Shiranui Naomi
1. Osztag
 
Hozzászólások száma : 119
Age : 108
Tartózkodási hely : Haruki~chan nyomában *.* || Shiranui birtok
Registration date : 2012. Feb. 15.
Hírnév : 17
Karakterinformáció
Rang: Hadnagy
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
    (21000/30000)
 |  Tárgy: Shiranui Naomi Pént. Júl. 27, 2012 12:08 pm | |
| Engedély rokoni kapcsolatra: Haruki~chantól *.*
Jelszó: iaui aoi
~ Adatlap
Név: Shiranui Naomi
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1916. 03. 03.
Kor: 96 (23-nak látszik)
- Emberként: 0
- Lélekként: 96
~ Kinézet
Nagyjából 164 cm, haja és szemei is zöld színűek. Alakja törékeny a hosszú betegeskedés miatt, de korántsem olyan gyenge, mint amilyennek tűnik. Mozgása kecses, mindig jól kihúzza magát, ültében is mindig egyenes, méltóságteljes. Arcán általában meleg mosoly van, ami néha negédesnek hathat, hiszen ha valakire mérges, vagy éppen harcol, legtöbbször akkor is mosolyog. Egyedül Haruki közelében őszinte a mosolya. A családja körében vagy az egyenruháját, vagy tradicionális ruhát visel, ha nem köteles, akkor bármit szívesen felvesz, ami színes.
~ Jellem
Szülei arra nevelték, hogy ő lesz a család vezetője, így mindig illedelmesen viselkedik másokkal, ritkán emeli fel hangját. Viszont sosem érezteti másokkal nemesi származását, mindenkivel kissé kimérten, de nem bántóan viselkedik, ez alól csak családja kivétel. A távolságtartás nem volt rá mindig jellemző, azonban betegsége alatt szépen lassan bezárkózott, férje árulása pedig még inkább megerősítette ezt. Ezután szinte senkiben sem képes teljes mértékben megbízni. Jellemzőek rá a borongós gondolatok, és sosem elégedett magával vagy a teljesítményével, azonban ezt nem mutatja a külvilág felé, nem szeretne gyengének látszani. Minden vágya egy gyermek, hiszen betegsége miatt már elvesztett egyet, de amíg nem találja meg hozzá a megfelelő férfit, főként Harukin éli ki anyai vágyait.
Gyerekesen ragaszkodik dolgaihoz, teljesen képtelen olyan tárgyaktól elválni, amikhez valamilyen emlék köti, (Ilyen pl.: Raktározókarógyökér Uraság) mert jól tudja, hogy milyen elveszíteni valakit.
~ Előtörténet
Bimbó
Seireiteiben születtem, a Shiranui nemesi ház tagja ként. Mint a ház örököse, nem úgy nőttem fel, ahogy egy átlagos gyermek, nevetve és játszva. Már egészen korán meg kellett tanulnom a megfelelő viselkedést, s beszédet. Szüleim arra neveltek, hogy majd emelt fővel, büszkén vezessem a családot, az eljövendő férjem oldalán. Ehhez persze sok mindent el kellett sajátítanom.
Képes voltam órákig egy helyben ülni, arcomon barátságos mosollyal, s ha nem szóltak hozzám, akkor néma csendben. Ismertem a teaszertartás minden csínját-bínját, teljesen alázatos voltam, vagy éppen határozott, ha kellett. Ezekkel a tulajdonságokkal, s nemesi származásommal kiegészülve kiváló feleség jelölt is voltam, amit persze szüleim is többször megjegyeztek.
Engem azonban ezek a dolgok nem érdekeltek, csupán kötelességtudatból és tiszteletből tettem mindazt, amit kell. Rengeteget beszélgettem és nevettem a szolgálókkal, ők voltak az egyetlenek, akikkel komolytalan, a családot nem érintő dolgokról is lehetett beszélni, ők tényleg törődtek velem. Persze szigorúan csak akkor, ha édesapám nem volt a közelben.
Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna édesapámat nevetni, bár egyszer elmosolyodott, amikor arról beszélt, hogy egy riválisával milyen előnyös üzletet kötött, de az inkább elégedett volt, mint boldog. Édesanyám sem volt különb, teljesen hidegen viselkedett, sokszor rám sem nézett, amit gyermekként nagyon nehezen viseltem, rengeteget sírtam, amire persze apám dühös lett, hiszen egy Shiranui nem sír mások jelenlétében, főként nem ilyen okok miatt! Így többé sosem sírtam előttük, s ugyanolyan kifejezéstelen arccal ültem, ettem, vagy éppen beszéltem, akárcsak ők.
