallva, aztán Suwun-san szavait is hallva...* - Rendben van... *Közlöm velük, végül beállok jó magam is a kapuba, hogy még oldalvást visszapillantva rájuk eltűnjek abban. Rálépve a dangai útjára a többieket már nem igen látom. Mondhatni igen csak siettek, mikor a takarítót lépten-nyomon nem látom sehol sem. Noha jól teszik, hogy elővigyázatosak, de én nem fogok annyira sietni. Egyébként is csak a kezembe adtak egy órát, aminek a felcsatolásával nekem kell megszenvednem. Fogalmam sincs, hogy mire szolgál, de Yukoban azt hiszem megbízhatok annyira, hogy eleget tegyek kérésének. Így lassan kisétálva a homály fedte hosszú "folyosóból" hatalmas reflex kell nekem ahhoz, hogy éppen csak kijátsszak egy tengerbe való zuhanást. Gyűlölöm, amikor a kidoushuu tag elrontja a koordinátákat. Legközelebb azt hiszem inkább majd én intézek ilyeneket, akkor legalább ha gond van vele nem fusztrál annyira a dolog. Tehát egy tenrannal repítem vissza magam a levegőbe, amikor éppen csak belezuhannék, s gyors reishit gyűjtök a talpam alá a környező lélekszemcsékből, hogy megállhassak stabilan. Habár elnézve a többieket a parton ők igen csak rosszabbul jártak, mint én. Viszont magukra vethetnek, ha ilyen alap megoldás nem jut az eszükbe. Mindegy, egyébként is nem meghívott vendég vagyok, csupán két személy kérése miatt jöttem. Aztán végül utánuk shunpozva az én "cipőm" is talajt ér. Csupán csak ekkor veszem észre a zord időjárást, mely teljesen logikus, mikor felfigyelek leginkább arra, hogy hófödte a táj.* - Milyen küldetésre küldtek ide benneteket? *Kérdezek rá egyértelműen, mert azért nem árt nekem is tisztában lennem azzal, hogy milyen alapon küldtek utánuk. Habár megértem egyesek aggodalmait, még is úgy érzem, hogy nekem nem kéne itt lennem. A hideg nem zavar, viszont a vérnyomásom fel le ugrál amitől kicsit émelygek annak ellenére, hogy kontrollálom magam a többiek előtt. Szó mi szó, az egészségem még nincsen rendben, és ezért nem egy ilyen helyen kéne lennem. De azt hiszem vissza út sincs már erről a szigetről, kénytelen leszek velük menni. Anao mellé sétálva indulok meg én magam is a rengetegbe, ami cseppet sem bizalom gerjesztő a számomra. Elvégre miért is volna jó ötlet egy olyan irányba menni, ahonnan a füst szivárog? Nem a félelemmel van gond, de irracionálisnak érzem ezt a mozzanatot. Egyszerűen nem vagyok abban a hangulatban, hogy kedvem legyen bármerre is elindulni csak azért, hogy néhány semmirekellőt kézre kerítsek. Ennek tetejében még egy teljesen összeszedetlen csapattal kell számolnom.*- Le fogsz maradni...shinigami! *Szólok az erősen hátul lévő Michiyo-sannak, aki nagyon el van foglalva mással. Nem fogom megnézni, hogy éppen mivel, mert nem az én dolgom azzal legyek elfoglalva ki, mit és merre tegyen. Bár néhány perc elteltével, amikor Anao éneklésbe kezd, akkor erősen megkérdőjeleződik bennem a dolog, hogy nem-e kéne beleszólnom abba, hogy ki, mit csináljon. Talán egy- két sor az, amelyet még elviselek azok után, pedig egyszerűen tudtára adom véleményem, még ha nem is olyan formában, mint gondolni lehetne.*- Anao, egy teljesen ismeretlen helyen sétálunk. Nem kéne felelőtlenül énekelgetned. Miyoko, ha nagyon fáradt így is, úgy is aludni fog a hátadon. *Komoly hanglejtésű mondatommal illetem a lányt, s majd megtorpanok egy pillanatra, mert valami nekem nincs rendjén a felkerekedő csenddel. Csak hátra kell néznem, és rögvest feleszmélhetek azzal, hogy nem használtak az iménti szavaim. Michiyo egy az egyben lemaradt, és még csak kontúrvonalait sem látni ebben a rengetegben. Elhúzom valamelyest ajkaim.* - Azt hiszem jobb, ha megvárjuk itt. Ha elindulnánk, csak még jobban eltévednénk. Ha van esze előre fele fog haladni... *Jegyzem meg mellékesen a dolgot. Nekem valóban egy ilyen küldetésen kell részt vennem? Semmi ingerenciám ahhoz, hogy egy meg gondolatlan csapattal vágjak neki egy ominózus küldetésnek...*

A hideg időjárásra nem számítva, ahogyan egyre beljebb haladtok a hőmérséklet, csak is növekedni kezd. Mikorra mindannyian megálltok, és észreveszitek társatok eltűnését, abban a pillanatban a hőmérséklet oly' mértékben lecsökken, hogy cipőtök jégkristályosodására figyelhettek fel. Michiyora való várakozás veszélyére ugyan felfigyelhettek, de a távolból egy érzés fog el titeket. Ez a szinte pattanásig letargikus állapotba sodró csend még az alvó lányt, Miyokot is felkeltheti álmából. S ti csak vártok, vártok és vártok? Bár a csend sem tarthat sokáig, hiszen valahonnan bentről egy fa nyekergésére lehettek figyelmesek. Ebből az irányból pedig számtalan éhes, s vad madarak indulnak meg, melynek célpontja csak is ti lehettek. A megvadult bestiák megkísérelnek titeket megtámadni, ruhátokat elég szépen megsebezni, és ha ez még nem elég egy helyben sem maradhattok a fagyás miatt. Rajtatok áll, hogy mit kezdtek ezzel a jelenséggel, azonban a fa irányból egy jóval nagyobb veszély leselkedik rátok. Dobbanásokat, léptek zaját érzékelhettek. Fülbe mászó érkezés, s ahogyan lénye kiválik a madár "zuhatagból" az szinte gigászi sokkolással bír. Félig növény, félig állatias humanoid. Tekintete, mint a legvadabbé, de fényes kisugárzása paradoxont állít önmagával szemben.

- Cseppen a vér, és árad a félelem.
Mennyei szó ugyanakkor intelem.
Ki meri szent földre lábát tenni,
Mágus szavának ellenkezni?

Apró orrával ide-oda szaglászva keresi az elhelyezkedéseteket, s tekintetét össze-vissza emelgeti, amely végett vakságot gyaníthattok. Ám a sors nem lehet veletek olyan kegyes, hisz valamelyikőtök egy olyan lépést tesz, mi ennek a lénynek cseppet sincs ínyére. Ekkor előre tartván kezét a fák megreccsennek, és indák százai csapkodva felétek, béklyóba zárnak titeket. Némelyikőtök csontjainak roppanását is hallhatjátok, de csontotok nem törik. A növények pedig egyre jobban magukhoz húznak, mintha valahová el akarnának zárni. Nos, valóban itt volna a vég? A rejtélyes alak szemei mintha könnyeznének. Úgy látszik, több titok lengi körbe ezt a helyet, mint hinnétek.

