Jelszó: aaia oiou

Rokonságra engedély van.

Név: Yamakida Yoshirou
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: ~ 400 évvel ezelőtt, ismeretlen hónapban és napon. ( nem emlékszik )
Kor:
- emberként: --
- lélekként: 400 év ( 100 évesnek tűnik )

Előtörténet:

Hosszú korokkal ezelőtt, egy viharos és fázós éjszakán történt. Az ég koromfekete volt és ontotta magából a mennynek könnyeit. Lesújtott egy villám és akkor ... Na jó, az igazság az, hogy egy nyári napfényes délután születtem. Csak egy kis drámát akartam belevinni. A Yamakida-klán gyermeke vagyok és büszke is vagyok a családunkra. Évszázadok óta negyedik osztagosok nemzedékeit tettük ki. Kivéve én. De ne rohanjunk ennyire előre. Ott volt a papa és a mami, mindketten negyedik osztagos shinigamik voltak. Nagyon örültek, amikor megszülettem. Akkor kevésbé, amikor játszásból felszántottam a herbáriumos kertet. Azt is kevesen tudják, hogy egyszer összecseréltem a mami és a papi táskáját. A mami a sérülteket kezelte, a papi meg ellenmérget készített. Így volt ám nagy csodálkozás, amikor a mami betegeinek piros kiütések nőttek az izéjükre... Tudjátok miről beszélek. Szóval mindezzel, csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon aktív és kifejezetten jó gyerek voltam. Azt mondták, hogy olyan jó gyerek voltam, hogy lidércet lehetett volna velem fogatni. Teltek és múltak az évek, amikor 20 évesen elég érett voltam ahhoz, hogy jelentkezzek az Akadémiára. Na jó, az igazság az, hogy olyan hiperaktív voltam, hogy a szüleim már nem bírtak velem és bedugtak az Akadémiára okulni, amint az éhség jeleit kezdtem produkálni. Az Akadémián aktívságom okán sokáig problémás gyerek voltam, de a sok fegyelmezés és extra edzés belém nevelte végül a fegyelmet. A különböző tréningek és edzések sokat segítettek abban, hogy a fölösleges energiámat levezessem. Ahogy a koncentrációs problémám megszűnt, igen hamar rájöttem, hogy a kidouhoz elég affinitásom van, hogy könnyedén megtanuljam a használatukat. A pusztakezes harc és fegyveres harchoz közepes volt a hozzáállásom. Nem voltam benne se kiemelkedő, se pocsék. Sikeresen vettem a különböző évközi vizsgákat, így nem volt velük sosem gondom. A kidou használatára, hamar ráéreztem. Mintha zsigerből jött volna. Így sem voltam évfolyam első belőle, de benne voltam az első huszonötben. Kimeríthetetlen energiámnak köszönhetően szorgalmas tanulónak tűntem. Pedig csak arról volt szó, hogy eltudtam foglalni magamat. Az első négy év unalmasan telt, olyan gyorsan leperegtek a napok, a hetek és a hónapok, hogy szinte észre se vettem. Az ötödik évben aztán felgyorsultak a dolgok.