Egyedüli vigaszom a minket körülvevők voltak, akiket szüleim semmibe vettek, s láthatatlanként kezeltek, én viszont annál jobban beléjük kapaszkodtam. A szolgálók meséltek nekem először a Lélektovábbképző Akadémiáról is, aminek varázsos története azonnal elbűvölt. Persze eddig is tudtam a shinigamikról, hiszen Seireiteiben éltünk, azonban ahogy beszéltek róluk, az a csodálat engem is megfertőzött. Ráadásul bárki felvételizhetett az Akadémiára, csupán egyetlen feltétele van, hogy magas reiatsuval rendelkezzen az illető.
A vacsoránál meg is említettem szüleimnek, hogy ott szándékozom tanulni, amire édesapám ordítozásba fogott, de ekkora már nem zavart különösebben, csak rezzenéstelen arccal vártam, hogy kifogyjon a levegőből. Amikor ez megtörtén, olyan ajánlatot tettem számukra, amit egyszerűen nem utasíthattak vissza.
- Amennyiben megengeditek nekem, hogy az Akadémián tanuljak, az elvégzése után ahhoz megyek feleségül, akit ti választotok nekem. Közvetlenül a vizsgáim után.
Tudtam, hogy apám képtelen megállni, hogy valamit ne irányíthasson, így végülis rábólintottak. Így kerültem be az Akadémiára. Az éhséget bár régóta éreztem, sosem tudtam, hogy ez a reiatsu növekedésének a jele, szüleimmel pedig sosem beszéltünk efféléről, de ez akkor már nem számított, végre ott voltam, ahol szerettem volna lenni.
Virágzás
Az első naptól kezdve élveztem a tanítás, s könnyedén szót értettem a többiekkel, úgy éreztem sosem voltam ennél boldogabb. Persze mikor hazatértem kénytelen voltam ismét csendesen végig hallgatni azokat a dolgokat, amik apámmal, vagy a környezetében más nemesekkel történtek. Amennyire nem szerettem otthon lenni, annyira vártam már az órákat.
Főként zanjutsuban és shunpoban jeleskedtem, de persze mindenből igyekeztem a lehető legjobb tudásom szerint teljesíteni. Már csak egy év volt hátra tanulmányaimból, amikor a szüleim bemutatták Saito Ryūnosuke-t. A férfi nem keltett bennem túl jó benyomást, de nem állt szándékomban visszavonni az adott szavam, így amikor éppen otthon tartózkodtam, akkor vele töltöttem időm nagy részét. Egy idő után, ha nem is megkedveltem, de megszoktam jelenlétét, s alig egy félév elteltével már a menyasszonya voltam. Persze az esküvőt szigorúan csak a vizsgáim után voltam hajlandó megkötni, de őt ez sem zavarta, azonnal belement a dologba.
Az utolsó félévben egyre többet betegeskedtem, persze előtte is sokszor köhögtem, s fáradékony voltam, de akkora már ki-kimaradoztam néhány óráról is, ami lelkileg megviselt, hiszen szerettem tanulni. De így alkalmam nyílt meditálni, hogy végre a zanpakutou szellememmel is megismerkedhessem. Annak ellenére, hogy egészen ügyesen forgattam a katanát, sem lehetek jó harcos, ha képtelen vagyok vele kommunikálni. Így napokon át ültem törökülésben, hogy végre elérjem azt a pontot, ahol megszólít engem, ahol megtudhatom végre a nevét.
Aztán könnyű szellőt éreztem, s kinyitottam a szemem, elvégre nem értettem, miként is lenne ez lehetséges a szobámban. Aztán a szemem elé táruló látványtól a szám is tátva maradt. Egy barlangban ültem, aminek fala nem szürkés volt, hanem ragyogó fehér, s itt-ott néhány résen fény szűrődött be, s ahova ez a fény világított ott tarka virágok nyíltak, ahol pedig árnyékosabb volt, ott a csupasz kő látszott csupán. Ámulva csodáltam a szemet gyönyörködtető látványt, a már-már nem e világi szépséget. Aztán lassan ráeszméltem, hogyha a belsővilágomban vagyok, akkor végre a zanpakutoum beszél velem, amitől egyszerre öntött el a boldogság és az izgalom, majd torokköszörülést véltem hallani.