S egek végre valóban ostorozni kezdik a sziget azon felét, amelyre éppen tévedtek. Az eső szinte egyik percről a másikra kezd el szakadni, és Diran előtt leledző lábnyomokat egy csapásra mossa el a koszos víz. Az útmutatásod immáron eddig tartott, ám több mindennel kell számolnod, mint a neked szánt úttal. Ha az égre tekintesz a kaotikus időjárási viszontagságban, megfigyelheted a levegőben valami, mintha meg akarná törni az esőcseppeket. Egy pajzs körvonala kezd előtted megnyilvánulni, amikor két különböző színben pompázó villám zavarja meg észrevételed. Bele akar csapni ebbe a környezetbe, de a védőpajzs hatására egy egyértelmű irányban elterelődik az égi jelenség sűrű fekete ködöt okozva ezzel. A furcsa jelenséget, ami körülötted kezd egyre komolyan felderengni, még is körbe lengi valami megmagyarázhatatlan rosszalló intés. Kétféle reatsu áramlást érezhetsz hozzád különösen közel. Az egyik egy shinigami, Michiyo-é, aki hozzád hasonlóan felfigyelhetett ezekre a körülményekre; illetve egy olyan lényé, akinek létezését sűrű homály fedheti. Bármely irányba elindulhattok, egy bizonyos hang suttogását hallhatjátok füleitekben. A neveteken szólít egy torz lénynek a hangja. Először lágyan, s majd egyre durvábban egészen addig a pillanatig, míg egymásnak nem mentek ebben a feketeségben. Ekkor lilás fény vakító sugara töri meg ezt az árnyat, és egy misztikus állat kezd közeledni felétek a fák rengetegéből kiválva. Ti ránéztek, s ő rátok emeli tekintetét.

- Szárad a vér, és árad a bátorság.
Pokoli szó ugyanakkor kívánság.
Ki meri átkozott földre lábát tenni,
démon szavának ellenkezni?

Hosszanti szőrtincseivel csapkodni kezd ide-oda. Egyértelműen pedig nem fél felétek is meglendíteni a tömör bundaszerűségét. Ám, ha megindultok felé egy különös jelenségre lehettek figyelmesek. Hátrálni kezd, de egyben támad is rátok, azonban tekintete mögétek irányul. Lehet, hogy van itt más is a környéken?

Anao-nii haorija tökéletes takaróként funkcionált, válla pedig a pihe-puha párnát helyettesítette. Egyre kevésbé vacogtam ahogy a szemhéjaim fokozatosan nehezebbé váltak, mintha ólomgolyókat függesztettek volna rájuk, amik egyben melegséget is adtak. Csupán homályosan jutott el a tudatomig a külvilág, számomra most csak a képzeletbeli ágyam létezett. Nem álltam ellent tovább az álommanónak, becsuktam a szemem, és a távoli éneket hallgatva, mosolyogva kerültem másik tudatállapotba.
- Kira... kira... kira... ri~
Hallatszott halvány hangom, míg fejemben a lágy altató dallama visszhangzott. Még talán csengőket is hallottam mellette, melyek édesen és békésen nyugtatták meg felzaklatott lelkemet. Sem az Ai nee-san általi letorkollást követő csend, sem a hideg, sem a mozgás nem zavarhatta meg álmomat, melyet szokásaim és fáradtságom hintettek rám. Nem állhattam ellen, pedig tudatomban volt, hogy egy küldetésen vagyok. Gyermeki ösztöneim azonban felülkerekedtek a racionalitáson és a józan észen, ahogy általában mindig extrém körülmények között. Ez az oldalam, hogy életkoromat nem tudom megtagadni, fog a sírba vinni T_T
Békés álmomba azonban nemsoká gonoszság vegyült, és a sötétség elüldözte az álommanót. Immár nem esett jól az alvás, így szemhéjaim lassan kinyíltak, és körbenéztem, miközben megdörzsöltem a szemem. Éberségem gyorsan fokozódott, ahogy eljutott a tudatomig a hideg és a baljós, fülsiketítő csönd. Egész testemben remegtem az alacsony hőmérséklettől, különösen a nedves egyenruhámat éreztem jéghidegnek. Igyekeztem még jobban Anao-niihez bújni, de úgy éreztem nem sokat segít.
- Vidd Miyoko-chant valami meleg helyre T_T
Kérleltem a 10. osztag taichouját remegő hangon. Újra elkerülhetetlenül nyűgös lettem, hiszen valami felébresztett, és még szörnyen hideg is volt. Segítségkérően néztem Ai nee-chanra is, Michi nee-chant viszont nem láttam sehol, pedig ő biztos kitalált volna valamit :/ Vergődésem azonban csak addig tartott, amíg fák recsegése nem hallatszott az egyik irányból, és le nem csapott ránk egy vad madárraj. Még valamelyest félálomban, reszketve a jeges időjárástól másra nem tellett tőlem, csak Anao-nii haorija alá bújni az állatok elől, és ott gubbasztani, amíg vissza nem verjük a támadást. A miértjét nem értettem, de azt éreztem, hogy a madarakban rosszindulat lakozik és nem önszántukból cselekednek. Csupán akkor bújtam elő ismét, amikor lépések zaját hallottam, és egy ismeretlen hang szólalt meg. Félig növény-félig ember teremtményt pillantottam meg, mintha maga a természet állt volna előttünk, és ő vezényelte volna védelemre az erdő lakóit. Ám ez a lény más volt, olyan energiát éreztem felőle, mint amilyet abban a toronyban is, Karakurában. Mágikus energia...
- Ártó szándéknak híján vagyunk, oldd fel a varázst és beszélj a mágusról, kérlek!
Óvatosságom a legutóbbi eset után érthető volt, azóta tudok róla, hogy birtokomban van valami, ami kellhet a mágusoknak. Bármi is legyen az, különösen óvatosnak kellett lennem most, hogy a kreatúra szavai szerint ismét egy mágus területére sodort a sors keze. Hogy szavaim, vagy valamelyikőnk egyik cselekedete tette-e, nem tudom, de a lény váratlanul dühbe gurult, és indák százainak segítségét kérte. A csápok gyorsaságára nem tudtam reagálni abból a helyzetből, amiben voltam, könnyedén hozzákötöztek a liánok Anao-nii testéhez, én pedig fogságba estem a fehér kelme alatt. A kötélként rám feszülő növényektől nem tudtam mozgatni a kezemet, így még zanpakutoumat sem érhettem el. Tehetetlen voltam, szó szerint egy púp maradtam a másik shinigami hátán. Esetleg ha aktiválnám az egyetlen általam ismert kidout, azzal fel tudnám égetni az indákat, de azzal Anao-niiben is kárt okoznék. Ugyanakkor a szabadságom fontosabb, mint egy számomra jelentéktelen, csak felszínes ismeretséggel bíró halálisten épsége. Különben is, kapitány, ennyitől nem is sérülhet meg komolyan
- Hadou no yonjuuyon, Kokutan Kou...
