A révész

Tárgy: A révész Vas. Aug. 12, 2012 7:21 am

Spoiler:

A révész

Urufu Yashuhiro pokollepkét kap azzal az üzenettel, hogy sürgősen jelenjen meg az első osztagnál, kiküldetésre készen. Shiranui Naomi itt várja, hogy ismertesse vele a feladatukat, ahova ő maga is elkíséri, hogy szemmel tartsa. A jelek nem igazán kecsegtetőek, azonban nincsen nagyobb probléma, ezért úgy vélik, ők is elegendőek ennek a rutin feladatnak az elvégzésére.
El kell menniük az Emberek Világába, a Hang Son Doong-hoz, Vietnámba, ahonnan érdekes reiatsu ingásról kapott jelentést a 12. osztag. Az ott található Senkai kaput használják, hogy minél előbb megérkezzenek, s megkezdhessék feladatuk elvégzését.
Egy hegységhez érkeznek, aminek egyik szűkös résén át kell a barlangba jutniuk. Amint leérkeznek, azonban nem néhány kupac kavics és denevérek fogadják őket, ahogy esetleg várnák, hanem a csodálatos színekben pompázó falak között egy keskeny folyó, ők pedig egy pallón álltak, aminek a végén egy gondola ringatózott, fedélzetén a révésszel. Ha jól szemügyre veszik, szürke kámzsát visel, arcába húzva csuklyáját, ezáltal csupán a szája és álla látszik ki, de azokra is árnyékot vet a csuklya, ezáltal nem tökéletesen kivehetőek.

- Üdvözöllek Urufu Yashuhiro, már régóta várlak! Kérlek, foglalj helyet az utazás erejéig! – int szabad kezével a gondola üres felébe, amennyiben kérdezne tőle, csupán ennyit felelne – Minden kérdésedre választ kapsz, amint megkezdtük utunkat. – Ha beszáll, akkor észreveheti, hogy Naomi egy szó nélkül követi, ha ódzkodik, akkor pedig a nő száll be elsőnek, és egyszerűen utasítja a beszállásra.

- Jó újra látni Shiranui Naomi, hosszú ideje nem jártál erre! Egy csónakázás a régi szép idők emlékére? - int szabad kezével a gondola üres felébe, amennyiben kérdezne tőle, csupán ennyit felelne – Minden kérdésedre választ kapsz, amint megkezdtük utunkat. – Ha beszáll, akkor észreveheti, hogy Yashuhiro egy szó nélkül követi, ha ódzkodik, akkor pedig a férfi száll be elsőnek, és egyszerűen utasítja a beszállásra.
(A kettőt egy időben hallják, de mindenki csak azt, ami neki szól, mintha a másikkal nem is társalogna a révész. Valamint társuk válaszát sem hallják, olyan mintha csak állna szótlanul mellettük.)

Az úszó ladikot könnyed mozdulattal löki arrébb a révész a lapát segítségével a pallótól, s a víz felszínén siklik tova utasaival. Ha lenéznek, a sajka oldalánál láthatják, hogy igen sekély a víz, s nem is lehetne rajta igazán hajózni, ennek ellenére még csak nem is billeg a gondola.
- Ne aggódjatok, ezek a vizek mind békések, s önként visznek minket célunkhoz – mondja nyugodthangon, s ezután csak akkor szólal meg, ha valaki kérdezne tőle valamit.
Ahogy egyre beljebb haladnak úgy lesz mind hűvösebb, s nyirkosabb az idő, vagy csak ők érzik így? Végül néhány perc után egy négyes elágazáshoz érnek, ahol ismét hozzájuk szól a révész.
- Nos Yashuhiro/Naomi, melyiken menjünk tovább? A Styx-ön, a Phlegethón-on, a Akherón-on, vagy a Kókütosz-on? – mutatja egyesével a választható utakat, s végül a választott felé kormányozza a gondolát.
(Itt ismét egyszerre hallják a kérdést, ám mintha csak nekik szólna. Bármerre is mennek, úgy látják, hogy a másik ott van velük, akkor is, ha két külön utat jelölnek meg.)

Shiranui Naomi

Mióta a birtok ügyeit is intéztem, egyre kevesebb időm jutott arra, hogy a múlton rágódjak, s Ryū miatt emésszem magam, de így sem tűnt el. Néha a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel, s olyan erővel húzott a sötét mélység felé, hogy már attól tartottam, ott ragadok.
Hajnalban keltem, hogy a papírmunkát elintézzem, s átolvassak néhány jelentést a tervezett fejlesztésekről, amiket persze majd felügyelni kell, ami csak újabb munkát fog jelenteni, de bármilyen elfoglaltságot szívesen vettem. Közben magamnak egy füzetbe jegyzetet is készítettem, hogy a javaslatokat nehogy elfelejtsem, azonban egyik pillanatról a másikra összefolytak a betűk, s semmi mást nem láttam, csak kormos feketeséget, villogva fel~felbukkanó alakját a férfi eltorzult vonásainak. Aztán nedvességet éreztem az arcomon, s felnyitottam a szemem. Nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mennyi idő is telt el, csupán azt láttam, hogy a ház megtelik élettel, így a dolgozószobában elzártam minden papírt, s készülődni kezdtem. A lehető legnagyobb gondossággal öltöttem magamra az egyenruhám, lassú mozdulatokkal, egyetlen egy gyűrődést sem engedélyezve rajta. Amikor a tükör előtt állva elégedett voltam magammal, akkor vettem kézbe a zanpakutomat, s végig simítottam tokján, majd a helyére illesztettem. Tökéletes összhangot nyújtottam, mintha néhány perce semmi sem történt volna, arcomra meleg mosolyt öltöttem, s kihúzott háttal, könnyed léptekkel az első osztag kapitánysága felé vettem az irányt, hogy megkezdjem az aznapi szolgálatot. Útközben üdvözöltem szüleimet, majd intve, hogy nem kívánok reggelizni, elindultam.
Megérkezésem után azonban rögtön feladatot is kaptam, miszerint el kell kísérnem egy bizonyos Urufu Yashuhirot, és segítenem neki felderíteni egy különös esetet, meg persze tájékoztatnom is nekem kell. Gyorsan átolvastam az ide tartozó jelentéseket, hogy jobban képet kapjak a dologról, majd bólintva a tisztnek, aki volt szíves tájékoztatni, már távoztam is, hogy a megbeszélt helyen, a Senkai kapu előtt várjam be Urufu~sant. Emelt fővel, rezdületlenül, de meleg mosollyal az arcomon üdvözöltem, amikor megérkezett, bár ha elkésett nem sok jóra számíthat az elkövetkezőkben.
- Konnichiwa, Urufu~san! – köszöntöttem egy tiszteletteljes meghajlással. – A nevem Shiranui Naomi, az első osztag tisztje vagyok, és én fogom elkísérni. Feladatunk abból áll, hogy egy reiatsu ingadozást kivizsgáljunk, az ott tapasztaltakat jelentsük, s ha arra utasítanak minket, akkor annak okát meg is szüntessük. Van esetleg valami kérdése? – A mosoly továbbra is az arcomon volt, azonban szavaim mögött semmi melegség nem bujkált.
Nem ismertem a tisztet, de úgy tájékoztattak, hogy jelenleg a harmadik osztag tisztje. Végigmértem, persze az illendőség határain belül, s vártam, hogy egy bólintással jelezze, hogy mindent értett, vagy éppen ellenkezőleg, kérdezzen. Amennyiben kérdezett, úgy természetesen a legjobb tudásom szerint válaszoltam neki, ha pedig jelezte, hogy indulhatunk, abban a pillanatban megnyitottam a Senkai kaput, amin átlépve a Vietnami-hegységhez érkeztünk. Rögtön megéreztem a lélekenergia furcsaságát, mintha egyszerre lenne nagyon nagy, mégis tompa, s ezt annak ellenére érzékeltem, hogy a betegségem óta nem jeleskedtem a reiatsu kezelésben. Ránéztem, hogy ő is ugyanígy van-e vele, de nem hittem, hogy lenne olyan shinigami, aki nem képes ezt észrevenni.
- Keressünk egy bejáratot! – Vetettem fel, s már neki is indultam shunpoval, hogy minél előbb megtalálhassuk a hasadékot, ami a leírás szerint a levezető nyílás a barlanghoz, amit néhány perc múlva meg is leltem – Urufu~san, erre! – Kiáltottam utána, ha kicsit messzebb lenne, s már el is tűntem a hasadékban.
A zuhanást könnyedén fékeztem, s elegáns mozdulattal egy fapallóra érkeztem. Csodálón néztem körbe, ahogy a némileg beszűrődő fény megcsillant a szivárvány legkülönbözőbb színeiben pompázó falakon. Tettem egy lépést arrébb, hogy Urufu~san is kényelmesen leérkezhessen, de az erre megnyikordult. Lenéztem a lábam alá, s mintha egy falécekből összeeszkábált pallón ácsorogtam volna, aztán pedig felfedeztem egy gyanús alakot. Reflexszerűen a katanámért nyúltam volna, azonban fékeztem magam, elvégre nem tudhatom, hogy ki ez, de amikor a nevemen szólított, meghűlt bennem a vér.
- Nem emlékszem, hogy valaha is ezen a helyen jártam volna – feleltem – Valamint nem szokásom idegenekkel csónakázni sem. Ki maga? Honnan ismer engem? – válaszára csak a szemöldököm vonom fel – Én az első osztag tisztje vagyok, ha bármivel is próbálkozik, biztos lehet benne, hogy nem hagyja el élve a ladikját – mondtam, majd emelt fővel helyet foglaltam, s figyeltem, ahogy Urufu~san is leül.
Ahogy elindultunk, nem kívántam semmit kérdezni, s társam sem szólt semmit. Elgondolkoztam, s csak arra ocsúdtam, hogy ismét kérdése van hozzám. Végigmértem a folyókat, de mind ugyanúgy nézett ki, így a bal szélsőre böktem.
- Legyen a Kókütosz – mondtam, s feszülten vártam, hogy ezután mi következik. Talán többet kellene kérdeznem, de eddig semmi sem történt, s szerettem volna jobban felmérni előtte a terepet.