Egy meditációs gyakorlaton találkoztam először lélekölőm lelkével és leltem rá belső világomra. Mit mondjak? Amilyen aktív voltam én, legalább olyan pörgős volt zanpakutoum is. Alig tudtam követni a beszédét és cselekvéseit is alig tudtam megfigyelni, olyan gyorsan mozgott. Felemeltem a kezemet, hogy azért szeretnék én is szóhoz jutni. De nem figyelt rám, csak mondta és mondta.
- Nem beszélnél egy kicsit lassabban? Egyetlen szavadat sem értem.
Hatalmas meglepetést ért, amikor felém pillantott és megszólalt immáron lassabban.
- Te akarod nekem megmondani, hogy mit csináljak és hogyan beszéljek?
Olyan hévvel és lendülettel támadt nekem, olyan különös gonddal forgatta a szavait, hogy alig győztem pislogni. Aztán félénken egy nemet nyögtem ki. Ami ezután következett, azon még jobban meglepődtem.
- Akkor húzzál vissza az istállódba és kívül tágasabb.
Mondta cseppet sem azzal a nyelvjárással, amihez hozzá voltam szokva. Velem senki nem beszélt még így. Reagálni azonban nem tudtam és a következő pillanatban már ébren találtam magamat a homlokomon egy hatalmas lábnyommal. Első találkozásunkkor fejbe rúgott a saját lélekölőm. De ha ez még nem lenne elég, egy teljesen vadonatúj katana jelent meg mellettem. Rögtön gondoltam, hogy a zanapkutoum és már be is lelkesedtem volna, de a kis piszok kitolt velem. Próbáltam felemelni, de olyan nehéz volt, mintha egy elefántot akartam volna felemelni. Így elmondhattam magamról, hogy volt is zanpakutoum, meg nem is. Durcás voltam és gondoltam kitolok vele. Úgy gondoltam, ha figyelmet sem szentelek számára, akkor majd megenyhül és kezdeményezni fog. Olyan jól sikerült, a figyelmemet megvonni tőle, hogy kétszer keresztül is zúgtam rajta. Mivel nem tudtam felemelni, ezért továbbra is ott feküdt a szobám padlóján. Nagyon haragudtam rá, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok meditálni és majd jól beolvasok neki, hogy velem ne vacakoljon. Hihetetlen volt, hogy első próbálkozásra sikerült eljutnom belső világomba és a zanapkutoum ismételten ott poroszkált és pörgött és beszélt. hozzá is kezdtem az akcióhoz, hogy most majd jól beolvasok neki.
- Na ide figyelj, te koffein mérgezéses, túltáplált hörcsög.
Még a mutatóujjamat is rászegeztem, hogy pontosan érezze a törődést. Még a végén képes kitalálni, hogy magamban beszélek. Mondjuk tény és való, hogy magamban beszéltem, de akkor se ugyan az. Válogatott káromkodásaimat azonban nem tudtam befejezni. Rám pillantott és olyan sértődöttséggel mondta, amilyet még nem tapasztaltam senkitől.
- Róka!
- Tessék? - Kérdeztem vissza olyan pofával, mint aki azt se tudja miről van szó. Tény, hogy abban a pillanatban tényleg nem tudtam, hogy miről van szó.
- Róka, te négyszemű kukkerspániel. Nem látsz a saját szemüvegedtől?
Na igen, hozzá kell tennem, hogy fiatal koromban, amióta az eszemet tudtam szemüveget viseltem. De ahogy eljárt fölöttem az idő kereke, úgy javult a látásom. Megint olyan döbbenet ült ki rám, hogy csak pislogtam. Ő csípőre vágta a kezeit és folytatta.
- Na mi van? Nem elég, hogy vak vagy, még hülye is? Komolyan mondom, hogy panaszt fogok tenni. Egy ilyen idiótát kifogni.
Ismételten csak pislogni tudtam. Egyáltalán nem értettem, hogy most mi van. csak néztem, majd az első eszembe jutott kérdést feltettem.
- Tényleg panaszt tudsz tenni?
Ostoba voltam, hogy ezt kérdeztem, mert még jobban kiröhögött.
- Te tényleg komplett idióta vagy. Bevetted, hogy panaszt tehetek valahol? Szerinted mégis hol tehetnék panaszt? Gondolod, hogy van valami zanpakutou menhely, ahol lábat lógatunk és békésen éljük mindennapjainkat?
Valahol kezdett bennem megfoganni egy gondolat, hogy ez a róka csak játszik velem. Így összeszedtem minden bátorságomat és rárivalltam.
- Fogd be a szád és figyelj rám! Kérdezni akarok tőled valamit.
A róka azonban ignorálta a kérdésemre utaló mondatot. Csillogó szemekkel nézett, majd ismételten összeráncolta a homlokát.
- Haladunk kukkerkám. Látom ahhoz van elég bátorságod, hogy a lakásomon pattogj nekem. De félek, hogy idióta vagy.
- Nem vagyok idióta. Ha nem hiszed, tegyél próbára.
Zanpakutoum rövid ideig gondolkozott, majd a szokásos sebességgel elhadarta a találós kérdést.
- Lehet ilyen a szerelem, forró és kegyetlen.
Ha szegény vagy, vágysz a közelébe,
Ha gazdag, távol tartanád magad tőle.
Ha engem akarsz, hát ne légy dőre,
Csak egy fakír vágyhat, ily cipőre.