Ejtettem ki a számon a démonmágia nevét, mire karjaimon égető, fekete tűz keletkezett. Ha elégetem vele az indát, akkor nem érdekel, hogy sérülhet Anao-nii haorija, netán a bőre.

*A hideg kegyetlenül mardosni kezdi a bőrömet. Betegen jöttem el egy küldetésre, s nagyon úgy néz ki, hogy még betegebben fogok távozni. De nem tehettem mást, ezt a kérelmet nem utasíthattam vissza. Mindazonáltal, talán egy kicsit az is elmondható, hogy hajszolom a karrierem iránti elkötelezettségemet. Ha éppen küldetést kaphatok, nem fogom visszautasítani. Pláne úgy nem, hogy még a kapitányom is személyes beleegyezését adta a dologba. Csendben, komoly tekintetemmel vizslatom az elénk kerülő lényt. Éppen olyan érzések keletkeznek bennem erről az egészről, mint ez az időjárás, semmi jó. De haladnunk kell, és haladni ezzel az egésszel, így kivételesen nem fogok konfrontálódni, amíg nem szükséges. Csupán kivárom majd a megfelelő alkalmat arra, hogy segítsek eltávolítani az elénk kerülő akadályt.
Ám erre sajnos nem sok lehetőségem támad, mert a körém tekeredő indák pillanatok alatt távolítanak el a helyszínről. Nagyobb puffanásként érek földre, ki tudja merre és hogyan. Nem repültem sokat, de mintha nem is itt lettem volna. Teljesen más környezetben ébredek fel, amitől egyre inkább bizonytalanabbá válok. Azonnal föltápászkodom a vizes avarlatról, mintha nem ért volna elég víz mindeddig, Fázom, s mi legfontosabb, hogy kicsit sétálva arról is meg kell bizonyosodnom, hogy egyedül maradtam. Ez pedig nagyon nem jó, azt tekintve, hogy idegen helyen vagyok. Kicsit megszédülök, s elvesztem egyensúlyomat, amiért az egyik fának dőlve pihenek meg. Nem sokáig hagyom magamat az események súlya alatt. Haladnom kell, legalább is meg kell keresnem Anaoékat. Ezért pedig arra indulok meg, amerre éppen eléggé tűnik optimálisnak. Tehát előre megindulva keresek legalább egy élőlényt, akitől kérdezhetek. Sokáig nem is kell haladnom, habár a látvány éppen eléggé komolyítja ki arckifejezésemet. A lény, akit megpillantok különös ridegséget vált ki belőlem. A férfira pillantok, akit egyszerű emberként titulálok, amint megérzem a belőle áradó lélekenergiát. Noha, a lélekenergia azt is elárulja, hogy nem éppen semleges (vagy is nem átlagos ember), de ez talán gy elsőre nem is baj. Feltéve, ha éppen nem ellenség az illető. Előre teszek egy lépést, s kimérten biccentek egyet a delikvensnek. Mozdulatomat csupán félig teszem meg, már is egy különös hangot vélek elmémben felfedezni. Elsőre azt gondolom, hogy talán ő teheti, de nem. Lekezelő pillantást vetek a lényre, ennyi éppen elég ahhoz, hogy tudjam, ez az ember is legalább annyira eltévedt lehet, mint én magam.* - Különös ez a sziget. *Rövid, lényegre törő mondatommal fejezem ki álláspontomat. Arcom rezzenéstelen komolyságot sugároz, nem ijeszt meg egy ilyen mondóka. Shinigamit neveltek belőlem, nem pedig egy gyáva férget, aki egy ilyen felszólításra majd világgá szalad. Végig nézek a férfin, s alig látható, de éppen észrevehető tárgyon állapodik meg tekintetem.* - A gotei...miért küldene egy embert, egy ilyen szigetre? *Teszem fel jól érthetően kérdésem. Furcsán pillantok az illetőre, akinek nem tudom behatárolni kilétét. Most először támad fel bennem azaz érzés, hogy talán be kéne mutatkoznom, de végül még sem teszem. Csupán állok tőle nem messze, s rideg pillantásomat az övébe fúrom. Ki tudja mennyi ideig állhatok, mire a közeledő törzset veszem észre. A tudomás, hogy körbe vettek, kivédhetetlenül beterel a férfi mellé. A lándzsák pedig egyre közelebb terelnek hozzá. Hátamat az övének szegem, de ezt ezúttal önmagam teszem.* - Valószínűleg egyikőnk sem érti meg ezt a nyelvet..igazam van? *Súgok oda hozzá úgy, hogy ezt mások ha van rá lehetőség ne hallják meg. Nincs szükség a felesleges problémákra. A környéket kezdem el pásztázni, illetve azokat, akik körbe vettek. Egyáltalán nem tetszik, hogy ezek az idegen emberek körbe vesznek, s igazából ennek okát sem látom, hogy miért. Nem teszek meggondolatlan lépést, különösen azért nem, mert a létszám fölény náluk van. Jó magam közelharcból nem vagyok túl jó, valamint azt hiszem most örülhetek, ha a nodachimat egyáltalán elbírom. A szervezetem éppen eléggé van legyengülve. Bankait pedig nem használhatok egy ember jelenlétében, ki tudja mekkora az a reatsu szint, amit képes elviselni.*

Csakis nekem lehet olyan létjogosultságom, hogy egy kapitány hátát használjam ágynak, a vállát párnának, a ruházatát takarónak, a személyét pedig veszély esetén élőpajzsnak. Értékesebb vagyok, hiszen a jövő nemzedékét képviselem, minden idők legtehetségesebb shinigamiját, mi több, főkapitányát meg kell óvni minden veszélytől Gyermeki megjelenésemnek hála könnyen elérem azt, amit akarok, és senki sem akad fenn a cselekedeteim jellegén, még akkor sem, ha egy köztiszteletben álló kapitánnyal bánok úgy, ahogy most is. Így csupán arra kell összpontosítanom, hogy kellően erőssé váljak a céljaim eléréséhez.
Mindennek köszönhetően még akkor sem rántott magával a kétségbeesés a sötétség mélyére, amikor mozdulni sem tudtam a körém fonódó indától, és a növény tagjaimat szorongatta. Felderengett előttem a menekülés ösvénye: a köd szép lassan felszállni látszott és csupán néhány nevetségesen gyenge akadályt kellett leküzdenem ahhoz, hogy rálépjek. Ám az akadályok nem kis meglepetésre végül erősebbnek bizonyultak a vártnál, és hiába kerültem karnyújtásnyira a szabadságtól, egy pillanat alatt megfordult körülöttem a világ. Démonmágiámat mintha felszívta volna a lián, hatástalanul bomlott fel, Anao-nii pedig váratlanul eltűnt előlem, így a földre huppantam. Kibicsakló bokám éles fájdalmat sugárzott a lábam egészébe, aminek hatására hasonlóan fájdalmas grimasz került az arcomra, de szerencsére a kín hamar elmúlt. Nem sérült meg a bokám, csak rosszul fogtam talajt. Ám az inda továbbra is fogságban tartott, kezeimmel pedig nem értem el a kardomat, ami szabadulásom egyetlen módját jelenthette úgy, hogy a 10. osztag vezetőjének is hadakoznia kellett a növénnyel.