Megfordultam, s a homályban egy alakot véltem kirajzolódni, aki végül kilépett az egyik fényforrásba. A szám is tátva maradt, ahogy őt figyeltem. Az alakja és termete egy szálkás férfira emlékeztetett, azonban az arca inkább démoni, mint emberi. Kócos, fekete haja fent rövidre volt vágva, tarkójánál pedig hosszúra hagyta, hegyes, oldalra álló fülei felett csavart szarv állt ki két oldalra, amik fekete-fehér csíkosak voltak. Arcának jobb felén a bőr teljesen fekete volt, szeme ragyogott, a bal fele pedig fakó színű, szemgolyója fekete, szivárványhártyája pedig fehér. Gonosz vigyorra húzódott szájában éles fogak villogtak.
Hirtelen álltam fel, s kissé hátrébb is léptem, de ő nem zavartatta magát jött felém.
- Üdvözöllek szerény hajlékomban, Mimi – hajolt olyan közel hozzám, hogy az arcomon éreztem leheletét, így kissé ijedten kaptam hátra a fejem.
- Mégis honnan… - nevetése belém fojtotta a szót, pedig meg akartam tudni, hogy honnan tudja a becenevem, elvégre igen kevesen szólítottak így.
- A lelked része vagyok, természetes, hogy tudok rólad mindent – hangja mély zengésű volt, mintha egy patak csörgedezett volna a föld alatt – be kell valljam, hogy lenyűgöz kitartásod, tudod már öt napja nem mozdultál, de ez igen veszélyes is lehet. Azonban egy dolgot nem tudok számodra megbocsátani – ahogy ezeket a szavakat a fogai között szűrte, még inkább felizzott a szeme, s előtte elhúzva a kezét a fénynyalábok fegyverszerűen ragyogott kezében.
Hátrébb ugrottam, s magam is elővettem katanám, elvégre ki tudja, mire is készül? Ráadásul azt mondta, nem bocsát meg nekem, amit kissé furcsálltam, de időm nem volt arra, hogy ezen töprengjek, hiszen, már el is rugaszkodott, s azzal a lendülettel lecsapott. A fényből álló fegyverének bár nem volt alakja, mégis képes voltam blokkolni saját kardommal a támadását. Megvillant szemem, hiszen így nincs mitől tartanom, képes leszek felvenni vele a kesztyűt.
- És mi az, amit képtelen vagy megbocsátani nekem? – Vontam fel szemöldököm, mire szemei még inkább összeszűkültek.
- A nevemért! – Suttogta, de olyan erővel, hogy megborzongtam tőle.
Közben újra és újra lecsapott, de hárítottam, azonban éreztem, hogy valódi elszántság és harag sugárzik belőle, olyan, ami az én küzdelmemből hiányzott. Nem mintha nem vívtam volna elég ügyesen, hiszen a technikát magát elsajátítottam, azonban nem volt célom, okom azért, hogy harcolja. Nem volt meg az elhatározás, amiért forgattam pengémet.
- Mit tettem a neveddel? Egyáltalán mi a neved?
Ennél a pontnál teljesen eltorzultak vonásai, s szinte teljesen démoni külsőt vett fel, csapásai mind kegyetlenebbek lettek, és már-már elértek. S bár kecses mozdulatokkal kikerültem, vagy hárítottam, valahogy mégsem vágtam vissza, hiszen nem volt okom, hogy bántsam, igazság szerint nem is igen értettem, hogy mi történik. Aztán talált egy védelmi rést, és átdöfött a kezében tartott fénycsóvával.
Nem is tudom, hogy mit éreztem akkor, talán melegséget, vagy valami energiát, ami az ürességet kitöltötte, de arra tisztán emlékszem, hogy bennem pulzált, s minden zsigeremben éreztem. Átjárt, vagy inkább én őt? Abban a pillanatban nem tudtam, csupán éreztem, hogy összekapcsolódtunk.
- Anata no hanabira wo taorefuse, Mimoza! – suttogtam, s a fény egyszerűen szertefoszlott.
Aztán a szobámban tértem magamhoz. Ujjongani és ugrálni szerettem volna örömömben, de elzsibbadt lábbal ez lehetetlen volt, elterültem a padlón. Azonban ez sem csökkentette örömömet, belül tűzijátékos kedvem volt. Aztán egyszerűen elájultam.