Cselt vetsz, akkor győzelmet aratsz,
Ha velem tartasz, a jóból ki nem maradsz.
Okos, ravasz míg jő a tavasz,
Télen már csak vihart aratsz.

A versike után pár pillanatig elhallgatott a zanpakutoum. Én kérdőn néztem rá, hogy akkor most mi is a helyzet. Végül csípőre tette a kezét és folytatta szapulásomat.
- Még mindig nem látom a szemeidben az ész csillogását, de segítek. Ha hat hónapon belül megfejted, akkor a szolgálatodba állok.
- Mi van akkor, ha nem fejtem meg?
Kérdeztem tőle a szavába vágva, mire ő széles mosollyal válaszolt.
- Egyszerű. Akkor megöllek. Így most jobb? Te akartad, hogy tegyelek próbára. Hát itt a próbád.
Komolyan hüledezni kezdtem. Ez azért durva, ha nem találom ki, akkor megöl. Milyen egy kegyetlen világba csöppentem. Nyeltem egyet, majd tiltakozni kezdtem, elvégre a vers nem is volt teljesen összefüggő.
- Azt ugye tudod, hogy a versikéd sorai nem egyeznek, néhol... úgy értem annyi minden lehet.
- Kukkerspániel! Mondtam én neked akár egy szóval is, hogy könnyű feladványt adok? Nem, na ugye. Találd ki, fejtsd meg, oldd meg vagy kövess el harakirit, mert nem fogok se könnyíteni, se segíteni. Ha te akarsz lenni a főnök, ki kell találnod.
Utolsó mondata után, magamhoz tértem a meditációból. Agytekervényeimet dolgoztattam, hiszen hat hónap volt a határidő. Számos dologra jöttem rá azalatt a hat hónap alatt. Soha ne kérdezz hülyeséget a zanpakutoudtól. Soha nem állj elő félkész tervvel. Soha ne találgass, ha a zanpakutoud halálosan komolyan gondol valamit. A lábujjaim már attól sajogtak, hacsak a szobám felé indultam. Igen, a lélekölőm még mindig tonnás súllyal pihent a padlón és én minduntalan belerúgtam. Mintha direkt úgy változtatta volna a helyét, hogy én arra járjak és átessek rajta. Kellemetlen volt a 4. osztag ügyeleti irodájába úgy menni, hogy megdagadt a lábujjam. Az meg pláne kellemetlen volt, amikor bevallottam, hogy a zanpakutoumba botlottam el. De egy nagyon kedves, 4. osztagos shinigami megnyugtatott, hogy a sérülésem nem komoly és gyorsan befog gyógyulni. Finom, formás kezei voltak, ébenfekete haja és olyan kedves szívet melengető mosolya, hogy egyből beleszerettem. Ekkor jöttem rá a megoldásra. A szerelem bizony tüzes érzelmeket kelthet a shinigamiban. Összeállt a kép és még időben is voltam a megoldással. Az első fele megvolt. Tűz. Hiszen éreztem a lelkemben a tüzet, valahányszor Motoko-chanra gondoltam. átvitt értelemben pedig a fakírnak is tüzes cipője van, hiszen képes átjárni a parázson és tűzön, vagy... legalábbis valami hasonló. A második felét azonban még mindig nem tudtam. napokig bóklásztam és takarodó után is, hogy kitaláljam mire is gondolhat. Aztán minden megvilágosodott előttem. Hiszen ő maga mondta meg a második megfejtését. Azt mondta, hogy Ő egy Róka. A tűz és a Róka kombinálásából pedig ... csodálatos érzés volt, ahogyan rájöttem zanpakutoum nevére. Tűzróka. Idegrohamos őrültként rohantam a szobámba, megmondjam zanpakutoumnak, hogy most bizony megfogtam azt a bizonyos szervét. Tökön ragadom ezt a nagyszájú jószágot. Lehajoltam a zanpakutouért, megfogtam a markolatát és miközben kimondtam a nevét, megpróbáltam felemelni. Csodálatos érzés volt, ahogy a lélekölő oly könnyeddé vált, mintha egy tollpihét akartam volna felemelni.
- Most megvagy, Higitsune. Kiálltam a próbát, szóval mostantól én vagyok a főnök.