- Addig Miyoko nem megy el, amíg nem láthatja a mágust!
Csattantam fel haragosan, miközben nyers erővel kíséreltem meg széttépni béklyóimat, vajmi kevés sikerrel. Noha a lény szavai különösen ígéretesnek hangzottak, azt sugallták, hogy megjutalmaz bennünket, ha eleget teszünk a kérésének, a küldetésünk sikerének a kulcsa azonban a mágusban rejlik. Csakis az övé lehetett a lélekenergia, amit a 12. osztag beazonosított. Ha ez bebizonyosodik, akkor teljesítettük a felderítést. Ugyan kétségek ébredtek bennem afelől, hogy veszélyes-e a Gotei 13-ra a léte, ha ennyire óvja ezt a szigetet a behatolóktól, de amíg fény nem derül a rejtélyre, addig nem hagyhattuk itt a helyet. Még akkor sem, ha csupán egy remetéről van szó. Ellen kellett állnom az engem megkísértő erőnek, nem volt szabad a saját hasznomat nézem a feladatom kárára
Mindebből a tétovázásból hiányérzetem rántott ki, és mikor körülnéztem, Ai-neet nem láttam sehol. Ezzel együtt hirtelen a lény is kámforrá vált, és az indák is élettelenül puffantak le a földre. Mit jelentsen mindez? >.> Újfent megborzongtam a fagyos időjárástól a beálló nyugalomban, és a fehér, nedves anyagot lesöpörve magamtól tápászkodtam fel. Bármi is legyen ez, nem szeretem. Hideg és kellemetlen az érintése is, ráadásul tapad >.> Azonban felállva eszméltem rá, hogy Anao-nii haorija nálam maradt, mi több, csupán be kellett dugnom a kezeimet a ruha ujjaiba, és máris viselhettem a kapitányi kelléket Egészen meleg volt ahhoz képest, hogy milyen vékonynak tűnt, de még így is fáztam T_T
- Kukuku... Miyoko, a 10. osztag kapitánya most felderíti a sziget sötét titkait a csontig hatoló hideggel vacogv... köhh-köhh... dacolva Jer Miyokóval, hű testvérem és fegyverhordozóm! Keressük meg elvesztett társaikat, és mentsük meg őket a gonosz mágus karmai közül.
Ragadtam meg Anao-nii egyenruháját, és bújtam közel hozzá azt remélve, hogy így nem fogok annyira fázni. De én most a juubantai taichou voltam, így nem mutathattam ki a gyengeségem, szóval fogamat összeszorítva botorkáltam előre, szolgámba kapaszkodva. És nem, nem féltem egy cseppet sem, nem azért akartam minél közelebb maradni hozzá, mert attól tartottam, hogy egyedül maradok ezen az ismeretlen helyen, és nem is azért, mert rossz emlékek szállták meg elmémet a véremet követelő mágusokkal kapcsolatban >.>

Tiszta rejtekes rejtek volt ez a temérdek rengeteg, vagyis nem is, csak annyira egybeépült minden, kicsi fejem majd belekékült, de azért hősies határozatba tároztam, hogy életemet és véremet a becsület-kódex Cincin lovagjáért! *.* Bizony, meg akartam védeni az Ismeretlen idegent, mert olyan menteni való királylány volt, csak aranyhaját kellett volna lógatnia rémisztő magasból, kerekerdő toronyba zárva. De mi sem volt célra vezetőbb védelem, mint gyámoltalan hátán csimpaszkodva várni, ugyan mikor kapjuk el a megfelelni nem akaró felelőt, hogy pillanatnyi pilla illan, és csak rikkanthassak zsííííhát!, ellenségre szegezett szegett szeggel támadásba indítványozva.
Várhattam volna, míg örökkévalóság lába le nem járja magát, az idők végezetén is túl, ahol a cuki göndör szőrű kismalac is túr, úgy futott-szaladt a messzeségbe, hogy majd életét vesztette, mert kicsi visongással menekült batyujában piros almával, nehogy ne legyen elemorzsiája, ha véletlen megéhezne a nagy hajsza alatt. Vérzett a szívem, és épp olyan elhatározásban szottyongattam Ismeretlent, hogy nem hagyom ugyanarra a számkivetett sorsra jutni, mint édi kiskucut, mert nem tehettem, csak fütyörészve elfordítom fejem, míg a nagy szőrgombóccica kifalatozza alólam hű paripámat. Dehogy is, előre hát, majd én kiporolom a rossz cicuska szőrét, engedély nélkül ne riogassa a kissé ijesztő, de még mindig barátságosabb kisfiút (xD), velem gyűlik meg a baja. :/
De alig gondoltam ki magasan szárnyaló kismadárka gondoltaimat, gonosz cicus máris markába kaparintotta én kicsit csőrike énem, és vele együtt egész testem, hogy hiába tapadtam én szorgalmas matricaként ismeretlen kisfiúra, valahogy mégis leerőszakolt róla. ToT Még erőtlen NEEEE!-felkiáltásom sem létezett fülemben, mert superszónikus sebességgel hagytam le, csak fülem sikoltott a nagy légellenállástól. Most aztán igazán megértettem, milyen rossz is a repülőknek, hogy mindig visít rájuk a szél, bizonyosan ezért nincsen fülük, így aztán nem zavarja fejüket a hangoskodás, sem a nyikkanás, amit csitt-csatt-baaaam, és elég ijesztő volt. o_O
- Hahóóó… - magyaráztam, mert az ismeretlen sötétség, ami csak teljesen üres volt, vagyis én nem láttam senkit és semmit, még magamat sem, ha voltam egyáltalán, mert az is előfordulhatott, hogy csupán egy hang vagyok, és már hozzá is szoktam. Egy nagyon vicces kicsi hang voltam a mindenségben, és ahogy visszahangozva daloltam, olyan buli volt, mintha csak velem partizott volna Pimpinkin is.
Kellett is nekem emlegetni, egy nagyon iciri-piciri rés nyílt a sötétben, és annyi fény áramlott be a miniajtón, hogy egész félhomály kerekedett körülöttem, nagyjából már láttam is, de környezetben nem állt be változás, csak színe lett haloványabb, és nem a nagyon ijesztő sötét. Magamat is néztem, de nem igazán láttam, a kis ajtó is egészen majdnem visszacsukódott, hogy csak bevetődve tudtam elkapni, nehogy elmenjen a fényem, mert egyedül egy hangként nagyon félni fogok. T-T Hiányzott a Nyuci-chanom, kedves Éditaichou, Mitsu taichou, meg Hana-chan is, hogy küldetésre menjünk, és beszuttyongassuk Aoi-chant. Menni akartam, át azon a kis lyukon, hogy ne legyen mindenütt ennyire sötét, és hideg, és csak hang, de hiába próbáltam, a kezemen kívül semmi sem fért át a fénybe, és ha vállig bent matattam a nem is tudtam hol, akkor odakint magamnak majdnem teljes sötétséget csináltam.