Hervadás
Három hónappal később már Ryū felesége voltam. Nem zavart, hogy nem vártuk meg a vizsgákat, hiszen megígérte nekem, hogy befejezhetem az akadémiát, csupán biztos szeretne benne lenni, hogy hozzátartozom. Hatalmas ünnepség volt, zengett tőle Seireitei, én pedig csendes alázattal ültem mellette, s meleg mosollyal fogadtam a jókívánságokat, miközben abban reménykedtem, hogy tényleg valóra válnak.
Az év végi vizsgákon, nem csak shinigamivá váltam, de a negyedig osztagnál megerősítették a gyanúmat, hogy gyermeket várok. Repesni tudtam volna az örömtől és büszkeségtől, s úgy mentem haza Ryūhoz, mint a világ legboldogabb nője. Őt persze jobban érdekelte a baba neme, hogy jó örököse lesz-e, s persze fiú. Meleg mosollyal vettem tudomásul, hogy tulajdonképpen teljesen olya, mint az édesapám, bár legalább nem ordítozott velem. Esküvőnk óta nála éltem, de néhány nap után már jól tudtam a járást a hatalmas házban, de akkor mégis minden helyet olyan idegennek éreztem.
Aztán megmozdult bennem valami, s a folyosón összeestem. Nem emlékszem, hogy mi történt, mikor legközelebb magamhoz tértem már szüleim ültek feledtem. Kérdésemre elmondták, hogy több mint egy hete feküdtem, immár otthon. A hasamhoz kaptam, s könnyezve tapogattam, de anyám sírva közölte, hogy elvesztettem a gyermekem.
Sosem láttam sírni, de most olyan emberi lett ettől az arca, amilyennek mindig is látni akartam, de hogy pont emiatt. Elfeküdtem, s magzatpózba gömbölyödtem, egyszerűen létezni is fájdalmas volt. Csak bámultam napokig, nem voltam hajlandó enni, vagy egyáltalán megmozdulni, könnyeim is elfogytak, de végül erőnek erejével megetettek. Életben maradtam, azonban azt mondta az orvos, hogy súlyos a betegségem, s feküdnöm kell, így hát nem mozdultam, hagytam üres tekintettel, hogy mindenki tegye körülöttem a dolgát. Nem álltam ellen, de nem is segédkeztem benne.
Ryū egyszer sem látogatott meg, a szüleim szerint azért, mert nem kívánt terhelni, szerintem pedig haragudott, amiért az örökösét sem voltam képes megszülni. Én is haragudtam magamra, s nagyon fájt, rettenetesen fájt. Nem küzdöttem, s a kór szépen lassan legyűrt, hetekig álom és valóság között lebegtem, magas lázam volt, s fájt minden tagom.
Végül ismét találkoztam Mimózával, aki olyan mérgesen nézett rám, hogy azt hittem keresztül szúr tekintetével.
- Nem gondoltam volna, hogy az a nő, aki napokat ült, hogy engem láthasson, képes feladni egy nyamvadt kis láz ellen – szűrte fogai között, s el is tűnt.
Nem tudtam, hogy álom volt-e, vagy valóság, de elgondolkoztam rajta, hiszen időm az volt. Valóban nem adhatom fel, küzdenem kell. S hamarosan felébredtem, bár nem sok jóval kecsegtettek. Nem mondta meg senki, hogy mi bajom is van, csupán annyit, hogy feküdnöm kell, én pedig pontosan ezt tettem. Napjaim nagy részében egyedül voltam, s csak gondolkoztam, álmodoztam, reméltem, hogy egy nap kimehetek majd a szobámból…
Új hajtás
Már néhány éve gyengélkedtem, s tulajdonképpen a szobámat sem hagyhattam el. A betegségemről továbbra sem lehetett semmit tudni, mert nekem semmit sem mondtak. Se a szüleim, se Kazuo~san, de még Ryū sem, bár ő tulajdonképpen a betegségem kezdete óta teljesen ridegen viselkett velem. Az orvos hetente egyszer eljött, megvizsgált, csóválta a fejét, és a többiekkel sutyorogva beszélt.
Egyetlen társaságom Raktározókarógyökér Uraság, akit még az egyik szolgáló hagyott itt számomra, mikor egy párnát kértem. A répa alakú párnára persze nem feküdtem, inkább a gondolataimat osztottam meg vele, így nem érzem magam olyan egyedül.
Aztán feltárult az ajtó, én pedig arra fordultam, bár ilyenkor senki sem szokott felém járni. Az orvos csak napok múlva érkezik, az ebédem pedig már elfogyasztottam. A küszöbön tanácstalanul egy lány áll, én pedig pizsamában feküdtem a futonomon, majd lassú mozdulatokkal felültem, s rámosolyogtam.