Nagy meglepetésemre felzengett fejemben Higitsune kacagása. Miután eleget szórakozott és jót nevetett, megszólalt.
- Az igazság az, hogy inkább szerencséd volt, mintsem eszed. De eltekintek a büntetésedtől. Elfogadom a megoldást, de egy próbád még hátra van. Abban azonban nem segítek. Neked magadnak kell majd rájönnöd a megoldásra. Viszlát!
Azzal kacagása elhalt fejemben és magamra maradtam. A kardom felől nem tapasztaltam semmilyen próbálkozást és valahányszor meditáltam, nem találtam Tűzrókát. Az ötöd évem eltelt és közeledett lassan hatodik év vége és a vizsgák sora. Mindig sikerült véletlenül belerúgnom egy küszöbbe vagy megbotlani valamiben, hogy meglátogathassam az ügyeletes negyedik osztagost. Igen, én még akadémista tacskó voltam, amikor Motoko, aki később a feleségem lett, már shinigami volt. Hamar rájött, hogy a különös baleseteim hátterében, a vele való találkozás vágya áll. Ő azonban mindig ugyan azzal a jó szándékú mosollyal hallgatta végig a történeteim és együtt nevettünk, amikor már olyan csodálatos elemeket fontam a történetekbe, ami teljes mértékben abszurddá tette. Egy napon így szólt.
- Yoshirou-kun, megkérném, hogy ne zúzza le magát többször. Tisztában vagyok az irántam táplált érzelmeivel, nem kell további baleseteket elszenvednie. Ígérje meg, hogy nem sérül meg miattam többet.
Annyira aranyos volt, fiatal, üde és valami olyan tűz égett benne, amelyet a mai napig nem tudok megmagyarázni. De térjünk vissza a vizsgákhoz. Sosem felejtem el azt a napot, amikor az utolsó vizsgaelemhez érkeztem. Valami mesterséges lidércet kellett, a lélekölőm shikai formájával legyőzni. Igen ám, de a zanpakutoumról, nevén kívül, semmit sem tudtam. A nevére nem akarta előtolni a buksiját, de még kacagni sem volt kedve. Ezek szerint mégis csak volt büntetés. Magamtól kellett rájönni a parancsszóra. Egyáltalán nem volt könnyű dolgom, elvégre rengeteg lehetőséggel kellett számolnom. Éreztem, hogy ez a vizsga nem lesz valami könnyű. A lidérc már nagyon morcos lehetett, ugyanis újból és újból nekem támadt. Higitsune-vel a kezemben álltam a sarat, de éreztem, hogy vajmi keveset tehetek a shikaiom nélkül. A vizsgáztatók legnagyobb megrökönyödésére futni kezdtem körbe körbe az arénában, ahol a vizsgát tartották. Valahányszor csak szükséges volt kitértem és hárítottam a lidérc támadását. Közben próbálgattam előhívni a kardom shikai alakját, de mindhiába. Tűzróka kegyesen hallgatott.
- Higitsune! Én bízom benned, de egyedül nem megy, kérlek segíts. Csak együtt győzhetünk, egyedül nem fog menni.
Ebben a pillanatban valami különös érzés járt át. Mintha érezném és ismerném Higitsune minden rezdülését.
- Látom nem is vagy olyan ostoba. Kevesen jönnek rá, ilyen hamar, hogy zanpakutou és shinigami csak összhangban győzhet. Nincs én vagy te. Mi vagyunk! Egyikünk sem állhat fölötte a másiknak. Ezt jegyezd meg. Most pedig intézzük el ezt a rémpofát, mert kezdem unni, hogy csorgatja utánunk a nyálát.
Zanpakutoum szavai után, tudtam, hogy mit kell mondanom. Mintha mindig is tudtam volna, hogy miként kell megkérnem arra, hogy segítsen.
- Hoero, Higitsune! ( Vonyíts Tűzróka! )
Én voltam az, aki a legjobban meglepődött, amikor a kardom átvoltozott, de nem volt mit tenni, nem csodálkozhattam túl sokat. A lidérc már olyan sokat kergetett, hogy megérdemelte méltó büntetését. Nem kergethet büntetlenül egy lidérc. Engem nem. Kergessen valaki mást.