Hiába csápoltam, tapogatóztam, sehogy sem értem el semmit, és már épp mikor a gyanúper éledezni kezdett bennem, hogy semmi, de semmi nincsen odaát, valami megbántotta az ujjam. Olyan gyorsan fújtam visszavonulót, egészen messzire kuporodtam az ajtótól valahova, és vérző ujjal ücsörügtem rettegve. Nem tudtam, mi történt, nem is láttam semmit sem, és nem is éreztem, vagyis annyit éreztem, hogy fáj, de mintha csak a semmitől fájt volna. Úgy folyt vérem, mintha legalább nem lett volna helyén egynéhány ujjam, pedig ellenőriztem, és mind megvolt, de annyira mélyről jövő rettegés fogott el, nem tudtam, merre is legyek, mit is tegyek.
- Áhááhá-uuuh… T.T – pityeregtem teljes lendülettel, mire óriási nagy ajtó nyílott, olyan fénnyel terítve be a szemem, hogy egyáltalán semmit sem láttam, és egészen sokáig volt ilyen rémisztő jelenség, mindenfelé csak fehér foltok villództak, aztán lassan kezdett megjavulni a szemem, és olyan boldog lettem, még sírni is elfelejtettem. – Nyuszikaaaaa!*.*
Már csak az kellett volna, a föld felett lebegjek néhány centivel, olyan édes volt az a normális, kis fehér nyuszika, csak akkor kezdtem sikítva körbe-körbe rohangászni, mikor édes nyuszimusz árnyéka hatalmas vérengző fenevaddá mutálódott, és gonoszul vicsorgott rám. Sosem láttam még ilyet, és annyira félelmetes volt, hogy remegő térdeim sem állíthattak meg a menedék keresésében, de hiába próbálkoztam, úgy éreztem, minél több kört teszek meg, annál nagyobb lesz a nyuszika is, az árnyéka is, míg végül már egészen apróra töpörödött törpördögnek éreztem magam, de annyira, hogy nagyon. Lehettem-e golyóstoll méretű, nem is tudom, de már lassan azt sem tudtam, hogy vagyok, vagy merre. Annyit rohangásztam körbe-körbe, kezdett az oxigénem is nagyon fogyni, meg a világ forgott, pedig nem most kellett volna táncolnia, mert ahhoz képest, hogy én az életemért küzdöttem és rohantam, nyuszika is csak kárörvendően pörgött vad vicsorgásával. Golyóstoll voltam, vagy tollongós, egyre ment már, hiába írtam ki mindenféle betűvel, hogy sós, meg help, senki sem jött megmenteni, nyuszika meg csak csapkodott hatalmas mancsával, mintha gonosz cica lenne, egérrel játszogatást imitálva, és egy teljesen váratlan pillanatban HHAAAAMMMM!, elnyelve kicsiny buksim, meg mindeneem.
Velőt rázó sikollyal ébredtem, és kicsit nagyon pihegve, lihegve, hörögve bömböltem egy helyen, ahova ilyen kifacsart narancsként lettem eldobva. Minden félelmetes, borzalmas és kusza volt. Egyedül azt tudtam, hogy megevett egy hatalmas nyuszi, és Golyóstoll vagyok. A többi információ valamiért nem volt hozzáférhető, pedig rémlett valahonnan, hallottam már erre szót, hogyan is kell mondani, de nem jutott eszembe. Golyóm is csak forgott, sajgott, és hasogatott, nyöszörgésen kívül nem is igazán tudtam életjelet a jelenbe adni, meg nem is akartam én azt, hát tökéletesen megvoltam kicsavart narancsos golyóstollnak a sokk hatása alatt. Csak tudtam volna, miféle helyen vagyok, kicsit megkönnyítette volna dolgom, kell-e tartanom újabb vérengző morgonc-Nyúl támadástól, vagy nem lesz kötelező áldozati báránynak lennem.
Ekkor hallottam meg egy rettenetesen ijesztően ismeretlen hangot, és már épp majdnem nemlétező odvas fának odvába vetettem magam, nehogy vérállatragadozó ragadjon rám, és felfaljon elevenen, ha már egyszer megúsztam egy veszettül veszettNyuszi támadását. Minden esetre halottnarancs-politikámon nem állt módomban változtatni, mert inkább jobbnak láttam beolvadni a környezetbe, ha már kiolvadni nem tudtam onnan, és mivel egyetlen mukkot nem értettem a micsa-micsaból, hogy mi is lehet, tökéletesen úgy tettem, mint aki se hall, se lát. Nem egészen addig követtem a tereptárgy tökéletes létezését, míg a szép kislány meg nem molesztált, mim fáj, meg jól vagyok-e, és láttam a valami-kijét, hát erre a kérdére már rögtön kaptam a fejem.
- Én láttam, nagyooon ijesztő volt, sohasem láttam vérengző fenevad nyuszikát, de ez megevett, én mondom, bent voltam a szájában, aztán meg csak itt voltam, és Golyóstoll vagyok, ti kik vagytok? – Valami fura púpot hordott a hátán, aminek feje volt, szóval biztosan külön nevük volt, és mivel nem mutatkoztak be, muszáj volt megérdeklődnöm. Meg is tettem, nem volt ezzel gond, maradéktalanul végrehajtottam feladatom, így tovább heverészhettem cseppet sajgó bucival, de azért igen jól fogó golyóstollal. – Tényleeg, tudodjátok, hogy mi ez a hely, és mit csinálok itt? Csak mert én nem tudom, csak azt, hogy szeretem a narancsot, a golyóstollat, mert én is az vagyok, meg a nemvérengző, pici szőrgombóc nyuszikákat. *.*

*Rég volt már, hogy ilyen helyzetbe kerültem volna. Tán még újonc koromban fordult elő tapasztaltságom hiányában. Ám az évtizedek megkeményítésével egyre kevesebb szorult helyzetet sodort elém az út. Némi értetlenséggel kémlelem a rám tekert köteleket, valamint a fagerendát. Azon gondolkodom jelen esetben, hogy vajon a lélekenergiám felszabadításával elszakíthatnám-e? Esetlegesen milyen kidouval szüntethetném meg? Az események lefolyásában ez a gondolkodás bizony nehéznek bizonyul. Nem lehet karóval a hátadon gondolkozni. Még én sem vagyok rá képes, csak az jár a fejemben, hogy most ez nem azaz a helyzet, amikor feláldozhatom saját magam. Ennek értelmében, mint a Gotei egy hadnagya, kötelességem kitalálni valamit szabadításomra. Ezzel akár társaimat is bajba sodorhatom. S ahogyan ezt a továbbiakban is észlelhetem, nem is olyan sokon múlik. Rideg pillantásomat szegem Anaora, amikor egyszerűen a zanpakutoját használva vág le a helyemről. Maga a momentummal valójában nincs gond, de vajon ő ezt átgondolta egyáltalán? Vagy csak megint a feje után ment, ahogyan általában cselekedni szokott.*