Tárgy: Re: A révész Vas. Aug. 12, 2012 9:36 am

Az este nyugtalan volt számomra, akár hányszor csak lecsuktam a szemem újra és újra láttam magam, ahogy végzek a régi jó barátommal, Akirával, a kedvesen bátyjával. Azon kívül, hogy alig tudtam aludni, s újra mélyen elkeseredtem, már annyira nem zaklatott fel, mint régebben. Viszont ennek az volt az előnye, hogy hajnalhasadtakor már ébren voltam és készen arra, hogy a parancsokat végre hajtsam. Mivel arra a napra nem volt előre meghatározott feladatom, ezért a hajnalt testi gyakorlatokkal töltöttem és meditációval fejeztem be. Vagyis csak fejeztem volna be, hogyha Sakura nem akart volna beszélni velem.
- Yashu! Tudom, hogy az éjszakád nyugtalan volt, és most ne kussoljál, mint szoktál, hanem kösdt az orromra, hogy mi a fene nyomaszt!
- Csupán rossz álmok voltak. – Belül éreztem Urufu megvető sóhaját, de nem, még nem mondhattam el semmit sem. Talán Sakura is érezte, hogy nem a teljes igazságot mondtam, hogy titkolok valamit előle.
- Ha te mondod! Na, akkor meséljél ezekről a rossz álmokról, hogy mégis miféle baromságok riogatják a lelkedet.
- Nem emlékszem rá. – Urufu röhögött, Sakura kérdőn nézett rám. – Mennem kell. – Álltam fel, s indultam el Kenpachi-ivójába.
- Megyek veled, te bakamono! – Karolt belém a kedvesem.
- Nem jöhetsz! Yuusuke fejével kell beszélnem, szigorúan négy szem közt. Ígérem, sietek vissza. – Aztán már úton is voltam. Mivel ebből az irányból még egyszer sem közelítettem meg a kocsmát, ezért természetesen eltévelyegtem, bolyongtam egy kicsit, mire megpillantottam az ismerős falait. ~Itt újra ellazíthatom kellemesen az idegeimet.~ A kocsmában alig voltak, s ahogy indultam volna meg a mi kedves pultosunkhoz egy pokollepke libegett az orrom elé. ~Még csak alig vagyok a 3. osztagnál, de máris megrovást kapok?~ Futott át az agyamon a gondolat, de szerencsére(?) nem erről volt szó. Feladatott kaptam, miszerint teljes felszereléssel jelenjek meg az 1. osztag Senkai kapujánál. ~Remélem valami komolyabb, harci parancsom lesz.~ Viszont mielőtt elindultam volna a kocsma jó szokását betartva távozás előtt ittam egy saket. Igazából a felszerelésemből csak Urufu hiányzott, mivel szokásomhoz híven mindig az egyenruhámat hordtam. Majdnem a 11. osztaghoz indultam vissza, de szerencsére még időben irányt tudtam módosítani a 3. osztag területe felé. A lakrészem üres volt, mikor megérkeztem. ~Biztos dolga akadt.~ Magamhoz vettem a shirasaya kinézetű zanpakutoumat, valamint egy butykos saket az egyik kép mögül, amit a ruhám belső öblébe rejtettem, aztán már haladtam is a kijelölt pont felé. Úgy tűnt, hogy sikerült nem elkésnem. A tiszt, aki rám várt illedelmesen köszönt, s meghajolt, én is így tettem.
- Konichiwa. – Elmondta, hogy valami lélekenergia ingást vizsgáljunk, s arról jelentsünk, és ha jön a parancs, pusztítsuk. Igazából a második fele hangzott érdekesen, s testhez állóan, így mikor engedélyt kaptam a kérdés feltételéhez, meg is ragadtam az alkalmat. – Miért nem egy 12. osztagos, vagy egy Kidoushuu-s tisztet küldenek kivizsgálásra? – Kicsit bosszantott, hogy ezeknek a mihasznáknak a munkáját varrják pont az én nyakamba. Viszont a parancs szerint nekem kell mennem, így Shiranui-san válaszától függetlenül így jelzem, hogy az én részemről mehetünk: – Értettem, nincs több kérdésem.
A túloldalon valami hegyhez érkeztünk, alig, hogy megérkeztünk, kiadta az utasítást, hogy keressük meg a bejáratot, aztán el is tűnt a szemem elől. ~Gyors, azt meg kell hagyni.~ Jegyeztem meg a fontos információt a tisztről, aki mellé(m) ki lett(em) rendelve. Én is próbáltam valami bejáratfélét keresni, viszont azon kívül, hogy egy mókust majdnem lelöktem egy fáról, nem értem el semmit sem a kutatással, mikor is az első osztagos tiszt szólt, hogy megtalálta, aztán el is tűnt a bejáratban. Én se késlekedtem, s shunpoval odarohantam, aztán én is leereszkedtem a barlangnyíláson. Szememmel rögtön felmértem a terepet. ~Tarka, színes sima falak, legfeljebb elrugaszkodáshoz alkalmasak, de arra is felső fele, mert az alsó esetleg csúszós lehet. Keskeny folyó, ami esetleg csónakos közlekedésre alkalmas, remélhetőleg a víz szintje nem ér a térdnél magasabbra, pallóra érkeztünk, szerencsére nem csúszós. Csónak a vízen, benne egy homályos alakkal, révésznek tűnik, letámadása felesleges erő pazarlás lenne.~ Bár a jobb szemem hiánya némi holttérrel lát el, de egy-két pillanat alatt fel tudtam mérni a helyet. A shinsayamat, mintha tényleg csak séta kellék lenne, a pallóra tettem az alját, nagyjából ekkor szólhatott hozzám a furcsa alak. Mivel az illem úgy kívánja, enyhén meghajoltam felé, de mielőtt beszálltam volna, kérdést szegeztem dobhártyájának:
- Ki vagy, honnan ismersz? – Erre csak egy kitérő választ adott, s láttam, hogy a nő minden szó nélkül beszállt. Lehet, hogy ez az alak is a Gotei embere, aki itt az Emberek Világában ügyködik? Miután beültem a csónakba, s elindultunk, újra feltettem neki a kérdést. – Ki vagy, honnan ismersz? – Út közben, mikor éreztem, hogy hidegebb, s nyirkosabb lesz a levegő, ezen kívül mást is kérdeztem. – Hova megyünk, hol vagyunk? – Gyanakodva figyelem a csónakkezelő alakot, s a zanpakutoumat kézközelben tartom, hogy bármikor védhessek, vagy támadhassak.
Nem sokára egy elágazáshoz értünk, s azt kérte, hogy válasszunk, mivel a „társam” nem szólalt meg, ezért némi várakozás után én választottam, méghozzá azt az utat, amit harmadjára nevezett meg.
- Akeón… vagyis Ahelón… haj… az Akherón-on haladjunk tovább! – Harmadjára csak sikerült helyesen kiejtenem az út nevét. Egyetlen ép szemem, s minden érzékem nyitva tartottam, s vártam, hogy mégis miféle helyre tévedünk, érkezünk. Lehet, hogy az éjjeli álmom nem volt véletlen?

Tárgy: Re: A révész Vas. Aug. 12, 2012 10:57 pm

Kókütosz

A gondola lassan siklik fedélzetén két utasával, akik mintha két külön világban lennének. Naomival balra fordul a gondola, s egy könnyed siklással már bent is vannak a járatban, ami néhány méter után olyan, mintha nem is lett volna elágazás, visszanézve is csupán az az egy rész látható, amin most tartanak előre.
A falak itt vérvörössé válnak, s nedves csillogásuk olyanná teszi őket, mintha csak véreznének, ahogy rájuk tekint az ember, mintha mozognának, s arcok úsznának bennük keresztül, ismerősek s ismeretlenek egyaránt. A ladik olyan közel siklik most a fal mellett, hogy lehetőség van azt meg is érinteni, de ez nem kifejezetten ajánlott, ennek ellenére Naomi mégis így tesz. Ahol a falhoz hozzá érnek, pulzálást lehet érezni, s mintha csak minden sejlő árnyékarc arra úszna hirtelen, akkor is, amikor már nem tartja ott az ember a kezét. Egy hatalmas lüktető tömeggé lesznek, amik emlékeket sikoltanak, annak az emlékeiből szemezgetve, aki megérintette a falat. Látni véli azon emlékeit, amiben bántották, igazságtalanul szenvedett, vagyis amiről ő ezt érzi. A hangok fülsüketítőek, de akkor is hallatszanak, ha befogja a fülét, nem lehet tőlük szabadulni, mintha csak az erekben visszhangoznának a vérrel csordogálva. Ez egészen addig tart, míg újabb elágazáshoz nem ér a gondola.
- Mondd Naomi, akinek jajgatása visszhangzik most is a falakban, merre kívánsz tovább menni? A Styx-ön, a Phlegethón-on, vagy a Akherón-on? – kérdezi egyhangúan a révész, aki természetesen csak akkor szólal meg, ha kérdezik, vagy ha neki kell kérdeznie.

Akherón

A gondola lassan siklik fedélzetén két utasával, akik mintha két külön világban lennének.
- Én vagyok a Révész, s ismerlek, akár a Napot vagy a Holdat, mert így természetes – feleli a kérdésre – Oda megyünk, ahová tartunk, oda érkezünk, ahová érkeznünk kell, ahogyan döntesz. Ott vagyunk, ahol lennünk kell, s ahová döntéseidtől vezetve érkeztél, nem hoztak, jöttél. – Persze válaszai több mint talányosak, de ezekre a kérdésekre újra és újra ezt fogja felelni.
Yashuhiroval balról a második ágra fordul a gondola, s egy könnyed siklással már bent is vannak a járatban, ami néhány méter után olyan, mintha nem is lett volna elágazás, visszanézve is csupán az az egy rész látható, amin most tartanak előre.
Itt a falak szürkések, de nem ezüstösek, inkább hamura, halottak hamvára emlékeztetőek, s ahogy az ember tekintete rászegeződik, mintha fekete füstszerű alakok köröznének rajta, de nem igazán kivehetőek. A ladik olyan közel siklik most a fal mellett, hogy lehetőség van azt meg is érinteni, de ez nem kifejezetten ajánlott, ennek ellenére Yashuhiro mégis így tesz. Ha az ember hozzáér a fal egy hatalmasat dobban, ami jól érezhető, de nem pulzál tovább, hanem hűvösnek, halottnak érződik, mintha ez lett volna az utolsó szívdobbanása. Még ha el is kapja az ember a kezét, a füstszerű árnyak felsőtesttel átnyomakodnak a falakon, s kezeikkel végig simítanak a hajózón, érintésük magányt, bánatot, keserűséget sugároz, s olyan emlékeket hoz a felszínre, amikben boldogtalan, magányos, elhagyatott volt az, aki megérintette a falat. Bármennyire is próbálkozik, a boldog emlékek is megszürkülnek, felfedezi bennük is a fájdalmat, a szeretett arcok elhalványulnak, eltorzulnak, majd végül hamuvá porladnak, a füstlények szinte levakarhatatlanok, s mindez addig folytatódik, újabb elágazáshoz nem ér a gondola.
- Mondd Yashuhiro, akinek örömtelensége megfakítja ezeket a falakat, merre kívánsz tovább menni? A Styx-ön, a Phlegethón-on, vagy a Kókütosz-on? – kérdezi egyhangúan a révész, aki természetesen csak akkor szólal meg, ha kérdezik, vagy ha neki kell kérdeznie.