A sikeres vizsga után nem kellett sokat várnom és megkaptam a besorolást. A 10. osztagba kerültem. Számomra rejtély, mégis mi alapján kerültem oda. Arra számítottam, hogy a negyedik osztagban kötök ki én is, mint családom megannyi tagja. Ennek ellenére nem éreztem csalódottságot. A 10. osztagban is lelkiismeretesen végeztem a feladatomat. Még akkor is, amikor az új kapitány, már nem a papírmunka elvégzésére, hanem elégetésére kért. Kapitányok jönnek-mennek. Ilyen az élet, a Gotei berkein belül.

A család és öregkor

Már évszázadokon keresztül a 10. osztag tagja. S bár tapasztalt és sokat látott shinigaminak számít, jelentős hőstette nem igen volt. Kiemelkedő teljesítményt sosem produkált, lassan sodródott az idővel. Lassan elmerült volna a történelem jelentéktelenségében, amikor sorsfordító események következtek be. Felbukkantak unokái, akikre bizony ügyelnie kell és a kapitánynak is kell segítenie, papírt égetni.

Yamakida Yoshirou és felesége Hitaguchi Motoko két gyermek boldog-boldogtalan szülője. Boldogtalan, mert az egyik lányukat Yamakida Nozomi-t kitagadták, hiszen a családi hagyományt megtörve, nem vált shinigamivá. Ugyan lányára haragszik, annak határtalan szemtelensége miatt, Tsuki nevű unokáját, végtelenül szereti. Második lánya, Natsue is megörvendeztette egy unokával, akit nagyon sokáig ő és felesége neveltek. Bár fájt a szíve, hogy korán elmegy az akadémiára, de roppant büszke volt rá, amikor sikeresen shinigamivá lett. Yoshida Yoriko, így szinte második gyöngyszeme az életének. Határtalan szeretettel van felesége és két unokája iránt, annak ellenére, hogy öregkorára felléptek életében bizonyos változások. Azt se lányai, sem unokái nem tudják, hogy Motoko várandós volt, úgy százötven évvel korábban, egy fiú gyermekkel. Egy hónapos terhes lehetett felesége, amikor egy őrjárat során megsérült. S bár Motokonak nagyobb baja nem lett, de a sérülésből adódóan, terhességét sajnos meg kellett szakítani. Az ég tudja, hogy miért, de ez az esemény, Yoshirou életében olyan változásokat idézett elő, amitől vonzódni kezdett, az Emberek Világában igen népszerű, pikánsabb témájú mangák iránt. Mivel ez nem változtatott azon, hogy mennyire szereti feleségét, Motoko végül betudta annak, hogy férje második fiatalkorát éli. Tréfásan úgy is szokta mondani, hogy: - Hibbant, de szeretjük egymást. Ennél több nekem nem kell.

Kinézet:

Mivel kereken száz esztendősnek néz ki, elég sovány és kopasz. Szemei zöldek. Lévén sovány férfiról van szó, súlya nem több, mint 50 kilogramm. Kissé összement, fiatalabb korában magasabb volt. Jelenleg 155 cm magas. Első, de második ránézésre is úgy tűnhet, hogy alkalmatlan a harcra, ez azonban csalóka és megtévesztő. Kora és soványsága ellenére, remek kondícióban tartja magát. Láda számra képes a papírokat a tűzre vetni, minden fáradtság nélkül.

Jellem:

Kora ellenére, még mindig örökmozgó. Ha a fiatalok kellő tisztelettel vannak, hajlott korára nézve, képes belemenni bármilyen csíntalanságba. Szeret élni, de nem kicsapongó és az italozást sem viszi túlzásba. Rejtély, hogy honnan ez a sok energiája. Öregkorára kezd kissé hóbortos lenni, de ha harcra kerül a sor, elveszti humorérzékét. Megállíthatatlan akarattal küzd, ha arra van szükség. Könnyű rajtakapni, hogy mikor unja el magát. Olyankor, szinte azonnal előveszi köpenye mélyéről kedvenc mangái valamelyikét. Bárhol, bármikor.

Szeret(i)

- Unokáit és feleségét mindennél jobban szereti
- Az Életet
- A Nagy Cici Háború című mangát.
- A Nagy Cici Háború 2 című mangát
- Szaké, cukorka
- Ha Sensei-nek szólítják a fiatalabbak.