- Szervusz! – köszöntem, s hangom halkan csengett, de igyekeztem barátságos hangnemet megütni – Nem kell félned, gyere beljebb nyugodtan! Hogy hívnak?
- Sumimasen, Haruki eltévedt. - látszott rajta, hogy megilletődött az új helyen és talán egy kicsit kétségbe is van esve, de én bátorítóan rámosolyogtam - Haruki, Shiranui Haruki. - szép lassan becsukta maga mögött az ajtót és közelebb jött, de látszott rajta, hogy kicsit tart még tőlem.
Ennek ellenére nagyon megörültem neki, hiszen ha távoli is, de a rokonom volt, még Kazuo~san mesélt róla.
- Szóval Haruki~chan! Kazuo~san megmutatta már a házat? Gondolom mindennel eldicsekedett, szereti ezt a birtokot. Sajnálom, hogy eddig nem üdvözölhettelek, Shiranui Naomi vagyok, de nyugodtan szólíthatsz Naominak, vagy ahogy csak szeretnél. Remélem nem zavar, ha Haruki~channak hívlak. Jaj, de sokat fecsegek, de ne csak ácsorogj ott! Gyere és ülj ide – Veregettem meg a futon szabad végét – Kazuo~san mondta, hogy már be is fejezted az Akadémiát. Hogy tetszik a shinigami lét? Milyen az osztagod? Tudod én is befejeztem az Akadémiát, de sajnos szolgálatba már nem tudtam állni – Aztán rájöttem, hogy csak csacsogtam, s nem is hagytam időt neki a válaszokra, így csendesen megvártam, hogy meséljen magáról.
- Igen Ojii-san megmutatta Harukinak a birtokot, de még nem sikerült megjegyeznie, mi hol van. - a bemutatkozásra, meg a Haruki-channak szólításra csak bólogatott, de a mondandója közben már kezdett kicsit feloldódni - Haruki még csak pár napja shinigami és nem történt vele semmi. A 6. osztagból is csak Shiratori-samát ismeri, aki megmentette az életét - ezután egy kis szünetet tartott és látszott rajta, hogy mondani akar még valamit és végül meg is tette.
- Igen, elég nagy a ház, így aki először jár erre, annak nehéz kiigazodnia, de biztosan hamar megtanulod, hogy mi merre van – feleltem a mondandója eltévedés részére utalva - Megmentett? Bajban voltál? - Elcsodálkoztam, s bár tudtam, hogy Kazuo~san csak nem rég találta meg ismét a kislányt, mégsem feltételeztem, hogy Haruki~chan veszélyben is lehetett.
- Amikor Haruki még nem ment el az Akadémiára, rátámadott egy hollow és attól mentette meg Shiratori-sama. - látszott rajta, hogy egyből feloldódott, amikor Shiratoriról volt szó.
Kicsit irigyeltem is ezt a Shiratori~samat, látszott, hogy Haruki~chan nagyon kedveli, de majd a körmére nézek, gyógyuljak fel.- Naomi-neechan miért nem tudott szolgálatba állni? – nézett rám nagy kíváncsi szemekkel, én pedig mosolyogva meséltem neki, már nem érintett olyan érzékenyen a téma.
- Tudod azért nem állhattam szolgálatba, mert nagyon megbetegedtem. Azóta folyton feküdnöm kell, bár most már jobban vagyok, mert akkoriban még a nap nagy részét átaludtam. Nem kell megijedned, nem fertőző, a családból senki más nem lett beteg, de mivel a szüleim szerint túl gyenge vagyok, így nem igen fogadhatok látogatókat. De azért nagyon örülnék, hogyha, mikor van kedved, akkor benéznél, én mindig itt vagyok - mutattam körbe a szobában - Hova szeretnél egyébként eljutni? Elmagyarázom, merre kell menned, de ígérd meg, hogy Kazuo~sannak semmi esetre sem szólsz, hogy itt voltál. Biztosan nagyon mérges lenne rám, és kiabálna, hogy megerőltettem magam, pedig igazán nem, mert nem megerőltető veled beszélgetni, sőt kifejezetten élvezem - nevettem. Mivel igen keveset találkoztam másokkal, így talán kicsit sokat is beszéltem, de reméltem ez nem zavarja Haruki~chant, s majd máskor is meglátogat.