Shiranui Naomi

Békésen ültem a fedélzeten, egyenes háttal, de minden apróságra nyitott szemmel, elvégre nem lehetett tudni, hogy a következőkben mi is fog történni. Elfordultunk az általam megjelölt irányba, s közben Urufu~sanra sandítottam, aki békésen üldögélt mögöttem, mintha ez a csónakázás, s az, hogy ismer engem ez az alak, a világ legtermészetesebb dolga volna. De ennél most sokkal fontosabb dolog kötött le, mégpedig, hogy felderítsem ezt a különös helyet. Ahogy a mellékágra fordultunk, hirtelen sokkal szűkebb lett a járat, mintha a falak is közelebb kerültek volna, alig karnyújtásnyira. A színek is megváltoztak, a színpompás csillogó fal most vérvörösen virított, s mintha a pára lecsapódott volna rajta, nedvesen csillogott. Akaratlanul is olyan érzésem támadt, mintha vérezne a fal, s ahogy a víz visszatükrözte vöröses színét, mintha csak a gondola is vérben ringatózott volna. Kirázott a hideg is a gondolatra.
Aztán valami furcsát fedeztem fel a szemem sarkából, mintha valami végig siklott volna a falon, de ez lehetetlen volt. Aztán újra és újra, végül rászegeztem a tekintetem, s megláttam azt a sok-sok arcot, amik visszapislogtak rám. Először teljesen észrevétlenek voltak, aztán pedig már mindenhol láttam őket. Fiatalok, öregek, férfiak, nők, volt ott mindenféle. S megláttam… Haruki! Haruki~chant véltem felfedezni, s azonnal mozdultam, hogy megsimítsam a falat, hogy vajon tényleg ő e az, hogy jól láttam-e? De ijedten kaptam is vissza a kezem, mert a fal dobogni kezdett, s az arcok is először a kezem felé, majd annak a helye felé vették az irányt, ami nem kicsit rémített meg. Az evezősre néztem.
- Mi történt? Mi a csuda folyik itt? – hangom kissé remegett, de igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, már ami még megmaradt. Urufu~sanra pillantottam, de ő üres tekintettel ült mögöttem, mintha mi sem történt volna – Urufu~san, magát nem aggasztja jelenlegi helyzetünk? – vetettem oda neki, de választ sem várva visszafordultam a révészhez, aki talán többet tud, mint azt mi gondoljuk.
Végül az arcok egy hatalmas foltban egyszerre lüktetni kezdtek, s artikulálatlan kiáltozás hagyta el szájukat, mintha csak sikoltoznának, fájdalmukat ordítanák a világba. Aztán, mintha a hangokból képek formálódtak volna, láttam magam előtt gyermekkori énemet, ahogy apám a fülemhez hajolva ordítozik, amiért nem ülök megfelelően, vagy nem elég egyenesen, vagy nem elég sokáig. A képen könny csordul szememből, ami csak még inkább dühössé teszi apámat, akinek már~már eltorzulnak vonásai, enyhülés helyett.
~ Mért nem tudtál fiúnak születni? Fele ennyi gondom sem lenne veled! Felesleges vagy, csak félember… ~ Visszhangoztak a fejemben korbácsütés szerűen szavai, amik akkor sem enyhültek, mikor kezeimet a fülemre tapasztva kezdtem ringatni magam. Újra és újra ott csengtek a szavak… Mért lány? Felesleges! Tehetetlen! Képtelen! Értéktelen! Nem kell… Nem kell… Nem kell!
Aztán motyogássá szelídült, de így sem lett vége a lidércnyomásnak, újabb képek elevenedtek meg, ezúttal anyám jött felém, s apró kezeimet felé nyújtottam, hogy vegyen fel, talán ha hét éves lehettem. A ruháim piszkosan tapadtak rám, térdemre pedig alvadt vér ragadt, valószínűleg elestem az udvaron, erre már nem igen emlékeztem, de az undort, ami eltorzította anyám vonásait, azt jól láttam magam előtt. Arca szépségét egyből elcsúfította, ahogy rám nézve felhúzta az orrát, majd, mintha csak még inkább büntetni akarna rám ripakodott.
~ Miért nem tudsz vigyázni a ruháidra? Egy nemes sosem piszkolja össze magát, nem engedheti meg magának a játékot! Hogy lehetsz ennyire értetlen? Hálátlan vagy, pedig világra hoztalak, s azóta is etetlek, gondozlak! ~ Szorosabban fogtam kezeimmel a füleimet, de az éles hang nem szűnt, csak egyre hangosabb volt, mintha csak a fejemben lüktetett volna. Aztán előbukkant Ryū hangja, amit első találkozásunkkor olyan melegnek és bársonyosnak éreztem, most fájóan hasított elmémbe.
~ Képtelen vagy megvédeni, nem csak hogy önmagadat, de másokat is! Nem vagy anyának való, ezért vesztetted el a gyermekünket, mert képtelen vagy megbirkózni a feladattal! Alkalmatlan vagy rá! Tehetetlen! Esetlen! Alkalmatlan! Reménytelen! ~Visszhangzottak a szavak, s kezeimet immár hasamra szorítva görnyedtem össze, mintha csak ismét éreztem volna azt a mérhetetlen fájdalmat és ürességet, amit akkor, mikor elvesztettem… Elvesztettem őt… Könnyek csorogtak végig az arcomon, megállíthatatlanul…
- Hallgass! Nem akarom tovább hallani, én nem ilyen vagyok! Nem tettem semmit! Semmi rosszat! – kiáltottam, térdre rogytam előre, le az ülés elé, s ringatva próbáltam megnyugodni, de az sehogy sem ment.
Kapkodva szedtem a levegőt, a tüdőm sípolt, s úgy fájtam belülről, hogy ordítani tudtam volna, de nem tehettem, nem hagyhattam el magam ennyire, ezek csak rossz emlékek, rossz álmok, el kell hessegetnem őket, fel kell ébrednem! Próbáltam valami szépre gondolni, de a sikoltások a húsomba martak, s csontig hatoltak, egyszerűen nem hagyták. Ott rikácsoltak bennem, s köröztek szavaik, akár a véres húsra leső keselyűk.
~ Naomi-neechan! Mi a baj Naomi-neechan? Nem vagy jól Naomi-neechan? ~ Hangzott fel Haruki~chan hangja, amire felkaptam a fejem, s kedves kis alakja felé pillantottam. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, hogy végre valami kihúzzon ebből a mélységből, amikor valami árny elkapta hátulról. ~ Naomi-neechan segíts! ~ Sikoltotta, de már el is tűntek, hiába nyúltam utánuk.
- Nem! Haruki~chan, nem! – kiáltottam, s pattantam is azon nyomban fel, majdnem kibillenve a csónakból, s a révész elé álltam. – Hagyja abba, könyörgöm, hagyja őt békén!– estem lassan térdre, s zokogni kezdtem, egyszerűen már nem bírtam visszatartani.
Az elmém egy hátsó zuga tudta, hogy Haruki ~chan nincs itt, hogy biztonságban van odahaza, ahol vigyáznak rá, de mégis, ahogy ismétlődve hallottam sikolyát egyszerűen nem tudtam már tisztán gondolkozni, csak fogtam a fülemet, de persze így is hallottam, ahogy hozzám könyörög. Segíts Naomi-neechan! Mért nem jössz Naomi-neechan? Már nem szeretsz Naomi-neechan? Egyszerűen képtelen voltam tovább elviselni, torkomból artikulálatlan kiáltás hangzott fel, olyan, akár a pulzáló arcok kezdeti sikolyai voltak. Végig szaladt a falakon, visszhangozva fájdalmamat, majd teljes csend lett, semmit sem lehetett hallani, még a víz csobogásai is élesen hatott ebben a csendben. Felengedtem görcsös tartásomból, rémülten hátrébb löktem magam a révésztől, s körül néztem, ismét egy elágazásnál jártunk.
- Hogy merre? Forduljon vissza, most rögtön! – szólítottam fel rekedtes hangon, de erre nem felelt, s végül úgy döntöttem, ha nincs más út, csak előre, akkor megkeményítem a szívem, még egy ilyen aljas támadásnak nem engedek – Legyen akkor a Styx – mutattam remegő kézzel abba az irányba, ahol az a mellékfolyó volt.
Kissé meggyötörten, de ismét egyenes derékkal ültem ismét. Próbáltam egyenletesen lélegezni, s eltűntetni a sírás nyomait, ami nem igen tudom, hogy mennyire sikerült. Aztán Urufu~sanra sandítottam, de ő úgy ült, mintha mi sem történt volna. Hitetlenkedve néztem, egyszerűen nem tudtam megfejteni, hogy mi lehet vele.
- Urufu~san, jól van? – próbáltam rávenni, hogy legalább beszéljen hozzám.

Tárgy: Re: A révész Hétf. Aug. 13, 2012 1:07 am

~Szóval Révész, aki mindenkit ismer?~ Ezen gondolkodtam egy kicsit, mintha valami rémlene még az életemből, de csak halványan, minthogyha lett volna ilyen valaki a mesékben, de nem jutottam ennél többre, így a következő kérdésemre tértem át, amire talányokban, ködösen válaszolt kitérve az egyenes választól, ezért a válasza után rögtön újabb kérdést tettem fel neki:
- Miért nem válaszol egyenesen? Miféle helyen vagyunk?
Mivel errefelé lehet a reiatsu ingás forrása, ezért nem ellenkeztem az utazás ellen, s a sajátos taktikám szerint választottam utat, mivel Shiranui-san meg se szólalt. Miután befordultunk a környezet megváltozott, a falak, mintha hamuból lettek volna, holtak hamvai. ~Talán ez a holtak barlangja?~ A falakon árnyalakok kezdtek mozgolódni. ~A holtak szellemei? Ugyan, nem! Azokat, mi shinigamik küldjük át Rukongaiba, vagy válnak hollowá, s mi tisztítjuk meg. Ezek valami árnyképek lehetnek, csupán illúziók. Vagy csak fényjáték.~ Közben a falakhoz közelebb húzódott a csónakunk, s kitudja milyen okból balkezem megindult a fal felé, valami belső, rejtett késztetéstől vezérelve mozgott a kezem.
- Shiranui-san! Ez a fal… olyan furcsa, ön szerint? – A kérdés után már a kezem a falat érintette, ami, mint egy haldokló szíve egy utolsót dobbantott. Kezemet visszarántottam, nem tudtam hova tenni azt, amit tapasztaltam. – Révész! Mi volt ez? Felelj! – Mordultam rá a csónakot irányító alakra, de közben az árnyalakok végig simítottak rajtam, s elfogott újra az a érzés, ami azalatt a százötven év alatt mozgatott, nyomorgatott, a magány elkeseredett borús, szomorú érzete, bár tudtam, hogy Shiranui-san itt van mellettem, s a Révész is itt áll nem messze tőlünk, valamint Urufu, a zanpakutoum szelleme is velem van, mégis olyan egyedül voltam, csak magamra utalva ültem a csónakban. Bénultan, elkeseredetten ültem, s újra láttam magam, ahogy elkeseredetten keresem szerelmem. Újra felrémlett bennem azok a napoknak, éveknek az emléke, mikor csak ittam és tengtem abban a körzetben, ahol ők laktak, igen, nem mertem odamenni hozzájuk, hiszen ők boldogan, újra önfeledten, boldogan éltek, és én már… egy semmi voltam, csak egy árnyék, mint azok a barlang falán, mik minduntalan, újra és újra hozzám értek.
- Szedd össze magad, te szerencsétlen! – Vicsorgott lelkem mélyén rám, a zanpakutoum lelke. Aztán újra meg tudtam mozdulni, jobbom az egyenruhám belső öblébe nyúlt, s elővette a butykosomat. Kinyitottam, s meghúztam.
- Révész! Te egy szemét alak vagy! – Sandítottam rá a következő korty után, s már-már fegyvert rántottam volna, de nem éreztem erőt magamban, csak arra, hogy újra, s újra meghúzzam a butykosomat, ami saket rejtett. Melankóliámban még mélyebbre süllyedtem újra, Sakura arca, teste gyönyöre, kedvessége, minden emlékem róla mind-mind visszakavargott négy és fél évszázaddal ezelőttre, s mint a történelem, mit papírra vetnek meg sárgult, meg fakult, elporladt, s már-már el is veszett, ahogy a barátok biztató vállveregetése, egy apa büszkesége, az anya óvó ölelése, a pengék táncának nyugtató dallama is gyászok gyászának síró női énekévé fakult, már semmi se tudta a tűzet, mi a lelkünkben ég, s hajt tovább, már nem volt semmi se, mi táplálja, csupán a sake, igen az nem hagyott kihűlni. Újabb kortyokat húztam le, bár lehangolt voltam, mint egy öreg, rég használt hangszer, de még éltem, talán volt még remény, hogy újra lángoljon, vagy nem?
Butykosom már majdnem kiürült, mikor a Révész újra választás elé állított, megint ugyan azoknak az utaknak a nevét mondta, miket nemrégiben kivéve ennek a kegyetlen útnak a nevét, kérdésére kérdéssel válaszoltam, miközben a butykost visszarejtettem a ruhám öblébe.
- Te most fel akarsz dühíteni? – Igen, a düh, az ami a saken kívül bármikor felszítja az élet tüzét, viszont ez a tűz pusztító, mindent felfaló, elpusztító tűztengerré válik, amit nem akartam, féltem, hogy megint… Nem, nem dühödhettem fel, pedig eddig úgy tűnik, hogy ez a nyomorult fel akarja szítani ezt a tűzvihart. Válaszára legfeljebb az időérzékem szerinti öt percet vártam, aztán akár válaszolt, akár nem lemondóan választottam megint, de most nem a harmadikat, hanem a másodikat, a kettes számút választottam. – Flele… Fele góth, haj… miért van ilyen bonyolult nevük? -.> Phlegethónon menjünk tovább.
Vajon ezen az úton miféle aljasságot akar elvégezni, ez a Révész?