Nem szeret(i)

- Unatkozni
- Ha annyi a melója, hogy nem ér rá mangát olvasni
- Ha valaki a családját becsmérli
- Ha valaki Tsukit piszkálja
- Ha valaki Yorikot piszkálja

Felszerelés és egyéb
- Kedvenc mangájának legfrissebb fejezete, még akkor is, ha az napokkal később jelenik meg ( Ki tudja hogyan csinálja )
- Cukor. ( szinte kifogyhatatlan mennyiségben van nála )
- Strandpapucs
- Fésű ( O.o )

Zanpakutou

Név, magyarul: Tűzróka
Név, japánul: Higitsune
Típus: Erő
Shikai parancs: Hoero, Higitsune! ( Vonyíts Tűzróka! )
Alap kinézet: A katana tokján egy hímzés látható, ami egy pajkos róka játszadozását ábrázolja. Ez a minta, fekete alapon vörös színnel van felfestve. A katana pengéje rubintvörös.
Shikai kinézet: A zanpakutou teljes mértékben cseppfolyóssá válik, majd Yoshirou jobb alkarjára folyik és egy négycsövű géppuska alakját veszi fel. A fegyver, a teljes alkart beborítja, könyöktől lefelé. A csövek mindegyike vonyító róka fejet ábrázol.

A géppuskában zanpakutou képzettség x 10 db lőszer található. 15-ös zanpakutou szinttől, ez zanpakutou képz. x 20 db-ra módosul.
Egy támadással, 4 lőszert ont magából Higitsune, kivétel a különleges lövések alkalmával. A lövedékek sebességét a shunpo szintje adja meg. Akárhány lőszer is találja el az ellenfelet, az egyetlen találatnak felel meg. A lövedékek száma, a találat elkerülését nehezíti, a sebzés mértékére nincs kihatással. ( Értsd: 4 lövedéket kell sikeresen elkerülni, ez adja a kitérés nehézségét. De hiába találja el a célpontot pl. 3 lőszer, az egyetlen találatnak számít. )

Sebzés: Zanjutsu képzettségből számoljuk. 1 pontnál 1 pont, 3 pontnál 2 pont, 5 pontnál 3 .. stb.

Hierro: A hierro ellen, a zanpakutou képzettséget kell figyelembe venni. Ha a zanpakutou nagyobb, mint a hierro, a lövedék(ek) sebeznek.

( különleges lövés ) A Tűzróka Haragja/ Higitsune no Ikari
A támadásnál a lövedékek, vörös, körkörös csíkot húznak maguk után. A kilőtt lövedékek száma megegyezik a zanpakutou képzettség szintjével. A sebzés és a sebesség nem változik. A különbség viszont az, hogy minden egyes lövedék, ami eltalálja az ellenfelet, sebez. Maximum 3x használható, különben Tűzróka túlhevül és detonál.

( különleges lövés ) A Tűzróka Zsákmánya/Higitsune no Emono
A támadás teljesen hasonlóan működik, mintha nem használnák a különleges lövéseket. A különbség azonban annyi, hogy speciális lőszert kel behelyezni. ( Erőkristály, méregkristály, tűzkristály, jégkristály ) Ha valamelyik kristályt behelyezték a géppuskába, onnantól kezdve a lövedékeknek különleges hatásaik vannak.

Erőkristály: A lövedék, a sebzésen kívül, erőteljes "ütést" mér az áldozatra. Olyan érzése támad az áldozatnak, mintha erőteljesen fejbe rúgták volna. Tüneteket is produkálhat.

Méregkristály: A zöld színű lövedékek, a becsapódás után fröccsennek, irritáló érzést váltanak ki a találat helyén. Szembe kerülve, ideiglenes vakságot okoz, amíg azt ki nem mossák, ki nem törlik a szemből.

Tűzkristály: A lövedékek a becsapódás után robbannak. Képesek a környezeti akadályokat rombolni/megsemmisíteni. ( szikla, fa, házfal, stb ) A célpontot eltalálva, pusztán annak öltözékét, felszerelését gyújtják be, a normális sebzésen felül.

Jégkristály: Becsapódás után, kellemetlen, hideg érzést vált ki. Komolyabb problémát szembe, szájba kerülés esetén okoz.