Ezt nevezed művészetnek?

Tárgy: Ezt nevezed művészetnek? Hétf. Nov. 26, 2012 8:57 am

Ez valami ritka bosszantó! Egész jól indult a napom. Megbízást kaptam, hogy néhány kisebb lidércet iktassak ki az Emberek Világában. Adtak olyan kis kütyüt is, amire azt mondták, hogy majd el fog vezetni az ügyeletes csontipofához. Egyetlen szerencsém, hogy nem hittem nekik, és azért Suza-chant is vittem! Kezdjük azzal, hogy nem tudtam bekapcsolni azt a kis vackot. Amikor Suza-channak sikerült, akkor meg nem azt mutatta, amit kellett, hanem valami egész mást. Nagy nehezen ezt is sikerült áthidalnunk, és úgy tűnt, hogy minden sínen van. Becéloztam és teljes már mentem is. Azzal az egy apró mozzanattal nem számoltam, hogy az a mocsok is zarándokútra kellhet, ráadásul nem épp felém. Tiszta pofátlanság!
- Már kinőttem a fogócskából! - sóhajtottam egyet, miközben kérdőn pislogtam Suza-chanra - Most épp merre jár az a nyavalyás?
- Egyenesen, itt pedig fordulj - kisebb porfelhőt kevertem magam körül miközben élesen elkanyarodtam.
- Mennyivel van előttünk még? - kérdeztem apró barátomat.
- Ez talán kissé eszesebb, mint az átlag. Olyan cikk-cakkba halad, hogy öröm nézni!
- Repesek! - bólintottam, miközben újra elkanyarodtam. - Reméljük szebb is lesz, meg erősebb is, mint a többi!
- Senki nem tanított meg arra, hogy ne légy telhetetlen? - Suza-chan kérdése váratlanul ért.
- Ha ezt el is felejtették volna, melletted lehetetlenség nem tudomást venni róla!
Még több mint negyed órát kacskaringóztunk az utcák labirintusában, mikor végre megpillantottam. Őszinte tiszteletem Suza-channak, hogy érti ezeket. Amint megláttam a gonosz kis bestiát, mindent megértettem. Bőrszárnyszerű izéje volt, és akkor is épp a magasba manőverezett a mocsokja. Persze, így könnyű ilyen cikk-cakkba haladni, és még csak különösebb ész se kell hozzá. Bezzeg próbálta volna meg úgy, ahogy mi közlekedtünk, követve a bőregérutánzatnak is haloványan teljesítő csontipofát. Na az nem volt semmi! Cool

Látómezőmben az önkéntes zsákmányjelöltemmel, rákapcsoltam a sebességre... azaz csak kapcsoltam volna, ha egy ismerősnek tűnő mini alak elém nem vágódott volna, és nem nyúlta volna le az oly nehezen becserkészett prédámat! Mint mondhatnék? Utálom a "volna" szót, a helyzetekről nem is beszélve, így aztán nem is csoda, ha kissé föl ment a pumpám. Olyan volt az egész, mintha én műveltem volna a földet egész évben, és aztán egy ismeretlen alak leszüretelt volna helyettem, persze saját részre! Nem fékeztem le, hanem full sebességen közeledtem az idegen prédatolvajhoz, azzal a föltett szándékkal, hogy tettéért bűnhődnie kell, vagyis egy velem összehozott tömegkarambollal fogom "jutalmazni" felettébb alávaló gaztettét. (Ha ez sikerül, akkor tényleg belé rohanok, kissé talán föllökve vele a prédarablót Cool

Ha nem, akkor lefékezek nem messze tőle, és úgy folytatom)
- Ezt most miért kellett? Hát senki nem tanított meg a jó modorra, nevezetesen, hogy ne vedd el, ami a másé? - mérgesen, ugrásra készen méregettem az olyan ismerős ismeretlent - Az a lidérc az én prédám volt! Már a mozdulatsor is megvolt, amivel a másvilágra küldtem volna a szerencsétlen párát! Erre ide pottyansz a semmiből, és elrontod az egész művészi tervemet! Tényleg nem szorult beléd semmi jó érzés?
Csalódottan, pislantottam arra a helyre, ahol nem rég megboldogult csontiszörny múlatta igen csak szűkös idejét. Pedig már annyira reménykedtem egy kiadós kis testmozgásba, de ez az alak mindent elrontott!

Tárgy: Re: Ezt nevezed művészetnek? Kedd Nov. 27, 2012 2:44 am

A mai napom is egész jól indult. Reggel kicsit kimozdultam a városba, és még egy könyvesboltba is sikerült belesnem. Az is igaz, hogy nem találtam most semmi olyat ami érdekelne is, de gondoltam semmi probléma, nem lehet minden tökéletes. Majd legközelebb mikor erre járok ismét benézek, hátha akkorra már lesz valami ami megfelel az igényeimnek. Mindezek után betértem egy gyors-étkezdébe, na persze nem a kaja miatt, vagy azért mert éhes lettem volna, csupán egy igen fontos okom volt a dologra. Egy lány akit már több napja figyelek. Párszor beszélgettünk, meg általában tőle rendelek, így kicsit sikerült megismernem. Nem éppen az a modell alkat, de nem is ez számít hiszen csupán barátkozni próbálok vele. Naiv és kicsit esetlen lányka, de rendkívül kedves, és irigylésre méltóan nagy a szíve. Én pedig szívesebben járok olyan helyre enni ahol legalább egy ismerős arc fogad. Szóval betértem ide, megebédeltem, és már indultam is tovább, mikor valami meglehetősen furcsa de ugyanakkor kellemesen ismerős érzés járt át. Lidérc reiatsut véltem felfedezni valahol a közelben. Bár ez önmagában nem volt kellemes érzés, a vágy, hogy ismét vadásszak egyszerűen felülírt minden ellenvetést. Tehát kilöktem magam a póttestből, és már indultam is a legközelebbi ház tetejére, hogy felderítsek.