Tárgy: Re: A révész Hétf. Aug. 13, 2012 9:15 am

Styx

- Itt? Víz – felei a Révész egyhangúan.
Urufut pedig hiába szólongatja, ő üres tekintettel maga elé meredve ül.
Styx felé fordulva újra változnak a falak, itt méregzöld színűek, de más változás, vagy furcsaság nem észrevehető, de aztán, mintha nehezebb lenne a levegő, furcsa nyomást érezhet, végül pedig fojtott kuncogást hall a háta mögül, ahol Ryūt véli felfedezni Urufu~san helyett. Naominak ront, aki nem tud zanpakutojáért nyúlni, de amint felülkerekedik rajta, Harukivá alakul.
- Naomi-neechan! – hallatszik elfúlón, majd a teste élettelenül terül el. Bármit is tesz, nem mozdul.
Miután pedig a Révészhez fordulna, gyereksírás hangzik fel, ahogy visszanéz, ismét Ryūt látja, kezében egy kisbabával, amit átad neki, de az hamuvá válik. Ezután szinte teljesen képtelen mozdulni, miközben Ryū szidalmait kénytelen hallgatni, amit akkor is hall, ha befogja a fülét.

Phlegethón

- Egyenesen válaszolok Yashuhiro. Ott vagyunk, ahol lenned kell, s ahová döntéseidtől vezetve érkeztél, nem hoztak, jöttél. – feleli ismételten.
Naomitól kérdésére nem kap választ, ha ránéz annyit lát, hogy üres tekintettel maga elé mered.
- Döntésed meghozod, sorsodat megkapod, de csak annyira befolyásoljuk azt, amennyire választásainkkal meghatározzuk önmagunkat. – hátra sem pillant mondandója közben.
- Nem vagyok én semmivel sem felruházva, csupán elviszlek utadra, de nem vezetlek.
- Nem áll szándékomban érzelmi reakciókat kiváltani belőled Yashuhiro, csupán rákérdezek, hogy hogyan döntenél és elviszlek utadra, de nem vezetlek. – aztán abba az irányba fordítja a csónakot, amerre kéri.
A falak színe ismét megváltozik, itt a narancs és citromsárga uralkodik, kissé keveredve. A járat ismét szűkös, a falak közel vannak, de ezúttal látszólag semmi különös nincs rajtuk, azonban mégis úgy érzi Yashuhiro, hogy ismét meg kell érinteni. Keze alatt a kő meleg, furcsamód, s mintha kissé mozgolódnának is, akár a lángok, amit szabad szemmel is lát, de annyira nem forró, mint a tűz. Aztán alatta a víz is megelevenedik, ragyogó izzásba kezd, majd alakok emelkednek ki belőle. Élők s halottak egyaránt, ismerősök és ismeretlenek, klánjának, családjának tagjai, alakjuk teljes, de a víz felszínén siklik, s mintha kissé áttetszőek lennének, akár a víz. Ha megpróbálja őket megérinteni, rátekintenek, majd egy halálsikollyal lángra kapnak, s elégnek. Végül megelevenedik egy régen látott ismerős is, aki nem a hajó mellett siklik, akár a többiek, hanem, mintha Naomi venné fel az alakját. Akira az, aki először meleg mosollyal lép közelebb, mintha csak üdvözölni akarna.
- Mi az? Úgy nézel, mintha szellemet látnál! – nevet rá – Oh, talán valóban az lennék, elvégre megöltél, nem igaz? Milyen igaz… Való igaz… Ne aggódj, Sakura~channak is gondját viselem, ha utánam küldöd, te gyilkos! – Kacag fel, majd előre rendülve Yashuhiro torkának esik.
Mivel közel vannak egymáshoz, nem tud a zanpakutojáért nyúlni időben, így puszta kézzel kell küzdenie ellene, aki egyszerre akarja megölni, de közben a régi, boldog emlékeiket idézi fel neki, amiket együtt éltek át. Amikor pedig sikerül felül kerekednie rajta Yashuhironak, egyszerűen élettelenül esik össze (akkor is, ha csupán leszereli) teste pedig Sakura alakját veszi fel.
Ha megpróbálja megtámadni a Révészt, azon egyszerűen átsiklik, s a gondola másik végében találja magát ismét, maga előtt Sakura élettelen testével, ami egyszer csak mozogni kezd, akár egy marionett bábu. A szeme sem nyílik fel, csupán ki-kibicsakló mozdulatokkal felkecmereg, s mintha kötelek tartanák, úgy áll, majd lassan felemelkedik feje, de szemgödrei üres feketeségnek rémlenek.
- Mi az baka bakamono, már nem is üdvözölsz? – hangja kicsit rekedtes, de olyan, mint Sakura-é.
Bármit is tesz, egyszerűen nem tud menekülni, lassú szaggatott mozgással követi, s beszél hozzá, azzal vádolja, hogy megölte.
Néhány perccel később hatalmas ragyogásra lesz figyelmes, ami szinte kisüti a szemét, s mintha egy tükröződést látna a falon, azonban ott nem önmagát látja a gondolában, hanem Naomit, aki mögött egy árny alak ül, ahogyan Sakura is egy ilyesfajta lényként látszik a tükröződésben.

Shiranui Naomi

Urufu~san egyszerűen tudomást sem vett rólam, vajon min gondolkozhatott ennyire? Azok az arcok vele nem is törődtek volna? Nem látott volna semmit, nem is hallott? Lehetetlennek hittem, hogy ez így legyen, egyszerűen túl intenzív volt, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. Talán annyira megijedt, hogy sokkot kapott, és most képtelen megszólalni, vagy mozdulni? Bár a Gotei 13 tagja, szóval ennél borzalmasabb dolgokkal is biztosan találkozott. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mi is lehet itt, de mivel értelmes választ, egy szóviccen kívül, képtelen voltak kihúzni a Révészből, így inkább a falakat kémleltem, amik ezen a szakaszon sötétzöldek voltak.
Még az elmúlt percek hatásai alatt voltam, s mind jobban nyomasztott a helyzet és maga a hely, meg persze az is, ahogyan Urufu~san csak úgy gubbasztott, nem téve semmit. Mégis hogyan nyugodjon így meg az ember, s hajózzon emelt fővel a következő szörnyűséget sejtvén. Mert persze biztos voltam benne, hogy az ott tapasztaltak csupán kezdeti kínzások voltak, s ennél sokkal, de sokkal kifinomultabbakat is tartogat ez a hely. De nem csak belülről éreztem így, valahogy sokkal nehezebben szedtem a levegőt, mintha egyenesen fájt volna, valami nyomta volna a tüdőmet. Aztán valami végig futott a gerincemen egy hangra, arra a hangra, ami olyan ismerősen borzasztó volt, hogy szívem szerint kiugrottam volna a gondolából. Ahogy megfordultam Ryū állt velem szemben, ott ahol Urufu~sannak kellett volna lennie, de ő vajon hova tűnt? Mindegy, ez nem is lényeg, hiszen itt van Ryū, és senki sem állhat közém és a bosszúm közé. Elborított a düh, s egyszerűen csak undorral néztem a férfit, akit egykoron talán szerettem, akiben megbíztam, akinek a gyermekét a szívem alatt hordtam, ő pedig gonoszul nevetett arca inkább démoni volt, mint emberi.
- Óh, mióta várom már ezt a pillanatot… - Szinte fröcsögtek a szájából szavak, vagyis nekem úgy tűnt, mintha valami mocsok csordogált volna csak ki onnan - Hiszen a családodból mindenki megvolt – kuncogott ismét azon a borzalmas hangon – Legalábbis, ami a gyilkossági kísérletet illeti… Csak te, te valahogy kimaradtál! Micsoda pazarlás!
Csak figyeltem, s talán annyira elmerültem a gyűlölet fagyos poklában, hogy csupán arra ocsúdtam, hogy felém tart. Időm sem volt elővenni a katanám, így puszta kézzel hárítottam, ahogy nekem rontva a torkomat próbálta elkapni. Kissé dülöngéltünk a gondolában, de szerencsére nem sokat felejtettem a hakuda alapjaiból, így könnyedén elgáncsoltam, hogy azután fölé kerülve magam fojtsam meg. Nem tudom mi vett erőt rajtam, egyszerűen csak annyit akartam, hogy érezzem a kezem alatt, ahogy annak a mocsoknak az utolsó leheletét kiszökni a száján. Aztán éreztem a változást, de nem láttam, csak hallottam a hangot, amitől meghűlt az ereimben a vér, s teljesen elgyengültek a kezeim. Lenéztem, és azt a csodálatosan szép, szeretnivaló arcot láttam, amit nem lett volna szabad, ami nem lehetett ott, akit sosem bántanék. Soha!
- Naomi-neechan… - Elhaló hangjára felkiáltottam.
A karjaimba vettem habkönnyű testét, s a haját simogatva ringattam, próbáltam visszakönyörögni az életbe.
- Édes kicsi bogárkám, Haruki~chan, nem hagyhatsz itt, nem teheted! Hova leszek nélküled? Hallod!? Neked még sok száz évig kell csintalanul nevetned – zokogtam, s szorosan magamhoz öleltem.
Ott feküdt a karjaimban, akár egy rongybaba, nem mozdult, nem mosolygott, nem lélegzett, mintha megszűnt volna létezni, mintha benne meghasadt volna valami. Én tettem, én voltam… Visszhangzott a fejemben, még ha a józan szem tudta is, hogy ez teljes mértékben lehetetlen, olyan valóságos volt, nem tudtam tőle elvonatkoztatni.
- Te! Te tehetsz erről az egészről! – lőttem ki, akár egy felbőszített anyatigris a révész felé, Haruki~chan testét hátrahagyva, de el sem értem, amikor egy kisbaba sírását véltem hallani. – Az nem lehet… - Suttogtam elhalón.
Hatalmasra tágult szemekkel lassan fordultam meg, s ott állt, Ryū, nem a gonosz, akinek arca sátáni volt, hanem az a kedves fiatalférfi, akit megismertem, akihez hozzá mentem. Óvatosan közelebb léptem, s megláttam a kezében azt a rózsaszín csöppséget, akinek mézédes babaillata átütött az állott levegő szagán is.
- Hát nem gyönyörű? – suttogta áhítattal a férfi, s nekem nyújtotta.
Átvettem, lemosolyogtam rá, s ekkor vettem észre, hogy nem lélegzik, nem mozdul, a szemei csukva vannak, s a teste nehéz, akár egy kő. Aztán egyszerűen hamuvá omlott, mire én elkapva a kezemet hagytam azt földre hullani, olyan volt a hangja, mintha csattant volna valami, de csak hamu volt előttem, semmi más.
- Hogy tehetted, te felelőtlen szuka? Te alkalmatlan senkiházi! Megölted, megölted őt… Te gyilkos! – sipítozta Ryū, de én csak reszketve a kezeimet néztem, amiben néhány pillanattal ezelőtt még ő volt, bizonyosan ő volt.
A saját húsom és vérem, az én gyermekem, a sajátom, s megöltem. A karomban tartottam, bennem volt, s meghalt, egyszerűen meghalt. Felsikoltottam, s a fejemet fogtam, nem bírtam tovább… Mi történt? Mért történt? Mért hal meg mindenki, akit szeretek? Miért?
Aztán felpattant a szemhéjam, s íriszem hidegen tekintett előre, a Révész irányába. Ha ők nem élhetnek, te sem fogsz, villant át agyamon, s már nyúltam is a katanám ért.
- Anata no hanabira wo taorefuse, Mimoza! – mondtam teljesen érzelemmentesen hangon.
Talán nem élem túl ezt a pillanatot, de őt is elviszem magammal. Úgy éreztem, hogy a sötétség átitatja ezt a helyet, hát ideje pilácsot gyújtani neki.
- Kaen! – Adtam ki a parancsot, s egyszerűen fénybe borítottam a barlangot. Velem holmi evezős ne packázzon, s a családomat se fenyegesse, mert előbb végzek vele, minthogy rájönne, mi is történt vele…