- Haruki a mosdót keresi. Hai! - beleegyezett, hogy nem szól a látogatásáról senkinek, ami megnyugtatott, nem szerettem az állandó aggodalmaskodásukat. Aztán elmagyaráztam, hogy hogyan is jut el a legközelebbi mosdóba - Haruki, majd máskor is jön. - távozás előtt egy mosollyal búcsúzott, én pedig integettem neki.
Aztán erőmből kifogyva feküdtem vissza, s merültem álomba. Talán igazuk van a többieknek, s tényleg elég hamar kimerülök…
Ezután mikor csak ideje engedte meglátogatott, én pedig örömmel hallgattam meséit, amik általában Shiratori~samáról szóltak. Rendszerint virágot hozott, amit a futonom mellett egy gondosan kikészített vázába igazgattam. Szerettem az illatukat, már-már olyan volt, mintha magam is kint lettem volna, a virágok között. Amikor pedig egy cserepes virágot hozott, akkor olyan szorosan öleltem meg, mintha sosem akarnám elengedni. S bár segítséggel, de magam gondoztam a növényt.
Amikor később, évek óta először láttam Ryūt, a legszívesebben saját kezemmel végeztem volna vele, de nem tehettem, valamint sokkal rosszabb büntetés várt rá, a Féregboly. Az a merénylet, amivel veszélybe sodorta Haruki~chant, az megbocsáthatatlan volt. Képtelen voltam érte könnyet ejteni, de az iránta érzett haragom, s megvetésem újabb löketet adott, hogy harcoljak a betegség ellen. Fel akartam kelni, hogy megvédjem Haruki~chant, hogy vigyázhassak rá.
S ha nem is ment egyik pillanatról a másikra, de végül a 4. osztagnál megtalálták a gyógymódot, ami először kicsit megrémisztett, hiszen azt sem tudtam mi bajom van, de mindent meg akartam tenni a gyógyulásért. A kezelés több alkalomból állt, de hatásosnak bizonyult, néhány nappal később már a kertben sétáltam, s alig telt el ismét pár hét, már az egyenruhámat próbálgattam. Hajthatatlan voltam, s Ryū árulása után édesapámnak sem volt ellenvetése, bármit is mondtam. Öregségére úgy nézett ki, hogy kissé megszelídült.
Én pedig szolgálatra jelentkeztem, ha nem is voltam erőm teljében, de tettre kész voltam. Sok dologról lemaradtam, s voltak olyanok is, amiket újra kellett tanulnom, de semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy Haruki~chan mellett legyek, s megvédjem őt minden bajtól.
~ Zanpakuto/képesség
Neve: Mimoza (Mimóza)
Fajtája: Fény
Shikai parancsa: Anata no hanabira wo taorefuse! (Hulljon szirmod!)
Shikai kinézete: Egy kétvégű kard. A kardok pengerésze enyhén „S” alakban hajlított, s mindkettő éle a másik irányba néz. Különlegessége, hogy akár szét is választható a két vég. Egy két méteres lánc található rajta, ami a markolaton belül van, míg szét nem kívánják választani, így két méternél messzebb nem távolodhatnak el egymástól.
Támadások:
Keiperetto (Fénylabdacs)
Képes a fényt elvonni a világító, fényt adó dolgoktól (Pl.: Lámpa, tűz, de a napfényből is tud meríteni) s azt egy energiagömbként az ellenfelére lőni. Így a kisebb fényforrásokat kioltja, de erre pl. a Napnál nem képes. A labdacs mérete attól függ, hogy mennyi fényt volt képes elnyelni.
A technika alkalmazásánál a fényforrás felé emeli fegyverének egyik pengéjét, amibe láthatóan átkúszik a fény, majd a másik pengével az ellenfélre lövi.
Kaen (Ragyogás)
Képes az árnyakat, a sötétséget fénnyé változtatni. Ezzel a támadással elvakíthatja ellenfelét, valamint ott is képes lesz a Keiperetto támadását használni, ahol eredetileg nincsen fény, amit magához vehetne.
Szeret:
- Haruki *.*
- Gyerekek
- Édesség
- Tarka dolgok
- Állatok
Nem szeret:
- Veszekedés, kiabálás
- Hazugság
- Lidércek
- Tömeg
- Ha korlátozni próbálják
~ Felszerelés(ek)
Raktározókarógyökér Uraság, ami nem más, mint egy répa alakú párna. Persze nem hurcolja magával, de szobájában kiemelt helyet kap a többi gyűjtögetett dolog között. |
|
)