Alacsony rangú lidérc. A levegőben repülve manőverezik. Nem túl eszes, így nem kell neki komoly figyelmet szentelnem. Egyszerű hajtóvadászat lesz csupán. Úgy döntöttem az árnyakból követem, olyan helyen ahol nem lát, és egy megfelelő helyszínen lecsapok az áldozatra. Megálltam egy pillanatra az egyik magasabb ház tetején, hogy szétnézzek, és megpillantottam a tökéletes helyszínt a préda elkapására. Ahhoz azonban oda kell vezetnem a kis bestiát. Minden egyszerűbb lett volna, és kevésbé érdekes, ha arra halad önszántából is amerre én akarom, de mivel nem tett így, nekem kellett gondoskodnom, hogy esze ágába se jusson elfordulni arról az útról ahol én vezetem. Egy egyszerű ijesztéssel kezdtem, ahogy a levegőből pont az orra elé lőttem egy Byakurai-t. Na persze ez harmatgyenge volt ahhoz, hogy megsebesítse, de tökéletesen elég arra, hogy a hirtelen hatás visszafordítsa a helyes útra. Megindult hát cikk-cakkban egyenesen arra amerre én akartam. Na persze egy két helyen úgy gondolta, hogy letér a kikövezett útról, de ezt egy-egy beijesztéssel (mindig más technikát használva) korrigáltam. Tökéletes vadászat, és a préda még csak nem is tudja hogy honnan éri a támadás. Hol egy kidou csapódik be elé, hol én jelenek meg egy pillanatra az árnyak közt, hol egészen más, de mindig tökéletesen úgy irányítom ahogy akarom. Tudja hogy üldözi valaki, és ha elég eszes még azt is sejti, hogy az illető shinigami, de kizárt,hogy bármilyen fogalma legyen arról, hogy mibe fog belesétálni. Elvigyorodtam egy pillanatra, majd ellöktem magam a következő háztető felé. Ez volt az utolsó állomás mielőtt lecsaptam rá. Még négy másodperc és eléri a kívánt területet. Három. Kettő. Egy.
Shunpo segítségével vetődtem az áldozatra, és egyetlen határozott szúrással keresztüldöftem a tarkóját. Ahogy zuhantunk, még ellöktem magam tőle, így én talpra érkeztem, míg ő lassan köddé válva becsapódott a földbe. Tökéletes, gondoltam magamba, ám nem számítottam arra a meglepetésre, ami csak ez után érkezett. Egy lenge ruházatú, vörös szépség tartott felém, méghozzá meglehetősen bosszúsan. A lélekölőt megpillantva felismertem benne a halálistent, de még kellett pár pillanat, míg sikerült leszűrnöm, hogy ki is ez. Egy pillanatra megdermedtem, hiszen ilyen gyönyörű vörös nőt ritkán látok, főként ilyen közelről. Egy pillanatra mg az is átfutott az agyamon, hogy ez a lány még idegesen is menyire szép, de aztán rájöttem, hogy uralkodnom kell magamon. Egy pillanatra behunytam a szemem és mély levegőt vettem.
- Aikawa Chiyo. Gotei. Tizenegyedik osztag ha nem tévedek. Úgy látom némi félreértés adódott, mivel ez nevezetesen az én prédám volt. És ha nem haragszol meg a nyers stílusért, az a szerencsétlen pára jobban járt, hogy nem kellett olyan ocsmány módon meghalnia, ahogy egy tizenegyedik osztagos kivégezte volna. Ne érts félre, nincs problémám a módszereitekkel, de a vérontás távolról sem nevezhető művészinek. És eszem ágában sem volt, hogy egy ilyen gyönyörű hajtóvadászat után átengedjem a prédámat, és elrontsam a gondosan felépített rajtaütést. Szóval ha most megbocsájtasz... - Nem fejeztem be a mondatot, csupán elraktam a tőrömet, és hátat fordítottam a lánynak. Ez az Kira! Csak ügyesen. Ne hagyd hogy a vörös lányok iránti rajongásod a művészien felépített gyilkosságot. Mély levegőt véve indultam tovább, hogy megkeressem a testembe bújt lélekkapszulát és felváltsam a szolgálat alól. Találkoztam már ezzel a lánnyal, mikor a Gotei számára próbáltuk megoldani egy térhasadás problémáját, valamint akkor is, mikor Keisuke hadnagy vezetésével ki kellett vizsgálnunk az eltűnő csapatok esetét. Már akkor is gyönyörnek tartottam a láyt magát, de tizenegyedik osztagos volt, és ez minden mozdulatára rányomta a bélyegét. Vadak, és az üvöltve-nekirohanok-mindennek-ami-él-és-mozog taktikájuk rengeteg vérontással és eszméletlenül sok hibával járt.

Tárgy: Re: Ezt nevezed művészetnek? Csüt. Nov. 29, 2012 9:00 am

Tudta a nevem! Sőt sorolta az osztagomat is, mintha csak valamilyen leckét mondott volna föl. Pár percig vártam, hátha a ruhaméreteimet, esetleg a mellbőségemet, netalán annak a kereső kütyümnek a számát is fölsorolja, de lemondott ezekről a gyönyörökről. Ehelyett az osztagomat kezdte el pocskandériázni. Ekkor ugrott be, hogy miért is volt olyan ismerős. Egy egyletbe jártunk egy jó ideig. Igaz akkor mindig maszkban volt, ezért is nem ismertem föl azonnal. Szerintem akkortájt maszkban evett, aludt és fürdött is! Talán ha nem ilyen körülmények között futunk újra egymásba, és újra megölelgetem hamarabb fölismertem volna… Ez csak fokozta az amúgy is fényességesen csodás kedvemet. Hiszen nem voltunk végül is ismeretlenek egymásnak. És konkrétan a harcstílusomat szólta le, és az osztagomat is ócsárolta. Nem ilyen neveletlennek emlékeztem rá.
- Kira-kun. – még a neve is az eszembe jutott Cool