Tárgy: Re: A révész Kedd Aug. 14, 2012 5:04 am

~Még hogy egyenes választ ad… -.>~ Felesleges lett volna vitába szállnom vele, így ráhagytam a dolgot. Továbbra sem adott értelmes válaszokat, így kénytelen voltam belátni, hogy felesleges kommunikálni vele.
Ennek a járatnak a falai narancsos, citromos színekben játszott, valamint, mintha a járat szűkebb lett volna, mint az előzők, a falai úgy egy karnyújtásnyira lehettek. Kicsit inogva, s görnyedtebben ültem, mint mikor beszálltam ebbe a csónakba. Mint valami szürke folt mutathattam ebben az élénk színű környezetben, de nem túlzottan érdekelt. Játékosan, vagy talán egy újabb titkos, felszín alatti késztetéstől vezérelve kezemet újra a falhoz érintettem. Valami hőforrás lehetett a falak mögött, mivel meleg volt, igen kellemes tapintásúan meleg, kezem nem vettem el, csupán egy kis idő múlva, mikor tudatosult bennem, hogy a tenyeremmel, mintha lángok mozgását „látnám”. Fakó szememmel érdeklődve néztem a tenyeremre, aztán a falra. ~Ez hogy lehetséges? Csak nem túl sokat ittam, s képzelgek?~ Gondolataimat nem tudtam befejezni, mivel a vízben, mintha alakokat láttam volna. Oda néztem, s ismeretlen ismerős alakok néztek vissza rám. Vártam, hogy ezek is kinyúljanak, s újabb rémképekkel, érzésekkel bolygassanak újra fel, de nem tették. ~Lehet, hogy most nekem kell hozzájuk érnem?~ Kezem már mozdult is, s a közelemben úszó nőhöz értem, aki mintha én lettem volna, de mégsem. Ahogy hozzá értem felsikoltott, egyet utoljára a halál előtt, aztán lángokban elhamvadt. Megrémültem ettől, kezemet visszarántottam, s elkerekedett szemmel néztem a vízre.
- Shiranui-san! Ön sejti, hogy mi lehet ez? – A tiszt, mintha válaszadáshoz közelebb akart volna jönni, elkezdett mozgolódni, oda tekintettem, s kezemet kinyújtottam, ahogy az illem megköveteli, hogy segítsek neki, de ekkor olyas valakit láttam, akit nem lett volna szabad. Arcom elhűlt, tekintetem teljesen kitágult, szívem abnormálisan hevesen vert, a veríték elöntötte a teljes testemet, s hanyadt dőltem ameddig engedte a jobb kezem, mivel a csónak peremét markoltam. ~Nem, ő nem lehet itt. Akira! Te nem lehetsz itt! Hogy kerülsz ide?~ A jelenés, mintha a gondolataimat olvasta volna felelt is kérdéseimre, azzal, hogy nekem esett, hogy megöljön. Se időm, se akaratom nem volt ellenkezni az akarata ellen. Miért is tettem volna? Hiszen a magam hibájából öltem meg, esélye se volt, hogy kardomat megállítsa, így én se akartam megállítani az ő kezeit, ami a torkomat szorongatta, egyre jobban, s jobban, valamint én egyre kevesebb levegőt kaptam, de csendben tűrtem, hiszen ez a büntetésem. Igen, minden megvilágosult előttem, azért vagyok itt, hogy hibáimért, vétkeimért megkapjam a büntetésem, s becstelenül haljak, hiszen még a seppukut sem érdemlem meg. Közben a közös múltunkról mesélt, mikor még mind ketten csak tanultuk a kard útját járni, s önkéntelenül is már nem őt, hanem a régi szép emlékeket láttam kettőnkről, hármunkról.
- Te veszett barom! Mit agonizálsz itt! Nem hallhatsz meg! Hűbéresed nem adott rá engedélyt! Hát a becsületed semmit sem ér? – Acsargott rám a lelkem mélyén Urufu, a fehér farkas alakú szellem, a zanpakutoum lelke.
~Mit nekem becsület? Mit nekem élet? Az előbbit már rég elvesztettem, ideje ez utóbbit is elveszejteni!~ Válaszoltam hű társamnak, ki mindig itt volt velem, s már éreztem, hogy nem kell sok és meghalok, látásom teljesen homályos volt, az emlékképeket is alig láttam.
- Védekezz! Nincs jogod az életedtől megválni, nem kaptál erre engedélyt, lehet, hogy a te becsületed nem jelent számodra semmit, de így az én és Sakura becsületét is eladod a gonosznak! – Morgott, acsargott tovább, s igaza volt, bár tiszteletlen halált érdemlek, de még nem hallhatok meg! Erőm viszont már nem volt, sajátom nem, de most újra adott egy keveset kölcsön a farkas, jobb kezem ökölbe szorítva horog szerű tartásba húztam, aztán egyetlen koncentrált csapással az öklömet Akira halántékára vettem, minek hatására az elengedett. Mély, hangos levegőt vettem, mit vettem? Kapkodtam, tüdőm levegővel telhetett, újra jól láttam, újra lélegeztem.
- Élek, de tudom, hogy nem érdemlem meg, viszont Akira te nem vagy a hűbéruram, hanem a hűbéresem, és a mostani feljebbvalóm, uram nem adott engedélyt, hogy meghaljak, élnem kell, sajnálom. Őszintén sajnálom, barátom… - Újra elhűlt bennem a vér, mert már nem Akira, hanem Sakura feküdt mellettem. Mintha valami mérges kígyó lenne ott, hidegrázásoktól kerülgetve húzódtam, tápászkodtam fel újra ülő helyzetbe. Sakura, mint a karma bábja lassan elkezdett felállni, én csupán újra verítékben úszva hátráltam ültömben. Kisvártatva a maga kedves temperamentumával le is hordott, hogy miért nem üdvözlöm. Nem tudtam mit felelni neki, csak értetlenül, megrettenve csúszkáltam egyre hátrább, hátrább. Közben elkezdett azzal vádolni, hogy én öltem meg, ekkor jobbommal a shirasayamon támaszkodtam, s már nem tudtam hova hátrálni, de még válaszolni se. ~Hiszen nem is öltem meg! Vagy mégis? Lehet, hogy reggel inkább otthon kellett volna maradnom, mert baleset érte? És hogyha otthon lettem volna, akkor megmenthettem volna?~ Ő egyre hajtogatta kedves modorával, hogy én öltem meg, közben én újra egyre mélyebbre süllyedtem a bűntudatban. Egyszer csak, talán pár óra elteltével, valami vakítóan elkezdett ragyogni. Fejem arrébb fordítottam, s megláttam a csónak furcsa árnyképét. Magam helyett Shiranui-san-t láttam, ki mögött valami furcsa árnylény ülne, s Sakura-chan vetülete is olyasfajta árnylény képét mutatta.
Újra teljesen elcsodálkoztam. ~Ez meg mi? Hogyan lehet? Valami illúzió? Képesség, mágia? Nem is a valóságot látom?~ A gondolat, hogy valaki, vagy valami ilyesfajta tréfát űz velem, zavart, sőt dühített, hogy van valaki, aki ennyire belém lát. Shirasayamat kivontam.
- HANTO SHIRO, URUFU! – Üvöltöttem a shikai parancsomat, mire az egykezes kard egy nodachi alakját vettefel. Ahogy átváltozott, én talpra keltem, fejem felé emeltem a fegyvert, s a ryoudan technikával kettéhasítottam az árnyalakot, ami a hőn szeretett kedvesem, Sakura alakját volt oly aljas felvenni, aztán szintén ezzel a technikával támadtam rá a révészre, de azon átsiklottam, s újra a csónak végében találtam magam. Az a fényesség is zavart, így a chigiri technikával odacsaptam mind kettő falra. A por mindent ellepett, s el is fáradtam, ziháltam, de még talpon voltam, igen talpon. ~Itt valaki aljasz módon szórakozik velem, s talán Shiranui-sannal is. Egy ilyen alaknak pusztulnia kell!~ Dühöm egyre csak forrtyogott, s kardsuhintásokkal és kiabálással próbáltam siettetni a porfelhő elülését.
- TE ALJAS ROHADÉK! PUSZTULNOD KELL! CSAK KERÜLJ ELÉM, MEGHALSZ, VÉGED LESZ, SZÉJJELHASÍTALAK! – És hasonlókat kiabáltam bele a levegőbe, a porba. A legközelebbi alak, mi a szemem elé kerül, arra rátámadok.