- Tűnj el innen..shinigami! *Ellenkezek, hiszen teljes ostobaságnak vélem, hogy ide jött. Ezzel csak ront a helyzeten. Nem csak a saját, de a küldetés kimenetelén is. Ez pedig feledtébb nyugtalanító tényező. Ennek fejében képtelen vagyok nyugton maradni, és azt várni, hogy kiszabadítsanak. Inkább menjenek el, míg nem késő.*
- Nem kell kockáztatnod...senki nem kérte Anao! *Dühös sóhajtással konstatálom, hogy önfejűsége szinte határtalan. Bárhogyan is, ő pont az a fajta, aki nem hagyja cserben a barátait. A körénk tömörülő tömegre pillantva rántom elő a zanpakutomat. Nem értem, miért nem vették el tőlünk, de ennek is biztosan megvolt a maga oka. Ezek a népek bizonyára nem gondolkodtak el azon, hogy miféle szerzetek lehetünk mi. Ha pedig nem így volna, akkor pedig ostobák, hogy shinigaminál hagynak egy fegyvert, nem is akármilyen fegyvert. Egy keresztező mozdulattal védem ki a felém bökő lándzsát, hogy a penge tompa felével hárítsak. Természetesen, ezt követően egy jobboldali levágó mozdulattal hatástalanítom a bennszülött fegyverét. Ám már késő, hiszen az egyik tárgya éppen ugyanúgy lök le engem a kráterbe, mint társaimat. S a meleg egyre csak közeledik. Végig fut valami gondolataimban.*
- Nyomjátok meg az órát, lehet nem véletlenül kaptuk a Juunibantaitól! *Figyelmeztetek mindenkit, habár a feltörő gőzök és égető gázoktól nem tudom mennyire lehet hallani. Megvan a lehetősége annak, hogy a felfelé törő süvítő hang eltompítja a sajátomat. Ez persze nem volna szerencsés, de ellene aligha lehetne mit tenni. Csak reménykedni lehet, hogy ez nem így van. Érzem, hogy a bőröm ez alatt nagyon felforrósodott, de még az órát sikerül megnyomnom, hátha járok némi sikerrel a láva égetés előtt. Feltehetőleg majd így lesz, ha nem akkor...*

Hűséges fegyverhordozóm háta továbbra is elég kényelmes és meleg ahhoz, hogy örömömet leljem az ott tartózkodásban, így egy pillanatig sem ellenkeztem, amikor Anao-nii felkapott a hátára, sőt, inkább minél jobban hozzábújtam, mert még mindig dideregtem T_T Úgy hallottam, hogy ha becsukom a szemem és mondogatom magamban, hogy nem fázok, akkor nem is fogok fázni, szóval ezt ki is próbáltam gyakorlatban, de eleinte nem úgy tűnt, hogy működik T_T Aztán viszont ahogy haladtunk, néhány perc múlva észrevettem, hogy már nem remegek! Ehhez a varázslathoz idő kell ezek szerint, ha ügyesebb leszek majd, akkor biztos gyorsabban sikerülni fog
- Buta vagy, Miyoko-chan csinálta a meleget, varázslattal! - okítottam ki oktondi alattvalómat, bár nem is tudtam, hogy képes vagyok másokat is felmelegíteni. De nyilván ezért vagyok én Soul Society legtehetségesebb shinigamija, mert én ilyesmire is képes vagyok Még mindig köhögtem sajnos, úgyhogy a hideg megszűnése ellenére inkább visszabújtam Anao-nii háta mögé és addig is pihentem egy kicsit. Még mindig álmos voltam, de már egy fokkal éberebben léteztem köszönhetően az előbbieknek. Végül fegyverhordozóm hangjára pattant fel újra a szemem.
- Michi-nee~! Okaeri! - Dugtam ki a fejecskémet a lefokozott halálisten társam háta mögül, hogy üdvözöljem rég nem látott barátos nénimet - Miyoko a híres juubantai taichou, meg juuichibantai fukutaichou is, Myo-chan, ő itt pedig hű társa és fegyverhordozója, Anao-nii! Michi-neenek pedig az a feladata, hogy csatlakozzon hozzánk és segítsen legyőzni a gonosz varázslót, aki uralja a szigetet! Ez a mi szent célunk!
Magyaráztam lelkesen új bajtársunknak, és közben lehurrogtam Anao-niit is, aki bolondságokat beszélt. Biztos nem ütötte be a fejét, Michi-nee teljesen normálisan viselkedett, hiszen szereti a nyuszikat, mint Rei-tan
- Arrr, amerre a szél fújja a vitorlánkat! - utasítottam a már csak volt kapitányt, aki mostan kormányossá avanzsált, vagy magává a hajóvá, aki elviszi a kalózokat a kincshez! Tengeren voltunk, érezhetően imbolygott alattam a hajó és köd ereszkedett le ránk, hiszen a látásom hol elhomályosult, hol kitisztult. Veszélyes vizek voltak ezek, nem csoda hogy szükség volt a kapitány navigálására. Ráadásul a hőség is egyre növekedett, most már melegem volt és kicsit kezdett a figyelmem is tompulni a kábaságtól. Nem éreztem jól magam, és ez nyöszörgésemen is meghallatszott. A táj egyre vadabbnak tűnt, a fehér és hideg és nedves valamihez képest már teljesen más volt ez a hely :/ Nem volt szép, gonosz volt >.> És a baljós érzés a hegy felől érkezett, amikor pedig oda is pillantottam, felfedeztem másik elveszett társunkat.
- Anao-nii, Michi-nee, ott van Ai-senpai! - kiáltottam fel mutogatva a fekete emberekre, akik vitték őt. Hogy merészelik elrabolni ezek a galádok? Ez megbocsáthatatlan bűn! >.> Nyugtalanul toporogtam, amíg Anao-nii nem talált rá módszert, hogy átkeljünk gyorsan a mocsáron és elégedetten morogtam, amikor a levegőbe emelkedtünk. Tekintetem haragos és eltökélt volt, ki akartam szabadítani senpait! Futólépésben indulnék meg, de a hosszú haori akadályozott a mozgásban. A játék ideje letelt, így pillanatok alatt kibogoztam magam a szövetdarabból és Anao-nii kezébe nyomtam azt. Bármennyire is büszke érzés, a haori őt illeti meg, majd megszerzem a sajátomat idővel. És azt még nagyobb büszkeséggel fogom viselni *.*
Megszabadulva a gönctől jóval szabadabbnak éreztem magam, és a koncentrációm is valamelyest visszatért így, hogy frissebb lettem egy réteg ruha hiányában. Nem értettem, miért fog vissza minket Anao-nii, azzal nem segítettünk, hogy tétlenül nézzük, mit tesznek ezek a fekete és gonosz bácsik!
- Mágia... ő a varázsló... - motyogtam a jelenséget figyelve, egyértelműen azt súgták az ösztöneim, hogy ez valamiféle mágiának az eredménye. Tennünk kellett valamit, de mielőtt megmoccanhattam volna, észrevettek minket! Míg Anao-nii elrántott minket az felénk szálló dárdák elől, addig én megragadtam a kardom markolatát, és amint földet értünk, azonnal előbújt a pengém.