- Emiatt a csontos kis szépség miatt jöttem ide az Emberek Világába, szóval joggal tarthatom a saját prédámnak. Emellett pedig minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy mesterien, sőt művészien forgatom a kardom. Bár ezt egy olyan alak, aki nem érti a mozgás, tánc és harcművészetek esztétikumát, nem értheti. Talán attól félsz, hogy piszkos lesz a ruhád, az arcod, vagy netalán a kezed? Mégis hogy foghatsz fegyvert a kezedbe, ha nem értékeled a szépségét? Még egyszerűbb kérdés. Hogy forgathatod szegény kardodat? Ha nem élvezed a szépségét, a finomságát. A vele végrehajtott vágások művésziségét. Az én időmben képesek voltak az emberek az ellenfelük lelkének a szépségét abból föllelni, hogy hogyan harcol, hogyan öl. Bár lehet, hogy te ehhez már túl fiatal vagy! Viszont ha nem értesz valamit, még nem kell rögtön le is írni! Talán az egyletbe a thai chi-t is az „ocsmány vérontás egyik nagyon nem művészi módszerének” tartod? Vagy csak félsz a saját, esetleg mások erejétől? Ez homályosítja el a látásod? Akárhogy is, ha szeretnéd szívesen, bemutatom neked az előbb elhangzottakat – tettem a kardom markolatára a kezem – Veled ellentétben én nem fogom azt a közösséget, ahova most tartozol leírni csak mert te esetleg nem mered bemutatni, hogy mit is tudsz. Vagy talán félsz beismerni, hogy nekem van igazam, és hogy elég nagyot tévedtél?
Lehet nem a legjobb és legkedvesebb szavakat használtam, de alapból is elég feszült voltam, és ezzel a rövid kis monológjával csak dobott rá két lapáttal! Igazából nem volt szándékomban megsérteni, de egyfelől egy baráttól ilyeneket hallani igazán felemelő, másfelől ha idegen lett volna, és úgy mond ilyeneket az osztagomra, beszélgetés nélkül valószínűleg jól helyben hagytam volna.

Tárgy: Re: Ezt nevezed művészetnek? Pént. Nov. 30, 2012 5:52 am

Eléggé felbosszantanak Chiyo-san szavai. Főleg mert nemes egyszerűséggel kiforgatja minden mondatom, és a sajátjaival egészíti ki. Ez pedig felettébb irritáló bárki részéről, s éppen ezen tudat miatt igyekszem elkerülni. Minthogy azonban a lány két lábbal tiporja a büszkeségem, ideje lesz megmutatni neki, hogy mit is jelent az orvgyilkolás művészete. Egy támadás ugyanis legfeljebb három lépésből állhat. Sem többől sem kevesebből. A kezem lassan a tőrömre kúszik ahogy megpillantom a kezét a zanpakuto-ja markolatán.
- Kiforgatja a szavaim hölgyem. Megértem a mozgás, tánc és harcművészetek esztétikumát. Az egyetlen problémám az öncélú és önfejű vérontás "művészinek" titulálása. Hogy félnék bekoszolni a kezem? nem Csupán nem értem, hogy minek vagdalkozzak össze-vissza mint egy bolond, mikor sokkal célravezetőbb, sokkalta tisztább és sokkalta művészibb megközelítés egy jól felépített vadászat után, egyetlen tökéletes mozdulatban kiteljesedve elkapni a prédát. - Gonoszan csillan a szemem. - Hogy az ellenfél lelkét felmérjem a mozdulataiból? Persze ez számomra is ismert. Azonban az ellenfeleim lelke és ereje vajmi keveset érdekel. Mindazokat a jellemzőket amik a harcban alkalmazott mozdulatokból ki lehet ismerni... Nos azokat akkor is ki tudom analizálni, ha a célpont csupán elsétál előttem. A célpont azonban csak célpont. Hagyni, hogy ellenféllé váljon a célpont. Ez a legnagyobb ostobaság. - Szavaim befejeztével azonnal megindítom az eddig fejben épített tervem. A terv roppant egyszerű, ám ugyanakkor roppant célravezető is. Egyetlen erős Fehér Villámot lövök a lány felé, csupán megtévesztésként. A harcosok pszichológiáját kihasználva fogom arra vezetni amerre én akarom. A tekintetem balra igyekszik, így jelezve a lánynak, hogy balra igyekszem őt terelni. Ezt észrevéve valószínűleg jobbra igyekszik majd kitérni, hiszen látja, hogy a célom az, hogy balra térjen ki. Legalábbis ő ezt hiszi. A valódi cél azonban pontosan az, hogy jobbra térjen ki a Kidou elől, így a fehér villám okozta kavarodás alatt, én egy shunpo-val mögé kerülhetek jobb oldalt. Ha pedig mögötte vagyok, akkor azonnal lecsaphatok rá, és egyetlen ütéssel véget vethetek a mókának. Persze ezen kívül más lehetősége is van, ám a monológ közben ezeket is alaposan kielemzem.

Ha a lány mégis balra térne ki, azt azonnal észrevenném, és ugyan vesztenék pár pillanatot, míg alkalmazom a shunpo-t az új irányba, de az nem lenne számottevő.

Ha pedig felfelé ugrik akkor is észrevenném, hiszen el kell, hogy rugaszkodjon. Ennek pillanatában pedig ugyanolyan időzítéssel kerülhetek mögé, mintha jobbra ugrott volna.

Ugyanakkor megvan a lehetősége annak is, hogy mögém ugrik, hiszen miért ne akarna megtámadni a "figyelmetlenségemet" kihasználva. Ebben az esetben azonban egyszerűen gyomron szúrnám, hiszen mögém került, s csak egy mozdulatba kerül míg belharcot kényszerítek ki. Tudván, hogy ebben a kardforgatók nem jeleskednek, esélye sem lenne a rövid penge ellen.