Tárgy: Re: A révész Pént. Szept. 14, 2012 4:57 pm

Árnyak

- Hát már nem szeretsz, baka? – lábad Sakura szeme könnybe, de a hasítás mentén, amit Urufu ejtett rajta, nem vér csöpög, hanem árnyfoszlányok csapnak ki, és vegyülnek el a porral.

A két fal felől üvegcsörömpölés hallatszik, mintha egy ablak robbant volna be, de a portól egyelőre semmi sem látszik. Amint az kissé leülepedik egy dzsungelre emlékeztető erdő szélén találjátok magatokat, mindketten fekvőhelyzetből tápászkodtok fel, fegyveretek shikai alakja megmarad. Láthatjátok, hogy még a barlangban vagytok, hiszen felettetek látszanak a sziklák. Előttetek folyó, de nincs rajta semmi, mögöttetek pedig az erdő.
Csak az erdő felé tudtok menni, ami egy idő után teljesen elsötétedik, s alig láttok az orrotokig. Ahogy egyre beljebb haladtok, érzékelhetitek, hogy a mögöttetek lévő részek, mintha elmosódnának, aztán a fákról lecsüngő indák, és az aljnövényzet enyhén megrepedezik, ami szintén csörömpölő hangot hallat, ami sérti fületeket, így kénytelenek vagytok befogni azt. Ezután árnyalakot vesznek fel, amik olyannak tűnnek, mintha fekete tűzzel égnének, kezeitekre és lábaitokra tekerednek, esélyetek sincs a védekezésre, mozgásképtelenné tesznek titeket. Naomi a Kaen technikát sem tudja rajtuk alkalmazni, hiába is próbálkozik.
Aztán az erdő képe megremeg és egyszerűen szertefoszlik, üvegcsörömpöléssel, akár a növények, vagy a fal, titeket pedig nem az indák, hanem két árnylény tart, de továbbra sem tudtok mozdulni. A folyó felől, a vízen járva egy alak jön, akit ugyanolyan csuklya takar, mint a révészt. Tőletek alig két méterre áll meg, és rátok néz. Az orráig sötétség fedi, de a szája és az álla alapján vonásai férfiasak, s a hangja olyan, akár a révészé volt korábban.
- Megzavartátok évszázados pihenésem, pedig én aztán nem adtam Seireiteinek munkát! Nem ártottam magam a dolgába, de úgy néz ki, most ismét meg kell mutatnom, kivel is kezdtek – rátok tekint, vagy inkább a hátatok mögé – Rád hagyom őket, Raquel!
Ezzel eltűnik a szemetek elől.

Shiranui Naomi

Ahogy felragyogott a barlang, valami furcsa nyugalom lett úrrá rajtam, amit nem tudtam volna megmagyarázni. Bár azt sokkal inkább furcsálltam, hogy a révész arca így sem volt kivehető, valamint a szemét sem takarta el, pedig ez a fény túl sok, hogy elviselje, főleg a sötétség után. Úgy sejtettem, hogy több és más van e mögött a dolog mögött, mint amit láttunk. Aztán éles hangot hallottam, mintha csak egy üvegfal omlott volna ketté, és egyeszűen mindent ellepett a por, nem tudtam hirtelen, hogy mi is történt, hiszen én nem tettem semmi olyat, amivel ez magyarázható lett volna. Hátrapillantottam, ahol eddig Urufu~san ült, de semmit sem tudtam kivenni a por miatt, így eltakartam az arcom, mert már éreztem, hogy orrom és tüdőm is megtelik lassan vele, ami nem lett volna szerencsés. Kissé köhécselve próbáltam látni valamit, és megnyugodni. Fel kellett készülnöm arra, hogy bármi jöhet, hiszen eddig sem épp kiszámítható dolgokon mentem keresztül, ráadásul dühöm gyengeség lehet, ha ennek hatására nem tudnék tisztán gondolkozni, ami akár halálos is lehet. Mély levegőket vettem az egyenruhám ujján keresztül, és arra gondoltam, hogy Haruki~chan most biztosan otthon főz, vagy játszik, és semmi baja nincs. Mosolyog, két kedves copfja csak úgy lobog utána, ahogy elsiet, és nem könnyezik, nem sír, hanem nevet. Hangosan kacag, és boldog. Ryū sem árthat neki, hiszen börtönben van, olyan szigorúan őrzik, hogy képtelenség megszöknie. Sosem látjuk viszont, sosem térhet vissza.
A gondolatok kissé megnyugtattak, de ahogy elült a köd, már nem a csónakban voltunk, nem is éreztem a víz ringatását, inkább a puha föld nyomását, ami a hátamhoz simult. Felpattantam, ahogy tudtam, és gyors mozdulatokkal körbekémleltem, de csupán Urufu~san volt mellettem, aki hozzám hasonlóan kimerültnek, és meggyötörtnek tűnt. Vajon azt látta, amiket én? Vagy a saját életéből bukkantak elő képek? A második feltevésem éreztem inkább helyén valónak, főként mert nem ismervén a múltamat, nem tudhatja kik voltak ezek az emberek, így nem igen érezhette át a helyzetem. Bár ezt nem is éreztem akkora problémának, elvégre jobb, ha nem tudja, min is mentem keresztül. Nem szabad gyengeséget mutatnom senki felé.
- Minden rendben, Urufu~san? – Kérdeztem rá – Úgy tűnik, valaki csúfos játékot űz velünk, és talán jobb lenne erősítést hívnunk, de ahhoz a felszínre kell mennünk.
Szétnéztem, azonban az egyetlen szóba jöhető út az volt, hogy átvágunk a sűrűn, ami mögöttünk helyezkedett el, hiszen mégsem állhattunk neki tutajt építeni! Ráadásul azt sem láthattuk előre, hogy mi is vár ránk a folyón, lehet a víz volt minden probléma forrása. Nem hívtam vissza Mimozát, elvégre mindenre számítani kellett, bárhonnan jöhetett támadás, az egész vidék gyanúsan csendes volt. Lassú léptekkel, óvatosan hatoltunk be az erdőbe, aminek sűrű fái inkább dzsungelre emlékeztettek, mint erdőre. Minden rezdülésre figyeltem, azonban szél sem járt, ami egyre gyanakvóbbá tett, bár most már legalább reagált Urufu~san, amitől furcsamód nyugodtabb lettem. Hátrafordultam, hogy megnézzem, hogy mennyit haladtunk, de mintha a fák körvonalai valahogy elmosódottak lettek volna. Megdörzsöltem a szemeimet, de nem hittem, hogy ezzel van baj, valószínűleg továbbra is körülöttük volt az ellenség, csak mi nem vettük észre, az pedig az érzékszerveinket vette célba. Vajon miben lehet a manipuláló szer? A levegőben, a növényekben? Nem tudtam, csak érzékeltem, hogy valami nagyon nem stimmel, így megálltam, hogy egy kicsit kitisztítsam a fejem, de ez sehogy sem sikerült, a távolabbi részeket továbbra is homályosnak véltem látni. Már ott tartottam, hogy rákérdezek Urufu~sannál, hogy vajon csak az érzékszerveim csalfa játéka, vagy ő is így látja a dolgokat, de ekkor olyan éles zaj söpört végig az erdőn, hogy be befogtam fülem, de a fájdalomtól így is kissé megrogytam. Láttam, ahogy a növények, mintha csak vedlenének, valami furcsa, feketés alakot vesznek fel, ami rossz előérzettel töltött el, de a hang miatt egyszerűen mozdulni sem bírtam, olyan mértékben fizikai fájdalmat okozott. Amikor felénk indulnak, még megpróbáltam védekezni, és félre is ütöttem egy-két indát, de esélyem sem volt a túlerővel szemben, ahogy Urufu~sannak sem. Tehetetlenül álltam ott, gúzsba kötve, izmaim pattanásig feszültek, hiszen nem tudhattam, ezután mi is következik, hogyan is szabadulhatnánk szorult helyzetünkből.
- Urufu~san, hunyja be a szemét! – Mondtam, hiszen nem tettem még meg mindent, amit lehet, sosem adnám meg magam harc nélkül! – Kaen! – Kiáltottam, azonban azon túl, hogy ismét fény töltötte el a barlangot, más nem történt, úgy tűnt az indák nem árnyból vannak.
Aztán az erdő nem csupán homályossá vált, hanem reszketve el is tűnt, és a barlangban, a semmi közepén álltunk, és az ismerős ismeretlen közeledett felénk. Kissé mozgolódtam a szorításban, hiszen szívem szerint megöltem volna a révészt, aki azoknak az élményeknek tett ki engem. Hangosan azonban nem adtam jelét gyűlöletemnek, bár arcom biztosan elárulta, hogy nem gondolok barátságos dolgokra. Minket immár indák, hanem furcsa, fekete alakok tartottak, de szabadulni így sem tudtam. A közeledő beszédét nem igazán értem, hiszen ha nem tűntek volna el a lelkek, sosem jöttünk volna ide! Márpedig, ha lelkeket tüntetett el, akkor igenis adott Seireitei munkát, ezért is volnánk itt. Ráadásul, mi az, hogy ismét? Vajon, mi történhetett több száz éve, és ki lehet ez az alak? Baljós előérzetem volt, valahogy úgy éreztem, nem blöfföl, és valóban készül valamire.
Nem igen értettem, hogy kire nézhet mögöttünk, lenne itt még valaki? Rábíz minket? Ez azt jelentheti, hogy kivégeznek? Volt egy olyan rossz érzésem, hogy hamarosan minden kérdésem megválaszolásra kerül. Urufu~sanra pillantottam, hogy hátha van valami ötlete szorult helyzetünkre, evégre nem halhatok meg itt! Elszánt arccal, mindenre felkészülve várakoztam, miközben egyre a szabaduláson törtem a fejem. Tudtam, hogy valamit minél gyorsabban ki kell találnom, vagy itt veszünk mindketten.