- Michi-nee, tiéd a jobb oldal! - néztem rá társamra, arcomra pedig halvány mosoly ült ki, ahogy belevetettem magam a sötét bácsik tömegébe. Mozgékonyságommal könnyedén manővereztem és ugráltam köztük, dárdáik hegyét egytől-egyig elkerültem vagy félresöpörtem, kettévágtam. Közben kardom lapjával és életlen felével ütöttem ki őket, egyiket-másikat pedig fejen vagy gyomron rúgtam. Csak egyetlen pillanatra néztem oda Ai-senpai felé, de a melegtől és a kifacsart testhelyzettől váratlanul megszédültem és elbizonytalanodott az ellensúlyom. Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy az egyik gonosz bácsi magával rántson a láva felé >.> A pillanatnyi meglepetésből hamar felocsúdtam, és az ellenség karján fellendülve a hátára kerültem, és onnan rugaszkodtam el felfelé. Láttam, hogy nem csak én jártam így, hanem a többiek is. Nem tétovázhattam!
- Chikara wo nigase, Kurokaze no Majokko! - kiáltottam fel, mire lélekölőm shikai formájába változott. - Konjiki no Odori!
Suhintottam meg a yarit, mire a fegyverről forgószél távozott, majd háromfelé vált, három társam irányába indulva. Megpróbáltam elérni, hogy felkapja őket az erős forgószél, hiába okozna nekik sérülést a villámok miatt, amik a belsejében cikáznak. De az még mindig jobb, mintha beleesnének a forró, bugyogó lávába. Én közben a láncnál fogva ragadtam meg a zanpakutoumat, és a sziklafal irányába hajítottam, arra gondolva hogy a dárda hegye belefúródik a falba, és majd megakadályoz, hogy leessek.

Figyeltem, mit is mond nekem a kedves lény, mert nem szörnyike volt, örültem is neki. ^.^ Igazán aranyos volt, még azt is megmondta, hogy én nem Golyóstoll, hanem Micchan Golyóstoll vagyok. Micchan Golyóstoll. Egy ideig emésztgettem magamban a nevet, aztán ha már megtetszett, akkor még szép, hogy megjegyeztem. *.* Meg hát azt mondták, van valami szörnyű igazság, és hát igaz, mert annál szörnyűbb nem lehetett, hogy a narancs egészséges! o_____O Vagyis, nem tudom, milyen az egészséges, de az szörnyű hír volt, hogy az Egészséges Narancs, akit én követtem, az Ai, és nem tudom, ki ő, vagy miért, szóval elég szörnyű hír, de azért még nagyon hiányzott. Őőőő-chan szerint kerestem Egészséges Narancsot, és elvesztem. Mijáú-chan meg egész cuki volt, ő volt a fej Őőő-chan hátán. ^o^
Olyan boldog voltam, hogy velük együtt mehetek a hiányomat pótolni, nem láttam az örömtől, meg teljesen átfagyosodtam az időben, mindenfelé folyt rólam a lé (xD), már majdnem kétségbe is estem, hogy nem lesz tintám, ha mind elfolyik, és nem lehetek Golyóstoll, pedig én úgy az akartam lenni, meg Micchan is, csak nem tudtam, mit csinálnak a Micchanok, csak valami olyasmi rémelt, hogy mindig nyuszikáááák. **o** De igen ám, cuki nyuszikák ugráltak nagyon intenzíven a szemem előtt, majd lekaszáltak a lábamról is mindig, csak sosem tudtam őket megölelni, pedig szerettem volna, de hiába, ha jöttek volna, valami mindig visszatartott. Már készültem hátranézni, vizsgálatot tartani, ugyan, merre rejtőzik az a gonosz akármi, ami fogva tart, és nem tudok nyuszikááázni. Amíg azonban nyuszikááákra gondoltam, meg kellett szabadulnom valahogy a nagyon vizes, nagyon zavaró ruháimtól, mert ebben a jégveremben nem tudtam megmaradni, inkább lett volna melegem, és didereghettem volna, így meg már muszáj volt eldobnom a ruháim nagy részét, mert nagyon fáztam. Vicces volt, ahogy Őőő-chan fogta a kezem, én meg leküzdöttem magamról a fél göncömet, azért mégiscsak megérte, mert jól megrángattam, és közben még el sem vesztem. *.*
Alig jutottunk messzire, és nekem nagyon hiányzott Egészséges Narancs, meg nem is tudtam pontosan, még micsoda, csak akartam valamit, hogy naaa, lehetséges, egy szőrös kis bolyhoskát, vagy nem tudom, mert tényleg nem tudtam. Olyan rossz volt, hogy nem tudtam, meg hogy egyre csak fáztam, és folyt a tinta belőlem, minden nyomot teljesen hátrahagytam, a ruháimat is pont arra valamerre, és kitartóan énekeltem, nem mondom meg, mi volt az, mert azt nem tudtam, csak, hogy énekeltem. – Csin-csil-la gu-miii… nézd-már-egy-ajtó! Pár-nát pu-col-nii, nincs ott-hon jó-bor. ^.^ – Biztos, énekeltem, mert mozgott a szám, meg hangom is volt, és nyuszikaaaaa. *O*
- De cukiiiiiiiiiiik! \(*****ω*****)/ - visítottam fel boldogan, mikor megláttam a sok fekete „kis” izééét, és már rohantam is feléjük, hogy megsimogassak egyet, amint Őőő-chan szabad lábra helyezett. Valami műsort akart előadni, de nem tudtam figyelni sajnos, mert épp kapkodtam, hogy buksisimit tartsak cukinál, olyan szőrpamacsos, hegyesfülű játékot játszottam, amikor sikerült megsimizni, és áúú! T~T – Cuki bántott… ToT Nem szeret engem, pe-pe-pedig oholyan aranyooos. T.T Cukiii, rossz cuki vagy, nem szeretlek én se-hüpp-sem! T~T Cuuhuukiiiiii, cuu… – ekkor történt, hogy valami történt, és ujjamból patakzó piros izé, áú. T.T Szóval arról volt szó, hogy megszúrta ujjam Cuki, és egy nagyon nagy és fájdalmas vörös csepp buggyant elő belőle, amit nagyon meggyászoltam, mert ő is Micchan Golyóstoll volt. (p.p)
Addig folyt a dráma, megláttam, hogy nem is tudtam, mit látok, csak már fent voltam az égen, és folyt rólam a tinta, és asztronauta voltam. *.* Sosem voltam még űrhajós, és ez most akkora meglepi volt, teljesen örültem, hogy az lehetek, ami, hogy én vagyok Micchan Golyóstoll, és velem van Őőőő-chan és Mijaú-chan is, és csak egyedül az volt a baj, hogy nem volt meg Narancs-chan meg az a Másik, akit senki semlegesített, pedig én láttam. Emlékeztem rá, csak mindig úgy fájt a fejem, hogy nem tudtam, mi is van, hogyha próbáltam emlékezni rá. De nem volt baj, bú, meg bábucibúúú, nem láttam kistehenet a fán, csak valami bulikát. *O* Olyan aranyos parti volt, muszáj volt velük tartanom nekem is, és minden létező formációban kitáncolnom a törzsi dörzsimet. >.< Ezért szálltam be éppen, és kezdtem már a levegőben mozdulatokat gyakorolni, miközben ütemesen ütöttem a szövegem.