Előfordulhat azonban az is, hogy védekezi próbál, ám ebben az esetben azt észrevenném, és ismét shunpo használatával mögé kerülhetek. így amíg ő a Byakurai-ra összpontosít, védtelenné válik minden más ellen.

Ha Shunpo-t használ az ugyanolyan következményekkel jár, mint a fent említett esetek, így gyakorlatilag az időzítésemen múlik miden. Erre és a megtévesztésre kell koncentrálnom. Tehát a tekintetemmel igyekszem kiaknázni a pszichológia adta előnyöket, s megtévesztően arra irányítani amerre én szeretném. Ezek után a fent említett tervemet próbálnám kihasználni. Természetesen az ő döntéséhez igazodva. hiszen amíg a Fehér villám átkúszik a kettők közti téren, addig kell eldöntenie a következő lépést. Mindez nekem egy pillanat alatt, illetve a monológom során fut át az agyamon.

Ideje tehát akcióba lendülni. Meglendül a kezem, és közben kiejtem a támadás nevét.
- Hadou 04: Byakurai. - Ezzel pedig azonnal működésbe lép a tervem. Igyekszem megtéveszteni az ellenfelem és jelezni neki, hogy balra akarom irányítani. Így belesétálhat a csapdámba, és azonnal véget vethetek az értelmetlen csatározásnak.

Tárgy: Re: Ezt nevezed művészetnek? Kedd Dec. 04, 2012 6:54 am

Jót mosolyogtam a válaszán. Főleg akkor szélesedett ki a vigyorom, amikor a mozdulatomra, ő is a lélekölője fele nyúlt. Talán mégis lesz itt egy kis izgalom, attól függetlenül, hogy csontipofiról lemaradtam... A mondandójából kiderült, hogy hajlamos rá, hogy lenézze az ellenfeleit. Nem ő az első olyan harcos, aki ilyesmikre vetemedik. Két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az első természetesen az volt, hogy vajon mennyire bosszantanám föl, ha ezt megemlíteném neki, a másik, hogy vajon engem is ennyire lenéz? Elraktároztam ezt a kis információt, hisz bármikor bevethetem ellene Cool

. Csodásan hagyta magát hergelni Very Happy

Kész iskola példának is elmehetett volna. Főleg, mivel az arca nem különösebben változott meg. Csak a hangja, és egy kicsit a viselkedése árulta el. Az a mozzanat, ahogy óvatosan, szinte már orozva a kardja fele nyúlt, öröm volt nézni... Le se tagadhatta volna, hogy valamikor második osztagos volt. És az is kiderült, hogy semmit nem tud az én osztagomról. Csak mert szeretünk küzdeni mindenki eszetlen analfabétáknak tart minket. Olyan gorilláknak, akik nem tudnak kettőig számolni, csak kaszabolni, és mivel nekünk ebből egy alap helyzeti előnyünk származik, miért világosítanánk fel őket? Ezt jelen helyzetben sem tettem meg. Maximum megtapasztalja, és vagy fölfogja, vagy nem. A többi már nem az én dolgom. Látszólag laza testtartással pihentettem a kardomon a kezem. Miért kapkodtam volna? Megnyugodtam, hisz még se kell dolgom végezetlenül visszatérnem, és nem is egy lidérc szintű ellenfélre akadtam. A lélekenergiámat már az üldözés kezdete óta legalább a felére visszafogtam, hisz nem akartam, hogy néhai csonti barátunk túl hamar felfedezzen és még nem láttam itt az idejét arra, hogy elengedjem magam. Elvégre már abból fölmérte minden képességemet, hogy elsétáltam mellette. Forróvérű barátom kezdte a támadását egy villámmal, amit egyenesen a szívemnek célzott. Őszintén szólva ez nagyon "szíven" ütött, hisz oké, hogy volt egy kis nézet eltérés közöttünk, de rögtön egy gyilkos mozdulattal kezdeni... lássuk be, nem szép dolog. Komoly lelki gyötrődésem megnyilvánulásaképp egy gonosz vigyor ült ki az arcomra. Gyorsabb voltam, mint amilyen gyorsan ő megidézte a kidou-ját és még mielőtt elérhetett volna, eltűntem előle. A fukuzei technika áldása, hogy eltűnhetek vele a kíváncsi tekintetek elől. Most is ez történt. Pár pillanatra eltűntem, majd a korábbi helyemre érkeztem vissza, stílusosan a föld alól.
- Hopsz, bocsi! Úgy tűnik, kissé ijedős lettem a kis csevejünk alatt, de majd igyekszem lenyugodni! - mondtam lankadatlan vigyorral az arcomon. - Idegessé teszi az embert, ha már a sétálásából minden titkát kifürkészik! Főleg ha második osztagos az illető! - míg beszéltem elő húztam a kardomat és támadó állást vettem fel. Shunpóval rúgtam el magam teljes erőmből, hogy egy frontális támadást kivitelezzek. Amikor elég közel értem hozzá, jobb kézzel, egy alulról indított vágással kezdtem. Legalábbis így tűnhetett elsőre, azonban amikor lendítettem a kezem, még mielőtt elérte volna a férfit a pengém, hagytam, hogy kicsússzon a kezemből, és a balommal elkapva, pillanatnyi eltéréssel suhintottam újra. A bal kezemmel azonban már úgy kaptam el a kardomat, hogy a hegye a könyököm fele mutasson, így felerősítve a suhintás erősségét. Míg az első álsuhintás egy alulról felfele indított vágás volt, addig az igazi, egy félkörívet írt le. [Ha betalál ez a támadásom, akkor a mellkasát sebzem meg vele viszonylag mélyen, amennyire a szegycsontja engedi.][Ha nem sikerülne véletlenül, akkor is a támadás ereje hátra taszítja, hacsak magától hátra nem ugrik. Persze újra támadó állást vettem föl]
- Nincs harag ugye? - akarattal próbáltam hergelni. Ez is egyike volt régi rossz szokásaimnak, amiket nem tudtam, vagy talán csak nem akartam levetkezni, ki tudja... Ezek bizony megmaradnak hadi titkoknak Cool

- Nem esett bajod Kedves? - a hangomból tettetett aggodalom csendült ki, bár a vigyort ott felejtettem az arcomon merő véletlenségből...