Tárgy: Re: A révész Vas. Szept. 16, 2012 2:36 am

Az árny, mi felvette Sakura kedvesem alakját, próbált szóval ellenkezni, de már rég késő volt, vesznie, pusztulnia kellett, így hát kardom könnyedén hasította ketté ezt a groteszk lényt, minek a vére is csak árny. A falak, mik eddig a barlangi folyónkat szegélyezte, mint az üveg úgy csörömpölt, miután szétzúztam. Por mindenfelé, nem láttam semmit, a por éppen ülepedett le, nodachimat bal könyök hajlatomat az orromhoz emeltem, hogy a port ne igen lélegezzem meg, valamint így hatásos támadó állást is felvehettem. Ebből a testhelyzetből kiabáltam a szitkokat annak a rohadtlelkű féregürüléknek.
Felettébb bosszantó volt, hogy nem láttam semmit ettől a nyamvadt porfelhőtől. Jobb szememmel hunyorogtam, s a tehetetlenségtől még jobban bennem feszülő, gyülemlő düh, s hunyorgó szemem már-már elkezdett tikkelni, mikor valami ismeretlen oknál fogva hanyatt feküdve találtam magam. Zanpakutoum a nyakam és a talaj közé szorulva volt a kezemben, s a homályos, gyenge reiatsu érzékelésemmel Shiranui-t a közelemben. Tekintetem még homályos volt, izmaim elernyedve nem igen engedelmeskedtek. Kisvártatva nagyjából kitisztult a látásom, s a szememmel is észrevettem a nőt, akivel ideküldtek. ~Még egy árny, pusztulnia kell! Pusztulj!~ Az újra, vagy még jobban? fellángoló dühtől új erőt kapva ugrottam talpra, s már-már csaptam is volna a nő felé, de szerencséjére nem megfelelően érkeztem, így a jobb lábam megcsúszott, s a kardom távol tőle suhant el a levegőben, és ért földet. Ez az én szerencsém is lehetett, mivel ki tudja, hogy miféle, mekkora bajba sodródtam volna, valamint sodortam volna Sakura-chant. Hiszen ez a nő tényleg az volt, akinek látszódott, az Ichibantai tisztje, akit, hogyha megölök nem elég, hogy szégyenletesen ki végeznének, de a kedvesem örök szégyenbe került volna, valamint az osztagomra is szégyent hoztam volna, bár akkor abban a pillanatban, mikor rájöttem, hogy Naomi az Naomi, s sikerült nem megtámadnom, csupán Akira meggyilkolása villant fel, hiszen őt se akartam megölni, de mégis a pengém elé került valahogy. Kiegyenesedtem, s az erdő felé, s a nő felé fordultam.
- HALLGASS! – Rivalltam rá. – Ne fecsegj! És pusztulj az utamból!
Aztán vállal a nőt felborítva megindultam rohamtempóban az egyetlen járható úton, az erdőbe befelé. Nyíl egyenesen rohantam, s az utamba kerülő fákat chigiri technikával törtem szét, s úgy a harmadik chigiri után már újra zihálva futottam, nem álltam meg, mivel annak a mocsadék alaknak errefelé kell lennie. ~Igen, itt kell lennie a szemétládának, pusztulnia, halnia, eltűnnie kell.~ A fülemet érő csörömpölés miatti fájdalomtól felkiáltottam, s haladtam tovább, vagyis csak haladtam volna, mivel a földből, ahol eddig valami aljnövényzet lehetett árny indák tekeredtek rám, s már mozdulni se tudtam.
Az erdő fülsértő, siketítő csörömpöléssel eltűnt, s felfedődött a fogva tartó lények árnyalakja, valamint kisvártatva ellenségünk is, ki kísértetiesen hasonlított a révészre.
- Féreg! Mutasd az arcodat! Gyere közelebb, ha mersz! – Kiabáltam az alak felé, arra nem is figyelve, hogy mit fecseg, a lények fogságából, mintha ők is shinigamik lennének ellenfeszítéssel valamint, a helyzetemtől engedett belharci fogásokkal próbáltam szabadulni, vagyis fejeléssel, végtagomat a fogvatartó erővel ellentétes irányba feszítésével, aztán hirtelen engedve neki, sőt rásegítve könyöklést, rúgást próbáltam véghezvinni. Hogyha így nem sikerült szabadulnom, akkor az általam annyira nem kedvelt, sőt majdhogynem gyűlölt kidouhoz kelett nyúlnom. Mivel nem sokat ismerek, így a ballomba koncentráltam az erőt:
- Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – Kiáltottam a kidou technika nevét, minek a várt hatása jött, úgy berobbant, ahogy kellett, szép nagy füstfelhőt, meg a karomon enyhe égésnyomokat hátrahagyva. Remélhetőleg az árny alak is megsérült, s így lehetőségem adódott a balomat kiszabadítanom, amivel a feje, vagy mije felé fordítottam, s újra használtam az előbbi kidout, akkor is újra használom, hogyha nem volt hatásos elsőre sem:
- Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – Minek a hatása újabb robbanás lett, újabb kormos, égett sérülések.
Hogyha az elégtelen kidou tudásom nem vált be, illetve a második kidou technika nem végzett vele, akkor a nodachimat próbálom úgy forgatni, hogy az árnylényt megsebezhessem, hogyha kell, akkor a saját testemen keresztül, bár ebben az esetben magamat olyan helyen szúrom át, ahol nem halálos. Ezt abból kiindulva teszem, hogy nemrégen egy árnyalak Sakura-chan alakját felvette, s mikor azt vágtam ketté, akkor az el is tűnt. Ki kell szabadulnom, hogy kardélre hányjam azt a nyomorékot, aki ilyen galád illúziókat merészelt rám küldeni, sőt ránk, mert valószínűleg az ichibantaios nőre is hasonlókat küldött. Egy ilyen becstelen, aljas alak nem érdemli meg az életet!

Tárgy: Re: A révész Pént. Szept. 28, 2012 5:04 am

Feketeorchidea

Nem értettem a felém csapó Urufu~sant. Testem reflexszerűen reagált, és arrébb shunpoztam, meg ő maga is célt tévesztett, valószínűleg látását még homályosította a homok. Ahogy ordibálva ismét felém sietett felkészültem arra, hogy akár meg is kellhet küzdenem vele, de szerencsére erre nem került sor, csupán mellettem ment el, de olyan lendülettel, hogy a lábamról is majdnem lesodort. Visszanyeltem a kikívánkozó megjegyzéseket, és mögötte lépkedve követtem, nem voltunk abban a helyzetben, hogy vitába bocsátkozzunk, hiszen az életünk múlhat a másikon, így inkább figyeltem a körülöttünk lévő fákat, és a növényzetet, ami hangos reccsenéssel tűnt a semmibe.
Lekötözve semmit sem tehettem az ellenséges alak ellen, de nem próbáltam tovább ingerelni, ahogy Urufu~san tette, persze megértettem a dühét, hiszen én sem éltem át kellemes pillanatokat a találkozás alatt, és valószínűleg ő is hasonlóakon ment keresztül. Láttam, ahogy mindent elkövetve próbál különböző mozdulatokkal szabadulni, azonban a minket tartó alakok fel sem vették ezeket, mintha nem lett volna testük, csupán valami megjelenések lettek volna, ettől függetlenül éreztem, hogy a szorítás az stabil, így nem igen tudtam hová tenni a dolgot. Csak pislogtam Urufu~san kidou akciójára, hiszen inkább magát robbantotta fel, mint a mögöttünk álló alakokat, a füsttől pedig még köhögtem is kicsit, de ezt leszámítva semmi haszna nem volt. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy ezek a valamik nem is evilágiak, nem tudtam volna megmagyarázni, de kezdtem aggódni, hogy mi lesz majd még ezután.
- Semmit sem érsz ezzel, mocskos shinigami! – Egy rekedtes női hang hallatszott a hátunk mögül, de képtelen voltam arra fordítani a fejem.
Aztán feltűnt sziluettje, ahogy Urufu~san mellett elsétálva velünk szemben állt meg. Egyből látszott rajta, hogy arrancar, bár nem viselte az általuk preferált fehér egyenruhát, de maszkdarabja indakén tekeredett nyakán, és hosszú, zöldes árnyalatú hajában. A férfitól eltérően nem ejtette köpeny alá magát. Magas volt, s testét alig fedte ruha, csupán egy fekete kis sortot, és egy pántnélküli toppot viselt, amiből kikandikált a köldöke helyén a hollowlyuka. A csontszerű indák az egész testét befedték, sötét szemei szánalmat tükröztek. Valószínűnek tartottam, hogy az eltűnt férfi is arrancar lehetett, bár a lélekenergiájából nem tudtam megállapítani. Aztán azt vettem észre, mintha gyengülne a szorítás rajtam, s már úgy ahogy, mozogni is tudtam.
- Túl messzire ért – Motyogta az arrancar – Nem számít, így is elbánok veletek! Oborejine, Negro Orchid! (Fojtogasd, Feketeorchidea)
Aztán az árnylények mintha híggá váltak volna, az arrancar testére kúsztak, és forogtak körülötte, amíg az egy fekete villanással átalakult. Eddig nem láttam még egyetlen arrancar átváltozását sem, bár tudtam, hogy több alakjuk is van. Az előttünk állóm, immár nem csontszerűek voltak az indák, hanem feketék, mint az alakok, és lüktettek, és mozogtak, mintha éltek volna, egyiken-másikon virágbimbók is voltak. A nő alakja is teljesen megváltozott szemei helyén két hatalmas virág volt, aminek porzói mintha önálló életet éltek volna, természetes bőrszíne is zöldesre váltott, úgy nézett ki, mintha félig növény, félig ember lett volna.
- Raquel Soledad vagyok, csak hogy tudjátok, ki küld vissza a teremtőhöz! – Mondta, majd kilőve felénk vetette magát.
Azonnal mozdultam, és kardommal hárítottam egy felém csapó indát. Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy a testére tekeredett növények a keze és lába mozdulataira egyszerűen kicsaptak, de nem csupán engem tartott sakkban, hanem Urufu~sanra is sorozta a támadásokat. Amikor levágtam egy indát, egyszerűen újat fakasztott a helyére, a levágott pedig egyszerűen eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Akrobatikus mozdulatival képes volt arra, hogy mindkettőnkkel felvegye a versenyt, s úgy tűnt nem is igazán fáradt el, velem ellentétben. Tüdőmbe sípolva szedtem a levegőt, és már nem is támadtam, csupán védekeztem a csapásokkal szemben, csak a csoda segíthetett volna rajtunk. Aztán amikor Urufu~san lemetszett néhány szirmot az egyik virágról láttam, ahogy a fájdalomtól eltorzult egy pillanatra az arca, így gondolataimba merültem védekezés közben. Az orchidea egy élősködő növény, így valószínűleg a képességét a reitsujából táplálja, azonban, mint minden növénynél, ennek is csoportosulni, és raktározódnia kell valahol, ami pedig terméseknél a legegyszerűbb, amik a virágokból jönnek létre. Vagyis ott kellett lennie a reitsuja nagy részének, hogy használni tudja a képességeit, ezért is okozott Urufu~san támadása fájdalmat, hiszen azt nem tudja regenerálni, mint az indákat. Amikor rájöttem a megoldásra, gondolkozás nélkül cselekedtem, és shunpoval segített ugrással hátrébb mozdultam.
- Keiperetto! – Kiáltottam, miközben kardomat az egyik fényforrás felé emeltem, majd a másik pengével a hollowlyuka felett lévő virágra lőttem egy energiagömböt. Azonnal odakapta minden indáját, így bizonyosságot nyert, hogy ott a leginkább sebezhető, ahol ezek a bimbók vannak. – Virágokra célozzon Urufu~san! – Osztottam meg tudásom társammal, és ismételten az arrancarra rontottam, hogy minél több virágtól szabadítsam meg.
Nem véletlen voltam az Ichibantai tagja, a kardforgatásban igen jeleskedtem, így mikor végre láttam már, hogy mit is kellene tennem, könnyedén vettem az akadályokat, főkén Urufu~san segítségével. Reméltem, hogy a düh nem vakítja el annyira, hogy ne tudjon koncentrálni a feladatra, hiszen egyedül esélyem sem lett volna az arrancar ellen. Mégis minden tudásom, és megmaradt erőmet latba vetve, s nem kímélve csaptam le, immár inkább védekezésre kényszerítve az arrancart. Úgy tűnt, elszámította magát.