- Wá-hu-wá-hí-wá-ho-ho-hoo… wá-hu-wá-hi-wá-ho-ho-hoo… - és így tovább, egészen boldogan, míg földet nem értem, ahol végre szökellhettem is hozzá. Míg én elbuliztam, addig valami fura izé beszélt hozzánk. Megkérdeztem volna tőle, hogy őt keresem-e, mert ha ő Narancs, akkor táncolhatna velem, de nem úgy tűnt, hogy szeretne. Meg egyééébként is, olyan hideg volt már, szinte elolvadtam, nem is nagyon tudtam, hogy maradtam még egészben. De megvoltam, létezem, nyuszikává sem változtam, és kiderült, hogy Egészséges Narancs is megkerült. *.* De ami még szebb volt, hogy Valaki, akire annyira akartam emlékezni is ott volt, és játszottak a táncos barátaimmal. *O* - Én akarok Narancs-chan apukájával játszani! ^.^ - jelentettem ki, mik is a szándékaim, és meg is indultam ölelésre tárva karjaimat, hogy mindenféle vágyamat mindenfelé széjjelszórjam, amik egészen addig igencsak élénkek is voltak, míg Apu-chan feladta a játékutasítást, csak mikor láttam, hogy cukiféle fájókkal jönnek felém, akkor ijedtem meg.
- Mijáú-chan, nem akarok fájni. T-T – nyöszörögtem el bánatom a kislánynak, aki elővett egy megnemmondommianevét, és belevetette magát a sok gonosz bácsi közé! o____O Teljesen megijedtem, de annyira, hogy muszáj volt nekem is szétnézni, mégis merre van a micsodám, és mikor megfogtam a markolatot, már tudtam, hogy Ő csak úgy van. ~ Michiyo, figyelj rám! ~ De nem ment túlzottan, mert Micchan Golyóstoll vagyok, és hát ha ennyien másféleképp hívnak, annyira elveszek magamban, hogy a sok miatt nem leszek meg. ~ Te, Mininyuszihős, figyelj rám, és én majd elvezz…~ Figyeltem, igenis figyeltem, de aztán nem volt már időm, és mire elő akartam volna húzni, addigra inkább menni kellett, és sok pici szúrós elől nem volt menekvés. Hiába adtam elő sikerszámomat, már csak egy leeresztett pá-du-páp-pá-dúú!-ra futotta, mielőtt Narancsapa-channal fagyos ölelést váltottam volna. o.O
Úgy kicsit nem akartam már megölelni, mert hiába volt szép, szépen le is olvadt az arcom, pedig hát nem akartam, vagyis, nem tudom, hogy mi is van, mert én… csak leestem, aztán meg… kávézacc! Nem láttam semmit, csak tudtam, hogy hideg van, elolvadok, és Micchan Golyóstoll vagyok, aki szereti a nyuszikááákat! *O* Micchan Golyóstoll, aki Egészséges Narancsot kereste, mikor nem tudom, mi történt, és aztán jött a Nyusziszörny, Őőő-chan és Mijáú-chan, és megmentettek, megtámadott cuki, és halálos sebet ejtett rajtam, megláttam Valakit, és a keresett Narancs-chant, eltáncoltam a beavatást, mégsem fogadtak be, és Narancs-chan apukája meg akart bennünket enni. Annyi minden történt, hogy lehet, álmodtam, vagy nem.

Bátorságot tanúsítottatok ama cselekedetekkel, hogy megindultatok társatok irányába. Ugyan sikeresen kiszabadítottátok, ám a neheze csak éppen most következik majd. Lehetséges, hogy most a halállal kell majd szembe néznetek? Fent tömegek lándzsái, míg oda lent az izzó, fortyogó láva szinte értetek kiált. Abban a pillanatban pedig, mikor belökik mindannyitokat választásotok már nincsen. Forró gőzzel, s a gravitáció kegyetlen jelenlétével kell számolnotok. Elnyelni kíván benneteket, hogy testetek az égő katlanba leljen örök nyugalmára. Így volna, ha Miyoko nem aktiválná a zanpakutoját, hogy társait hősiesen megmentse. A forgószél ugyan sikeresen eléri a társaságot, kivéve egyetlen személyt. Ai egyszerűen a forrólávába hullik. Sikoltása mélyen ivódik belétek, s a fent maradók lassan kezdhetik elhinni, hogy egy társuk oda veszett a küldetésen.
Remekül ki találtad, hogy az óra nem véletlenül került fel kezedre. megnyomásával egy különleges mezőt illesztettél testedre, melynek hatására a hő egyszerűen leküzdhetővé válik. Nem égethet sem láva, sem tűz mindaddig, míg az óra bekapcsolva marad. Bár elmerülsz a forró lávában, abban a furcsaságban lehet részed, hogy légüres feketeséget érzékelhetsz. Ebben a térben, ha lepillantasz az órádra, láthatod, hogy mindössze egy órád maradt. Ennyi időt kaptál, hogy megtaláld valódi ellenségedet. Egyelőre talán azt hiheted, hogy mindebben társ nélkül kell túl lenned, de tévedsz, ha így gondolod. Társaid oda fent próbálnának megmenekülni, de egy rendkívüli akadályba ütköznek. Az alattuk lévő láva szinte életre kelve nyúl feléjük, hogy lerántsa őket. Kellemetlen égésben lesz részük, ha nem használják azt az órát, amit ő maguk is megkaptak küldetésük kezdetén. Árulkodó lehet számukra Ai lélekenergiájának megérzése. Pillanatokkal később, amennyiben a láva leránt ismét egy helyen lehettek mindannyian. A láva megnyugszik, a légüres tér, pedig kissé felfénylik. Végre megláthatjátok azt a helyet, ahová kerültetek. Csak egy barlang üreg. egy egyszerű mégis érdekes hely. Most akkor hol is vagytok valójában?
- Üüüdvözlöm önökeeet, kedvees kis aranyos betolakodóim. Mi szél fújt erre, kicsi harang? - Dallamos, fiatal férfi hangjára lehettek figyelmesek. Előlép rejtekéből, s világossá válik megirigylendő külseje. Afféle "szép" külsővel rendelkezik, ráadásul még szőke is (elf). Bármilyen érzést válthat ki belőletek, van egy fajta kisugárzása, ami ellenállhatatlanná teszi. Egyik pillanatról a másikra jelenik meg Anao mellett, hogy a semmiből csókot leheljen hamvas arcára. A másik pillanatban felborzolja Miyoko haját gyengéden, Michiyonak pedig megpaskolja hátsó felületét. Mindez olyan gyorsasággal zajlik le, hogy szinte reagálni nem jut időtök. Megáll Ai előtt éppen pár centiméterre, hogy onnan pillantson a nő szemébe.
- Nincs miért köpeny alá rejtegetned bájos arcodat, szép hölgy. Tehát, miért is nem hagyjátok békén a szigetemet? - Ugrándozik hátra néhány gyors szaltóval, s megáll egy kisebb szikla tetején. Fekete köpeny fedi testét, de kiállása még így is jó fizikum sejtésére adhat nektek okot. Különös ellenfeléllel találhatjátok szembe magatokat.