Tárgy: Re: Ezt nevezed művészetnek? Szer. Jan. 02, 2013 8:49 am

Ahogy a kidou elsült rögtön felvettem a pozíciót, hogy elkapjam az ellenfelem, azonban arra ami történt nem igen számítottam. Fukuzei, na persze. Ezzel nem számoltam, de még így is jó lehet a második lépésem. Csupán másképp kell alkalmaznom, mint gondoltam. A hálót már elkezdtem megszőni, most pedig azon kell agyalnom, hogy miként fogom a harmadikat is a nyakába zúdítani.
A szavai nem igazán hatnak meg. Incselkedik velem, amit egy hozzá hasonló harcostól el is várok, elvégre a figyelemelterelés egyik legjobb eszköze az ellenfél hergelése. Ezt még a hülye is tudja, így a legostobább 11. osztagos is alkalmazza a taktikát. Chiyo pedig korántsem ostoba. Nem érti a művészetem, és képtelen elfogadni, hogy bármi más is létezik, mint az ő álláspontja. Na persze az öncélú vérontás pedig az én szememben nem minősül művészetnek. Na de mindegy. Ez mostantól párbaj, csak két különböző stílusban. Ideje lesz tehát, hogy úgy dolgozzak, ahogy azt illik, és ahogy azt a Daitenshi is elvárná tőlem. Chiyo nem más mostantól, mint célpont.

A támadóállásból gyorsan leszűrtem, hogy ideje lesz okosan játszanom. Megvárom hát amíg a célpont megrohamoz. Nem kapkodok sehova. Csak a kezem legyen gyors, a szúrásom pontos, és a mozdulataim puhák akár az árnyék. Egy pillanatra koncentrálok, hogy aktiváljam az Utsusemit. A csapda második lépését kicsit kibővítem ezzel ugyan, de csupán azért, hogy biztosra menjek. Nem kockáztathatom a tökéletes tervet az óvatlanság asztalán.
Ahogy megérkezik magam mögött hagyom a képmást, én magam pedig mögé kerülök shunpo-val. Alacsonyabb vagyok nála, így tökéletesen kézre áll a szív.
Ahogy a támadása megindul megfigyelem a mozdulatait. Vele együtt moccanok, hogy a támadásom tökéletes legyen, s közben végig a célon tartom a szemem. A képmásom mindeközben maga elé kapja a fegyverét, s ahogy a valódi támadás megérkezik csendben hagyja magát megsebesíteni, s közben gúnyosan a célpontomra kacsint. Pontosan úgy teszi, ahogy én is tenném. Ez a dolga, és ha valaki másnak ezzel tökéletes lehetőséget biztosítanék, én is vállalnám a sérülést.

Most viszont nekem van tökéletes lehetőségem, amit ki is használok. Elkapom a lány jobb vállát, miközben a jobbommal előrántom Éji Rókát. A szemem elégedetten csillan ahogy döfni próbálok, hiszen semmi sem téríthet le a célról. Igyekszem a szíve mellé szúrni a pengét, mert nem célom a lány megölése. Csupán meg akarom neki mutatni, hogy milyen az én művészetem. Persze a súlyánál és erejénél fogva kitérhet a támadás elől, de mivel meglepetésként éri a támadásom valószínűleg nem fog rendesen kimozdulni.

Ha a pengét a hátába sikerült szúrnom, akkor kirántom a fegyverem a sebből, és hátrébb ugrok, hogy felkészüljek arra az esetre, hogy esetleg megtámad.

Ha nem jártam sikerrel és kimozdul akkor is hasonlóképp teszek, hisz akkor ismét teljes erejével eshet nekem.

Azonban mindegy miként kerülök tőle messzebb, mindenképp megszólalok.
- Nem szokásom megsérülni. - Jelentem be érzelemmentes hangon, majd a kezemben a tőrömmel rápillantok a célpontomra. Kell egy terv, ha újra támadna.

Mivel rendkívül átlátható lenne, ha újra ugyanezt a technikát alkalmazom, így mást kell kitalálnom. Ezúttal ugyanis nem óhajtom, hogy megmozduljon, s ezzel akármit tehetek vele. Megvárom míg megindul, majd a Hat rudas fénybörtönnel fogságba ejtem.
Az első lépésemben csak intek neki, hogy támadjon, majd küzdőállást veszek fel. A pengém ezúttal is hátrafelé áll, így könnyebb vele a védekezés.
A másodikkal csupán egy egyszerű dolgot teszek. Felé intek a bal kezemmel, majd megidézem a Fogságot (Bakudou 01: Sai). Ezzel nyerek elég időt, a fénybörtön megidézéséhez.
A harmadik lépésben pedig egyszerűen mozdulatlanná teszem a fénybörtönnel.