Tárgy: Re: A révész Szomb. Szept. 29, 2012 9:17 am

Robbanás, füst, fájdalom. ~Még mindig fogságban vagyok.~ Újabb robbanás, újabb fájdalom, újabb füst, szorítás még mindig, düh. ~Ki kell szabadulnom!~ Kardom hegye már a jobb oldalamra szegeződött, hogy azon keresztül nyársaljam fel ezt a mocskos árnylényt, ami fogva tartott, amikor is egy hang törte meg a robbanások utáni fájdalom csendes nyugalmát.
- Kussolj! – Kiáltottam rögtön válaszként erre a nőre is. Mivel mellettem haladt el, így a gyenge érzékelésemmel is tisztán éreztem rajta, hogy egyértelműen egy szemét hollow fajzat. – Hulladék lidérc!
Csuklóm behajlott, szakadás, fájdalom, lendülő kar, vér szaga, elhomályosuló látás, megremegő térdek. A szennylélek motyogott, az árnylények eltűntek. Nem érdekelt, hogy nem a támadásom miatt tűntek el, a lényeg, hogy a szabadulás sikerült.
- Menny a pokolba! – Téptem ki a testemből a nodachimat, s a fájdalomtól üvöltve támadtam rá. ~Hát ez a nyomorult képessége az árnylények!~ Tudatosult bennem kisvártatva a felismerés, s mély állású oldal irányú csapásokkal közelítettem felé. Az indái nagy részét sikerült, bár csak ideiglenesen, de pusztítanom, s ezeket a pillanatokat kihasználva közelítettem felé. Az indák, mik eltaláltak, azok főleg az oldalaimon, a bordáimnál tépték fel-fel a bőröm. Amikor a testét is támadhattam volna, mert olyan közel sikerült érnem, mindig kitért előle egy szaltóval, kézen átfordulással, hogyha shinigami lenne, minden bizonnyal a Niibantai tisztje lehetett volna.
~Fáj. Vérzek. Homályosan látok. Nehéz a légzésem. Nem állhatok meg. Pusztulnia kell!. Pusztuljon! Takarodj a pokolba!!!~ A következő támadási hullámát egy utsusemivel kerültem ki.
~Lassulok. Fáradok. Nem állhatok meg!~
- Pusztulnia kell! – Jelentem meg ordítva az arrancar jobb oldalán egy, a fejére, fölülről indított haránt irányú csapással, viszont egyáltalán nem érte meglepetésként, s majdnem sikerült teljesen elhajolnia a csapásom elől, viszont annyira még nem voltam lassú, hogy sikerüljön neki, így az egyik szemé… vagyis virágja alsó négy-öt szirmát. ~Végre egy sikeres csapás, de csak egy, és az is enyhe.~ A támadásom folytattam volna egy visszahúzott kardcsapással, de nem sikerült befejeznem, mivel ahogy elhajolt az előző csapásom elől jobb kezét a földre helyezve támasztékként, ballábával akkorát rúgott a jobb oldalamon lévő sebemre, hogy kettő méter repülés után még vagy hármat gurultam.
Alig láttam, levegőt jóformán már nem is kaptam, már vártam a kegyelem döfését, de helyette valami fényes mozgást észleltem a szemem sarkából. Nehézkesen lábra tápászkodtam. Zanpakutoum újra shirasaya formában volt. Szédelegtem, s valahonnan a kapitányom szavait hallottam. ~”De azzal is tisztában kell lennie, hogyha csupán a vívást tartja szemelőt, akkor bizony hamar lecsapják egy démon mágiával. Több létrája van a mágiának, és nem mindegyik távol harci, vagy védő technika. Léteznek olyanok is, amik teljes mértékben a közelharcban segítik a használót. Érdemes átgondolnia az egészet.”~
- Bakudou 01: Sai.- Mondtam rá a kidout, ami valljuk be, talán még engem se kötözött volna le, viszont sikerült megidéznem, s bár csupán pár pillanatra, de sikerült lefognom, s így sikerült lehetőséget biztosítanom Shiranui-sannak, hogy egy csapást sikeresen vigyen véghez, valamint az utolsó erőmet összeszedve alkalmaztam a Senka technikát rajta. Még hozzá sikerrel, s bár nem saját kezűleg végeztem vele, de sikerült elpusztítani.
Miután elvettem az arrancar erejét, Shiranui-sannak csupán egy-két csapásába telhetett végeznie vele. Viszont ahogy földre ért a nő teste térdeim összecsuklottak, csupán azért nem estem össze, mert a zanpakutoumra támaszkodtam. Fájt mindenem, csupán foltokban láttam, s miközben a bal oldalamra dőltem csupán ennyit tudtam nyögni:
- Sajnálom…

Spoiler:

Tárgy: Re: A révész Szomb. Szept. 29, 2012 11:37 pm

Feketeorchidea

Aggódva pislantottam Urufu~sanra, aki a saját testén keresztül döfve próbált szabadulni az árnylény szorításából, de azok már semmivé foszlottak, ő pedig vérezve, az oldalában fegyverével állt, aztán üvöltve támadt rá. Nem volt időm azon gondolkozni, hogy ez bátorság, vagy inkább botorság, hiszen ellenfelünk feltartóztathatatlanul közeledett felénk. Csapásai erősek és gyorsak voltak, így kétvégű kardomat egyszerűen szétválasztottam, hogy felvehessem vele a küzdelmet.
Figyeltem közben arra is, hogy Urufu~san hogy bírja, úgy látszott, hogy az ereje fogytán van, ami a sérüléseit tekintve nem volt meglepő, így gyorsan ki kellett találnom valamit, amit sorjázó támadások igyekeztek megakadályozni. Meg kell találnunk a gyengepontját, különben itt pusztulunk! Egyre~másra az járt a fejemben, hogy nem maradhatok, nem halhatok meg itt, hiszen Haruki~chan otthon engem vár, nem okozhatok neki csalódást, és Urufu~san mozdulatára minden világossá vált, minden értelmet nyert. Valahogy úgy éreztem, hogy a származásomnak sokat köszönhetek, hiszen ha nem tudnék ennyit a növényekről, valószínűleg sokkal tovább tartott volna rájönnöm, talán túlkésőn. De már nem töprenghettem tovább, hiszen minden adott volt arra, hogy most végezzünk az arrancarral, láttam, ahogy Urufu~san megpróbálta lekötözni, és mivel úgy gondoltam, hogy biztosan valami ötlettel állt elő, segítettem neki.
- Hadou 33: Soukatsui! – Indítottam meg felé a támadást, persze nem az volt a célom, hogy ezzel akkor végérvényesen megsemmisítem, csupán Urufu~san számára kívántam időt adni.
Aztán csak annyit láttam, hogy Urufu~san lecsap, így én is nekilendültem, kettőnk elől esélye sem volt kitérni, ráadásul valahogy, mintha már az indák sem mozogtak volna. Valószínűnek tartottam, hogy a kivitelezett támadása Urufu~sannak, így egy Senka lehetett, így már korántsem volt ellenfél számunkra az arrancar. Egy oldalról indított vágásomat a kezével hárította, azonban másik pengémmel már nem számolt, így könnyedén metszettem le a testét fedő egyik virágot. Ezután a szemei helyén nyílókra koncentráltam, úgy, hogy az indáit képtelen volt használni, már csak pusztakezes képességeire, és hierojára támaszkodhatott, ami kardforgatási képességeim ellen igen kevésnek bizonyult. Egyszerűen látszott rajta, hogy mennyire kétségbe esett, már egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint mikor ő tartott sakkban minket, nem tudta elkerülni csapásainkat, bár láttam, hogy Urufu~san már alig állt a lábán, de tudta, hogy ki kell tartania, amíg az ellenfelünk életben van. Végülis sikerült eltalálnom az egyik int a lábában, így féltérdre rogyott, és látszott a szemében, hogy tudja, most mindennek vége.
- Shiranui Naomi, hogy tudd ki küldött a teremtődhöz – Hangom lekezelően csengett, aki a csata elején elbízza magát, az ne számítson kegyelemre, majd egy mozdulattal kettészeltem virágait.
Halála azonban koránt sem olyan volt, mint az arrancaroké szokott lenni, nem csupán megtisztult, hanem a virágokban tárolt reiatsu a mozdulatomra egyszerűen kirobbant. Arcom elé kaptam a kezem, hogy megóvjam a törmeléktől, majd Urufu~sanra pillantottam, aki egyszerűen összeesett. Azonnal mellé shunpoztam, s közben éreztem, hogy az egész barlang megremeg, nem volt időm azzal foglalkozni, hogy mi lenne ésszerű, elzárt kardomat eltettem, s egyszerűen megfogtam Urufu~san két karját, és shunpozás közben húztam magammal, hiszen a súlyos férfitestet képtelen voltam megemelni. Kerülgettem a lehulló köveket, lehetőleg úgy, hogy eszméletlen társamat is épségben tudjam, egészen addig, míg meg nem pillantottam a rést, amin keresztül leereszkedtünk. Kilőttem, egyenesen arrafelé, s a felénk közeledő nagyobb követ arrébb löktem a lábammal, majd a hasadékon kicsusszantam az eszméletlen tisztel együtt. Nem volt megállás, a felszín ugyanúgy remegett, így gyors mozdulatokkal elővettem Mimozát, és Senkaimont nyitottam. Odaát egy első osztagos tiszt várt minket, amit nem értettem, hiszen a Yonbantaiból is mindig szokott valaki jönni, az esetleges sérültek ellátására, így azonban neki adtam át Urufu~sant.
- Vigye azonnal a Yonbantaiba! – Adtam ki a parancsot, még ha nem is voltam a felettese, határozott hangomra vigyázzba vágta magát, majd felsegítve Urufu~sant a gyengélkedő felé indult vele.
Nem voltam én sem túl jó állapotban, azonban sokkal fontosabb dolgok foglalkoztattak, mintsem hogy néhány karcolással, és kimerültséggel a negyedik osztaghoz menjek. Rá kellett jönnöm, hogy mire célzott a férfi, hogy mi történt több száz évvel ezelőtt, és mi az, ami most Seireiteire várhat, hiszen visszatért, és azt mondta ismét el fog jönni. Az egyetlen ember pedig, aki válaszolhat kérdéseire, az a Soutaichou. Nem érezte úgy, hogy tiszteletlen lenne, így egyenesen az irodájába tartott, egyenes háttal, kihúzva magát, koszos, égett ruháját bámulókkal nem is foglalkozva, csupán a céllal a szeme előtt. Meg kell védenie Seireiteit, Haruki~chant, és mindenkit, aki fontos számára. Ezúttal nem fog hibázni.

- VÉGE -

Tárgy: Re: A révész Vas. Szept. 30, 2012 12:27 am

Heyho!

Gratulálok a küldetés véghez viteléhet, amiért jutalmatok egyaránt 2000 LP és 2500 ryou lesz. Urufu-san, ugye tudja, hogy a Yonbantaiból most napokig nem szabadul majd? @.@ A küldetést ezennel LEZÁROM, további kellemes játékot!