Küzdőállást veszek fel, majd intek, hogy jöjjön felém. Ha shunpoval ugrik nekem, akkor védekezek, majd rögtön megidézem a kidou-t.
- Bakudou 01: Sai! - Szólalok meg, majd ahogy a támadás hatni kezd a háta mögött legközelebb lévő épület tetejére shunpo-zok, és hozzákezdek a harmadik lépéshez.
- Villámokon érkezel és üres rokkán, hasítsd hat részre a fényt. Bakudou 61: Rikujoukourou

Tárgy: Re: Ezt nevezed művészetnek? Csüt. Jan. 10, 2013 4:20 am

Azzal kezdődött a dolog, hogy rám kacsintott. Lássuk be, azok az alakok, akiket épp most aprítok fel, nem szoktak kacsingatni. Szóval érzékeny orral veszélyt szimatolva azon mód eltűntem a színről. Mint kiderült, ugyanazt a technikát alkalmazva, mint ellenfelem. Így szépen végig nézhettem, amint a vállamat elkapva, pont a szívembe szúrt! Immár másodjára intézett halálosnak szánt támadást ellenem, holmi kis vita miatt! Sóhajtva ráztam meg a fejemet, hisz ezzel a fiúval valami nagyon nincs rendjén, hisz ahelyett, hogy élvezné a mi kis játékunkat, folyamatosan a megölésemre koncentrált. Nem mintha ez elvette volna a kedvemet, csak épp nem értettem. Minek harcolni, ha az ember nem élvezi? Annak úgy nem sok értelme van. viszont úgy tűnt, Kira~kun nem hogy nem élvezte, hanem minél hamarabb túl akart lenni rajta! Hátrébb ugrott, és immár rám nézett.
- Nem szokásom megsérülni! - közölte, szinte már kikérve magának. Erre rámosolyogtam, a legártatlanabb mosolyt elővéve az arzenálomból, mikor válaszoltam neki.
- Nekem semmi bajom nincs a sérülésekkel, viszont nem szándékozok mostanában meghalni! - nevettem el magam.
Intett, hogy támadjak, miközben maga is elkészült. Elmosolyodtam, miközben a felé vetülő képemet hátrahagyva oldalra ugrottam. Majd azt fogom tenni, amire az ellenfelem kér, nem? Ezzel az erővel megkímélhetné magát egy rakat fáradtságtól, és simán megkérhetne, hogy döfjem már a kardomat a szívembe... Hisz ki kérne olyat a másiktól, főleg egy harc közben, ami nem az előnyére válna? Csendes mosollyal néztem, ahogy eltrafálta egy kidou drága hasonmásomat, de nem volt túl sok időm. Még mielőtt a hátramaradt képem a semmibe foszlott volna, bevetve a Senka nevü technikát, a fiú háta mögé kerültem, és egy gyors vágással megpróbáltam mind a Saketsuját, mind a Hakusuiját átvágni. Mivel gyorsabb vagyok nála, reményeim szerint ezt sikerül is.
Amennyiben sikerül.
Egy szaltóval elé kerültem, és támadó állást vettem fel. Így, hogy nem tudta használni a mágiáját, egy tiszta, szép harcra számolhattam. Nem tehetek róla, valahogy eddig nem szerettem meg a mágiát. Lélekenergia nélkül, pedig nem lehet használni. Persze ha ő nem tudja, eldöntöttem, hogy én se fogom. Vagyis maradt a pusztakezes harc, és a tiszta kardforgatás trükkök nélkül! Shunpóról is lemondhattunk, az élvezet kedvéért, mind a ketten. Óvatos mosollyal az arcomon, halkan megszólaltam.
- Valami beteges oknál fogva, kedves barátom, ha harcról esik szó, neked rögtön az "önfejű és öncélú vérontás" jut az eszedbe! Ami annak fényében, hogy hátulról akartál ledöfni, kezd érthető lenni. de kérlek, ne magadból indulj ki, ugyanis velem, ez egyáltalán nem így van! A harc az olyan... - pár pillanatig megfelelő hasonlaton törtem a fejem - ... olyan, mint a költészet. Alkotsz valamit, amibe bele rakod a lelkedet, a lényedet, és ha olyan valaki olvassa, aki érzékeny a lelkedre, akinek a lénye hasonló a tiedhez, akkor az az illető azonnal megérti. Az ő lelke, a tieddel egybeforr egy pillanat erejéig! - lassan elindultam felé - Amikor kardot ragadok, nem a gyilkolás vezérel elsősorban. Persze, nem riadok vissza a gyilkolástól, de nem ezért harcolok. És biztos vagyok benne, hogy ezzel az osztagom többi tagja is egyetértene, ha most itt lenne. Amikor valakivel párbajozunk - két kézre fogtam a katanámat, miközben vártam, hogy támadjon. - mindig azt a lelki harmóniát keressük a másikban, ami hasonló a miénkhez. Mint ahogy a halak és a növények, az apró kis élőlények összetartoznak, és ami összeköti őket, az a víz! Valami ilyesmi miatt művészet a kardforgatás. - Egy pillanatra lebiggyesztettem a számat, majd gonosz vigyorral fojtattam - Persze egy olyan valaki, akit csak arra képeztek ki, hogy gyilkoljon, ha kell hátulról, lopva, minél gyorsabban, minél halkabban,nem tudom, hogy ezt megértheti~e. Persze annak is meg van a szépsége, és nagy ügyesség kell hozzá, de így nem csoda, ha nem érted meg az én művészetemet.. - fűztem hozzá kissé komolyabban.
Amennyiben valami folytán nem sikerül.
Nem tudtam megfosztani a lélekenergia használatától. Épp ezért, oldalra ugrottam, miközben a karperecem segítségével kisebb köveket kezdtem el magam körül, a levegőben ide-oda mozgatni, viszonylag nagy sebességgel, megzavarás gyanánt. Amit eddig láttam, meggyőzött arról, hogy a fiú feltett szándéka, hogy amiért felháborodtam rá, mert elorozta a zsákmányomat, hát engem is megöl. Talán nem akarta, hogy a szégyene napvilágot lásson, kitudja...
Annyira messze volt attól a sráctól, akit még az egyletben megismertem. Nem tudtam, hogy ki és mit csinált vele, de valami brutálisnak kellett lennie, hogy ennyire megváltozott miatta. Az első követ felé indítottam, majd követte a többi. Folyamatosan záporoztak rá a kis kavicsok, egyszerre több irányból, miközben én újra megpróbáltam a Senka-t, immár sikeresen kivitelezni.

Tárgy: Re: Ezt nevezed művészetnek? Szer. Feb. 27, 2013 4:46 am

Azt hiszem kissé alul értékeltem ezt a lányt. Ahogy megindítottam a Fénybörtönt, éreztem, hogy itt probléma lesz, de akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora. Csak egy szívdobbanásnyi időm volt felismerni a veszélyt, de mit is tehettem volna? Ez a lány rendkívül jól használja a trükkjeit, ahhoz képest, hogy tizenegyedik osztagos. Másodjára etet meg az utsusemi-vel. A francba is, figyelmetlen voltam, és ennek én is látom meg a kárát, ahogy az illik. Ha nem lenne Éji Róka, most biztosan a testet válogatnám a mennyei katalógusból, hogy miként szeretnék újjászületni. Ha az én drága zanpakuto-m nem lenne velem, és nem ismeri fel a veszélyt... Bele sem merek gondolni hogy végeztem volna akkor.

Egy szívdobbanásnyi időm volt csak, hogy shunpozzak, de elégnek bizonyult a túléléshez. Azzal, hogy balra indultam, csupán a vállamon siklott át a penge, s csak egyszer a kettő helyett. Ismét a földön kötöttem ki. Épp ott, ahol a vita tárgyát megöltem. Ironikus. Sípolva igyekeztem levegőhöz jutni. A szívem úgy vert akár egy légkalapács, a kezeim, mint egy vadállatnak a karmai a vadászat után, úgy bizseregtek. Nehéz volt gondolkodni, s időm sem volt a dologra. Csak annyi időm maradt, hogy vegyek egy mély lélegzetet, majd azonnal tovább kellett indulnom. Kavicsok kezdtek záporozni felém, így jobbnak láttam olajra lépni.
~ Senka! ~ Sikoltott fel Éji Róka, s a hangja akár ezernyi halál élménye, úgy töltötte be az elmém. Csak arra tudtam gondolni, hogy túl kell élnem a dolgot, így újra shunpo-t használtam, ezúttal egy távolabbi ház tetejére. Nem bírtam tovább. Ugyan az időzítésem jobb volt mint az előbb, a bal vállamon így is nyugodt szívvel keresztül tépte magát a lány kardja, immár másodjára. Ennyit a bal karom használatáról. Féltérdre rogyva igyekeztem levegőhöz jutni, de nem sokat segített a dolog.
~ Kitartó srác vagy Kira. Fel ne merészeld adni.
~ Nem tervezem. ~ Válaszoltam a kardomnak gondolatban, bár átsuhant az agyamon egy pillanatra ez esély, de gyorsan elhessegettem a dolgot. Kizárt, hogy feladjam.
A fejem kongott, akár egy harang amit túl sokat ütöttek egy baromi nagy kalapáccsal. A szívem olyan erővel tombolt, hogy talán még az EKG csíkom is kiegyenesedett volna tőle, és az egész testemben ott volt valami megmagyarázhatatlan kísértő bizsergés. Ugyanakkor a tőröm is tombolt érzelmileg. Elképzelésem sem volt mi lehet ez, de annyi biztos volt, hogy ha a bennem forrongó tűzvihart megpróbálom lefogni, akkor elvonja a figyelmem a célpontomról. Feltápászkodtam és a lány után néztem, hiszen alig két másodpercre álltam le csupán. Egy pillanatra megfagyott minden, még én magam is, s tudtam, hogy Yogitsune szólni akar hozzám. Mindig ez történik, ha ő keres fel engem, így csupán figyelmesen vártam a mondandóját.
~ A ravaszság ezúttal önmagában nem lesz célravezető. Ereszd el a tomboló vadat. Légy kitartó akár a farkasok, és menj bele a játékába kissé. Játszd az ő játékát, de a te szabályaid szerint. ~ Csilingelt a fülembe, szokta mikor bátorítani próbált. Nem volt időm gondolkodni, de úgy tartottam, hogyha ő felkeres akkor igaza szokott lenni. Ezért eleresztetem a bennem zúgó vihart.
- Tudod van egy mondás. "Egy kard a tokjában tart egy másikat." Ez vezet, mikor szúrok. Ezért van még munkám. Kerülöm a sebeket, mert egy sérült orvgyilkos nem teljes értékű tagja a csapatának. De nehogy azt hidd, hogy neheztelek rád. Tudod előbb születtem férfinak, mint ninjának. Szóval elfogadom a sebeket. Viszont nem óhajtok meghalni. Az túl végleges. - Mondtam, miközben a pengémre pillantottam. Felcsillant a szemem Yogitsune látványától. - Be akarod bizonyítani, hogy művészet amit csinálsz? Hát legyen. Akkor alkotok én is ebben a műfajban. - Morogtam magamnak, majd mélyen a lány szemébe néztem, s kimondtam a shikai parancsszavait. - Szúrd hátba! Éji Róka. - A pengém átalakult, s éreztem, ahogy az eddig tomboló vihar, most végre csenddé válik. Halálos, mély hallgatássá lett a világ körülöttem. A bal karom nagyjából hasznavehetetlen, de még így is van esélyem harcolni. Az elmém számára bolond voltam, mikor hagytam, hogy a lány ellenfél legyen a szememben, de az ösztöneim mást sugalltak. Tettre sarkalltak.

De mint minden tettemet ezt is szerettem volna megtervezni. Ezúttal viszont más forrásból merítettem az ötleteimet. Első lépésnek ideje lesz a közelébe kerülnöm, tehát shunpo a lány elé, majd egy frontális támadás, s itt érkezik a trükk. Elvégre egy egyszerű támadás lesz csupán, míg el nem engedem a kardom, és egy fordulatból bevitt ütéssel gyomron nem vágom. Helyezkedés, megtévesztés, támadás. Kis szerencsével pedig, még a kardom is elkaphatom a támadás után.

Ahogy a zanpakuto-m felveszi az új alakját, azonnal elrúgom magam a tetőtől, s az ugrás, és a shunpo együttes lendületét kihasználva egy fentről indított támadást próbálok a lány felé intézni. Azonban meg sem várom, hogy a pengék egymáshoz érjenek, már el is eresztem a kardomat, és a támadóállásomon igazítva megpróbálok a blokkoló mozdulata alatt bevinni egy teljes testsúlyos jobb egyenest. A célom a gyomorszája. Kis szerencsével sikerül is megütnöm. Talán...

Tárgy: Re: Ezt nevezed művészetnek? Hétf. Márc. 11, 2013 11:04 am

Nem sikerült a senkát maradéktalanul sikeresen végrehajtanom. Ez már magában is komoly dolog volt, így letettem a további próbálkozásaimról. Ha ezt túlélte, akkor igazán kiérdemelte, hogy mást vessek be. Igaz komolyan megsérült a bal válla, ezt úgy is láttam, hogy nem állok valami nagy doktor hírében. Neutral

Egy távolabbi épület tetején pihent féltérdre ereszkedve. Úgy tűnt szüksége van egy kis pihenőre, hát nem is zargattam feleslegesen. Ennyit igazán megérdemelt. Így aztán karddal a kezembe vártam, hogy mit fog lépni. Felötlött bennem a sanda gondolat, hogy ilyen sérüléssel akár el is menekülhet, majd gyorsan elhessegettem magamtól. Nem ilyennek emlékeztem rá, szóval bíztam benne, hogy annyira azért nem változott meg, hogy itt hagyjon minden közepében.
Végül nem hagyott faképnél, sőt. Nem is kellett olyan sokáig várnom rá. Pár pillanat elég volt neki, hogy végül megint támadjon. Mivel már annyiszor próbált meg csellel nekem esni, így extra figyelmes voltam. Hisz ki tudja mit talált ki, amíg kicsit félre vonult. A sérülését meghazudtoló elszántsággal és sebességgel rontott nekem. A kardja egy kétpengés fegyverré alakult. Szép darab volt, igazán. Elmosolyodva vártam a támadást. Úgy tűnt, végre kezdett rákapni a harc ízére. Mintha eltűnt volna a mozdulataiból a mesterkélt, számítóan unalmas valami, ami eddig jellemezte... Ehh sosem voltam jó a szavakkal. Mindenesetre elszántabb, élettel telibb lett az egész fiú. Igazán vártam a támadását, ám az utolsó pillanatban elengedte a fegyverét, és puszta ököllel célozta meg a gyomorszájamat. Nem volt időm nagy dolgokat csinálni. Szinte reflexből löktem el magam abba az irányba, amerre Kira~san is tartott. Így, hogy én az ütés irányával megegyező irányba ugrottam, csökkentettem az erejét, és magamnak szereztem annyi időt, hogy az egyik kezemmel elengedjem a kardomat, és megpróbáljam blokkolni. Így is elég erős ütés sikerült bevinnie a gyomromra, hiába feszítettem be a hasizmaimat, azért megéreztem. De nem törődhettem a gyomromba nyilalló fájdalommal, rámarkoltam az öklére, miközben elraktam villámgyorsan a kardomat, és reiatsut gyűjtve a lábam alá, megtekeredtem a tengelyem körül. A fejem felett áttekertem a fiú karját is, konkrétan kitekerve ezzel. A háta volt felém, és feszítettem a karját. Bíztam benne, hogy a másik vállsérülése megakadályozza, hogy gonoszkodni próbáljon. Viszont amit nagyon nem akartam elhinni, az az volt, hogy elengedte a kardját. A fegyverét, csak úgy kiejtette a kezéből. Nem bánunk így egy partnerrel. Ki nem adnám, ha szeretnék se a kezemből Gingitsunét! Véletlenül sem! Csak ha így megmenthetném...
~ Mintha megmentésre szorulnék... ~ jött a Róka elégedetlenkedése, miközben a karkötőm segítségével azért megmentettem a kardot a földre esés szégyenétől.
- Azt hiszem kezdem érteni - szólaltam meg halkan, miközben feszesen tartottam a vállát. Ha nagyon ficánkol, saját magának töri el, de reméltem, hogy ezt érzi... - Neked az egyedüli cél, amiért fegyvert ragadsz, a pusztítás. Pont ez az, amiért nem fogod sosem megérteni az ellenfeledet. Nem fogod átérezni az érzéseit, és épp emiatt kicsit néha le fogsz maradni. A kardod pedig... - sóhajtottam - most akár el is törhetném szegényt. Elengedni egy harc közben a legigazabb társadat, nem túl kifizetődő. És ráadásként egy róka a szépség...
~ Akkor engem is szépnek tartasz? ~ érdeklődte le persze azonnal Gin~chan. Erre inkább nem feleltem, de az enyhe zavaromat így is érezhette, ugyanis elvigyorodott, azt éreztem. Így inkább folytattam.
- A családom ősidők óta tiszteli a Kitsunékat. Persze ők Inariknak hívták őket, de lényegében egyre megy... Szóval emiatt a tisztelet miatt... - leereszkedtem a földre, és leszúrtam a kardot -... Lényegtelen. Azért te is tisztelhetnéd, ha már társak vagytok! Mármint kis megbecsülés, és törődés... sosem árt partnerek között.
Azzal egy utóképet hátrahagyva távoztam. Út közben Suza~chan telepedett a vállamra, de alig vettem észre. Valamiért nem volt jó érzés bennem. Inkább valami furcsa, megmagyarázhatatlan szomorúság telepedett rám.

Spoiler:

Tárgy: Re: Ezt nevezed művészetnek? Kedd Márc. 12, 2013 9:50 am

Üdv!
Mivel jeleztétek, hogy véget ért a küzdelem, így a topicot LEZÁROM! Jutalmatok 200 LP és 1500 ryou!